Manhattani utcák

- Furcsa esetekkel? - röhögtem fel, némileg vidámabban, bár rossz ötlet volt, egyből sípolni kezdett a tüdőm, így sürgősen letettem a folytatásról. - Az eddigi furcsa esetek közé hány mutáns terrorista tartozik, akiket alaposan gyanúsítanak azzal, hogy szétbarmoltak egy amerikai nemzeti emlékművet, a világ összes nőjének ellopták a szívét és úgy mellesleg biológiai fegyvert akartak bevetni az emberiség ellen, blablabla? - érdeklődtem kesernyés humorral. - De oké, oké, ha te mondod, hogy kafa a csaj, ám legyen, csak... öh..
Szédelegve leültem a padra, ez alkalommal mellőztem az ugrabugrát. Már csak azért is, mert a padot azonosítani is nehéz volt. Üdvözült vigyorral kuncogtam Sarahra:
- Hé, a magas láz előnyökkel is jár! Már négy példányban látom azt a csini pofidat! Csak ne fáznék ennyire - reszkettem meg.

Sarah hívása nagyon megijesztett, ugyanis először azt hittem, a lánynak vagy Seannak esett baja. De végül megnyugodhattam, ők jól voltak, viszont egy másik férfi elég súlyos állapotban volt. Először csak annyit kérdeztem tőle, hogy hol vannak, majd miután taxiba ültem, visszahívtam, és megkértem, hogy mondja el a részleteket is. Elmondása alapján tényleg vészhelyzetről volt szó, de szerencsére közel voltak ahhoz a helyhez, ahova menni készültünk. Manhattan egy kis utcájában béreltem egy tágas lakást, ahova az olyan betegeimet vittem, akik nem mehettek kórházba (mert például mutánsok voltak), de muszáj volt kezelni őket, viszont muszáj volt ágyban maradniuk legalább pár napig. A rendelőm erre nem volt alkalmas, mert egy-egy éjszakára még maradhattak, de aztán muszáj volt folytatnom a rendelést, és az érkező betegek meglátták volna őket. Itt azonban kipihenhették a fáradalmaikat távol az ellenséges szemektől, miközben megfelelő orvosi ellátást biztosíthattam nekik, ugyanis a három halványsárga falú hálószobás lakást felszereltem mindenféle orvosi kellékkel és műszerekkel, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt. Minden szoba egy személyes volt, és igyekeztem kellemes légkört kialakítani, hogy a betegek jobban érezzék magukat, még tévé is volt mindenhol. A negyedik szobát mindig kifogástalanul sterilen tartottam, ugyanis ott végeztem a sebészi beavatkozásokat, ha szükség volt rá, az ötödik pedig a labor volt.
-Jó napot! Lynn Harlow vagyok - üdvözöltem a padon ülő férfit. - Szia, Sarah! Mehetünk?
A taxis még várt ránk, úgyhogy hamar eljuthattunk a bérelt lakásig, ahol feltámogathattuk a beteget a negyedik emeletre (az volt az épület legtetején), és nekiláthattam az ellátásának. Mivel Sarah-tól azt is megtudakoltam, hogy mit kell tudnom a férfi mutációjáról, ami a kezelését illetően még fontos lehet, már nem is lehetett egyéb kérdésem. Először köpenyt adtam rá, és kitisztítottam a sebeit, ahol kellett varrtam is (a feliratnál azért rendesen felcsapott bennem a düh, de a nyelvemre haraptam, és csak a munkámra koncentráltam). Kapott tetanusz injekciót is meg persze fájdalomcsillapítót, lángoló bőre pedig szinte ordított a lázcsillapítóért, azt sem sajnáltam tőle. Aztán jött a röntgen, ami megerősíteni látszott a gyanújukat, hogy ez valóban tüdőgyulladás lesz. Nem csoda hát, hogy olyan magas láza volt (bár itt azért az elfertőződött sebek is közrejátszhattak), valamint a fonendoszkópon át jól hallható sípoló, búgó hangok.
-Ez már nem éppen tegnap összeszedett fertőzésnek tűnik - jelentettem ki a röntgenképet vizsgálva. - Egy hete, de megkockáztatom, hogy talán már kettő is meglehet. Csoda, hogy kihúzta eddig. De most már nm lesz semmi baj - szorítottam meg bátorítóan a kezét, és finoman rámosolyogtam. - Rendbe hozzuk, ne féljen.
Fecskendőt vettem elő, hogy antibiotikumot kapjon. Aztán köpet és vérmintára is szükségem volt, hogy azonosíthassam a kórokozót.
-Ez el fog tartani egy darabig - magyaráztam közben. - De nincs időnk kivárni, már így is nagyon rossz állapotban van. Addig is azitromicint kap, az a legbiztosabb, és amint megtudom, mivel is állunk szemben, szabályozom a gyógykezelését. Legalább egy hétig ágyban fog feküdni. Ebből nem engedek, szüksége van rá. De itt nem fogja megtalálni senki, ezt garantálom.
Elővettem egy maszkot, és a szájára helyeztem, miközben engedni kezdtem az altatógázt.
-Lélegezzen mélyeket. Helyre kell raknom a csontjait, hogy rendesen összeforrjanak, viszont ez nagy fájdalmakkal jár, úgyhogy jobb, ha átalussza. Mire felébred, már mindennel kész leszek. Nem is lesz más dolga, mint pihenni és meggyógyulni.
A csontok helyretétele elég nehéz művelet volt, mivel már elkezdett összeforrni, csak éppen rosszul. De azért nagy nehezen ezt is sikerült megoldanom. Aztán már csak a kötözés és a gipsz maradt hátra, aminek nyilván nem fog örülni, ha magához tért, de muszáj volt. Így a bal karja kinyújtva maradt kissé felemelve, ahogy a vállától a felkarjáig terjedő, kitámasztott gipsz tartotta, mert így biztos nem mozdulhat el a kulcscsontja. Aztán jött a labor.
-Streptococcus pneumoniae - mondtam Sarah-nak, miközben lejegyeztem ezt is a páciens kórlapjára.. - Vagyis pneumococcus. Ez egy baktérium, elég gyakori. Sokféleképpen összeszedhette, de ahogy elnézem, az életvitele sem segíthetett hozzá az egészsége fenntartásához. Kap még vitaminokat és cefuroximot. Meg fog gyógyulni.

Mikor Varangy elmondta, hogy már nem is csak egyet, hanem négyet lát belőlem, már komolyan aggódtam és épp időben érkezett Lynn, hogy megnyugtasson és a kezébe vegye az irányítást.
Igaz a taxis kicsit furcsán nézett ránk, de végül nem szólt egy szót sem, amit jól is tett, mert most nem lett volna türelmem egy rasszista sofőrhöz. Így hamar Lynn titkos kórházába értünk, ahol azonnal nekiállt és alaposan megvizsgálta Varangyot, én meg leültem az egyik sarokba, hogy ne legyek láb alatt, hiszen innentől a doktornőé a terep, aki igaz kommentálta a dolgokat, de nekem az olyan volt, mintha kínaiul mondta volna, de bíztam benne, így csak bólogattam.
Tudtam, hogy mindent megtesz, hogy a barátom felgyógyuljon és ezért nagyon hálás voltam neki, és néha biztató pillantásokat küldtem Varangy felé is, ha esetleg türelmetlenkedett volna, de nem hiszem, hogy most olyan állapotban lett volna, hogy nagyon ficánkoljon.
Mikor elaludt és Lynn helyrerakta és begipszelte a kaját, majd beazonosította a tüdőgyüszi kórokozóját, már egészen nyugodt voltam.
- Mond, minden rendben lesz? - kérdeztem a leglényegesebbet.

