Manhattani utcák

Nemrégiben szokásommá vált az esti séta. Nem is csoda, tekintve, hogy lakom... Amikor jelentkeztem a Testvériségbe, azt hittem, más lesz. Hogy nagyszerű harcosok elit csoportjába kerülök, akik utolsó vérükig küzdenek a mutánsokért... De csak egy hatalomvágyó öregembert kaptam, egy vérszomjas félállatot és egy rakás ostoba ifjoncot. És bár a dolgok már változóban vannak, mégis, nem árt néha kiszabadulni a házból, hogy magam legyek. A gondolkodás olyan dolog, amit nehéz zajban és tömegben művelni, márpedig mindkettő adva van a Stainway-házban.
Manhattanbe csak azért jöttem el, mert ismertem itt egy remek könyvesboltot. Így most, egy frissen vásárolt könyvvel a kezemben sétáltam, azon gondolkodva, vajon menjek-e el itt vacsorázni, vagy pedig Queensben keressek egy jó helyet?
Úgy döntöttem, nem bonyolítom túl, remekül megfelel nekem az a kis kínai étterem itt nem messze, ahová régen is jártam. A leggyorsabb út, ha átvágok egy sikátoron...
Amit láttam, attól a földbe gyökerezett a lában, pedig megéltem már egyet s mást. Önkéntelenül, szinte reflexből indítottam el egy forrólevegő - löketet a farkas felé, ami perzselt szőr bűzét árasztva vágódott hátra egy vagy két méternyit, de más baja nem esett. Egy farkas Manhattenben? Mivé lesz ez a világ?
Az átharapott torkú férfi mellé guggoltam. A könyvem egy tócsában csattant, de nem foglalkoztam vele. Azonnal láttam, hogy a férfin nem segíthetek, még csak orvosnak sem kellett volna lennem hozzá. Neki vége. A farkas felé fordultam. Bár ez a hatóságok dolga lenne, mégis okosabb volna, ha végeznék vele, még mielőtt mást is megöl...

Már éppen kezdtem volna belelendülni a vacsorába, amikor hallottam, hogy valaki közeledik. Oké, akkor mindjárt megyek, csak még harapok párat, úgyis időbe kerül, míg ideér. De aztán hoppá, gebasz történt és pár méterrel arrébb kötöttem ki egy pocsolyában. Morogva álltam újra négy lábra, ezzel pedig meglátva, hogy ki támadt meg. Valami idegen fószer, aki éppen akkor guggolt le a vacsorám mellé. Már éppen támadtam volna, de ekkor több dolog jutott el az agyamig. Köszönhetően annak, hogy már elég vért fogyasztottam, a tudatom megtisztult a vérszomj okozta kábulattól. Így tudtam normálisan gondolkozni. Éreztem valami furcsa szagot... égés? Meg... na álljunk meg. A hallásom így sokkal élesebb és nem hallottam, hogy valaki a közvetlen közelembe ért volna. Akkor meg mégis mi a haláltól van égett szaga a bundámnak? Meg.. mitől repültem? Talán rendes körülmények között az lett volna a reakcióm, hogy elkapom és kinyírom a támadómat. De így, ez a sok tényező... most inkább nem akartam az ösztönökre hallgatni. Szóval kivételesen hátat fordítottam a étkezésem színhelyének és igyekeztem minél távolabb kerülni. Közben igyekeztem felidézni a lehető legrövidebb útvonalat ahhoz a ponthoz, ahol elrejtettem a cuccomat és visszaváltozási színhelynek számított.

Az áldozatért már semmit sem tehettem. Reméltem, hogy csak ember volt, de még egy embernek sem volna szabad így meghalni. Ez annyira... Civilizálatlan.
Ráadásul a vadállat menekülni próbált, nyilván helyesen mérve fel az erőviszonyokat. Robbantottam egyet, de elvétettem, és egy kuka szakadt darabjaira, ami mellett az állat éppen elfutott. Égő papírfecnik hulltak az égből... Mintha havazna a pokolban.
A farkas után eredtem. Az elmúlt hónapokban fizikai állóképességem igencsak megnövekedett, de még így is nehezemre esett követni a gyors állatot. Robbantással nem próbálkoztam, sem mással: előbb közel akartam kerülni hozzá. Amíg ilyen távol volt tőlem, nagy eséllyel csak a környezetében tudtam volna kárt tenni.
Rohantam hát, az állat nyomában, és közben azon töprengtem, vajon hogyan kerülhetett ide, a városba? Megszökött volna az állatkertből? Végül is a Central Park nincs túlzottan messze... Vagy pedig valamiféle vándorcirkusz hagyta el? Még ez is lehetséges. Nem tudtam a választ, de ebben az esetben nem is igazán számított. Már láttam is a szalagcímeket: mutáns szabadította meg a várost a vérengző farkastól! Ez remek reklám lesz az ügyünknek...

Megint itt tartottunk. Én voltam az űzött vad... akárcsak évekkel ezelőtt. Már megint... na ezt hívják karmának. A farkaskülső eléggé megtévesztő tud lenni azért. Hiába, az emberek gyakran csak a vadállatot látják az ilyen lényekben. Pedig ha megpróbálnák megérteni őket, semmivel sem látnának mást benne, mint egy elhanyagolt gyereket, akinek nem adatott meg az a luxus, hogy normális körülmények között éljen. Hát ez van, nem lehet mindenki domesztikált. Ennek pedig most ittam meg a nagy menekülés közben a levét. Szóval csak futottam és futottam, miközben robbantak mögöttem a dolgok. A franc essen bele, mégis ki ez a fószer? Android beépített rakétavetővel vagy mi? Na mindegy. Hamarosan ugyanis megérkeztem az uticélomhoz: egy jókora sikátorba, ami televolt szeméttel... én pedig bevetettem magam a sűrűjébe... ahol elkezdtem visszaváltozni emberré. Itt rejtettem el a ruhámat is, szóval... hé, most mondja azt valaki, hogy nem értettem a ruharejtekhelyek kikereséséhez!

