The Belnord Hotel

Láthatóan meglepem a kérdésemmel, ám ő sem adja alább. Mikor megtudom, hogy létezik iskola külön a magunkfajták számára megörülök.
- Nem úgy értettem. Merre vannak? Velük élsz? Ők is olyasfélék, mint mi? Nekem a szüleim is ilyesminek születtek mindketten, mint én. Anyu az érzelmekkel tud bánni, apu a földdel. De jó! És oda tényleg bármilyen mutáns járhat? Naná, hogy akarok iskolába járni meg barátokat is! Elviszel oda? - Kérdezem tőle. Nagyon örülnék neki, ha vére normális életem lehetne. - De, ha a mutánsok között leszek minek az álca? Akkor már nem kell új külső nem? - Nem értettem, hogy miért kellene közöttük is tovább bujkálnom. - Vagy egy nem bentlakásos suli? Mert ha az, akkor Stryker nem fog rám találni ott, ha nem hagyom el a helyet. Csak, ha direkt eleve ott keres. - Adtam elő okfejtésemet. Persze elképzelhető, hogy rosszul látom a helyzetet. - De előbb megkeressük Nicket ugye? - Kérdeztem, amikor eszembe jutott, hogy ő is mennyire örülne annak, hogy a hasonszőrűekkel lehet ezután.

Megcsóválom a fejem. Egyrészt amiatt, amilyen kérdéseket feltesz. Már a gyermeteg megfogalmazás és a gyermeki hozzáállás párosa miatt. Aztán persze a válaszai miatt is.
- Szoktam velük találkozni, de a saját életemet élem. Viszont nem arra voltam kíváncsi, hogy mekkora a lábuk vagy mennyire torzultak el az ominózus X géntől, hanem hogy milyen emberek? Mivel foglalkoznak? Mikor láttad őket utoljára? Hol élnek? És nem árultad el, hány éves vagy. Viszont...
Feltartom mutatóujjam, hogy jelezzem, valami igen fontos dolog kimaradt. De minimum el van tévedve a szentem.
- Tudod, ez nem a jó és a rossz mesebeli harcáról szól. Az iskola jelenlegi vezetése igen nagy becsben tartja országunk törvényeit. Saját jóérzése elé is helyezi, ha kell. Nem csoda, katona volt, ha jól tudom. A lényeg viszont az, hogy amíg téged többszörös gyilkosságért köröznek, álca nélkül az iskolában is el kell rejtened valódi kilétedet.
Látszólag eltöprengek kissé, míg kigondolok valamiféle alternatívát, de közben felfigyelek arra, amit Kira mond.
- Stryker nem jut be az iskolába. Láttad, mire vagyok képes. Ott vannak még jó néhányan, akiken meglepődnél. És ha minden igaz, ők még emocionálisabbak is, így baj esetén igen félelmetes ellenfelek lehetnek. Nick viszont nem kizárt, hogy már járt a suliban. Tehát a prioritás valamiféle tartós álca neked, aztán pedig az iskolába eljutni. Utána megkeresem én neked Nick-et, ha nem ért még a suliba, és oda viszem. Nem kockáztatnám meg, hogy belegyalogolunk egy rakás katonába vagy néhány hobbiból igazoltató járőrbe.
Kezemben palack, benne narancslé. Ledöntöm szépen, míg a lány megemészti a tervet.

Nem értem, hogy miért csóvája a fejét. ~Vajon megint mi rosszat mondtam?~ Merül fel egyből bennem, hogy valamit én hibáztam. Amikor a szüleimről kérdez először nekem is felszalad a szemöldököm rosszallóan. ~Kissé bunkó lett mostanság, lehet hogy rossz híreket kapott?~ Jut eszembe, hogy korábban a telefonját babrálta.
- Hogy-hogy milyenek? Rendesek, nem bántottak soha senkit. Anyu jogi tanácsadó, apu meg a hadtengerészetnél robbantási szakértő volt, úgy körülbelül öt, öt és fél éve amikor utoljára láttam őket tizennégy éves koromban, mivel most 19 vagyok. Reggel még elköszöntem anyutól és elindultam az iskolába. Az órák után gyalog indultam haza, de sosem érkeztem meg oda. Brooklynban éltünk, volt egy szép fehér kerítéses családi házunk udvarral, kutyával... - Elhallgatva bámultam magam elé, és hirtelen mindez nagyon kezdett hiányozni. Amíg fogságban voltam idővel már Nick körül forgott csak minden gondolatom.

Csak az érdekelt, hogy ő jól legyen. Hiszen emiatt engedelmeskedtem nem egyszer. Hogy neki ne essen baja. De most mégis hiányzott a családom és a régi, normális életem. Csak hallgattam letörve amiket mond, de gondolatban már messze jártam. Annál a fehér kerítéses háznál, anyáéknál, a kutyánknál. Egyedül Nick említésére figyeltem arra fel, hogy egyáltalán mi értelme van a mondandójának.
- Katona? - Kérdezem ijedten. - Mi van, ha... ha ismeri Strykert? Nem, nem akarok akkor az iskolába menni. - Nyafogtam. - Inkább csinálj nekem álcát és keressük meg Nicket. Csak csináljuk gyorsan, mert még mindig nem hívott és kezdek félni, hogy történt vele valami. Fogalmam sincsen, miért nem veszi fel a telefont. - Hallgattam el kezeimet tördelve. Reméltem, hogy őt nem kapták el. De sajnos ezt a lehetőséget sem zárhattuk ki legnagyobb bánatomra.

Mintha lenne bennem mélyen valami apró, végtelenül kis kiterjedésű, lüktető folt. Egy folt, ami ott van, és terjedne, ha hagynám. Fogalmam sincs, mi lehet, de szabályosan fenyeget. Hogy létemet vagy környezetemét, azt még nem tudom.
- Hm, ezek szerint mindketten hadat viseltek. Egyikük civil-, másikuk hadfronton. Mit gondolsz, vajon még életben vannak? Nagy hasznukat venném önjelölt szuperhősködésem során - teszem hozzá nem kevés öniróniával hangomban.
A szép fehér kerítés, és az ezt követő nosztalgikus szavak hatására az imént még elérzékenyültem volna. Mostanra azonban valamelyest visszaszürkült már sekélyes érzelemvilágom, hogy utat engedjen túlfejlett és fejemben abszolút dominanciára törő intellektusom számára.
~ Érdemes lesz majd újból utánaolvasnom a pszichopátiának.

Kira ijedtségére csak legyintek egyet, majd felállok az ágyról, és az ablakhoz sétálok. Mindeközben finoman dörzsölgetem az államon frissen serkent borostát. Az utóbbi néhány napban nem volt alkalmam borotválkozni.
Tekintetem messze réved a távolba, majd ismét a zavart lányra téved.
- Kizártnak tartom, hogy Mr Windsor akár csak szóba álljon Stryker-rel. Legalábbis igen komoly indok kellene hozzá, és akkor sem lesz szívélyes beszélgetés. Amiatt nem kell aggódnod, hogy pont egy törvényen kívülinek adna ki. Az viszont, hogy köröznek, igencsak kellemetlen momentum.
Jobb tenyeremet magam elé tartva afelett egy kis higanyszínű gömb jelenik meg. Olyan, mintha folyékony lenne, mivel alig mogyorónyi méretében lebeni látszik tenyerem felett. Valójában csupán alja folyamatosan semmisül meg, teteje pedig születik újjá. Ahogy igen korlátozott helyen jelenik meg nagy mennyiségű anyag, hirtelen felizzik, majd kezem ökölbe szorítom, így markomban semmivé foszlik.
~ Itt az ideje a következő fázisnak. Máskülönben sokan, köztük ő is csak áldozat lenne előbb-utóbb.
- Ha hokimaszkot vagy arcodba húzott csuklyát viselsz, az gyanús. Én nem értek az arcok elváltoztatásához, és nem szívesen próbálgatnám rajtad. Alternatíva lehet még a plasztikai műtét, egészen új arcot kaphatsz, bár nem lesz olcsó. Az viszont biztos, hogy jó darabig nem fognak felismerni Stryker emberei. Tőlem legalábbis nem tudják meg, hogy másképp nézel már ki, és gondolom a vőlegényed sem árulna be.

Amanda Boowert nagyon szerették a Belnord Hotelben. Nem csupán azért, mert a legdrágább szobában lakott immár jó ideje, mivel nyilvánvalóan a kényelmes élethez szokott, a szoba pincérnek is akadt bőven ideje, ami csak még több bevételt jelentett, a borravalókról nem is beszélve. Ezen kívül udvarias volt, és nem volt vele semmi különösebb probléma. Ami meg mégis... anyagilag végül akkor is a hotel járt jól.
Hogy ne veszítsenek el egy ilyen kedvelt vendéget, amiből azt kívánták, bár több lenne a világon, de legalábbis náluk, egyik nap az egyik manager egy csokor virág kíséretében egy kártyát nyújtott át Amandának, ami egy órányi ingyen pezsgőfürdőre jogosította fel a tulajdonosát gyertyafényben, nyugtató, lágy zenével. A kényeztetés ideje másnap este, sötétedés után jött el, amikor az egyik lótifuti megjelent a nő szobájánál, hogy, amennyiben a vendég igényt tart rá, a fürdőbe vezesse.
-Legyen nyugodt, asszonyom - morogta Curtis, hogy csak Amanda, a fiatal egyenruhás fiú ne hallja. - Ellenőriztük a helyet, és teljesen tiszta. Ketten állnak majd az ajtó előtt, be természetesen nem engedünk senkit. Van ott ugyan egy ablak, de az épületet kintről is védjük, úgyhogy nem eshet bántódása.
A fürdőben Amanda értelemszerűen egyedül volt, hacsak nem engedte meg valamelyik testőrének, hogy vele tartson. Egyébként az apró mozaikcsempékkel kirakott falakon megcsillanó gyertyaláng fénye egyedül rá verődött vissza, ahogy a halk, relaxáló muzsika is csak az ő fülét cirógathatta. A gőzölgő fürdővíz, amelybe vörös rózsaszirmokat is hintettek, fehér színű volt a különböző olajoktól, fürdősóktól, parfümériáktól.
Addig nem is történt semmi gond, amíg bele nem ereszkedett a vízbe. Akkor is kapott néhány perc nyugalmat, amikor az elmúlt napok esetleges fáradalmait, problémáit elfeledhette, és a lazító fürdőben szabadjára ereszthetett mindent, ami nem illet bele a nyugodt, elégedett légkörbe. Ami akkor történt, elsőre még az sem tűnhetett kifejezetten kellemetlennek, vagy egyáltalán feltűnőnek. Csupán a vízből kinyúló természetellenesen puha és fehérlő ujjak voltak azok, amik lassan, határozottan a bokájára fonódtak. Még csak nem is durván. Kimondottan gyengéden. Aztán a szorítás erősebbé vált, majd egy hirtelen rántással berántott az egyenlőre láthatatlan idegen a víz alá húzta Amandát. Nem úgy tűnt, mint, aki nagyon gyorsan el szeretné engedni, ezért, ha a nő nem akart megfulladni, nagyon kellett kapaszkodnia, hogy megmeneküljön.
Eközben odalent Gordonhoz odasétált Curtis. Régóta dolgozott már a szakmában, őt aztán nehezen lehetett becsapni, és látott, amit látott. Egyenlőre nem szólt a többieknek, mert addig nem akart nagy feneket keríteni neki, amíg nem vehette biztosra, hogy egyáltalán van ,,ügy".
-Nézze, uram - kezdett bele tárgyilagosan, kifürkészhetetlen pókerarccal. - Nem tudom, miért követi a hölgyet, és mit akar tőle, de azt ajánlom, nagyon gyorsan forduljon meg, menjen el, és hagyja őt békén. Higgye el, Ön is jobban járna.
Csak úgy mellékesen félrehúzta kicsit az öltönye szélét, hogy Gordon rápillanthasson a pisztolyára.
-Az én dolgom megvédeni őt, és biztosíthatom, meg is védem mindenáron. Mindenáron. Világos?
Mivel ezt magától értetődően költői kérdésnek szánta, hacsak Gordon nem tartóztatta őt valamivel, már sarkon is fordult, hogy visszamenjen az épületbe őrizni a folyosót, ami a védencét rejtette. Különösebben nem érdekelte Gordon mondanivalója, úgyhogy ha válaszolt is neki, és az nem volt kellőképpen provokatív, még mondat közben faképnél hagyta. Az ott hagyott detektív, ha jobban körülnézett két gyanús személyt is láthatott dudorodó belső zsebbel. Az egyikük kezében újság volt, de azon kívül, hogy a szemei nem követték a sorokat, már vagy egy órája nem lapozott. A másik látszólag egy nyitott telefonfülkében telefonált, viszont a készülék néha megcsörrent, mire ő hirtelen, ideges mozdulattal csapta le, csak hogy aztán tovább mímelje a beszédet. Mindketten egy irányba meredtek: a hotel bejáratára, ahol az imént Curtis eltűnt.