Megérkezett a várva várt, már hogy Sarah által várva várt, segítség, vagyis a doktornő aki... azanyjahosszúcombúszentségit! ez aztán a csaj!... akit már rájöttem, hogy sokkal jobban vártam, mint Sarah, hiszen én nagyon beteg vagyok. Rettenetesen beteg, orvosi kezelésre szorulok, ahogy nézem életem végéig...
- Üdv doki - biccentettem cserepes ajkakkal, sajnos a beszéd most marhára fájt, sípolt a tüdőm, de cefetül. Azért rávillantottam egy csábos mosolyt, sokkal nem rontotta már az összképet.
Utána berámoltak egy taxiba és következett... áh, itt már nagyon homályosak az emlékek, bár hogy a doktornő végigtaperált az egész tetszett. Azt hiszem ő is valami szado-mazo hívő lehet, mert istentelen nagy tűket hozott meg ilyesmit, de hát úgy néz ki ezt lassan már be kell vállalni. Már csak én vagyok a normális szex híve? Na mindegy... Szavaira bágyadtan bólintottam:
- Általában mindent túlélek. Egész eddig jól ment - nyögtem. - Még a Szabadságszoborról való siklóernyőzést is, pedig nem vittem rá ejtőernyőt. Szóval nem kell aggódni cukorfalat - nyögtem.
Aztán kaptam egy maszkot és elkezdtem szép kövér legyeket számolni az alvás előtt. Sajnos elkapni is megpróbáltam őket, szóval mire hatnál elaludtam az utolsó emlékképem az volt, hogy a nyálam visszacsöpög a képembe a műanyagmaszkból...

Szegény férfi nagyon rossz állapotban volt. Olyan bágyadtan, erőtlenül hagyta, hogy kezeljem, amilyen beleegyezést általában csak a nagyon beteg emberek szoktak tanúsítani, akiket a kór és/vagy a sérülésük annyira kiszipolyozott, hogy csak fekszenek és tűrnek. Nem tudtam, ki művelhette vele ezeket a borzalmakat, de ez egyenlőre irreleváns volt, hiszen az volt a fő cél, hogy minél előbb meggyógyuljon. De legalább tüdőgyulladást ne kapott volna! Szegény embert még az ág is húzza!
-Ezt örömmel hallom - bólintottam erőtlen beszámolójára -, de azért nem arra kéne csupán törekednie, hogy túlélje a napokat, hiszen látja, most is alig sikerült. Vigyázzon magára jobban. Sarah sem lehet ott mindig, hogy segítsen.
Miközben a maszkot óvatosan az arcára helyeztem, közelebb hajoltam hozzá.
-És Lynn vagyok, esetleg Dr. Harlow!
Már az igazak álmát aludta, amikor az utolsó simításokat is elrendeztem meggyötört testén. A legutolsó lépés az volt, hogy egy puha kendővel és langyos szappanos vízzel még lemostam a bőrét ott, ahol eddig nem volt rá időm. Nem úgy festett, mint, aki nagyon oda szokott figyelni a higiéniára, ami természetes az dolga volt, de most fontos volt, hogy mindenhol tiszta legyen. Első az egészség.
Sarah egész idő alatt nagyon csendes volt, és olyan kicsire húzta össze magát az egyik sarokban, mint egy kölyökcica elalvás előtt, viszont éberen figyelte a kezelést, és időnként elkaptam egy-egy pillantását, amit barátja felé küldött, talán hogy biztassa őt, hogy ezt még bírja ki, aztán jobb lesz. Úgy tűnt, a beteg egyenletes légzése, lehunyt szempillái és a pneumococcus varázsszó kellett ahhoz, hogy végre megszólaljon.
-Rendbe fog jönni - nyugtattam meg Sarah-t. - El fog tartani egy darabig, és nem mondom, hogy fájdalommentes lesz, de mindent megteszek, hogy ezt enyhítsem, és minél hamarabb felépüljön. De most már nem lesz semmi baj. Te jól vagy? Nem bántottak?
Ha bármi gond volt, őt is megvizsgáltam. Bizonytalanul néztem ismét az alvó férfi felé.
-Mióta ismered? Elég megviselt állapotban van, és nem csak a betegsége és a sérülései miatt. Nem hiszem, hogy hozzá lenne szokva a vetett ágyhoz, a rendes étkezéshez, és hogy fűtött helyen aludjon. Nem ő az első hajléktalan, akit kezelek, felismerem a ,,tüneteit". Mit tudsz róla? Nem kell elárulnod semmit, ami veszélyes lehet, csak tudni szeretném, hogy van-e valami orvosilag fontos.

Nagyon hálás voltam Lynn-nek, amiért azonnal eldobott mindent és rohant, hogy segíthessen szegény barátomon, bár tudom, hogy mindig mindenkiért igyekszik mindent megtenni, azért ezt soha nem köszönhetem meg neki elégszer. Az, hogy még ezek után, itt ezen a titkos kis búvóhelyen tudhatom Varangyot biztonságban pár napig, amíg felgyógyul, az külön öröm, hiszen tudom, hogy így is elég meggyőzőnek kell lennünk, hogy ha felébred ne akarjon azonnal elmenni innen.
Éppen ezért, mert nem nagyon találtam szavakat, amivel megköszönhettem volna az odaadó ápolást, na meg az aggodalomtól, mely össze-összeszorította a torkomat, néztem, ahogy gyengéden lemossa a férfit, hogy aztán betakarva és még egy utolsó ellenőrző pillantást vetve rá, feleljen a félve feltett kérdésemre.
- Akkor jó! – sóhajtottam fel kissé megkönnyebbülve. – Majd igyekszem itt tartani, mert nem nagyon tud meglenni sokáig egy helyen, úgy hogy ne spórolj a nyugtatókkal és az altatókkal, hogy eléggé felépüljön, mire el akarna menni. – mosolyodom el halványan már. – Nem, nekem semmi bajom, sajnos nem voltam vele, mikor ez történt, pedig talán megvédhettem volna.
Újabb kérdésére visszaidéztem a azt az időszakot, mikor még együtt lógtunk és próbáltunk életben maradni.
- Akkor ismertem meg, mikor kidobtak a szüleim és az utcára kerültem. Tulajdonképpen ő talált rám és vitt magával, hogy legyen hol meghúznom magam, aztán meg megtanított mindenre, ami az életben maradáshoz szükséges volt. Sokszor kockáztatta miattam az életét. – néztem elrévedve és mosolyogva a most békésen szuszogó férfit. – És nem csak én köszönhetem neki, hogy nem lettünk az utca áldozatai, mert mindig igyekezett az elhagyatott, kidobott mutánsokon segíteni, bár maga is az utcán volt kénytelen tengetni az életét. Sokat köszönhetek neki……nagyon sokat. – szökött könny a szemembe, bár igyekeztem gyorsan kitörölni azt. – Ő is támogatta a Xavierbe való menetelemet, amiért a mai napig hálás vagyok. Igyekeztem rábeszélni, hogy jöjjön velem, de az Szabadságszobornál történtek után, annyira tartott Ciklontól, hogy nem sikerült, de a Testvériséges barátait sem kívánta a háta közepére sem, hiszen csúnyán magára hagyták. Nagyon sokáig nem is emlékezett semmire. – fejeztem be szomorúan Lynn-re nézve.

(A karakter kiütve az altatógáztól, így most E/3)

Varangy álma nyugtalan lehet és valószínűleg kétéltű szervezete is másképp reagál az anyagra, mint egy normális emberé, a szokványos ájulásszerű alvás rövid ideig tart, utána úgy néz ki álmodik. Mégpedig nyugtalanul. Hánykolódik álmában, motyogva, de érthetően beszél is álmában.
- Nem... ne csinálja ezt... kérem... doktor úr... fáj... ne... ne...
Kis időre elcsendesedik, csak a homlokát veri a verejték. Egy idő után megint motyogni kezd:
- Miért csináljátok? Nem... nem bántottam senkit... ne... én nem... nem vagyok állat... ember vagyok, mint ti... kérlek ne...
A szemei felpattannak, de esélyesen nincs magánál még. Lynnre nézve motyogja, bár aligha őt látja most maga előtt:
- Ne... én... én lenyalom a talpadról... igen... kutya vagyok, csak ne... ne... kérlek, ne kapcsoljátok ki... a fűtést ne... fázom...
Újra lecsukódnak a szemei, amennyire gipszelt karjából telik még hadonászik is viszont:
- Nem akarok én bántani senkit... de az öregnek... igaza van... ha mindenki... mindenki mutáns lenne... akkor... akkor nem kéne... de nem... bassza meg!... ha ezek felmennek, az az állat szétszedi őket... gyerünk Varangy, ideje összekapni magad... annyira csak nem lehetnek kemények... és én se vagyok reménytelen eset, nem? de nem ám!... Ciklon?! De hát... mi???... én nem... NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!
Szó szerint ülő helyzetbe emelkedik üvöltése közben az ágyban, majd kimerülten zuhan vissza. Légzése kapkodó, mint aki rémálmot lát, de egyebekben immár elcsendesedik.

