The Herculoids

A szituációtól függetlenül ahogy meghallom a kalapos kijelentését akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Finoman megingatom a fejem a válasz közben.
-A varázspálcámat még elő sem vettem. Tudnád azzal milyen csodákra vagyok képes...
Lepillantok rá és ha összeakad tekintetünk egy kacsintást megejtek. Ezt így ahogy volt nyitva hagytam neki. Ha leesik neki a dolog akkor még kellő képen magánál van és nem kell aggódni, túlságosan...
Mélyem belemerülök a fércelésbe amikor felszólít, hogy végezzek szép munkát, különben jaj nekem. Ezzel úgy éltem nem lesz gond. Művészeket meghazudtoló kézügyességem van, ehhez jön még a képességem. Akár egy Smile-t is varrhatok bele úgy, hogy az tartson is valamit. Ekkor egy pillanatra meg állta kezem és a sebhez képzeltem azt a bizonyos mosolygós fejet. Hát, inkább nem. Még két öltést megejtettem, a madzag magába fonódott és elvágódott a tűtől. Alaposan átvizsgáltam a művet és egy gyengébb szesztartalmú löttyel lemostam a sebet. Mezei vodka. Így én is ittam egy kortyot, illetve haraptam vagy is a számba juttattam.
-Most miért? Lettem volna Cristopher? Vagy Vinchenzó? Esetleg Theodore?hm... Theodore, nem is rossz név... szerinted?
Kérdeztem és fölé hajoltam tekintetét keresve. Aztán elhangzott az ő neve is. Meglepettségem jól látszódott arcomon. Aztán fellapozta ma memória táram.
~Roxanne, Roxanne, Roxi... NOT FUND!
Aztán megpróbáltam olyan lányokra is vissza emlékezni akiknek esetleg ez volt a nevük... De ott sem találtam. Ami azt illeti talán csak leírva láttam ezt a neve. Azt se névtáblán. Bármennyire kerestem nem találtam ilyen nevű lányt a múltamban.
-Roxanne, felettébb ritka név. De nagyon is hangzatos, ha hajlandó valaki rendesen kiejteni. Francia név nem de?
Most hogy megitn "témánál" vagyunk ideje tovább haladni a beszélgetésben. Még egy utolsó pillantást vetettem remekművemre. Elégedetten megpaskoltam. No nem úgy, ahogy egy lovat szoktak, csak úgy szolidan jelzésértékűt egyfajta gesztus ként.
-Kis elintézni való? Ja igen, munkát keresel nem de? Mozgalmas első nap meg kell hagyni... No-no-no-no.... nyugi...
Toltam vissza finoman a földhöz. Tenyerem mellkasa felsőbb részénél gátolta a folyamatot. Ahogy visszatoltam feje egy kényelmes párnán landolt. kezem mint ha csak véletlenül de azért ott maradt. Ha fel akarna ülni finoman ellentartok.
-Nem ajánlom, szép munka meg minden, de azért ne nagyon nyúzd... Ohh... Ugyan...
Legyintek flegmán. Ez nálam bevett reakció ha hálálkodni akarnak. Aztán jobban szemügyre veszem ahogy végig nézek rajta szépen lassan.
-Bááár... ha szülsz nekem 2 gyereket el van rendezve a dolog.
Mondom a lehető legkevesebb komolysággal. Én meg a gyerekek, jó vicc. Nincs az az isten, hogy én gyereket neveljek. Kicsik, zajosak, kártékonyak. Pont mint én. Bár én nagy vagyok, voltam és leszek is. De nem az a lényeg! Gyerek?...Esélytelen. Remélni tudtam, hogy nem veszi komolyan a dolgot. Bár, gyanúsan megragadt a fejembe na gondolat. Szerencsére belekérdezett egy kicsivel komolyabb témába. Erre jókedvem oda lett és inkább komolyabb arckifejezést öltöttem az esti meséhez. ha már esti meséknél tartunk, kell hozzá egy ágy, egy takaró meg egy szempillantás nekem. Roxi alatt a tömör betonból kreáltam egy kényelmes francia ágyat, takaróval amit rá raktam egy kézmozdulattal. A lány lába alatt volt néhány párna, hogy magasan tartsa és a maradék vér jó részét a fejébe nyomja. Az ágy szélén ülve elmerengtem az eseményeken, felidéztem hogy mi is történt.
-Mettől nem tiszta a kép?
Kérdeztem, ugyan is ez egy fontos kérdés, főleg ha az ember barátai nem bírják 20-ad annyira sem az alkoholt mint ő maga. Eközben a telefonomra száradt vért kezdtem el letakarítani. Aztán nekiláttam egy SMS megírásának. Szabad keze ma lányon pihent megnyugtatásul, többször oda lestem alszik e már vagy még magánál van. Utóbbit éreztem szerencsésnek.