A farkas gyors volt, ami nem meglepő. Lihegve rohantam utána, de végül, mikor befordult abba a sikátorba, úgy éreztem, elkaptam. Persze még mindig megszökhet a másik oldalon, de itt legalább nincsenek emberek, kedvemre használhatom az erőmet, annak a veszélye nélkül, hogy ártatlanok is megsérülnek. Már ha van bárki is ebben a városban, aki ártatlan...
A sikátor jó példája volt a város fertelmes közegészségügyének. Ennyi szemét... A patkányok s ezzel a betegségek melegágya. Milyen szép is lenne... Pestisjárvány a huszonegyedik században...
A farkas viszont eltűnt. Sehol se, láttam. Persze, ekkora szeméthegyek között könnyedén elbújhatott, mégis attól tartottam, hogy sikerült kijutnia a túloldalon. Nevetséges volna, ha egy egyszerű állat járna túl az eszemen...
Lassan elindultam, felkészülve arra, hogy a farkas esetleg a szemét alól indít támadást. A harc hideg élvezete elöntötte a tagjaimat. Ez kihívás.. A reflexek játéka. Ha támad, gyorsabbnak kell lennem, különben lehet, hogy egy halom szemét alatt lelem a halálomat...

Soha nem láttam még az átalakulásomat, de aligha lehet egy szép látvány. Már csak azok alapján sem, amit éreztem ilyenkor. Gyakorlatilag az átváltozás teljes folyamata érezhető volt a számomra... ahogyan a testem összébb megy, a körmeim karommá nőnek, kinő a bundám, az arcom megnyúlik, hátul kinől valami... nem volt túl kellemes érzés, de valahogy mindig kibírtam, hogy mindezt hang nélkül kibírjam. Na de várjunk, akkor ez még az átváltozás volt. A visszaváltozás talán még rosszabb. Bár, mit ne mondjak, a farkaslét szabadságának érzése megéri a dolgot. Szerettem azt az oldalamat, még ha emiatt rá is szorultam az emberi vérre. Nem, egyáltalán nem voltam vámpír, elvégre engem nem a vér tett erősebbé. Sokkal inkább vágytam csak az ízére néhány röpke pillanatig, egyfajta rögeszmeként. Jó, mondjuk az a röpke pillanat attól függött mindig is, milyen hosszú ideje nem jutottam hozzá. Faltam már fel teljes valójában embert... hamarosan már teljesen emberként feküdtem odabent, a szeméthalomban. Oh, anyám, lehet, így belegondolva ez nem volt pont a legjobb öltet. Olyan büdös leszek így, hogy holnap a vevők elájulnak a könyvesboltban a végén. Naremek, sikálhatom megint magam egész éjszaka, mint valami koldus. Oké, Scott, nyugalom, nézd a jobbik oldalát. Inkább legyél élő büdös, mit kitömött hulla valami őrült robbantgatónak a kandallója felett. Már teljesen emberi alakban másztam ki a szemétrakásból. Most már nem féltem tőle, hogy az üldözőmnek így lesz oka megtámadni engem. Elvégre, ő egy farkast keres, nem pedig egy amúgy meztelen férfit. A ruhámat mindenesetre elő kell kutatnom, itt hagytam valahol egy mélyedésben. Na, séta indul, keresés, keresés... aztán lát, aki lát, leszoktam már a a prűdségről. Csak aztán volt valami, amiről megfeledkeztem a nagy keresésben: nem töröltem le a vért a számról...

A keresés kudarccal fenyegetett. Ha itt volt is a farkas, én nem láttam és nem hallottam. Vajon van elég okos egy farkas, hogy tudatosan elrejtőzzön előlem? Egyáltalán, hogy a számára nyilván érthetetlen, láthatatlan támadást az én megjelenésemmel kösse össze? Talán. Sosem mélyedtem el az állati fiziológiában, és ez volt az a pont, amikor ezt bántam.
De máris egy egészen más, sokkal ismertebb fiziológiát tanulmányozhattam: az emberit. Egy fiatal, teljesen meztelen férfi jelent meg előttem. Olybá tűnt, a szeméthalom alól mászott ki. Még egy hajléktalan...
- Uram, jobb lenne, ha távozna. Talán furcsán hangzik, de van egy farkas, és az előbb ölt meg valakit. Mutáns vagyok, és elkapom a farkast, de jobb volna, ha maga...
Ekkor láttam meg a száját. Fejemben pár másodpercig kergetőzött pár gyermeteg legenda mindenféle vérfarkasokról és hasonló szörnyekről, aztán arra jutottam, ő is csak egy alakváltó mutáns a sok közül.
Egy emberevő mutáns, aki rossz hírünket kelti, s ezzel árt az ügyemnek...
- Megállj! Még egy mozdulat, és pecsenyét csinálok belőled, gyilkos!