(Köv körben majd magához tér, addig Lynn megkérdezheti, ha akarja Varangy szavairól Saraht)

-Ne aggódj, tele vagyok szíjakkal és ha kell le is szedálom - kacsintottam rá, de aztán rájöttem, hogy milyen morbid nyugtatgatás ez, úgyhogy ismét megkomolyodtam. - Jól van, örülök, hogy legalább te jól vagy. A múltkori eset után már végképp nem szívesen hívnám fel Seant, hogy megint bajod esett. Úgyhogy ne bánd, hogy nem voltál ott, legalább te megúsztad.
Figyelmesen hallgattam végig Sarah beszámolóját a férfiról, aki ezek szerint valahol félig a mentora, félig a legjobb barátja és valahol talán egy apa/fivér szerepet is betölthetett nála. Egy darabig mindenképpen. A szomorú történet a viszontagságokkal teli életükről megindított, hiszen bár tudtam, hogy Sarah sokáig élt az utcán, az ő szájából még sosem hallottam erről részleteket. Az ágyon fekvő beteg pedig ezek szerint továbbra sem lelt jobb életet magának, pedig ezek szerint nagyon is megérdemelné.
-Ha magához tért, talán találunk valami megoldást neki - jelentettem ki, és egy doboz zsebkendőt nyújtottam a lánynak. - Most már talán eljött az ideje, hogy valaki rajta is segítsen. Megígérem, hogy nem kell mindent egyedül csinálnod, de nem engedem, hogy visszamenjen az utcára.
Ebben a pillanatban a betegem hánykolódni kezdett. Dobálta magát és zaklatott hablatyolásba kezdett, de a szemét nem nyitotta ki. A vérnyomása és a pulzusa feljebb szökött, nem is kicsit, az izmai pedig megfeszültek. Azonnal előkaptam egy ampulla Haloperidolt, és injekciós tűvel közvetlenül a vénájába adagoltam. Másodperceken belül hatni kellett a szernek, és mivel a felhevült kiabálása végén már nem is feküdt, hanem ült az ágyban, karjaimmal meg is támasztottam a fejét és a hátát, hogy biztonságosabban huppanhasson vissza a párnára. Akkor aztán elővettem a szíjakat.
-Nem hittem volna, hogy tényleg szükség lesz rájuk - vallottam be Sarah-nak, miközben óvatosan, de határozottan rögzítettem a karjait és a lábait, majd visszahelyeztem az infúziót, amit kitépett a kezéből.
Aztán leültem az ágy melletti székre.
-Most nem hagyhatom magára, ha akarsz, nyugodtan hazamehetsz.
Akárhogy döntött is az elkövetkező pár órában a páciens volt a középpontban, hiszen folyamatosan ellenőriznem kellett az életjeleit, gyógyszeradagját, hogyan reagál a beadott szerekre, stb. Ha maradt, megkértem, hogy mondjon el mindent a férfiról, ami fontos lehetett. Régebbi balesetek, betegségek, esetleg furcsa tünetek, milyen mutáns képességgel rendelkezik egészen pontosan (sokszor fontos az ellátása miatt). ÉS elsősorban természetesen arról is, ami az imént elhangzott.
-Amit mondott... az igaz? - kérdeztem tétován. - Mindez megtörtént vele? Kik bánhattak így vele? És miért?

- Hát a szíjaknak esélyesen nem fog örülni, ahogy ismerem, így azt ne nagyon erőltessük, ha nem muszáj. – jegyeztem meg Lynn-nek, de annak nagyon örültem, hogy miután végighallgatta, hogy miért is aggódom Varangy miatt, felajánlotta a segítségét.
Így talán van esélyem, hogy meggyőzzem a barátomat, hogy kicsit jobban vigyázzon magára és végre ne az utcát válassza, ha van más lehetőség is.
Nagyon megijesztett, ahogy dobálni kezdte magát és bár Lynn azonnal a tettek mezejére lépett, azért csak sikerült a karjából kiszakítania közben az infúziót, bár végig nem volt magánál. A közben, önkívületben kiáltott szavaira csak hideg borzongás futott végig rajtam, hiszen azonnal az eszembe idéződtek az Adam-nál látott képsorok, ahogy a kis tehetetlen Varangyot kínozták az árvaházban.
Ahhoz sem volt erőm, hogy megakadályozzam Lynn-t, hogy lekötözze a férfit, bár megértettem, hogy ez a saját érdekében történik, és reméltem ő is megérti, ha magához tér, de akkorra lehet már le is veszi róla a doktornő.
Mikor szóba került, hogy haza menjek, csak erélyesen megráztam a fejem, mert eszem ágában sem volt most magára hagyni, látni akartam, hogy felébred és jól van.
Így aztán kényelmesen elhelyezkedtem a székben és mesélni kezdtem Lynn-nek Varangyról, igaz előre tudtam, hogy nem lesz könnyű, de muszáj volt tudnia mire számíthat.
- Varangyot kiskorától kezdve rengeteg trauma érte, mind testi, mint lelki, ezt nehéz lenne felsorolni, de a nyomai egy részét te is láthatod. – mutattam a forradásokkal borított testre. – A képessége a békához teszi hasonlóvá, de azért gondolom valamennyit te is hallottál róla. Egyébként egy imádnivaló bolond, kicsit felelőtlen és gyerekes, na meg igazi nőcsábász, amint te is tapasztalhattad. – mosolyodtam el az emlékek hatására.
Mivel most jött a nehéz része igyekeztem megacélozni magam.
- Én is nemrégen tudtam meg sok részletet a múltjáról, amikor eldobták a szülei és árvaházba került és mint kiderül maga Magneto volt aki beadta oda, holott tisztában volt vele, mit tesznek majd ott vele. Azok…..azok a könyörgő szavak, amiket hallottál, azok abba az időbe repíthették vissza. Sokat kínozták, úgy tartották pórázon, mint egy állatot, a cipőjüket nyalatták vele, hidegben tartották, hiszen tudták, hogy nem bírja, aztán …..aztán volt, hogy le…levizelték a az ott dolgozók. – nyögtem ki, mert még most is alig bírtam feldolgozni. – Ha valamit nem jól csinált árammal sokkolták, és folyton folyvást megalázták a többi gyerek előtt. Persze, hogy embergyűlölő lett és Magneto ezzel az első perctől kezdve tisztában volt. Csatlakozott a Testvériséghez és végül ennek a nagy csata vetett véget, ahol a végsőkig hűségesen tartott ki, de ott is elárulták. Ciklon a kapaszkodó nyelvébe küldött egy villámot és így esett le Varangy a Szabadság-szobor tetejéről. Mindenki azt hitte hogy meghalt, hiszen a villám megsütötte az agyát, ráadásul le is zuhant, de életben maradt, csak nem nagyon emlékezett semmire később. Utána találkoztunk és lettünk barátok, de erről már meséltem. – sóhajtottam nagyot, hogy sikerült elmondanom úgy, hogy nem bőgtem el magam, és a dühömet is kordában tartottam. – De most sem nagyon akart pihenni, pedig alig állt a lábán. Valami elvégzendő dolga van, azt mondta, így nem tudom mennyire tudjuk majd itt tartani. – szipogtam még egy kicsit.

(Pár óra múltán)

Nehézkesen nyílottak ki a szemeim, igyekeztem felmérni a helyet. Na várjunk csak, hol is vagyok..? Valami dereng, ami... nem tudtam megmozdítani a kezemet. Odapillantottam és érzékeltem, hogy le van szíjazva. Hallottam a szobában valami halk beszélgetést, de ahhoz még kicsit kába voltam, hogy odaforduljak. Női hang... Bőrszíjakat meg nem alkalmaznak a zsaruk... Vagyis... Óh bassza meg! Rekedtesen morogtam:
- Pont nektek sikerült megint begyűjteni? Jézusom, azt hittem egy életre elegendő mintát vagdostatok ki már belőlem - nyögtem. - Dr Chang, elengedhet, ha még mindig maga a szolgálatos kutató orvos. Jó fiú leszek, ígérem - villantottam valahová a semmibe egy bájmosolyt.
Ahogy tisztult a látásom önkéntelenül kiszélesedett a vigyorom:
- Jé! Beruháztatok egy tetőventillátorra? Jó cucc. Egyszer elkaptam egy legyet a lapátján és... áh mindegy. Nem volt jó ötlet így utólag...
Aztán azért, ahogy tisztult a fejem rá kellett jönnöm, ez nem kutatólabor, hanem... hanem Sarah barátnője, az a hosszúcombú orvos... Harker? Harper? Valami ilyesmi. Megráztam a fejem, amíg kitisztult teljesen a látásom:
- Okké, elkapott doki - vigyorogtam kesernyésen. - És most? Zsaruk? Hadsereg? Kire várunk? - érdeklődtem morózusan.