Nagyon meglepődtem mikor a hotel vezetősége az egyik nap egy nagy csokor csodaszép virágot küldött fel a szobámba, habár mindennap friss csokor volt egyébként is bekészítve, de ez különleges volt. A manager ezen kívül még átnyújtott egy wellness kártyát is, amiben egy órányi kényeztető pezsgőfürdő is szerepelt ajándékként, mert így szeretnék megköszönni, hogy ezt a Hotelt vettem igénybe és remélik, hogy máskor is élvezem a vendégszeretetüket.
Mivel sosem szabad kihagyni egy lehetőséget sem, természetesen éltem a lehetőséggel és mikor másnap, olyan este 10 óra után lekísértek a földszinten lévő wellness részlegbe kíváncsian vártam, hogy milyen is lesz ez a kényeztetés.
Az embereim szokás szerint ügyeltek a biztonságra, amit Curtis jelentett is, így nyugodt lehettem, hogy minden rendben lesz, habár egyáltalán nem is számítottam semmilyen támadásra, hiszen elég jó nevű szállodáról volt szó.
- Rendben van Curtis! Tudom, hogy mindent leellenőrzött és nem lesz semmi baj. – mosolyogtam a nagydarab, izmos testőrre és beléptem a fürdőbe.
Az egész helyiségben természetesen csak én voltam egyedül, így gyorsan levettem a fürdőköpenyemet és belemerültem az illatos és simogatóan meleg, a különféle olajoktól opálos színben játszó vízbe.
Nagyot sóhajtva lazultam el és hajtottam hátra a fejem a kényelmes támlára, a karjaimat széttárva támaszkodtam meg, hogy átadjam magam a jótékony hatásoknak.
Ám éppen, hogy elkalandoztak volna a gondolataim arra, hogy talán már holnap találkozhatok Sebastiennel, mikor hirtelen megragadta a bokámat, amitől halkan felsikkantottam, hiszen az a fehér kéz egyelőre nem tartozott senkihez, amely ezt megtette. De mivel egyelőre csak erőtlenül fonódtak az ujjak rám, így megpróbáltam lassan kihúzni belőle, és már nyitottam a szám, hogy kikiáltsak Curtisnak. Azonban ekkor már megszorult a kéz a bokámon és akkorát rántott rajtam, hogy azonnal a víz alá buktam és jó adag illatos vizet nyeltem, mielőtt meg tudtam volna kapaszkodni a kád szélében, hogy nem tudjon újra a víz alá húzni.
Pedig megpróbálta! De még hogy! Kétségbeesetten kapaszkodtam és kiáltottam ahogy a torkomon kifért, mert éreztem, hogy nem sokáig tudok kitartani, olyan erővel rángatott.
- CURTIS! VALAKI! SEGÍTSÉG! – és közben azért én is rugdalóztam vadul, hátha le tudom mégis rázni ezt a szellemkezet.

Igazság szerint nem volt túl nehéz megtalálnom a nőt. Rászántam pár napot. Minden menő hotel előtt álltam egy pár órát. Sejtettem, hogy előbb-utóbb egy túlbuzgó testőr majd lesz olyan kedves, és leleplezi a megfelelő helyet. Meg aztán vannak más módszereim is: végül is telepata volnék, vagy mifene. Bár találomra szondázni a gondolatokat, hátha Amanda Boower nevére bukkanok, nem volt túl kellemes feladat. De amikor megláttam az ordítóan testőr-szerű fickót, már tudtam, hogy jó helyen járok. Sőt, ami azt illeti, már előtte is sejtettem. Az az amatőr fickó nagyon kedves volt, hogy ennyit balhézott a telefonnal, és az sem volt világos, hogy az a másik miért német nyelvű újságot olvas. Jó, talán német. Nagy stukerral a hóna alatt. Végül is megeshet, nem igaz?
Szóval ahogy a Curtis nevű fickó jött felém, átkutattam a szállodát Amanda elméje után. Még nem találkoztam vele, így nehéz volt felismerni, de mázlim volt. Valaki épp egy Sebastien nevű fószerra gondolt, és felrémlett a kölyök vigyori képe is. Bingó!
Ahogy az várható volt, a kedves Curtis keménykedni jött. Nem voltam meglepve. Kicsit sem. De amikor megmutatta a stukkerét, hát... Az nem volt semmi. Tiszta vadnyugat.
- Jé, ilyenem nekem is van. Aztán használni is tudja, nagyfiú? Mert én egész ügyesen forgatom. Ha gondolja, szívesen megmutatom.
Valami zavar támadt Amanda elméjében. Ijedség. Félelem. Majdnem pánik.
- Egyébként engedje meg, hogy gratuláljak, istenien végzi a munkáját. De tényleg. De ha esetleg megunja, hogy engem szekál...
Akkor felszaladhatnál Amandához és kihúzhatnád a vízből, amiben fojtogatják, seggfej... Na húzzál, nincs sok időd!
Sóhajtottam. Megvédem a befektetésem. Nem hiszem, hogy sok pénzt kapnék Boower-től, ha valaki jacuzziba fojtja az asszonykáját.

Amanda kiáltására szinte azonnal vágódott ki az ajtó, hogy beengedje a két testőrt, akik eddig a folyosón állva ügyeltek rá, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Azonnal felemelték a fegyvereiket, és lőttek. Az alak azonban, aki fogva tartotta Amandát, csak nevetett, ahogy a golyók akadálytalanul áthatoltak víztestén. Aztán felemelte a fél karját, és addig nyújtotta, amíg el nem érte a támadóit, hogy egy laza csapással mindkettőjüket a falhoz vágja. Aztán ujjai az egyikőjük pisztolyára siklott, a magasba emelkedett, végül két majdnem egyidejű lövést adott le, aminek következtében a két férfi átlyukasztott homlokkal holtan csuklott össze.
Utána ismét Amandára figyelt, akit eddig vasmarokkal szorított fél kézzel. Most a derekát kapta el, és a kád széléhez passzírozta. A nő így végre már rendesen rá tudott nézni, hiszen szemben volt vele. Az alak alig tűnt többnek egy nagy vízhalomnál, csak itt ott dudorodtak ki részei, amik nagyon hasonlítottak egy arcra, kézre, vállra, de nem is emelkedett ki teljesen a fürdőből, csupán köldöktájékig. Azt is nehéz lett volna megállapítani, hogy férfi volt, vagy nő.
-Nem volt ám könnyű levadászni téged - mondta, de a folyamatos csobogó hangtól nagyon kellett figyelni, hogy érteni lehessen, mit beszélt. - De most végre megvagy, te...
Ekkor hirtelen felkapta a fejét.
-Hát ez meg?
Az ablak felé tekintett, aztán vissza Amandára.
-Telepatákkal haverkodsz? Mintha az megvédene! De ha ennyire óvni akar, talán elég közel áll hozzád... hozzátok, hogy neki is jó hasznát vegyük!
A következő pillanatban hatalmasra nyújtott karjával betörte az ablaküveget, és egyenesen Gordont vette célba, aki nem láthatott többet, csak, hogy egy hatalmas, örvénylő vízoszlop rázuhan, elnyeli, és bemeli az épületbe. Ugyanez történt Amandával is, és a nagy erejű szippantás következtében hamarosan középtájékon össze is koccanhattak, de még ekkor sem szabadulhattak, a rémlény nem engedte. Egymáshoz lapultan pörögtek egy kicsit lassabban, és a fejük még kint volt a vízből, ahogy a kád fölött forogtak, aztán különös dolgot érezhettek. Leginkább olyan volt, mintha kihűltek volna. Vészesen kihűltek volna.
Aztán a szippantó erő rákapcsolt, és behúzta őket az illatos habokba. Észveszejtő gyorsasággal száguldottak, de nem jelentett akadályt az olyan semmiség, mint a lefolyó vagy a csövek. Furcsamód mindenhol könnyedén elfértek, viszont a sebesség, amivel haladtak olyan iszonyatos volt, hogy még ha nem is vettek mély levegőt, mielőtt elsüllyedtek volna, ha húsz másodpercig kibírták, megmenekültek. Egyenlőre...
Az út háromnegyedét a nyílt vízen tették meg és hamarosan már az óceánban voltak. Akkor hirtelen megálltak. Jókora palástot viselő férfi lebegett hozzájuk, és egy határozott mozdulattal elkapta a torkukat. Ujjaiból forróság áradt, kissé talán kellemetlen mértékben is főleg a sok hideg után, de hamar abbamaradt, és Gordonék máris azon kaphatták magukat, hogy kaptak levegőt a víz alatt. Sőt, ha beszélni akartak, már nem csupán buborékok szabadultak fel a szájukból. Igaz, azok is, de csak egészen aprók, és egészen kevés.
-Az ég szerelmére! - mordult fel kissé visszhangzó hangján, ahogy végigmérte Amanda csupasz testét. Levette magáról a köpenyét, és ráadta.
-Hé, már így találtam - méltatlankodott a testetlen hang, ami fogságban tartotta őket.
-Mindegy, de ne várasd meg a főnököt.
-Jól van na, megyek már! Talán én pepecseltem a csaj öltöztetésével?!
Aztán jött megint a rántás, és meg sem álltak egészen addig, amíg a szemük előtt ki nem bontakozott egy víz alatti város képe. Az épületeket sziklákból, kagylókból tákolták, valamint mások által elvesztett holmikból, úgyhogy még függöny is lengedezett lustán az ablakokból, itt-ott igazi ajtót szereltek fel bejáratnak. Itt-ott élőlényeket is láthattak, de túl messze voltak ahhoz, hogy jobban ki lehessen venni, pontosan kik is ők és hogy néznek ki.
Ők azonban nem ezek felé az egyszerű épületek felé mentek, hanem egy távolabbi, viszont jóval nagyobb villaszerű házhoz már sokkal barátságosabb tempóban. Odabent szinte minden kőből volt, de egészen hasonlított egy igazi lakóházra. Még díszeket is elhelyeztek itt-ott, például vázákat, szobrokat, antik bútorokat. Még világítás is volt, igaz a fény valahogy nem tartozott sehova, egyszerűen csak volt. Se egy lámpa, se egy üveg tele szentjánosbogarakkal, semmi.
Ahogy haladtak előre, időnként előkerült egy-egy ott lakó is. Voltak kagyló bikinis sellő lányok és csupasz mellkasú sellő fiúk, medúzafejű lények, olyanok, akiknek minden végtagjuk örvényből tevődött össze, mint az, amelyik a fürdőben elnyelte őket, apró tengeri csikók, amik emberi nyelven beszéltek, és még számtalan féle-fajta lény.
Lefelé haladtak egy lépcsőn, bár a lábuknak nem kellett érinteni a talajt, amíg egy látszólag üres terembe nem értek. Ott azonnal elkapta a kezüket lábukat egy-egy ősréginek tűnő kötél darab, és szorosan egy középen emelkedő hosszúkás, lapos sziklához erősítette őket egymás mellé.
-Uram, elhoztam Amanda Boowert.
-És ha jól látom, még egy ráadást is - hangzott fel egy másik hang, ami lassan, lustán képezte a szavakat, mintha álmos lett volna.
-Igen, gondoltam, nem árthat. Védeni akarta a nőt, ráadásul telepata, talán jobb, ha inkább itt van, minthogy eljárjon a szája. Meg aztán hátha tud valamit.
-Nagyon jól tetted! Elmehetsz.
A futár néhány buborékcsík kíséretében elment, a hang tulajdonosa pedig komótosan eléjük sétált. Egészen emberi alakja volt, de vagy három méteres volt, zöld színű, barna foltos, ujjai között úszóhártyák feszültek, szeme kopasz feje búbján ült, orra pedig egyáltalán nem volt.
-Amanda Boower - szólította meg a nőt kis meghajlással. - Micsoda megtiszteltetés.

