The Belnord Hotel

Nagyon megörültem, mikor Gordonnak sikerült elmozdítania a sziklát és így szabaddá vált az út előttünk és bár eleinte lelkesen úsztam, hogy minél előbb végezhessünk, rá kellett jönnöm, hogy ez még sem lesz innentől sétagalopp.
Ugyanis a járat csak nem akart véget érni, ráadásul egyre sötétebb lett, végül már az orrunkig sem láttunk, úgy kellett a sziklákat tapogatni magunk mellett, még jó, hogy a folyosó nyíl egyenesen haladt tovább.
Az sem könnyítette meg a dolgunkat, hogy Kip sem ismerte innen a járást és még, mint kiderült elég félős is a sötétben, így állandó jelleggel megpróbált a ruhámban menedéket keresni, minden neszre. Egyszer-kétszer kipateroltam a hátamnál begubódzó csikóhalat, de aztán meguntam és hagytam, csináljon, amit akar, mert így végkép nem haladunk, és nem lehetett tudni, mikor tör ránk a báró az embereivel.
Kip tompa hangja, ami a ruhám alól hallatszott, azért biztatott valami világosabb és tágasabb hellyel, mert ugyan nekem nem volt klausztrofóbiám, de már kezdett nyomasztó lenni a helyzet.
De aztán pár perc múlva tényleg kibukkantunk egy hatalmas barlangban, amiben még fény is volt, és látszott, hogy a járat még folytatódik ugyan, csak éppen háromfelé szakad és jó lett volna, ha megtaláljuk, ami nekünk kell, mert nem érünk rá itt bolyongani, ha rosszat böknénk ki elsőre. Meg aztán a fene tudja, nem voltam benne biztos, hogy nem sétálunk valamelyikben csapdába, hiszen biztosan nem véletlenül van így megcsinálva.
A barlang falán kalitkába zárt fényforrások, mint kiderült, apró állatkák, Kip szerint krillek és nem bántanak, de azért félelmetesen sokan voltak, de aztán kiderült, hogy van idebenn más is, amit még nem láttunk, csak a közeledő hangokból sejtettünk és azt is, hogy nem biztos, hogy meg kéne várnunk, főleg a padozatot borító csontokat elnézve.
Mielőtt azonban bármit tettünk volna ismét meghallottuk a már ismerős hangot, mely újabb rejtvényt szavalt felénk.
- Hogy én hogy utálom a rébuszokban beszélő embereket! – forgattam meg a szemem bosszúsan. – Miért nem lehet egyenesen megmondani, hogy ezt vagy azt csináld! – néztem Gordonra. – Te érted mit versel itt nekünk ez a rejtelmes idegen? Gondolom megint valami segítség az út megtalálásához, de én a felét sem értem.
Mivel azonban a surrogó hangok egyre közeledtek, azért jobbnak láttam, ha mi is haladunk közben.
- Menjünk el a nyílásokig, amíg törjük a fejünket, aztán ha rájöttünk, már húzhatunk is befelé, nem nagyon tetszik nekem ez a hang.
És milyen jól tettük, ha megtettük, hogy egészen odaúsztunk, mert mikor megláttam, hogy mi vagyis mik okozzák a furcsa zajt, akkor megállt bennem az ütő.
- Azt hiszem bajban vagyunk Gordon. – mutattam a halak felé.

A sötétnek volt annyi előnye, hogy véletlenül sikerült megmarkolnom Amanda fenekét úszás közben. Igaz, utána bárhogy is igyekeztem, még egyszer nem jött össze a dolog, pedig igazán nem lett volna rossz. Akármekkora seggfej is ez a Boower-fazon, az biztos, hogy ízlése, az van.
Egy idő múlva kitágult a tér valamelyest, és valami tengeri izék még fényt is szolgáltattak. Ez nagy fejlődés volt a helyzetünket tekintve, de én valahogy még mindig nem éreztem otthon magam.
Amanda ellenérzéseivel a rébuszos fickó iránt teljes mértékben egyet tudtam érteni. Na de hiába szaval versikéket, csak nem gondolkodik azokban... Így hát megpróbáltam őt az elmémmel elérni, hátha abból többet megtudok. Közben is gondolkodtam, és valami mocorgott is az agyam hátsó felében, de ekkor Amanda megszólalt, megzavarva a gondolatmenetemet.
Odanéztem, ahová mutatott, és nyeltem egyet. Piranhák, hát persze, miért is ne? Nem volt elég szar ez a nap már nélkülük is...
Eszembe jutott, hogy vajon nekik tudok-e parancsolni, de pillanatnyilag semmi kedvem nem volt kipróbálni. Ez nem igazán a kísérletezés ideje...
- Vén bölcs... - motyogtam - Arannyal hintette be az utat...
A halak vészesen közeledtek. Nem lesz ez így jó...
- Vén bölcs... aranyút... Hát persze! Horatius! Az arany középút! A középső út lesz a jó, gyerünk, induljatok már!
Taszigáltam őket arrafelé, remélve, hogy gyorsabban tudunk úszni a halaknál, ami, valljuk, be, kissé hiú remény volt... De végül nem is volt erre szükség. Valami vicces legény rácsokat szerelt az alagútba, amik elzárták a halak útját. Mellesleg a miénket is visszafelé, de úgy döntöttem, ezen majd akkor aggódom, ha visszafelé akarok jönni. Talán lesz másik kijárat is valahol...