Egyszer sem szólaltam, miközben Sarah beszélt, de egyre jobban éreztem, hogy életem legjobb döntése volt, hogy leültem, mielőtt még a Varangy becenevet viselő férfi múltjáról kérdeztem. Sok szomorú történetet hallottam már emberekről, mutánsokról, akivel mostohán bánt a sors, de kétségtelen, hogy az övé a legrémesebbek közé tartozott. Láttam Sarah-n, hogy közel van a síráshoz, és mit tagadjam, az én torkom is rendesen összeszorult, és a szemem is csípett, hiszen ez az ember már kicsi korától kínzásnak, megalázásnak, kitaszítottságnak volt kitéve, ezek szerint ártatlanul. Persze a Szabadság szobornál történtekről én is hallottam, és nem örültem, hogy Varangy ennyire nem tudta kiválasztani a jó oldalt, de hát érthető volt ez is. Szegénynek már biztos mindegy volt, védelmezi, aki végre nem akarja őt bántani.
-Bármi is legyen az elvégzendő dolga, most nem fog menni sehova - ráztam a fejem. - Nincs abban az állapotban, hogy felkeljen. Amíg teljesen fel nem épül, itt marad, aztán mehet amerre akar, de remélem, addigra már lesz egy rendes hely, ahová tényleg mehet, és nem csak az utcára, a veszélybe. Majd kitalálunk valamit.
Sarah felé hajolva kihúztam egy zsebkendőt a dobozból, hogy megtörölhessem a szemem, és kifújjam az orrom. Nagyon kellett igyekeznem, nehogy elsírjam magam. Szegény Varangy!
-Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem. Megígérem, hogy ha csak rajtam múlik, többé senki sem fogja bántani a barátodat.
Órákig nem történt semmi említésre méltó. Sarah-val tudtam ugyan beszélgetni, de javarészt inkább Varangyot figyeltem. Több vészhelyzet azonban nem állt elő, úgyhogy az idő mondhatni békésen telt, miközben nekem egyfolytában az pörgött az agyamban, hogy mi mindent kellett szegény embernek elviselnie.
Végül végre kinyitotta a szemét.
-Dezorientált - magyaráztam Sarah-nak.
Kissé homályos volt a tekintete, de a pupillája jól reagált a fényre, mikor a kis zseblámpámmal belevilágítottam a szemébe. Már épp arra gondoltam, hogy ebből újabb injekció lesz, amikor mintha kezdett volna magához térni.
-Nincs semmi baj - mondtam neki egy barátságos mosollyal. - Biztonságban van, nézze még Sarah is itt van. Lynn Harlow vagyok. Megígérem, hogy meggyógyítom. Nagyon beteg, tüdőgyulladása van, törött csontja, rengeteg sebe, úgyhogy egyenlőre itt kell maradnia, hogy meggyógyuljon és kipihenje magát, de ne féljen, itt senki sem fog magára találni, senki sem fogja bántani. A szíjakat csak azért használtam, mert rohama volt, és kitépte a kezéből az infúziót, és nem akartam, hogy ez megismétlődjön. De úgy látom, már jobban van, úgyhogy ha megígéri, hogy a helyén marad, leveszem őket. Áll az alku?

Miután befejeztem és Lynn-re néztem láttam, hogy őt is megdöbbentette és egyben meg is hatotta Varangy története és nem lepett meg, hogy azonnal felajánlotta a segítségét, hiszen ilyennek ismertem meg első perctől kezdve a doktornőt, Sean mostohaanyját.
Míg Varangy a gyógyszerektől bódultan aludt, néha váltottunk halkan egy pár szót, de inkább csak a gondolatainkba merülve hallgattunk, míg aztán magához nem kezdett térni.
Sejtettem, hogy a történtek után nem fogja tudni, hogy hol van, ezért is féltem a szíjaktól, és nem is csalódtam, mert a szavaiból az derült ki, hogy azt hiszi csapdában van.
Még jó, hogy ahhoz képest egészen nyugodt maradt.
Ahogy Lynn odalépett hozzá, hogy megmagyarázza neki a helyzetet és megnyugtassa, én is követtem és az ágy másik oldalára állva fogtam meg a barátom kezét.
- Itt vagyok Varangy, nincs semmi baj. – mosolyogtam rá megkönnyebbülten, hogy a helyzethez képest egész jó színben van. – De rémálmaid voltak és muszáj volt megakadályozni, hogy leess, vagy kirántsd a tűt a karodból. De most már, ha jó fiú leszel, és az leszel, ugye? Akkor lekerülnek a szíjak, csak maradj nyugton, mert elég ramaty állapotban vagy és így nem tudod a szépet tenni a lányoknak, fel kell épülnöd. – vigyorogtam rá.

Némileg bágyadtan biccentettem az orvos szavaira:
- Oké, Varangy jó fiú lesz - bólogattam. - De tényleg idegesít, ha helyhez vagyok kötve. Talán... nem tudom. Úgy néz ki a békák mozgásigényesebbek, mint hittem - vonogattam a vállaim. - Amúgy ne magázzon doki, könyörgöm. Rossz emlékek - tettem hozzá a magam részéről magyarázólag. - Felülhetek? - érdeklődtem kicsit megszeppenve. A legtöbb emberhez hasonlóan kicsit tartok az orvosoktól. Fehér köpenyük van, ronda nagy tűjük, úgy írnak, hogy csak a gyógyszerészek tudják elolvasni és úgy valami titkos nyelven dumálnak egymás közt, mert rajtuk kívül ember nem érti. Még az ügyvédek se, pedig elvileg azok is beszélnek latinul. Szóval velük nem merek annyira én se kekeckedni. De ha megengedték a felülést, akkor picit megnyugszom.
Végignéztem magamon és elhúztam a számat a gipsz láttán:
- Áh, ne már... ezt mindig olyan nehéz lebarmolni a.... jó, jó! Nem kell olyan csúnyán nézni, most jó fiú leszek - sóhajtottam. - De akkor is dolgom van - tettem hozzá nagyot nyelve és idegesen nézelődtem, van-e az orvosnak valami nagy és randa fecskendője, meg ilyesmi. - De komolyan...
Mivel nem igazán voltak meggyőzve, így mély sóhajjal folytattam:
- Figyu, Sarah, te érteni fogod - mormoltam. - Van egy kiscsaj a kikötőben. Hát... nem egészen legálisan van az országban, meg minden. Egyedül és hát... nem beszéli jól a nyelvet se, meg minden. Étel kell neki és egy szállás, mert arrafelé, ha még emlékszel elég durva arcok is mászkálnak, főleg éjjel. Hé! Nagylány, valaha te is tapostad ezt a bakancsot, tudod miről beszélek. Nem sziesztázhatok itt, mert mire elmúlik ez a nátha, addigra tuti vagy megölik, vagy éhen hal, vagy annyian szórakoznak vele, hogy kereshetek neki nőgyógyászt is - recsegtem. - El akartam vinni a Henteshez, mert szerintem amúgy se kóser kicsit...
Észrevéve az orvos értetlen tekintetét felé fordultam:
- Bocs, Fúria érti. Szóval a Hentes becenevű alak egy utcai doki. Valamikor rendes orvos volt, csak egy ideje nem praktizál hivatalosan. Kizárták valami kamrából... kamarából... mindegy, ez nem is fontos. Viszont megfelelő díjazásért összefércel bármit és esetleg pár gyógyszert vagy könnyű drogot is be lehet szerezni. Nem mondom, hogy mindenki túléli, de legalább ott nincsenek se papírok, se kérdések. Csak hogy képben legyen - mosolyodtam el, majd visszafordultam a csajhoz: - Szóval gondoltam elviszem hozzá is, mert itt - mutattam a homlokomra - szerintem bajok vannak. Vagy csak azért hiszem, mert nem beszéli jól a nyelvet. De nem hagyhatom egyedül, oké?
Visszanéztem Lynnre:
- Hálás vagyok doki - mondtam ki őszintén. - Nem nagy szám a vén Varangy hálája, de nem szoktam elfelejteni, ha valaki nem hagy ott az utca szélen. Előbb vagy utóbb vissza fogom tudni adni a kölcsönt valahogyan. Vissza is fogom. Kérdezze meg Saraht akár, de az öreg kétéltű még senkit nem hagyott cserben, akinek tartozott. Egyszóval: köszönöm.