Meg sem lepődöm azon, ahogyan válaszol, csak megejtek egy félmosolyt. Alap esetben nem bírom, ha egy pasas olyan mint ez a Greg, de már kezdem azt hinni hogy ismerem....mióta is? Úgy jó pár órája tulajdonképpen, és mégis mennyi minden történt azóta, ami odáig vezetett, hogy ő az, aki ennek ellenére megmenti az életem. A sors iróniája...
Mikor lemosta a sebemet csak felszisszentem, de igyekeztem a lehető leghalkabban, azért nem voltam egy nebáncsvirág, átéltem már a munkám során ezt azt, talán ez lehet az egyetlen árulkodó jel rólam, ha jobban megnézte a testem, amit kétlek, hogy férfi lévén elmulasztott volna, akkor látható helyenként pár sebhely vagy heg, ami vagy szintén lövésből eredt, vagy vágás nyom volt. Persze azért nem vagyok egy összeszabdalt testű szörnyeteg, annyira sokszor szerencsére nem történt velem ilyen, de volt, hogy nem tudtam elkerülni. Ha rendőrnyomozó vagy, könnyen előfordul, hogy sokszor nézel szembe a halállal és a félelemmel...de ennek ellenére, mintha engem mégis kikerült volna a nagy kaszás....eddig.....
-A Vinchenzó elég találó...-fintorogtam egyet, majd nevettem, de éreztem, ahogy a sebem húzódik, így nem volt igazán "szívből jövő" a nevetés.
-Igen az. Így már egy plusz infód rólam. Tény, hogy nem egy hétköznapi név. De egyezzünk ki abban, hogy Roxy...-többnyire De'Loisenak hívnak, főleg a munkahelyen és hivatalos ügyekben, a Roxyt csak azon keveseknek ajánlom fel, akik valami oknál fogva közel állnak hozzám. Hogy neki miért mondtam magam sem tudom....talán még nem vagyok teljesen magamnál.
Először nem egészen értettem, hogy mire fel érti a munkakeresést, de ahogy kicsit összeszedtem a gondolataimat, leesett, hogy tulajdonképpen, hogyan is sikerült bemennem a Herculoidsba, és ebben milyen szerepe volt
Gregnek. ~Nah most szedd össze a gondolataidat Roxy.....~
-Igen...túlontúl is mozgalmasra sikeredett.-csak ennyit jegyeztem meg.
Közben nem engedett felállni, és mivel kicsit "erőszakosabb" volt mint én, meg is gátolt ebben a folyamatban.
-DE...-kezdtem volna rögtön vitatkozásba, nem szerettem, ha megmondják mit és hogy tegyek, de megéreztem a sebembe nyilaló fájdalmat, és nem kellett több noszogtatás hogy, ne nagyon próbáljak meg még most túlságosan ficeregni.
Meglepődve tapasztaltam azt a puhát, ami hirtelen a fejem alá került.
~Ez meg mi a...egy párna??~kérdőn néztem Gregre, és ha ez még nem volt elég, a semmiből előkerült egy ágy is.
-Ezt már tényleg nem mondod komolyan ugye??-a hangomban azért eléggé érződött a negatív hangsúly. Az addig rendben volt, hogy oda akart figyelni rám, de ez már sok volt nekem.
-Azért nem vagyok haldokló...ennyi erővel már egy kriptát is idevarázsolhatsz, vagy mit csinálsz....-fakadtam ki.MAjd vettem egy hatalmas levegőt, és a támadó szándékom kicsit alább hagyott.
-Ne haragudj, tudom, hogy hálásnak kell lennem, csak tudod....-de nem fejeztem be a mondatot, remélem szavak nélkül is megértett. És most már cseppet sem fortyogtam a dolgon.
Azon, hogy szülhetnék neki két gyereket elkerekedett a szemem, meg itt volt ez az ágy téma....
-Álmaidban esetleg....2 gyerek....-nézek rá totál hihetetlenkedő szemekkel.
-Úgy nézek ki, mint egy anyatigris? Mert akkor szemüveget kellene venned.....-nah igen, nem hiába tiltakozom, nem vagyok éppen egy tipikus anyajelölt tipus, a munkámnak élek, és amilyen életvitelem van ezen felül...nos, nem épp az a tipikus hétköznapi nő vagyok....
Végre eljutunk olyan témára is, ami már jobban érdekelne. A kimaradt részek...vannak homályos képek a fejemben, és az az álom, és a mentős, és az átváltozott kezem....elég bizarr. És tudni akartam, hogy mi ez az egész, amibe így belecsöppentem.