Gordon és Amanda sikeresen tovább jutott a tágas, krillekkel megvilágított, piranhakkal fűszerezett barlangon, és haladhattak tovább. Az alagút sokáig ki volt világítva ugyanolyan világító halacskás lámpásokkal, mint a barlang, csak ezek sokkal kisebbek voltak, igaz egy alagútba nem is kellett annyi fény, mert bár szélesebb volt, mint az előző, azért még mindig elég szűk. Ráadásul nem is lefelé tartott, sokkal inkább enyhén fölfelé, és volt benne egy hosszabb, élesebb kanyar is. Kip itt már nem félt, így aztán széles mellénnyel vágott be két útitársa elé, hogy előttük úszva vezesse őket.
Hamarosan meg is érkeztek a következő barlangba, amely kétszer akkora volt, mint amelyikből érkeztek, viszont ez nem volt annyira szembetűnő, ugyanis tele volt zsúfolva ládákkal, zsákokkal, és az azokból kiszóródott kincsekkel. Elsősorban gyöngyöket láthattak, csodaszép, fényesen vibráló igazgyöngyöket, de voltak pénzérmék, különféle ékszerek, szobrok is. Alig érkeztek meg, és néztek körül ismét felcsendült fejükben a már ismert hang, bár ezúttal már nem volt szüksége rá, hogy átvezesse őket a közvetlen támadásokon, így hangja is nyugodtabban csengett, igaz, valami egyéb izgalmat, türelmetlenséget azért felfedezhettek benne.

És ím megjelenik előttem a két ifjú szerelmes,
Összefonja őket izzó ujjak, s parázsló szemek,
Kiknek szíve együtt dobban, mint lélek, egy az élet,
S talán frigyükért idáig sodorták ezernyi veszélyek.

Ám kegyes legyen ma az üldözöttekkel az agg sors,
Hisz e ceremónia általam könnyen végrehajtható.
Jelenben kötöm össze nektek jövőtök és múltatok,
Legyetek hát boldogok, mint tüzes férj és szende asszony.

Ezután kis szünet következett (Kip hangosan nevetett), majd bármit is mondtak a ,,friss házasok", már kimondottan türelmetlenül folytatta az ismeretlen ismerős:

Örömötök bennem is örömet fakaszt,
Ám tekintsetek végre felém, balra.
Kezemből a vagyont egy vegye ki hamar,
De kincset ne érints, ne osztozz sorsomban.

Ha arra néztek, amerre mondták egy különös szobrot pillanthattak meg. Nem olyan volt, mint a többi márvány, esetleg arany alkotás, ez inkább durva volt, és ugyanolyan sziklának tűnt a az anyaga, mint a barlang fala, bár valamivel azért talán egy kicsit mégis nemesebb fajta kő lehetett. Kinyújtott kezében egy koronát tartott a kifejezetten emberre emlékeztető alak, és bár szeme, szája boldognak tűnt, ahogy a szerzeményét figyelte, jó szoborhoz méltóan nem mozdult.
Egészen addig, amíg ki nem vette Gordon vagy Amanda a kezéből az ékszert. Ha nem tartották be, amit mondott, és csupasz kézzel értek hozzá, akkor az illető szintén kővé vált, és a másiknak kellett rajta is segítenie. Elég volt azonban, ha ruhán keresztül fogták meg, már az is védelmet nyújtott.
Az alakját visszanyert férfi nagyjából velük egy idős volt, és papi reverendát viselt. Ahogy ismét ember lehetett, nagyot nyújtózott, és hálásan nézett a kiszabadítóira.
-Hosszú évek egyhangú, szürke fogságát elűztétek. Eljőhet hát a béke fényre éhes elmémbe.
Sorra kezet nyújtott mindkettőtöknek, közben pedig egyre csak mosolygott.
-Daniel atya voltam, míg szárazon éltem. Megmentőimet hogy szólítsam, milyen néven?
Abból, hogy nem hajlandó (már nem is igazán tud) másként beszélni, mint rímekben, már sejthette Gordon és Amanda is, de zavaros tekintete is arra utalt, hogy a hosszú évek magánya és fogsága sajnos teljesen elvette az eszét. Kip oda is úszott hozzá, hogy közelebbről is megnézze magának, majd felétek fordulva meg is osztja veletek, hogy mire jutott:
-Agyilag zokni a pap bácsi.
-S lám, mily csodás lénye ez az óceán végtelen habjainak...
-Látjátok? - fintorog, és a fejét csóválja. - Na jó, pakoljatok fel némi gyöngyöt, csak ne nyúljatok hozzájuk. Gondolom, Gránit csinálta. Az érintésével kővé dermeszt akárkit vagy akármit, de úgy tudom a képességét valahogy át tudja vinni más tárgyakba is, hogy akkor is kővé váljon az, aki hozzáér, ha ő nincs a közelben. Úgy tudom, ezt emberrel nem tudja megcsinálni, mármint élő dolog nem lehet közvetítő. Szóval csupasz kézzel inkább tényleg ne érjetek semmihez.
Ha készen voltatok egy kisebb fajta ajtó várt rátok, ami ugyan zárva volt, de Kip ezt ismét meg tudta oldani.