-Rendben van, Varangy - egyeztem bele. - Ez esetben akkor azt kell, hogy mondjam, nem, nem állhatsz fel, még ágyban kell maradnod, de persze nyugodtan felülhetsz. Kicsit később akár sétálhatsz is egy kicsit, de ne sokat, nehogy túlerőltesd magad. Most nagyon legyengültél.
Kicsit megijedtem, hogy talán most úgy hangoztam, mintha parancsokat osztogatnék, és nem akartam, hogy azt higgye, én is csak fogságban akarom tartani, hogy bántsam. Úgyhogy közelebb hajoltam hozzá, és nagyon igyekeztem, hogy amikor beszélek, a legkevésbé se legyek szigorú.
-Természetesen nem vagy fogoly. Eszem ágában sincs bántani téged, akkor mész el, amikor csak akarsz, azt csinálsz, amit akarsz, de mint orvos tényleg azt javasolnám, hogy még maradj - és a gipszet se bántsd, hogy rendesen össze tudjon forrni az a törés. Életveszélyes állapotban voltál, és legközelebb már nem biztos, hogy időben tudunk segíteni. Arról nem is beszélve, hogy itt nem fog megtalálni senki, aki rosszat akarna neked. Tedd meg ezt... Sarah-ért. Annyira nagyon aggódott érted. Mióta behoztunk, el sem mozdult mellőled.
Tényleg nagy volt a mozgásigénye, és bár még mindig az ágyban ült, máris azt tervezgette, hogy fog megmenteni valami lányt a kikötőből. Bár a nemes szándék beillett abba a képbe, amit róla alkottam Sarah beszámolója alapján, nagyon nem örültem az ötletnek.
-Más is elmehet érte, és akkor ide is hozhatja hozzád. Van itt hely, meghúzhatja magát, amíg nem lesz másik hely, ahova mehet. Vagy akár Szellemet is megkérhetjük, hogy hozza el, nagyjából - Gyors fejszámolás. - 4,23 másodpercébe telne. De elmehetünk érte mi is, vagy... nem tudom, Varangy, de most tényleg nem lenne jó ötlet, ha felkelnél.
Hálálkodására elmosolyodtam, és a fejemet ráztam.
-Nagyon szívesen. Köszönd meg azzal, hogy nem teszed tönkre, amit eddig próbáltam helyrerakni. Most stabil az állapotod, egyre jobban leszel, és nem akarom, hogy már megint félájultan, sőt, félholtan kelljen idevonszolni, hogy vagy túléld vagy ne. Használd ki, hogy végre nem kell az utcán tengődnöd, egészséges leszel, rendszeresen ehetsz (majd mond meg, hogy mit szeretsz), és itt biztonságban vagy. Addig maradsz, amíg csak akarsz, jó? Sarah barátja az én barátom is, és megígérem, hogy vigyázok rád. Csak... csak ne keresd a bajt. Legalább addig, amíg újra megerősödsz.

Azért valamennyire hatottak Varangyra a megnyugtató szavak, habár tudtam, hogy nem sokáig képes a seggén maradni alapból, de most reménykedtem benne, hogy felfogja végre, hogy itt biztonságban kipihenheti és összeszedheti magát.
Lynn is megtett minden tőle telhetőt, hogy meggyőzze és maradásra bírja, de azt sem bántam volna az előzmények és az állapota ismeretében, ha tényleg kicsit leszedálja, amíg kellően meg nem erősödik, úgy legalább nyugodt lehettem volna egy kicsit.
Aztán mikor Varangy el kezdte mondani, hogy mi az a halaszthatatlan dolog, amiért neki el kellene mennie, már megértettem a nyugtalanságát, hiszen nem egyszer vettem részt vele hasonló „mentőtevékenységben”.
- Varangy, igaza van a doktornőnek, ahhoz, hogy a lányt megmentsük a felsorolt szörnyűségektől, nem kellesz te oda személyesen. Tudod, hogy kiismerem ott magam, én is megtehetem helyetted. Megmondod hol van és hogy néz ki, aztán idehozom, hogy Lynn őt is megvizsgálhassa, és itt ő is biztonságban lehet, amíg nem találunk jobb megoldást. – magyaráztam a fészkelődő barátomnak. – Neked most pihenned kell, hogy teljesen felgyógyulj, különben te is tudod, hogy nincs kint esélyed az utcán. Alapból is veszélyes, de ha sérült vagy bedarálnak, gondolom ezt nem kell neked magyaráznom. Akkor meg ki lesz, aki felkarolja ezeket a gyerkőcöket? – nézek rá kérdőn. – Szóval halljuk a részleteket, hova kell mennem?
Tudtam, hogy bennem megbízik annyira, hogy elmondjon mindent, de örömmel hallottam ígéretét Lynn felé is, amiben tényleg sosem csalódott még senki.

Felszaladt a szemöldököm, de rendesen:
- Tyűűű! Oké, ha ismeri a Szellemet doki, akkor tényleg nem vitázom - nyögtem fel. - Még mindig az a vadbarom számít tudtommal az érmesek egyikének a világ legjobb bérgyilkosai között. Egyszer melóztam neki, elég is volt azt hiszem. Nem komplett az a pasas... - csóváltam a fejemet, majd felemeltem a nem begipszelt kezemet és amolyan kiscserkészesen a szívemre tettem: - Varangy jó fiú lesz, esküszöm a hazára, az alkotmányra, a cserkészek nagykönyvére meg a nemzeti öntudat alapjára, az almáspitére és a hálaadási pulykára - vigyorogtam.
Sarahra néztem:
- Ennyire azért nem egyszerű a dolog - sóhajtottam. - Olyan, mint mi... értsd mutáns. Bár viszonylag ártalmatlan készséggel, úgy egyelőre. A nagyobbik baj, hogy csak egy dolgot láttam tőle. Emberfeletti gyorsaságot, de te is tudod, majd mindannyian minimum két dolgot tudunk és... óh... légy... öhmm, bocsi, éhes voltam... szóval, nem tudom van-e neki más is és ha nyaktól felfelé bajok vannak... - elhúztam a számat. - Hát a Hentes után fel akartalak hívni, hogy van-e még szabad szoba a Xavierben. Úgyis az egyiket emlegeti valamelyest. A Rozsomákot... - néztem a szemébe barátosnémnak. - Na azt a pasit mondjuk semmitől nem féltem, amit akaratlan erőkitörés okozhat, de téged azért igen... - pislogtam felé. - Amúgy a világítótoronynál van a régi helyünkön, abban az üres viskóban. Tizenhárom-tizenöt közt lehet, sötét bőrű, hosszú, fekete hajú lányzó vörös szemekkel. Nehéz eltéveszteni.
Az orvos felé fordultam:
- Tényleg köszönöm, amit értem tett, igyekszem, amennyire tudok, doki - sóhajtottam. - De higgye el, jobb, ha nem sokáig vagyok egy helyben. Nem tudom mennyit tud rólam, de alapvetően nagggyooooon félelmetes mutáns terrorista vagyok, maga az ősgonosz és minden ilyesmi. Szóval, ha a nyomora akad valaki, az jobb esetben néhány SWAT kocsit meg a nemzeti gárdát jelenti, rosszabb esetben a volt főnököm valamelyik kombinált talp- és seggnyalóját. Mondjuk a Kardfogat. Egyik se egészséges. Ha mozogni bírok már, akkor eltűnök - kacsintottam. - Ígérem. Addig... reménykedjünk. Persze ha ennek hallatán se vág még ki...

