Re: South Point

by **Lynn Harlow** Csüt. Okt. 18, 2012 5:40 pm

Kezem lassan ökölbe szorult, ahogy Romboló megszólalt. Aztán az állkapcsom is megfeszült, és ismét úgy éreztem magam, mint a Curtisnek ugrásom előtti másodpercben. Remegő orrcimpákkal, összepréselt szájjal, gombócba szorult ujjakkal léptem elé jéghideg lassúsággal. Az első pillanattól gyűlöltem ezt a férfit, ahogy megláttam, de nem sokat segített abban, hogy erről megfeledkezhessek.
-Nem csodálom, hogy nincs senkije, akiért aggódhatna, vagy aki magáért aggódna - sziszegtem neki oda. - Úgyhogy ne is próbálja megérteni, de ne merészeljen ilyen lekezelően beszélni velem! Nem nagy kunszt hős katonát játszani, amikor lényegében egy két lábon járó tank vagy, nekem enélkül kellett eddig is boldogulni, és jelentem, százados úr, még élek. Használható vagyok, még akkor is ha mindenki a törékeny kislányt látja bennem. Használható voltam, amikor gengszter bandák ellen kellett küzdenem, használható voltam, amikor mindössze két másik emberrel rohamoztam meg a Rikers-t, használható voltam, amikor egyszerre kellett életben tartanom a férjemet és gyilkosokkal harcolnom. Nagyon jól tudom, milyen veszélyekkel jár, ha én is bemegyek, ha seregbeli és háborús nincs is, de harci tapasztalatom akkor is van, hiába próbál maga is csak egy hisztérikus nebáncsvirágnak beállítani, aki csak várja ki, amíg a nagy és erős társai, majd mindent elintéznek, ő meg addig kötögessen a sarokban. Jobban ismerem Szellemet, mint maga: nem fog rosszabbul teljesíteni, ha én is ott vagyok. Ezen kívül, amíg ő a fegyvereket hatástalanítja, én talán biztonságosabb helyre tudnám vinni a lányokat, körülnézni, hogy mire kell még számítani, sőt, mondok jobbat, konkrétan magamra vonni a figyelmet, hogy miközben ti kintről jöttök, ők inkább befelé figyeljenek rám. Ezer és még egyféleképpen lehet kivitelezni ezt az akciót, de úgy semmiképpen, ha nem hajlandó más szempontokat is figyelembe venni, inkább leegyszerűsíti magának, és rányomja a szánalmas ignoráns bélyeget a társaira.
Felindult zihálással vetettem le magam a mellette lévő asztalra, és az egyik dobozból előhúztam egy kis üveg vodkát, amit Szellem fürdetése közben láttam meg. Csak egy aprócskát kortyoltam bele, hogy megnyugodjak, aztán Romboló felé nyújtottam.
-Kér maga is?
Mélyeket lélegezve próbáltam visszanyerni a hidegvéremet, ha Szellem esetleg megint ölelgetni akart volna, egy kézmozdulattal elhárítottam, hiszen most nem gyengédségre volt szükségem, hanem pont arra, hogy megkeményítsem magam. Hiszen valahol Rombolónak is igaza volt, nem állhattam le aggódó érzéseimen gyötrődni, viszont már nagyon dühített, hogy ennyi emberi belátásra sem képes, ráadásul ennyire lekezelő másokkal. Ez már sosem fog kiderülni, de úgy véltem, akkor sem kedvelném, ha nem jelentene nyílt fenyegetést Szellemre nézve. Tisztelni tiszteltem a segítőkészségét, a kitartását és a szakértelmét, de többet nem hittem, hogy össze tudnék hozni.
-Bárhogy is, lassan indulnunk kellene, mert lassan ez a trécselés kezd el piknikszagú lenni - morogtam végigtekintve a többieken is. - Nem akarok belegondolni, hogy mit művelhetnek a lányokkal ezekben a pillanatokban is. Ne vesztegessük az időt. Ha semmi épkézláb dolgot nem tudtam bedobni a közösbe, legyen az, amit ti mondtok, de azt ne várja tőlem senki, hogy itt maradjak, és ragtapaszokkal készüljek fel, hátha valaki bibisen jön vissza.

by **Szellem** Pént. Okt. 19, 2012 2:19 am

-Ex-bérgyilkos - szól csendesen - már visszavonultam.
Lynn szózata alatt fokozatosan olvad bele a háttérbe, s ehhez kivételesen még a képességére sincs szüksége. Főleg annál a résznél hajtja le a fejét, mikor kedvese azt vágja a romboló fejéhez, hogy nincs senki a világon, akiért aggódhatna...nos, egy valaki volt, és itt jött a képbe ő.
~Mondjuk, a csajom tud szájkaratézni, az biztos...most meg arra készül, hogy alkoholizáljon? Á, igyon csak, egy kortyba még nem fog belehaln...BASSZUS!!!!
-LYNN!!! - Ordít fel, és lő mintha poros asztal helyett egy katapultban ült volna eddig, és mielőtt beleihatna, mint a villám tépi ki felesége kezéből az üveget, jó pár decit kilöttyentve az aranysárga italból.
-Drágám, a gyerek anyatejen él, szóval talán jobb lenne, ha nem innál ciánnal felkevert whiskey-t. - Magyarázza ki gyorsan tettét, mielőtt ő kapná a következő fejmosást, aztán kiönti az üveg tartalmát a közeli mosogatótálcába. Még azt sem várja meg, hogy a marcona férfi mit felel Lynn kérdésére, bár van egy sanda gyanúja, hogy úgysem kérne belőle.
-Ami a haditervet illeti...bocs, de az nem az én asztalom, én csak ahhoz értek, hogy minél nagyobb legyen a káosz, hogy az igazi stratégák, akiket nem ver meg sakkban a hat éves fia már könnyen megoldják a helyzetet. - Végignéz a társaságon, miután kiöblíti az üveg maradék tartalmát egy kis víz segítségével. Lynn és Sheena mindketten túl érzelmesek, hogy taktikusan gondolkodjanak, Varangy pedig, bár eszméletlenül cukin mutatna Napóleon jelmezben, jobbját a belső zsebében rejtegetve, kizárt, hogy emlékszik még bármire is a terv eddig megbeszélt részleteiből, nemhogy újakat találjon ki. Romboló viszont...na őt eltart egy darabig végigmérni, de csak nem véletlenül lett....mit is mondott az előbb? Mindegy, fontosnak hangzott.
-Szerinted, hogyan kéne kihoznunk a lányokat, mielőtt elkezdődik a nagy balhé... - Kérdi, de aztán valami szöget üt a fejében. - Várjunk...lyukat akarsz robbantani a falon? Ha Lynn arrébb tereli a túszokat, mi meg elvonjuk a többiek figyelmét, akár működhet is...

by **Sheena Duran** Pént. Okt. 19, 2012 11:00 am

Aztán, hogy Lynn befejezte hirtelen csend ereszkedett egy pillanatra a társaságra, melyet pár pillanat múlva Romboló reszelős mély hangja tört meg.
Mivel nem kímélte a barátnőmet, akinek az arca minden mondattal egyre sötétebb lett, akkor már tudtam, hogy itt perceken belül kitör a parasztlázadás, ami most ebben a helyzetben egyáltalán nem hiányzott senkinek.
Bár valamilyen szinten igaza volt a megtestesült harcigépezetnek, azért ezek nagyon erős szavak voltak, főként akkor, mikor még sosem látta, hogy mire képes Lynn.
Persze akár borítékolhattam volna is, hogy Lynn ezt nem fogja szó nélkül hagyni, ami rögtön be is következett és már készültem, hogy közéjük ugrom, mert olyan feszültség vibrált kettejük közt a levegőben, hogy szinte látni lehetett a szikrákat.
Mikor barátnőm feldúltan lihegve befejezte és még nem is ugrottak egymás torkának, ami még Romboló részéről akár várathat is magára, azért kissé leengedtem, de úgy gondoltam azért nem árt, ha kicsit én is rávilágítok a helyzetre.
- Áll! Álljatok le egy kicsit! Nem hiszem, hogy ezzel bárkinek is segítünk, ha most egymás torkának esünk. – próbálom higgadt hangon lehűteni az indulatokat. – Gondolkodjatok egy kicsit és akkor mindenki beláthatja, hogy valahol mindkettőtöknek igaza van. – nézek előbb Rombolóra, majd Lynn-re. – Romboló, te nem láttad még Lynn-t harcolni, de én már küzdöttem vele komoly ellenfelekkel szemben és hidd el nekem, nagyon is hatékony tud lenni, még ha nem a kenyere az öldöklés, de ettől függetlenül kemény és eredményes tud lenni. Ráadásul most még bőven van rá oka is, ami motiválja.
Aztán Lynn felé fordulok.
- Te meg gondold át még egyszer ezt a dolgot. Te sem mondtad komolyan, hogy Szellemet nem befolyásolja, ha téged esetleg ott veszély fenyeget, még ha esetleg tudja is, hogy efektív nem eshet bajod. A lakásotoknál is téged mentett először, nem törődve senki mással, és ezt most – emelem meg a kezem mielőtt bárki tiltakozhatna, - nem szemrehányásként mondom, de ez az igazság. És nem arról van szó, hogy ne vegyél részt a harcban, de ahogy Romboló is ránk bízza a behatolás részét, neked is inkább az azt követő összehangol támadásban lehetne nagy szereped, nem kéne kötögetned, hiszen most mindenkire szükség van.
A nagy hegyibeszéd után kifújom a levegőt és most jöhet a konkrét tervezés, amihez szintén nem nagyon értek, mint ahogy Szellem is ugyan ezen a véleményen van magával szemben.
Az italos közjátékra egy kicsit megáll bennem az ütő, de aztán hála az égnek nem történik semmi baj.
- Ami Josh-t illeti, ha úgy gondoljátok, hogy vele megnő a sikeres akció esélye, akkor én felhívom, akár most azonnal, csak bólintsatok rá.
Ha ez a döntés születik, akkor már csörgök is és igyekezve semmilyen érzelmet nem víve a hangomba, tömören összefoglalni neki a helyzetet és, hogy mit kérünk tőle.

by **Romboló** Pént. Okt. 19, 2012 2:53 pm

Nah Lynnek csak sikerült elérnie azt, amit nem hittem volna, hogy összehoztok mostanában, a nagyember bizony elveszíti a türelmét vele szemben teljesen. Erre csak apróbb ráutaló jelek vannak, mint a szemében lobbanó jeges fényű tűz és a légnyomás alatt összeroppanó két polc, ahogy kontrollálatlanul kitör az ereje. Nem szól egy ideig semmit, amíg a többiek is hozzáteszik a magukét, akkor viszont nagyon lassan a nő szemébe emeli a saját tekintetét és reszelősen megszólal:
- Mégis kinek képzeled te magadat? - érdeklődik csendesen. - Hogy nekem ki van, avagy ki nincs, akiért aggódnom kéne, arról te semmit sem tudsz, talán maradjunk ennyiben. Nem, nincs családom, de vannak barátaim, régi bajtársaim, élő rokonaim, ha azok távoliak is. De nem követem el azt a hibát, hogy házasodjak. Egy igen jó barátom, szinte testvérem, egy Daniel nevű életvidám, jópofa srác beleugrott ebbe. Tudod mit? Baromi rühes érzés volt magamra rángatni a nem éppen agyonhasznált díszegyenruhámat, kipolírozni a kitüntetéseimet és odaállítani a házukhoz, majd megmondani a várandós feleségének: sajnos jött egy Szellem nevű csóka és hátulról fejbe lőtte, fél napig vakartuk is az agyvelejét a nagykövetség kerítéséről, nem Rachel, fogalmam sincs miért halt meg. Szar érzés felhívni a kórházat, hogy jöjjenek ki a barátod feleségéhez, mert idegileg nincs a toppon, majd bemenni a két kölykéhez elmagyarázni: apu már nem jön haza és most a mamát is elviszik azok a fehér köpenyes bácsik, még mielőtt eret vágna magán. Én nem tenném meg ezt senkivel, főleg nem egy nővel, akit szeretek, de neked, neked senki nem osztotta ki az erkölcsi piedesztált, hogy onnan papolj - morogja, majd folytatja is tovább, még mindig nem emelve meg a hangját: - Harcoltál már gengszterekkel? Most mit vársz? Boruljak le előtted és rebegjek csókot a lábaidra? Én Izraelben nőttem fel. Tagja vagyok a Quassam nemzedéknek, amiről ti itt nyugaton azt sem tudjátok micsoda. A Quassam egy szar minőségű, irányíthatatlan rakétaféle, ami baromi olcsó és a szomszédaink ezt vásárolják rizs helyett. Belődözik a városainkba, mert valamit úgyis felrobbant majd. Nyolc sem voltam, mikor először láttam, hogy két osztálytársam darabjait húzzák ki a romok közül, mert nekik éppen pechjük volt, kölyökként én olyan játszótéren voltam délutánonként, amit páncéldzsip, meg betonfalak öleltek. Katonatiszt vagyok. Harcoltam élesben elég sok helyen. Tudod mit? Egyszer pergőtűz alatt még a szanitécünk rádiós instruálása mellett is tömködtem vissza az egyik bajtársam hasába a beleit, amíg odaér a képzett segítség, de ettől még nem hiszem magam Benton dokinak a vészhelyzetből. Pár alvilági alak seggének szétrugdosásáért, sebezhetetlenül, te sem vagy éppen a veterán Rambo a szememben. Engem arra képeztek ki, hogy életben tartsam az embereimet a tűzharc kellős közepén. Minden bajtársamat, nem dr Lynn Harlowt, mint a pasid. Egyformán. Ez annyira nem is zavart, a breki majdnem rábaszott, de ez az ő ügye, Szellemben meg amúgy sem bíztam. De baromira nem szeretnék kimenni terepre az ötből két olyan fegyvertárssal, akiből az egyik be van gőzölve és csak egy valakinek a biztonsága érdekli az egész kompániából, a másik meg egy hisztérikus idegroncs, akiről csak remélhetem, nem az akció közepén fog összeroppanni. Nem vitattam a harci készségeidet eddig sem, láttam a mutáns erődet. De attól, hogy te vízből állsz, a pasid meg egy kriptaszökevény a másik két bajtársamat még kinyírhatják a ti hülyeségetek miatt. Többek között ezért utálok csapatban dolgozni - köp ki oldalra. Végül megrázza a fejét: - Annyit mondtam, az akció egy adott pontján semmi értelme és semmi szüksége a jelenlétednek, csak veszélyesebbé teszi a dolgokat mindenki számára. Nem vártam el, hogy fél kiló ragtapasz között kötögess, nem tudom honnan szeded, de már nem is érdekel - legyint.
Megfordul és nekiáll magára szedni a bőrkabátját:
- De a tapaszokra szükség lesz - jegyzi meg. - Amit leműveltetek eddig, az alapján én két halottal, vagy súlyos sebesülttel számolnék a fronttapasztalatom alapján - biccent a fejével a két állati mutáns felé. - Mellesleg a kis zöldség sem véletlenül fogja annyira össze magán azt a dzsekit, tuti, hogy bekapott egyet, mikor hazavágta Curt cimborátokat. Még egy találathoz vajon van elég vér abban a nyiszlett kölyökben? - morogja unottan, majd Szellemre néz: - Akkor erőltesd meg az agyad, mert én kiszállok - recsegi és a puskáját a vállára vetve elindul az Opelje felé.

by **Szellem** Pént. Okt. 19, 2012 11:45 pm

Ismeritek azt az érzést, amikor azt kívánnátok, bárcsak láthatatlanná tudnátok válni, olyan kínossá válik egy helyzet? Nos, Szellem elég hamar rádöbben arra, hogy ő tényleg képes rá, de persze saját maró bűntudata elől nem szökhet, és abban is egészen biztos, hogy Lynn-től is megkapja még a magáét. Minden esetre, amikor Romboló felveszi a kabátját, és távozik, ő felbukkan a szoba közepén, és komolyan a feleségére néz.
-Várjatok itt bent. Megpróbálok beszélni vele. - Már épp tűnne el, ám félúton meggondolja magát, s arcvonásai megenyhülnek, majd mosolyogva szól kedveséhez: - Szeretlek.
~Remélem nem gondol bele, hogy lehet ezt azért mondtam, mert négyszemközt készülök beszélni valakivel, aki meg akar ölni, és szerettem volna, ha ez az utolsó, amit mondok neki.~

Odakint természetesen síri csend van, s még az utcalámpák halvány fénye sem töri meg túlzottan az itt uralkodó sötétséget. Pont ezért választotta ezt a raktárat. Baromi messze van mindentől, és a kutyának sem kell. A szomszédos helyiségekbe is jellemzően olyan dolgokat pakoltak a tulajok, amit soha életükben nem akarnak látni többé, de kidobni nincs merszük, mert félnek a nagymama kísértetétől. Talán ez szánalmasan hangzik, de az egyik raktér dobozai eredeti polgárháborús muskétákat rejtenek, meg egy tiszti egyenruhát, és kardot, azzal a szellemmel pedig ki akarna ujjat húzni?
~Fura, ha pár éve egy kocsi motorháztetőjén üldögélve kellett volna fél percet egyedül töltenem a sötétben, arra gondoltam volna: "de jól esne egy cigi" , most pedig nem is kívánom.~
Normális esetben amikor így vár valakire, felé sem fordítja fejét, mikor elkezd beszélni hozzá, ő azonban más...Túl veszélyes, így azon nyomban ráemeli tekintetét, és nyugodt hangon szól hozzá:
-A világ el van cseszve, ezért megérdemel egy olyan elcseszett embert, mint én? - Kérdi, aztán lepattan a kocsiról, nehogy még ezzel is felhúzza őt. - Nekem ez volt a mottóm a sokáig, de van egy érzésem, hogy neked is, még ha nem is fogalmaztad meg soha. Tudod, amit mondtál a szomszédokról, meg arról a rakétáról, amit vaktában lőnek ki a világra, mert bárkit is talál el az megérdemli, s akkor legalább őt büntetjük, ha azt akire tényleg haragszunk nem lehet, érdekes, hogy... - Beszéd közben elhalad a férfi mellett, mondat közben azonban elhal a hangja. Közel sem volt olyan magabiztos, mint szerette volna, és ennek az az oka, hogy egyszerűen képtelen a magas lóról beszélni neki...többé nem. Fejét lehajtja, hogy arcát csak a cipője két orra közé osonó hangya láthassa, majd erőtlen hangon ennyit szól.
-Tudom, hogy nem jelentene semmit, még ha válaszolni is tudnék a kérdésedre, de azt kívánom bárcsak legalább kérdeztem volna. A szenátorod drogokat csempészett, és valami gazdag seggfej lánya túladagolta magát az egyik cucca miatt, de ami a barátodat illeti...
Tényleg nem esett eső az utóbbi pár napban, a betonon azonban mégis apró nedves foltok jelennek meg, egymás után, szépen sorban, igaz csak ott, ahol a férfi teste takarja azt valamiért.
-Bár azt mondhatnám, hogy ha tudtam volna, hogy családja van, nem vállalom el, de akkor egy kapzsi rohadék voltam. Ma már nem tenném meg, akkor azonban nem is érdekelt, kinek ér meg egy millát a halála... 371 embert öltem meg vele együtt, és tudom, hogy ezt már sosem hozhatom helyre, de, amióta Lynn és a kicsi az én egész világom, már nem elcseszett, és én sem lehetek annyira az, hogy cserben hagyom azokat a lányokat, amikor tehetnék valamit, nélküled viszont nem fog menni. Úgy nem, hogy valaki ne fizessen érte túl nagy árat, és azt nagyon nem szeretném. Az istenért, pont neked könyörgök, hogy segíts...
Vesz egy mély levegőt, aztán szapora léptekkel megindul, vissza a raktárba.
-Ha döntöttél, bent találkozunk.