Természetesen azonnali reakciót váltott ki a kiáltásom, hiszen nem azért vannak a testőreim, hogy tétlenül üljenek, ha bajban vagyok, de sajnos döbbenten láttam, hogy hiába eresztenek számtalan golyót támadómba, annak folyékony testének az meg sem kottyant.
Viszont az ellentámadása iszonyú gyors és kegyetlen volt és most újabb két emberemet kellett holtan látnom.
Dühösen, a kétségbeeséstől és a méregtől patakzó könnyekkel rángattam magam, de ennek a rémalaknak ez semmit nem jelentett, sőt egy könnyed mozdulattal a medence oldalához préselt és most már meg is szólalt.
A félelem ugyan összeszorította a szívem, de úgy döntöttem nem adom meg neki ezt az örömöt, hogy lássa is rajtam, habár fogalmam sem volt, hogy lát-e egyáltalán, hiszen csak egy fehér vonások és érzékszervek nélküliemberformát láttam magam előtt, deréktól felfelé.
- Ne igyál előre a medve bőrére! – sziszegtem felé megpróbálva kiszabadulni, de csak még jobban szorított, még akkor is mikor valami elvonta a figyelmét, majd a fejforma ismét felém fordulva fenyegetően szólt.
- Telepa…..Mi? – nygtem ki önkéntelenül, de aztán befogtam a szám, hátha tényleg valaki meg akar menteni, akkor nem fogom lebuktatni.
Mondjuk elég furán hangzott a „hozzátok” szó a beszédében, kicsit olyan volt, mintha többen lettek volna, vagy, mintha……mintha irányítaná valaki!
A következő jelenetre azonban nem számítottam és hangosan fel is sikoltottam, ahogy ez a valami egyszerűen kinyúlt az ablakon és berántott egy vadidegen férfit, akihez olyan erővel vágódtam, hogy alig kaptam levegőt. És mielőtt még felfogtam volna, hogy mindez úgy történik, hogy én egy szál semmiben vagyok, már olyan szédítő forgásba és zuhanásba kezdtünk a víz alatt, hogy alig volt időm egy nagyobb levegőt venni, sőt felfogni, hogy hogyan is tudott szállítani minket a lefolyón, vagy min keresztül. Azt hiszem jobb, ha ebbe most nem gondolok bele!
Mire újból úgy ahogy magamhoz tétem a sokkból, már valahol egy végelláthatatlan vízben voltunk és én nagyon fáztam. Ekkor tudatosult bennem ismét, hogy meztelen vagyok és éppen egy palástot viselő férfi tart a nyakamnál fogva, ráadásul mintha lélegezni is tudnék újból.
A kezem azonnal a mellem és a szemérmem elé kaptam, hiszen még ebben a rémes helyzetben is ez lebegett csak előttem hirtelen, de aztán a férfi úgy látszik megkönyörült rajtam és pár pillanat múlva már a meleg köpenyében burkolódzhattam.
- Köszönöm. – leheltem alig hallhatóan, bár fogalmam sem volt ki ő és mit akar tőlem, de a gesztus már megért ennyit, hiszen ahogy láttam az idegen férfi is velem tartott ide.
~ Főnök? ~ ütötte meg a fülemet a párbeszéd, de aztán megint csak a víz alatt találtuk magunkat, ahová az eddigi elrablónk cipelt minket, de az volt a legfurcsább az egészben, hogy úgy tudtunk lélegezni, mintha a felszínen jártunk volna.
Mikor megláttam azt a szedett-vedett várost, még a nemrég visszanyert lélegzetem is elállt.
~ Mi a fene ez az egész? Biztos nem álmodom? ~ csíptem meg magam, de kénytelen voltam megállapítani, hogy nagyon is ébren vagyok, csak valami éber rémálomban.
Az a nagyobb kastély ami felé közeledtünk most már annyira lelassulva, hogy ki tudtam venni a részleteket, már legalább valami normális épületre hasonlított, még szobrok és bútorok is voltak benne. Igaz, hogy a fény eredetére nem sikerült rájönnöm, de meg vallom őszintén nem is törtem nagyon magam, hogy rájöjjek.
A lények akikkel útközben találkoztunk, mintha az Ariel című meséből léptek volna elő, amit még Sebastiennel néztem meg valamikor, de aztán már a megérkezésünk kötötte le a figyelmemet, mert az sem volt kellemesebb az eddigieknél. Mondhatnám csöbörből-vödörbe.
A lapos szikla, amihez a terem közepén végül mindkettőnket hozzákötöztek valami láthatatlan sellők, mintha valami totemoszlop lett volna.
Megérkezésünk örömére előkerült a házigazda is, aki miután elbocsátotta a feladatot teljesítő szolgáját, fizikai valójában is megjelent és én döbbenten néztem rá. Nem, nem azért mert ismertem volna, dehogy! Szimplán a méretei és a kinézete miatt. A fejem alig bírtam felé fordítani olyan magas volt, vagy 3 méter, és zöld és barna terepszínű volt, kezein úszóhártyák bizonyították, hogy a vízben érzi otthon magát. Kopasz fején táncoltak a halvány fények.
- Én ezt nem mondhatnám el! – néztem rá most már határozottan inkább dühösen, mint félve. – Ki a fene maga és miért rabolt el? Erről a szerencsétlenről nem is beszélve, akinek semmi köze hozzám. – intek a fekete férfi felé. – Ezt még nagyon meg fogja bánni!

Reméltem, hogy az a barom testőr idejében odaér, mert nem szerettem volna, ha a Boower nő pont akkor dobja fel a talpát, mikor végre megtaláltam. Rosszat tett volna a bankszámlámnak. Nagyon rosszat.
Aztán éreztem valami halvány, borzongó, nedves dolgot. Mintha az agyamat érintették volna meg egy vizes kézzel. Mi a fene?
De már nem volt időm elgondolkodni rajta. Egy vízoszlop robbant ki az egyik emeleti ablakból. Leesett állal bámultam, főleg, hogy egészen emlékeztetett egy kézre. Mi a rohadt élet van itt? Mégse nyírtam ki a nyomorék kis telepata-törpét? Utoljára ott, a vidámparkban láttam olyasmit, ami ennyire ellent mondott a fizika törvényeinek. De mi ez? Hé!
A víoszlop-kéz rám zuhant és kitépett a kocsimból. Átfutott az agyamon, hogy megint el fogják lopni... És most nem is Aya lesz a tettes. Még vethettem egy pillantást a nyitott ajtajú kocsimra, aztán a vízmarok berántott az ablakon, és bevágott egy rakás vízbe.
Ez már annál jobban tetszett. Bár a különböző testrészeim, melyeket sikerült a medence vagy mi oldalának csapnia, most fájtak, mint a rosseb, de a látvány...
Azonnal megismertem Amanda Boower-t. Épp eleget nézegettem már a képét, hogy felismerjen bárhol, bármikor. Tudtam azt is, mennyi idős. Meg kell hagyni, a korához képest fantasztikusan nézett ki. Sok nő csak az arcára fordít külön figyelmet, keni krémekkel, meg ilyesmi, ahogy öregszik. Ő nem. Az egész testét karban tartotta. És nem is akárhogy. Nyugodtan letagadhatott volna hat vagy hét évet, talán kicsit többet is.
De nem igazán volt időm Amanda Boower idomaiban gyönyörködni, mivel máris forogni kezdtünk, mint mikor... Nos, mint mikor a lefolyóban eltűnik a víz. Rohadt életbe! Mély levegőt vettem, és elmém erejével próbáltam rávenni azt a víz-izét, hogy engedjen el minket. Nem jártam sikerrel.
Csakhamar a tengerben találtuk magunkat. Már épp azt gondoltam, hogy itt fogok meghalni, de akkor még utoljára valami jóban részesítem magam, és elkezdtem Amanda felé vergődni, de akkor észrevettem, hogy voltaképpen kapok levegőt. Jött egy fickó, olyan ódivatú köpeny-izében, mint amilyenekben az az ütődött Magneto is szeret járni. Mi a fene? Mi ez a beszélgetés?
- Hé! Mi folyik itt?
Meglepve láttam, hogy tudok beszélni. Ez érdekes fejlemény volt. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy ez nem az én érdemem. De mit csinál ez a barom? Felöltözteti a nőt? Eh, idióta... Bár tény, hogy Amanda hirtelen támadt szégyenlősséggel kezdte el magát takargatni, de hát mit lehet tenni? Csak nem mondhattam, hogy hé, asszonyom, hadd bámuljam még egy kicsit...
Mikor Amanda már abban a randa, ormótlan köpenyben volt, megint elindultunk valahová. Én megkockáztattam egy telepatikus üzenetet remélve, hogy nem fog senki sem kihallgatni minket. Sosem lehet tudni...
Amanda, a férje küldött. Él, és a fia is. Keresik magát. Magánnyomozó vagyok, és engem béreltek fel egy fatális véletlen során mindketten. A nevem Gordon.
Abbahagytam, mert észrevettem, hogy valami nagy kezd kibontakozni előttünk. Ilyen nincs! Egy város a víz alatt! Egy lerobbant város... Mintha keresztezték volna Bronx-t Atlantisszal. Sellők... Beszélő kis izék... Na jó, ez megint valami hagymázas álom, vagy micsoda. De hogyan? A törpe halott. Ki más volna képes erre? Talán van egy ikertestvére, vagy micsoda?
Aki elé elvittek minket, az nagyon nem hasonlított a törpére. Meg senki másra sem, akit valaha láttam.
- Igazán semmi szükség rá, hogy megkötözzön -mondtam - Nem vagyok valami jó úszó, és hülye lennék vízben használni a stukkeremet.
Valahogy úgy éreztem, ez most mégsem az én fellépésem. Legjobb esetben is csak statiszta vagyok. Remélem nem azok közül, akiket a film negyedénél megesz az óriáspolip. Nem, itt egyértelműen Amanda volt a címszereplő. Eleinte úgy tűnt, felnőtt film lesz, de már ebben is kételkedtem. Ez valami horror, asszem.
Talán jobb lett volna, ha nem találom meg Amandát, gondoltam. Ennyit azért nem fizetnek érte. Még ketten együtt sem.

