Sarah Wilchok hálószobája

Ez a mai nap ennél békésebb már nem is lehetne! Fagypont ma nem tart órát, a sulit sem támadja meg senki, és a telefonja is egész nap némán pihen a zsebében. Hát igen, ha nem épp a Mass Effect 3-ban lőné porrá a galaxis söpredékét, akkor bizony ez egy unalmas, pacifista nap is lehetne.
-Na ne...4 Banshee egyszerre? - Horkan fel méltatlankodva. - Ez azért már...ó, szia, észre sem vettem, hogy bejöttél - köszönti barátnőjét, mikor megérzi a puha ajkak cuppanását a kobakján.
-Mi Volt Adam-nél? - Kérdi, s közben úgy határoz, ideje véget vetni ennek a küzdelemnek! Shephard parancsnok kibújik a fedezéke mögül, hogy óriási puskáját a vállához emelve, képen pörkölje a hányatott sorsú Asari szörnyszülöttet, és a következő pillanatban már fel is csendül az ismerős zene....
-Á, ez egy hülye játék - horkan fel, és zárja be a "Mission Failed" képernyőt egy gyors CTRL+ALT+DEL hadművelettel, ez után pedig Sarah felé fordul a székében. - Szóval...Minden oké? - Kérdi, némi aggodalommal a hangjában, ugyanis az arc, amit maga előtt lát nem sok jót ígér. Fagypontnak abban igaza van, hogy tényleg több önbizalomra lenne szüksége, ugyanis amikor megtudja, hogy szerelme nem elhagyni készül őt, csupán betörni valami horrorfilmbe illő intézménybe abban az államban, ahol ezért legálisan lőhetik őket agyon, az első pár pillanatban megnyugszik...de aztán felfogja mi van.
-Persze, hogy segítek - feleli, némi töprengés után - a múltkori őrült terv az enyém volt, most rajtad a sor ezek szerint.
~Most panaszkodhatnék, hogy nem szép dolog azt feltételezni rólam, hogy mindent kiolvasok az agyából állandóan de...nos, a baj ott kezdődik, hogy ezzel gondolatban vádolt meg...franc.~
-Összepakolok, és mehetünk is.

//Folytatás: West Village//

Pirulva álltam a folyosón, egy ágas-bogas cserepes növény mögé bújva, amíg az intim jelenet véget ért, egyre a kezemben, egy lévő régiségbolt színes reklámújságját gyűrögetve. Még egy utolsó cuppanás, és az ajkaik végleg elváltak egymástól, hogy aztán Sean mosolyogva suttogjon még valamit, aztán hátat fordítva elsiessen az ellenkező irányba egyedül hagyva Sarah-t. Guvadt szemmel bámultam a történteket, és amint rájöttem, mi történik, azonnal belehúztam, hogy még idejében odaérjek, de elkéstem. Mire Sarah hálószoba ajtaja elé léptem, ő már ismét behúzódott a szobájába, Sean pedig eltűnt a sarkon.
Türelmetlenül kopogtam szünet nélkül, egészen addig, amíg a lány be nem engedett.
-Csókolóztatok - meredtem rá elképedve köszönés helyett, majd Sean után néztem, majd vissza Sarah-ra. - De olyan magas. Nem nehéz úgy?
Ha be is mehettem, gyorsan összeszedtem magam, és beléptem a Wilchok rezidenciára. Eddigre már még jobban zavarban voltam, kis híján elsüllyedtem a magam alá kívánt szakadékban, de csak maradtam a helyemen. Többszöri torokköszörülés, mély sóhaj, némi padlókaparászás a cipőm orrával, és végre összekapartam magam annyira, hogy meg is tudjak szólalni, miközben azonban alig mertem Sarah szemébe nézni.
-Te... ööö... szóval... öh... khm... én... izé... Szóval azt akartam mondani, hogy... izé... Mit tudsz...? Lehetne, hogy...? Szerinted...? Ööö...
Lemondóan csóváltam meg a fejemet, és az összecsavart újsággal homlokon csaptam magam.
-Ez egy nagyon hülye ötlet volt - motyogtam megsemmisülve, s elindultam kifelé. - Sajnálom, hogy zavartalak. Köszi, hogy... hogy meghallgattál... és... De idióta vagyok!
Alig értem azonban az ajtóhoz, már vissza is fordultam, és iszonyú zavarral küszködve bár, de miközben felé nyújtottam az újságot, csak kinyögtem:
-Szerinted?

Mosolyogva, csillogó szemekkel néztem Sean-t míg el nem fordult a lépcső felé, aztán már fordultam is meg és csuktam be az ajtót, hogy a szoba rendbe tételéhez lássak., mikor türelmetlen kopogás hallatszott és nem is hallgatott el, míg fel nem rántottam az ajtót, hogy megnézzem kinek ilyen éktelenül sürgős. Aztán meglepetten néztem a zöld üstököt, majd a kissé félénken és idegesen csillogó szemeket, melyek Anabelle-hez tartoztak.
- Hogy mi? – kúszott fel a szemöldököm az első szavai hallatán. – Hogy csó… Ááá! Hát igen! – bólintottam aztán vigyorogva az éles megállapításán, na meg azon, hogy ezek szerint már egy ideje itt toporoghatott a közelben. – Tudod így szoktunk elbúcsúzni, meg……meg egyébként is nagyon jól esik. – nevettem el magam. – És nem okoz problémát, mint ahogy gondolom láttad is. – tártam ki az ajtót, és intettem neki, hogy jöjjön be.
Aztán beljebb sétálva kíváncsian néztem vissza az ajtónál gyökeret verő lányra, miközben nyilvánvaló volt, hogy mindjárt megpróbál átjutni az alattunk lévő szobába zavarában, ha még sokáig nem jut dűlőre.
Aztán mikor már éppen megszólaltam volna, hogy segítsek egy kicsit, végre belekezdett, de aztán csak hebegés és habogás lett belőle, ami annyira aranyos volt, de azért ismerve és megtapasztalva a lány félreértési képességét, óvakodtam tőle, hogy úgy lássa kinevetem.
- Héhéhé! – léptem gyorsan utána, hogy a karját megfogva húzzam oda az ágyhoz, majd magam is leülve, megpaskoltam mellettem az ágyat jelezve üljön oda mellém.
- Ha szükséged van valamire, akkor soha nem hülye ötlet, ha megkeresel valakit és végre értelmesen elmondod, hogy mit szeretnél. – mosolyogtam még mindig és reméltem, hogy most az egyszer meghallja a szavaimban a segíteni akarást és nem menekül el ijedten. – na halljam, mi a gond?
Aztán csak néztem a kezembe nyomott, alaposan összegyűrt reklámújságra, majd Anabelle-re, és fogalmam sem volt, hogy mit kéne értenem.
- Szerintem? – kérdeztem vissza kissé kétségbeesetten. – Mit szeretnél ezzel? Valamit vásárolni magadnak? Kicsit több infóval többre mennék azt hiszem. – sóhajtottam és kisimítottam a papírt. – Kezdjük az elején, oké?

-Nem fáj a nyakad, amiért mindig hátradönti? - kérdezősködtem tovább, miközben bemerészkedtem a szobába. - Vagy neki a dereka, amiért mindig le kell hajolnia? És meg szokott pörgetni? És egyébként milyen az íze? Tegnap volt a hűtőben valami csirkés szendvics, az tök jó lenne, ha olyan finom lenne.
Reméltem, hogy Sarah könnyebben válaszol ezekre a kérdésekre, mint Tibu, Adamet pedig igazán nem akartam megint ilyesmikkel zavarni. Meg egyébként is, Sarah lány, ugyanúgy, mint én, ő talán jobban meg is ért.
Amiért meg idejöttem, hát csak nem akart kijönni belőlem valami könnyen, de miután Sarah leszuszakolt maga mellé az ágyra, és úgy néztem, tényleg segítene, ha tudna, ha én lehetővé tenném, hogy tisztában legyen a problémával, ami ehhez elengedhetetlen kellék volt. Így azt nekikezdtem, felhúzott térdeimet dörzsölgetve, hogy zavaromban kezdjek valamit a kezeimmel.
-Hát én... tudod, arra gondoltam, hogy... és talán, ha... de persze nem biztos, hogy... de lesz most... nos... izé... szóval a szülinapja, és... és... ezek annyira... hasznos dolgot nem tudok venni valakinek, akinek mindene megvan, de talán... tetszene neki ezek közül valamelyik... és... csak te mégiscsak jobban ismered, mint én, és... ha nem baj... segítenél választani egy ajándékot... - Elbújtattam lángoló arcomat a térdeim mögött, úgy suttogtam el a végét: - ...Adamnek?