Már éppen fellélegeztem volna, hogy remek, akkor én innen el is tudok menni, de aztán lebuktam. Gondolkodtam is rajta, hogy most mi a nyavalya miatt történt ez, de aztán szépen lassan kezdett összeállni a kép. Lassan, szépen lassan felemeltem amúgy teljesen üres kezemet, majd megérintettem vele a számat. Már éreztem, hogy nedves. Megtöröltem és megnéztem az eredményt. Vér. Na tessék, elfelejtettem letörölni az arcomat. Szépen vagyunk.
- Hát ez kellemetlen - jegyeztem meg, minden félelmet nélkülözve a szavaimból.
Szépen lassan letöröltem a számat, majd lenyaltam a kezemről a vért. Annyira hozzászoktam már a vér ízéhez, számomra ez már olyan volt, mint ha szörpöt innék. Ez van, ha az embert ilyen képességgel áldották meg. Hamar átértékeli az amúgy normálisnak tartott dolgokat. Szerintem az se teljesen normális, ha a saját anyám elkezd dobálni és amúgy meg is sebesít elég csúnyán. Ezek után nekem nem volt teljesen olyan a világlátásom, mint a többi, ,,normális" embernek. Mondjuk kérdéses, mi számít normálisnak.
- Gyilkos? Hát igen, bizonyos szempontból jogos - engedtem le a kezemet. - Mondjuk nem tudom, mi számított volna nagyobb gyilkosságnak egy amúgy haldoklóval szemben. Végignézni napokon keresztül, ahogy szépen lassan kiszenved, hatalmas kínok között, vagy megadni neki most a megváltást és hamar letudni a dolgot.
A hangom teljesen nyugodt volt, mint ha éppenséggel nem is valami gyilkolásra is hajlandó mutánssal beszélgettem volna, hanem valami régi cimborával, akivel csak úgy összefutottam hirtelen. Mondjuk, tőlem ez a megszokott viselkedés. Annyiszor voltam már életveszélyben, hogy nem tudtam már félni tőle. Igaz, azt nem tudtam megállni, hogy ne vicsorogjak egyet, de hát az is ilyen berögződés volt már. Így hát csendben álltam és vártam, hogy most akkor mi lesz innentől.

Kezeim körül felforrósodott a levegő. a férfire pillantottam, majd hidegen elmosolyodtam. Rég éreztem így magam. Most nem a mutáns voltam, a harcos, aki fajának szabadságáért küzd. Most az orvos voltam, aki az élet védelmére esküdött fel. Sok idő óta először hallottam a szellemeket is. Az egyik azt súgta, legyek könyörületes, a másik pedig azt, hogy égessem meg. egy harmadik is volt, de az csak értetlenkedett, hogy mégis mi történhetett vele. Arra gondoltam, ez talán a hajléktalan férfié lehetett.
- Ez nem így megy. Nincs joga eldönteni, éljen-e vagy haljon meg. Ha fájdalmai vannak, és nem akar élni, akkor véget vethet maga is a a saját életének. Ő az egyedüli, aki erről dönthet. Vagy talán megkérte magát, hogy ölje meg? Alig hinném. Na öltözzön fel! Addig eldöntöm, mi lesz a sorsa.
Nem igazán tudtam, mit kezdhetnék vele. A rendőrségre vinni nevetséges lenne. Ha már végezni akarok vele, akkor úgy volna méltó, ha én magam tenném meg, és nem hagynám egy titokzatos balesetre a Police Plaza egyik zárkájában. Ha viszont nem akarom megölni, akkor mi legyen? Hogyan büntethetném meg méltóképpen? Vagy itt is az volna, amit én magam mondtam? Hogy nem az én tisztem eldönteni?

Igazság szerint nem igen érdekelt a fickó szentbeszéde. Jópárszor hallgattam már ezt, igazából már a könyökömön jön ki ez az ártatlanság védelme meg a gyilkosság rossz dolog duma. Komolyan mondom, már nem is nézek bírósági közvetítéseket, hányingerem van tőlük. Na meg most is. Kész, legszívesebben hánytam volna egyet, de nem tehettem. Nem akartam még jobban elcsúfítani az utcát. Mindenesetre megkaptam az engedélyt arra, hogy felöltözzek. Fel is vontam erre a szemöldökömet, de aztán megvontam a vállamat.
- Ahogy gondolod.
Azzal elfordultam tőle és elsétáltam két szemétrakás között a fal mellé. Ott volt egy jókora repedés a falban, amibe benyúltam és kihúztam egy kis hátitáskát. Kinyitottam, majd a tartalmát szépen lassan magamra öltöttem. Pár perc múlva már teljes ruházatban álldogáltam, nem messze az ismeretlen mutánstól. Hogy megfordult-e a fejemben, hogy elmenekülök most már? Áááá, már ki van csukva. Ez már az a pont, ahol lejárt a futás ideje. Nem nagyon voltam az a fajta ember, ki sokáig menekül a problémák elől és nem is most volt szándékomban elkezdeni. Így hát csak nekitámaszkodtam az egyik nagyobb szemétdarabnak és belenéztem a férfi szemeibe... és akarva akaratlanul is elmosolyodtam. Igaz, inkább félmosoly volt, ravaszkás színezettel.
- Ah, már megint ez a tekintet. Állandóan ezt látom. Az emberek, akik azt hiszik, hogy van joguk ítélkezni, csak mert láttak valamit és meg vannak győződve az igazukról. Rendszerint ekkor születnek a hibás ítéletek, mert nem ismerik a dolgok hátterét - vettem egy mély lélegzetet. - Mint mutáns, gondolom tisztában vagy te is az érem két oldalával. Születsz valamivel, ami kiváltságossá tesz, de ugyanakkor árnyoldala is van. Komolyan azt hiszed, hogy én élvezetből gyilkolok? Áááá, nálam ez az árnyoldal. Ha egy vadállat képességeit kapod meg, megkapod a gyengéit is... az ösztöneit. Szóval... miután pár évvel ezelőtt véletlenül és igen, hangsúlyozom, véletlenül, emberi vért kóstoltam, az ösztöneim nekem is feléledtek. Azóta rá vagyok kényszerülve a fogyasztására. Hogy miért? Egyszerű. Minél tovább nem kapok emberi vért, annál jobban kerülök a vadállati ösztöneim hatása alá. Ergo szépen lassan elvesztem az önuralmamat és válogatás nélkül támadok. Nem a levegőbe beszélek ám, téptem már szét embert ilyen hirtelen felindulásból, mert ostoba voltam. Neki sem volt jó és nekem se. De hát mit van mit tenni. Inkább rágom el egy haláltusában levő koldus torkát önszántából, mint hogy a nyílt utcán tépjek szét egy kisgyereket spontán.
Nem tudom igazából, miért mondtam most ezt el. Az biztos, hogy nem magyarázkodásból, mert egy csepp félelmet vagy hasonlót se érzékeltem a hangomból. Ki tudja, talán már kikívánkozott egy ideje a dolog. Mint ha csak csevegnék, úgy támasztottam a falat a sikátorban és beszéltem. Pedig az életem veszélyben volt, megsúgták az ösztöneim. De valahogy... nem tudott érdekelni.