by **Sheena Duran** Vas. Okt. 21, 2012 11:38 am

Azt hiszem nem találtuk el azokat a szavakat, amikkel bebizonyíthattuk volna Rombolónak, hogy nem egy kiscserkész csapattal a háta mögött akarja megrohamozni a cseppet sem lebecsülendő és szép számú bandát, hiszen láthatóan Lynn-nek sikerült teljesen kihoznia a sodrából, amit összeszűkülő szemei és az oldalfalon összeroppanó polcok is bizonyítottak.
Reméltem, hogy a mindig higgadt nagyfiú ezzel túl is teszi magát rajta, de sajnos nem így történt, sőt kikerekedett szemmel hallgattam a kitörését, amit az előtte lassan-lassan lehiggadó Lynn-re zúdított. Szerintem évek óta nem beszélt ennyit egyfolytában, mint most.
Ettől függetlenül a közelükbe óvakodta, hogyha nem csak szóval akarja kifejezni a rosszallását, akkor időben tudjak közbe lépni, habár nagy valószínűséggel esélyem sem lett volna ez ellen a kétlábon járó tank ellen.
Én már nagyjából hallottam azt a történetet, ami miatt Romboló Szellem nyomában járt és azt is tudtam, hogy ha valakit kipécéz magának, akkor arra buldogként akaszkodik rá, de reméltem, hogy ahogy az én esetemben is történt, talán van megoldás, amiben mindenki életben marad. Most azonban, ahogy hallottam az érzelmektől fűtött szavait, éreztem, hogy ez még mindig mennyire élénken kísérti ezt az embert, ami nem adott okot a bizakodásra.
Bár Lynn lelkiállapotát is megértettem, de most ez itt nem számított és Rombolónak nagyon is igaza volt abban, hogy ilyen állapotban csak veszélybe sodorná az akciót.
Aztán csak néztem ki a fejemből, amikor fogta magát és megjósolva, hogy a fél bagázs otthagyja a fogát, a távozás mezejére lépett.
Gyorsan kattogtak a fogaskerekek az fejemben, és tudtam, hogy nélküle tényleg nagy az esélye, hogy úgy végezzük, ahogy mondta, így ha komolyan gondoljuk, hogy meg akarjuk menten azokat a lányokat, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemenjen.
Míg én magamban agyaltam azon, hogyan állíthatnám meg észre sem vettem, hogy Szellem eltűnt, de mikor gyors léptekkel Romboló után indultam, akkor majdnem összeütköztünk az ajtóban, ahogy ő jött befelé, én meg kifelé. Felhúzott szemöldökkel néztem a komor arcára, aztán az autójánál álló nagyfiúra, de nem volt most idő a kérdésekre.
Rombolóhoz léptem és nagyon komolyan néztem a szemébe, hogy tudja minden szavamat kétszer is megrágtam.
- Tudom, hogy igazad van azzal kapcsolatban, amit bent mondtál, ezt egy percig nem vonom kétségbe és megértem azt is, hogy így nem akarod kockáztatni az életed, de azt is tudnod kell, hogy bennem megbízhatsz, ha harcra kerül a sor. Nem kell, hogy bízz Szellemben, vagy Lynn-ben, hogy megfogja állni a helyét és betartja az utasításokat, de, ha velünk tartasz, akkor én melletted állok és rám számíthatsz. Láttál harcolni, tudod, hogy akár ketten is legyaluljuk azt a féreg bandát, a többiek meg hasznosak lehetnek és növelhetik a kevés áldozattal járó akció lehetőségét. Ha viszont most elmész, akkor is megpróbáljuk és akkor valószínűleg igazad lesz, otthagyjuk a fogunkat, és a lányok sem élik túl.
- Lehet rossz véleményed a házaspárról, de minket is végy számításba Varanggyal. De ez a te döntésed, ezt senki nem vonhatja kétségbe, hiszen önként jöttél segíteni. Most döntsd el, hogy megéri maradni-e. – néztem rá nyíltan, majd hátat fordítottam neki és visszasétáltam a raktárba.
Reméltem, hogy meggondolja magát, de ha nem sikerült meggyőzni, bár nem tudom Szellem mit mondhatott neki, akkor kezdhetünk imádkozni.

by **Lynn Harlow** Vas. Okt. 21, 2012 9:11 pm

-Alistair jelenleg Ayatól kapja palackból az anyatejet - vontam vállat Szellem aggódására. - Ha... amikor újra én szoptathatom, ez az egy korty már rég kiürült a... MICSODA?! Ciánnal... jó, drágám mostantól te még egy kakaót se keverhetsz otthon!
Már kezdtem volna dühösen visszavágni Romboló szavaira, hiszen egyre jobban dühített... igazából minden, ami belőle áradt. Szellem említésére, azonban valaki egészen más került pillantásom tüzébe, és igen kevés gyengédség lehetett akkor a szememben, szinte engem is égetett. Pedig rá már nem dühösen néztem. Inkább szomorúan, csalódottan és kicsit talán megrökönyödve. Ismertem a múltját, de a jelenje miatt inkább próbáltam úgy tenni, mintha soha nem követett volna el olyan szörnyűségeket, mint amilyenről Romboló épp most számolt be. Egy szót se tudtam volna szólni arra, amiket a fejemhez vágott, mert egy része túlságosan szíven ütött, egy része meg még tovább dühített. Álltam csak hát előtte, felindultságtól remegő ajkakkal, és hagytam, hogy elmenjen. Pedig tudtam, hogy azt nem szabad.
Előbb Szellem ment utána, majd pedig Sheena. Biztos voltam benne, hogy mindketten győzködik, mint ahogy abban is, hogy én rontottam el mindent. Az ugyan különösebben nem érdekelt, hogy esetleg megbántottam Rombolót, hiszen aki a férjemet fenyegeti, az elásta magát (bár azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt egy kis bűntudatom), viszont másokat, úgyis mint a fogságba esett lányokat, valamint a csapat többi tagját, akik Romboló távozása után sokkal nagyobb veszélynek nézhettek elébe, nos őket nagyon is féltettem.
Ha az ájult Curtist nem számoljuk, egyedül maradtam Varanggyal.
-Jaj, Breki - temettem az arcomat a kezembe, ahogy hátamat a falnak vetettem mellette. - Mit csináltam már megint! - Sóhajtva néztem le rá, pár másodpercig elgondolkodva meredtem a két szemébe, bár őt nem is láttam. Végül azért csak visszazökkentem, és miközben én is az ajtó felé vettem az irányt, még egyszer hátranéztem. - Sajnálom, hogy nem vettem észre. Ha visszajöttem, ellátlak, de ígérd meg, hogy szólsz a többi sebedről is.
Vízzé válva szivárogtam ki az ajtó alatt, és szerényen, vékony érként folydogálva közelítettem meg a többieket. Végig hallgattam Szellem mondókáját, aztán Shenáét is, s amíg az egyiken meghatódtam, a másikon elgondolkodtam, elvégre a lány szavai valahol talán nekem is szóltak. Nem láttam sok értelmét annak, hogy én is nekiálljak győzködni őt, ha ennyi nem volt elég, én már semmit nem tudok hozzátenni. De mégis... pont én ne próbáljam meg?
-Egyedül hagynátok vele egy kicsit? - kérdeztem a földről anélkül, hogy visszaváltoztam volna. Tudtam, hogy senki nem fog megijedni ettől, hiszen jól ismertek már.
Ha kettesben maradtunk, és Romboló sem hagyott faképnél, felemelkedtem ugyan, de továbbra is víz alakban maradtam. Nem azért, hogy az erőmet fitogtassam, hanem azért mert így nehezebb volt kivenni az arcvonásaimat, és szerettem volna, ha a férfi minél objektívebben csak a mondanivalómra tudna koncentrálni, nem arra, hogy hogy nézek, vagy milyen képet vágok.
-Nem fogok bocsánatot kérni - jelentettem ki. - Egyrészt mert nehezen tudnám elképzelni, hogy neked ne száradna akár ártatlan vér is a kezeden, meg aztán ha megölöd Szellemet, nekem vajon ki fogja elmondani, hogy nincs többé férjem, Alistairnek, hogy nincs többé apja? Ezek után nagyon nehéz sajnálatot vagy bűntudatot éreznem, hiszen ha azzá válsz, amiért gyűlölöd őt és el akarod venni az életét... de gondolom, tudod te ezt. Viszont ha most elsétálsz, akkor a bent lévő lányok életével játszol. Feláldozod őket, és ők tényleg ártatlanok. Én nem vagyok katona, soha nem is voltam. Civil vagyok, ezt el kell fogadnod. De soha nem hagynám, hogy bárkinek baja essen mellettem, még neked sem. De ha van rá lehetőségem, még az ellenségnek sem. Attól még, hogy Szellem az első, nem azt jelenti, hogy ő az egyetlen. És ez részéről is így van. Lehet, hogy neked ennyi nem elég, és még így sem bízol bennünk...
Itt nagyon nehéz volt, hogy ne kiabáljak megint, de sikerült uralkodnom magamon, hogy továbbra is higgadt maradjak.
-... de ha te nem bízol bennünk azért, mert nem biztos, hogy adott helyzetben megvédenénk, akkor mit szóljunk, mi, akik pontosan tudják, hogy adott helyzetben nem csupán nem védenéd meg, de megölnéd Szellemet. És nincs más biztosítékunk, csak a szavad, hogy ha meg is teszed, az nem ma este fog megtörténni. Ha nekünk elég a szavad, neked is elégnek kéne lenni a mi szavunknak. Nem a becsületért, nem az én lelkivilágomért. Hanem azokért a lányokért ott - mutattam bele a sötétbe, bár fogalmam sem volt, hogy a helyes irányt választottam-e ki. - Akiknek teljesen mindegy, hogy kik érkeznek a megmentésükre, csak érjen véget végre a rémálmuk. Ha képes lennél cserben hagyni őket, akkor egész egyszerűen nincs jogod gyűlölni Szellemet, mert még a múltbeli énje is egy szent ahhoz képes, aki te lennél, ha most elsétálnál innen.
Ha válaszolt is, hallottam ugyan, de nem vártam meg udvariasan, hanem ismét tócsává folytam szét, és visszaszivárogtam a raktárba, hogy megvárjam, hogy dönt. Nem volt idő hosszasabb eszmecserére. Amíg vártam, Varangy sebe fölé hajoltam, hogy elláthassam, hiszen még hosszú éjszakát kellett átvészelnie. Persze jeleztem neki, hogy mint orvos és mint barát annak örülnék a legjobban, ha most hazamenne inkább pihenni, de ha maradt, csak mosolyogva megszorítottam a kezét.
-Annak meg mint csapattárs nagyon örülök.

by **Romboló** Vas. Okt. 21, 2012 10:13 pm

Rombolót a kocsijánál kapja el Szellem, rövid monológja alatt nem szól semmit a benga, csak behajítja a puskáját a csomagtartóba. Sheena szavaira viszont immár nekitámaszkodik a kocsinak és elgondolkodni látszik, zavartan simogatja a szakállát. Aztán jön Lynn és a fószer tekintete megint beborul, egy izom szolídan rángatózik az állkapcsánál és jellegzetesen ropognak az öklei. A nő távozik, a fickó pedig csak egy gyűlölettől izzó pillantást vet utána, de valóban nem szól egy hangot sem.
Odabent megjátszott mogorvasággal fogadja Varangy az elsőként érkezőket:
- Jé! Pedig már gondoltam keresek itt egy pakli nem mérgezett, csapdát sem rejtő kártyát és felrázom a szöszit, hogy pókerezzünk, mert nem tudok passziánszozni és... jó, bocs, eldugultam, látom nem vagytok vevők rám - morogja, látszik rajta, őt is megviselte Romboló távozása. Olyannyira, hogy Lynn távozásakor csak egy bíztató kézszorításra futotta. Most ellenben, míg leápolja az oldalán lévő helyre kis lyukat, meg kiszedi a golyót halkan odasúgja: - Nem a te hibád, ugye tudod? A fickó nagyon kemény testőr hírében áll, de szerintem agyára mentek kicsit a dolgok...
Ellenben hamar befogja, amikor újfent nyílik az ajtó. Visszatér a benga, ez alkalommal a felső ruházatát magas nyakú, fekete pulcsira cserélte, fekete kesztyűket visel és egy sötét maszk is van az övébe tűrve, olyasféle, amit síelők hordanak. Egy árva hangot nem szól Lynnhez, még csak felé sem néz, helyette a Szellemhez fordul:
- Képes vagy gondolom a zsebedben is magaddal vinni tárgyakat, amit adott helyen esetleg kivehetsz onnan. Konkrétabban képes vagy-e mondjuk észrevétlenül bemenni valahová és a magaddal vitt cuccot legalább oly észrevétlenül betenni valamibe? - érdeklődik.
Igenlő válasz, vagy bólintás esetén folytatja, immár Párducra is nézve:
- Jól van - recsegi. - Az én specialitásom a védelem. Tudom milyen egy biztonsági rendszer és azt is, mik a gyenge pontjai. Nem robbantunk Szellem, lévén a légnyomás majd mindenkivel végezne egy szűk térben. Ehelyett két lehetőség van igazán. A védelmi rendszer gyenge pontja az emberi tényező. Utcai bandatagok. Pia, narkó, bagó minden menyiségben jó eséllyel. Rendelt étel. Kínai, indiai vagy pizza. Ha úgy adódik, Sheena felhívja az exét, Josh rendet tud tenni, de ez esetben vigyázni kell rá. A fiú nem fegyveres - néz komolyan Szellem szemébe. - Vagy meg tudjuk védeni, vagy nem lehet magunkkal cibálni. A második lehetőség pedig, hogy mi magunk pontot teszünk az ügy végére. Ez esetben szükség lesz a doktornő tapasztalatára. Van egy ismerősöm, aki különböző szerekkel foglalkozik - kezdi Lynnre nézve. - Drog, gyógyszer, stb. Az ipsék odaát ittak és jó eséllyel marihuána vagy kokain van bennük. Ezt meg tudja a párod spékelni a kaja túlsózása után a sűrűn emelgetett üvegekbe rakott altatóval. Jómagam a Váliumra gondoltam, de főleg mert ezt ismerem, nem vagyok orvos és nem biztos, hogy a legjobb koktél. Kell egy felvétel. Ahhoz pedig Mr és Mrs Szellem valamelyike, aki észrevétlenül megcsinálja és nem avatkozik közbe. Még mielőtt a móka elindulna, arról, hogy mit csinálnak ott a lányokkal. Akkor nincs az az ügyvéd aki kihozza őket. Vagy a pszichonikus mutáns vagy valami altató, ebben kegyed a szakértő, más teljesen biztonságos megoldást nem látok a túszok részére - hordozza végig rajtatok a tekintetét.
Varangy felemelkedik guggolásba, magára kanyarítja a kabátját és Lynnhez fordul:
- Rám számíthatsz. Bár én nem vagyok sebezhetetlen, sem profi fegyveres, de ott leszek, megteszem a magamét és bízom benned. Maximálisan - erősít meg, majd a többiekre néz: - És mindenki számíthat rám!
Romboló kérdőn néz körbe, majd megérezve a tekinteteket maga is kurtán bólint:
- Segítek mindenben - feleli. - Bár azon elgondolkodott valaki, mi lesz a megcsonkított, utcáról felszedett, kiskorú, illegális bevándorló lánykákkal ha ki is hozzuk őket? Éhhalál valahol Mexikoban, árvaház, utcai koldulás... - morogja. - Csak jelzem: "Felelős vagy azért, amit megszelidítettél" - recsegi, de akkor sem szól egy szót sem, ha nem tudja megtörni komor szavaival a rószaszín ködöt, csak Szellem felé vakkant: - Van itt a rumlidban pér headset kapcsolattartás céljára?

by **Sheena Duran** Kedd Okt. 23, 2012 10:33 am

Varangy, hangulatjavítónak szánt szavait csak egy rávillantott pillantással jutalmaztam és hála az égnek a breki fogta az adást és eldugult. Nem voltam most olyan hangulatban, hogy ezzel túlságosan feldobott volna és gondolom a merengésébe temetkező Szellem sem.
Viszont Lynn és Romboló párosítása az udvaron aggasztott, bár talán nem lesz baj, ami be is bizonyosodott, mikor a barátnőm egyben visszatért..
Aztán ismét nyílt az ajtó és megjelent Romboló, aki közben átöltözött és tiszta feketébe bújt, én meg titokban megeresztettem egy halk megkönnyebbült sóhajt.
A nagyfiú egy szót sem pazarolt tovább a történtekre, hanem egyenest belecsapott a lecsóba és azonnal belekezdett a szervezésbe, majd ismertette az elgondolását, amivel a legvalószínűbben, egyben kihozhatjuk a lányokat.
Figyelmesen hallgattam és bólintottam a szavaira, és továbbra is készen álltam rá, hogy ha szükséges idehívjam Josh-t, bár, ha magunk is meg tudjuk oldani, azért szívesen kihagytam volna, hiszen ha beveti az erejét, akkor teljesen védtelen lesz.
Nem volt rossz terv a kajájukra és az italukra koncentrálni, mert ha beválik, akkor onnantól sima ügy lesz behatolni és a kábult embereket leszerelni. Így Lynn sem érzi magát kerékkötőnek, hiszen jórészt rajta is múlik az akció sikere.
Mikor választás elé állított minket én biztos voltam benne, hogy Lynn és Szellem is az altató mellett voksol majd, hiszen jól ismertem már őket és tudtam, hogy ha lehet mást nem akarnak majd veszélybe sodorni, már éppen elég, hogy miattunk is aggódjanak.
Varangy volt az első, aki minden habozás nélkül az akció mellé állt, és valahol megható volt, ahogy tulajdonképpen felajánlotta az életét. Jó kis társ, még ha képzetlen is, de lelkes és elkötelezett!
Aztán Romboló is hozzátette a magáét, de arra is figyelmeztetett, hgy a lányokkal a szabadításuk után sem ártana kezdeni valamit, amiben teljesen igaza volt.
Viszont azt is tudtam, hogy itt van velünk Lynn, aki ezt egyébként is szó nélkül megoldaná, és biztos voltam benne, hogy mindent el fog követni, hogy meg is tegye.
- Rám is számíthat mindenki, de gondolom ez nem is volt kérdés. Gondolom már nekem is kitaláltad a feladatom – biccentettem a nagyfiú és a csapat tagjai felé, miközben Lynn-re mosolyogtam. – És, ha beválik Romboló terve, akkor akár egy sétagalopp is lehet……ne, de mindannyian harcoltunk már és tudjuk, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, mindig kell lennie egy buktatónak, így nem árt felkészülni a rosszabb variációra is. – mondom aztán komorabban, hiszen kár lenne előre inni a medve bőrére.
Aztán már csak arra vártam, hogy mikor indulunk. Én felkészültem.

by **Szellem** Szer. Okt. 24, 2012 5:50 pm

Szellem már épp készülne elmerülni az általános önsajnálatban, amit mint rendesen egy jó adag mizantrópiával, és egy cseppnyi önváddal vegyít, ám szokás szerint felesége most sem hagyja, hogy depressziója elhatalmasodjon rajta, és megpihenjen melankólia szigetén, igaz ezúttal egész más taktikát választ.
-Mi mi mi? - Kapja fel a fejét Lynn kérdésére. - NEM!!! Ki van zárva! Ez a csávó kattantabb mint én, dühös, mint az atom, és te el akarod neki mondani harmadikként, hogy mi a baj a világnézetével, mintha az egyik főnök lennél a hivatali patkányokból? Ha képes lennék rá, meggátolnám, hogy odamenj, azt viszont lesheted, hogy egyedül hagyjalak vele! - Kiáltja, és már pattan is fel az asztalról.
-Vagy ha már itt tartunk, bárkivel. Valahányszor hátat fordítok neked, ökölre mész a buldózerrel, Kardfoggal, vagy egy emós kölyökkel, aki ezek keverékével változik, vagy keresztbe teszel a fél alvilágnak, esetleg mutánskodsz a nyíltan rasszista rendőrfőnök előtt! Nem hat meg amit most mondani akarsz, veled jövök, és kész, te őrült nőszemély!
Ezzel kámforrá válik, és úgy követi szerelmét, hiába tiltakozik ellene. A harmadik fejmosást követően aztán a vérnyomása lecsökken arra a szintre, ami nála legalábbis szinte normális, és megint a helyén üldögél, így hallgatva a tervet.