Adam-tól már tudtam, hogy Anabelle-nek ezen a téren elég nagy hiányosságai vannak, de így szembesülni vele, azért …..hmm……minimum érdekes volt.
Mostanára kicsit úgy tekintettem a lányra, mint egy fiatal hugicára, így sejtettem, hogy talán rám várna a feladat, hogy valamennyire felvilágosítsam az élet és a szerelem nagy rejtelmeiről, bár én sem tapasztaltam meg olyan rég, talán ez azonban még segíthet is.
- Tudod, mikor valakibe úgy isten igazából bele vagy esve, akkor egy kis kellemetlenség meg se kottyan. – ráztam meg a fejem a kérdésére, legyűrve a nevetési ingeremet. – Pörgetni? – néztem rá azért kissé értetlenül a következő megjegyzésére. – Miért kéne megpörgetnie? Nem táncoltunk, hanem csókolóztunk! – tettem hozzá. – És, hát, hogy az íze…….- most már nem tudtam elfojtani egy kis kuncogás félét, - hát az íze mindig olyan, amilyenné a másik tenni akarja, ha fokhagymát enne előtte, akkor biztos olyan lenne, ha csirkés szendvicset, akkor olyan, de meg kell valljam, ilyenkor nem ezen jár az ember esze. – tettem a karjára a kezem. – Még sosem csókolóztál Anebelle? – kérdeztem most én kedvesen, mert nem akartam megijeszteni, vagy kellemetlen helyzetbe hozni.
Aztán mikor végre sikerült kipasszíroznia magából, pár perc után, hogy miért is kaptam a kezembe az újságot, akkor vidáman felragyogott a képem.
- Áááá! Adam szülinapja! Hát arra akarsz kinézni valamit? Ez nagyon aranyos tőled, de hidd el senki nem várja el, hogy ilyesmire költsd a pénzed…..öööö…..úgy megvenni akartad? – néztem rá bocsánatkérően, mert most tényleg nem akartam megsérteni, de hát……
- Áááá! felejtsd el! Hülyeséget beszélek! Nézzük meg inkább, hogy miket találtál és, hogy neked melyik tetszik, aztán elmondom én is a véleményemet, jó lesz így? – próbáltam elmismásolni az előző szavaimat, hiszen tudom, hogy mennyire igyekszik beilleszkedni és azt is, hogy nekem mennyire nehezen ment. – Egyébként, ha bármi másban segíthetek Ana, akkor nyugodtan keress meg, az ajtóm bármikor nyitva áll előtted. Tudod, hogy én is hasonló cipőben jártam valamikor.

-Szóval ezek szerint mégiscsak kellemetlen - vontam le a következtetést kissé elbizonytalanodva.
De végül csak megrántottam a vállamat, hiszen fájdalommal csak nem jár, legalábbis nem sokkal (remélem...), és ha azt mondja, hogy még így is megéri, akkor aztán végképp nagyon klassz lehet csókolózni. Amit meg az ízéről mondott egészen logikusan hangzott, bár nagyon furcsa volt, hogy akkor lényegében egymás szájízét érezhetik. Milyen különös dolog!
-Nem, én még soha - vallottam be kényszeredett mosollyal. - De majd talán egyszer. De puszit már kaptam - tettem hozzá az igazság kedvéért, nehogy azt higgye, hogy még csak megközelítőleg hasonlóban sem volt még soha részem. - És nekem is adtak már. Azt tudom, milyen.
Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem nevetett ki, amiért ajándékot akartam venni Adamnek. Nem mintha könnyedén tudtam volna feltételezni róla ilyesmit (többé már nem), de azért még teljesen k sem tudtam zárni, hogy még nem sikerült annyira beilleszkednem, hogy érzékeljem a határokat, amiket ezzel a cselekedettel talán átlépek. Ezek szerint azonban ilyesmi nem történt, úgyhogy az arcom újra előbukkant a térdeim mögül, és a rendes arcszínemet is visszanyertem.
Szavaira viszont most én nevettem el magam, bár én meg sem próbáltam visszafogni, mint ő az imént.
-Nem kell szabadkoznod - ráztam a fejem vigyorogva. - Tolvaj vagyok, Sarah, én nem szoktam fizetni semmiért, ez nem titok. De próbálok új életet kezdeni, és nem hiszem, hogy Adam örülne neki, ha lopnék, és nem akarom ezzel elrontani az egészet. Viszont nem tudom, honnan szerzek majd pénzt, de hát most, hogy nem vagyok már hajléktalan, talán az sem lehetetlen küldetés. Bár, azért megjegyzem, nem rossz, hogy van egy B-terv, ha mégsem sikerülne - gondolkodtam el abszolút komolyan az esélyeimen, de aztán visszazökkenve a jelenbe megvontam a vállamat, és újra az újság fölé görnyedtem. - Mindegy, ezt majd megoldom.
Az első oldalakról azonnal ellapoztam, mert ott hatalmas bútorok, embernagyságú szobrok, falikárpitok és hasonlók voltak.
-Nem akarok túl kihívó dolgot venni neki - magyaráztam Sarah-nak. - Nem az a célom, hogy átrendezzem a szobáját. Arról nem is beszélve, hogy egy vagyon lenne... és ellopni sem olyan egyszerű - vigyorodtam el újra.
Kedves szavaira meleg mosollyal szorítottam meg a kezét.
-Tudom, ezért jöttem hozzád. Na, szóval, szerinted melyik passzolna hozzá? Van valami kedvence? Azt tudom, hogy dohányzik, de a hamutartó annyira... nem is tudom. Kiszámítható. Gondolom, mindenkitől azt kap, lehet már neki vagy egy tucat. Kávészett. De az meg annyi van a konyhán, minek még egy? Jaj, már! Mi legyen?

Nem lepett meg, amikor kijelentette, hogy még soha nem csókolózott, de azért a puszinál, elmosolyodtam.
- Hát, kezdetnek az sem rossz, de azt mondom, amit gondolom már másoktól is hallhattál, hogy ezt csak akkor tudod meg, milyen, ha kipróbálod majd egyszer. Ha megkedvelsz valakit annyira, hogy megcsókoljon, akkor fogod megérteni, miről beszélünk. Ezt elmagyarázni azt hiszem nem igen lehet. De hát annyi jóképű fiú rohangál még itt a suliban is, majd biztos találsz olyat, akivel szívesen kipróbálod. – simogattam meg a térdét, ami mögé zavartan elrejtőzött.
Annak azért örültem, hogy végül annyira felengedett, hogy kibújt a fedezékéből és annak is, hogy a kissé meggondolatlan kijelentésemre nem vágta rám az ajtót, vagy alakult gyíkká és hagyott faképnél, sőt még nevetni kezdett, amire azért az én arcom is felderült ismét az aggodalom után. Határozottan haladunk ezzel a beilleszkedéssel!
- Nem! – ráztam meg aztán határozottan a fejem. – Te már nem vagy tolvaj, hanem egy Alapítvány által támogatott diák, aki becsülettel elvégzi a tanulmányait és elsajátítja a társas élet minden csínját-bínját. – néztem a szemébe vidáman, de azért teljesen komolyan kijelentve ezeket.
- Ha nincs pénzed én szívesen adok neked, és majd, ha megkapod az ösztöndíjadat, visszaadod. Ezen ne problémázz! – ajánlom fel neki, hiszen ez mindenkinek jár. – Persze a pénz miatt fordulhatnál egyenesen Adam-hez, de mivel pont őt akarod meglepni, így ez most nem járható út, habár biztos vagyok benne, hogy úgy sem kérdezné meg mire kell, csak adna, amennyit kérsz, persze bizonyos határokon belül.
Aztán Anabelle-vel együtt hajoltam a reklámújság fölé, hogy megszemléljem a kínálatot, és kíváncsian vártam, hogy vajon mire gondolt, mit adna Adam-nak szívesen.
Éreztem a bizonytalankodását, hogy valami különlegeset szeretne adni, ami kifejezné, hogy mennyire sokra tartja, mert sejtettem, hogy ez is motiválja, de azt is, hogy nem tudja mivel érhetné ezt el.
- Ne aggódj te lány, Adam nem harap és nem is várja el, hogy valami nagy dolgot adj neki, sőt, egyáltalán, hogy ajándékot adj neki. Lehet, hogy egy pár kedves szónak, vagy a jó jegyeidnek jobban örülne. De persze, valami apróság biztos mindig emlékeztetné rád. – lapozgattam érdeklődve a katalógus, majd megálltam az egyik oldalon, ahol olyan kis katonák voltak, mint régen az ólomkatonák.
- Gondolom tudod, hogy Adam régebben katona volt. – néztem a zöld haját, ahogy a képekbe volt bújva, de nem akartam helyette dönteni, így vártam, hátha maga javasol valamit.