A férfi, ez a Gordon, ha hinni lehet a fejemben megszólaló hangnak, hiszen muszáj volt kételkedtem benne, olyan dolgokat közölt velem, azt állította, hogy Jeremy él! Már az is megdöbbentett, hogy ezt közölte velem, de hogy még Sebastien-t is ismeri! Le voltam taglózva, de sajnos nem volt idő arra, hogy kifaggassam, mert most engem faggattak.
Akár mennyire is azt mutattam, hogy nem érdekelnek a körülmények, és csupán felháborodott vagyok, nagyon is be voltam tojva, hiszen valahol az óceán mélyén voltam, egymagam, mindenféle segítség lehetősége nélkül, hiszen ki a csuda keresne itt engem.
A viziember vigyora ráadásul semmi jót nem ígért, ahogy a szavai sem, amik ráadásul meg is döbbentettek.
- Ezért raboltatott el maga kretén? – bukott ki meggondolatlanul a számon. – Hiszen, ha kicsit jobban utána néz a dolgoknak, akkor tudhatja, hogy Jeremy több, mint két hónapja eltűnt! És nem kell, hogy ezt nekem elhiggye, kérdezze meg bármelyik konkurens bandát, azok is alátámaszthatják a szavaimat. – húzódik gúnyos mosolyra a szám, hiszen most jól pofára esett a nagyfiú. – Ezért kár volt ennyi energiát belefeccölni, hogy idecipeltessen. – nézek bele a tányérnyi szemeibe, ahogy az arcomba hajol. – Akkor tagolom, hogy maga is megérte: N E M T U D OM!
Talán hiú remény volt azt gondolni, hogy belenyugszik a válaszomba és sűrű bocsánatkérések közepette elereszt, de hát azt mondják a remény hal meg utoljára.
Természetesen nem így történt, és még ha el is gondolkozott a dolgon, ezt felém nem mutatta, sőt valószínűleg az ő, a mi fülünk számára hallhatatlan hívására a terembe lebegett két medúza csápokkal felfegyverkezett férfi, akik gondolom nem a szórakoztatásunkra érkeztek, vagyis talán arra, csak nem a jó értelemben.
Mikor csak futólag hozzám értek, ellebegve mellettem, máris olyan égető, maró fájdalom hullámzott végig a karomon, hogy össze kellett szorítanom a fogam, hogy ne kiáltsak fel.
- Maga idióta! – sziszegtem a férfi felé. – Akármit is csinál velem, nem tudok mást mondani, csak, amit már közöltem az előbb! Nem tudom, hogy hol van a férjem, talán már nem is él! – vágtam a fejéhez a keserű szavakat, miközben elrántottam a fejem simogató kezei elől.
Aztán hirtelen eszembe jutott szerencsétlen sorstársam, akit valamiért velem együtt hurcoltak el tévedésből és most, ahogy rákérdeztek, megint ránéztem, majd vissza a főnökre.
- Engedje el! Hiszen azt sem tudom kicsoda! Miért bántanák, hiszen csak egy ártatlan járókelő! – igyekeztem legalább őt megvédeni, ha már magamat úgy sem tudom.
- NEEE! – rángattam meg a kötelékeimet, mikor kimondta az utolsó szavakat. – Maga szadista őrült! Hagyja békén….. – de már el is tűnt az ajtó mögött, magunkra hagyva minket a két kínzómesterrel, aki látszólag nagyon is élvezték a helyzetet.
Atán megkezdődött a tortúra és pár perc múlva már csak a folyamatos csípéseket és vadító kínt éreztem, ahogy egyre több vérvörös csík jelent meg a testemen, ami még jóval az érintés után is iszonyú fájdalmat okozott. Már hangosan sikoltoztam, mikor hirtelen nem éreztem újabb perzselő érintést, csak egy idegen hangot hallottam, így patakzó könnyeimen keresztül megpróbáltam felnézni a jövevényre.
Egy szőke hajú sellőlány volt a kíváncsi látogató, akit a két kínzónk elég nagy tisztelettel kezelt, bár igyekeztek rábírni, hogy minél előbb távozzon, de az közelről is megbámult minket, ahogy tett egy kört kikötözött testünk körül.
- Kérem…….segí….. – suttogtam halkan, ahogy ellebegett, de rá kellett jönnöm, hogy ő is egy követ fúj velük, így mikor távozott, fáradtan és meggyötörten néztem a két medúza szemébe.
- Ha megöltök sem tudok többet mondani. – szorítottam össze a szám, hogy felkészüljek a fájdalomra.

Chrisnek a visszatérésem örömére.

Először nem értettem mire is akar kilyukadni, aztán leesett.
- Nem tudok róluk semmit. Ha életben is vannak, biztosan figyelik őket. A szökésem miatt legalábbis én ezt tenném Stryker helyében. Nem merek haza menni, féltem őket. - Vallottam be szomorúan. Olyan nagyon vágytam megint haza hozzájuk, de tudtam azonnal elkapnának, ha megpróbálkoznék vele. Talán még anyuékat is bevinnék. - Különben is, ők mindig is arra neveltek, hogy mások előtt ne használjam a képességemet. Inkább bele próbáltak olvadni a környezetükbe. - Fűztem hozzá még egy gondolatot, ami eszembe jutott ezzel kapcsolatban. - Szóval te szuperhős vagy, mint a képregényeken? Van ruhád is meg maszkod? Megmutatod? - Kérdeztem vigyorogva, mert ahogy elképzeltem Chist valami nevetséges maskarában azonnal felfelé kezdett görbülni a szám sarka. Tekintetem követi, ahogy felkel az ágyról és a hatalmas üvegablakhoz sétál. Egy ideig az ablak nyújtotta panorámára mered, majd visszafordul hozzám. Nem igazán nyugtatnak meg szavai, a végét meg pláne nem is értem.

- De miért volna az baj? Ők a rossz fiúk, engem kellene megvédeni. Nem értem. - Értetlenkedek továbbra is, majd számat is eltátva nézem, ahogy valami ezüstösnek tetsző gömböt bűvészkedik a semmiből elő megint. Folyékonynak tűnik, mintha talán még lebegne is Chris tenyere felett. Nagyot pislogok, ahogy eltünteti a kezében. Elkezdte sorolni a szerintem jobbnál jobb ötleteimet. De be kellett látnom, igaza van. Nem leplezném magamat, inkább felhívnám a figyelmet. Viszont arról, hogy átszabassam az arcomat hallani sem akarok. ~Hogy fog akkor megismerni Nick?~ Nem jó ötlet ez így. - Amíg nem találjuk meg Nicket, szó sem lehet arcplasztikáról! Szerinted hogy ismerne meg? Sehogy. Én is bizalmatlan lennék vele, ha nem úgy nézne ki, mint ahogy kinézett. Azt hinném, hogy csapda. Egyenlőre nem elég ez a fejkendő és a napszemüveg? - Kérdezem. - Még eszembe jutott egy dolog, amit kipróbálhatnánk. A csadorhoz mit szólsz? A szemeimen kívül nem látnának mást és a képességem használatához is elegendő ennyi. De most már tényleg induljunk. - Próbálkoztam még egy utolsó dobással, miközben felálltam ültömből.

Azért az eléggé abszurd, hogy lehúznak a lefolyóba, aztán valami fura izé vallatni akar, vagy mi, utána meg parancsot ad, hogy öljenek meg. Jó, nem annyira fura... De mondjuk nem történik meg velem minden hónapban. Nem mondom, jó teste van ennek az Amandának, de az, hogy láthassam, annyit azért nem ért meg, hogy most itt kinyírjanak valami planktonok vagy mik.
- Hé, figyeljetek, én csak véletlenül keveredtem ide, azt se tudom, ki ez a nő, és esküszöm, semmi közöm hozzá... Komolyan... Hallod, haver, vidd innen a csápodat, mert letépem!
Persze nem vitte. Én pedig nem téptem le, mert semmi mozgásterem nem volt. Egy ponton arra gondoltam, itt az ideje bevetnem a vészhelyzetekre tartogatott képességemet, de a Poltergeist is hatástalan maradt. Vagyis nem teljesen: egész látványos kis örvényeket tudtam kavarni vele. Kár, hogy semmire sem voltak jók.
A fájdalom nagy volt. Nem akkora, amit már nem lehet elviselni, de sejtettem, hogy ezek a medúza-szerű förmedvények előbb-utóbb olyanban is részesíteni fognak. Azt már nem állt szándékomban megvárni, de nem láttam be, mi mást tehetnék. Nagyon úgy nézett ki, hogy ezt nem úszom meg. Talán, ha elárulnám a megbízóimat... És meg is tettem volna, ha van rá bármi garancia, hogy akkor engem életben hagynak.
De tudtam, hogy nem így lenne. Ha túlélhetem, nem zavar, ki hal meg értem. De ha így is, úgy is meghalok, akkor már ne kapja meg a mocsok se, amit akar, aki megöl engem. Szemet szemért!
Szinte észre sem vettem, mikor hagytak fel a kínzásommal. Na tessék, most meg hallucinálok. Remek.
Aztán rájöttem, hogy ez nem hallucináció, és a kis hableány tényleg itt csapkod körülöttem a halfarkával. Láttam egyszer hasonlót egy felnőtt filmben... Hm... De talán nem most kéne elkalandoznom. Valami a kezembe került. Hamar megállapítottam, hogy egy kés az. Igyekeztem nem mutatni a meglepetésemet. Valaki egyszer az én oldalamon áll... Ez ritkaság.
Amint a sellő kilibegett, és már neki is estem a kötelékeimnek. Egyelőre fogtam őket, hogy miután már megszabadultam, még mindig úgy tűnjön, hogy fogoly vagyok.
- Hé, fiúk... Lehet, hogy én tudok mondani valamit arról a fickóról. De veletek, hülye kis csicskásokkal nem beszélek. Nekem a nagyfőnök kell.
Körvonalazódott bennem valami terv-féle. Ha nincs túl nagy pechem, talán még túl is élhetem a mai napot.