-Nem - mondja új kedvenc szavát Rombolónak is - nem tudok elengedni semmit, és senkit, csak ha visszaváltozom én is. Sheena viszont lelopja a csörgőkígyóról a csörgőt, és ahogy hallottam Breki is egész ügyes, szóval ha azt szeretnéd, hogy...ó...értem..hmm..
Kezét az állára téve gondolkodni kezd, de hirtelen nem tudja elképzelni, hogyan juttathatná a kajába a mérget, ha azt már megrendelték...ha megrendelték...
-Viszont...az üvegeiket ellophatom észrevétlenül, és akkor kénytelenek újat venni. Nem hiszem, hogy messzire mennének érte, és éjjel nappali sincs sok a környéken. Amíg elintézem, hogy kifogyjanak a piából, addig előkészíthetitek a vibrániumot, vagy mit, és akkor már csak egy pizzafutár kell, aki túlsózza nekik a kaját.
A felvétel hallatán a hideg rázza ki, de aztán felteszi a kezét.
-Majd én megcsinálom. Igyekszem nem hátba szúrni majd a fickót...túl korán. - Elég halvány ígéret ez, de már ettől is felfordul a gyomra. Sok minden tudja kihoznia béketűrésből, de gyermekeket elragadni otthonról, és rabszolgaságba taszítani őket. Na ez már túlzottan személyesen érinti.
-Gondoltam amúgy rá, hogy mi lesz velük ez után. Lynn mindegyiket ellátja, a csapatban pedig akad nyomozó. Akinek lehet, felkutatjuk a családját, a többiek meg...nem rég bocsájtottam el egy egész részleget, mert rájöttem, hogy az egyik aligazgatóm hozta létre a rokonainak, hogy ott malmozzanak, amíg egyetemre járnak. Akit kell, el tudunk szállásolni, aztán pedig nem tudom...
A földet kezdi nézni. szeretne határozottnak tűnni, és keménynek, de egyre csak az a két szó jár a fejében, hogy "megcsonkított" és "kiskorú".
-Ha kell, az sem lehetetlen, hogy elfelejtsék az egészet. Nem tudom...az biztos, hogy nem végzünk fél munkát. Senkit sem hagyunk cserben. Ezeknek a lányoknak az egyetlen bűne, hogy nem élnek együtt valami mutáns Rambóval, aki reggelire eszi meg az ilyen striciket. Ismerek olyat, aki szerint ez bőven elég ok arra, hogy ez történjen velük, de őszintén szólva, sosem csíptem azt a bandát!
Tettre készen pattan fel az asztaltón, és végre fel tudja emelni a fejét, hogy úgy nézzen végig a csapaton.
-Na jó, tehát a terv, megmérgezitek a sört, meg kaját, én ellopom a sört, aztán videózom, és támadás? Ó, és beállítjuk Bart-ot besúgónak, ezt ne felejtsük el. Nekem eddig tettszik, van még valami?
Amint feltette a kérdést, máris a homlokához csap.
-Ja igen, headset. Én sosem használtam ilyesmit, de Sheena cuccai közt elvileg van az is, ott vannak abban a nagy ládában a sarokban.

by **Lynn Harlow** Szer. Okt. 24, 2012 11:00 pm

Egyáltalán nem zavart, hogy Szellem nem hagyott kettesben Rombolóval, mivel tudtam, hogy úgyis meghúzza majd magát a saját világában, és így láthatatlanul, némán kevésbé volt bosszantó, mintha maradt volna a raktárban, amely esetben már az első szó elhangzásakor egy poharat passzírozott volna az ajtónak a fülével, hogy egy lélegzetvételről se maradjon le. Legalább őszintén felvállalta, hogy nem tud a fenekén maradni (azt nem vettem be, hogy csak aggódott, elvégre ismert, tudta, hogy meg tudom védeni magamat), meg aztán végül is tényleg nem zavart. Átváltozva olyan volt, mintha ott sem lett volna.
Odabent még Szellem közelsége sem tudta kicsalni belőlem azt a nagyon halvány mosolyt, ami ha fáradt hunyorgás kíséretében is, de megjelent az arcomon Varangy szavaira. Fölé hajolva kezdtem neki a sebe ellátásának, közben pedig finoman megcsóváltam a fejem.
-Jaj, Varangy - sóhajtottam. - Kellesz te ide.
Vigasztalására nem szóltam egy szót sem, csak a mosolyom mélyült el egy kicsit, és hálás pillantással néztem a szemébe. De épp csak egy pillanatra, hiszen a sérülését mielőbb össze kellett foltozni, pláne ha maradni akart harcolni. Hogy férhet el ekkora szív egy ilyen apró testben? Mindig odafigyeltem rá, hogy a lehető legóvatosabban kezeljem a betegeimet, de Varangyot akaratlanul is olyan vigyázva láttam el, mintha egy kisbaba lett volna vagy egy leheletfinom üvegből készült szobor függetlenül attól, hogy tisztában voltam vele, lehet neki sok gyengesége, kivéve maga a gyengeség.
Romboló visszatérte eléggé ambivalens érzéseket váltott ki bennem, hiszen ha biztosra is vettem, hogy sikerült annyira felhúznom, ami teljességgel kizárja a velünk való együttműködését, ugyanakkor az életét egy vadidegen gyerekért kockáztató ember már miért hagyna cserben egy csapat ártatlan, szenvedő lányt? Vissza kellett hát jönnie és ugyanúgy lenyelnie a békát, amiért egy csapatba kényszerültünk, mint nekem, de őszintén, ennyit megért, hogy biztonságban tudhassuk azokat a szerencsétleneket odabent.
-Valójában onnantól kezdve, hogy kábítószereznek, semmiről sem tudhatjuk, hogy megfelelő koktél-e - ingattam a fejem Romboló felé. - Nem elég azt tudnunk, hogy mit használnak, hanem, hogy tényleg csak az van-e benne, aminek kell. Azt még talán ők sem tudják, hogy mivel higítják a szert. Szóval mindenképpen kockázatos, arról nem is beszélve, hogy pontos kórtörténet híján azt sem tudhatjuk, hogy nem allergiás-e valamelyikőjük. Szóval az ismerősöd akkor már mellékelhetne némi antihisztamint és szteroidot.
Jó úton haladtam, hogy a könnyekig meghatódjak az elszántságon, ami körbelengte a termet, szívet melengetően bátor kijelentésre sarkallva az embereket, de a Romboló által felvetett probléma égetőbbnek bizonyult. Hát igen, mi lesz azután az áldozatokkal, hogy kiszabadítottuk őket, és ismét szabad emberek lettek? Nehéz kérdés volt, hiszen csak a filmekben történik, hogy a finálé után hirtelen mindenki megnyeri a lottót, rátalál rég elvesztett szeretteire és együtt kergetőzik a pufók kis mackókkal a szivárvány tetején. De nem is mentem volna hozzá Szellemhez, ha ne tudott volna ebben a helyzetben is megoldást találni. Kezemet az övébe csúsztatva néztem Rombolóra.
-Ne aggódj, vállaljuk a felelősséget - jelentettem ki. - És biztos vagyok benne, hogy azok a lányok is bírni fogják a kinti életbe való újbóli beilleszkedést. Négy tövisük azért nekik is lehet.

by **Romboló** Csüt. Okt. 25, 2012 8:21 am

Romboló elgondolkodva hallgatja a társait, de van egy olyan érzésetek, kezd megszületni az izraeli tiszt vastag koponyájában az igazi, a nagy betűs terv az eddigiekből. Merengve gyújt rá egy újabb szivarra, majd hirtelen biccent egyet maga elé:
- Azt hiszem van egy verzió, amihez nem kell se az exedet belerángatni - néz Sheenára, - és a megadott direktívák szerint nem szükséges a bandtagaok életének veszélyeztetése, még áttételesen sem, esetleges, rosszul felkeveredő drog koktéllal. Ugyanis vagy negyven embert időre nem látnál el, ha rossz szert viszünk, tök mindegy mennyi anabolikus szteroidot és anithisztamint viszünk magunkkal - rázza a fejét. Majd Szellemre néz: - Nagyjából 5-8 perc alatt képes vagy kivinni a lányokat egyenként?
Amennyiben bízik ennyire a képességeiben Szellem és rábólint, akkor a Romboló folytatja:
- Van a környéken egy biztonságos épületem - kezdi. - Bár az eleje nem fog nektek tetszeni, de nincs más esély. Oda fogjuk mi bezárni a lányokat az akció idejére. Egy részük mostanra mentális beteg, mások, ha akarták, ha nem, be vannak lőve. Ha csak kirakjuk az utcán addig is, vagy csak elvisszük, elbóklásznak és jók az esélyei egy tragikus balesetnek. Szóval azt még ki kell bírniuk. Étel, ital van és kényelmes is, ki fogják bírni arra az órácskára - von vállat.
Majd gyorsan nekiáll összegezni az ötletét:
- Figyelemelterelést alkalmazunk. Olyasmit művelünk, amire a banda kiözönlik megtekinteni, de nem olyan fajsúlyú, hogy rögvest rendőrt hívjon egy ártatlan szemlélő - gondolkodik. - Bárki, bárhonnan nézi is, én testméretileg egy eleven hegyomlás vagyok, az a fajta, akitől egy átlag ember a gatyájába rondít, ha egy sötét sikátorban találkozik vele. Erre részben alapozunk is. Amíg a csapat egyik tagja, akiről ember nem feltételezne ilyen erőt igen látványosan megver az utcán, jó eséllyel azok a barmok ki fognak jönni ezt vigyorogva végignézni. Az alatt Szellem és Sheena bemennek. Gun Bart rekordidő alatt összetákolta azokat a nyomoroncokat az utca helyi kiskirályainak én nem becsülném le a képességeit, talán marad hátra pár józan őrszem, vagy ilyesmi. Párduc rendkívül csendesen mozog és tudja hová kell ütnie. Szellem maga a meglepetés. Beviszed a lányt, úgy jöttök elő, hogy senki ne lásson és ha vannak őrök elcsendesítitek őket. Hangsúly: halkan. A házamban van kloroform. Ha lehet ezt használjátok, ütni veszélyes, senki ne lőjön, mert azt meghallják! Bementek, lecsapjátok az őröket, Szellem elkezdi kivinni a lányokat. Ha megvan, akkor át a másik épületbe és ott is végeztek ugyanígy. A headset a kommunikátor, ha végeztetek összehangoltan ti hátulról, mi pedig az utcai bohóckodásból átalakulva szemből támadunk a bandatagokra, esetleg, ha marad idő, a fegyvereiket is megbuherálhatod - néz az ex-bérgyilkosra.
- Kivel fogsz bunyózni? - néz rád Varangy.
- A doktornővel - feleli határozottan a nagyember. Amennyiben Lynn elsőre egy szokott tirádáját zúdítja rá, akkor most nyugodtan kivárja ennek végét, nem szól vissza. Varangy megrázza a fejét:
- Nem jó - morogja ellenségesen. - A hölgyben zéró az agresszivitás, nem lesz hihető, ahogy ő álcabunyót produkál. Meg ő a baba anyukája, fegyveresek elé engedni rossz ötlet - ellenkezik. - Megyek én! A méretkülönbség köztünk is hatalmas. Őt féltem és azt hiszem mindenki így van ezzel!
Romboló a fejét rázza:
- Szellem a behatolásnál kell, Sheena is a csendes mozgása miatt - kezdi. - Te, breki, sebesült vagy. Vesztettél vért már. Ráadásul tudtommal, az elmondásod alapján nem olyan régen tákolt fel csúnya sebekből a doktornő. Elhiszem, hogy gyorsan gyógyulsz, de nem vagy csúcsformában. Ha nem muszáj, nem akarlak beküldeni a sűrűjébe és...
Varangy közbevág:
- Hát pedig inkább mennék, mint hogy Lynn vagy Szellem álljon oda, hallod?! Figyelj, lassan mondom, hogy te is megértsd: G-Y-E-R-E-K-Ü-K V-A-N! És azt még fel is kell nevelni.
Romboló felmordul:
- Na akkor én is lassan mondom: te meg látványosan mutáns vagy! - vág vissza. - Ezek az alakok már bizonyították: neki mernek szaladni mutkóknak és hajlamosak szecskává aprítani őket! Ha te kezdesz el velem hepajkodni, akkor ott az jön le: egy mutáns bántalmaz egy embert. Ha dr Harlow, akkor szénné röhögik az agyukat, hogy a tagbaszakadt papucsot kiosztja a nője, vagy valami ilyesmi! Nem mellesleg: ha bármi balul üt ki, akkor ő képes sebezhetetlenné válni, téged viszont tésztaszűrővé fognak lyuggatni!
- És mégis mit vársz tőlem?! - kiált fel a Varangy. - Maradjak itt és izguljak? Áh, mindegy... Szóljatok ha csak kolonc vagyok - vonja meg rezignáltan a vállát. Romboló odalép hozzá ismét és megint a vállára rakja súlyos mancsát:
- Na kapd össze magad fiú - recsegi. - Eddig megálltad a helyed, most sem akarlak hátra hagyni, nyugi.
Varangy kókadtnak, bizonytalannak tűnik immár, vállai megereszkednek:
- Pedig talán jobb lenne - feleli csendesen, úgy néz ki, a sok érzelemkitörés viharában belőle is kijön most pár dolog. Romboló, mint tiszt, bír annyi pedagógiai érzékkel, hogy ezt mos inkább hagyja és végighallgatja. - Én nem vagyok harcos... Amikor, amikor hallottam, hogy a doktornő, aki összerakta a csontjaim újra irányba bajba kerülhet, akkor... nem is gondolkodtam. Eljöttem és megpróbáltam segíteni, amit tudok. Pedig csak kolonc vagyok. Itt is és most is, mint... eddig... A férje egy szuperharcos, ő maga egy hadseregnek is megállíthatatlan, most már ti is vagytok. Sajnálom... Most már inkább csak kolonc vagyok, akit pátyolgatni kell... - rázza a fejét. - Én csak... féltettem egy barátomat... az életét... a családját, de... Megértem ha hátrahagysz most - biccent.
A nagyember mereng egy pillanatig, majd csendesen, de erőteljesen válaszol:
- Nem vagy harcos? - kérdez vissza. - Amikor újoncként beléptem az izraeli seregbe, ott lett egy barátom, Daniel. Túl akartuk élni ezt az egész hacacárét, úgyhogy külön kiképzésre jelentkeztünk pusztakezes harcból is. Az oktatónk egy régi, keményvonalas fickó volt, Jicak. Nathaniel ben Jicak őrnagy. Krav magát tanultunk tőle, katonai pusztakezes harcot. Ő egyszer azt mondta: "A harcos nem attól harcos, hogy sebezhetetlen. Egy igazi harcos az esetek többségében nagyon is sebezhető. Ez teszi igazán bátorrá. Hogy ennek tudatában is kimegy és megteszi a dolgát, amire a becsülete, a bajtársai, a családja vagy a barátai kötelezik." Itt - bök a homlokára - igazi harcos vagy, fiú. A többi részletkérdés. Nem kell bizonyítanod senkinek. Megtetted a dolgodat már. A bátorság nem a halál keresése, csak esetleges tényének, ha oka van, elfogadása. Most többet tehetünk a gyakorlatunk vagy a képességeink okán mint te. De ettől senki nem lesz több nálad. Soha. És kevesebb sem. Érted? - néz a szemébe. Varangy bizonytalanul biccent, a Moszad ügynöke folytatja: - Látok ott egy helyes kis éjjellátót. Hozd magaddal. Felmész szépen egy kellően magas épület tetejére, figyelsz, szólsz a headseten át, ha baj van, ki merre van, koordinálod az eseményeket. Sok múlik rajtad is. A bunyó most nem a te pályád lesz, de ettől még hasznos tagja vagy a csapatnak! Sőt! Kapd össze magad, fiú - boxol barátságosan a vállába, mire a zöld bőrű srác lassan bólint:
- Oké... Számíthatsz rám óh nagy, gépágyús Buddha...
- Na menj a fenébe - vigyorodik el Romboló is, majd Lynnre néz: - Rajtad áll a dolog. Vagy ez a látszatbunyós figyelemelterelés, vagy mérgezünk, esetleg belerángatunk még egy kölyköt. Döntsetek, melyik terv a jó nektek - vonja meg a vállait.