-Mindenki ezt mondja - motyogtam kicsit durcásan, mert úgy éreztem, mintha kirekesztenének a Csókolózók Klubjából, de aztán rögtön visszabújtam a térdeim mögé, ahogy megemlítette, hogy a sok jóképű fiú közül majd csak megrágcsálja valaki a nyelvem. - Ne már... - dörmögtem iszonyú zavarba süllyedve.
Nagyon meghatott, hogy így hitt bennem. Annál nagyobb röstellkedések közepette ráztam meg búsan a fejemet, miközben a zsebembe nyúlva előhúztam egy kiskanalat.
-Tolvaj vagyok. Reggelire zabpelyhet ettem, és miután elmosogattam... Olyan szépen csillog. Én... oké, tehetek róla, de... majd csak megszokom. Nem árulsz be? - suttogtam kérlelőn közelebb hajolva hozzá. - Olyan szép volt, nem tudtam ott hagyni, de nem akarom, hogy kicsapjanak. Nem mondod el?
Ajánlatára pedig hevesen megráztam a fejem.
-Nem. Nagyon kedves vagy, de nem akarok pénzt csak úgy elfogadni. Az utcán sem koldultam. Még ha csak kölcsönbe is adnád, nagyon kényelmetlenül érezném magam miatta. Már az is borzasztó érzés, hogy segélyből vagyok itt, és egy penny-t sem fizetek. Majd megoldom valahogy. Mindig megoldom valahogy.
Aztán végre nekiláttunk a keresgélésnek, ami az azonnal kizárt termékek után már azért lett nehéz, mert a bőség zavarával kellett küzdenem, annyi minden jópofa és/vagy szép dolgot lehetett kapni ebben a boltban.
-Ó, tudom én, hogy nem harap - vágtam rá azonnal, és lelkesen csillogó szemekkel révedtem a semmibe. - Ő annál sokkal kedvesebb, és törődőbb, és gondoskodóbb, és megértőbb, és... észrevetted, hogy milyen helyes ráncok vannak a homlokán, amikor sóhajt? És a mosolya is olyan... és amikor nevet... Álmában mozgatja az orrát - nevettem fel. - Tudtad? Olyankor annyira... Na, de mindegy - köszörültem meg a torkomat, és gyorsan visszahajoltam az újság fölé.
Nem tudom, miért jöttem zavarba, hiszen, amit mondtam, igaz, biztos Sarah is tudta, hiszen régebb óta ismerte Adamet, mint én, de mégis nagyon sürgősen másra akartam terelni a szót.
-Igaz, hogy te a fogadott lánya vagy? Hány éves voltál, amikor örökbe fogadott? Nem furcsa, hogy az apukád a tanárod? Illetve most már a kollégád... meg a főnököd.
Kérdésére lelkes bólogatásba kezdtem.
-Igen, tudom. Biztos azért is olyan fegyelmezett, ugye? Meg olyan nyugodt, meg erős, meg olyan, mint egy lov... Hű, nézd, dohányzacskó, milyen szép!

Hát, mikor a zsebéből előhúzta a kiskanalat, mint egy bűvész, aki valami trükköt akar vele bemutatni, már tényleg nem álltam meg, hogy fel ne kacagjak, de ebben nem volt semmi bántó, vagy ilyesmi, de nem lehetett nem ezt tenni, ahogy azokat a bűnbánó szemeket és arckifejezést megláttam.
- Te csak egy szeretnivaló kis ragadós kezű, lány vagy, akinek aranyból van a szíve és soha nem tudna igazán kárt okozni ennek az intézménynek, főleg nem Adam.nek, igaz? – szólaltam meg mikor már képes voltam rá. – Ilyet nálam is találsz párat, mert a kávéval, vagy a teával felhozom a szobába és elfelejtem vissza vinni, de ettől még nem loptam el. – ráztam meg a fejem. – Ez nem lopás, főleg, ha egyszer, mikor már megszoktad, hogy itt minden ugyan úgy a tied is, mint a másoké, akkor már nem lesz erre szükséged. –intettem a kis kanál felé. – És ígérem, lakat lesz a számon. – öleltem meg egy hirtelen ötlettől vezérelve ezt a kis elveszett lelket, aki annyira emlékeztetett önmagamra az első időkben.
Az, hogy nem kért a kölcsönből nem bántott meg, hiszen sejtettem, hogy mi zajlik benne, így aztán annyiban hagytam a dolgot.
- De, ígérd meg Anabelle, hogy ha mégis szükséged lesz rá, akkor minden további nélkül hozzám fordulsz. – kértem a lányt.
Aztán megint nézelődtünk és öröm volt látni, ahogy minden kis tárgy mennyire megtetszik neki, mint a gyerek a játékboltban. Mikor aztán sorolni kezdte Adam jó tulajdonságait, meg, hogy milyennek látja, kis híján megint dőltem a nevetéstől.
- A legtöbbre én is azt mondom, hogy igazad van, de hogy mozgatja-e az orrát álmában???? Ezt te honnan veszed? – merült fel bennem azért a kérdés.
Aztán rátértünk az én történetemre, és én szívesen osztottam meg vele ezeket.
- Majdnem 18 voltam már és valahogy sose gondoltam bele ebbe így, hogy egyszerre volt apám helyett apám, a testvérem és a tanárom, csak jó volt, hogy mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rá. – emlékeztem vissza azokra az időkre. – És valahogy olyan természetes volt, hogy aztán ez a kapcsolat tovább fejlődjön, hiszen én mindig tisztelettel néztem fel rá, azért amit véghez vitt és visz a magánéletében és az iskolában is. – komolyodott el a hangom ezekre az érzésekre.
- Igen, nagyon fegyelmezett. – kunkorodott aztán vissza a szám a lelkesedésére. – De van itt egy szép pipaszurkáló is, látod? És ezek a kis képek sem csúnyák. – mutogattam tovább.

A nevetésére először igencsak meglepődtem, mert arra számítottam, hogy csalódottan felsóhajt, elküld, hogy vigyem vissza a kanalat, aztán jelentkezzek Adamnél, és mondjam el neki, mit tettem, mielőtt még ő tenné, de amikor úgy tűnt, a nevetésen kívül mást egyenlőre nem szándékozik csinálni, hamarosan az én arcomon is megjelent egy bátortalan mosoly.
-Ó - ijedtem meg a ,,ragadós kezűre", és szégyenkezve dörzsölni kezdtem a nadrágomba. - Bocsánat.
Bár eddig is minden nap mosakodtam, most már mindemellet tiszta környezetben is voltam egész nap, úgyhogy nem lehettem olyan koszos, de még mindig az volt számomra a normális, hogy én vagyok a zöld hajú kis koszmó.
-Dehogyis - tiltakoztam azonnal döbbenten elkerekedett szemekkel. - Sosem ártanék az iskolának. Adamnek meg aztán végképp nem. Annyi mindent tett értem, hogy tűzbe tenném érte a kezem.
Ölelése talán még inkább meglepett, de lelkesen viszonoztam. Hozzá kellett volna már szoknom, hiszen az elmúlt hónapokban olyan sok mindenkivel találkoztam, aki hajlandó volt ilyesfajta gyengédségre irányomban, de még mindig nehezen engedtem el, aki erre ragadtatta magát, úgyhogy először Sarah-t sem hagytam elhúzódni, még bújtam hozzá egy kicsit, csak aztán eresztettem el.
-Köszi - mosolyogtam rá aztán hálásan, majd halkan felnevettem. - Mi, csövik tartsunk össze, igaz?
Nem tudtam, miért villanyozta így fel, amit Adamről mondtam, de örültem, hogy egyetértett velem. Persze miért is ne értett volna egyet? Nem vak.
-Hogyhogy honnan? Láttam - vontam meg a vállamat, de ha ennyi nem volt elég neki, még hozzátettem: - Múltkor, mikor elraboltak minket azok a... tudod. Miután hazajöttünk, és te visszajöttél a szobádba Seannal, Logan meg ment Lily-hez, én is a szobámba mentem, de hát nekem az üres. Mármint hogy lenne üres, van benne egy csomó tök jó cucc! De engem nem várt senki. Egyedül voltam, és féltem. Én gyáva vagyok, Sarah, nincs ezen mit szépíteni. Nem vagyok olyan bátor, mint te. Mint ti, itt mind. Szóval... belopóztam Adamhez. Mellette nem félek. Átalakultam gyíkká, és bebújtam a zsebkendőjébe az éjjeliszekrényén. Akkor... akkor láttam.
Így elmesélve még kellemetlenebb volt, hiszen ugyan ki tette volna ugyanezt a helyemben? Csak azért, mert valaki segítőkész, még nem kell visszaélni vele, én legalábbis még mindig eléggé szégyelltem magam, hogy csak úgy besurrantam hozzá az engedélye nélkül, hiszen neki sem lehetett kellemes arra ébredni, hogy kiderüljön, valaki a tudta nélkül mellette aludt. De hát ha minden igaz, elnézte nekem, és hát miért is ne nézte volna el, elvégre Adamről van szó.
-Akkor ezek szerint hivatalosan nem is fogadott örökbe? - húztam fel a szemöldököm meglepetten. - Nem tudom, miért hittem azt. Csak mindenki úgy emleget, mint a fogadott lányát. Még ő is. Bár azt tényleg soha senki nem mondta, hogy ténylegesen örökbefogadott volna. Ő talált rád az utcán?
Érdeklődve tekintettem a pipaszurkáló képére. Tényleg tetszetős darab volt.
-Pipázik is? Azt hittem, csak cigizik. De nem tudom. Nem mintha zavarna, tőlem aztán annyi bagót rág, amennyit akar, de azért bátorítani nem szeretném rá, elég egészségtelen. Fú, nézd, egy ezüst serleg! Ebből aztán klassz lehet sört inni. Meg megint behúzni a csőbe a poharas trükkjével - kacagtam fel az emlék hatására.