Ahogy hallgattam a fiatalembert, egyre inkább úgy éreztem, hogy rokonlélekkel van dolgom. Árnyoldal... Nos, az én erőmnek vannak árnyoldalai. Megöltem a családomat. Végeztem egy utcányi ártatlannal. Árnyoldal... Igen. Ezt nekem sem kell bemutatni. Amikor befejezte a monológját, bólintottam és közelebb léptem hozzá.
- Nézd - mondtam.
Égett, fekete sáv futott végig a téglafalon, és a hőmérséklet megugrott. Nem adtam bele mindent: képes lettem volna szétrobbantani a téglákat, ha akarom. A fekete sáv végén egy kis kartondoboz, amit valaki kidobott, lángot lövellve a magasba repült, hogy pernyét szórva hulljon vissza.
- Ez vagyok én. Tűz és pusztítás. Nemrég tanultam csak meg, hogyan tartsam magamban. Addig... Sok emberrel végeztem. Olyanokkal, akik nem szolgáltak rá. Én megértelek, Testvér. Sajnálom, hogy bántani akartalak. Tévedtem.
A kezemet nyújtottam felé.
- A nevem Hugh Hagwood. Én vagyok a Mutáns Testvériség vezetője. Ismersz minket?
Jó tag válna belőle. Kiváló tag. Kevésbé vad, mint Kardfog, könnyebben irányítható... És nem élvezi az ölést. emberséges. Pont olyan, amilyenre szükségem van.

Érdeklődve figyeltem az eseményeket. No, mi a csuda. Eredetileg nem szántam meghatóra vagy részvétébresztőre a mondanivalómat. Csupán elmondtam és kész, ennyi volt a történet, nincs mit magyarázni rajta. De mégis, a jelek szerint valami hatást csak elértem vele. Kaptam egy kis bemutatót is abból, hogy voltaképpen mi melengette a bundámat idefele jövet. Aha, szóval ilyen mutánsok is létezni. Jó, mondjuk miért vagyok meglepve ezen. Ahányfajta ember van, annyifajta különböző képességnek is lennie kell. Gyakorlatilag a határ a csillagos ég, akárhonnan is nézem. Egyedül a felhasználás volt az, ami nem mindegy. Viszont ez a szivélyes hangnem egy idő után kezdett számomra frusztráló lenni.
,,Jó-jó, térj már a tényre, nem szeretem a szentbeszédet." - gondoltam.
Oké, ezután jött is a lényeg, miután letudtuk a formai dolgokat.
- Scott Arthur Lee - fogtam kezet és mondtam el a nevemet.
A kérdése viszont eléggé megillet. Testvériség? Az meg mi a csoda? Valószínűleg nem valami ehető dolog, ha több ember tartozik bele... vagy várjunk csak, dehogy nem. Na, de vissza a tárgyhoz.
- Nem, nem hallottam róla. Magányos farkas vagyok, nem igazán törődök az ilyesmikkel.
Főleg úgy nem, hogy nem is keresem a kontaktust. Elvoltam egymagam az elmúlt években, nem hiányzott annyira a társaság. Ha az ember tömegmunkákat végez meg embereknek ad el könyveket, akkor ki van elégítve a társasági élet szüksége. Utána már legszívesebben csak menekülne.

//Szellemnek//

*Elszontyolodva haladtam tovább és már semmi kedvem nem volt bemenni máshova. Első neki futásra nem lett volna rossz, ha veszem a fáradságot és utána nézek pontosabban, az állás keresés fortélyainak. Még hogy önéletrajz? És mit írjak bele? A bizonyítványom vagy esetleg a könyvtári kutatásaim? Mégis mit várnak egy középiskolából megpattant embertől? Több évtizedes tapasztalatot? Háborogtam némán miközben a fejem ingattam. Kerülgettem az embereket, de az egyik utca vége előtt elegem lett. Nem akartam haza menni. Elvégre mit mondhatnék otthon? Bocs anyu, nem vittem önéletrajzot? Nem, ezt bizonyára nem. De hát ez az igazság… Fortyogtak a gondolataim. Elmélázva ültem le a hideg köre, miközben előhalásztam a táskámból egy szelet csokit. Miközben ettem, érdeklődéssel néztem az emberek minden apró mozdulatait és próbáltam kitalálni a gondolataikat, amik átfutottak az arcukon.*