by **Lynn Harlow** Csüt. Okt. 25, 2012 10:55 am

-Én is tudom, de ha elég gyors vagyok, talán kihúzzák addig, amíg megjönnek a mentősök. Mást nem tudok tenni, ha mérgezni akartok, csak jeleztem, hogy vannak veszélyei, és hogy ez esetben mit tudok én tenni. Viszont ha van jobb ötleted, akkor ki vele.
A lányokra vonatkozó részre azonnal rábólintottam, hiszen teljesen ésszerű megoldás volt, ráadásul abból nem lesz semmi bajuk, hogy egy zárt helyiségben kell kivárniuk a veszély elmúltát. Sőt, feltételeztem, hogy az eddigi környezetükhöz mérten még kényelmesebb is lesz nekik. Ezzel tehát egyetértettem, a többiekre vonatkozó részt pedig rájuk bíztam, hiszen azt nekik kellett tudni, hogy mire képesek és mit hajlandóak elvállalni.
Ahogy azonban az én feladatomhoz értünk, a szemöldököm egyre magasabbra siklott, a szám résnyire kinyílt, az agyam pedig őrült módjára kezdett hisztériázni a fejemben, hogy ezt most jól hallottuk-e. Megrökönyödött hallgatásom nem hiszem, hogy eleinte nagyon feltűnő lett volna, hiszen Varangy azonnal heves tiltakozásba kezdett. A csapat iménti elszánt bátorsága, amely belengte a levegőt közel sem melengette meg annyira a szívemet, mint a kis ugribugri védőbeszéde. Valahol hajlottam is rá, hogy igazat adjak neki, hiszen mi lesz Alistairrel, ha a szülei meghalnak? Ugyanakkor éppen azért voltunk itt, hogy sok más életveszélyben forgó ember mellett őt is megvédjük. Inkább nőjön fel árvaként, mint hogy ne nőjön fel egyáltalán. Ezt most muszáj volt végigcsinálnunk. Pont azért, amit Varangy mondott: mert volt egy gyerekünk.
Romboló ellenérvei már sokkal gyakorlatiasabbak voltak, de talán éppen ezért hatásosabbak is. Most őszintén, ha átváltozunk, ugyan ki tudna minket bántani Szellemmel? Ezen kívül miattunk történt ez az egész, úgyhogy kizárt, hogy mást küldjek magam helyett a puskacsövek elé.
Akadt azért más gond is, történetesen, hogy Varangy összeomlani látszott, mégpedig kísértetiesen hasonló okokból, mint az imént én. Nem elég, hogy borzasztó nehéz éjszaka áll már mögötte, és semmi kilátása nincs rá, hogy a folytatás könnyebb lenne, de ráadásul még felesleges tehernek is érzi magát. Hogy a sebesüléséről már ne is beszéljek.
-Varangy, hallgass Rombolóra - mondtam neki halkan. - Nem vagy kevésbé hasznos, ha nem akciózol olyan látványosan, mint eddig. Legyél a szemünk, vigyázz a lányokra... és magadra is. Ha igaz, amit rólad hallottam, te úgyis értesz a nőkhöz - kacsintottam rá. - A te kezedben lesznek a legnagyobb biztonságban.
Ezek után Romboló pillantását kerestem.
-Biztos, hogy vállalod? - kérdeztem komolyan. - A terv maga működhet, de konkrétan arra kérsz, hogy verjelek meg.
Amennyiben nem visszakozott, bólintottam, majd (miután még egyszer jó erősen megszorítottam) elengedve Szellem kezét az ajtóhoz léptem és tettrekészen kinyitottam.
-Na, akkor menjünk - intettem kifelé a fejemmel. - Elég időt elpocsékoltunk. Te meg ne aggódj - villantottam Rombolóra a valaha volt leggonoszabb mosolyomat. - Gyengéd leszek...

by **Szellem** Csüt. Okt. 25, 2012 12:23 pm

-A mérgezést még mindig nagyobb eséllyel heverik ki, mint a golyókat, vagy Sheena "ringatását" - szólal fel a bogyós terv védelmében. - De ha van jobb ötlet, felőlem...
És úgy tűnik van, bár ez már kezd a Mission Impossible-re hajazni...mármint a csapatmunka miatt, nem pedig azért, mert nehéz lenne...mondjuk Szellem sosem látta a sorozatot, szóval lövése sincs, mennyire lehettek nehezek azok valójában. Mint a legtöbb ember, ő is a csak a zenéjét ismeri, amit állandóan összekever James Bond muzsikájával.
-6-8 perc alatt, vagy 50 lányt? - Kérdi, aztán oldalra mered a semmibe, ajkai pedig meg megremegnek, szó azonban nem jön ki rajuk, csak valami furcsa motyogás, amit amúgy is max Sheena hallhat, értelmezni viszont legfeljebb Alistair tudná. - Ha feltankolom magam energia itallal(kakaó), meg csokival(csoki), és nem ellenkeznek nagyon, akkor összelehet hozni, de remélem több fürdőszoba is van ott, a kaja miatt pedig ne aggódj, kétlem, hogy hozzá fognak nyúlni, akire én nem leszek jó hatással, arra majd a többiek. - Ezen elgondolkodik egy kicsit, de aztán megvonja a vállait. - Legalább kitisztul egy kicsit a szervezetük.
A terv következő részére először csak mered előre, aztán éktelen röhögésben tör ki. Olyan erővel rázkódik a hasa, hogy kénytelen hátradőlni az asztalnak, és megkapaszkodni benne.
-Hogy te....öklözni...Lynn-el? És....verjen meg? Úgy értem...ó basszus....ne érts félre, simán feltörölné veled a padlót, de ha elképzelem, ahogy...áááá.
Varangy aggodalmára csak legyint először, de aztán mosolyogva fordul az ugribugri felé.
-Ne aggódj, tud ő hihetően bunyózni, ha akar. Ne felejtsd el, már több mint egy éve velem él, arról nem is beszélve, hogy ő azon kevesek közé tartozik, akinek kevésbé erőszakos lett az élete, mióta összeköltözött velem...vagyis izé..remélem...legalább egy kicsivel. - Aztán Romboló felé fordul. - Biztos ne kezdjem inkább a puskákkal? Oké, hogy Lynn golyóálló, de te nem, mi van akkor, ha valamelyik buzgómócsing neki akar majd segíteni azzal, hogy lelő téged, mert hátha így elhívhatja randizni? Ha kocsival mentek, el tudom intézi a filmezést, meg a leszerelést is.
Ha mindenki egyetért mindenben - vagy legalább abban, hogy ma este kit kell ütni - és már indulni készül a csapat, Szellem még egy pillanatra megragadja kedvese karját, hogy ők ketten hátra maradjanak egy kicsit.

-Hé...csak azt akartam mondani, hogy vigyázz magadra, és ha lehet, a nagy embert se bánts túlzottan. Nem mondom, van egy súlyos jellemhibája, de csak azért nem írhatjuk le...De elsősorban magadra vigyázz rendben?
Aztán egy szoros ölelésbe vonja őt, abba a fajtába, ami közben nem tudja nem lehunyni két szemét, és boldogan kiengedni a bent rekedt levegőt, utána meg minden hang, ami kijön a száján legfeljebb suttogás lehet, de ha ilyen közel van a másik füle, úgy sincs szükség hangosabb beszédre.
-Ugye tudod, hogy azért büszke vagyok rád, te "ijesztő" amazon? - Hátrébb húzódik, és nyom egy apró puszit, majd az arcára, majd az ajkaira, aztán még egyet, és még egyet, és még egyet, és végül már nem is csak puszi, ahogy pedig múlnak a másodpercek nem is olyan végtelenül gyengéden csinálják.
-Nos...mindenkit nem smárolhatok le, hogy szerencsénk legyen, de remélem ez elég lesz az egész csapatnak. Akkor...a bevetés után találkozunk.

Szellem hátramarad a raktárban, hisz minek neki kocsikázni? A New York-i csúcsforgalomban lehet metróval is hamarabb érne oda, a képességével meg pláne, főleg, hogy most nem kell senkit sem szállítania. mielőtt azonban eltűnne, még felkap egy jó adag ragasztószalagot, és az ájult Curtis-hez sétál.
-Mond, láttad a múmia című filmet? Á, ne fáradj, nem kell velem beszélgetni, inkább csak maradj nyugton.
Miután gazdagon becsavarja őt ragasztóba,hogy abból még Romboló sem tudná kiszabadítani magát, elégedetten bólint, és kámforrá válik.

//Folytatás: Roncstelep//

by **Sheena Duran** Csüt. Okt. 25, 2012 3:10 pm

Én nem aggódtam túlságosan a „szegény, szerencsétlen” bandatagok miatt, hogy esetleg nem jól bírják majd az általunk kevert koktélt, és igazán szívesen vállaltam volna a kockázatot, inkább, mint hogy bárkinek közülünk, vagy a fogva tartott lányok közül baja essék.
Azonban úgy látszik Rombolónak még ennél is biztosabb terv fogant meg az agyában, amihez még Josh-t sem kell belerángatni ebbe és a kisfiúk életét sem veszélyezteti holmi drog, vagy altató. Igazán kíváncsian hallgattam, hogy mit eszelt ki ez a szakállas yeti.
Ahogy körvonalazta a tervet, végül is tényleg nem volt túl nagy kockázata a dolognak, legalábbis nem nagyobb, mint az előtte lévőnek, bár Szellemre elég nagy teher hárul, hiszen nem kevés lány lehet odabenn, és amire rá is mutat, nem biztos, hogy mindegyik simán hagyja magát. Akár annyira megrémülhetnek vagy a drogtól nem urai önmaguknak, hogy ez komoly problémát okozhat, ha teljes csendben kell ténykednünk.
A lányok elhelyezése és lakat alatt tartása, míg nem végzünk szintén ésszerű javaslat volt, ezzel szerintem senkinek nem lehet baja.
A verekedés ötlete egész jó, csak amikor meghallom, hogy ki lesz a kiszemelt ellenfél, akkor vigyorodom el, bár volt egy megérzésem ezzel kapcsolatban, mikor elkezdte már felvázolni. Valahogy nekem elsőnek Lynn ugrott be, hiszen ennél nagyobb kontraszt nem is jöhetne szóba. Bár láttam, hogy a többiek meglepődnek, Varangy például heves tiltakozásba kezdett, Szellem meg jót derült az egészen, de ha mindenki józanul végig gondolja a dolgot, akkor be kell látnia, hogy ez nagyon is átgondolt javaslat Romboló részéről. Én a barátnőm előző kirohanása alapján, amiben épp azt hiányolta, hogy ki van hagyva a mókából, biztosra vettem, hogy szó nélkül el fogja vállalni a feladatot.
Én bíztam a többiek képességében és eltökéltségében és bíztam magamban is, hogy sikerrel megoldom a rám bízottakat. A kloroformra elhúztam a szám, de, ha nem akarunk nagy mészárlást, akkor be kell látnom, hogy nem rossz megoldás, bár egy nyisszantás a nyakra és akkor már biztos nem fog lövöldözni, meg kiabálni egyik sem. Nem hullatnék értük könnyeket, de tudom, hogy mit gondol erről Lynn, így megtartom magamnak a véleményemet, de az is biztos, hogy az akció sikerét nem fogom kockáztatni csupán emberbaráti szeretetből, ha ezen múlik.
Varangyot azonban nagyon nehéz volt eltántorítani attól a nézetétől, hogy inkább Lynn helyett ő menjen verekedni a nagyemberrel, de aztán igazából az is kiderült, hogy most ő érzi felesleges fogaskeréknek magát, és inkább ez az, ami leginkább bántja.
Kíváncsi voltam mit lép erre Romboló, hiszen a kis brekire még lehet, hogy szükségünk lesz, nem lenne jó, ha elvesztené a hitét és a lelkesedését, így nem ártana lelket verni bele valahogy.
Aztán meglepődve hallgattam, milyen okosan alkalmazza a bevált felrázó taktikát, amit az ilyen esetben a kiképzők szoktak alkalmazni és ami szinte mindig beválik.
Most is látni lehetett, ahogy az állati mutáns a szavak hallatán kezdi összeszedni magát, hiszen feladatot kap és a csapat tagjai számára fontos feladatot! Nem lesz kerékkötő, púp a hátunkon és ez máris helyrebillenti nagy vonalakban a lelki békéjét, még ha annyira nem is örül, hogy Lynn az akció közepében lesz.
A végén, még egy laza beszólásra is telik még varangytól, ami azonnal oldja a feszültséget, még Romboló arcára is vigyor kúszik.
Aztán természetesen Lynn-né a döntés joga, de ahogy számítottam egy percig sem habozik és még alkalmat is kap rá, hogy behúzzon párat a nagyfiúnak az előzőekért büntetlenül, ami lehet még meg is nyugtatja kicsit.
Persze, hogy elvállalja! Fogadnom kellett volna valakivel!
- Részemről mehetünk! – löktem el magam a faltól, ahol eddig támaszkodtam. – Aztán ott találkozunk Szellem. – néztem a barátomra, aki még hátra maradt egy kicsit hites házastársával. – Menjünk! – szóltam a többieknek, hogy hagyjuk őket egy kicsit magukra.

//Akkor valószínűleg, most a Roncstelep Very Happy

//

by **Annabelle Shirley** Szomb. Márc. 23, 2013 8:40 pm

//Előzmény: Tibu lakása//

Richard Peterson háza hatalmas volt. Mikor úgy véltem, Tibu lakása maga a mennyország, nem számoltam azzal, hogy az igazából csak egy lakás. Csak! Jól van na, persze ezt úgy értem, hogy most, miután láttam a Peterson villát. Nekem ugyan zavarbaejtő volt ennyi csillogás és ilyen gigantikus méretek mindenhol, de azért egészen el voltam varázsolva így, hogy itt lehettem.
A kertet szerény, fehér deszkakerítés kígyózta körbe, ami valahol elég képmutató dolog volt, lévén odabent csupa drága pompa és fényűzés várt. A még cipőn át is érezhetően bársonyos gyepet mintha kisollóval nyírták volna, és nem is törte meg semmi a tükörsima, zöldellő tengert csak néhány tuja, meg cseresznyefa, amik már kezdték ontani a rózsaszín bimbókat, egy-egy márványból faragott pad, és kicsit hátrébb egy takaros kis csobogó. Tekintve, hogy esti rendezvény volt, most hangulatos fénybe vonták a kertet kinti állólámpák és lampionok, bár a hűvös idő ellenére elég kevesen tartózkodtak odakint.
Bármikor máskor csorgattam volna a nyálamat, hogy ilyen helyen lehetek, de most olyan ideges voltam, hogy valamit elrontok, és befőttesüvegbe zárnak, hogy nehézkesen tudtam a park szépségeire figyelni.
-Esküszöm, csak az, hogy elgyalogolunk a házig, felér egy napi edzésprogrammal - morogtam oda Tibunak, miközben azért, ahogy tanultam egy pillanatra sem tűnt el az arcomról a képességeimhez mérten a lehető legnegédesebb mosoly.
A ház maga, mint később megtudtam kétezer négyzetméteres volt és három emeletes. Sem az alaprajzok, sem a külső látvány nem tudja visszaadni azt, hogy valójában ez mennyire nagy. Én is csak akkor szembesültem ezzel, amikor már bentről is megcsodálhattam.
Miután átléptük a küszöböt, rögtön két szobalány ugrott oda hozzánk, hogy lesegítse rólunk a kabátot, de én addigra már lekanyarítottam a magamét, úgyhogy amikor a nagyjából velem egyidős lány érte nyúlt, védelmezőn szorítottam magamhoz.
-Az enyém, nem adom. Szerezz magadnak másikat!
-Öhm... elnézést, kisasszony - szabadkozott mély hajlongásokkal. - Csak el akartam venni...
-Igen, éppen erről beszélek - nyújtottam ki rá a nyelvemet.
-... csak azért, hogy felakasszam a többi közé - fejezte be gyorsan, és újra meghajolt.
-Oh... vagy úgy - enyhültem meg, és némi habozás után odaadtam neki a kabátot. - Jól van, ne görnyedezz már. Vidd, ahova akarod, csak ezt hagyd abba.
-Igen. Elnézést - hajolt meg újra.
-Hé, nem hallod? Megfájdul a derekad, aztán majd nézhetsz.
A két szobalány gyors pillantást váltottak, aztán Tibu jött a kabátlopásban. Amíg ő velük foglalkozott, én szétnéztem. A klasszikus zenétől és a megannyi ember párbeszédétől hangos előszoba (vagy inkább csarnok), nem lehetett sokkal kisebb, mint Tibu egész lakása. Innen nyílt kétszárnyú üvegajtók elhagyása után a bálterem nagyságú hall, ami a Jupiter nagyságú csillárnak köszönhetően fényárban úszott. Jobb kéz felől, nagyjából középen tűz ropogott egy kandallóban, ami fölött ugyanakkora tükör kétszerezte meg az így is elég tágas helyiséget. Mellette nehéz, vörös függönnyel takarták el azt a szobát, ahol a tábla szerint az aukció fogja kezdetét venni nem egész húsz perc múlva.
A túloldalon hosszú folyosó vezetett a többi szobához, valamint a lépcső is ott ívelt C-alakban az első emeletre, aminek csak a fele fedte le a földszintet, így a szobák előtti rész olyan volt, mintha az ember egy erkélyen állna, és a hall belmagasságát is jócskán megdobta.
Éppen elgondolkodtam rajta, hogy vajon merre lehet a konyha, amikor valaki megszólított.
-Nahát, kedvesem, elragadó a ruhája!
Még utoljára ráharaptam a nyelvemre, aztán nagy levegőt vettem, és szembefordultam a zaklatómmal. Idősebb nő volt, hófehér haját magas kontyba fogta és idétlen tollakat tűzött bele, rózsaszín ruhája pedig olyan volt, mint egy diszkó gömb a sok flitterrel, hogy majd kiégette a szemem.
-Igazán kedves - viszonoztam barátságos mosolyát. - Ön is... vakítóan szemkápráztató.
-Igazán bájos, hogy ezt mondja - mosolygott töretlenül a nő, majd megragadta a kezem, és kesztyűbe bújtatott ujjait az enyémekre kulcsolva lagymatagon megszorította. - Meredith Reynolds vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk.
-Alexis Winchester. Én egészen biztos vagyok benne, hogy még nem találkoztunk. De talán a bátyámat ismeri - nyúltam hátra, hogy buzgón magunk mellé rántsam Tibut, mert kizárt, hogy én ezzel a sznob nyanyával egyedül megbirkóznék.
-Elbűvölő - csillant meg a szeme, ahogy végigmérte.
Nekem épphogy megfordult a fejemben, hogy a kora ellenére még milyen kis pajkos ez a nőci, amikor ő meg, mintha csak engem akarna túlszárnyalni rögtön két embert húzott elő a ruhája ujjából. Egy fiatal férfi és nő volt.
-Ő itt Charles és Henriette, az unokáim.
Velük is kezet fogtam, bár Charles egészen furcsa módon csak az ujjaimat támasztotta alá, és még mintha rá is akart volna hajolni, de nem volt rá ideje, mert határozott mozdulattal ráztam meg, hogy ne zavarjon már össze, ilyenkor ezt kell csinálni.
-Én mondom, ennél jobban összeillő négyest keresve sem lehetne találni - csapta össze a kezét Meredith asszonyság. - Úgyis most jön a következő waltzer. A testvérpár a testvérpárral. Mit szóltok hozzá?
-Nagyi, ne már - pironkodott a halványsárga ruhás Henriett, de lopott pillantásaiból csak egy nagyon vészesen hülye nem tudta volna kikövetkeztetni, hogy nagyon is kedvére való az ötlet.
A bátyja ezzel ellentétben sokkal bátrabb volt.
-Hölgyem - nyújtottam felém a kezét.
Először értetlenül néztem körbe, csak aztán kapcsoltam.
-Ja, hogy én! Hát ez... igazán remek ötlet - erőltettem magamra a lelkesedést. - Hát gyorsan elkeltünk, bratyó, hallod-e.
Bár igazából csak Tibunak akartam odamorogni, de ezek szerint nem voltam elég halk. A finomkodó nevetésekből viszont úgy láttam, nem követtem el túl nagy bakit. Mielőtt még könyörgő pillantást vethettem volna Tibura, már el is ragadott engem az álnok Charles, aki bár elég jóképű volt, jelenleg táncolni akart velem, vagyis ő volt a hétfejű sárkány. Felvettük az alapállást, én megbántam bűneimet, a zene elkezdődött, de alig tettük meg az első lépést, máris elfelejtettem minden bajomat.
-Juj, odasüss! Folyós sajt! Enyém, enyém, ide nekem pocakomba!
Azonnal félre is toltam, hogy odajussak a terem oldalán felállított büféasztalhoz, hogy betámadjam a kiszemelt finomságokat. Hülye tánc, hülye csillogás, ez a sajt meleg, és finom, és sok van belőle!
-Látom, ízlik a menü - szólalt meg mellettem Charles, aki ezek szerint az asztalig követett, és arckifejezéséből ítélve nem ütközött meg annyira, mint például a nagymamája, akiről még innen is láttam, hogy mélyen megbánta, hogy megdicsérte a ruhámat.
-Azt még nem kóstoltam - ráztam a fejemet -, de ez a sajt mennyei.
Több figyelmet egyenlőre nem pazaroltam rá, mert a szememmel Tibut kezdtem el keresni, és ha megtaláltam, azonnal integetni kezdtem neki, majd magasra emelve a sajtos kétszersültet tátogtam neki, hogy ezt ki kell próbálnia.