Mikor Gordon megfejtette az újabb rejtvényt és beúsztunk a középső járatba, pár másodperccel azelőtt, hogy utolértek volna a piranják, lezuhant mögöttünk egy sűrű rács és elzárta előlük az utat felén. Az igaz hogy előlünk is visszafelé, de hát ez most kevésbé érdekelt.
Egy pár percig úsztunk csak a krillekkel kivilágított alagútban, ahol már a kis csikóhal is bátran vezetet minket, mikor is megérkeztünk egy hatalmas barlangba, amit szinte zsúfolásig elárasztottak a mindenféle kincsek, amik ládákban, zsákokban, vagy csak simán a földön hevertek. Volt itt hajóról szerzett zsákmány és igazgyöngy is bőven.
Még körül sem néztünk igazán, mikor felhangzott a már untig ismert hang az újabb verssel, de most mintha hangyányi türelmetlenség feszült volna benne, mintha ösztönözni akart volna minket a gyors cselekvésre.
- Állj! Állj! Valaki itt nagy-nagy tévedésben van! Nem vagyunk házasok, szerelmesek meg még annyira sem! – háborodtam fel még a feltételezésen is. – És meg ne próbálj semmi ilyesmit, mert akkor – bár nem tudom, milyen sorod volt eddig, - de ígérhetem sokkal rosszabb lesz! – vágtam rá dühödten körbe nézve, hogy végre meglássam már ki beszél.
Nem kell sokáig keresgélnem, mert a következő versszak már támpontot is ad hozzá és megpillantom az a kőszobrot, ami egy koronát tart a kezében.
Bár nem vagyok biztos benne, hogy jól meggondoltam-e, de én mozdultam elsőnek, hogy kiszedjem a kezéből az ékszert, mert talán akkor nem kell végre hallgatnunk ezeket a rébuszokat tovább. Mivel a versike figyelmeztetett, így a zsebkendőmmel fogtam meg a koronát és abban a pillanatban a szoborból egy pap elevenedett meg előttünk, akivel olyan egykorúak lehettünk.
Meglepetten fogtam vele kezet, de keserűen állapítottam meg, hogy úgy látszik nem is tud másként beszélni, csak verses formában, mert ezt folytatta tovább. Zavaros szemei azt mutatták, hogy valószínűleg kicsit megkattant a rabságban töltött idő alatt, hiszen mi tudja mióta lehetett ide bezárva, de ezt Kip is megerősítette némi tanulmányozás után.
- Amanda vagyok. – mondtam röviden, mert már jobban éreztem volna magam, ha kifelé tartunk.
A Csikóhal aztán elmondta, hogyan tudjuk felpakolni a kincseket, hogy nem nyúlhatunk közvetlenül hozzájuk, mert valami mutáns elérte, hogy aki ezt megteszi, azonnal olyanná válik, mint Daniel atya az előbb.
- Oké, és meddig tart a hatása? – néztem a kis halra. – Ha átadjuk az őrzőnek, akkor ő is kővé válik?
Ha válaszolt is Kip, már közben mutatta is az utat, egy másik ajtón keresztül, amit még nem tudtam, hogy nyitunk ki, hiszen zárva volt.
~ Talán az életre kelt pap, egy rímmel ezt is megoldja. ~ húztam el a szám, de hát még ez is jobb volt, mint itt csapdába esni.

Én nem tudtam, mit ittam az előző este, de olyat még akarok. Kőből élővé váló papok, pipa. Kalózok kincse, vagy mi a fene, pipa. Jó nő átlátszó ruhában, pipa, bár már felöltözött, és így nem olyan jó az egész. Na de, lássuk csak, mik a negatívumok: először is az, hogy valaki ki akar nyírni. Bár ez odafent is megesik olykor, nem nagy ügy. Aztán: piranhák. Most komolyan, ki nem utálja őket? Fúj! És akkor ott van még a legeslegrosszabb... Megpróbáltak összeadni valakivel!
Na de, lássuk, miből élünk. Van már koronánk, csak tudnám, minek. Van beszélő csikóhalunk, ami király, de mióta mindenki tudja, hogy léteznek mutánsok, ebből még Vegasban sem lehet meggazdagodni. Ezen kívül mi van még? Nem sok. Egy ajtónk, például, amin ki kéne jutni.
- Öregt, ha megint verselni kezdesz... - mondtam fenyegetően, de nem volt szükség versre
A beszélő csikóhal, ha meggazdagodni nem is lehet belőle, azért eléggé hasznosnak bizonyult.
- Na jó, szóval kint vagyunk, hipp-hipp hurrá. És most hogyan tovább? Hogy keressük meg úgy azt a hogyishívjákot, hogy közben ne bukjunk le? Eléggé feltűnőek vagyunk ugyanis... Arról nem is beszélve, hogy oké, a szökés klassz dolog. De el kéne érni, hogy többet ne is hozzanak le ide, mert már elsőre se élveztem valami nagyon.