Miközben Jessyca az élet igazságtalanságain, és a pályakezdés huszonkettes csapdáján mélázik, apró, hangtalan léptekkel közelíti meg őt a földkerekség legapróbb bölcse, hogy átadja neki az üzenetet:
-Geö-Gögö? - Na igen, a bölcs nem csak apró, de túl fiatal is ehhez a melóhoz. Hangja lentről érkezik, legfeljebb térdmagasságból, viszont amilyen mélyen van a beszélő, hangja legalább olyan magas. Hat hónapos hangszálai együtt érzően tették fel a furcsa kérdést, s a szőke csöppség óriási szemei, illetve az, ahogy apró, vékony ujjaival megérinti a nő térdét is erre utal. Ránézésre a kövérkés csecsemőtől még az is csoda, hogy meg tud állnia két lábán, de az ilyesmi most nem érdekli őt, inkább az foglalkoztatja, miért olyan szomorú ez a néni, hogy annyira össze kellett mennie, hogy szinte már egy magasak.
-Megvagy! - Kiáltja egy sokkal mélyebb hang, sokkal magasabbról. A férfi nyomban felkapja a kölyköt, s miután biztosan fogja őt az ölében, szabadkozva szól Jess-hez.
-Ne haragudjon...imádja a lányokat, majdnem annyira, mint kiszökni a babakocsiból.
A baba közben kinyújtja a kezét a csoki felé, de apja reflexből elkapja sunyi kezecskéjét.
-Hogy is ne. Ez nem olyan tejcsoki pajti, szóval még nem ehetsz ilyet. Még egyszer bocsánat, többet nem fogja zavarni ígérem.

*A hangra csak felkaptam a fejem, vagyis pontosabban le. Széles, őszinte mosollyal fogadtam gagyarászását.*
- Szia, Te csöppség… Hol van anyukád? * Kérdeztem egy kicsit előrébb dőlve, hogy térdem érintését az arcán viszonozzam. Persze nem számítottam válaszra s tekintetem kissé álmodozón merült el rajta, s épp azon gondolkoztam, hogy az ölembe veszem mikor egy férfi hangja megállított a mozdulatomban. Ahogy közelebb ért s beszélni kezdett, magam is felálltam miközben hevesen rázni kezdtem a fejem.*
- Ugyan, hagyja csak, bizonyára csak kíváncsi. De a gyerekek mindig is megtalálják a legjobb időpontot arra, hogy mosolyt csaljanak valaki életébe. * S ez így is volt, még a jelen helyzetemben is mosolyogva tekintettem, hol a csöppségre s hol pedig az apukájára. Ahogy a csoki felé kapott leakartam törni belőle egy darabot a másik végéből, hogy az apukája megetesse vele. De szavai megállítottak…*
- Biztos, hogy nem szabad? Ez csak sima Sport szelet… * Persze, fogtam már babát, de etetésben nem volt még részem. HA megerősíti, hogy nem, akkor elrakom, hogy ne vonzza a kicsit. De ha Ő is úgy véli, hogy ha kicsiket ad neki, az elfog olvadni a kicsi szájában, így semmi baja nem eshet Tőle, mint ahogy az én gondoltam, akkor természetesen adok neki egy darabot.*
- Tényleg nem történt semmi. De az igazat megvallva efféle zavarást mindig örömmel fogadok. * Nyújtottam ki a kezem, hogy megfoghassam azokat az apró mancsokat, ha az apukája nem ellenkezik.*

Szellem túl gyorsan ér oda, így nem lehet benne biztos Jess, de mintha a baba a hüvelykujjával hátra akarna mutatni, mielőtt még felkapják, hogy válaszoljon arra a kérdésre, hol van a "mama".
-Az biztos, csak ne az utcán jönne rá a felfedezhetnék. Komolyan, a szívbajt hozta rám.
Erre természetesen a kicsi Alistair óriási kacagásban tör ki, mire apja először rosszallóan csóválja meg a fejét, aztán szembe fordítja magával gyermekét, és ad neki egy eszkimópuszit.
-Nem vicces, nem szép dolog a szívbajt hozni Apura. Anyuval miért nem csinálod ezt soha hmmm?
Ami a csokit illeti, szigorúan megrázza a fejét, és újból lenyomja a közben sunyin felbukkanó kezecskét, ami abba az irányba próbál megint kikandikálni. Valószínűleg nagy gyakorlata van már az ilyesmiben, hisz látszólag oda sem nézett, mégis tudta, mire készül a kölyök.
-Biztos, jobb, ha megtanulja, hogy idegenektől nem szabad elfogadni semmit, még a csinos néniktől sem - magyarázza félig a babának, félig a hölgynek, aztán kicsit megenyhül az arca, és gyorsan hozzáteszi halkan: - Mellesleg, még anyatejen él, csak mostanában mindent a szájába akar venni. Biztos épp nő a foga...mondjuk ahhoz képest elég csendes...
Itt hirtelen elhallgat, egy zsebkendővel letörölgeti a nyálat a csöppség szája széléről, aztán szabadkozni kezd.
-Bocsánat, nem akartam elmesélni az életem történetét, csak egész nap vele voltam, és hát elég szűkszavú még. - Átteszi a kicsit baljába, jobbját pedig a hölgy felé nyújtja. - Darien Darrow, ő pedig...megengeded, hogy én mutatkozzak be helyetted?
Ismét nehéz megmondani, mi történik, és valószínű csak véletlen, de mintha a baba bólogatna, igaz csak egy pillanatra.
-Ő Alistair.
Itt viszont már egyértelműen kinyújtja a kezét, ahogy az apja tette az előbb, hogy kezet fogjon a lánnyal.
-Hát, ha gyakran üldögél ez az épület előtt, számíthat rá...mármint a zaklatásra.Nem messze dolgozunk innen.