by **Tibutty Tamity** Vas. Márc. 24, 2013 7:37 pm

Miután megérkeztünk kisegítettem a taxiból a lányt és elindultunk az épület felé. Hála az égnek, már azt hittem soha nem kerülök ki abból a börtönből! A szárnyaimnak egyáltalán nem tett jót az, hogy természetellenesen az oldalamhoz kellett őket passzíroznom, hogy valahogy elférjenek a kocsiban, ráadásul ne is látszódjanak ki (a nagyja) és ne lássa meg a sofőr sem. Szerencsére, most az én jelenlétemről hasznosan elvonta a figyelmet Bogyó jelenléte – a lány csak úgy ragyogott ebben az összeállításban… Persze engem nem csapott be és attól féltem a leginkább, hogy a viselkedésével magunkra vonja a figyelmet.
Kiszállva a kocsiból jólesően mozgattam meg a vállamat és a bejárat felé tartva a szárnyaimat is – természetesen, miután körülnéztem. Bogyó felé nyújtva a kezemet sétáltunk. Ha elfogadta, akkor nem szóltam egy szót sem, ha nem, akkor elmagyaráztam neki, hogy ez így illendő, főleg, ha tényleg meg akar maradni legalább addig állva abban a kínzóeszközben, amíg beérünk. A lány megjegyzésére elkuncogtam magamat és egy pillanatra lenéztem rá.
- Szóval megtaláltad a választ arra, hogy miért nem hízik el a legtöbb gazdag? – kérdeztem csipkelődve, majd előreengedtem az inas által kinyitott ajtónál. Bárcsak ne tettem volna, talán az a két-három lépés megakadályozta volna azt a…
- Alexis… - kezdtem sokat mondóan, de utána időm sem volt közbeszólni, így hát hagytam, hagy intézze el a maga módján.
- Köszönöm, nem szükséges. Magamon hagynám, még egy kissé betegeskedem – eresztettem meg egy bocsánatkérő mosolyt a szobalány felé, aki talán furcsállhatta a dolgot, azonban a mosolyom és a mellettem lévő istencsapásának az előadása meggyőzte arról, hogy ne is vegyen rólam tudomást. Mielőtt még elmentek volna még egyszer bocsánatkérően rájuk mosolyogtam, de nem süllyedtem le olyan szinte, hogy a szobalányoknak kezdjek el magyarázkodni… Úgy látszik elkezdődött… Már akkor éreztem, hogy hosszú nap elé nézek. Természetesen, mialatt megszakadt a szívem a saját magam sajnáltatása közben, le nem vettem a szememet Bogyóról, nehogy valami hülyeséget csináljon.
- Legközelebb csak mosolyogj rájuk és add oda nekik. Nincs nyelvnyújtás és legyél kicsit… kedvesebb… – intettem le türelmesen, miközben a felkarjánál megragadva magamhoz húztam, hogy a megérkezők ne hallják meg a mondandóm.
- Uram! – Hirtelen egy kopaszodó, elegáns férfi jelent meg előttünk, fehér kesztyűs kezében a névsort szorongatva. Azonnal elkezdtem megkeresni a meghívókat. – Elnézést, de láthatnám a…
- Persze, persze, egy pillanat. Valahol itt lesz. – Elengedtem a lány és megnéztem a másik zsebemben is, ahol végre a kezem közé akadt. A férfi felé nyújtva a giccsesen kidíszített papírosokat, még hozzátettem az álneveinket, amit sietve megkeresett, tett melléjük egy pipát és biccentett.
- Köszönöm szépen! Kellemes szórakozást kívánok önöknek!
- Köszö… - nem tudtam tovább folytatni, mivel 1; a férfi már félig a következő vendégekkel volt elfoglalva, 2; én már félig el voltam rángatva. Bogyó utolsó mondatát már tisztán értettem, ahogy a szituációt is, így a leggyorsabban igyekeztem kimenteni a helyzetből. Rámosolyogtam a hölgyre, majd a két újabban megjelent emberre is. Miután Bogyó „fogadta Charles üdvözletét” észrevétlenül megérintettem a karját (nos, enyhébb volt, mint egy erőteljes oldalba bökés), aztán meghajoltam és illedelmesen kezet csókoltam a lánynak (nem érintve az ajkaimmal a kézfejét) végül a hölgynek is, hogy megmutassam mit akart az előbb szegény csórikám.
- Igazán örvendek a találkozásnak. Maga bizonyára Meredith Reynolds. – A nő szeme még inkább felcsillant, miközben meglepődve kikerekedett.
- Találkoztunk volna már?
- Nem, de igazán nagy híre van a XVI. századi festménygyűjteményének… - Amiből szerény személyemnek köszönhetően néhány darab már hiányzik. - Bocsásson meg, Brent Winchester – mutatkoztam be, továbbra is kellemes, lassú, magabiztos hangon beszélve, fenntartva a magabiztos férfi szerepét, hogy a lehető legjobb benyomást keltsem. Az eredmény pedig nem váratott sokat magára. Bár nem ez volt a tervem, nem utasíthattam vissza az asszony „gyenge” ajánlatát. Jó viszonyt ápolt Maria Petersonnal és ez bizony sokat nyomott a latba. Mrs. Peterson szeme állítólag olyan volt, mint a sasé. Ha nem teszünk jó benyomást és a kedves kis barátnője panaszkodik egy sort, nehezebb lesz a szobájába a bejutás. Bogyó reakcióján nem lepődtem meg, így gyorsan megeresztettem egy újabb mosolyt Mrs. Reynolds felé, hogy üzenjem, az én testvérem, micsoda „viccmester”.
Miután Bogyó és Charles elvonszolta a seggét, lenéztem erre a Henriettre, akinek a lopott pillantásai egyre többször időztek el rajtam (és egyre vörösebb lett). Kis csitri… Bátorítóan rámosolyogtam, majd felvezettem a táncrészre, szememmel Bogyót keresve.
- Ne-nem nagyon tudok táncolni – pironkodott tovább a lány. – Igazából vettem táncleckéket a nagyi unszolására, de…
- Ne aggódj, majd én vezetlek. Nem nagy ördöngösség. – A derekára csúsztattam a kezemet és megtartottam a sajátommal a vállamra eső kezét. Így elnézve azt, ahogy lesütötte állandóan a szemét eléggé aranyos volt. Az első öt-hat lépésnél még nem is volt semmi baj (csak kétszer lépett a lábamra), de aztán megláttam a lányt. Meglepő módon nem is volt olyan nehéz megtalálnom. Jah, mégis ki más szaladna le a táncparkettről, meglátva a büfésasztalt? Az integetését látva összeszűkült a szemem.
- Henriett, ne haragudj, úgy látszik valami baj történhetett.
- Milyen baj? – eszmélt fel a lány, aki eddig a mellkasomat vizslatta, mikor elkezdtem magammal húzni Bogyó felé, szaporán kerülgetve a táncoló párokat.
- Alexis… Nem gondolod, hogy egy kicsit illetlenség úgy nekiesni az ételnek, mintha éheztettek volna? Tudom, tudom, hogy régen voltál már fogadáson és már rég ettünk, de ezt nem illik. – Mondtam viccelődve, de a szemeimmel szikrákat szólva. Ilyen nincs! A következő adagot, amit épp bekapni készült, kikaptam a kezéből. Persze mindezt teljes eleganciával és kecsességgel, nem hazudtolva meg magamat. – Hülyét csinálsz belőlünk… – sziszegtem a fogaim között, még pár másodpercig komoran néztem rá, bekaptam egy falatot az elkobzott ételből és durcásan rágtam rajta párat, lenyeltem, majd elhajoltam Bogyótól és a testvérpárra vigyorogtam. – A következő tánc a tiéd lesz Charles, azt garantálom. Sajnos csak azzal tudom magyarázni a húgom viselkedését, hogy már régen volt ilyen helyen, mert teljesen lefoglalták a tanulmányai.
- Tanulmányai? – kérdezett vissza a fickó, ezzel gyorsan megmentve engem a további magyarázkodástól. – Egyébként, pedig semmi baj, úgyis pocsék egy táncos vagyok. - Hmm, tényleg ennyire tetszene neki ez a kifent valaki, hogy még e felett is szemet hunyna? Úgy éreztem itt lesz az ideje szemmel tartanom Charlie-fiút.
- Családban marad? – kérdeztem volna meg a tánctudást illetően, de helyette csak tovább vigyorogtam. Elkezdett foglalkoztatni az a dolog, hogy mi lenne, ha addig rájuk bíznám Bogyót, amíg meg nem keresem az áramgenerátort, amivel zűrzavart lehetne teremteni, ha netán szükség lenne rá. Ráadásul a raktárrá avanzsált szobát sem lenne szabad kihagyni, ahol az aukció előtt és után kerülnek a kiállításra kerülő holmik. A szobor is ott rejtőzött felcímkézve.
- Azt hiszem addig megkeresem a mosdót. Mindjárt jövök. – Reméltem, hogy Bogyó vagy velük marad vagy pedig veszi a célzást és valahogy utánam jön...

by **Annabelle Shirley** Hétf. Márc. 25, 2013 5:19 pm

-Nem illik? - meresztettem nagy szemeket Tibura teljesen értetlenül, hiszen mi másért állították volna fel ide a büféasztalt, ha nem lehet róla fogyasztani. A felismerés pedig, mint villám csapott belém, éppen ezért nem is ellenkeztem, amikor lenyúlta a kajámat. - Jesszus, ezeket akarták eladni? Megettem az aukcióra kikészített cuccokat?
Én még bőven tudtam volna ezen pánikolni, de ekkor felharsant mellettem Charles jóízű kacagása, ami engem csodálkozó pillantásra késztetett. Nem szándékoztam vicces lenni, bár az igaz, hogy ennél kellemetlenebb félreértésbe is keveredhettünk volna (vagy éppen az igazság idő előtti kitudódásába).
-Igaza van a húgának, Mr Winchester - veregette meg barátian Tibu vállát még mindig vigyorogva. - Ne legyen olyan merev. Ha ízlik neki a menü, hadd egye.
-Ugye? - kaptam a védelmezőm szaván, újabb adag valami dinnyegolyószerűségért nyúlva, hogy addig is csócsálhassak valamit, amíg azt a sokat emlegetett menüt kerestem a sok ínycsiklandozó étel között. - Épp elég sznob vénség kotlik már így is a teljesen agyament etiketten, legalább te ne macerálj már.
Charles megint nevetett a fejét csóválva, Henriette-en azonban láttam, hogy irtózatosan meg volt szeppenve, és meg sem mert szólalni. Nem tudtam, hogy azért mert simán nyuszi beismerni, hogy igazam van, vagy osztotta a nagyija véleményét... és nyuszi volt beismerni. Akárhogy is, elég szótlanul, lesütött szemekkel kapaszkodott Tibu karjába. Megesett rajta a szívem, hogy olyan kis elesett, biztos túl sokat élt a sznobok terrorjában, úgyhogy barátságos mosollyal nyújtottam neki oda egy pálcikára szúrt, csokiba mártott eperdarabot. Ő meg ahelyett, hogy elvette volna (pedig nagyon erősnek éreztem magam,amiért hajlandó voltam lemondani arról a finomságról), inkább Tibura nézett kérdőn. Biztos ráhozta a frászt az előbbi kirohanással, a lány meg jó színben akarta feltüntetni magát előtte. Ha szabad volt, odaadtam neki, ha nem, vagy Tibu nem jelezte elég meggyőzően, hogy nem bánja, Henriette csak megrázta a fejét.
-Jaj, ugyan már, marad elég Brentnek is - forgattam a szemem türelmetlenül, és egyszerűen a szájába nyomtam az eperdarabot. - Nesze. Most már kell a kezem, különben még elkajálják a legjobb falatokat.
Tibu bejelentésére, hogy ő most elvonulna könnyíteni magán, Henriette nagyon rosszul leplezett csalódottsággal bólintott, és elengedve a karját visszavonult a nagymamájához. Én rá sem nézve integettem neki és kellemes pisilést kívántam, mert amennyire rettegtem a pillanattól, amikor magamra hagy, annyira nem foglalkoztam most vele, hiszen annyi finomság kínálta itt magát előttem, hogy eszembe sem jutott, hogy baj lehet még abból, ha nem fogja a kezem.
-Tehát milyen tanulmányokról beszélt a bátyja, Miss Winchester? - fordult felém Charles egy pohár pezsgőt nyújtva felém.
-Művészettörténet és fényképészet - válaszoltam bizalmatlanul szaglászva az italt, majd aprót kortyoltam bele. Miután finomnak és ami a legfontosabb: ártalmatlannak ítéltem, már bátrabban kortyolgattam belőle, kényelmesen két tenyerem közé fogva a poharat, ahogy szoktam, főleg, amikor télen forró teát osztogatnak, hiszen akkor még az ujjaimat is van mi melegítse. - De ne már! Csak A... lexis. Jó? Arra talán még fel is figyelek.
-Rendben van, Alexis - bólintott Charles kicsit talán meglepett, de boldog mosollyal. - Köszönöm. Én pedig Charles volnék.
-Tudom, hallottam - vontam meg a vállamat. - Épp ezért nem szólítottam Billnek. Mi van?! - vontam össze a szemöldököm, mert Charles olyan furcsán nézett.
-Áh, semmi, csak most jöttem rá, hogy eddig mennyire unatkoztam.
-Ennyi kaja között hogy tudott unatkozni? - meresztettem a szemem, mire megint felnevetett.
-Remek kérdés. Nincs kedve egy kicsit visszavonulni?
-Attól függ, hova. Ez az ital nagyon finom, de egy kicsit savanykás. Van itt...? Húúúúúú!
Már robogtam is egy másik asztalhoz, amin egy csokiszökőkút állt. Kiürült poharamat alátartottam, aztán maszatos kézzel a közelben lévő vendégek sustorgásával mit sem törődve mentem vissza Charles-hoz, aki már vezetett is ki a zsúfolt teremből egyenesen fel a vörös szőnyeggel borított lépcsőn.
-Kér egy kortyot? - nyújtottam felé cuppogva, de mosolyogva elutasította, mondván, hogy nem szomjas. - Hova megyünk?
-Esetleg volna kedve egy kis friss levegőt szívni? - kérdezte, mikor felértünk, és kinyitott előttem egy jókora üvegajtót. - Olyan szépek a csillagok ma éjjel.
-Hát hülye vagyok én a fejemre? Meg is fagynék. Csukja be gyorsan, vagy mindketten tüsszögni fogunk.
Még mindig meleg mosollyal kanyarította le magáról a frakkját, majd a vállamra terítette.
-Azon már ne múljon - suttogta közben a fülembe, amitől nekem összerándult a gyomrom, a pulzusom vagy a kétszeresére ugrott, és bármit megadtam volna érte, ha most nem lennénk egyedül.
Majd ne felejtsem el megkérdezni Tibut, hogy hol szedte össze a varázserejét, hogy pont ilyenkor botlik belénk. Igaz Henriette már megint ott volt vele, de ez most nem számított.
-Bret! - kiáltottam fel, és odasiettem hozzá.
Nem érdekelt, hogy Henriette hogy grimaszolt, biztos kettesben akart lenni vele, de nekem most nagyobb szükségem volt rá. Könyörgő tekintettel néztem rá, hogy értse, nem akarom, hogy megint eltűnjön, mert akkor ki tudja, mi fog történni, de ezt persze nem mondhattam, hiszen nem lett volna illendő, így virágnyelven próbálkoztam:
-Ugye kipisilted magad?