A két verőlegény nagyon felvillanyozódott, amikor Gordon kijelentette, hogy hajlandó beszélni. Igaz, a rájuk tett megjegyzése nem nagyon tetszett nekik, ezért azt dicsérő szavak helyett inkább néhány hosszabb csípéssel honorálták. Utána viszont maradt csupán az önelégült vigyor, ahogy annak tudatában távolodtak el a foglyoktól, hogy sikeresen megtörték őket, de hát nem is lehetett másra számítani, elvégre ők profik.
-Lám, lám, lám! Végre megjött az eszed, Mr. Véletlenül Keveredtem Ide?
-Azért kár, hogy ilyen gyorsan, már épp kezdtem belejönni!
-Mindegy, szóljunk a főnöknek. Szerintem a kihallgatás után is még játszhatunk velük egy kicsit.
-Öt gyöngykagyló, ha enyém lehet a csaj.
-Tíz, és negyed órára én is megkapom.
-Legyen.
Alkudozva hagyták el a helyiséget, majd miután az ajtót is bezárták maguk mögött, Amanda és Gordon magukra maradtak pár percre. Ha a kötelektől meg is szabadultak, kiutat akkor sem találhattak, mivel mindenhol sziklafal vette őket körül, és az egyetlen kijárat az ajtó volt, amit viszont kulcsra zártak, úgyhogy hiába is feszegették vagy próbálták betörni. Látszólag nem volt innen kiút.
Nem sokára azonban zaj szűrődött be odakintről. Vékonyka, gyermekinek tűnő hang, ahogy erőlködve nyögött, végül pedig kattant a zár, és az ismeretlen halkan megszólalt.
-Nyissátok ki. Egyedül nem megy.
Ha eleget tettek a kérésnek, először talán nem láttak semmit, mivel a látogatójuk egy piciny csikóhal volt. Amikor meglátta őket, feljebb lubickolt, hogy a fejük előtt lebeghessen, és pont a szemükbe nézhessen.
-Maradjatok csöndben, és kövessetek - súgta oda nekik. - Ne féljetek, a kisasszony küldött segíteni. Kiszabadítalak, de nagyon kell sietnünk. Ő nem jöhetett el újra nehogy lebukjon, de a kést muszáj volt neki hoznia, mert azt én nem bírtam volna el egyedül. Gyertek.
Nem visszafelé mentek a folyosóra, ahonnan jöttek, hanem rögtön jobbra fordultak, ahol egy hatalmas résen át lefelé tudtak előre haladni. A csőszerű alagútban semmiféle világítás nem volt, de nem is kellett kanyarogniuk, csak egyenesen előre, vagyis lefelé úszniuk. Viszont jobban tették, ha óvatosak voltak, ugyanis az érdes szilafal felsérthette a bőrüket, ha nem vigyáztak. Nagyjából kétszáz méternyit haladhattak így előre, mire kiértek a csőből és az épületből.
-Erre - szólt hátra, és sebesen előre kezdett úszni.
Meg sem állt addig, amíg el nem ért egy korallzátonyoktól takarásban lévő házikót távolabb a nagy villától. Ez az épület kicsi volt, falait alga tarkította, teteje, ami kagylókból készült, foghíjas volt már. Ablakaiból foszlott rongyok lengedeztek ki, mint függönyök, az ajtó helyett pedig zsinórra fűzött színes kavicsok takarták a bejáratot. A kis csikóhal ide vezette őket.
-Gyertek be, már vár rátok - kacsintott rájuk, és előrement.
Odabent kényelmes nappaliban találhatták magukat. Volt ott asztal székekkel, fotel, szekrények, egy-két dísztárgy, és bár szerényebb volt, mint eddigi vendéglátójuk hajléka, azért mellette szólt, hogy itt senki nem akart az életükre törni. Az asztalnál egy idős férfi ült, akinek egészen emberi formája volt, viszont bőrét ellepték a kis kövecskeszerűségek, mintha ő is szikla lett volna, legalábbis részben, viszont ha közelebbről megnézték, láthatták, hogy valójában az nem más, mint korall.
-Örülök, hogy egyben kijutottatok - mondta kedvesen, és kezével a súlyos székek felé intett, hogy foglaljanak helyet. - Ha nem jöttetek volna el időben, nem ment volna ilyen simán. De ne féljetek, itt nem valószínű, hogy keresni fognak, legalábbis egy darabig biztosan nem. Szóval, ha van bármilyen kérdésetek...
Ha a hollétükről kérdeztek:
-Az Atlanti-óceán közepén vagyunk. Szóval strandolókra ne nagyon számítsatok!
Ha róla kérdeztek:
-A szárazföldön Thomas Mole-nak hívtak. Itt lent meg... ki milyen nyelven beszél éppen. Nincs is mindig köze az emberihez, ha nem tudták megtanulni, szóval maradjunk csak a Thomasnál. Ti pedig a Varangy báró legújabb áldozatai volnátok. Milyen néven tisztelhetlek titeket?
Ha a helyről kérdeztek:
-Ez itt egy olyan kolónia, ahol azok a mutánsok élnek, akiknek a képessége lehetővé teszi, hogy a víz alatt is meglegyenek. Mint gondolom, tudjátok, odafönt nem mindenki szenvedheti a fajtánkat, itt viszont biztonságban vagyunk tőlük, ide nem jönnek utánunk, mivel nem is tudják, hogy itt vagyunk. Ezen a helyen békében élhetünk, messze a sok fajgyűlölő gazembertől, akik már annyiunk életét megkeserítették.
Ha a Varangy báróról kérdezték:
-Egy bajkeverő. Itt is vannak bűnözők, mint odafönt, csak nekünk jobban kell vigyáznunk, nehogy magukra vonják a szárazföldiek figyelmét. Ezért is segítettünk nektek kiszabadulni. Ha utánatok jönne valaki, azzal nagy bajt okozhatnának nekünk. És mi szeretnénk itt békében élni, akkor is, ha vannak páran, akik képtelenek nyugton maradni. Viszont neki nagy a hatalma vízben és szárazon egyaránt, úgyhogy nehezebb vele dűlőre jutni. Úgyhogy az egyetlen megoldás az, ha minél hamarabb hazajuttatunk titeket, lehetőleg az ő tudta nélkül. És itt jön csak a neheze.
Közelebb hajolt hozzájuk, hogy mondandója fontosságát, komolyságát még jobban kihangsúlyozza.
-Akitől a kopoltyútokat kaptátok ő szokott őrt állni a határon, hogy ha látogató érkezik - hiszen az itt élők családtagjai, ismerősei a szárazföldi életükből nem feltétlenül vízi mutánsok -, akkor gondoskodjon róla, hogy kibírják idelent fulladás nélkül. Viszont nem éppen a becsületes fajta. Könnyen lefizethető, ezért nem tett semmit, amikor titeket hoztak. Viszont csak ő tud visszaváltoztatni titeket. Ha most visszamentek az otthonotokban, meghaltok. Kopoltyúval nem tudtok odafent lélegezi. Szükség lesz rá, de ingyen nem fog mellétek állni a báróval szemben. Szóval találjátok ki, mivel tudnátok lefizetni. Van valamitek, ami elég értékes a megvesztegetéshez?

Nagyon megdöbbentem, mikor Gordon megtört és felajánlotta ezeknek a tengeri kínzómestereknek, hogy elárulja a férjemet. Igaz nem ismertem, hogy milyen kapcsolat lehet közöttük, ha egyáltalán igaz, amit csak úgy kutyafuttában a tudomásomra hozott és még mindig erősen kételkedtem benne, de akkor is tartania kellett volna a száját.
- Gordon, kérem ne tegye, hiszen akkor is megölnek minket! – próbáltam jobb belátásra bírni, de pár kínzó csípés után inkább nem szóltam többet, úgy sem lett volna értelme.
Az, hogy nem engednek el minket a következő szavaik csak megerősítették és én csak könyörgő tekintettel néztem a férfire, hogy gondolja meg magát.
Azután kaptunk pár perc haladékot, hiszen magabiztos vigyorral elmentek a főnökükért, és már éppen megint belekezdtem volna a rábeszélésbe, mikor Gordon hirtelen ellibegett a faltól és hozzám úszva elvágta az én köteleimet is.
- De, hogyan? Hogyan sikerült kiszabadulnia? – néztem rá nagy szemekkel, de akármit is válaszolt közben már a menekülésünk útvonalát próbáltuk kitalálni, de a tömör sziklában, csak az az egy kijárat volt, ahol a csáposok is kimentek és ami jelenleg zárva volt és akármit csináltunk úgy is maradt.
Aztán meghallottam a neszezést a túloldalról és meghűlt bennem a vér, hogy a kínzóink tértek vissza, de a zár kattanása után megszólaló cincogó hangocska nem épp rájuk hasonlított.
Gordon egy erőset rántott az ajtón és az végre kinyílt, én meg kíváncsian lestem ki a férfi válla fölött, hogy lássam ki akar segíteni nekünk ebben a fura világban.
Először azt hittem, hogy nincs ott senki, amin meg is lepődtem, hogy akkor kinek a hangját hallottuk, de aztán megpillantottam az kis csikóhalat, amely hirtelen elénk lebegett, és beszélni kezdett.
Nem volt rá szükség, hogy megkérdezzük ki ő és miért segít nekünk, mert gyorsan elhadarta és már úszott is előttünk, hogy mutassa az utat. Elég szürreális volt ez az út és valami meredek csőben haladtunk lefelé, aminek fala a rárakódott kagylóktól és koralloktól olyan éles volt, hogy jó pár helyen megvágtam a csupasz bőrömet, míg sietve haladtunk előre.
Aztán kiértünk, elhagytuk a fogságunk helyszínét és egy távolabbi kis házikóhoz mentünk, ami eléggé lepusztult benyomást keltett, főleg az előző után.
- Ki vár ránk? – kérdeztem és kíváncsian léptem be az ajtón, ahol meglepve láttam, hogy a romos külső egy kényelmes belsőt takar és egy öreg ember várt ott minket, akinek bőre olyan volt, mintha megkövesedett volna.
Miután hagyta, hogy kinézelődjük magunkat és leüljünk érdeklődve nézett ránk, majd beszélni kezdett és szép sorban mindenre választ kaptunk, ami előtt eddig értetlenül álltunk, hogy hol vagyunk, hogy ő kicsoda, hogy ki az elrablónk és hogy miként tudunk lélegezni a víz alatt. Sok minden érthetővé vált, de voltak még sötét foltok.
- Ezek szerint köszönettel tartozunk Önnek, vagy Önöknek, hogy kiszabadítottak minket, de hagy kérjek még valamit. – néztem rá reménykedő tekintettel. – Szeretnék egy ruhát, bármilyen rongyot, amiben könnyebben tudok mozogni, mint ebben a köpenyben.
Aztán, ha sikerült szerezni valamit, máris nyugodtabban folytattam.
- Most már értjük az Önök indítékait, de mi van Varanggyal? Mit akar a férjemtől?
Aztán viszont elég elkeserítő dolgokat hallunk, bár nem megoldhatatlant, csak kérdés, hogy hogyan oldjuk meg, hiszen a varázslót lefizetni normál esetben nem lenne gond, de egyrészt itt nincs nálam a bankkártyám, másrészt kérdés, hogy a becsületszavamra elhiszi-e, ha ígérek neki valamit.
- Hát, mint láttad nem igazán voltam felkészülve egy megvesztegetésre. – utaltam a férfinak az előbbi meztelenségemre. – De nem vagyok szegény ember, és bármit megadok neki, amit kér, de kénytelen lesz beérni a szavammal. Vagy neked van más ötleted? – nézek Gordonra.