Mikor éreztem, hogy ragaszkodóan bújik hozzám, beleolvadva az ölelésembe, még szélesebb lett a mosolyom és eszem ágában sem volt elhúzódni, sőt, még az egyik kezemmel finoman megsimogattam azokat a különleges színű fürtjeit is.
- Anabelle, nem tudod mennyire örülök, hogy rászántad magad és visszajöttél hozzánk. – suttogtam halkan a fülébe, hiszen mindig sajnáltuk, ha egy mutáns már annyira nem bízott senkiben, hogy még velünk sem tudta felvenni a kapcsolatot.
Szavaira ismét felkuncogtam.
- Igen! Így is mondhatjuk!
Aztán arra is magyarázatot kaptam, hogy honnan is tudja milyen szokásai vannak Adam-nak alvás közben, és mit nem mondjak alaposan elszégyelltem magam, mikor rávilágított, hogy szépen magára hagytuk a félelmeivel, miután kiszabadultunk arról a rémes helyről.
Én is csak magamra gondoltam és eszembe sem jutott, hogy ez az igen félénk lány mit érezhet, hiszen neki ez a hely is még idegen volt, én meg mikor a szobájába kísértem, azt hittem, hogy megtettem mindent biztonságban van.
- Óóóó Anabelle! Ne haragudj rám! Mennyire hülye voltam akkor. – simogattam meg az arcát bűnbánóan, mert hiszen láttam, hogy még most is mennyire megviseli. – Ne haragudj, és ha máskor úgy érzed, hogy félsz egyedül, vagy valami, akkor keress csak meg nyugodtan, de akár szobatársat is kereshetünk neked. – ajánlottam fel, hogy valamennyire ellensúlyozzam a hülyeségemet. Mint az iskola egyik „tanárának” erre igazán gondolnom kellett volna.
- Hivatalosan inkább a gyámomnak mondhatnám, és a kora miatt ugyan elég hülyén hangzik a nevelő apa szó, de engem nem zavar és egyébként is őt tekintem apám helyett apámnak. – komorodtam el egy pillanatra, de aztán megráztam a fejem és folytattam. – Hát az a rátalálás kicsit finom kifejezés. Igazából én csaptam le rá és lesokkoltam szegényt. Tudod, akkoriban haragudtam az egész világra és főleg az emberekre. Szenvedést és fájdalmat akartam okozni, ahogy ők is azt okoztak nekem. – emlékeztem vissza elkomolyodva. – Aztán Adam szép lassan felnyitotta a szememet és idehozott, majd jött Sean is és……..hát tudod…. – ragyogott fel ismét a mosoly az arcomon és intettem az ajtó felé, ahol látta a csókolózást is.
Merengésemből az újabb felfedezése hangjai szakítottak ki, így visszatértem a képekhez és a válogatáshoz.
- Poharas trükk? – ráncoltam a homlokom, próbálva emlékezni valami hasonlóra. – Az milyen volt?

Csak még erősebben szorítottam, amikor meghallottam, mit súgott a fülembe, olyan jól esett. Persze ma már nem is szaladtam volna el, mint akkor, hónapokkal ezelőtt, de akkor még nem is tudtam azt, amit azóta nap mint nap tapasztalhattam magam körül: itt tényleg bízhatok az emberekben, és itt biztonságban is lehetek, mert vigyázunk egymásra. Nagyszerű érzés volt.
Annál inkább megriadtam, amikor meggondolatlan szavaimra Sarah mentegetőzésbe kezdett.
-Nem, nem, nem - ráztam hevesen a fejem, de azért kicsit közelebb is hajoltam, hogy ne tudja teljesen elhúzni a kezét, mert kimondottan jól esett a simogatása. - Nem azért mondtam. Ne viccelj, Sarah, nélküled nem éltem volna túl azt a helyet. Te voltál, aki tartotta bennem a lelket, aki segített, aki bátorított, pedig te is annyira meg lehettél ijedve. De nem kötelességed éjjel-nappal felügyelni rám, ilyet nem kérhetek. És kimerült voltál, mindenki az volt, persze, hogy inkább lefeküdtél aludni. Adamet is azért nem ébresztettem fel, mert... mégiscsak éjszaka volt, nem akartam zavarni.
A lakótárs ötletre legalább annyira megörültem, mint amennyire lekomorodtam. Bár nagyon is csábított a gondolat, hogy ne legyek egyedül, de még csak nemrég iratkoztam be, szóval a legtöbben még mindig idegenek voltak a számomra, akikben bár tudtam, hogy megbízhatok, azt is tudtam, hogy amíg ez természetes lesz a legváratlanabb helyzetekben is, például, ha felriadok az éjszaka közepén, és egy idegen mocorog a közelemben.
-Azt hiszem, egyenlőre megvagyok egyedül is - mondtam végül óvatosan. - Köszönöm, hogy gondoltál rám, de azt hiszem, nekem egy kicsit több idő kell ahhoz, hogy ilyen közelségbe kerüljek valakivel. Tibun és Adamen kívül talán még te lennél az, akinek örülnék, de hát neked már ott van Sean, Tibu nem lakik itt, Adam meg a diri, úgyhogy az nyilván nem lehetséges. De majd túlesek ezen is - vontam meg a vállamat annyi beleerőltetett lazasággal, amennyit csak bele tudtam hazudni. - Az utcán sem volt senki mellettem, itt legalább fűtött, fedett helyen lehetek tele hassal. Jóval kevésbé félelmetes, mint odakint.
Az Adammel való első találkozásra döbbentett tátottam el a számat. Főleg a legutóbbi akciója után egészen elképesztőnek tartottam, hogy Adam sebezhető. Sarah ráadásul nem is valami nagy darab (bár ettől függetlenül igen félelmetes tud lenni, amikor haragszik), szóval nehéz volt elképzelnem, hogy hogy sikerült kicseleznie Adamet.
-Azt hogy? - hápogtam dülledő szemekkel. - Hogy sikerült sokkolnod őt? Megengedte?
A poharas trükk említésére ismét felnevettem. Bár azért már régebben volt, még mindig felvidított Adam mókázása.
-Azt mondta, hamarabb meg tud inni három korsó sört, mint én három kis pohár teát - magyaráztam lelkesen. - Az egyetlen szabály az volt, hogy nem szabad egymás poharához nyúlnunk. Na, és akkor... hihi... oltári! Figyelj, figyelj, nagyon simlis volt! Fogta magát, és amint végzett az elsővel, fejjel lefelé, érted, fogta magát, és ráborította az én utolsó teli poharamra, hogy ne jussak hozzá.
Kuncogva csóváltam a fejem, majd nagyot sóhajtva kedvtelve nézegettem az ezüst kelyhet.
-Áh, nem is tudom - vakargattam meg végül a fejemet. - Van elég edény a konyhán, minek még egy? Mondom, nem lehet neki hasznos ajándékot venni. Megvan neki mindene. Szerinted valami dísztárgynak örülne? Valami nem túl hivalkodónak. Ami elég kicsi, hogy ha nem tetszik neki, elsuvaszthassa az egyik szekrény legaljára - mosolyodtam el megint szégyenlősen.