-Nos az az igazság, hogy a pókerteremre még tisztán emlékszem, majd a kialakult zűrzavarra, a lövöldözésre....és ott hirtelen képszakadás....-próbálok én is visszaemlékezni, visszapörgetni a képeket a fejemben, de nem nagyon sikerül. Csak az érzésre emlékszem, ami minden porcikámig lehatolt, és arra vágytam, hogy még inkább érezhessem azt a valamit. Kirázott a hideg, megborzongtam. És mintha rémlene még valami....a fájdalom a testemben, és a düh, ami átjárta a testem, majd vér mindenhol....bevallom, kezdtem kicsit kétségbe esni. De persze ezeket a képeket nem említettem meg Gregnek.
-...és a következő, hogy ott fekszem a sikátorban egy lőtt sebbel, és hogy ott vagy...majd azt hiszem ismét elájulhattam....és a mentős....-itt elhallgatok. Igen, megöltem egy embert, ami nem is lett volna újdonság, csakhogy ez most egy ártatlan személy volt.
-Mi a fene folyik itt....-kérdő tekintetem Gregre siklott, mintha tőle várnék válaszokat. Egyáltalán nem voltam álmos, hiába az ágy, vagy a fájdalom és a fáradtság. Egyszerűen annyira tudni akartam mindent, hogy ez sokkal éberebbé tett.

Az a fránya női megérzés. Tényleg nem kerülte el a figyelem az a pár heg. Szembe tűnő, illetve agyba ötlő volt vagyis... szóval észrevehető voltak a bőrén lévő "hibák" amik megtörték a folytonosságát. Csak hát ugye nem volt alkalmam ezeket vizuálisan is szemügyre venni. ( No meg nem voltam felhomályosítva a dologról. Vagy nem olvastam el rendesen a karakter leírást, a méreteknél elakadtam xD) Kezem lassan lejjebb csúszik a mellkasáról, fejemet érdeklődőn oldalra billentem és oldala felé csúsztatom a kezem ahol egy régebbi heg van. Áthúzom rajta a hüvelyujjamat. Nem mintha szükséges lenne de egy ember legfőbb érzékelési módja a tapintás, így majd hogy nm önkéntelen mozdulat.
-Látom azért nem az első... Mindenhol ilyen balhés az első napod?
~Eggyel több ok lenne, hogy nem dolgozzak, inkább csak dolgoztassak... hm... így is fogok tenni.
-Semmi de...
Szögezem határozottan, ellent mondást nem tűrve. Nincs kedvem ismét összefércelni, a végén még megfájdul neki aztán rám is helyez pár kiömlőnyílást. Azokat viszont alig ha fogja bárki is időben összevarrni. Felemeltem a fejem és eligazgattam a takarót.
-Ohh... Azt hittem ez kissé otthonosabb mint egy koporsó, de azon ne múljon...
Kaján vigyorral arcomon csettintésre emeltem a kezem, ezzel jelezve hogy készülök a kripta létre hozására. Aztán leengedtem.
-A hideg nem tesz jót, én meg nem szeretek a földön ülni. Ennyi az egész.
Zárom rövidre. Végül a gyerekes megjegyzés is meghozza a kellő hatást. Ismételten oldalra billentettem sunyin vigyorgó fejemet.
-Hááát, ami azt illeti harcias kis cicus vagy... De nézz csak körbe... olyan meghitt ez a dohos, koszos, büdös, véres pince. Én is szívesen fogantam volna egy ilyen, elvont helyen... Hát még ha kriptát csinálnék belőle... Meg ágy helyett koporsót. Hulla jó volna...
Merengek el az agyamban kialakuló, kissé absztrakt és kifacsart helyzet szavakba öntése közben. Tekintetem is elréved a semmibe ahogy elképzelem az egész szituációt. Aztán rá vissza zökkenek. Pislogok kettő nagyot ahogy átgondolom miket is mondtam az imént.
-Orvoshoz kéne mennem... -vetek rá egy pillantást.-Ahogy neked is...
Komolyodok meg kissé. Sóhajtok és nehézkesen, kelletlenül feltápászkodom az ágyról. A pince ajtajához megyek míg Roxy részletezi, meddig és miként vannak meg a képek a fejében.
-Értem...
Bólinto kegyet a zajtóval szemben állva. Ráteszem a kezem mire az eggyé válik a fallal.
~Így nem fognak ránk törni... Remélem. Reggel beviszem a Xavierbe, vagy nem tudom... Ott csak nem kezd el mindenkit lekaszabolni.~ Hátrapillantok a lányra.~ Ha elég szépen nézek talán még meg is tarthatom, Ratnanak is ott van az a kis beszélő füst pamacs... Sarahnak Sean...