- Nem érdekel az idióta férje, senki miatt nem fogok meghalni! - ordítottam a nőre.
Közben telepatikusan is beszéltem hozzá.
Bízzon bennem. Tudom, mit csinálok.
Legalábbis azt hiszem, hogy tudom, de erről neki nem feltétlenül kellett tudnia.
Bármilyen kezdetleges is volt ez a terv, végül is működött. A csáposok leléptek, és nekem igazából pont erre volt szükségem. Persze szívesen megnéztem volna, hogy úgy mégis mi van a fejükben agy helyett, mert úgy hallottam, a medúzáknak nincs agyuk. Bár ahogy ezt a két helyi vagányt elnéztem, nem esett nehezemre azt hinni, hogy nekik sincs. De végül, reménykedve, hogy lesz alkalmam erre a merőben tudományos alapú vizsgálódásra, amit egyáltalán nem a fájó csípések súgtak, engedtem, hogy elmenjenek. Első a szabadulás, bár attól még, hogy már nem voltunk megkötözve, fogalmam sem volt, hogyan juthatnánk ki innen. Talán ha az a randa nagyfőnök visszajön, és elkapom, túszként használva esetleg valahogy kimehetnénk...
A kérdés (és nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom mondani) egy csikóhal formájában oldódott meg. A kis puhatestű ráadásul beszélt, és még szöktetett is! Azért nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok látni.
Aztán amikor rám kacsintott, elszakadt a cérna. Elhatároztam, hogy ez igazából nem lehet valóságos. Biztosan csak álmodom. És ha már így van, akkor miért is ne sodródhatnék az eseményekkel?
A csikóhal vezetésével hosszú utat tettünk meg. Egy öregember kis mesekunyhójához kalauzolt minket a kis izé. Az öreg olyan értelmesen magyarázta el, mi történt velünk, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán nem is álmodom.
- Odafent van pénzem... De itt lent csak pár ázott dollárom van meg egy ócska hamis Rolexem, ami már rég megállt. Mégis mit adhatnék a fickónak? Mire menne egyáltalán idelent a fenti pénzzel?
De még csak nem is ezek voltak a legfontosabb kérdések.
- És mi a jó fenét akar ez a Varangy nevű ipse Boowertől? Nehogy már kinyírja itt nekem a megbízómat! Még nem fizette ki a teljes összeget, és ha halpofát is le kell fizetnem, szükségem lesz pénzre.

Thomas barátságosan mosolygott rájuk, és Amanda hálálkodására csak tiltakozóan intett.
-Ugyan, ne köszönd. Csak ígérjétek meg, hogy hallgattok rólunk, ha felértetek, és máris kvittek vagyunk. A báró sajnos nem képes megérteni, hogy az ilyen húzásaival nem csupán azoknak árt, akiket elrabol, hanem a kolónia többi lakójának is, hiszen csak úgy maradhatunk életben, ha nem vagyunk szem előtt. De hát a hatalom megőrjíti az embert, nincs mit tenni.
A nő kérdésére azonnal felpattant, és kutakodni kezdett egy ládában, majd előhúzott egy hosszú szoknyájú valaha hófehér, most már inkább sárgás és foszlott anyagú elegáns ruhát. Visszaúszva elé, átnyújtotta neki.
-A hálószobában átöltözhetsz - intett az aprócska helyiség felé. - Sajnálom, hogy csak ilyen szegényes öltözékkel szolgálhatok, de idelent nincs nagyon szükségünk váltás ruhákra. A többség nem is hord ruhát. Ezt a minap találtam egy hajóroncsban, gondoltam, még jól jöhet valamire, és tessék. Hát nem igazam lett?
Amíg Amanda öltözködött, Gordonhoz fordult.
-Nagyon bájos hölgy. A feleséged?
Gordon válasza mellett a kis csikóhal is a füléhez úszott, és belesúgott valamit. Thomas elképedve kapta fel a fejét.
-Boower? A mindenit! Az ő nevét azért még idelent is ismerjük... Jó a méret? - kérdezte az érkező Amandára nézve. - Ha a te férjed Jeremy Boower, akkor nem lehet olyan sok mindenről szó. Gondolom lecsapott valami üzletet a báró kezéről. Vagy megölt valakit, akit nem kellett volna. Vagy pont, hogy nem. Esetleg kompromittálta őt, ebben a szakmában nem kell különösebben sokat tennie valakinek ahhoz, hogy halállistára kerüljön. És el kell, hogy keserítselek, addig nem is fog róla lekerülni, amíg meg nem halt. De hát ehhez már nyilván hozzá van szokva. De ezt tőle kérdezzétek meg... vagy a bárótól, bár ha van isten, vele már nem találkoztok többet.
Tiltakozásukra jókedvűen mosolyodott el, és ültében hátradőlt.
-Mi itt lent nem dollárral fizetünk, hanem igazgyöngyökkel. Mivel a bárónak van a legtöbb és legjobb helyen fekvőbirtoka, neki van a legtöbb, de van, akinek egy egész hétig kell gürcölnie egyetlen darabért. Ha fentiekkel kell üzletelni, csak eladjuk a gyöngyöket, és az árukért azt veszünk, amit csak akarunk, de itt lent a fenti pénzt még csak tárolni sem lehet rendesen, úgyhogy nem is éri meg.
Eddigre már lehervadt a mosoly az arcáról, és nem is hiába. Amit mondani készült, a legkevésbé sem volt vidám.
-Az őrt - Calebet - nem lehet pár fityinggel lekenyerezni, nagyobb összegekhez szokott ő, és nem is ostoba, hogy vállalja a veszélyt, hogy magára haragítja a bárót, hacsak nem tudtok neki felmutatni neki valami nagyon jó indokot. Felajánlanám a segítségemet, de nekem összesen csupán tíz gyöngyöm van, és ezzel én vagyok a legvagyonosabb az ismerőseim között. Viszont! - emelte fel a mutatóujját - Kip tud nektek segíteni.
A csikóhal rosszul álcázott büszkeséggel húzta ki magát.
-Innen nem messze van egy barlang, ahol a báró őrzi a vagyonát. Kip tudja az utat. Nem lesz könnyű bejutni, mert szigorúan őrzi. Viszont ez az egyetlen lehetőségetek. Ha bejutottatok hozzátok ki a gyöngyöket. Szerintem ötszáz elég lesz. Attól majd megnyílik Caleb hatalmas szíve és segít nektek. Azt javaslom, ne húzzátok az időt, mert ha a báró megtudja, hogy megszöktetek, azonnal hajtóvadászatot indít utánatok. Ide is hamar elérhet, de majd azt mondom, hogy kiraboltatok, és elindultatok a felszín felé, azzal talán nyertek egy kis időt. Na, ha minden világos, menjetek.
Kip azonnal kilubickolt a kalyibából, és előrelendült egyre távolodva az épületektől látszólag a nagy senki földjére vezetve Amandáékat. Legalább fél órás út várt rájuk, ami közben ha elfáradtak, épp csak egy kicsit állhattak meg pihenni, ugyanis Kip olyankor fontoskodva sürgette őket, hogy nehogy a lazsálásuk miatt kapják el őket. Hamarosan egy tengeri növényekkel befedett szikla mögül kilesve megpillanthatták a barlangot, ami előtt két őr állt. Az egyiknek cápafeje, de ember teste volt, a másiknak pedig nyolc hosszú keze, és mindegyikben kést tartott.
-Nincs más út - suttogta Kip. - Csak itt lehet bejutni.

Thomas nagyon nagylelkűen adott nekem egy régi, de valamikor nagyon elegáns ruhát, amit végre magamra vehettem a köpeny helyett.
Mikor visszatértem az öltözködésből meglepően hallgattam Gordon kifakadását, mert az ugyan már közölte, hogy ismeri Jeremyt, amit persze hittem is meg nem is, de inkább nem, de az már tényleg sok lett volna, ha az én férjem felfogad egy ilyen alakot. Ez nem az ő stílusa volt, de nem akartam meghazudtolni a férfit, amíg nem tudok ennél többet, hiszen mostanában furcsábbnál furcsább dolgok történnek.
De úgy látszik Thomas-nak is ismerős volt a férjem neve, mert felkapta rá a fejét és Varangy konkurenciájaként emlegette, de konkrétumokat sajnos nem tudott.
- Gyöngyök? Honnan vegyünk mi gyöngyöket? – néztem kétségbeesetten a megkövesedett bőrű segítőnkre, aki még ráadásul fokozta az elkeseredésemet azzal, hogy elmondta Calebet nem lehet kis összeggel megvesztegetni, így egyre reménytelenebb kezdett lenni a dolog, amíg meg nem említette, hogy a kis csikóhal talán tud valamit, amivel kimászhatnánk a trutyiból.
- Igen? Ez nagyszerű, halljuk mi az? – néztem a büszkén feltartott fejű kis halacskára.
Mikor aztán Thomas elmondta, hogy ahhoz, hogy megvesztegessük az őrt, csak úgy tudunk sok-sok gyöngyhöz jutna, ha kiraboljuk annak tulajdonosát, a nagy Varangyot, hát mit ne mondjak nem repestem az örömtől. Gondoltam, hogy nem lesz egy sétagalopp, hiszen biztosan erősen őrizteti a helyet és mi ketten Gordonnal, fegyvertelenül, egy idegen világban, hogyan is tudjuk majd megszerezni? Reménytelen volt a helyzet! De, hát nem én lennék, ha ilyen könnyen feladnám, így természetesen egy szóval sem árultam el a kétségeimet, elég lesz majd akkor problémázni, ha látom, hogy mi lesz a helyzet.
Megköszöntem a halembernek a segítséget és a ruhát, majd a már türelmetlenül ficánkoló Kip után úsztam, remélve, hogy Gordon is csatlakozik, hiszen nem nagyon volt választásunk.
Fárasztó volt az iram amit a kis csikóhal diktált, ezért párszor meg kellett állni, hogy szusszanjak egyet, de végül megérkeztünk egy barlang elé, ahol egy cápa- és egy polipember vigyázta a bejáratot, akinél ráadásul volt pár, pontosan nyolc darab kés.
A növények mögül leskelődve próbáltuk kitalálni, hogy hogyan tovább, mert Kip szerint nincs más út befelé.
- Valamelyikünknek el kéne csalogatni a barátainkat, akkor talán van esély a bejutásra. – vetettem fel halkan.