by **Tibutty Tamity** Szer. Márc. 27, 2013 5:35 pm

Annabelle rémült megszólalása után kődé dermedtem. Üres kezem a levegőben megfagyott, arcomon egy izom sem rándult csak merőn néztem a lányra, döbbent tekintettel fürkészve a pillantását. Jól hallottam? Nem, biztos csak kezdek megsüketülni, egyértelmű, hogy erről van szó. Az a két-három másodperc hihetetlenül lassan vánszorgott el mellettem, míg végre felfogtam, hogy a lány nem viccelt. Te Jézus, nem viccelt!
- Istenem, már értem az iróniát. Angyalként engem büntetsz – csattant a tenyerem az arcomon, ahogy beletemetkeztem a kezembe és magamban morgolódtam. Végighúztam az ujjaimat a szemem sarkától kezdve egészen az államig, miközben a másik kezemet keresztbe fontam a mellkasomon, végül a tenyerembe támasztottam az államat, reményveszetten megcsóváltam a fejemet és tovább néztem a lány értetlen arcát, mialatt a fülemben visszhangzott Charles nevetése. A vállveregetést egy apró felsőtestmozdulattal korrigáltam, hogy biztos lehessek abban, hogy csak a vállam legkülsőbb részét érintette, végül megforgattam a szememet.
- Rendben Kismalac, te nyertél, edd degeszre magad – feleltem megadóan, miközben megrándult a szám sarka, hiszen ezt már tényleg nem lehetett komolyan felfogni. – De aztán ne szomorkodj, ha nem jut beléd a főfogásból. – Persze ebben nagyban kételkedtem… Maga a fekete lyuk pusztított előttem! Henriett felé kínált ételre már nem tudtam mit mondani. Kész, engem nem túltöltött Duracell nyuszik megfékezésére képeztek ki, hanem beépülésre és lopásra. Hol marad az a kedvelt elegancia, a jól ismert hangtalanság, az egyéniség, a nyugalom, az, amit, minden egyes munkatársam irigyelhetne tőlem, mikor…
- Ne nézzen már úgy rám ezekkel a szemekkel, mintha én lennék a mostoha! – nyögtem fel kérlelőn és az égre emeltem a tekintetemet, mert már nem bírtam idegekkel a három oldalról jövő támadást. Szerencsére ezt Bogyó zöld jelzésnek vette és mielőtt a kislány megszólalhatott volna, már tele volt a szája, mintha télire raktározott volna.
… Rántottam egyet megszokásból a kabátomon kiszabadulásom után és végigszántottam az ujjaimmal a hajamon, miközben gyors, energikus léptekkel indultam meg egy folyosón. A kabátom szegélye csak úgy úszott utánam, ám miután kivertem a lelki szemeim elől Henriett felpuffasztott arcának látványát, miközben a szája lefelé görbül ezzel egyre inkább hasonlítva egy mókusra, gyorsan összehúztam a ruhadarabot ismét, hogy még egy toll se látszódjon ki. Őszintén? Kezdtem még nagyobb hülyének érezni magamat, amiért elrángattam a lányt. Ugyan már! Máskor egyszerre emelek el két tárgyat nem törődve azzal, hogy azonnal megszólalna a riasztó és nem lenne időm mindkettő ellopására, gyerünk jó móka lesz párnába való tollkupaccá válni a biztonsági őrök, a kutyák és a biztonsági rendszer miatt! Hát ez csak nem lehet akadály! Különben is, mindig ki akartam próbálni, hogy milyen a „roston sült szárnyas, álá Kőgazdagék módra”! Dühöngésem közepette befordultam egy újabb folyosón, olyan magabiztosan, mintha minden másnap ide szoktam volna járni. Az egész épület tervrajza ott volt a fejemben, egyszerűen csak a kanyarokat kellett számolnom és a folyosók irányát figyelnem. Udvariasan tartottam egy-két felszolgálónak az ajtót, aztán zavartan kértem egy kis útbaigazítást azzal kapcsolatban, hogy merre találom a mosdót, majd miután látótávolságon kívül voltak, azonnal megfordultam és haladtam tovább. Ostobák…
- Na, de uram! – szólt megütközve pár perc múlva az egyik pincér, mikor egy gyors mozdulattal megszabadítottam a kocsit két pezsgőspohártól és egy pezsgősüvegtől, amit a konyhából toltak épp kifelé.
- Most lesz életem legjobb éjszakája a világ legszebb nőjével – közöltem magabiztos vigyorral. Továbbmentem, megfordultam és hátrafele haladva beszéltem tovább nagy gesztikulálásokkal. – Ha kicsit rásegítek a dologra az mindenkinek jót fog tenni – kacsintottam rájuk, majd befordultam a sarkon és eltűntem. Ahogy mentem tovább rájöttem, hogy annyira nem reménytelenek Mr. Peterson emberei - csak kiszámították, hogy egy becsiccsentett ügyfélről többet lehet lefaragni, amiből aztán talán nekik is csurran-cseppen valami.
Elváltam Bogyóéktól és ez egyet jelentett azzal, hogy azonnal bekapcsoltam a másodlagos képességemet. A levegőben éreztem a „füst” jelenlétét, de egy külső szemlélő sem tudta volna észrevenni a láthatatlan trükköt. Ugyan, csak egy kis plusz, ebbe senki sem hal bele, legalább nem kellett a kamerák kerülgetésével húznom az időt. Egyre inkább sikerült kiszellőztetnem a fejemet. Már csak egy valamire lett volna szükségem.
- Hé! – kiáltott fel a következő sarkon egy férfi, aki a két társával egyetemben őrizte a folyosót. Hát persze: se ki, se be.
- Elnézést! – támaszkodtam meg a vállánál és belemarkoltam a felsőjébe, hogy ne essek el, miközben másik kezemmel görcsösen szorítottam az üveget és a poharakat. – Jaj, ne haragudjon! – igazítottam meg sajnálkozó arccal az öltönyét. – Mindjárt megvagyunk…
- Eresszen el! – rázott le magáról, prüszkölt egyet, majd egyik kezével leporolta magát és tett egy lépést hátra, hogy jobban szemügyre vegyen. Tekintetéből szinte sugárzott, mennyire vissza kell fognia magát, hogy ne töröljön le egy bamba vigyort az egyik részeg vendég arcáról. – Menjen vissza, ide nem léphetnek be idegenek.
- Hogyne, persze, persze… - bólogattam zavaromban. Másik kezemben ott csilingeltek az egymásnak ütődött üvegek, ahogy bizonytalan léptekkel hátráltam. – Máris… azonnal.
Hogy mi lett a végeredménye a kis körtúrámnak? Nos, kezemben egy mindent nyitó varázskártyával, fejemben egy tökéletesített térképpel (már tisztában voltam vele, hogy hol van a raktárszoba, a kameraszoba, hol állnak őrt a biztonságiak…) tértem vissza, hogy megosszam a tervet Bogyóval… Helyette pedig a kezeim közé repült egy törékeny kislány, aki még mindig azt hitte, hogy végre megtalálta álmai lovagját.
- Mr. Winchester! – trillázta és ártatlan bociszemét rám szegezte. Közel jött. Túlságosan közel. Más helyzetben a kényelmetlen érzést ki is mutattam volna, de most muszáj volt jó arcot vágnom a dologhoz. – Nem látta véletlenül a testvéremet?
- Nem, sajnálom, csak…
- És a sajátját?
- Pont ezt akartam megkérdezni öntől – eresztettem meg egy mosolyt, amit gondolom bátorításnak vett, mivel belém karolt és a szeme sarkából a kezemben tartott tárgyakra vetett egy pillantást.
- Igazán nem kellett volna.
- Hogy mit? – ráncoltam a szemöldökömet, egészen addig, amíg le nem esett mire gondolt. – Jaj, én nem…
- Jöjjön, keressük meg őket. A nagyi Charles-szal is szeretne váltani pár szót. – Indult el velem az első emelet felé (véletlenül megláttam a „kedves mama” követő tekintetét, amiből azonnal leszűrtem, hogy csábítási praktikákkal látta el szegény unokáját… és most a fiú volt a soros), ám ahogy felértünk a lépcsőn, máris megtaláltuk a két elveszett báránykát… Öhm… Hála az égnek…?
- Igen, ahogy mondod – feleltem Bogyónak, leraktam egy közeli virágasztalra a pezsgőt, kihúztam a kezemet a kislány karjai közül és a lány felé léptem. – Remélem minden rendben van… - pillantottam Charles felé. Nos, őszintén? A két testvér most egymást a pokol fenekére kívánta… Ó, de nekem mikor volt jó az emberismeretem! Hisz én csak egy fotóművész voltam, semmi több.

by **Annabelle Shirley** Szer. Márc. 27, 2013 8:26 pm

-Hogyne, minden a legnagyobb rendben - bólintottam, a legkevesebb erőfeszítés nélkül, hogy ne legyen nyilvánvaló, mennyire jelezni próbálok valamit, mert Henriette és Charles úgyis azt hihették, hogy csak el akarom hessegetni a bátyuskámat, hogy végre egyedül lehessek a lovagommal. Pedig isten ments! És reméltem, hogy ezt Tibu is tudta. - Látod, Charles még kabeszt is adott, hogy ne fagyjak meg.
Nem tudom, hogy a résnyire nyitva hagyott erkélyajtó vagy a remekül fűtött folyosók nyilvánvaló volta ihlette meg a hugit, de lelkes mosollyal tapsikolva kerekedtek el a szemei.
-Ó, csak nem a balkonra igyekeztetek? Gyönyörű az éjszaka, annyi csillag van az égen.
-Nyilván - vontam meg a vállamat. - Hol máshol lennének? Kis cekkerben?
Egy kicsit irritált, hogy milyen csöpögő imádattal pillogott Tibura, aki már Tessé volt, és ez nekem így tökéletesen megfelelt, köszönöm szépen. Nem mintha bármi különösebb bajom lett volna Henriette-tel, nem is tudhatta, hogy Tibu már foglalt, de akkor is. Ne rebegtesse már így a szempilláit Tess szerelmére, mert ha így folytatja, nem kap a forró csokimból, és ezt nyugodtan veheti fenyegetésnek... ha hallaná. A pezsgős üvegre és a két pohárra siklott a tekintetem, és reméltem, hogy Tibu észnél van, mert épp elég volt egyszer összetörnie Tess szívét. De az üveg teli volt, a poharak meg csontszárazon csillogtak az éjszakai lámpafényben. Meg egyébként sem úgy vettem észre, hogy különösebben ínyére volna a lány közeledése, aki a megjegyzésemet eleresztette a füle mellett, és inkább bedobott egy ártatlannak tűnő javaslatot...
-Talán később mi is kimehetnénk, Mr Winchester.
...ami valójában annyira volt ártatlan, mint a bátyja próbálkozása. Jézusom, ez aztán a ragadozó család!
-Hé! - kaptam el a kezét, ami megindult Tibu háta felé, hogy átölelje, megsimogassa, megveregesse, thai masszázst adjon neki, nem tudom, de mindegy is volt. - Nincs tapi.
Hogy kezdjek valamit a döbbent tekintetével, odahajoltam hozzá, közben pedig letettem a poharamat a pezsgős üveg mellé, hogy megindokoljam a mozdulatomat, és a fülébe súgtam:
-Nem szereti a nyomulós csajokat. Hagyd, hogy ő kezdeményezzen. Tudod, ő olyan... vadász típus.
Hálás mosolya máris sokkal jobban tetszett, már csak azért is, mert így talán leszáll végre Tiburól, vagy legalább kisebb veszélyt jelent majd rá.
-Nos... khm... - köszörülte meg Charles a torkát, és tettrekészen összecsapta a kezeit. - Köszönöm, hogy ilyen kellemes társaságot nyújt Henriette-nek, látom, jól szórakoznak. Szeretném ezt meghálálni önnek. Mit szólna, ha amíg ön gondoskodik a húgomról, én is ezt teszem az önével?
Nem tudtam, hogy a felsőbb körökben, vagy csak az ő társaságában volt evidens, hogy az ilyen ajánlatokra csak beleegyező válasz létezhet, mindenesetre meg sem várva, mit mond bármelyikünk is, már meg is ragadta a kezemet, és az erkély felé kormányzott.
-Vagy akár maradhatnánk itt velük is - próbálkoztam segítségkérő pillantásokat szórva hátra Tibu felé.
-Ugyan - mosolygott le rám Charles. - Valami azt súgja, hogy ők most szívesebben töltenének el egy kis időt kettesben.
-Dehogy. Nem hinném.
-Ne vicceljen, hát ahogy egymásra néztek, szinte lángra kaptak. Meg ha jól láttam, már pezsgőt is szereztek, szóval...
-Uram, hölgyem - jelent meg hirtelen egy szobalány. - Kérem fáradjanak az étkezőbe. Kezdődik a vacsora.
-Ó, végre - derültem fel azonnal, megfeledkezve minden bajomról, majd sarkon fordulva, ha nem csatlakoztak azóta hozzánk odakiáltottam Tibuéknak. - Hé, húzzatok már bele, flamó van!
Utána khívó vigyorral közöltem Charles-szal, hogy úgyis hamarabb érek oda nála, és feljebb húzva a szoknyámat, áldva a sok fájdalmas gyakorlást ebben az idétlen cipőben, futásnak eredtem. Bár tényleg alig vártam, hogy végre megtömhessem a hasamat, még volt némi elintéznivalóm. Egészen pontosan az, amiért idejöttünk, és amit nem is felejtettem el. Csupán az első sarokig kellett szaladnom, ott befordulva üres folyosóra értem, így amíg senki nem ért utol, gyorsan alakot váltottam, és felmászva a falon majdhogynem a plafonig távolodtam tőlük, hogy biztos ne vegyenek észre.
-Jesszusom, tényleg gyors - zihálta elismerően Charles, aki már csak a hűlt helyemet találhatta, de gyanakvás nélkül folytatta az útját az étkező felé.
Én az ellenkező irányba siettem el, amerről Tibuékat láttam közeledni. Nem maradtam sokáig, egyrészt mert nem tudtam volna tartani gyík alakomat, ami elengedhetetlen volt a sikeres rejtőzködéshez, másrészt, mert nem akartam, hogy túl nagy feltűnést keltsek a távollétemért. Tíz perccel később csatlakoztam hozzájuk. Lehuppanva Charles és Tibu közé, amíg az elsőnek azt magyaráztam, hogy telefonon kerestek, és ezért tűntem el, a másik zsebébe csúsztattam észrevétlenül, amit eddig a kezemben szorongattam a szoknyámmal együtt, hogy ne látszódjon, mennyire rejtegetni próbálok valamit. Egy kulcs volt, és egy papírcetli, amin felsoroltam a kameraszobában kifigyelt vakfoltokat, és egy rövid üzenetet is odafirkantottam:

Majd nálad feltankolok fájdalomcsillapítókból. Nekem már csak ennyi volt, amit a Hentestől kaptam, miután a múltkor befőttesüvegbe zártak. Csak egyvalaki kukkolja a felvételeket, de ő nemsokára nagyon álmos lesz, amint megitta az összes szlopiját. Nem hiszem, hogy elalszik, nekem is szokott sikerülni, hogy fenn maradjak, de arra jó, ha elvétené valamelyikünk a vakfoltokat. A kulcs Mrs Peterson szobáját nyitja. Egyébként pedig te csak Tess-szel csókolózhatsz, úgyhogy meg ne lássam, hogy túl közel nyitnád ki a szádat Henriette-hez! Nekem Tess sokkal jobban tetszik!

by **Tibutty Tamity** Szer. Ápr. 03, 2013 9:33 pm

Bogyó feszült hangjából és erőltetett mosolyából (elég idő óta voltam vele egy lakásba bezárva, hogy tanulmányozhassam) azonnal leszűrtem a dolgot. Szegény lány… Bár, a lelkem mélyén rosszmájúan felkacagtam a helyzetén. El sem tudtam képzelni, hogy a kis szüzike milyen istencsapásnak vélheti most a kissé tolakodó közeledését a férfinak. Komolyan mondom, ha máskor, másmilyen szituációban történt volna meg ugyanez, csak úgy szórakozásból húztam volna még az időt, amit Charles és Bogyó kettesben tölthetnek, hogy elraktározzak néhány boldogító arckifejezést, ami megült volna a lány arcán… Istenem, de szép lett volna! Na, persze, Charles-t, akkor is leütném. Nem tudtam megmagyarázni ezt a furcsa érzést, de egy cseppet sem volt ínyemre, hogy Annabelle körül legyeskedett…
Bogyó gyors reagálásáért hálás voltam, az aztán következő pusmogás inkább kíváncsivá tett… Észrevétlenül léptem egyet közelebb, miközben csak úgy futólag Charles-ra vigyorogtam. Na, meg persze, egy cseppet sem díjaztam, ahogy Henriett szeme felcsillant. Akkor már inkább gyanakodva ugrottam volna hátrébb – de azért még nem süllyedtem olyan mélyre, hogy ekkora darabot vágjak ki a méltóságomból.
- Igazán csábító ajánlat, de attól tartok – és már el is tűntek… Mit is mondhattam volna, ez a Charles egyre inkább kezdett idegesíteni. Lenéztem a lányra. – Van kedved kimenni? – Az pedig csak megrántotta a vállát, csábosan előrébb tolva az egyiket, amihez lehajtotta az állát és onnan felnézve rám, a világ legérzelemmentesebb pillantását lövellve felém.
- Majd még meggondolom… – Vetette oda és megfordult, hogy felvegye a kisasztalról azt, amitől nemrég megszabadultam. – De nincs szívem itt hagyni ezeket! – mondta, a korához egyáltalán nem illő, nevetséges búgó hangon és még egy mély pillantást eresztett meg. A felkötött hajából egy göndör tincs lázadozóan kiszabadult és a szeme elé esett.
- Én szerintem a legjobb lenne az erkélyen elfogyasztani – jelentettem ki, továbbra is nyugalommal telve, miközben a tekintetem egyre többször követte Bogyóékat… Én esküszöm, megölöm azt a bájgúnárt…
Negyed óra múlva hallottam a cipősarkak hangos kopogását a padlón. Egyik-másik, egyik-másik, egyik-másik, csak ez visszhangzott a hatalmas helyiségben. Mr. Peterson éppen most fejezte be a köszöntőbeszédét, a taps épphogy elhalt és még a vendégek sem kezdtek el csörömpölni az evőeszközökkel és zajt szítani a fölösleges fecsegéssel. A kanálon erősebb lett a szorításom, ahogy félúton a tányér és a szám között remegett a kezem apró mikro rezgéseitől. Lassan hunytam be a szememet és igyekeztem a lehető leghiggadtabb maradni ezek után is, amíg a lány meg nem jelent az egyik oldalamon. Már vártam volna, ahogy hátborzongató hangon a szék lába végigszánkázik a padlón, de szerencsére egy inas azonnal ott termett és igazi úriember módjára kihúzta a lány előtt. Az eléggé egyoldalú beszélgetések Henriettel, a száraz témákat érintő diskurzusok Charles-szal és a kissé érdekesebb eszmecsere a velem szemben ülő Ms. Knightly-vel már eléggé kivették belőlem a türelmet. Aggódtam a hirtelen eltűnő lány épségéért, főleg azért, mert azt sem mondta hova megy. Ahogy múltak a percek rosszabbnál rosszabb rémképek villantak fel előttem, csakhogy mikor tényleg felbukkant, ismét csak bosszankodjak. Hihetetlen!
Az üzenetet elolvasva azonban egy sunyi félmosolyra emelkedett a szám sarka. Ügyes kislány! Egy elégedett pillantást küldtem felé, miután leküzdöttem azt az ingert, hogy hangosan felröhögjek az utolsó megjegyzésen. Elsüllyesztettem a zsebemben az üzenetet, majd ittam egy kortyot a boromból.
- Tán valami vicceset mondtam volna, Mister? – nézett rám Ms. Knightly. Mélyzöld szeme volt, szép arca, karcsú nyaka, ami illett vékony testalkatához és vörös, hullámos haja, ami kibontva igazán szépen körbeölelte az arcát. A hófehér bőrétől, pedig stílusosan ütött el a mélyvörös rúzs, ami jól kihangsúlyozta a csibészes mosolykezdeményt, ami a szája csücskében bujkált. Arról már nem tehettem, hogy Henriett féltékeny pofikáját nem vettem észre.
- Ó, dehogyis, csak tudja, felettébb üdítő, ha valaki egyben tanult és szép is – feleltem kedvesen, miközben kissé előrehajoltam, hogy elfedjem a másik kezem mozgását, ahogy visszacsúsztattam Bogyó üzenetét a lánynak. – És mit gondol Hans von Aachen-ről? Ön is nagyra értékeli?
- Nem… Szép, igazán gyönyörű lehetett a saját korában, de német származása révén a reneszánsz és a manierizmus, nem nagyon…

„Máskor szóljál már, mielőtt elnyel a föld, mert a végén valami hülyeséget csinálok! De amúgy gratulálok… A vakfoltokra nekem nem lesz szükségem, de azért tartsd észben őket. Majd kaja után lefoglalom egy kicsit Mrs. Peterson-t, hogy ne lássa, meg, ha felmész, aztán én megyek a szoborért. Majd egy kis jelenetet rendezek, hogy az őrök ne állják utadat. Miután elváltunk, háromnegyed óra múlva találkozzunk a Charles-erkélynél. És nyugalom, a munka az munka, én pedig Tess-t szeretem… Ugye nem volt semmi baj azzal a ficsúrral?”