Bár a lelkiismeret furdalásomon nem segít, azért jól esik, hogy Anabelle nem hibáztat azért,h ogy akkor, amikor igazán szüksége lett volna lelki támaszra, akkor magára hagytuk. Mivel látom, hogy továbbra is igényli a közelségemet, így közelebb húzódok és egyik kezemmel átölelve tartom továbbra is.
- Lehet, hogy ott nem hagytam, hogy a félelem legyőzzön, de akkor sem viselkedtem úgy, ahogy egy felnőtt, figyelmes embernek, főleg egy tanárnak kellett volna. – válaszoltam halkan. – Akármennyire is kimerült voltam, te még olyan állapotban sem, és erre gondolnom kellett volna. De köszönöm, hogy ezért nem bántódtál meg. – szorítottam magamhoz megnyugtatóan
A lakótárs ötletét aztán nem erőltettem, mikor láttam, hogy annyira nem nyerte el a tetszését, de hát igaza van, ismerve őt, jobb, ha fokozatosan alkalmazkodik ehhez a nem mindennapi környezethez.
Láttam rajta, hogy még nem hallotta a történetünket Adam-mal, ami végül is nem is csoda, hiszen még annyi ideje nem tartózkodik itt, hogy a pletykákat is felcsipegesse.
- Nem! – nevettem el magam az ötleten. – Nem engedte meg, csak megleptem és nem számított rá. – Fájdalmat akartam okozni valakinek akkor és ő jött be a csőbe, na meg pénz is kellett kajára, de mikor az utca közepén kiselőadást tartott arról, hogy mennyire rosszul látom a dolgokat, kezdett érdekelni a dolog. Aztán haza vitt magához, megetetett és kimosott a koszból, na meg a fejemben is kicsit helyre rakta a dolgokat, legalábbis annyira, hogy esélyt adtam magamnak, hogy kipróbáljam, milyen itt az élet, és nem egy bandában élni egyik napról a másikra. Aztán itt ragadtam. De azért néha még mindig visszalátogatok, főleg Varangy hiányzik. – sóhajtottam fel.
Mikor Anabelle elmesélte a poharas trükk lényegét, én is elnevettem magam. Igen, ez Adam, hasonlókat velem is megcsinált és örültem, hogy a lány is ilyen jól viszonyul hozzájuk.
- Még biztos tapasztalt pár ilyen trükköt a tarsolyából, ha velünk maradsz most már.
A további ajándékötletre, vidáman bólintottam.
- Biztosan örülne, de abban is biztos vagyok, hogy soha nem suvasztana el semmit sehova, amit valamelyik diákjától kap, hanem annak kijár a vitrin minimum. – közöltem határozottan. – Egyébként Ana, tudod, hogy én tartok a harci teremben felkészítő órákat kezdőknek. Nincs kedved lejönni egyszer? ha akarod, csak egyedül lennél először, hogy megnézd milyen, hátha tudnánk segíteni a félénkségeden. – néztem rá kérdőn, titokban reménykedve az igen válaszban.

-Nahát - vigyorodtam el. - Egészen hasonló történt velem is. Mondjuk én nem bántani akartam, hanem kirabolni. Viszont előtte találkoztam valakivel, aki önként összekapart az utcáról. Csak nekem nem gyámapám lett így, hanem gyámbátyám, vagy mi. Ő nevezett el Bogyónak. Bár én nem bandáztam, mert csak annyi kapcsolatom volt velük, amíg jól helyben hagytak, utána meg már nem mertem a közelükbe menni. Nagyobb biztonságban éreztem magam egyedül.
Kicsit összébb húztam magamon a kardigánomat, mert egy kerek sebhely, amit a rajtam elnyomott cigicsikk okozott épp kilátszódott, és nem akartam ezzel nyomasztani Sarah-t.
-Ismered Varangyot? - kaptam fel a fejem az ismerős névre. - Ó, istenem, mi lett volna velem nélküle! Tőle tanultam mindent, ami a túléléshez kell. Bár sosem sosem voltunk egy csapat, ő sokkal merészebben járta a várost nálam, én meg ahhoz túl betoji voltam. De rengeteget köszönhetek neki. És nekem is hiányzik - vallottam be szomorkásan. - Már jó ideje nem láttam a kis ugribugrit.
Sarah nem tűnt túl meglepettnek, hogy Adam poharakkal bűvészkedett nekem, de hát ő már nyilván sokkal inkább hozzászokott ezekhez, mint én.
-Nagyon színes egyéniség, ugye? - kérdeztem mosolyogva. - Olyan, mint skatulyából előhúzott ólomkatona. Mindig olyan fegyelmezett, szigorú és a világ összes szabályát betartja, de ugyanakkor olyan, mint... mint egy nagyon fiatal télapó - kuncogtam fel. - Nem? Vagy, mint egy mókás óriás. Egy mókás, védelmező óriás - egészítettem ki az igen fontos jelzővel, majd halványan elmosolyodtam. - Aki mozgó nózival alszik. És olyan nagy keze van, és jó meleg, és puha, olyan jól tud ölelgetni vele. Kivéve, amikor verekszik! Fú-huhu-húúú, na, akkor aztán kőkemény. Hallanod kellett volna, hogy reccsent Tony arca, amikor behúzott neki egyet. Ott nem volt ám puha. Csak amikor megsimogatta aztán a fejem - sütöttem le a szemem nem tudván visszatartani mélyülő mosolyomat, amit a kellemes emlék váltott ki.
Ajánlatára félszegen bólintottam.
-Már én is gondoltam rá. Egyszer le is mentem, amikor épp óra volt, de... de nem mertem bemenni, úgyhogy csak kintről néztem. Az ajtó résnyire nyitva maradt - tettem hozzá magyarázatképpen. - De nagyon ijesztő volt. Annyi ember egyszerre... és mind verekszik... de talán... talán nem ártana. Nem akarom, hogy mindig meg kelljen védenie valakinek... de nem tudom, mennyire menne. De tervezem, esküszöm, Sarah, nagyon el akarok menni egy ilyen órára, csak... olyan félelmetes - fejeztem be szinte suttogva.

- Akkor már nagyon sok közös vonásunk van, akár mi is lehetnénk egy testvérpár. – nevettem fel én is, ahogy elmesélte hogyan futott ő össze Adam,-mel. – Szegény Adam! Úgy látszik az utcagyerek mutánsokkal rájár a rúd.
Persze az önkéntelen mozdulata, amivel eltakarni akarta a kerek heget, pont az ellenkezőjét érte el, rögtön odavonzotta a tekintetem és mindjárt gondoltam, hogy ez a bandákkal lehet kapcsolatos.
- Sajnálom Anabelle. – intettem a heg felé az állammal. – Sajnos mindenféle alakok élnek az utcán. – néztem a szemébe nyíltan, hogy lássa nem akarom átverni. – A mienk sem volt egy apácák gyülekezete, de mutánsokat soha nem bántottunk, és amúgy sem voltam a kínzások híve, főleg nem az ilyeneké. – húztam el megvetően a számat. – Ha ilyenekkel találkoztunk, akkor ők húzták a rövidebbet.
Egészen felvillanyozódtam azonban attól, hogy ő is ismeri a békák legkirályibbakát.
- Téged is ő karolt fel? – csaptam a térdemre vidáman. – De, hát nem is kéne meglepődnöm, ő volt az utcakölykök istápolója és megmentője. – emlékeztem vissza hálásan Varangyra. – Mindig tudott egy-két szelet kenyeret, ha mást nem adni, ha valakinek már felkopott az álla, és igyekezett megóvni minket , hogy nagyobb zűrbe ne keveredjünk. – folytattam a nosztalgiázást. Hiába, nagyon hiányzott az a ronda képe!
Ha nem tudtam volna, hogy csak a hála és a szeretet beszél Anabelle-ből, azt gondolhattam volna, hogy fülig szerelmes az igazgatónkba, de azért vetettem is rá egy sanda pillantást, hogy mit látok az arcán. Amin bizony ott lebegett valami földön túli boldogság, ha Adam szóba került. Hmmmm! Kicsit nagy a korkülönbség, de ez sosem volt a szerelem akadálya, nem igaz? De persze, a hála könnyen fordulhat át ebbe az irányba és Adam ezt szerintem nagyon jól tudja kezelni.
A harci oktatásra először csak bólogattam, aztán meg ráztam a fejem, de megvártam míg végig mondja.
- Ana, valószínűleg olyan csoportot láttál, akik már régebb óta gyakorolnak. Ez nem jelenti azt, hogy neked is azt kell csinálni. Először csak felmérjük a képességedet, aztán Celebro ennek megfelelően alkot neked egy szimulációt, persze ennek is vannak fokozatai, és én mindig ott vagyok melletted az elején. – magyaráztam. – Elsőnek elég, ha csak megnézed miről van szó. – győzködtem, mert tényleg nem ártana, ha kicsit fejlődne e téren.
- Na! – böktem az újságra közben. – Valami ötlet? Nézd, milyen szép kis ólomkatonák!