Kip szavaitól nem lettem okosabb, de igaza volt, ez már ne legyen a mi gondunk, mi megszereztük a kincset, ő meg oldja meg, hogy ne váljon kővé tőle.
A pap már jócskán előttünk jár, mert gondolom épp elege volt már az itt létből, így mi is igyekeztünk utána, bár azért közben megmosolyogtam a kis csikóhal lelkesedését Gordon felé, de gondoltam az eddig olyan komor és savanyú férfi majd lelohasztja azt.
Végig úsztunk egy egyenes alagúton, majd ismét egy rács következett, de már rutinosan Kippet küldtük előre, viszont a hely amit felismertünk és a benne lévő két kínzómester medúza cseppet sem volt az ínyemre.
Láthatóan minket kerestek és valami hatodik megérzést követően egyenesen felénk tartottak és nem tudtuk elkerülni, hogy ne ártalmatlanítsuk őket valahogy, ha nem akarjuk, hogy idecsődítsék a báró összes emberét.
Csak egy baj volt, hogy én bár nem vagyok egy anyámasszony katonája, azért nem vagyok nagy bunyós sem, így valószínűleg nem én leszek, aki lecsapja a két pribéket.
Viszont látszott rajtuk, hogy nagyon elszántak és nem akarnak üres kézzel a főnökük elé állni, így talán van annyi előnyünk, hogy nem fognak idő előtt segítségért kiáltani. Talán egyet tehettünk, hogy megosszuk őket, így én gyors iramban elindultam a baloldal felé, magam után csalva az egyik medúzát, aztán ha utánam jött, akkor gyors iramba kapcsolok, amennyire csak tőlem telik. Még jó, hogy elég jó úszó vagyok, majd mikor már hallom, hogy a sarkamban lohol, minden erőmmel azon vagyok, hogy hirtelen álljak meg, kitartva a lábamat, hogy belerohanjon, aztán, ha kicsit elkábult az ütéstől, akkor közelről hozzávágok pár ékszert a barlangban összeszedettek közül, remélve, hogy ez is elég, hogy kővé váljon.
Ha sikerült a kis akcióm, akkor már körülnézek, hogy vajon, hogy állnak a többiek a másik medúzával és ha, azt is hatástalanították, akkor törhetjük a fejünket, hogy hogyan tovább.
Már éppen hiányolni kezdeném Kip-et, mikor felbukkan, azzal a hableánnyal, aki segített kiszabadulni és akiről kiderült, hogy a báró az apja.
A kínzómestereket a barlangba viszi, a kővé válttal még segítek is, ahol a másik is hasonló sorsra jut. Ezek után már simán kijutunk innen, fel a lány szobájába, ami igazán pazarul van berendezve. Kis ismertetőt kapunk aztán a papról, akit sikerült kiszabadítanunk, majd meglepetésemre közli hogy idehivatta azt a Calebet, hogy egyezkedjünk vele.
Nem sok választásunk volt, mert ezek szerint vagy megegyezünk Calebbel, vagy magunk próbálunk meg kijutni, ami mindenki szerint reménytelen, vagy megvárjuk míg a báró ismét elkap minket. Nem volt nehéz a választás, csak az a kérdés, hogy ez az út járható lesz-e.
- Tessék! – szórom elé a barlangban összeszedett kincseket: pénzérméket, ékszereket, még arany tömb is volt közte. Nem tudom, hogy Gordon hozott-e magával, és azt is mellé teszi-e, de ez sem volt megvetendő összeg. – Ennyi elég lesz talán ahhoz, hogy kijuttasson minket. – néztem rá, de igyekeztem a hangom megkeményíteni, hogy ne vegye észre rajtam a kétségbeesést.

Természetesen a megpróbáltatásainknak még mindig nem volt vége. Miért is lett volna? Úgy szép az élet, ha zajlik...
A csikóhal lelkesedésén elvigyorodtam, de aztán mégsem nyugtattam meg, hogy igen, én vagyok a Rambo, és most aztán mindenkit szét fogok csapni.
- Nézz rám, kisöreg - feleltem - Nem vagyok az a hős típus. Megértem, hogy itt lent nektek eléggé pocsék. De nem én vagyok az, aki kiszabadít innen benneteket, vagy aki legyőzi azt a bárót vagy mifenéz. Bocs, kölyök. Én csak haza akarok menni.
Amit persze a két medúzaszerű ipse nyilván meg akar akadályozni, gondoltam. Remek. A nő hősiesen elvitte a közelből az egyiket, én meg rövidre zártam a bunyót a másikkal. Levettem a kabátomat, és amikor a közelembe jött, a fejére borítottam. Leszorítottam, és valahogy sikerült kétszer egymás után odacsapnom a fejét egy kőhöz, mire elernyedt. Na, ezzel se lesz többet gond, legalábbis a következő fél órában... És nagyon reméltem, hogy addigra én már jó messzire leszek innen.
Megérkezett a csinos sellőlány is, aki a kést adta. Elgondolkodtam, vajon ezek hogy szaporodnak? Végül is halfarkuk van... Ikrákkal? Na mindegy... Nem igazán követtem a beszélgetést. A környező elméket pásztáztam, hogy vajon felfedezték-e már a szökésünket, de úgy láttam, senki sem figyelt fel rá. Remek.
Amikor megérkezett ez a Caleb nevezetű, én is elé tettem, ami nálam volt. Gondolkodtam rajta, hogy megtartom magamnak, de aztán úgy döntöttem, kell a fenének. Meg aztán ki tudja, hátha kővé változom... Szóval én is letettem elé szépen a szajrét, aztán vártam.