*A férfi szavaira csak bólogatni tudtam, de a kicsi nevetése belőlem is egy apró kacajt fakasztott melyet a kezemmel próbáltam eltakarni.*
- Bocsánat. * Kértem elnézést, hisz eszem ágába sem jutott kinevetni a másikat, mindössze csak a gyermek hatása.*
- Ahogy hallom, Ő egész jól elszórakoztatja magát. De gyerek ez a dolga… * Vontam meg a vállam könnyedén. A választ elfogadtam, és nem erőszakoskodtam. Neki gyakorlata van, én meg alig tudok valamit a gyerekekről. Így hát eltettem a csokit, hogy ne kísértse a picurit.*
- Igaza van. Nem akartam erőszakoskodni csak… nem sűrűn mondok nemet, pláne nem egy ilyen pici emberkének. * Kezdtem el magyarázkodni de ezzel nem voltam egyedül, hisz épphogy befejeztem a férfi is elkezdte. De szerencsére a bemutatkozással ezzel véget is ért. Tekintetem minden egyes mozdulatot figyelt, miközben magam is a férfi felé nyújtottam a jobbomat.*
- Örvendek Darien. Jessyca Camilo… * S ismét mosolyt csalt az arcomra, de ezúttal Darien udvarias viselkedése a kicsivel. De az Ő mancsát is megfogtam.*
- Szia Alistar. Jess vagyok. Nagyon okos a kicsi… mennyi idős? ÉS kérem, ne szabadkozzon.* Nem tudtam, hogy valóban bólintott-e vagy csak a fáradságom miatt tulajdonítok egy eleven baba mozgásának értelmet így nem részleteztem a megjegyzésem.*
- Ó nem… sehol nem szoktam üldögélni mindössze, csak elgondolkodtam és még nem volt kedvem haza menni. * Nem mondtam többet, a férfinek is meg van a maga baja minek még az enyém is neki.*
- De ennek tudatában ez megfontolandó időtöltés…

-Semmi baj, akkor szoktam aggódni, ha valaki nem mosolyog, amikor őt látja...vagy egy másik babát.
~Rémlik, mintha Lynn is azzal érvelt volna, hogy bennem élő jóra utal, hogy mindig vigyorogva integetek vissza Alistairnek, de azt képtelenség megállni, szóval inkább hagyjuk...~
-Mondom, semmi baj...ha nem tudnám milyen egy kis minigengszter, én sem tudnék nemet mondani neki, igaz te kis bérgyilkosivadék teeee?
~Jaj várjunk, ez nem is annyira vicces...~
Alistair a dicséretre mintha megvonná a vállait, az viszont biztos, hogy utána tovább kacag, miközben különböző grimaszokat formál apja arcából, aki nem győzi elég távol tartani őt magától, hogy legalább a szemeit ne érje el.
- Hát... - itt picit megtorpan. Merje elmondani, mennyi idős valójában a kisgyerek? Áh...ha igazán beindul, tud olyat is, ami egy tízévestől is durva, még akkor is, ha az Harry Potter, szóval kit izgat, ha egy kicsit túlérett? - Hat hónapos múlt nem rég...sőt, ha jobban belegondolok, megvan az már hét is.
A kölyök közben megunja a gyurmázást, és a kirakatok felé kezd nyúlkálni, s természetesen most sem hatja meg, milyen nehéz valakinek őt így a karjaiban tartani, viszont legalább nem rugdalózik, csak halkan gügyörészve mutat az egyik próbababára, amiről most szedik le a ruhákat.
-És min tud elgondolkodni ebben a lármában, az autók közt? Más inkább a parkban szokott elmélkedni...mondjuk engem nem zavar, csak kíváncsi vagyo...Alistair! Nem, nem vihetjük haza.
-Gögö? - Kérdi a gyermek szívbemarkoló csalódottsággal a hangjában.
-Tudod mit? majd ha itt a szülinapod, visszatérünk erre, rendben?
-Gö! - egyezik bele a gyermek lelkesen, aztán fejét az apja vállára hajtja.
-Bocsánat...ez egy szünet nélküli meló.

- Bérgyilkos ivadék? * Vontam fel a szemem. Nem hiszem, hogy bárki is ilyen téren kedveskedet volna a gyerekének. Én legalábbis nem hallottam.*
- És már megy? * Kérdeztem. Eszembe jutott, hogy anya sokat mesélte, hogy Én csak tizenhét hónaposan indultam meg. Mosolyogva figyeltem az akcióját a Darien arcán, mely elég érdekes és röhejes eredményekhez vezetett. Érdeklődve tekintettem abba az irányba amibe a kicsi mutogatott, de magamtól nem esett le, hogy a próbababát akarja. Azt hittem, hogy csak a tükörképét látja az ablaküvegen.*
- Hogy mi? * Kérdeztem ostobán, már teljesen megfeledkeztem arról, hogy miért is voltam itt. No igen, Alistar csodákra képes.*
- Jaaa… * Eset le végül, de tekintetem nem bírtam levenni a bájos arcocskáról.*
- Csak munka után indultam és épp azon rágódtam, hogy merre tovább vagy épp haza és ezzel ismerjem be a vereségem. De önéletrajzot és tapasztalatot kérnek. De van egy olyan sejtésem, hogy a könyvtári kutatásaim aligha elegendőek. Még csak most szabadultam az iskolából… * Ingattam meg a fejem lemondóan. Apja szavaiból rájöttem, hogy a babát akarja és szemeim kikerekedtek.*
- Nem lehet, hogy a mamáját hiányolja? * Kérdeztem ostobán, hisz véleményem szerint Ő volt az egyetlen nő a közelében.*
- Ugyan… szerintem lesz ez még rosszabb is, ha már most ilyen eleven. * Kuncogtam fel a gondolatra.*