A hosszas bámulás után elindulok vissza nyugodtan, lassú kimért léptekkel. Aztán visszaülök az ágyra. Vetek egy pillantást a sebére. Még egyben van. Az ágy mellé hajolok mintha felvennék mellőle valamit. Az a valami egy kupica pálinka. Egészen közel viszem a szájához.
-Idd meg, aztán mesélek.
Közben én is legurítok egyet. A két poharat egy kézbe veszem, rámarkolok majd egy szürke paca formájában visszaejtem a földre ahol a kis kráterbe esik és visszaolvad a helyére. *Nyam-nyam*
-Szóval, az asztal borogatásig még meg van... Értem, nos nem sokkal utána a pult mögül előkerült valami sárga szemű lény. Vagyis, gondolom te voltál... Ránk támadtál az egyik ipsét, nos...-itt kissé összeszorul a torkom.- megölted... Vagy legalább is, nem volt túl jó bőrben miután elláttad a baját. Aztán az öreg hátba akart lőni, de rászóltam mire őt is kiütötted és a másik öreg nyomába eredtél... Gondolom a sikátorban utol érted és... szóval, nem kell részletezni.
Kérdő tekintete az én szomorkás tekintetemmel találkozott. Rátettem a homlokára a kezem, mint apuka az ijedt lányára aki fél aludni. Ez a tekintet olyan, gyámoltalanná teszi a szemeben aki kis megerősítésre vágyik, speciel tőlem.
-Ezek szerint nem vagy tisztában a dologgal, de... részben olyan vagy, mint én és még sokan mások.

Önkéntelenül is, de beleremeg a testem az érintésbe, nem szeretem, ha vadidegenek fogdosnak, nem sok embert engedek ilyen közel magamhoz, és ennek is megvolt a maga oka. Volt egy sajátos személyiségem, amit nem sok ember volt képes hosszú távon elviselni a környezetében, de ennek ellenére mégis voltak néhányan, akik szavak nélkül is mindig megértettek. Persze ők voltak kevesebben, és bennük maradéktalanul meg is bízhattam, de pont ez a kapcsolat volt az oka annak, hogy nehéz volt rájuk vigyázni, hiszen az hagyján, hogy nem vagyok épp az emberek kedvence, de a munkám miatt is ügyelnem kell arra, hogy ne találjanak rajtam fogáspontot rajtuk keresztül. Ezt nem volt mindig ilyen egyszerű megoldani. Eszembe jutott Ross, de nem szokásom ,mások előtt elbambulni a múlton, ezért hamar össze is szedtem magam.
-Befejezted végre a vetkőztetésemet és a taperolásomat?-kúszott feljebb cinikusan a szemöldököm. Nagy volt a szám, ez tény, és talán foghatnám az állapotomra, vagy hogy még elég kába, vagyok, de alap esetben ezekért mást már jól orrba vertem volna. Akkor őt miért is nem?! Nem akartam ebbe most mélyebben belegondolni....
-Nem vagyok egy unalmas személyiség....-csak ennyi a válaszom, arra, hogy zűrös első napjaim voltak. Nah igen, a hegek alapján és a történtekből leszűrve gondolhatja ezt, bezzeg ha tudná.... Ahogy elnézem azt a felsőbbrendű viselkedését, az az érzésem, hogy nagyon.......nagyon nem bírom....de ha jobban bele akarnék gondolni, talán pont azért, mert annyira hasonló jellem mint én...és mint tudjuk két dudás egy csárdában....
-Ha nem kattansz le erről a gyerek témáról, akkor esküszöm felállok, és....nem teszed zsebre amit tőlem kapsz.-jól van Roxy, ez aztán a vérre menő fenyegetés. Úgy tűnik, még mindig nem vagyok egészen magamnál.
-Orvos?-kérdőn nézek rá, majd magamra. Persze, igaza van, de nem tehetem, hiszen hiába vagyok rendőrnyomozó, az lenne a következő, hogy jönne a főnök, és a jelentés, hogy ki lőtt meg és miért és hogyan, és, ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, hogy szereztem be ezt a lövést.És ez aligha lenne hihető, ne meg a csetepaté, ami az imént lezajlott a Herculoidsban, nincs szükség most ekkora gondra, így is elég visszhangja lesz a dolognak.