Kip megütközve nézett Gordonra.
-Pocsék? Miből gondolod ezt?
Aztán elvigyorodott.
-A báró miatt? Ugyan már, nálatok talán nincsenek gonoszok? Itt legalább szabadok vagyunk, nem kell rejtegetnünk, hogy kik vagyunk. Odafent úgy tudom, sokakat csak azért bántanak, mert mutánsok. Itt nincs aki emiatt bántana. Ne sajnálj minket, inkább én sajnálom azokat, akiknek fent kell élniük. Viszont, ha mégis úgy döntesz, hogy legyőzöd a bárót, ne feledkezz meg rólam, jó? - tette hozzá ismét, és farkincájával bemutatott egy viszonylag beazonosítható baráti vállba bokszolást.
A medúzákat sikeresen legyőzték, nem is került sok idejükbe. Amelyik Amandára jutott, először elszánt lendülettel úszott a nő után, hogy elkapja. Meggyőződése volt, hogy azért menekül, mert csapdában érzi magát, ezért aztán könnyű préda lesz, hiszen egyrészt fél, másrészt csak egy gyenge nő. Nagyon gyorsan vonta vissza mindkettőt, méghozzá egy időben azzal, hogy a két talp telibekapta, amitől már önmagában csillagokat látott. De ott volt még a kemény ékszer is, ami szintén nem volt a friss tavaszi szellőhöz fogható, bár a rányomott átoktól legalább azt nem érezte sokáig, ugyanis azonnal kővé dermedt, még mielőtt végig mondhatta volna az éppen eszébe jutó gondolatokat Amanda és az élet viszonyáról.
-Dögölj meg, te ki ri...! - És már kővé is vált.
Gordon ellenfelének még ennyi esélye sem volt hangos eszmefuttatásokra, hiszen a kabátba bugyolálva szókincse leginkább a "mefgr ömo " és a ,,akkmvekrs ijnedr" kifejezésekre korlátozódott. Arra sem volt lehetősége, hogy egy isteneset csípjen Gordonba, máris fogságba, aztán eszméletlenségbe esett. Az érkező sellőlánynak szinte már alig volt dolga velük.
Odefent a hálószobában Caleb szeme alig láthatóan felcsillant a sok kincs láttán, amit Amanda és Gordon hozott neki. Esze ágában sem volt elárulni, hogy ennek a feléért is boldogan kisegítette volna őket.
-Remek - morogta inkább, miközben elővett egy vászonzsákot, és óvatosan belesöpörte a kisebb vagyont. - Zsebpénzért melózzak. Zseniális! Na, vegyetek könnyes búcsút, és húzzunk innen. Fillérekért nem fogom kockáztatni az életemet.
A sellőlány mindössze kezet rázott velük, és sok sikert kívánt, Kip azonban hozzádörgölőzött mindkettejükhöz.
-Hiányozni fogtok - mondta szomorúan, aprókat szipogva, majd Gordonhoz fordult. - Akkor ha hős leszel, ugye nem fogsz elfeledkezni rólam?
-Jaj, Kip hallgass már - szólt rá a sellő elnéző mosollyal, és kezével gyengéden magához vonta. - Ti pedig menjetek, mielőtt megtalálnak titeket.
Caleb is intett nekik, így már nem volt más hátra, mint követni őt ki az ablakon gyors tempóban, egyre messzebb kerülve a víz alatti várostól. A harmadik kerék némán követte őket, csak az orra alatt dünnyögött halkan, de azt megállás nélkül. Néhányan ugyan megnézték őket, amíg még találkozhattak valakivel, de mivel ők nem tudhatták, kiket is kísér Caleb, nem is tartóztatták fel a csapatot, mivel úgy vélték, biztos csak látogatók.
-Megérkeztünk - szólt oda nekik Caleb, mikor eljutottak oda, ahol a kopoltyúkat kapták. - Ha hazaértetek, eszetekbe ne jusson az itteniek után szaglászni, legkevésbé a báró után. Nem valószínű, hogy megint megtámadna titeket, gondolom inkább attól fog rettegni, hogy a hölgy - biccentett Amanda felé - ki fog-e tálalni a férjének, aki majd bosszút akar állni rajta. Innentől inkább ő lesz egy kicsit a ti markotokban, de nem ajánlom, hogy ezzel visszaéljetek. Meg tudja azért védeni magát. Szóval ne bökdössétek az alvó oroszlánt, mert nem éri meg. És most tűnés.
A nyakukon furcsa nyomást érezhettek, ahogy a kopoltyúk visszahúzódtak, ezzel egy időben pedig a légzés is nehezebbé vált. Az örvény azonban ismét elragadta őket, ahogy ezúttal a part felé vette az irányt. Ha nem is volt annyira előzékeny, hogy visszavigye őket a hotelba, de legalább a partig eljuthattak. Ott a szabad ég alatt, még egyszer kiemelkedett a habokból.
-Aztán csak óvatosan, nehogy megint meglátogassam valamelyikőtöket fürdés közben - morogta, majd visszaloccsant a habokba.
Ami a papot illető, ő remegő kézzel tárta a szét a karját, és arcán üdvözült mosollyal, velük mit sem törődve kezdett egy közeli templom felé lépegetni.
-... és mindennapi kenyerünket... - hallhatták még, ahogy otthagyta őket.
Utána már nekik sem volt más dolguk, mint hogy ki-ki a saját útjára menjen, és megpróbálja elfelejteni a mai napot.

//Játék vége. Nagyon köszönöm mindenkinek //

Caleb-nek úgy látszik sikerült annyi kincset ajánlani, hogy segítsen nekünk, bár még morgott hozzá egy sort, viszont azonnal egy zsákba söpörte azokat, de látszott, hogy tud az átokról, mert óvakodott hozzájuk érni. Gondolom volt valami módszere, amivel majd hatástalanítja azt, mert nem húzta érte a száját.
Aztán érzékeny búcsút vettünk a segítőinktől, főleg a kis Kip-től, akit nagyon megkedveltem azzal a kis kamasz modorával, ami állandóan Sebastient juttatta eszembe és még jó, hogy a víz alatt voltunk, mert így nem látszott, hogy a kemény maffiafeleségnek könnycseppek gördülnek végig az arcán.
Mikor Caleb végül elindult, akkor bár sajnálva, hogy talán soha nem látom az itt szerzett barátokat többet, de megkönnyebbülve követtem, ahogy Gordon és a pap is, aki egész úton motyorászott magában, de most nem volt kedvem őt pátyulgatni, elég volt a saját izgatottságomat uralni, hogy vajon Caleb állja-e a szavát, és nem valami csapdába csal minket.
Aztán egyszer csak Caleb megfordult és közölte, hogy megérkeztünk, bár nekem ez a hely ugyan olyannak tűnt, mint előtte bármelyik.
- Csak jussunk ki innen, higgye el, nem kívánkozom semmilyen további ismertséget kötni a lenti világgal. – válaszoltam az intelmeire, de magamban azért egészen már gondoltam és, ha egyszer Jeremy tényleg előkerül élve, ahogy ezt Gordon állítja, és van valami ötlete, hogy lehet ezt a Bárót kicsinálni, akkor bizony nem fogom visszatartani.
A szavai végeztével hasonló nyomást éreztem a nyakamon, mint, amikor megkaptuk a kopoltyúkat vagy miket és már nem nagyon ment a levegővétel idelenn, aminek nem igazán örültem, mert ekkor jutott eszembe, hogy akár meg is fulladhatunk, amíg partot érünk, de aztán felkapott a már ismerős örvény és pár pillanat múlva már a parton hevertem, kicsit köhögve és levegő után kapkodva.
Caleb nem állta meg, hogy még egyszer ne fenyegessen meg minket, de ez már nem nagyon érdekelt, csak az, hogy végre nem a vízben vagyunk. Még az sem érdekelt, hogy valószínűleg egy jókora út vár még rám, mire visszajutok a szállodába.
A pap egy szót sem szólt, csak kimeredt szemekkel indult meg és hátranézve láttam, hogy a kiszemelt célja egy közeli templom, így hagytam hagy menjen útjára.
Gordonra néztem, miközben felálltam és összehúztam magamon a köpenyt.
- Azt hiszem nem lenne baj, ha elbeszélgetnénk arról, amit odalenn mondott nekem a férjemről és a fiamról. – nézek rá komolyan, szinte a veséjébe látóan. – Most azt hiszem ránk fér egy kis pihenés, de pár napon belül várom a szállodában, és ajánlom, hogy eljöjjön és ne az embereimet kelljen magáért küldenem. – mosolygok rá biztatóan, majd elindulok én is, hogy kerítsek valahol egy taxit.