Na igen, Jess-nek van két szép füle, szóval várható volt, hogy meghallja, de Szellem nem lenne szellem, ha nem lenne a tarsolyában egy tökéletesen hihető féligazság, BÁRMILYEN helyzetre. A mostanira így hangzik:
-Ja igen...A feleségemmel elég furcsán becézgetjük egymást. Gengszter-Maffiózónak hív, ha rálépek a lábára tánc közben, vagy nem viszem ki a szemetet, én meg őt őrült nőszemélynek...általában. Sajnos a kölyök is kap beceneveket bőven, próbálok leszokni róla, de nem megy.
Megvakargatja kicsit a fejét, aztán egy vállvonást követően hozzáteszi:
-Azt a, tényleg hiányzott a normális emberi társalgás.
-Gögö? - Kérdi Alistair csodálkozva.
-Semmi pajti, imádom a szöveget, eskü.
Erre a baba büszkén mosolyogva fordul vissza a próbababák felé, Szellem pedig megtörölgeti a homlokát.
-Könyvtári kutatás? - Kérdi elgondolkodva. - Mondja, könyvtárban esetleg próbálkozott már? Véletlenül tudom, hogy a városiban van egy megüresedés, egy kedves barátom nem rég lépett ki onnan, és valamiért nem nagyon jelentkezik oda senki mostanában.
~Vajon miért?~
-Szerintem érdemes megpróbálni, az epertorta finom az ottani büfében.
Ami a nő felvetését illeti, hogy miért is nyúlkál a kicsi a próbababa felé, nos annak hallatán a csöppség nyomban felkapja a fejét.
-Meöme? - Kérdi csodálkozva, aztán az apja felé fordul, és a pólója nyakát kezdi rángatni. - Meöme???
-Hát, most már biztosan. Tudja hogy van ez, szívesen bolondozik másokkal, csak ne hagyjuk el a szobát.
-MEÖME!
-Jól van, pár óra és végez, aztán elmegyünk érte rendben? És most nem hagyjuk túlórázni, megmondjuk, hogy akinek nem ér rá holnapig, azt te vizsgálod meg. Pacsit rá!
Feltartja a kezét, Alistair pedig nem kimondottan erőteljesen, vagy gyorsan, gyakorlatilag csak simogatva érinti meg apja tenyerét.
-Én nem aggódom - szól halkan - mármint, eleven persze, de szerencsére gyorsan fárad. Nézze csak.
A baba közben pislog ide oda, hogy most mégis miről van szó, ő egyáltalán nem fáradt, csak nehéz a feje, és olyan kényelmes a papa válla, meg a hülye nap is süt, szóval még jó, hogy nincs teljesen kinyitva mindkét szeme. Az pedig, hogy ásít...hát csak felnőttek vannak itt rajta kívül, ők pedig mindig olyan unalmas dolgokról beszélnek!
-Mivel foglalkozna egyébként? Ha nem jön be ez a könyvtáros dolog.

- Érdekes… * Mosolyogtam el a becenevekre. Valóban az volt és nem épp csöpögtek a nyáltól, mint ahogy a többi páré. De hát mindenkinek meg van a maga ízlése. Így nem feszegettem tovább a témát. Nem a kedvenc elfoglaltságom mások magánéletében kutakodni. A felvetésre lesütöttem a szemem. Ez nekem eszembe sem jutott, pedig kézen fekvő lett volna.*
- Nem. Mikor legutóbb bent jártam, akkor még nem volt felvétel. * Na igen, ez sem ma volt. Még azelőtt, hogy érettségiztem volna.*
- Köszönöm a tippet. * Mosolyogtam hálásan a férfire. Azonban az anyukára vonatkozó kérdésem nem épp volt a legokosabb dolog és szégyelltem magam miatta.*
- Sajnálom… nem akartam. * Szabadkoztam. De meglepő volt hallani, hogy az anyuka dolgozik az apuka meg láthatóan nem. Vagyis nem nappal.*
- Ami azt illeti, egyáltalán nem tudom… Nem igazán volt dolgom gyerekekkel. * Vallottam be az igazat, bár nem hittem, hogy ez nem esett le már az elején Dariennek.*
- De maga láthatóan gyakorlott. * Jegyeztem meg látva, hogy a kicsi álmosodik. A kérdésen elgondolkozva megvontam a vállam.*
- Bármi jól jön. Eladó, felszolgáló vagy épp ahova felvesznek. Nem igazán tudom, hogy mihez kezdjek a továbbiakban. Ezért nem is tanultam tovább. Maga mivel foglalkozik? * Próbáltam terelni a témát magamról. A kicsi azonban megint ásított.*
- Nem volna jobb ha lefektetné? Nem akarom feltartani és kényelmetlenséget okozni Alistairnak…