-Hamar helyrejövök, ne aggódj, hála a fércelésednek. És jut eszembe, a golyó?-céloztam itt arra, hogy azzal mit lett, át biztos, hogy nem ment rajtam, mert az durvább sebet hagyott volna, de volt egy olyan sejtésem, hogy bár nem emlékszem rá, azt is valahogy Greg varázsolta ki belőlem. Ha helyesel, akkor csak nyomatékosítja bennem a feltevésemet. Érdekes képességgel rendelkezett, ezt szívesebben megismertem volna közelebbről.
Meghúztam a pálinkát, nem volt nagy kunszt, persze ez nem jelenti azt hogy alkoholista lennék, csak nő létemre egész jól bírom a piát, ami sok helyzetben nem jön olyan rosszul. Ilyenkor kellene elgondolkodnom, hogy elég gáz, de a nőiesség aligha teng túl bennem. Nem éppen én vagyok a nőies nő megtestesítője....
Figyelmesen hallgatom, ahogy Greg mesélni kezdi a számomra kimaradt eseményeket, és nem vagyok elragadtatva, de ahogy belegondolok mintha valami homályosan, de nekem is rémlene. A gondolataim kicsit messzebbre szálltak, mint ez a mostani balhé...Ross....a kezem ökölbe szorult, ugyanis lassan elém tárult a legszörnyűbb igazság.
~Mindig is....mindig is magam után nyomoztam...Ross.....én....én vagyok....a gyilkosod....~a szemembe könnyek szöktek, és a düh egyre nagyobb mértéket kezdett ölteni bennem, ennek hatására, a szemem kezdett ismét sárgás színbe váltani. Körmeim a saját tenyerembe vájtak, rettentően dühös voltam. Persze Gregnek fogalma sem lehetett arról, hogy nem éppen az elmúlt események dühítettek fel ennyire, hanem a tudat, a felismerés, hogy én öltem meg Rosst, a nyomozótársamat, aki az egyik legjobb barátom is volt. És hogy fogadkoztam a teste felett, hogy előkerítem és megölöm a gyilkosát....miközben mindvégig én voltam az....tehetetlennek éreztem magam. Megpróbáltam ismét felállni, ha Greg megpróbál ebben megakadályozni, akkor erőszakosabban ütöm félre a kezét, és nem hagyom, hogy visszanyomjon a fekhelyre. Fel kellett ülnöm, éreztem ahogy a szívem gyorsabban ver a mellkasomban. Nem tudom mennyi idő kell ahhoz, hogy összeszedjem magam, de ez az érzés elöntötte az egész testemet. A bal kezem a frissen összevarrt sebemre tettem, hiszen persze hogy minden lélegzetvételnél belehasított a fájdalom, de amit a szívemben éreztem, az sokkal égetőbb volt minden fizikai fájdalomtól. És Greg tovább beszélt. Magam elé bámultam, és kikerekedtek a pupilláim.
~Mi a büdös franc? Mutáns....én?!?!~a megerősítés még rosszabb volt mint maga a felismerés.
-Tudok a mutánsok létezéséről, ennyire ne nézz bolondnak, de hogy én.....ez képtelenség. Hiszen a legtöbbjükön már gyerekkorban előjön a mutáció, akkor bennem miért éppen most? Miért éppen így? Mi vagyok én? -de meg se kellett válaszolnom a kérdést tudtam.
-Egy gyilkos szörnyeteg....-motyogtam magam elé, és ez elsősorban Ross miatt fájt a legjobban.
-És a legszörnyűbb az egészben, hogy csak részletekben dereng minden amit tettem....-ezt inkább csak magamnak mondom mint Gregnek.
-Kell valami gyógymód....biztos, hogy van valami, amivel vissza lehet fordítani ezt az egészet?!-fordulok Greg felé, és reménykedtem abban, hogy azt fogja mondani igen, van...hogy ez csak olyan mint valami betegség, amit ki lehet írtani....

-Felőlem akár mehetünk is tovább, de ilyen sebbel, nem tanácsos a dolog. Szóval igen, befejeztem.
Alaptalan, túlzó fenyegetését hallva elvigyorodom és egy ugyan, kérlek pillantást vetek rá, megcsóválom a fejem rosszallóan.
-Jól van kislány, ha összeszedted magad majd lerendezzük a lerendezendőt.
Gondolkoztam hogy megsimogatom a fejét, de azt már valószínűleg túlságosan is ellenséges reakciókat váltana ki belőle, az meg már nem lenne kedvező számomra. ha már így szóba jött az orvos, fel is keresek egyet a telefon könyvből. Ahogy lapozgatok és kutakodok elmerül a golyó kérdése. Felnézek a telefonból és visszaemlékszek mit is csináltam vele...
-Hm... ja igen, kivettem aztán... talán zsebre raktam. Ha gondolod előkeresem, amolyan emlék, az első piercinged ami jobban áll ha nincs benned.