-Jó, hát éhes voltam - vontam meg a vállamat bűnbánóan, de azért nem tudtam visszafojtani a vigyoromat. - De hát igen, biztos rossz csillagzat alatt született. Mutánsokat tanít, de ha egy mutáns hajléktalan, akkor törvényszerűen előbb-utóbb meg fogja támadni. Értesítenünk kéne Varangyot, hogy vele tegyen kivételt, ha zsebelni támad kedve - kuncogtam fel.
Sajnálkozására csak legyintettem, ami egyrészt arra irányult, hogy ne is pazaroljunk rá több szót, hiszen kis szerencsével ezt az életet már magam mögött tudhatom, másrészt arra, hogy róla ilyet nem is tudtam volna feltételezni. Még hogy Sarah ilyet tegyen valakivel! Bár nem mertem elképzelni, hogy mit tett azokkal az emberekkel, akik a karmai közé került, de hát azt mondta, hogy sosem volt a kínzások híve. Viszont Adamet is sokkolta, az elmondása szerint csak azért, hogy bántson egy embert. És még emlékeztem, hogy azok a nyakörvek is milyen hatékonysággal okoztak elviselhetetlen kínokat egy kis sokk terápiával. Mivel azonban ez továbbra is Sarah volt, az okkal Fúriának becézett, viszont akkor is jószívű és segítőkész lány, megszavaztam neki annyit, hogy ezt ne tegyem szóvá, de még csak ne is gondoljak rá. Na jó, valahol ezt magamnak is megszavaztam, mert nem is nagyon mertem rágondolni.
-Igen, nagyon tudott a breki - méláztam el csatlakozva a nosztalgiázáshoz. - Nélküle még mindig gondot jelentene elcsórnom akár ezt a kiskanalat is, még ha kint is hagytátok volna őrizetlenül a konyhában... hát... ahogy... történt. Mindegy, a lényeg, hogy majd egyszer igazán meg kell látogatnunk. Eljössz velem megkeresni, majd ha lesz egy kis időd? Mikor hallottál felőle utoljára? Én már hónapok óta egy hangot sem.
Adamről talán egy kicsit túlságosan is elkalandoztak a gondolataim, de ahogy a friss, kiadós, és naponta legalább egyszer meleg étkezésekkel is alig tudtam betelni, azzal a féltő, kedves gondoskodással is, ami itt olyan sok mindenkiben megvolt, de Adamben aztán végképp.
-Ne nézz már így - szóltam rá kissé megszeppenve. - Mintha röntgen szemeid lennének. Te sem tagadhatod, hogy Adam tényleg... olyan, amilyennek mondtam. Én csak örülök neki, hogy ő is itt van... és hogy mozgatja az orrát alvás közben - mosolyodtam el újra, de aztán mentegetőzve kaptam fel a kezem vállmagasságig, mintha megadnám magam Sarah-nak. - De nem pöcköltem meg. Esküszöm, Sarah, nem pöcköltem meg, akármennyire is jó lett volna.
Beszámolójáról, hogy milyen is lenne az önvédelmi oktatásom, érdeklődve döntöttem oldalra a fejem, de végül csak bólintottam egyet.
-Rendben. Majd akkor ennek is neki kezdek, csak... még összeszedem hozzá egy kicsit magam, ha lehet.
Az ólomkatonákra felcsillant a szemem. Nagyon helyes kis bábuk voltak, ismertebb alakokat megformálva, vagy egyszerűen csak a szobrász fantáziájának vonásait kapták, de mindegyik nagyon tetszett. Húsz oldalon át kizárólag ezek sorakoztak egymás után, úgyhogy bajban voltam a választással. Volt ólom, márvány, fa, tűzzománc, réz, ezüst, arany, gránit, festett és natúr, kicsi és nagy, de nem tudtam választani.
-Nézd, itt a féllábú ólomkatona. De az nem jó, az szomorú mese volt. Mit szólsz ehhez?
A tíz centinél semmiképp nem nagyobb tűzzománc szobrocska egy katonát ábrázolt, aki egyik kezében olyan puskát tartott, amilyen Adam vállára volt tetoválva, a másikat pedig magasra lendítette, hogy lazán kinyújtott mutatóujjára egy bagoly szállhasson le. A madár épphogy megkapaszkodott a férfi ujjában, szárnyai még ki voltak tárva, a katona arcán pedig halvány mosoly ült, ahogy nézte.
-Ehhez mit szólsz? - mutattam rá kedvtelve nézegetve az aprócska műalkotást. - Katona is, meg bagoly is a tanársága miatt, és ez a puska egészen hasonlít arra, ami a karjára van tetoválva. Szerinted tetszene neki?

Mikor Anabelle megemlíti, hogy jó lenne megkeresni Varangyot, persze, hogy egyből felcsillannak a szemeim.
- Mi az, hogy! Én sem hallottam róla már egy ideje és aggódom is. Tudod felajánlottam neki, hogy költözzön ide, de nem akart. – szomorodtam el. – Volt valami régebbi afférja Ciklonnal és nem akarta, hogy baj legyen belőle, pedig azóta nagyon megváltozott. – sóhajtottam fel. – Így aztán eltűnt a szemem elől, de jó lenne viszont látni és tudni, hogy nem esett baja. Szerintem, akár már a jövő héten elmehetnénk és bejárnánk a régi helyeket, hátha rábukkanunk. – néztem vigyorogva és lelkesen a lányra.
Aztán, hogy Adam felé kanyarodott a szó és ijedten jelentette ki Bogyó, hogy nem pöckölte meg Adam orrát alvás közben, megint nevetni kezdtem.
- Jaj! Ne rémüldözz már! Nem is feltételeztem, hogy megtetted, meg aztán azért nem alszik olyan mélyen, hogy erre ne buktál volna le, hiszen tudod, hogy katona volt és harcolt is. Én tudom mire képes, ha komolyra fordulnak az események, híd el. – erősítettem meg a dolgot. – Volt pár közös kalandunk és nagyon félelmetes is tud lenni.
Azért az már haladás volt, hogy nem sápadt el és nem akart a szőnyeg alá bújni Anabelle, a Harci teremben történő gyakorlásra invitálásra, hanem még bele is egyezett, és ez már haladás volt, nem is kicsi.
Közben a katalógus oldalai is fogytak, és még mindig nem dőlt el, hogy vajon mi lesz az az ajándék, amit Anabelle szívesen ajándékozna Adam-nak. A katonák tényleg nagyon sokfélék és szépek voltak, egyik szebben volt kidolgozva, mint a másik, így tényleg nehéz volt dönteni.
- Ez nagyon szép Bogyó! – tértem át az említett becenevére, ami annyira jól illett hozzá, és sokkal jobban, mint ha valami más mutáns nevet aggattak volna rá, mint pl. Zöldike. – Ebben minden benne van, amit mondtál, és biztosan nagyon fog tetszeni Adam-nak. – mondtam meggyőződéssel.