Szellem említésére a szemöldöke jó, hogy nem a tarkójára csúszott, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit az enyém művelt, amikor elkezdett róla beszélni. Na jó, persze valahol megértettem, hiszen tekintve Szellem múltját... na de hát akkor is!
-Szellem a férjem - világosítottam fel köntörfalazás nélkül, és a zsebemből előhúztam egy fényképet, amin hárman voltunk vele és Alistairrel. - És már nem bérgyilkos, azzal az életformával felhagyott. Nem tudom, mit dolgoztál neki - lehet, nem is akarom tudni! -, de hidd el, már más ember lett. Viszont még mindig bármikor szét tudja rúgni bárki hátsóját, úgyhogy ne aggódj, ha segítség kell, és ő véd meg, ott már nem eshet semmi bajod.
Fogadalmára viszont már elmosolyodtam, majd fel is nevettem.
-Jól van, jól van - ráztam a fejem vigyorogva, lehúztam a kezét a mellkasáról. - De almáspitére sosem szabad esküdözni!
Aztán Sarah-ra néztem, ahogy a segítségre szoruló kislányra terelődött a szó. Már egyre jobban értettem, miért akarta Varangy maga elintézni a dolgot. De akkor sem engedhettem el ilyen állapotban. A kikötőig se bírta volna elvonszolni magát.
-Mi legyen? Hívjam Szellemet? Vagy intézed te? Menjek veled?
Varangy persze folytatta, és hihetetlennek találtam, hogy ahelyett, hogy még mindig félálomban motyorászna, máris milyen tettrekész. Az utcai élet tényleg jócskán megedzhette. Kardfog említésére azért összerázkódtam, de nem láttam, hogy követett volna ő vagy bárki más. És magától ugyan miért jött volna ide?
-Ismétlem, Varangy: itt vagy a legnagyobb biztonságban. És ne hidd, hogy te vagy az első bajbajutott, aki miatt veszélyt kellett vállalnom. Ilyesmin már mind túlestünk párszor. Ti ketten is, szóval nem hiszem, hogy be kéne mutatnom. Egyébként még a SWATosokkal talán tudunk mit kezdeni.
Előkaptam a telefonomat és tárcsáztam.
-Hallo, Aya?... Lynn vagyok, bocs, hogy zavarlak, de nem tudom Mike számát, és... Jól van, oké... na... hé, hadd szólaljak már meg.. legalább levegőt vegyél... igen, tudom, mennyire utálsz, de megtennéd, hogy... hát nem is tudom, mondjuk azért mert, hát tudod, kihoztunk a börtönből, meg minden... ó, életed végig... szóval van itt egy bizonyos Varangy nevezetű úriember, és arra gondoltam, hogy nem tudná valahogy eltusolni az ügyét odabent? Elég rossz állapotban van, és legalább, amíg rendbejön, jó lenne, ha békén hagynák. Na, persze az lenne a legjobb, ha aztán is, de ezt ő tudja, hogy mennyit sikerül kihoznia belőle. Megtennéd, hogy megkéred?... Igen, figyelek...
A következő pillanatban el kellett rántanom a telefont a fülemből Aya tombolása miatt. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy ,,ÉS OTT ROHADJAK MEG, HA MÉG EGYSZER SZÍVESSÉGET TESZEK NEKED, TE ESZELŐS KRETÉN!!!" már a piros gombra is csusszant az ujjam, hogy elhallgattassam a minden bizonnyal rosszkor felvert oroszlánt.
-Azt hiszem, többet már igazán nem tehetek - vontam vállat ismét Varangy felé fordulva. - Most már maradsz, amíg fel nem épülsz? És egyébként... az oké, hogy szereted a legyet, de légyen nem lehet élni. Mit szoktál még enni? Lassan nem ártana, ha vacsoráznál.

Varangy Szellemmel kapcsolatos szavaira majdnem elnevettem magam, hiszen nem tudhatta, hogy Lynn a felesége, amit azonban hamarosan megtudott, mert a dokinéni nem rejtette véka alá, persze nem felejtve el hozzátenni, hogy Férjeura már nem űzi a mesterségét.
De legalább annyiban hatott a dolog, hogy Varangy megígérte, hogy nyugton marad egy darabig.
Viszont érdeklődve hallgattam a beszámolóját a lányról, aki miatt annyira aggódott. Azt mindjárt sejtettem, hogy mutáns, de ezek szerint ez még látványos is és így nehezebb rejtőzködnie, ami nem könnyíti meg a dolgunkat. Remélem, hogy a gyorsaságát nem most fogja villogtatni, mert akkor lehet, tényleg kell Szellem segítsége, ha beszélni akarunk vele, és a másik képességét sem rajtunk akarja majd tesztelni, hiszen nem sok bizodalma lehet senkiben.
- Hogyan tudok a közelébe jutni, hogy ne meneküljön el előlem? Ismeri a neved, mármint ha Varangyként említelek? Vagy van valami, amivel elnyerhetem a bizalmát? – tettem fel a fontos kérdést, hiszen így nagyobb eséllyel tudnék a közelébe jutni és idehozni.
Mikor aztán megemlítette, hogy ő mennyire veszélyes és milyen veszélyesek az ő rá fenekedő alakok, megint csak mosolyognom kellett, habár Kardfog azért már elég necces lett volna, de nem hiszem, hogy pont most lenne marha nagy szükséges a Testvériségnek Varangyra. Szerintem nem is tudják, hogy életben van és ez így van jól.
Aztán Lynn-nek támadt egy vad ötlete, aminek következtében Aya-t tárcsázta és még én is halottam, ahogy a csajszi őrjöngött a telefonban, de Lynn nyugodt arcát elnézve, ezek szerint ez így volt normális.
- Mondjuk nem hiszem, hogy a SWAT éppen téged keresgélne, ide meg tuti nem jönnek, de azt hiszem mindent megtett Lynn a biztonságod és a nyugalmad érdekében, így nincs más dolgod, mint meggyógyulni, oké? – szorítottam meg a kezét Varangynak és adtam egy puszit az arcára biztatóan.
- Én meg felkajtatom ezt a leányzót és idehozom, hogy ne unatkozz.

Nem tudtam megállni, Lynn szavaira hangosan, bár nem bántóan felröhögtem. Tekintetük látva védekezőn emeltem meg a kezemet:
- Bocs, bocs, nem bántás akart lenni, csak eszembe jutott, amit az a pasas a találkozásunkkor mondott - vigyorogtam. - "Ebben a szakmában az emberek nem nősülnek, nehezen találná ki a pap, melyik az igazi neve" - idéztem. - Ezek szerint csak rájött a pater és révbe ért a nagymenő - enyhült vigyorból mosollyá az ábrázatom, majd megnéztem a képet is, továbbra is szélesen mosolyogva. - Nocsak. Tényleg révbe ért, ahogy nézem! Mellesleg: gyönyörű és szerencsés a kis klampó, ugyanazon okból... az anyjára ütött, nem a faterjára - kuncogtam. - Mellesleg a zsaru haverodnak relatíve könnyű dolga van féken tartani a barátait, rólam mindenki úgy tudja, meghaltam. Premierplánban látta a fél világ a zuhanásom, meg a szikrázó mosolyom. Azok miatt nem aggódom.
Sarah felé pillantottam:
- Hát, ahogy gondolod, de szerintem az idehozatalnál fontosabb lenne neki, hogy valaki lássa, aki... vagy meg tudja állapítani minden rendben van-e a koponyájában, vagy ért a mutációhoz. Mellesleg, ha a nevén szólítod talán nem rohan el, de ismeri a nevem is, igen. Rosszul beszéli a nyelvet, de valamennyit ért belőle. A kislány neve Afifa. Legalábbis remélem ez a neve volt, a felét nem értettem annak, amit hadovált...
Visszapillantottam a doktornőre:
- Őőő... Igazából kb bármit megeszek, amit találok vagy lopok, leginkább azon élek - válaszoltam egyszerűen. - Nem nagyon vannak igényeim e téren. Viszont... Ne haragudjon doki, de valamit meg kell kérdeznem. A kislány, akiről beszéltem. Időnként elég furán viselkedik. Szóval úgy szorítja a tenyerét a hasára, mint akinek görcsöl és utána nem egyszer hányni is szokott. Van, amikor véreset. Ez normális, vagy jobb lenne, ha Sarah elvinné a Henteshez, mert valami gáz van? - érdeklődtem. Sohasem voltam kamaszlány, dunsztom nincs, hogy ez a felnőtté válásuk része-e, de azért jobb megkérdezni. Bágyadtan elmosolyodtam:
- Azt a... nem tudom mit nyomott abból a maszkból doki, de ütős cucc. Majd leragad a szemem... - nyögtem, de igyekeztem ébren maradni és felelni a kérdéseikre, meg ilyesmi.