Elkezdtem kutakodni, végül a nadrágom zsebében bukkantam rá. Két ujjam közt felmutattam, megforgattam.
-Hm... Megy a szemed színéhez.
Két ujjal kicsit megnyomtam mire a roncsolódott ólomdarab kiegyenesedett és szépen visszanyerte hibátlan formáját. Az ágy mellett lassan felemelkedik, megjelenik egy rögtönzött éjjeli szekrény, arra lerakom a töltényt.
Ahogy azt a pár csepp könnyet meglátom a lány szemében, vizsgálóan oldalra billentem a fejem. Nem értettem a dolgot, eddig nem hisztizett a fájdalomtól, meg ha fájna akkor előbb üvöltözne egy sort és utána pityeregne el. Már amennyire eddig sikerült megismernem. Aztán valami sokkal furcsább dolog tűnt fel könnyes szemeiben. Elsárgultak, no nem az a mákbajos sárga, hanem a konkrét szemszíne. Ahogy néztem, hüvelykujjam mozogni kezdett a telefonon. Vissza, vissza, vissza, fényképező...
-Valami rosszat mondtam?
Nyúltam, hogy vissza toljam de csak elcsapta a kezem. Ez nem fog oylan egyszerűen menni mint legutóbb, na meg ezek a szemek, amik ölni szoktak, ideje át állni arra az oldalra ha életben akarok maradni. Szabad kezemmel, segítettem felülni. Ha visszatartani nem tudom legalább ne tépje szét a varrást.
-Roxi, nézz rám... Ide nézz...
Szólítom fel és ha felém fordul csinálok egy képet róla. Aztán némán ülök vele szemben. Hallom minden egyes szavát. Mondanom sem kell, hogy nem szívesen hallgatom. De a tények ismeretében megértem. Még nem fogadta el, hogy embert ölt. Majdnem rá vágtam, hogy igen is van gyógymód csak el kell menni ide és ide aztán... beütött valami, talán a Xavierben ragadt rám a dolog, vagy csak a büszkeségemet sérti, hogy ezt betegségnek fogja fel. Így engem is egy beteg embernek tart. Pedig ennek ellenére kell iskolába járnom, nem adnak rá igazolást, és nem érzem magam rosszul, sőt, még szeretem is, hogy van.
-Egy szörnyen jó csak aki megmentette az életem. Roxi, van rá mód, de... fölösleges. Ez nem betegség ez...
~Hogy is mondta Adam? Adottság? Lehetőség? Még is csak oda kellett volna figyelni rá. Na mind egy majd megoldom.
- szóval, ez egy jó dolog. Csak meg kell tanulni használni. Gondolj csak bele, az előbb is ez mentette meg az életed. Nélküle pedig üresnek fogod érezni az életet. Nincs annál rosszabb ha elvesztesz valamit ami a tied, a részed. Jó, szüzesség az kivétel, de remélem érted mire célzok. Na meg ezt nézd.
Felé mutatom a telefont amin az arcképe virít sárga szemeivel.
-Állati jól áll ez a sárga szem.
Mosolyodom el lágyan, barátságosan.
-Próbálj meg megnyugodni, ha felzaklatod magad az csak nehezít a dolgokon...

Egyáltalán nem örültem ennek a helyzetnek, és most szakadt el bennem valami, mikor Greg megpróbált meggyőzni arról, hogy ez egy baromi jó dolog.
-Mi a fenéről beszélsz? Tudod, te egyáltalán mit állítasz?-és erre már végképp nem bírtam magammal és felálltam. Persze igyekeztem vigyázni a varratra, hogy ne szakadjon fel, nem akartam annyira ugrálni, de képtelen voltam türtőztetni magam.
-Már hogy lehetne ez az egész jó? Megöltem egy rendőrt...aki a társam volt, és egyben a legjobb barát....megöltem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy én vagyok a gyilkosa, láttam a holttestét...és....megfogadtam, hogy megölöm aki ezt tette....és most...erre meg kiderül, hogy mindvégig saját magam után kutattam.-nézek a saját kezeimre, mintha nem is önmagam lennék.
-És az a mentős?-fordulok vissza Greghez, zaklatott vagyok, ez tény.
-Mi bűne volt annak a szerencsétlennek...és láttad mi történt....nem. Ez nem csak egy vicc...és mit érek azzal, ha az én életem megmentette, miközben ártatlanokét meg elvettem....-túrok bele vörös loboncomba, mely a mocsoktól és a vértől eléggé össze vissza volt tapadva és ragadva, de ez izgatott a legkevésbé.