Hát persze, hogy igazgyöngy, végül is mi mással fizethetne ez a rakás meselény? Fabatkával? Vagy gyémánt félkrajcárral? Hogy az a...
- A feleségem? Isten őrizz! Mármint nem mondom, jó bőr, de én meg a házasság... A megbízóm neje. Nem keverem a munkát a szórakozással.
Legalábbis csak ritkán, de az öregnek nem kell mindenről tudnia.
Meg sem lepődtem, mikor kiderült, hogy a csikóhal lesz a kalauzunk, megint. Végül is miért ne, most komolyan? Felőlem bratyizhatunk ilyen kis izékkel, amíg nem akarnak a cápákkal összeházasítani, vagy mit tudom én, mi itt a szokás...
De legalább ez a Caleb egy megbízható szemétláda. Csak a pénzre hajt. Az ilyenekkel jó üzletelni. Kiszámíthatóak. Nem akadékoskodnak, és nem jönnek elő idióta erkölcsi megfontolásokkal. Végre egy kedvemre való figura. Már persze Amanda után, de persze a kettőt össze sem lehet hasonlítani...
Amikor odaértünk a gyöngyraktárhoz vagy mihez, úgy tűnt, a legrosszabb sejtéseim válnak valóra. Ez bizony itt egy cápafejű valami.
Gúnyos mosollyal néztem a nőre.
- Na persze, mert biztos, hogy beveszik, elvégre ez egy gyerekeknek szóló kalandmese, nem igaz? Amanda Boower és a halak kalandjai... Na nem. Egyszerűen megöljük őket. Nálam még itt van a kés, amit a sellőlány adott, maga meg... Hát, mit tudom én, villantson, akkor talán nem figyelnek, és le tudom szúrni őket. Jobb ötletem nincs.
Beláttam, hogy ez nem túl életképes terv. Valami ütősebbet kéne kitalálni. A talajra néztem. Homok és kavicsok egyvelege. Ez végül is nem olyan rossz.
- Támasztok egy kis vihart, homok meg kő, kárt nem tesz bennük, de nem fognak látni. A közelükbe lopózunk. Itt a kés, tessék - nyomtam a kezébe - Én majd szerzek egyet a poliptól. Mehet?
Azzal már kezdtem is, és a homok az őrök alatt elkezdett lassan kavarogni. Egy perc múlva már komoly vihar táncolta körbe őket. Nekiindultam. Reméltem, hogy a nő is követ, különben eleve halálra vagyok ítélve.

/Kira-nak/

Valamiért úgy érzem, bár újabb kör magyarázást igényelhet, inkább pontosítok a Kira által mondottakon.
- Amennyiben élnek, és nem sikerült meglépniük, valószínűleg halottak. Vagy valóban figyelik őket valamiféle laborban, cellában. Esetleg a saját oldalukra fordították őket. Tehát az a lehetőség, hogy testben és szellemben is épek, csak az egyik lehetőség. Jobb, ha felkészülsz lélekben a többire is.
Szép, szép a gondolat, hogy beleolvadjanak a környezetbe. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, és terveim szerint hamarosan Kira figyelmét is felhívom rá, hogy Stryker kész kémhálózattal rendelkezik. Nem mondhatnánk, hogy kispályások.
- A problémánk ott kezdődik, hogy valószínűleg igen kiterjedt körből, kifinomult módszerekkel szerzi információit kedvenc mutánsellenes parancsnokunk. Az pedig bizonyított, hogy a mi véletlenszerű torzulásaink, amik hatalmat adnak nekünk, öröklődnek. Így igen hamar arra juthatott, hogy a szüleidet bizony meg kell, khm, vizsgálni.

Következő értetlensége már-már fejfájást okozna, ha nem kezdeném szép lassan megszokni ezt a jelenséget.
- Tudod, a köztudatban jelenleg az szerepel, hogy te egy gyilkos vagy. Valószínűleg kreáltak bizonyítékokat is, így az ellenkezőjéről nem lesz egyszerű meggyőzni az egyszerű népet. Addig viszont a hatóságok is vadásznak rád. Az iskola viszont törekszik a törvényes működésre, és mivel nem önálló ország, nincs hatalmában menedékjogot biztosítani számodra.
Ha nem lennék ilyen halvérű, most valószínűleg alaposan kinevetném. Az ingerület kiváltódik, mindössze a reakció nyelődik el valahol az idegrendszeremben.
- Valamilyen szinten szórakoztatónak találom, hogy valaki a te helyzetedben még válogatni kezd. A csador pedig valóban remek ötlet, ha a célkeresztbe akarsz kerülni. Mit gondolsz, igen művelt, hamburgerzabáló honfitársaink, akik Kínát sárkányok honának hiszik, a Közel-Keletet pedig hobbirobbantgatók kiképzőtelepének, mennyire hagynának elvegyülni maguk között ilyen öltözékben?
Hangomból nem hiányzik egy cseppnyi gúny, és tetemes mennyiségű irónia sem.
- Mond csak, hogy is néz ki szíved hős szerelme?

Kip sértődötten rázta meg magát, és beúszott két útitársa elé, hogy aztán durcás pillantásokkal méregesse őket.
-Hé! - csattant fel. - És rólam meg is feledkeztek? Én szabadítottalak ki titeket, aztán még Thomashoz is elvittelek. Használható vagyok!
Hogy bizonyítsa rátermettségét már hátat is fordított nekik, és egyenesen a két őrhöz siklott. Onnan, ahol Amandáék voltak, nem hallatszodhatott, mit beszéltek, csak hogy Kip egyre gesztikulált a hátuszonyával, miközben egyre csak magyarázott. Sajnos azonban a hallgatóságot nem nagyon sikerült levennie a lábáról, amit mi sem bizonyított ékesebben, hogy a cápafejű megunván az értelmetlen szóáradatot egy laza kézlegyintéssel arrébb pofozta a hangoskodó apróságot.
-Akkor maradjatok csak, megtartok minden kincset, amit csak találok a roncsban! - kiáltotta még oda nekik. - Na jó, ezek hajthatatlanok - jelentette ki bosszúsan, miután ismét a szökevények előtt lebegett. - Akkor te üsd ki őket, te meg - tekintett Amandára - villants. - Itt kissé elbizonytalanodott, és magyarázatért fordult Gordonhoz. - Mit jelent az, hogy villantani?
Amit ők nem tudhattak, az az volt, hogy valójában Kip még csak hat éves volt. Akkor jött ide, erre a kolóniára, amikor egy éve rájött, mire képes, és lelkesen megmutatta a szüleinek, akik ettől úgy elszörnyedtek, hogy inkább az óceánba dobták, hogy véget vessenek a ,,rémálomnak". Az egyetlen árulkodó jel (viselkedésén kívül) esetleg csupán kisfiús hangja lehetett.
Mindenesetre, ha Gordon és Amanda a harc mellett döntöttek (meggyőzni biztosan nem tudták az őröket, az egyetlen, amit kiszedhettek belőlük az az volt, hogy ,,Tiltott terület! Húzzatok el innen!", és ha erre sem fordultak vissza, maguktól is támadásba lendültek), nem volt könnyű dolguk. A polip ugyanis eszméletlenül gyors volt, nyolc keze úgy csapkodott ide-oda vágásokat, szúrásokat, pofonokat osztogatva, mintha nem is a víz alatt, hanem fent a szabad levegőn lett volna, ahol azért még mindig figyelemreméltó lett volna megdöbbentő sebessége. Egy ízben polipkarjainak egyikével elkapta Gordont, hogy a barlang sziklafalához vágja, aztán a kezeiben tartott késeket megindítsa felé, hogy szíven szúrja. Közben többi karjával Amandáról sem feledkezett meg, bár őt egyenlőre csupán lefogni akarta. A cápa sem tétlenkedett mellette. Ő ha nem is annyira sebességben, mint erőben tűnt ki, azért nem szégyenkezhetett. Gyakorlottabb harcos volt, mint Amanda, így ha a nő meg is sebesítette őt vagy a társát, hamar lecsapott a kezében tartott késre és tűhegyes fogaival, amiből két fogsornyi is akadt, egyszerűen összeroppantotta. Aztán ismét kitátotta hatalmas száját, hogy átharapja a nő nyakát.
Tehát Amandának és Gordonnak nagyon kellett iparkodniuk, hogy innen kivágják magukat.
Ha sikerült, már semmi sem állta az útjukat, hogy behatoljanak a barlangba. Viszont alig egy-két méter után jókora sziklába ütköztek, ami eltorlaszolta az utat. Jobbra és balra vájat látszódott a fal és a szikla közti réseken. Mindkét irányba elfért volna a gömbölyű akadály, viszont borzalmas súlya miatt lényegében lehetetlen volt odébb gurítani, a legnagyobb erőfeszítésre is éppen csak megmoccant, a réseken pedig még Kip sem férhetett át. Nem sokat kellett azonban várniuk segítségre. A barlangból öklömnyi buborékok szállingóztak feléjük, majd a falon szétpukkanva emberi hangokat engedtek szabadon. Egy férfi halk hangját.

Egyetlen vágyam az elmúlt szabadság,
Mire te vágysz, múlhatatlan gazdagság.
Ne szabjon gátat, mi közös akadály,
Társ lesz, te gazdag, én szabad, mint madár.

Aztán néma csend lett.