//Köszönöm én is a játékot – nagyon élveztem ezt a kis tengeri kiruccanást //

[You must be registered and logged in to see this link.]

Miközben ezerrel száguldottam a Hotel felé, közben a bankommal cseverésztem telefonon, hogy mennyi pénz tudnak utalni, így nagy hirtelen, mert nem szerettem volna, ha e miatt fuccsol be az üzletem az ügynökkel.
Most már Derek jóvoltából azt is tudtam, hogy jóval többet kell ajánlanom, de az egyáltalán nem volt akadály. Curtis tudta a dolgát és közben már telefonált a fiúknak, hogy álljanak készen és igyekezzenek minél több embert mozgósítani, ha nem járnék sikerrel, mert akármi is lesz én vissza akarom kapni a fiamat.
A hotel előtt, Curtis-sal a nyomomban, aki most nem volt hajlandó a kocsiban várni, berohantam és a recepcióst magamhoz intettem.
- Mondja, akar sok pénzt keresni? – nyújtottam felé egy ezer dollárost, amire kikerekedtek a szemei és csak bólintott egyet. – Na, akkor marha gyorsan megmondja nekem, hogy melyik szobában lakik Brooks ügynök és utána azt is nagyon gyorsan elfelejti, hogy látott engem valaha. – csúsztatok át még egy ezrest. – Különben, nem fogja tudni elkölteni ezt a kis pénzmagot. – intek a mögöttem komoran álldogáló testőröm felé, aki megvillantja a hóna alá csatolt pisztolyát.
A fiatal recepciós srác elfehéredik, majd elvörösödik és nagyot nyelve végre kinyög egy mondatot.
- Én nem láttam semmit természetesen és azt sem tudom, hogy a 302-es szobában ki lakik.
- Okos fiú – veregetem meg az arcát és már indulok is felfelé. – Te itt maradsz a hallban. – mondom Curtisnak és a szememből láthatja, hogy most jobb, ha nem vitatkozik.
A lift hangtalanul áll meg a harmadikon, és én pár perc múlva már a 302-es szoba ajtaján kopogtatok.

Nem tudtam mire számítsak, de őszintén meglepett a férfi, mert nem egy vállas, nagy darab fickó lebegett a tudatom mélyén, hanem egy kis nyápic, akit pár perc alatt meggyőzök, hogy álljon mellém. Így hát pár pillanatra meglepődtem és csak szótlanul léptem beljebb és néztem, ahogy a tarkopaszra borotvált, jó karban lévő ügynök bezárja mögöttem az ajtót.
Persze láttam azt is, hogy megismert, ami viszont nem lepett meg.
- Nem tesz semmit, - intettem megértően a kezemmel a szabadkozására, mint egy igazi úrinő. Nem is jelentkeztem be előre, így nem is számíthatott rám. És köszönöm, egy kis bor jól esne. – sétáltam beljebb, majd helyet foglaltam az egyik fotelban és a lábamat diszkréten keresztberaktam, majd vártam, hogy felszolgálja az italt.
Ha megkaptam, egy darabig csak lötyköltem a pohárban a nedűt és váram, hogy leüljön ő is velem szemben.
- Tudja, hogy ki vagyok, és mivel nem látszik butának tudja azt is gondolom, hogy miért látogattam ma meg, igazam van? – nézek a szemébe kérdőn, de figyelem minden rezdülését.
A válasza után azonnal folytattam, mert nem az a férfi volt,, akivel felesleges köröket kellett volna futni, ahogy elnéztem.
- Szóval az ajánlatom magának 5 millió dollár, ha segít kiszabadítani a fiamat.