-Nem gond, nem te vagy az első, aki így reagál - vontam meg a vállamat, és eltettem a képet. - Csak gondoltam, jelzem, hogy most már tőle sem kell tartanod. És ha gond van, számíthatsz a nagymenőre.
Miután elraktam a mobilomat, és meghallottam Varangy megjegyzését, borúsan ingattam a fejem.
-Azért nem árt az óvatosság. Vannak olyan elvetemülten rasszista emberek ott, hogy még a sírodból is előkaparnának, hogy ,,igazságot szolgáltassanak." - a macskakörmöt ujjaimmal kapartam a levegőbe, miközben megvető fintorral gondoltam azokra, akik erre szembe jutottak.
A lány neve elég furcsán hangzott, őszintén szólva először azt hittem, Varangy tüsszenteni fog, de aztán úgy tűnt, tényleg így hívják a pártfogoltját. Sarah elég eltökéltnek tűnt, és ismertem már annyira a lányt, hogy tudjam, itt most egy hadsereg sem lenne elég ahhoz, hogy biztonságban idehozza a lányt.
-Azért óvatosan - intettem. - Nem szeretném, hogy bajod essen.
A kislány tüneteire elkerekedtek a szemeim.
-Nem, ez egyáltalán nem normális - ráztam határozottan a fejemet. - A vérhányás nagyon is komoly tünet lehet, nem szabad félvállról venni. És nem akarok hallani semmi Hentesről. Sarah, ide hozd. Nem fogja azt a szegény kislányt senki rozsdás késsel és mocskos kézzel megvizsgálni valami undorító sikátorban egy szemetes konténer mögött.
Sosem éltem az utcán, így nem tudhattam pontosan, milyen is az, csak az időnként hozzám érkező hányattatott sorsú pácienseimtől hallhattam róla részleteket, de hát ez azért messze nem ugyanaz. És most is, ahogy szembesülnöm kellett vele, milyen borzalmakon kell egyeseknek átmennie, ami a szerencsésebb sorú embereknek meg sem fordul a fejében, kirázott a hideg a gondolattól, hogy szegénynek a mindennapi ennivalóért is meg kell küzdenie, és mekkora problémát jelenthet az, ha beteg, hiszen ő nem csupán elmegy egy orvoshoz, aki majd meggyógyítja, hanem mérlegelnie kell a kockázatokat, hogy végül egy kétes hírű mészároshoz jusson, aki vagy segít rajta, vagy tovább ront az állapotán, arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mit kér cserébe.
Ekkor megszólalt a csengő.
-Még egy kicsit azért maradj ébren - mosolyogtam Varangyra. - Amíg aludtál hozattam vacsorát.
Átvettem a futártól a csomagokat, kifizettem, aztán visszamentem a szobába. Áttettem rendes tányérokra, majd tálcára raktam, és bevittem Varangynak, és elé helyeztem az ágyhoz gurítható asztalkára, ami áthidalta a fekhelyét, hogy pont előtte lehessen minden, csak fel kelljen ülnie.
-Tessék, még minden meleg - mutattam a húslevesre, rántott húsra, krumplira, salátára, csokitortára. Végül még egy nagy pohár narancslevet is letettem elé. - Elhiszem, hogy szereted a legyet, ha látsz itt bent, a tiéd lehet, de rendes ételekre is szükséged lesz, ha azt szeretnéd, hogy megint megerősödj. Sarah, ha éhes vagy, van még kint bőven.
Közelebb mentem a lányhoz.
-Biztos ne menjek veled? Tudom, hogy egyedül is boldogulsz, de talán nem ártana, ha lenne veled valaki. - Gyors oldalpillantást küldtem Varangy felé. - Addig kap még némi altatót, hogy biztos egy helyben maradjon. Úgysem árt, ha pihen még, és nem akarom, hogy fogolynak érezze magát.

Miután Varangy kellőképpen kivigyorogta magát Szellem „révbe érésén” újból a megmentendő lányra terelődött a szó. Azt megkönnyebbülve hallottam, hogy azért ismeri Varangy nevét és még az ő neve is ismert, habár tényleg le sem lehetett tagadni, hogy nem amerikai név, így talán van esély, hogy nem kell végig kergetnem a fél kikötőn, mielőtt beszélni tudok vele.
- Igaza van Lynn-nek, akkor még fontosabb, hogy ne csak megtaláljam, hanem ide is hozzam. – bólintottam a doktornő felé, hiszen én még laikus létemre is úgy gondoltam, hogy azért, ha valaki véreset hány, az nem éppen a legjobb, ráadásul Varangy szerint a fejével sincs rendben valami. – És, ha már itt vagyunk és Lynn is felajánlotta, akkor én biztos nem adnám Hentes kezére. – ráztam meg a fejem. Az a mészáros legfeljebb eret vág rajta, de a fejét biztos nem gyógyítja meg.
Kétéltű barátom viszont, ahogy láttam és aztán maga is elismerte, egyre bágyadtabb lett és ezzel legalább abban biztos lehettem, hogy nem fog egy darabig még ugrálni, de örültem neki, hogy nem is erősködött nagyon, hanem rám bízta a dolgot.
A csengőre azért feszülten kaptam fel a fejem, de Lynn megnyugtató mosollyal közölte, hogy csak kaját rendelt, így megnyugodtam és hálásan mosolyogtam rá, hogy így gondoskodik a barátomról.
A bőséges terülj-terülj asztalka láttán egy szavam sem lehetett és reméltem, hogy Varangynak is ízleni fog, így tisztán, melegen és előkelően feltálalva is, mert ehhez nem sűrűn van hozzászokva.
- Köszönöm, én nem vagyok éhes. – ráztam meg a fejem a kínálásra. – Inkább egyél te, mert biztos váratlanul rángattunk el a munkád mellől.
Lynn felajánlására, hogy segítene a lány keresésében, elgondolkoztam, hiszen nem mindig sül el jól, ha egyedül mászok bele valamibe, lehet, tényleg jó lenne, ha velem tartana, de nem akarom bajba sodorni, hiszen Szellem leszedné a fejemet érte.
- Lynn, köszönöm, de nem kérhetek ilyet. – néztem rá hálásan. – Neked ott a családod, akikre vigyázni kell és a betegeidről nem is beszélve. Nem szeretném, ha bajod esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Aggódva hallottam, hogy ezek szerint Afifa tényleg beteg lehet, már a bucóján kívül máshol is. Sajnálnám szegényt, pár év csak és egész jó bőr lesz. Hát azért gyereklányokkal én nem kezdek na. Különben is, a világ tele van gyönyörű nőkkel és azok mind a Varangyra várnak - ötlött fel bennem a megnyugtató gondolat. A csengetésre én is összerezzentem, de a doki hamar megnyugtatott, hogy csak kaját hozatott. Hiába, jó is az, ha az embernek csak hívni kell a futárt és jön a napi betevő pizzája vagy ilyesmi, bár akkor meg hol marad a napi mozgalom?! Amíg nekiállt azzal foglalatoskodni Sarahra néztem:
- A Patkány meg a Fürge van vele - ismertettem a lánnyal a tényeket. A két régi cimborát tutira megismeri, amennyire emlékszem Fürgével még jó haverok is voltak és talán Patkányt se utálja, csak kevésbé ismeri. - Szóval más nem, rajtuk keresztül is odajutsz.
Amikor megjött a kaja az állam valahol az ágyon koppant szerintem. Te jó Isten! Ez a Paradicsom valami különösen felturbózott változata lenne? Vagy mi? Elképedve néztem a dokira:
- Hát egyszer már láttam életemben ennyi zabát - nyögtem. - Annak mondjuk rossz vége lett, észrevették, hogy belógtunk az étterem konyhájára... Nem tudom mit mondjak... - tettem hozzá rekedten, hálásan csillogó szemekkel, majd nekiálltam kajálni lendületesen.
Abba nem szólok bele, Sarahval ki megy meg ki se. Egy biztos, ha én ennek akár csak a negyedrészét benyomom már boldog leszek. Meg félig hulla, amilyen álmos vagyok...