Ekkor pillantok fel a telefonos képre, amelyről visszatükröződik a sárga szemem. Meredten bámulok a telefonra.
-Lássuk be....egy szörnyeteg vagyok.-a dühöm lassan csillapodni látszott.
-Érted már, miért kell találnom ez ellen valamit?Ha tudod ki az aki segíthet, akkor el kell vinned hozzá....-ekkor fel sem merül bennem, hogy ismét egy szívességet kérek,de ha volt gyógymód, akkor tudnom kellett, hogy mi az.
Kérdő de elszánt tekintettel néztem Gregre, a sárgás szín is lassan visszahúzódott, és a saját emberi szemszínem kapott ismét teret.
-Azt sem tudom, hogy mi is ez konkrétan. Nem ismerem, hogy miféle lény lesz belőlem, és hogy mi mindenre képes még azon kívül, hogy válogatás nélkül öl. Tennem kell valamit Greg...kérlek....-furcsa egy kettősség, már kábé másodszor kérem meg, hogy segítsen egy óra leforgása alatt, miközben meg folyton zavar, ha a közelemben van. Nem vagyok egy bizalmaskodó típus, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ha nagy sz*rban vagyok ő segíteni tud nekem. Bár ennek ellenére nem szimpatizáltam vele.

Úgy fest, hogy ez balul sült el...
~Legközelebb az ilyen hülye dumát meghagyom Adamnak, neki ez megy, mint az ágyba szaharázás.
Eleinte csak egy szimpla kirohanásnak tűnt a dolog de ahogy folytatta és szépen sorjában kiegészítette mondandóját eddig elhallgatott információkkal, kezdtem egyre jobban ledöbbenni. Hüvelykujjamat halántékomra nyomtam többi ujjammal pedig a homlokomat dörgöltem miközben azon agyaltam mit is lehetne most mondani. Legkisebb gondom most az, hogy valójában egy rendőrnőt adtam el qrvának egy üveg whiskyért... Aztán mikor már ép eszembe jutott valami használható szöveg ami enyhítő körülményként szolgált volna szóba került a mentős. Kisit még töprengtem a dolgon, rendeztem gondolataimat egy-két lépésnyire megközelítettem Roxit aztán határozottan és magabiztosan belekezdtem.
-Kezdjük ott, hogy nem vagy szörnyeteg, csak még nem vagy ura önmagadnak. Ha megtanulnád irányítani, felvehetnéd a versenyt az olyanokkal mint mi vagyunk. Gondolj bele, egy egyszerű ember, vagy hétköznapi rendőr, ellenünk tehetetlen. Az olyanok mint te hiányoznak a rendőrség soraiból. Csinos, laza és emberfeletti. Ha megtanulod irányítani, elejét veheted annak, hogy másoknak árts évagy hozzánk hasonlóak árthassanak embereknek. Vagy nem ezért lettél rendőr? Ott van Penge a filmből. Te is lehetnél 1 penge csaj. Nem de? Ha megfosztod magad ettől akkor úgy járhatsz mint a kiscica az úton amikor találkozik a kamionnal...
Kezeimet széttárom tenyerem felé nyitva fejem kissé oldalra billentem. Ezzel mutatom ki bizalmamat iránta. Egy kicsit még ki is húzom magam, jobban érezze azt, hogy biztonságban van. A mozdulat sor amolyan reakció a kétségbe esett, nyugtatásra és támaszra szoruló magatartására. Az apai ösztön! ( xD )
-Látom kicsit lenyugodtál. A sárgaság eltűnt a szemedből. Nem éreztél valami furcsát mielőtt az a valami előtört volna? Ugyanis az érzelmek nagyban befolyásolják a képességeinket.

Nah bumm neki, elég egy érzelmi vihar-ami alapesetben közel sem volt rám jellemző- és egyből megindulnak az információk bugyogni a számból. Talán nem véletlenül, hiszen a Ross-szal történtek a mai napig felzaklatnak, főleg, így, hogy most már az igazságot is tudom. És ez egyáltalán nem szépített a dolgokon. Végül csak sikerült lenyugodnom, a légzésem is szabályosabb lett, és persze ennek köszönhetően a fájdalom is egyre érzékelhetőbbé vált...újra. Nyugodtabban ültem le, a Greg kreálta ágy helyett valami rönk vagy padkafélre volt, meg se néztem, csak letelepedtem rá. Halkan szuszogtam párat, ahogy néma csendben igyekeztem kirekeszteni a lüktetést, amit a varrat körül éreztem. Szerencsére ez könnyebben ment, mint hogy visszafogjam a kiborulásomat.