Bár nem azért lötyögtetem a bort, mert feltételezem, hogy rakott bele valamit, hiszen ez most eszembe sem jutott, úgy el voltam gondolkozva, de azért értékeltem, hogy elsőnek kortyolt bele az italba.
- Hát, ha valaki így tartja, az csak valami érzelmileg sivár lelkiállapotú valaki lehet, aki ezzel próbálja igazolni magát. – válaszolok halkan, majd én is belekortyolok a vérvörös italba, ami meglepően zamatos, majd figyelem a férfi reakcióját az összegre.
Nem lepődik meg és ez igen érdekes. Azért vártam valami színlelt tiltakozást, vagy felháborodást, hogy úgy érezze nagyon győzködni kelljen, de semmi ilyesmi, mintha csak az időjárásról csevegtünk volna.
Az, hogy ez még sem arról szól, csak az jelezte, hogy elkezdte behúzni a függönyöket és felhangosította a tévét.
- Ki hallgatózna? Senki nem tudja, hogy itt vagyok. – néztem rá halványan mosolyogva, bár azért eszembe jutott a motel ajtaján kirobbanó Derek képe, ahogy elhúztunk a kocsival és csak reméltem, hogy nem fog keresztbe tenni nekem.
- Hogy mit? – rezzentem össze, ahogy megáll előttem. – Áááá, azt hiszi be vagyok poloskázva? – kacagom el magam a helyzet komikumán, de aztán nem húzom az időt tovább és teszem amit kért. Pár perc múlva már az összes ékszerem a pohár alján pihen. – Akár meg is tarthatja emléknek. – ülök vissza a helyemre, hogy aztán ismét meglepjen valamivel, amitől először elvörösödve pattanok fel, de aztán rögtön erőt veszek magamon és egy pillanat múlva már higgadtan bólintok felé, de nem állom meg, hogy kissé gúnyos ne kegyen a hangom.
- Csak tessék, ha ezzel örömet okozok magának, akkor tegye csak, de el tudja képzelni, hogy ez alatt a ruha alatt elférne egy lehallgató készülék? – mutatok végig az alakomra feszülő ruhán.
Ha végzett, akkor a dühömet és az undoromat lenyelve ismét megszólalok.
- És most már rátérhetünk az üzletre, nincs sok időnk.

Hát a civilizáltságról egészen addig osztottam is a véleményét, amíg a motozásra nem került a sor, amit hihetetlenül aprólékosan sikerült megejtenie, és tartok tőle, hogy nem azért mert mostanában olyan aprók a lehallgató készülékek, hogy akár a melltartó pántjában is elférne.
Ismételten megborzongok, ahogy végighúzza a kezét a karjaimon, aztán a lábaimon és aztán mindenhol, minden egyes négyzetcentiméteren a testemen és bár érződik rajta a rutin, és sehol nem időzik el a szükségesnél tovább, azért nekem ez akkor is hihetetlenül kellemetlen.
Nem érdekel, hogy szabadkozik, mert nem hiszem, hogy hasonló helyzetben sokat jelentene neki, ha a férfiasságát markolászva kérnék tőle bocsánatot, mondván, hogy a férfiak meg előszeretettel rejtik a gatyájukba.
Csak összeszorított foggal és vonallá préselt szájjal tűröm, hogy vége legyen, aztán gyorsan helyet foglalok vele szemben, mielőtt még valami vehemensebbre ragadtatnám magam, mert most nem ez a cél, de ezt azért felrovom egy képzeletbeli listára és ez nem biztos, hogy jót jelent számára.
- Én az esetleges előkészületekre gondoltam, mert talán arra is szükség lehet. – szólalok meg kissé fagyosan.
Aztán már inkább én is arra koncentrálok, hogy összeszedetten tudjak gondolkozni és ne az érzelmeim vezéreljenek.
- Hát gondolom nem újdonság, hogy mit akarok. A fiamat! Hozza ki a fiamat a rendőrségről, vagy szervezze meg, hogy meg tudjon szökni és akkor gazdag emberré teszem. Nem vagyok jó stratéga, nem tudok biztos ötleteket adni, mint ahogy erre már valaki rávilágított. Engem az aggódás és az érzelmeim vezérelnek és lehet őrültségekre is hajlandó lennék. Maga a szakember, találja meg a módját és én fizetek magának annyit, amennyit kér. – mondom neki halálos komolysággal.

Kicsit meglepődök a felvetésén, hogy tőle várnék mindent, hiszen pont ezért kerestem meg.
- Hát kitől várnám, ha nem attól, akit ezért fizetnék meg busásan. Gondolja, ha magam is el tudnám intézni, akkor itt lennék? Pont azért kerestem fel magát, mert maga tud a közelébe férkőzni, anélkül, hogy nagyobb tömegmészárlást kéne rendezni. – füstölgök halkan dohogva.
Közben látom, hogy azért erősen gondolkozik, és ez már azt jelenti nekem, hogy itt már csak az árban kell megegyezni, a melót már magában szinte el is vállalta.
Aztán mikor megszólal és elmondja, hogy talán el tudja intézni, hogy Sebastien időben le tudjon lépni, mind a kollégái, mind az ellenségeink elől és még talán azt is el sikerül érnie, hogy Sebet halottnak higyjék, akkor már elégedetten mosolyogva dőlök hátra.
Én is felállok, ahogy elém sétál, mert utálok felnézni valakire, akivel tárgyalok és méghozzá, most ahogy elnézem már nagyon is komolyra vette a figurát, tehát itt most el kell dőlnie mindennek. Persze azért Curtist nem dísznek hoztam magammal. Ha itt most valami balul sülne el, akkor ez az ember nem távozhatna innen élve. De sejtem azt is, hogy ő ezzel teljesen tisztában van, nem becsülöm le, látszik az egész emberen, hogy nem most jött le a falvédőről. Ez hiba lenne.
- Nagyon sokat. – nézek én is a szemébe. – Mondjon egy árat, magának mennyiért éri meg kockáztatni és meglátom, hogy elmehetek-e addig, de figyelmeztetem Brooks, ne legyen túl mohó. – húzom hideg mosolyra a számat. – Ha elfogadható árat mond, mindenki elégedett lesz majd és élete végéig megoldódnak az anyagi gondjai. De ne akarjon magára haragítani egy aggódó anyát. - szól a figyelmeztetés is.