-Nem érdekes, majd megnyugszik, legkésőbb akkor, ha elmentünk az anyjáért - legyint szabad kezével. - Igazán nincs mit, ha nekem is muszáj dolgozni, kegyed miért ússza meg, nem igaz?
-Gögö?
-Ó, rád is ez vár, ne félj.
-Geö! - Kiált vidáman a csöppség.
-Na, majd meglátjuk. Egyébként, annyira nem vagyok azért gyakorlott, de az ilyesmibe muszáj gyorsan belejönni, meg azért ő is jó gyerek, még jobb alvókával hála az égnek, szóval én könnyen vagyok egyenlőre.
Picit jobban ráfog a kicsire, mert érzi, hogy már megint mocorogna, csak épp fölfelé. Nincs kedve elmagyarázni, hogy ez a baba olyat is tud, úgyhogy inkább tovább szorongatja, biztos ami biztos.
~Mázli, hogy engem még nem bír el.~
-Á, neeem - feleli halkan, a kicsi fejét visszadöntve a vállára - jó tanács: ha rájönnek, hogy le akarja fektetni őket, a büdös életben nem alszanak el. Majd leteszem, ha már alszik.
~És biztos nem repül ki a kocsiból.~
-Hogy én? Csináltam már sok mindent, de mostanában egy nagyobb céget igazgatok...mondjuk elvan az nélkülem is, ami jó, mert legalább otthon tudok maradni a gyerekkel, amíg asszony túlórázik.
-Meöme - ért egyet a kicsi álmosan.
-Na igen. - Feleli, mintha értené, és megcirógatja a gyermek tarkóját. - Régóta él amúgy a városban?

*A felvetésére elnevettem magam és jókedvűen ingattam meg a fejem.*
- Ebben teljesen igaza van. Bár az igazat megvallva, eddig sokkal egyszerűbb volt. *No igen. De Én sem ülhetek örökké a szüleim nyakán, ha már nem tanultam tovább. De ezt azért magamban tartottam. S a kicsi megelőzött a gügyörészésével. *
- Azt mondják az okosak, hogy ez áldás. De köszönöm a tippet. Ha szükségem lesz rá, remélem akkor is az eszembe jut. * Mosolyodtam el, s érdeklődve hallgattam a válaszát.*
- Ó igen… Itt születtem. * Bólintottam és az órámra tekintve elhúztam az ajkaim.*
- Viszont Én indulok a könyvtárba, nem szeretek későn haza érni. Esetleg elkísérne? * Kérdeztem, hisz még csak azt sem tudtam, hogy kit keressek. De legalább már volt célom és némi reménységem a Dariennek köszönhetően. Persze Őt sem akartam feltartani, így nyomban meg is bántam a kérdésem. De nem szóltam egy szót sem.*

-Annak a fajta lánynak tűnik, akit mint a villám vesznek feleségül ebben a városban, szóval tényleg jegyezze meg, hamarabb lehet hasznos, mint gondolná - teszi még hozzá incselkedve, aztán óvatosan megemeli a gyerek fejét, és ellenőrzi az egyre csendesebb babát. A kicsi Alistair lehunyt szemekkel szuszog, de erős kezeivel még mindig az apja felsőjét szorongatja. Szellem erre visszasétál a babakocsihoz, és befekteti a kis vasgyúrót, aztán óvatos tűzszerész kezekkel lefejti magáról az apró ujjakat, és a helyükre a plüss Zsebibabát teszi, amit nyomban magához ölel az alvó kisfiú.
-Elkísérhetjük éppen - szól halkan. - Brooklyn-ig úgyis útba esik, és van még időm bőven. Itt él Manhattan-ben?
Aztán megindul, maga előtt tolva a kocsit, és bár hónapok óta ez az élete, azért még mindig megmosolyogja, ha eszébe jut, milyen furcsán nézhetne rá az, aki régebbről ismerte. Mondjuk, jobb, ha nem látják...a régi ismerősök 90%-a fél szemmel nézne rá, egy célkereszten át, ha még élne...
-Mi a... - Kapja fel a fejét hirtelen, és rántja hátrébb a babakocsit, igaz az ismeretlen férfi jóval messzebb csapódik a betonba. Igaz, elég nagyot nyekken, mégis úgy pattan fel, mintha mi sem történt volna, kivéve, hogy leporolja magát, és jót kacag a dolgon, amíg el nem üti egy autó, és amikor abból kel fel, na az után már rádöbben, mit rontott el, és leszalad az országútról, a többi autó pedig dudaszóval kíséri lépteit.
-Őrült mutánsok...

- Ez csak a látszat Darien. Nem olyan könnyű a közelembe férkőzni és van egy apám is. * Mosolyodtam el a gondolatra, hogy mi mindennel traktálta szegény udvarló jelölteket korábban. Hát nem csodálkoztam, hogy nem igazán akadt újabb jelölt. Ahogy megindult a kocsi felé én magam is követtem. Érdeklődve néztem, hogy vajon felébred a kicsi vagy nem. *
- Köszönöm szépen. Igen, itt élek és nem is hiszem, hogy máshova elmennék. * Mondtam, miközben egy kicsit elgondolkodtam. Jó persze, mindig is vágytam utazgatni, de mikor lehetőségem volt sem vitt rá a lélek. *
- Maguk itt laknak? *Kérdeztem, de már ugrottam is hátra, ahogy észre vettem a férfit. Összevont szemöldökkel néztem, és már épp indultam volna a segítségére mire kiugrott a kocsik közé.*
- NN… * Kezdtem volna figyelmeztetni, de időm sem volt. Csak elképedve bámultam az esze mentjét. De ahogy felugrott és végre lemászott az útról csak a fejem ingattam valahol a döbbenetem fogságában.*
- Vagy csak épp azt próbálgatja, hogy hol vannak a határai. *Vontam meg Darien szavaira a vállam.*
- De ezzel kockáztatják mások életét… ami nem helyes. * Hisz a duda harsonánál rosszabb is lehetett volna, ha a fickó elrántja a kormányt. Azt meg sosem lehet tudni, hogy ki ül a kocsiban vagy épp abban, ami belészalad.*