-Akkor ezt megbeszéltük - ráztam meg vidáman Sarah kezét. - Szerinted nagy gond lenne, ha vinnénk magunkkal némi kaját? Szabad? Úgy berámolnék neki egy kosárnyit. Biztos éhes, mint mindig. Ha meg nem akar ideköltözni, azt ő tudja. Elég makacs tud lenni, nem hiszem, hogy egyhamar megváltozna a véleménye erről, ha egyáltalán megváltozik, pedig úgy hallottam, hogy Ciklon már nincs is itt. Ezt majd azért ne felejtsük el neki említeni. Drága kis ugribugri. Komolyan bűntudatom van, hogy én itt kényelmesen ücsörgök egy kastélyban irtózatos zabák és fűtött szobák közepette, ő meg kint csövezik - komorodtam el. - Szegény Breki.
Szerencsére Sarah nem feltételezte rólam a legrosszabbat. Mármint rosszat. De meg kell mondanom, tényleg nagyon nehéz volt nem megpöckölni, hiszen a nózimozgolódásával egészen olyan volt, mint egy békésen szundító nyuszi. Aki ha megijesztem, pisztolyt nyom a számba, úgyhogy már csak ezért is tartottam bölcsebbnek, ha hagyom nyugodtan aludni. Ezért, meg azért nem vagyok dög, hogy felkeltsem, hülye meg végképp nem, hogy kidobassam magam. Bár azt mondta, nyitva az ajtaja, ha valami gond lenne, de hát akkor is.
-Tudom - bólintottam aggódva. - Remélem sosem dühítem úgy magamra, hogy velem is olyan ijesztő legyen. Csak egyet villanjon úgy a szeme, és mindent bevallok.
Ami az ajándék válogatást illeti, egyre közelebb jutottunk a megoldáshoz. Sarah ötlete, hogy szobrot vegyek neki, zseniálisnak bizonyult. Az kellőképpen szerény, de azért tetszetős tud lenni, hogy talán örömet szerezzek vele. Elképzeltem, ahogy odaadom neki, és ő elmosolyodik... és aztán ez vigyorrá mélyül, és gúnyosan az arcomba nevet.
-Ezt adod nekem? TE?! Mégis mit csináljak vele? A többiek perzsaszőnyeget vettek nekem, sok bütykös fegyvereket és gyémántokkal kirakott cigarettatárcát, te meg képes vagy ezt a bóvlit előhalászni?! Ne röhögtess már! Egyébként is kinek képzeled magad, hogy rám happold a szemetedet? Örülj neki, hogy egyáltalán megtűrünk itt! Jézusom, most kereshetek egy kukát, hogy végre megszabaduljak tőle!
Ugyan, ráztam meg a fejem, hogy elhessegessem a sötét gondolatokat. Adam sosem viselkedne így. Sosem tenné ezt. Max. tényleg elsuvasztaná az egyik fiókjába, vagy a szekrénye legaljára, de biztos nem mondana ilyesmiket. Mégis sikerült annyira belelovalnom magam ezekbe a rémképekbe, hogy még mindig ott csengett a fülemben Adam megvető kacaja.
-Biztos jó ötlet ajándékot adni neki? - néztem Sarah-ra elbátortalanodva. - Adhatok... adhatok én neki egyáltalán? Mármint én... Biztos sokkal flancosabb cuccokhoz szokott. Csak nem nevetne ki érte, hogy csak ezt a... csak... Annyi mindent tett értem, én meg adok neki egy hülye szobrot! - temettem az arcomat a tenyerembe. - Nagy ötlet volt, Annabelle, gratulálok! - motyogtam az ujjaim rejtekében. - Majd ha Anglia királynője leszek, talán méltó leszek rá, hogy ajándékot adjak neki. Egy grófságot, vagy nem tudom. A Holdat. Bármit. De csak egy kis koszmó vagyok, hát mit ugrálok itt a hülye porfogóimmal?

Vidáman hallgattam Anabella csacsogását, amiben azt részletezte mi mindent pakolna be, hogy jóllakassa Varangyot. Olyan jó volt hallani, hogy valaki legalább annyira a szívén viseli a sorsát, mint én.
- Óóóó, te csak ne félj Adam-.tól, a diákjainak mindent el szokott nézni…….- nyeltem egyet, eszembe idézve azt, amikor Ratna-val megtréfáltuk és nagyon rosszul sült el, - majdnem mindent. – tettem hozzá.
Aztán mikor már úgy nézett ki, hogy kezdjük megtalálni az igazi ajándékot, Anabelle-nek hirtelen elfelhősödött a tekintete és a kezébe temetve az arcát olyanokat kezdett mondani, hogy majdnem felakadt tőle a szemem. Legszívesebben megráztam volna és rákiabálok, hogy ezt azonnal hagyja abba, de tudtam, hogy azzal csak jól megijeszteném.
- Jaj istenem, Ana! – öleltem át a vállait gyengéden. – Hogy gondolhatsz ilyet Adam-ról! Tényleg azt hiszed, hogy ilyet megtenne? Hogy elvárna valakitől is drága ajándékot, hiszen voltál a szobájában! Láttad, hogy hogyan él, nem igaz? Légy szíves szállj le a földre és hagyd abba ezt a siránkozást. – borzoltam meg a haját vigyorogva. – Én mondom neked, Adam odáig lesz ezért az ajándékért, és tudd meg, hogy most nagyon is feladtad a leckét nekem, hogy én vajon mi a csudát vegyek neki ezek után. – vágtam elég gondterhelt képet.
- Különben is felejtsd már el, hogy i vagy, vagyis ki voltál, már közénk tartozol és ahhoz már elég ideje vagy itt, hogy lásd, itt senki nem becsüli le se a kisebbeket, se a gyengébbeket, se a szegényebbeket. Nem ezt tanítják az olyan tanárok, mint Adam. – volt azért kis megrovás a hangomban, hiszen ennyit már tapasztalnia kellett.

-Azért nem feszegetném a határokat nála - nyeltem egyet én is. - Van pár ember, akiket kimondottan nem akarok látni, ahogy miattam tombol... esetleg velem.
Azt inkább meg sem említettem Sarah-nak, hogy ő is rajta van ezen a listán. Még emlékeztem, milyen volt, amikor démon ruhába kényszerítve osztotta ki a ,,kollégákat", és isten ments, hogy az a harag valaha ellenem irányuljon. Inkább azt reméltem, hogy ha megint szorult helyzetbe kerülök, ő ott lesz, és hozza magával azt a nyársaló tekintetét is.
Ahogy magához húzott, azonnal átöleltem, akkor is, ha eredetileg nem így tervezte. Sajnálom, de imádtam ezt a gesztust, olyan jóleső volt, és nekem annyi elmaradt ölelést kellett bepótolnom.
-Nem hiszem - ráztam a fejem a vállába. - Ő úriember, sosem tenne ilyet. Csak... attól még gondolhatja. Hát talán azt sem, de... Nem tudom. Én csak... hozzá képest... Mindegy, na.
Szavaira elgondolkodtam, hiszen úgy volt, ahogy mondta, ideje volna már megszoknom, hogy már máshol vagyok, más környezetben, másmilyen emberek között, a régi életemet pedig örökre magam mögött hagytam.
-Igen, igazad van - dörmögtem felegyenesedve. - Most már nem vagyok egy koszos kis senki. Mármint igazítottam rajta egyet halk nevetéssel - már nem vagyok koszos. De sok dolgozok majd, és akkor egy napon talán biztos lehetek benne, hogy vehetek Adamnek ajándékot.
Összeborzolt hajamat csavargatva néztem rá elvigyorodva.
-Ha gondolod, neked meg segíthetek én viszonzásképpen - ajánlottam fel. - Miket szokott kapni?

Azt hiszem a legjobb módszert választottam a megnyugtatására, mert az ölelésembe ismételten beleolvadt, ami mutatta, hogy jól esik neki.
A szavai is azt bizonyították, hogy termékeny talajra hullott a fedésem, mert egyből rá is bólintott, hogy persze, hogy nem nézi ki Adam-ból, azokat, amiktől rettegve vagy inkább pánikolva beszélt az előbb.
- Na látod! – szorítottam meg még utoljára mielőtt kibontakoztunk egymás karjaiból. – Azért gyakrabban kéne mantráznod magadban ezt. Jó helyen vagy, biztonságban és igen is vagy valaki! Te vagy Anabelle Shirley, a Xavier Tehetségkutató Iskola diákja! – mondtam neki mosolyogva. – És mint már mondtam az előbb, jár neked ezért ösztöndíj, így ha már megbarátkoztál ezzel a gondolattal is, akkor majd segítek, hogy legyen módod hozzájutna, ha szükséged van pénzre. – magyaráztam tovább, mert biztos voltam benne, hogy ez neki még újdonság és ezt is meg kell tanulnia kezelni. – Majd kapsz egy kis kártyát, amire feltöltjük a pénzt, így bármikor hozzáférhetsz. Persze, ha akarsz dolgozhatsz is, ha még hozzá akarsz pótolni, vagy így jobban esik neked, de azért azt jobb, ha egyezteted valamelyik tanárral is.
Nagyon bólogattam, amikor felajánlotta, hogy segít nekem is ajándékot választani.
- Hát a szokásosat, tudod! nyakkendő, zokni, cigeretta tartó, vagy ……………..nikotin tapasz a leszokáshoz! – vigyorogtam egyet, hiszen ez mindig jó poén. - Legalábbis Rozsinál bejött, ki volt akadva rendesen.