Gordon beszólása egyáltalán nem tetszett, mert rögtön kicsengett belőle a férfi felsőbbrendűség fitogtatása, hogy az smafú, amit egy nő mond, az eleve csak hülyeség lehet, de bezzeg amit ő mond az a tuti. Már éppen készültem beolvasni neki, hogy lehet, hogy abban a körben ahol ő mozog, ő a nők szemében a csordavezér, de engem jobb, ha nem sorol oda, de ekkor Kip megelőzött és sértődötten hányta a szemünkre mellőzöttségét.
Ami még nem is lett volna baj, de rögtön a tettek mezejére is lépett és az őrök elé úszott, hogy elcsalja őket, de sajnos nem járt sikerrel, így dolgavégezetlen úszkál vissza hozzánk, innentől ránk bízva a feladatot.
- Lehet, hogy többre mennénk, ha te villantanál! – vetettem oda Gordonnak, rá hagyva, hogy felvilágosítja-e az apróságot vagy sem én meg ismét azon törtem a fejem, hogyan is tudnánk a barlangba jutni. – Egyébként is, amennyi fél- vagy teljesen meztelen lány rohangál itt, ez teljesen felesleges kísérlet lenne. – világosítottam fel.
Gordon öldöklős terve nem igazán nyerte el a tetszésemet, már csak azért sem, mert egy szál késsel vajmi kevés reményünk lehetett, hiszen gondolom ők sem ma kezdték a szakmájukat, nem azért ők álltak a bejáratnál.
Igaz, hogy a férfi elmondása szerint volt valami képessége, amivel megzavarhatta őket, de hát ez nem biztos, hogy elég lesz. Egy elektromos bottal most többre mentünk volna, azt hiszem.
Aprópó, bot! Eszembe jutott, hogy láttam pár hosszabb, dárdaszerű botot, így inkább elúsztam azért és a kést visszaadtam Gordonnak.
- Ha a homokot fel tudod kavarni, akkor a kést is tudod mozgatni, nem? Így nem kell közvetlen közel menned a sokkarúhoz! És nekem sem, ha ez van nálam. – emeltem meg a dárdát.
Így sem voltak jók az esélyeink, de legalább volt! Mindenesetre először a hátam mögé rejtettem a fegyverem és széles mosollyal indultam meg az őrök felé, remélhetőleg a sarkamban Gordonnal.
Mikor elhangzott a „Húzzatok el innen!” felszólítás, még mindig mosolyogtam, de már előrántottam a letört végű botomat és szúrtam, remélve, hogy a meglepetés miatt nem lesz ideje cápa uraságnak reagálnia, de minimum sikerül megsebesítenem. Innentől nem igazán figyeltem, hogy Gordon mit kezd a polipkarúval, mert lekötött, hogy elkerüljem a csattogó fogsorokat. De mikor megéreztem a testem körül a tapogató csápokat, akkor azért kicsit megrémültem, hogy egyedül maradtam a két bestiával, de aztán a karoknak nem sikerült béklyóba fogniuk, mert gyorsan arrébb úsztam, főleg mert cápapofa is egyre jobban nyomult.
Azért az elcsalogatás mégis sikerült, legalábbis az én ellenfelemmel, mert vadul jött utánam, egészen addig, míg egy méretesebb korallszikla mögött befordulva, meg nem álltam, és a dárdát a földön megvetve várta, hogy az üldözőm is beforduljon utánam. A saját lendülete döfte mélyen a testébe a karót, és mivel az a földbe szúrva elég stabil volt, hiába ficánkolt, nem szabadulhatott, csak egyre jobban beléhatolt a bot. Nemsokára halott volt.
Ha itt vízben tudtam volna izzadni, most megtöröltem volna verejtékes homlokom, de így csak megráztam magam és visszaúsztam Gordonhoz, remélve, hogy ő is sikerrel járt.
Belépve a barlangba láttuk csak, hogy még nem ért véget a megpróbáltatásunk, hiszen egy jókora szikla zárta el a bejáratot. Látszott, hogy el lehet onnan görgetni, de mi ketten hiába feszültünk neki, csak épp megmozdítani sikerült egy kicsit.
Kétségbeesetten néztem Gordonra, hátha van valami ötlete, de ekkor az apró réseken légbuborékok szálltak ki belülről és egy vers szállt felénk.
- Gordon! Van bent valaki! – kiáltottam fel és néztem megrökönyödve a társamra. – És ha jól értem ez egy rímbe szedett segélykérés volt.
- Hé te odabenn! Segíts eltolni ezt a követ, talán együttes erővel sikerül, és akkor szabad lehetsz, mint a madár. – hajoltam közel a sziklához, hogy biztosan maghallja amit mondok.

Tudtam volna valami csúnyát mondani arra, hogy inkább villantsak én, de nem tettem. És a csikót sem világosítottam fel, csak legyintettem egyet. Szemügyre vettem a nő botját, és bólintottam. Visszavettem a kést.
- Nem tudom irányítani, ahhoz még nem vagyok elég tapasztalt - feleltem őszintén - De ne aggódjon, valahogy majd megoldom.
És így is történt, bár a "megoldom" talán költői túlzásnak is tekinthető. A figyelemelterelésem nem sikerült valami fényesre. És maga a harc sem, ami azt illeti: úgy tűnik, a több kéz igen hasznos tud lenni a kézitusában.
Nagyon úgy állt a helyzet, hogy itt a dal vége, de végül valami megmentett. Állítólag a mutánsok életveszély esetén a szokásosnál sokkal nagyobb erőkifejtésre is képesek. Épp ezért nem tudnám megmondani, hogy ami történt, az az én akaratom szerint történt-e, vagy pedig a véletlen rendezte így. A lényeg az, hogy ahogy a polip felém lendült, a sziklafal egy nagyobb része levált, engem elkerülve lezuhant, és agyonütötte a sokkarút.
Nos, erre legalább nem lesz több gond, gondoltam.
Bejutottunk a barlangba, ahol egy kis versike fogadott minket. Elfintorodtam, és megint azon gondolkodtam, biztosan nem álmodom-e. Rohadtul szürreális volt az egész.
- Van bent valaki? - kérdeztem vissza - Nem mondja komolyan... Segélykérés, a fenéket! Az úgy hangzik, hogy "Valaki szedjen ki innen!". Ez valami rejtvény, vagy utasítás. De én inkább megpróbálkozom ezzel a kővel.
Nekiestem, és teljes erőmből nyomtam. Már majdnem feladtam, mikor a szikla egyszer csak megindult, majd félig-meddig eltűnt valamilyen mélyedésben. Egy szűk, lejtős alagútszerűség vált láthatóvá. Nagyot nyeltem.
- Biztos, hogy nekünk oda le kell mennünk? Nem elég ez így is? Víz alatt, tengeri szörnyekkel meg egy félőrült uralkodóval? Most még egy kísérteties hang meg egy instabil barlang is kell?
Kezdtem igazán komolyan besokallni.

Gordon akár véletlenül, akár azért mert sikeresen megoldotta a rejtvényt, jól döntött, amikor előrefelé tolta a nagy sziklát, és nem oldalra a vájatokba. A báró mérhetetlen vagyonáról, amit itt őriztek szinte mindenki tudott, és rengetegen próbálták már ellopni a kolóniáról vagy a fenti világból jött kalandorok, tolvajok, de már a sziklán is kevesen jutottak át, mert senki nem tudott túllépni azon, hogy oldalra lökje, még ha a megfelelő szerszámmal estek is neki, mire jutottak volna valamire, máris jöttek az őrök vagy a báró egyéb embere, és onnantól a behatoló meglehetősen rövid életű volt. Még akkor is, ha tovább jutottak, vagyis Amandának és Gordonnak bizony sietnie kellett, ha nem akarták, hogy kintről kellemetlen társaságuk érkezzen, mielőtt még itt végeznének.
Sokáig kellett előre úszniuk a sűk alagútban, ami lefelé tartott, vagyis hamarosan semmi fényforrás nem maradt. A teljes vaksötétben kellett előretapogatózniuk, bár kanyar úgysem nagyon akadt, úgyhogy ez még talán nem lehetett olyan nehéz, igaz maga a helyzet attól még nem lehetett különösebben kellemes.
-Ilyen mélyre még sosem jöttem be - ismerte be remegő hangon és már jócskán zihálva Kip. - Egyszer láttam, amikor a báró bement az őrökkel, de akkor a szikla már nem volt sehol, úgyhogy azt nem tudtam, azon hogy kell átjutni. De azt nem hittem volna, hogy ez ilyen nagy... és sötét...
Bár eddig fontoskodva elől úszott, hogy mutassa nekik az utat (a teljesen egyenes alagútban) mostanra már inkább megbújt kettőjük közé, úgy próbálta tartani a tempót. Viszont még kicsike volt, és nagyon félt, úgyhogy elég volt egyikük lendülő keze, hogy rémülten nyüszítsen fel, és azonnal búvóhelyet keressen magának, ami nem volt más, mint Amanda ruhája. Egészen pontosan a nyakkivágásán furakodott be a hátához, és apró fejecskéjét sem merte kidugni még egy darabig, inkább meghúzta magát a ruha és Amanda háta között, és vacogva várta, hogy végre valami világosabb helyre érjenek.
-Úgy tudom, valahol itt kell lennie egy nagyobb barlangrésznek - hallatszott ki Kip motyogása a szövet alól, hacsak Amanda nem hajította ki onnan, igaz, akkor ezt párszor meg kell tennie, mert Kip jó párszor visszabújt oda. - Tágas, és állítólag világos. Sok mindent nem tudok róla, csak hogy ha valaki el is jutott idáig engedély nélkül, kis valószínűséggel élte túl, úgyhogy... legyünk óvatosak, oké?
Valóban így is történt, innentől még pár perc úszás következett, aztán már láthatóvá is vált egy egyre közeledő halvány, kékes derengés. A barlang, ahová érkeztek tágas volt, és rögtön három út is akadt a szemközti falon, amin tovább mehettek. Három jókora kerek rés egymás mellett, viszont addig nagyjából háromszáz méter választotta el őket. Mindhárom alagút ugyanolyan koromsötét volt, mint az amin idejutottak, így onnan semmiképpen nem láthatták, melyik merre vezet, viszont csak az egyik vezetett bárhová is, a másik kettő pár méter után falba ütközött, ők pedig csapdába kerülhettek.
Ugyanis nagyon nem voltak egyedül.
A barlang falát sűrűn, több sorban lámpásméretű kalitkákkal rakták ki, amelynek vékony, de erős, egymáshoz nagyon is közel elhelyezkedő rácsai mögött apró fénylő, mozgó valamik árasztották el fényükkel a területet.
-Krillek - magyarázta Kip, miután előbújt rejtekhelyéről, és közelebbről megvizsgálta az egyiket. - Ne féljetek tőlük, ártalmatlanok, bár szegényeket így egymás hegyén hátán összezsúfolni, és bezárni... Csss! - kapta fel a fejét riadtan. - Hallottátok ezt?
Surrogó, örvénylő hangot hallhattak, ha nagyon füleltek, de egyenlőre még nem lehetett látni semmit. Kip ismét elbújt, ezúttal Gordon zsebében, és onnan cincogta:
-Gyorsan ki kéne találni, merre kell mennünk, nem akarom megvárni, hogy ideérjenek.
Már csak azért is bölcs döntés volt hallgatni rá, ugyanis a lábuk alatt jó pár csontot, koponyát láthattak, és nem egy közülük emberinek tűnt. Bármi is közeledett, nem volt tanácsos kivárni. Tanakodásra sem jutott túl sok idejük, ugyanis hamarosan megint felcsendült egy hang, amely betöltötte az egész helyet, bár a beszélő halkan, szinte suttogva beszélt.

Az voltam, ami vagy; az leszel, ami vagyok.
Ó, vén bölcs, ha itt van bajban férfi és asszony,
Ne némítson el rég domborodó sírhantod.
Segítse őket tudásod, mely részre nem hajlott.

Eram quod es; eris quod sum, zengte hangod,
Mely arannyal hintette be az utat, mi járható,
Az egyetlent, mely éltető igazságtól ragyog,
S elvezeti mindannyi ifjat az agghoz.

Míg ezen gondolkodhattak, a cseppet sem békésnek tűnő motozás egyre közelebbről hallatszott, és hacsak nem oldották meg a rejtvény két-három percen belül, bizony nem sok esélyük maradt a túlélésre, ugyanis hamarosan megláthatták a hatalmas rajban közeledő, igencsak éhes látogatókat. Onnantól, hogy egy odalent található nagyobb repedésből felbukkant az első fél percnél nincs több idejük elindulni Amandáéknak a megfelelő úton, különben rájuk támad a vérszomjas piranha raj.
Ha a jó úton indultak, amint maguk mögött hagytak pár métert, alulról és felülről rácsok csapódtak össze mögöttük, kizárva az utánuk törő húsevő uszonyosokat.