- Mit nem mond? – álltam a tekintetét és húztam el a szót kissé gúnyosan. – Hát mindjárt gondoltam, hogy nem valami zsebpénzért fogja elvállalni.
Az azonban igenis meglep, hogy közli, nem annyira szegény, mint várnám, bár abból, hogy itt lakik, azért ezt már én is leszűrtem, de amit én ajánlanék neki, az ennél sokkal, de sokkal több.
Mikor azonban meghallom, hogy az ellenségünk is pénz ajánlott neki, hogy átadja nekik Sebastien-t, akkor felhördülök és igen csak villámló szemekkel nézek rá.
- És ezt még el is mondja nekem? Talán így akar több pénzt kicsikarni? Hiszen még nem is mondott árat! De arról tegyen le, hogy annak a nyomorult féregnek adja át a fiamat, akkor itt helyben, magam ölöm meg! – néztem rá dühösen és a tőlem telhető legfenyegetőbben.
Az újabb ital kínálására nemet intek, hiszen szükségem van a hideg fejre, mert nagyon úgy néz ki, hogy ez az ember, sokkal nagyobb falat lesz, mint elsőre gondoltam. Nagyon is tudja, hogyan adja el magát minél drágábban és minél nagyobb haszonnal.
Gyorsan lehiggadok és egy nagyobb sóhajtással fújom ki a levegőt a tüdőmből, majd visszaülök a fotelbe, mintha mi sem történt volna.
- Rendben! Tehát azt mondja, hogy a pénz magának ezek szerint nem számít, valami mást akar, amit esetleg Defoe nem tud magának megadni, igaz? – nézek rá figyelmesen és elgondolkozva. – Azt is tudja, hogy én mindent megtennék a fiamért, mindent! – ismétlem meg nyomatékosan az utolsó szót. – Nos, talán némi információval tudnám még kisegíteni a pénzen kívül. Olyanokkal, amik megnyitják a kaput azokhoz, akik talán elősegíthetik a sikeres pályafutását. – támasztom össze az ujjaimat és azok felett nézem a férfit, hogy megnyerte-e a tetszését a dolog, vagy más irányba kell tapogatózni.

- Óóó! Hová gondol? Eszemben sincs megfenyegetni! – mosolygok továbbra is hidegen. – Arra nekem semmi szükségem, ugye azt tudja.
Azt, hogy nem nézi ki belőlem, hogy kétségbeesésemben akár még meg is támadhatnám, azért nagy hibának tartom, mert látszik, hogy mennyire lebecsül és magától meg mennyire el van szállva. Tipikus férfi!
Mikor leül mellém, először csak figyelmesen várok, hogy mi akar ebből kisülni, bár azért, ahogy a szövegelésével egyidejűleg letaperolja a combomat, az már sejtet valamit, hiszen nem először futok bele ilyesmibe. Azt hiszem nagyon nagy tévedésben van a barátunk.
Kicsit felkúszik a szemöldököm az 50 millió hallatán, hiszen ez hatalmas összeg, ezért az egész rendőrséget megvehetem kapitányostul, de egyelőre nem szólalok meg, várom mi jön még ez után.
Érzem a házam mögött lévő kezét, és a combomon lévő másikat is, ahogy egyre forróbban simul a bőrömre. Az arcomra egy ördögi mosoly kúszik, ahogy a biztosítékot emlegeti, és már azt is tudom, hogy ebből nem biztos, hogy üzlet lesz, de halott ügynök az talán.
- Óóóó! Nem is tudja, hogy mire vagyok képes az egy szem fiamért. – mondom neki búgó, érzéki hangon, és hajolok kissé közelebb hozzá csillogó szemekkel. – De, kap biztosítékot ne féljen, de arra is kíváncsi vagyok maga mire hajlandó, hogy ne veszítse el a tökeit, drága ügynök úr. – nézek most már lefelé, ahol a kidudorodó nadrágjának feszül egy igen kis alattomos jószág, egy rúgós kés. – Egy rossz mozdulat és kiképzés ide, vagy oda, rövidebb lesz pár centivel barátom. – sziszegem elsötétülő szemekkel. – Soha, senki ne akarjon megzsarolni engem, mert nem ússza meg büntetlenül. - És most akarom hallani az ajánlatát még egyszer.

A férfiak mindig bekapják a csalit, ha egy szép nő hajlandóságot mutat irántuk. Azt hiszik, hogy annyira ellenállhatatlanok, hogy eszükbe sem jut egy ilyen átlátszó trükk. És férfihiúság ellen még Brooks ügynök sincs kiképezve.
Elégedetten látom a verejtékcseppet, mely megjelenik a homlokán és ami azt jelenti, hogy most igen csak sarokba van szorítva, és miért ne lenne, hiszen a legféltettebb kincsét fenyegetik!
Az ajánlatára csak elmosolyodom, de egyelőre nem szólok semmit és a kezem sem veszem hátrébb egy millimétert sem.
- Szóval azt mondja, hogy a kísérő csapatból mindenki korrupt és megvesztegetett. – nézek rá érdeklődően. – Hát ez szép! És ilyen emberek vigyázzák az amerikaiak álmát. Gratulálok ügynök úr. – ingatom meg a fejem megjátszva a megrökönyödöttet. – Ezek szerint nincs is igazán szükségem magára, hiszen lehet, hogy kicsit többet áldozva a dologra, mint 5 millió, de az egész brancsot megvehetem kilóra és az még mindig nem 50 millió. – latolgatom jóformán csak úgy magamban a dolgokat, élvezve a férfi bizonytalanságát. – És, ha nincs magára szükségem, akkor akár… - a kés kissé közelebb kerül az ügynök családi ékszereihez, - akár meg is ölhetem magát, hiszen ha most itt belevágok, akkor szépen elvérzik, ugye?
De nem akarom tovább feszíteni a húrt, mivel az idő nem kedvez most nekem, de jól esett megleckéztetni ez a beképzelt frátert.
- De lássa kivel van dolga, megkapja az 5 milliót, ha átadja nekem a fiamat. De sajnos a csókról le kell mondania, ahogy én is lemondok arról, hogy megrövidítem magát. – veszem el a kést és ülök át a másik fotelbe. – És most halljam, hogy képeli és hol vehetem át Sebastien-t.