Mosolyogva vontam meg a vállamat. Igen, ez volna szerénységem, Annabelle Shirley, a Xavier Tehetségkutató Iskola diákja. Hol voltam még attól, hogy ez már természetes legyen a számomra, de azért jó volt hallani. Nem is volt olyan ijesztő, mint azt elsőre hittem, amikor itt jártam. Mennyire régen is volt már! Pedig alig fél év telhetett el azóta. Mégis mintha évekkel ezelőtt történt volna, hogy Burger King koronával a fejemen merészkedtem be ide Sebastien oldalán, hogy megszeppenve tekintgessek körbe ezen a ragyogó helyen, aminek még mindig a felében nem is jártam.
-Ösztöndíj? - ráncoltam a homlokomat meglepetten. - Azt hittem, abba a bentlakásom és a tanításom tartozik bele. Nem tudtam, hogy pénzt is kapok. Ez... ez tényleg az én pénzem? Elfogadhatom?
Persze tudtam azért azt én is, hogy az ilyen procedúrák több időbe telnek, úgyhogy alig ha lesz meg Adam szülinapjáig, de akkor is! Nekem kártyám! Nekem pénzem! Nekem pénzes kártyám!
-Biztos, hogy belefér a keretbe, hogy még ezt is rám áldozzák? Már így is kaptam szállást, ruhákat, ennivalót, könyveket, bejárhatok órákra, és Adam még iratokat szerezni is segített. Mindez nem éppen aprópénz lehet. És akkor még adni akarnak? Mármint tök jó lenne, persze, de... biztos szabad?
Gondterhelten vakargattam meg a fejemet, majd szomorúan ráztam meg.
-Idővel mindenképpen szeretnék dolgozni, nem azért jöttem ide, hogy másokon élősködjek. De most tuti nem lenne rá energiám. Pár hét múlva teszek különbözetit, hogy végre leérettségizhessek, úgyhogy a készülés minden erőmet s időmet lefoglalja. De ha túl leszek rajta, feltétlenül munkát fogok keresni. Melyik tanárral kell egyeztetnem? Veled is lehet?
Először nem is értettem, hogy hogy adhat valaki nikotin tapaszt olyanoknak, akik nyilvánvalóan elég távolt állnak az elhatározástól, hogy leszokjanak a dohányzásról. De aztán, ahogy elképzeltem, a morcos Rozsomákot, akinél idővel már én is megszoktam, hogy tud bizony nagyon mogorva lenne, először szélesen elvigyorodtam, majd hangosan felkacagtam.
-Ki adott neki nikotin tapaszt? - heherésztem a kezem mögé rejtett szájjal. - Jesszusom, mikor volt ez? Mi történt? Mit mondott?

Anabelle meglepődése nem ér váratlanul, hiszen tudom mennyire tud örülni még egy alig használt kiskanálnak is, nem, hogy arra gondoljon, hogy az ellátása és a tanítási költsége mellett még anyagilag is támogatják.
- Ana, ez egy Alapítványi iskola és az egyik célja, hogy felkarolja az olyan elhagyott vagy a társadalomból kitaszított mutánsokat, mint amilyen te vagy én voltunk. – magyarázom neki, igyekezve mindezt érthetően tenni, habár ebben Adam sokkal jobb nálam. – És ehhez hozzá tartozik, hogy valamennyi pénzt is biztosít a saját kiadásaidra, mert ez is hozzá tartozik, hogy be tudj illeszkedni más, korabeli társaságba, hiszen el lehet menni szórakozni, vásárolni belőle például. Így természetesen ez a tied, ha elfogadod, ha nem és azt csinálsz vele, amit akarsz. – mosolyogtam rá.
Amikor arról kezdett beszélni, hogy most nem tudna dolgozni a tanulás mellett, megint csak elnevettem magam és megráztam a fejem.
- Bogyó, ezt csak lehetőségnek mondtam el, amíg tanulsz egyáltalán nem várja el senki, hogy dolgozz, hiszen alapból nem is lesz rá szükséged. Igen, velem is lehet, de Adam-mal is megteheted. – bólintottam a kérdésére.
Láttam, hogy a tapaszos elszólásom nagyon is felkeltette az érdeklődését, és bár eléggé megkaptuk érte a büntetésünket, az egyik legsikerültebb sulitréfáink közé tartozott. Ezért gondoltam megosztom Bogyóval, hátha ezzel is jobban belerázódik a dolgokba.
- Hát, ha nem mondod el senkinek. – kacsintottam rá cinkosan, - akkor "elmesélem". Az úgy volt…….
Mikor befejezte még mindig könnyes volt a szemem a nevetéstől, de azért igyekeztem komolyságot ráerőltetni.
- DE azt is hozzá teszem, hogy Logan elég sokat szívatott utána minket Ratna-val, így eléggé megbűnhődtünk, de most is azt mondom megérte.

-Oké, értem - bólintottam, bár még mindig kényelmetlenül fészkelődtem, ha arra gondoltam, hogy csak úgy pénzt kapjak, mert ez túlságosan is hasonlított a koldulásra, amit már az utcán sem szerettem. - Akkor majd valamikor utánajárok. Ennek is, meg majd, ha aktuális lesz, a munkának. Köszi, hogy szóltál.
Érdeklődve hallgattam a beszámolóját, mert eleinte el nem tudtam képzelni, hogy ki adhatna s mégis milyen megfontolásból nikotintapaszt Rozsomáknak, aki ha valaha is használná őket, valószínűleg csak azért tenné, hogy felragasszon velük az ajtajára egy ,,Halál a nikotintapaszokra!" szövegű kiírást. Minek kellett történnie, hogy ideáig fajultak a dolgok?
Hát... Sarah-nak és Ratnának. Amikor végre kiderült, hogy ez nem volt más, mint egy gondosan megtervezett diákcsíny, már szélesen vigyorogtam, de ahogy a többi apró, de semmivel sem kevésbé vicces részletet is megosztotta velem Sarah, egyre nehezebb volt visszatartanom a nevetésemet. Ezért nem is tettem. Jobbra-balra, előre-hátra dülöngélve kacagtam jóízűen a különféle krampuszkodásokon, amivel a nagyembert meglepték.
-Atyavilág! - tapasztottam a tenyeremet az arcomra. - El sem merem képzelni, milyen arcot vághatott, amikor csapdából csapdába lépett. De mi történt aztán? Mit értsek ,,bűnhődés" alatt? Ezerszer leíratta veletek, hogy ilyet nem csináltok többet? Nem ehettetek csokitortát ebéd után?
Nem nagyon hittem, hogy durvábbra kell számítanom, hiszen attól függetlenül, hogy ezalatt a pár hónap alatt, amióta itt voltam már hozzászoktam, hogy Logannek igencsak nagy hangja tud lenni, ha ideges, de azért továbbra is olyan kedvesnek és jámbornak láttam, mint amikor először találkoztunk. Szóval legdurvább esetben is esetleg mondjuk a kevésbé puha hajkefével fésülgette meg Ratna plüss nyulait.
-Nem félsz tőle, hogy most, hogy tanár lettél, majd téged is megtalál néhány mókás kedvű diák? - kérdeztem tőle még mindig vigyorogva. - Bár szerintem akkor inkább nekik kéne félniük, te sokkal ijesztőbb vagy mérgesen, mint Logan.

Örültem, hogy Anabelle-nek is tetszett a mi kis tréfánk, amit szegény Rozsomák ellen elkövettünk, de erről egyből eszembe jutott, hogy az utána következő viszont mennyire balul sült el, és ez egy kicsit visszább vett a vidámságomból, de ezzel most nem akartam a lányt is szomorúvá tenni, hiszen végül is megoldódott.
- Nem! Ennél azért kicsit húzósabb volt. – nevettem fel az ötletein. - Hát jó pár óráján részt kellett vennünk, és azt mondhatom neked, hogy jó kis túlélő gyakorlatok voltak, alaposan megszenvedtünk rajtuk, de végül is megúsztuk ennyivel, meg néhány plusz órával, amit be kellett vállalnom Logan helyett. – avattam be a büntetés részleteibe is Ana-t. – De aztán feltűnt a színen Lily és ez már elvonta a figyelmét és leszállt rólunk. Utána meg majd, hogy nem kollégák lettünk, így már azt hiszem nem kell tartanom tőle, hogy fojtatni akarná.
Az, hogy félek-e attól, hogy én is hasonló sorsra juthatok, jó kis kérdés volt, de azért a saját tapasztalatunkon okulva, persze, hogy igyekeztem készülni rá.
- Hát, felmerült bennem és ezért igen óvatos vagyok, de tudod Sean itt van nekem biztosítéknak. Ha csak ő nincs benne a tréfában, akkor esélytelen a dolog. – vigyorogtam Bogyóra. – Aki előtte is eltudja titkolni, hogy mire készül, az meg megérdemli, hogy sikerüljön neki. – kacagtam fel.
- Na, de most visszatérve az ajándék ötletedre, akkor ennél maradsz? – kérdeztem a katonára bökve. – Jó választás, de ígérd meg, hogy el jössz velem majd, ha én vásárolok neki. – néztem rá komolyan.