by **Annabelle Shirley** Csüt. Ápr. 04, 2013 9:28 pm

Kicsit megszeppentem az üzenetétől, hiszen talán tényleg szólnom kellett volna neki, de hát mikor és hogyan? Henriette és a bátyja ott csaholtak (és csaholnak még mindig) a nyakunkban, nem volt rá lehetőségem. Viszont rögtön utána elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem is úgy gondolta? Talán hülyeség alatt nem azt értette, hogy majdnem elszúrtam az egész tervet, hanem azt, hogy félt, hogy bajom esik. A mondanivalója többi részével nem is foglalkoztam, csak elraktároztam magamban a hasznos (és Tesst illetve megnyugtató) információkat, majd sebtiben lekapartam a számomra legfontosabb problémát.
Mérges vagy rám, vagy aggódtál értem?
-Valami gond van, Miss Winchester? - fordult hozzám Charles szemében azzal az aggódó fénnyel, ami tőle valahogy nem esett olyan jól.
Gyorsan megráztam magam, és összpontosítottam, hogy az érzelmeim ne üljenek ki ennyire az arcomra. Ennyi kaja között ez nagyon nem számított kihívásnak. Előttem valami sűrű zöld színű leves volt mélytányérban, ami nem sok jóval kecsegtetett, de megkóstolva kimondottan ízlett, főleg a kis ropogós sárga kockákkal. Na, persze eddig eljutni sem volt egyszerű, mert alig ragadtam meg a kanalat, hogy nekiálljak a tápolásnak, eszembe jutott, hogy a jobbomon ülő Tibu leharapná a fejem, ha normálisan ennék, így aztán nehéz szívvel váltottam csigalassúságra, irritálóan körülményes étkezésre. Pedig milyen finom volt! Istenem, de ízlett! Legszívesebben megfogtam volna a tányért, és pohár módjára egyszerűen beleöntöttem volna a tartalmát a számba.
-Mmm... Majd ne felejtsem el szétdicsérni a szakácsot - cuppogtam elragadtatva. - Ez valami isteni.
Charles nagymamája ezt valamiért igen mulatságosnak vélte. Nevetgélve csóválta meg a fejét, és vidáman kacsintott rám.
-Most mit mondtam? - értetlenkedtem.
-Még hogy a szakácsnak - kuncogott tovább Mrs Reynolds. - Remek tréfa, kedvesem.
-Mondhatnám a taxi sofőrnek is, de ő nem hiszem, hogy tudna mit kezdeni vele - vontam meg a vállamat, de az idős hölgy eddigre már élénk társalgásba kezdett a szomszédjával.
-Nem sokan szoktak a köreinkben feleslegesen szóba állni a szolgáikkal - magyarázta Charles. - A nagymamám meg főleg nem, elég régimódi az ilyen ügyekben.
-Pedig legalább a szabójával szóba állhatott volna, hogy elmagyarázza neki, még az is kegyesebb lett volna, ha megtanítja levélbontóval kiszúrni mások szemét, ahelyett, hogy az idétlen flittereivel lassan vakítson meg mindenkit.
Alig mondtam ki, máris elszörnyedve hunytam le a szemem. Én ezt tényleg hangosan kimondtam? Ezt biztos nem lett volna szabad, hiszen mégiscsak az unokája. De már annyira idegesített ez a felsőbbrendűségtudat, hogy képtelen voltam csomót kötni a nyelvemre. Nagy szerencsémre Charles nem vette a szívére. Legalábbis erre következtettem abból, hogy közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta:
-Én még annak is jobban örültem volna, ha még meg is forgatja azt a levélbontót.
Bár a mozdulatától, és ijesztően intim közelségétől először rémült menekülésbe kezdtem, hogy hátrahőkölve hozzápasszírozódtam Tibu karjához, szemeimet immár a világvégére várva szorítottam össze, szoknyám anyagát pedig görcsösen szorongattam, miközben vártam az elkerülhetetlen... valamit. Nem tudtam, pontosan mitől is féltem, egyáltalán mire számítok, de az ahogy a lehelete közvetlen közelről csiklandozta a fülemet olyan heves szívverést okozott, hogy azt hittem, menten szívrohamot kapok. És nagyon nem a jó értelemben.
Szavai azonban megtörték a jeget. Először óvatosan tekintettem körbe, de Charles megint felegyenesedve ült a helyén, pajkos vigyorral az arcán, én pedig sértetlenül kuporogtam a Tibu és én székem közti senkiföldjén. Ismét biztonságban érezve magam már arra is oda tudtam figyelni visszamenőleg, hogy mit mondott, és kirobbant belőlem a nevetést. Többen felém kapták a fejüket, de nem érdekelt. Igazából nem is annyira azért nevettem, mert az évszázad viccét osztotta meg velem, inkább a megkönnyebbülés miatt, hogy egy számomra abszolút ismeretlen közeledésből nem történt katasztrófa.
Ezek után már könnyebbnek tűnt átvészelni a vacsorát, hiszen Charles remek társaságnak tűnt, ha arról volt szó, hogy kifigurázzuk a sznob gazdag népséget. Mire a desszert gyanánt felszolgált tejszínhabos eper és kávé is elfogyott, már egyáltalán nem éreztem nagyon sürgős késztetést arra, hogy gyíkká változva elbújjak Tibu zsebében, és ott maradjak, amíg vissza nem érünk a lakására. Hamar érkezett a bejelentés, hogy az aukció hamarosan kezdetét veszi, így a legtöbb ember azonnal a kijelölt terem felé vette az irányt.
-Van kedve részt venni az árverésen? - kérdezte Charles, miközben hiába próbált segíteni kihúzni a székemet, mert bőven megelőztem vele, miután egy jelentőségteljes pillantással jeleztem Tibunak, hogy menjen gyorsan a szajréért, amíg én megpróbálom lerázni Charles-t ( a húgával reméltem, hogy tud ő mit kezdeni).
-Őszintén? - húztam a szám.
-Ha valami megtetszene Önnek, lesöpörnék mindenkit, aki túl akarna licitálni engem - kacsintott.
-Ugyan, ne szórja így a pénzét - ellenkeztem azonnal.
Egyrészt tényleg ostobaságnak tartottam ilyesmire pazarolni valakinek a vagyonát, másrészt én most nem ülhettem be festményekért és ritka kínai vázákért tépni mások haját. Munkába kellett állnom.
-De maga menjen csak, ha szeretne, én elleszek itt egyedül.
-Ó, azt nem hagyhatom. Akkor én is itt maradok kegyeddel. Esetleg - emelte fel a mutatóujját, jelezve, hogy a világegyetem valaha volt legfantasztikusabb tervét eszelte ki - felmehetnénk a biztonsági szobába. Az aukciós terem is be van kamerázva, nézhetnénk onnan a műtárgyakat, és egy kis mellékesért cserébe, az őr is biztos átengedné nekünk a szobát. Mit szól?
-Azt nem! - jelentettem ki azonnal. - Nem lehet.
-Ugyan már, senki sem fogja megtudni - noszogatott Charles, és már húzott is maga után.
Én azonban határozottan visszarántottam a kezem, mire kicsit elbizonytalanodva fordult vissza hozzám.
-Valami baj van?
-Nem, én csak...
-Mégis inkább az árverésre menne?
-Nem.
-Akkor irány a biztonsági szoba.
-Menjünk inkább az erkélyre!
Nem mondom, hogy nem volt nehéz kibökni ezt, mert nagyon is ez volt. De muszáj volt. Még akkor is, ha ismét éreztem a kellemetlen csomót a gyomromban és a gombócot a torkomban. Próbáltam lelkesen mosolyogni, de szerintem feleannyi sem jött össze, mint Charles-nak. Talán, mert az övé őszinte volt. Kénytelen voltam belekarolni felém nyújtott karjába, és visszamenni vele a rettegett teraszra. A neheze pedig csak ezután kezdődött. Frakkját ezúttal visszautasítottam, bár alig tudtam leplezni, hogy mennyire a fagyhalál szélére jutottam alig egy perc múlva, de nem akartam, hogy megint annyira elbízza magát. Hiábavaló volt a hibernált igyekezetem, ugyanis visszavonhatatlanul azt hitte, hogy neki már mindent szabad.
Egyre szaporodó, igazán furcsán ható bókjaira csak bárgyún mosolyogtam, és sorra köszöntem meg őket, mert fogalmam sem volt, hogyan kell ilyesmire reagálni. Miközben a csillagokról, a balzsamos vagy milyenes estéről karattyolt, egyre közelebb húzódott hozzám, végül átkarolva magához is vont. Itt már meg sem próbáltam mosolyogni, hiszen minden takarék erőm arra ment rá, hogy ne essek össze a félelemtől.
Aztán történt a borzalom. Már épp meg akartam kérdezni, hogy maszatos-e a szám, hogy ennyire meredten bámul egy szó nélkül már mióta, amikor leesett, mire készül, miért közeledik hozzám folyamatosan lecsukódó szemhéjjal, és leplezetlenül csücsörítésre kerekedő szájjal.
Elszörnyedve sikkantottam fel elhaló hangon, majd miután szélsebesen ellöktem magamtól, már rohantam is vissza az épületbe. Ezt azért nem tenném meg a tervünk sikeréért. Hallottam, hogy utánam jött, és valamit utánam kiáltott, de én gyorsabb voltam, ezen kívül nem is érdekelt a mondanivalója, csak minél messzebb jussak tőle.
Akárhol is volt Tibu, megtaláltam, és ha nem is volt egyedül azonnal rárobbantam lábaimmal a derekát, karjaimmal a nyakát szorítva, ahogy a koalák kapaszkodnak a fára, vagy a majmok az anyjuk bundájára.
-Nekem... ő akart... nekem... - magyaráztam a futástól és a rémülettől zihálva, miközben a saját számra mutogattam. - Nekem.. ő... velem... én nem... én nem akarom... nem.. hadd ne kelljen... én ezt nem... úristenúristenúristen!
Az utolsó (egyesített) szónál már megint a nyakába fúrtam az arcomat, miközben egész testemben reszkettem.

by **Tibutty Tamity** Vas. Ápr. 07, 2013 1:44 pm

Egész szépen eldiskuráltam Ms. Knightly-val, de mikor éreztem, hogy egy kis mancs megint a karomhoz ér, azonnal elkaptam a fecnit és titokban elolvastam. Először meglepődtem, mikor végigfutottam azt az egyetlen egy kérdést. Komolyan gondolta, hogy ez most a leglényegesebb dolog? De ahogy elért a tudatomig teljesen a kérdés súlya, nem tehettem róla – elmosolyodtam és a szemem sarkából a lányra néztem. Igen, komoly volt a kérdés, azonban nem csak a lánynak, hanem nekem is. Végre be kellett vallanom magamnak, hogy megszerettem ezt a kis „büdös békát” (gyíkot). A szívemhez nőtt és még csak észre sem vettem. Átkaroltam, mikor felém nézett, egy pillanatra magamhoz öleltem és homlokon pusziltam. Ez volt a válaszom.
- Nocsak, nocsak. Maguknál aztán nincs testvéri viszálykodás – jegyezte meg még mindig bujkáló mosollyal a szemben ülő vörös szépség, amire felhümmögtem, felé emeltem a poharamat és ittam egy korty fehérbort. Az étkezés gyorsan telt ahhoz képest, hogy alig ettem valamit. Természetesen tisztában voltam, hogy a pár napja szerzett sebeimnek köszönhető vérveszteség után nem ezt kellett volna csinálnom, de Bogyóval ellentétben bírtam gondolkodni előre… Vagyis, a régi tapasztalataim vészjelzőként villogtam a fejemben, mikor eszembe jutott, hogy egyszer a menekülésnél, futás közben, majdnem egy rendőrre adtam vissza a megevett kaját. Mivel Bogyó úgy tűnt, jól elvolt azzal a fiúval és a nagyanyjával, nekem jutott az a kellemetlen szerep, hogy Henriettel foglalkozzak, aki bár egyszer sem szólt hozzám mióta letámadtam Ms. Knightly-t, mégis kitartóan figyelt.
- Hogy ízlik a főétel? – fordultam felé, mikor már vagy ötödszörre ért „véletlenül” hozzám. Látszott, hogy meglepődött azon, hogy egyáltalán figyelembe vettem, de aztán a ragyogás és a pír is visszatért az arcára. Hiába, ő nem olyan lány volt, aki sokáig tudta volna játszani a hűvös, csábító nőt… Basszus, csak egy kislány volt még!
- Nem rossz – lehelte ki halkan a választ és belekortyolt az italába. Látszott, hogy leginkább vigyorogna, de a száját sértetten passzírozta össze.
- Nézze, igazán sajnálom, hogy az este folyamán ennyire hanyagoltam, remélem nem haragszik rám – szóltam.
- Ó, dehogy…
- Tudja, biztosra veszem, hogy nagyon sok rajongója akad… - erre fanyarul és hitetlenkedve elhúzta a száját, de az arca még jobban kipirult.
- Ugyan már…
- Dehogynem… Mr. Chester egész éjszaka önt nézte távolról – mutattam egy jóképű, fiatal, szőke pénzeszsákra, aki épp a mellett ülő nővel beszélgetett. Henriett felé pillantott és egy kicsit tovább időzött el a tekintete a férfin, amit máris jó hírnek vettem.
- Mr. Winchester, ha nem tudná, Mr. Chester jegyben jár – felelte ismét sértetten. – Ne próbáljon meg megalázni.
- Én, dehogy! – ütköztem meg, aztán taktikát változtattam. – Inkább én érzem magam kellemetlenül, hogy szinte senkit sem ismerek, de hát nem mondhatok semmit, örülök, hogy egyáltalán bejutottam.
- Ezt hogy érti?
- Látta milyen drága a meghívó?
- Én úgy tudtam, hogy azt Mr. Peterson nem pénzért árulta.
- Volt pár, amit azért és nekem elhiheti, nem is kevésért. Az olyan leégett művészeknek tartotta fenn, mint amilyen én vagyok.
- Maga, leégett művész? – kérdezett vissza meglepődve.
- Igen… - ittam egy nagyobb kortyot a borból, miközben a lány székének támlájára helyeztem a karomat, hogy közelebb legyek és csak ő hallja, amit mondok. – Tudja, a legtöbb ember szégyelli, ha szerencsejáték függősége vagy italfüggősége van, de én büszkén vállalom. Mindkettőt. – Láttam, hogy a kislány jobban behúzza a vállát és kezdett egyre kellemetlenebb lenni ez a beszélgetés neki. – Na, de ne beszéljünk ilyen lényegtelen dolgokról. Megtisztelne a vacsora után az első tánccal?
- Sajnálom Mr. Winchester, de azóta elígérkeztem – dadogta félénken és látványosan a másik oldalán ülő nő felé fordult. Már épp húzódtam volna vissza, mikor valaki úgy hozzám simult, mintha az élete függne azon, hogy sikerül e lelökni engem, egyenesen Henriett mellei közé. A bizonytalan testhelyzet miatt ez majdnem sikerült is, de az utolsó pillanatban rámarkoltam a háttámlára. Henriett rémülten felsikkantott és még közelebb húzódott az idegen nőhöz, kezében egy késsel.
- Elnézést – dadogtam most én és sietve visszaegyenesedtem, miközben a balomon ülő Bogyóból kirobbant a nevetés. A sok, felénk úszó pillantást már nem bírtam, lehajtottam a fejemet és az ujjaimmal idegesen igazgattam az evőeszközöket, miközben éreztem, ahogy egyre melegebb lett a szobában. Hallottam, ahogy Ms. Knightly felkuncog. Egyik könyökén támaszkodott, míg az állát finoman a tenyerébe helyezte és csillogó szemeivel úgy nézett rám, mintha egy aranyos kölyökkutyát pillantott volna meg.
- Nem is gondoltam volna, hogy egy férfi is ennyire el tud pirulni… - Ó, hogy rohadj meg… Kellett egy-két másodperc, hogy összeszedjem magamat, de nem én lettem volna, ha ez nem sikerül. Ismét kihúztam magamat és magabiztosan a nő felé dobtam egy félszeg mosolyt.
- Büszkén vállalom, ha egy mellettem ülő sajtkukac nem bír normálisan megmaradni a fenekén…
A kényelmetlen és felettébb váratlan incidens után már szerencsére nem kellett másra számítanom. Bár én leginkább magamban füstölögve ültem és ettem, azért néha volt pár szebb pillanatom a szemben ülő hölggyel, egészen addig, míg a vendégsereg fel nem állt és el nem indult az árverésre. Ránéztem az órámra. Összesen háromnegyed órám maradt a licitálás kezdetéig, ami alatt fel kellett törnöm a raktárt és meg kellett kaparintanom a szobrot és az órát. Csupa móka és kacagás elé néztem… Már épp fordultam volna Bogyó felé, mikor elkaptam a pillantását és az apró fejbiccentését, amivel az emelet felé mutatott. Bólintottam egyet, még mindig feltartott kézzel, a kabátom és az ingem karját hátrasöprő kézzel, hogy látszódjon az órám, de mikor megláttam az őt vizslató Charles-t, aki a háta mögött állva várta a lányt, a szemem összeszűkült. Ugyanolyan testtartással indultam meg én is a tömeggel, de pár lépés ereje után leengedetem a kezemet és elfordultam a kölyöktől. Neeem tetszett ez nekem…
Pár perc múlva sikeresen bejutottam Mrs. Peterson szobájába. Összesen hat kulcsra zárt ajtó és három őr bánta, akik most az egyik eldugott szobában aludták téli álmukat. Az ajtó előtti asztalra helyeztem a kezemben tartott ezüst tálcát, egy gyors mozdulattal kikaptam a tolvajkulcsot a nehéz tölgyfaajtó zárjából, felvettem a kezembe egy szalvétát a tálcáról és lenyomva a kilincset, beléptem a csipkével és világos, virágos, madaras mintákkal díszített szobába. Erős parfümillat terjengett, a baldachinos ágyat, szinte körüllengte a tömény bűz. A szobához tartózó erkély ajtaja félig nyitva volt, hogy az esti szellő lustán lebegtesse a nehéz függöny szélét. A tükör melletti komódon szinte azonnal megtaláltam a nekem kellő órát.
- Ez túl könnyű – vigyorogtam elégedetten és odaléptem, hogy felemeljem a szalvétával. A fény felé tartva, azonban összeráncoltam a szemöldökömet és elégedetlenül felhümmögtem. – A francba… - Visszaraktam a helyére a hamisítványt és körülnéztem a szobában. – Jaj, ne… Ne mondd azt, hogy most mindent át kell kutatnom? – morogtam csak úgy magamnak, de senki sem válaszolta volna meg a kérdést. Túl nyilvánvaló volt a felelet. Megráztam a fejemet, felhúztam a fehér anyagkesztyűimet, aztán nekikezdtem az elkerülhetetlennek. Az ágy alá, a matrac közé, a fiókokba, a ruhák közé és a szekrények réseibe is benéztem, de ahogy telt az idő, nekem úgy fogyott a türelmem. Egyre gyorsabban kutakodtam és már nem sajnáltam, ha egy-egy hangosabb zajt okozott a keresésem... Nos, egészen addig, amíg sietve közelítő lépteket nem hallottam. Megmerevedtem egy pillanatra, aztán felálltam, az ajtó mögé lopakodtam és támadásra emeltem a jobb kezemet, míg a másikkal a kilincsbe kapaszkodtam.
- A francba! – kiáltottam fel, mikor majdnem leütöttem a beviharzó lányt. – Te meg mi… - Nem tudtam tovább mondani, mivel a nyakamba vetette magát. Kikerekedtek a szemeim és a karjaim félig felemelve megfagytak a levegőben. Éreztem, hogy baj van, hiszen egész testében reszketett. A karjaival és a lábaival is görcsösen igyekezett, hogy elszorítsa az ereimet, miközben ijedt hangja belém hasított, mint az a kés pár napja. – Hé, hé, hé, sss… - csitítottam, miközben magamhoz szorítottam. – Nincs semmi baj, rendben? Bogyó, itt vagyok, nem fog senki sem bántani, nem kell csinálnod semmit – nyugtatgattam határozott hangon, miközben lefejtettem magamról a végtagjait. Miután ez sikerült, az arcát a kezeim közé vettem és magam felé fordítottam, hogy a szemembe nézzen. – Bogyó, ezt most jól vésd az eszedbe. Én itt vagyok és nem megyek sehova. Nincs itt senki, aki bánthatna, amíg ez így lesz… Rendben? – Ha láttam rajta, hogy egy kicsit lenyugodott, még egyszer végigsimítottam az arcán, majd elengedtem. – És most mondd el, hogy mi történt… - De ahogy ezt kimondtam, már hallottam is a következő személy sietős lépteit. Felegyenesedve, ökölbe szorított kézzel füleltem, egészen addig, míg…
- Alexis! Alexis… - Döbbenten Bogyóra néztem.
- Hogy ő? – kérdeztem, de nem vártam választ. Az arcomra sötét ábrázat ült, miközben a szememből minden kellemes dolog elpárolgott, megszűnt létezni, helyette a világ legborzalmasabb ígéreteit rejtette. – Megölöm – sziszegtem a fogaim között és feltéptem az ajtót. A hosszú folyosó másik végén épp akkor fordult be a fiú, arcán aggódó kifejezéssel… Jobb is. Aggódjon csak azért a sz*ros kis életéért. – Hé, Charles! – kiáltottam felé, miközben energikus, nagy léptekkel csökkentettem azt a távolságot, ami megmenthette volna egy kis időre. Ahogy meglátott ő is így tett… Még nem látta tisztán az arcomat… Szegény pára… Az egyik kezem mutató- és középső-ujját beakasztottam a nyakkendőm és az ingem közötti résbe, majd rántottam egy nagyot rajta. – Alexis üdvözletét küldi – morogtam magam elé vészjóslóan. A nyakkendő holtan csüngött a kezemben, majd puhán a földre érkezett.
- Mr. Winchester! – kiáltott fel a fiú, mielőtt egy alulról érkező bal egyenessel be nem fogattam a száját. Hallottam, ahogy az alsó fogsora keményen a fölsőhöz csapódott. Az ütés erejétől megtántorodott, de időben megmarkoltam a jobb kezemmel az öltönyét, hogy közelebb rántsam és ismét behúzzak neki. A járomcsontja és az én kézközépcsontjaim végei még kétszer megtapasztalták a találkozás örömét, egészen addig, míg mindkét kezemmel meg nem markoltam az öltönyét és a falhoz passzíroztam. – És most szépen elbeszélgetünk... – jelentettem ki halkan, szinte forrva a dühtől. Nem is kellett hangosabban beszélnem, talán ez a suttogás még hatásosabb volt, mintha leüvöltöttem volna a fejét. A képek, amik megjelentek a szemeim előtt pattanásig feszítették az idegeimet.