-Ne is mondj semmit, tele szájjal nem illik beszélni - kacsintottam rá. - Sajnálom, hogy ennyi szörnyűségen kellett keresztül menne, de itt most nem lesz nagyobb gondod, mint hogy nincs elég jól felrázva a párnád. Kint van még bőven ennivaló, ha még éhes lennél, a hűtőben és a szekrényben megtalálsz mindent. De azt szeretném ha naponta háromszor legalább ennél, hogy hamarabb gyógyulj meg, rendben van? Ha van valami, amire különösen vágynál, csak szólj.
Kintről hallottam, mit beszéltek, ha nem is egyértelműen tisztán. A Fürge és a Patkány ezek szerint nem olyasvalakik voltak, akiktől tartani kellett, de azért a nevük nem volt valami bizalomgerjesztő.
~Na, ne csináld, Lynn, ne legyél ennyire előítéletes? Mert a Szellem meg a Fúria aztán annyira kedvesen csengő nevek?!~
Mindenesetre kizártnak tartottam, hogy Sarah egyedül menjen el Afifáért. Még ha van is ott vele két valaki, akiktől nem kell félteni, ki tudja, ki más bukkan még ott fel. Esetleg ők értik félre a közeledését, és megtámadják. A lényeg, hogy nem szívesen tudtam volna veszélyben egy ennyire jó barátot, mint Sarah. Pláne, hogy ha egyszer majd egybekel Seannal, akkor én majdnem az anyósa leszek, vagyis annál jobban segítenem kell neki, ahogy tudok. Na, szép! Seant egyfolytában letolom, amikor az anyjának nevez, most meg én kezdem ezt az anyós szöveget!
-Nem is kell kérned - legyintettem -, mert nem engedlek el egyedül. Majd ketten elhozzuk a kislányt, úgy biztonságosabb lesz. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg olyan rossz állapotban van, lehet, hogy azonnali ellátást igényel. Ha már idáig sem bírná ki, jobb, ha ott vagyok. Meg egyébként is, jó lenne, ha végre úgy tudnám felhívni Seant, hogy ne azt kelljen részleteznem neki, hogy végül is egész jól megúsztad a mai napot is.
Összepakoltam néhány dolgot a táskámba (kötszer, fertőtlenítő stb.), majd Varangyhoz fordultam.
-A lakás most üres, nyugodtan járkálj, ha elég erősnek érzed magad, de csak óvatosan, jó? A legjobb persze az lenne, ha fekve maradnál, de nem tudom, mennyire kérhetek tőled ilyet. A laborba, és a műtő szobába ne menj be, mert azoknak mindig sterilnek kell lenniük, és sok ott a törékeny műszer. Egyébként, ami tetszik, érezd magad otthon. Az ajtót be fogom zárni, de nem sokára úgyis visszajövünk. Tudsz magadtól aludni, vagy készítsek ki altatót? Vagy ha fáj még valamid, most szólj, kapsz még fájdalomcsillapítót. Szükséged van még valamire?
Miután a pácienst lerendeztem, összeszedtem magam, és elindultunk Sarah-val, hogy felkutassuk Afifát, és csak remélhettem, hogy még időben érkezünk.

-Fürge és Patkány? Az jó! Őket azért még ismerem, legalábbis Fürgével elég jóban voltam, remélem megismer még. Patkány neccesebb, főleg ha azóta sem állt le a heroinnal, de szerintem vele sem lesz baj, és emlékeim szerint elég jól boldogulnak a kikötőben, hogy életben tartsák, amíg nem jön a segítség. Fürge még mindig olyan jól öltözik, mint régen? – kérdeztem vigyorogva Varangy tájékoztatása után, majd láttam, ahogy felcsillannak a szemei a mennyei ételhalom láttán, így hagytam, had lásson hozzá, aztán pedig had pihenjen, mert igen csak laposakat pislogott már.
Mikor aztán szóba jött, hogy Lynn is velem tartana, végül is nem tudtam megakadályozni és valahol a lelkem mélyén még örültem is neki, pláne, hogy rávilágított, hogy Afifának talán hamarabb kell segítség, mint ahogy ideérnék vele.
- Rendben, de egy feltétellel! – emelem fel az ujjamat figyelmeztetőleg. – Semmi hősködés, és igyekszel mögöttem maradni. – mosolyodom el, mert rájövök, hogy ez mennyire hülyén hangzott, mint egy rossz akció filmben. – Szóval, én ismerem a környéket, meg a srácokat, így bízd rám a dolgokat, oké? – néztem rá, azért eléggé komolyan most már. – Nem szeretném, ha bármi baj történne veled, míg velem vagy.
Aztán néztem, ahogy összepakolja a legszükségesebbeket, majd meghagyja az instrukciókat Varangynak, aki már jóllakottan pihegett az ágyában, láthatóan alig tudva nyitva tartani a szemét. Mondjuk én mégis jobban örültem volna egy kis altatónak, míg vissza nem jövünk, de hát megígérte, hogy jófiú lesz és remélem be is tartja.
- Ne aggódj, megtaláljuk és idehozzuk. – léptem oda barátom ágyához. – Neked meg egy dolgod van, hogy megfogadd a dokinéni tanácsát és gyógyulgass, értve vagyok. – néztem rá a lehető legszigorúbban, majd kapott tőlem még egy búcsú puszit.
Lynn-nek együtt elindultunk hát, de mikor kiléptünk még megállítottam.
- Nem tudom mennyit hallottál, hogy kik vannak Afifával, de mondok pár szót Fürgéről és Patkányról, hogy képben legyél és ne lepődj meg, ha találkozunk velük. – kezdek bele a magyarázatba. - Fürge a nevét az ujjai gyorsaságáról kapta, bár szaladni is szélsebesen tud. Őt is Varangy mentette meg az éhenhalástól még régebben. Egy hajléktalan zsebes, bár senki meg nem mondaná, hogy nincs lakása, valahogy mindig megoldja, hogy tiszta legyen és ne szakadt göncökben járjon. Egyáltalán nem veszélyes, egy jó kedélyű, sokat viccelődő srác, de sajnos ő is él könnyű drogokkal. –sóhajtottam, mert tényleg kedveltem a srácot. - Patkány nem hiába kapta ezt a nevet, egy lepattant utcai punk. Szakadt és mindig bűzlik, mint a trágyadomb, ,mert iszonyat egy igénytelen. Minden bunyóban és vandálkodásban benne van, de úgy hírlik soha nem hagy cserben barátokat. Ő már masszív heroinista. Őt nem annyira ismerem, de állítólag nem rossz srác ő sem, bár ha azt mondja orosz, azért ne dőlj be neki. – vigyorogtam Lynn-re, ahogy előjöttek a régi emlékek.
Így már Lynn is tudott sok mindent és gyorsan szedtük a lábunkat, hogy minél előbb a kikötőbe érjünk.

Valahol Manhattan sötét sikátoraiban...

Vannak dolgok, aminek olykor eleget kell tenni, akár tetszik, akár nem. Mondjuk, esetemben a dolgok ezen része aligha lehetett nem akarós. Jó, bevallom, az ilyen éjszakai utak igazából az ösztönöm miatt történtek megrendezésre... de mégis, valahol élveztem a dolgot. Már maga a vadászat lehetősége melegséggel töltött el odabent. Az izgalom, hogy vajon ma este milyen prédát találok, sőt, találok-e egyáltalán, felpezsdítette a vérem. Így hát, bár kötelező elem volt újra és újra ontanom az emberek vérét a saját tiszta fejűségem érdekében, a különböző kialakult helyzetek érdekessé és így izgalmassá is tették a kiruccanást. Mondjuk, most nem voltam valami nagy rohangászós kedvemben. Elég sokáig húztam, mire megint kijöttem. Na, én is lehetek olykor nyűgös meg elhavazott. Szóval, ma valami könnyűre vágytam. Aki pedig keres, az talál. Hamarosan megálltam azt, amit kerestem. Remélem azt azért nem kell ecsetelnem, mennyi herce-hurcával jár, ha elmegyek szomjat oltani. Hiába van sok furcsa dolog Amerikában, azért egy nagyvárosban kóborló farkas még így is szokatlan látványnak számított. Na de ne térjünk el a tárgytól. Mind a négy lábam megtorpant, amikor találtam valamit az egyik kuka mellett. Egy átlagosnál is szakadtabb koldus feküdt a földön, folyamatosan nyögve. Éreztem a levegőben azt a szagot, amely tisztává tette nekem a tényt: már a végét járja. Hát jó, akkor rásegítek. Igazából ezzel még szívességet is teszek. A fickónak azért, mert nem kell kiszenvednie, a város meg megszabadul még egy ingyenélőtől... én meg egy darabig nyugton maradhatok. Szóval... odaléptem a fickó mellé, kitátottam a számat és elharaptam a torkát, ezzel végetvetve az életének. Uh... kicsit rágós... na mindegy, a célnak megfelel. Ideje vacsorázni.