by **Annabelle Shirley** Hétf. Ápr. 08, 2013 3:01 pm

Tibu ölelése sokat segített. Igazából még éreztem a frufrum alatt a pusziját, amit vacsora közben kaptam tőle, de most is jól jött volna, így mielőtt visszabújtam volna a nyakába, még egyszer a szájához nyomtam a homlokomat, hogy még hamarabb megnyugodhassak. Védelmező szavai, erős karjainak óvó ölelése nyomán ez nem tartott sok ideig, ha még egy kicsit remegtem is, de legalább másodszorra már már nem menekültem vissza hozzá, hogy megint szorosan hozzábújjak, miután lefejtett magáról. Zihálásom lassan elcsitult, átadva a helyét az egyenletesebb, mélyebb légzésnek, talán a pír is elhagyta az arcomat, és bár a kezem tördelését még nem voltam képes abbahagyni, de legalább már Tibu szemébe tudtam nézni.
-Nem tudom, mi történt, én csak... csak le akartam foglalni amíg te... de aztán... aztán...
Sejtésem szerint nem pontosan úgy festett a kép, ahogy emlékeztem rá, alig öt perccel az eset után, de visszatekintve egy több méteres rémséges szörnyeteget láttam fölém magasodni, ahogy polip karjaival magához bilincsel, és kitátja óriási száját, amiben cápafogak sorakoztak, és zöld, savas nyál folyt belőle, és ördögi kacajt hallatott, mielőtt elevenen felfalt. Legalábbis felfalt volna, ha nem lettem volna sokkal gyorsabb nála. A megfelelő szavakat keresve tépelődtem a türelmesen várakozó Tibu előtt, ám ekkor meghallottam a közeledő lépteket, és a rettegett hangot, aminek a gazdája ezek szerint még mindig engem keresett. Ijedt sikoltással váltottam alakot, majd késedelem nélkül beiszkoltam az ágy alá, hogy ott összegömbölyödve kucorogva várjam ki, hogy végre elüljön a veszély.
Alig egy perc elteltével azonban mégis előmerészkedtem. Hát micsoda alak vagyok én? Hagynám, hogy Tibu nézzen szembe azzal a rémisztő sárkánnyal? Egyrészt ilyet nem kérhettem tőle. Másrészt egyébként is az én dolgom volt kiállnom saját magamért, még akkor is, ha ezt szívesebben csináltam volna egyedül kuksolva egy biztos rejtekhelyen. Így aztán mély levegőt vettem, amit aztán apró nyöszörgéssel fújtam ki, már amennyire ez egy apró gyík szájából hallható volt, és visszaügetve az ajtóig ismét felvettem emberi formámat, hogy utánuk eredjek.
Ahogy közeledtem hozzájuk, egyre hangosabban hallottam a verekedés semmivel össze nem téveszthető hangját. Tompa puffanások, fájdalmas hörgések, tiltakozó felkiáltások, de szerencsére Tibu hangját nem hallottam, úgyhogy őt még ezek szerint nem kebelezte be a szörny. És ne is merészelje, vagy úgy vállon pöckölöm, hogy megemlegeti!
A sarkon befordulva aztán megláttam őket. Tibu hál' istennek sértetlennek tűnt, nem úgy, mint Charles, akinek az alsó ajkán lévő sebből vér csordogált, és a szeme alatt is felszakadt a bőr, ráadásul ellenfele vasmarokkal passzírozva őt a falhoz fejezte ki abbeli reményét, hogy a diskurzusuk még sokáig fog tartani. Ráadásul az az arckifejezés még rám is a frászt hozta. De ennél sokkal elképesztőbb volt a szembesülés azzal, hogy Charles nem is volt igazi mumus. Csak egy ember volt. Aki meg akart csókolni. Talán én reagáltam túl? Lehet, de akkor miért kell a csókolózásnak ilyen ijesztőnek lennie?! Igazán nem az én hibám!
-Ti... Leo... BRET!!! Ne, engedd el - kaptam el a kezét, és próbáltam visszahúzni. - Erre semmi szükség.
-De még mennyire, hogy nincs - értett egyet Charles azonnal nagyokat bólogatva. - Jézusom, hát nem is történt semmi. Mond meg neki.
-Hát... igazából tényleg nem...
-Na, ugye? Fene se gondolta volna, hogy ilyen prűd liba, csak smárolni akartam, de már attól hisztizni kezdett.
Döbbenten néztem rá. Ez tényleg ugyanaz a Charles, aki nem is olyan régen még igazi úriemberként viselkedett?
-Én azt hittem, kedves vagy - ráztam a fejem kiábrándultan.
-Jézusom, te még szűz vagy, vagy mi? - forgatta a szemét bosszúsan. - Ezt hívják férfi előjátéknak, tudod. De hiába tettem neked a szépet egész este, csak ennyit kaptam. Kettőt a szemem alá.
Elborzadva kerekedtek ki a szemeim, ahogy Tibura néztem.
-Ez igaz? Tényleg így történik? De te ugye nem... Tessel te nem...?
Charles mérgesen fújtatott, mint egy ló (illetve most már újra kicsit sárkányszerűen).
-Tudtam, hogy azt a Knightly csajt kellett volna elkapnom. Akkor szerintem már nagyban libát tömnék.
-Libát tömne? - húztam össze értetlenkedve a szemöldököm. - Erre ment ki az egész? Miért nem kéri meg a szakácsot, hogy segítsen, lehet, hogy még van néhány, amit nem sütöttek ki.
Charles számomra megmagyarázhatatlan oknál fogva fájdalmas-hitetlenkedő fintorral fordult Tibuhoz.
-Te, ez komolyan beszél?
Akárhogy is, már nyilvánvalóan nagyon elege volt a helyzetből, így a további bunyót elkerülendő ellökte magától Tibut, majd leporolva a frakkját sarkon fordult, és morogva távozott. Mivel a lenti zajok nem erősödtek fel, megnyugodhattam, hogy tényleg hazament. Én azonban, ha emiatt határtalanul meg is könnyebbültem, a lassan fakuló sokk, meg a fejemben kavargó ezernyi kérdés ellenére, egyre csak Tibut bámultam. Hitetlenséget éreztem, meghatottságot, félelmet, a törődés kellemes melegét, megilletődöttséget, és még rengeteg mást is, amik egymásnak ellentmondva, mégis teljesen összeillő módon feszítették a belsőmet.
-Te ezt igazán értem csináltad? - Hiába fojtogatott a sírás, a szemeim szárazak maradtak. - Tényleg csak azért, hogy megvédj? Nem is ígértem neked cserébe semmit, és te...
Ismét megöleltem, de ezúttal higgadtan, békés nyugalommal. Nem szoktak ilyet tenni értem, ráadásul most nem is voltam közvetlen életveszélyben, Tibu inkább megelőzte a bajt, és talán... megbosszulta.
-Úgy örülök, hogy te vagy a nagy tesóm - mormoltam a fülébe. - Köszönöm... tényleg.
Miután elengedtem akár már mehettünk is volna, de én inkább azzal voltam elfoglalva hogy hátratett kezekkel, lesütött szemekkel kapirgáljam a cipőm orrával a hideg márványpadlót.
-Bocsánat - motyogtam bűnbánóan. - Belerondítottam az estébe. És biztos rémisztő is volt kiállni ellene. Meg a kezed is fájhat. Tudom, hogy csak a baj van velem, de... lopjak neked engesztelésül valami nagyon értékeset? - pillantottam rá szégyenlős, de reménykedő tekintettel, hogy talán még jóvá tehetem az előbbieket.

by **Tibutty Tamity** Hétf. Ápr. 08, 2013 4:23 pm

Már épp emeltem volna fel a kezemet egy újabb ütésre, mikor Bogyó belém csimpaszkodott és az alkaromon, mint valami kulcstartó csüngött, hogy megakadályozza a következő nevelési lépésemet. Felé néztem, először értetlenül, hiszen… Az előbb még remegve futott hozzám, mintha több száz démon üldözte volna. Most meg mégis hagyjam annyiban a dolgot? Charles magyarázgatására még az előbbinél is értetlenebb képet vágtam, összeráncoltam a szemöldökömet és egyikükről a másikukra kaptam a tekintetemet, úgy fordultam a fiúhoz, majd ismét a lányhoz.
- Szóval nem történt…? Hogy… Mi? – hagytam félbe bizonytalanul a kérdésemet, az öltönyét fogó kezem szorítása enyhült és lejjebb engedtem az öklömet. A dühöm és a felháborodásom egyre inkább döbbenetbe ment át, ahogy hallgattam Bogyó beismerését, arról, hogy mi történt, vagyis, hogy mi nem történt, de ez nem azt jelentette, hogy nem üvöltött bennem az adrenalin, aminek a hívására mostani hangulatomban nem tudtam ellenállni. És nem is akartam, ahogy meghallottam a „prűd” és a „hisztis” szavakat. Őszintén? Mintha egy bika előtt lengette volna a vörös posztót. Ismét megfeszültek az izmaim és még egyet kapott az arca jobb oldalára. Ráadás... Mikor ismét agonizálva össze akart esni, egyenesbe rántottam és közelebb húzva magamhoz, feltartott mutatóujjal „fenyegettem meg”. – Vigyázz a szádra!... – sziszegtem. - Kapsz többet is, ha nem fejezed be – tettem hozzá, ahogy tovább csiripelt. Ann hitetlenkedő és szomorú kérdésére egy határozott fejrázással válaszoltam. – Én úriember vagyok Bogyó, férfi, nem egy olyan gerinctelen féreg, mint ez a nagyfiút játszó kölyök – a hangomból a gúny és a harag összetéveszthetetlen esszenciája érződött, miközben pofátlanul belevigyorogtam Charles bosszús arcába, elengedtem és egy kissé talán erős mozdulatokkal megigazítottam a felsőjét. Miközben ezt csináltam egy mozdulat után muszáj volt hangosan felröhögnöm Bogyó válaszán. Édes Istenem, hogy lehet valaki ennyire… cuki?
- A legkomolyabban – vigyorogtam jókedvemben a sárcra, ami azonnal letörlődött az arcomról, mikor a kölyök arrébb lökött. Nem vettem fel, ha igazából büntetni akartam volna ráuszítottam volna tíz embernek is elég rettegéshullámot, de nem érte meg a fáradtságot. Csak egy ostoba gyerekről volt szó, aki ezüstkanállal a szájában született. Azonban ennek ellenére még egy kis ideig gyilkos szemekkel néztem a fiú után. Minden egyes lélegzetvétellel nyugodtabb lettem, végül, mikor nem hallottam furcsa hangokat odalentről felszűrődni hozzánk, felsóhajtottam hátradobtam a fejemet egy apró, gyors biccentéssel, az ujjaimmal végigszántottam a hajamon és kiegyenesedtem, ezzel letudva az előbbi kis incidenst. Na jó, azoknak az ütéseknek a következményét még egy kis ideig biztos érezni fogom… Basszus, miért nem tudok tanulni a hibáimból? Ez baromira tud fájni! Mikor Bogyó megszólalt, nem tudtam mit felelni neki…
- Hát… - vakartam meg a tarkómat. – Azt hiszem… - feleltem bizonytalanul. Az ölelése viszont mosolyt varázsolt az arcomra és eloszlatta minden kételyemet. Imádom ezt a kis gyíkot! – Na jó, most már elárulhatod, hogy az volt a terved, hogy megszeretteted magadat velem és táncolsz egy kicsit az idegeimen, hugi – mormoltam válaszul a fülébe, aztán felnyögtem és megforgattam a szememet, miközben magamhoz vontam. – Hogy miért kell Tess és te miattad is tropára vágnom a kezemet mindig… Ez valami női átok, amit rám aggasztottatok? – Ahogy ellépett tőlem, elnéztem a zavart mozdulatait és hallgattam a bűnbánó hangját. Keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt, kétkedően oldalra döntöttem a fejemet és alig bírtam uralkodni a szám szélén, nehogy eláruljon egyetlen egy rándulás is. Amennyire tőlem telt, komoly ábrázattal és komor tekintettel hajoltam közelebb hozzá. Összeszűkült a szemem. Aztán sunyin, féloldalasan elmosolyodtam és az egyik kezemmel megsimogattam a feje búbját.
- De gyorsan csináld vakarcs. Már nem bírom sokáig ezt a sznob, álszent bagázst, akiknek az a legnagyobb gondjuk, hogy mikor vegyék meg a legújabb autójukat – fintorogtam, mintha tényleg felfordult volna a gyomrom. – Gyorsan csináljunk egy kis érvágást a legfájóbb pontjukon – kúszott egy hamiskás vigyor a számra és a lányra kacsintottam.
- Milyen megható – szólalt meg valaki mögöttem. Egy gyönyörű, magas, kacsú nő, szűk ruhába bújtatott testtel. Ráérősen dőlt neki a folyosó végén található ablak belső párkányának, egyik hosszú lábát a másikon, a lábszára magasságában tette keresztbe, elegánsan és finoman. A melle alatt vízszintesen pihentette a jobb karját, kecsesen lógó ujjai között a vörös paróka szabadon lógott a levegőben, míg a bal karjával a jobb kézfején könyökölt. Bal kezének csuklóját felénk mutatva tartotta az ujjai rabságában az órát. Zöld szemei izzottak a magabiztosságtól és a nőies vadságtól, vérvörösre rúzsozott ajkai alig észrevehetően nyíltak el egymástól, apró rálátást biztosítva a hófehér fogaira. Szép, rövid, tüskés, fekete hajával keretezett arca még csábosabb lett, ahogy az egyik szájsarka méltóságteljesen megemelkedett látva, ahogy észrevesszük őt. Aprót rázott az órán és ártatlanul nagyobbra nyitotta a szemét. – Csak nem ezt keresitek?
- Nagyon vicces volt Nina – vigyorogtam rá erőltetetten, miközben létem felé egyet, kinyújtva az egyik kezemet. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy Bogyó takarásban maradjon – De most már add oda. – A lány, csilingelő hangon felnevetett és egy futó pillantást vetett a tárgyra.
- És mi van, ha nem adom? – ellökte magát az ablaktól és ringó csípővel tett pár lépést előre. Látványosan mögém kukucskált. – Különben is, még be sem mutattál az új barátnődnek.
- Szerintem az a legjobb, ha be sem mutatlak. Úgyis már menni készültél, nemde?
- Enyje, milyen otromba. Hiszen az a cuki pofa kisfiú, az a Charlie, pont az előbb keresett. Máris el akarsz küldeni? – Magas sarkú cipője hangosan kopogott, ahogy közeledett. - Mindig is egy gentleman voltál, ha a szebb, okosabb, erősebb nemről volt szó. Mióta változtál meg ennyire, Tollas? – búgta most már közvetlen közelről és a szabad kezének mutató- és középső-ujjaival lassan elkezdett felsétálni a mellkasomon. Pár centire az arcától, mélyen belenéztem azokba a méregzöld szemeibe. Kedvesen rá mosolyogtam.
- Mióta több szívességet tettem neked, mint amennyit megérdemelnél. – A válaszomra tűnődően elhúzta a száját és felhümmögött.
- És azt szeretnéd, hogy viszonozzam? – mosolyodott el sokat mondóan és az eddig a mellkasomon vándorló keze elindult a tarkóm felé. Gyorsan elkaptam a csuklóját és elhajoltam. Nem nagyon lepődött meg a reakciómon, sőt, inkább még jobban szórakozott. Pillantása megint Bogyó felé vándorolt és magát egy cseppet sem zavartatva tette fel a következő kérdést. – Veled is ilyen kis szégyellős, mikor erről van szó?
- Ő nem a barátnőm – szóltam közbe és egy gyors mozdulattal az óra után nyúltam, de a nő gyorsabb volt. Hátrébb rántotta, egészen a válla mögé, felemelte a mutatóujját és lassan megingatta előttem, miközben felciccegett.
- Nana... Még nem kapod meg édesem… Ha nem a barátnőd, akkor ki?

by Ajánlott tartalom