-Ne aggódj, ha le akarnálak csukatni, már rég megtehettem volna...-jegyzem meg, ahogy látom az aggodalmas arcát, igen ha valaki bajban érzi magát, azt elég könnyű leolvasni az arcokról. Tudtam, hogy az előbb jobban elárultam magam, mint szerettem volna, de ha Greg ártani akarna, akkor már ő is korábban megtehette volna...vagy ki tudja. Ettől még óvatos vagyok vele, főleg most, hogy kisakkozta a foglalkozásomat is. Tulajdonképpen egy cseppet sem érdekel, hogy ezek után most mit gondolhat rólam, de érdekes, hogy a magatartása egy szemernyit sem változott, pedig ilyenkor ha ez kiderül, a nagy átlag visszahúzza magát és megtartja a három lépés távolságot. Ő nem tette meg. Talán titokban hálás is voltam ezért, ki tudja.
Némán hallgatom végig a kis monológját, olykor talán bele is fintorgok abba amit mond, majd ahogy befejezi, egy kis szünet után kezdek rá én is.
-Nem épp olyan indíttatásoktól vezérelve lettem az ami vagyok, amit hiszel.-felsóhajtok, ezt nem szándékozom az ő orrára kötni.
-Emberfeletti? Talán pont ez a baj...-igen, kicsit nehezen emésztem meg a dolgot, így is kilógtam mindig a többi zsaru közül, de ezek után....inkább bele sem akartam gondolni.
-Hogy lehetnék jó rendőr azok után, hogy megöltem a saját társam és ezzel együtt a legjobb barátomat?!Irányítani? Nem tudom emlékszel e arra a tombolásra, amit odabent műveltem....-mutatok bal kezemmel a falon át arra, amerre a Herculoids-et sejtettem.
-Nem egészen teljes még a kép a fejemben...de vannak villanások...még arra sem emlékszem amit olyankor művelek....hogy lehetne akkor ezt kordában tartani? irányítani? Átmenetileg egy vadállatot is meg tudsz szelidíteni, de az ösztönöket akkor sem irthatod ki belőle.....-igen, talán pont ez volt most a legjobb hasonlat. De csak azért , mert jelenleg fogalmam sem volt arról, hogy miféle lényként tudok olyan tombolást véghezvinni, amit eddig sikerült.
-És ugyan ki nyújtana mindebben segítséget? Te?-meglehet, hogy kissé gúnyosan kérdeztem ezt meg, de nem gondoltam volna, hogy talán pont ez az előttem álló pejnahajder lenne az, aki az én problémámon segíteni tudna.
-Magam sem tudom mit éreztem akkor.Igazából nem tudom leírni, egyszer csak valami megváltozott a levegőben...és mintha ez a feszültség belém áramlott volna....-próbálok visszaemlékezni az apró részletekre is, de elég nehezen megy, hogy összerakjam a képet.
-Nem tudom....így olyan hihetetlennek tűnik ez az egész....-rázom meg vörös loboncomat, majd hátradőlök, és érzem ahogy a hideg fal kellemesen hűvöst nyújt a hátamnak. Majd Greget vizslatom.
-Nálad, hogy kezdődött?-próbálom terelni magamról a szót.

Míg ülőalkalmatosságot keresett magának elmerengtem a helyzeten. Pontosabban Roxi magatartásán. Amennyire eddig kiismertem, hirtelen haragú, lobbanékony távolság tartó...Ugyan akkor a előző kis elszólásai erről a Ross-fazonról arra utaltak, hogy RoSSzul ítéltem meg és mégis csak szorult elé nőiesség. Ami valljuk be nem egy RoSSz dolog.
~Ennyi RoSSz szóviccet... RoSSzul fog elsülni.
Végleg félre téve a rosszabbnál rosszabb szóvicceket tovább pörgettem az agyam és próbáltam minél JOBB és pontosabb következtetéseket levonni a dologról. Végül is arra jutottam, hogy talán ez a Ross srác váltotta ki ezt a visszautasító jellemet.
~Ez így rossz... Megéri ennyit gürizni érte?
Végig mértem ismét a lányt végül rájöttem, hogy igen. Úgy sincs jobb dolgom, no meg egy kis protekció a rendőrségnél sosem árt. Meg végre valaki aki visszafogottan nyafog... Viszont a lesittelős kijelentésén felvontam a szemöldököm.
-Ohh, azét az nem menne olyan egyszerűen... Hogy ne emlékeznék, ha egy hétköznapi rendőr lennél, akkor már mind a 3-an alulról szagolnánk az ibolyát. Örülj annak amid van... Nem a lőtt sebedre gondoltam!
Mondom magabiztosan, pimaszul mosolyogva és elengedek felé egy kacsintás is a miheztartás véget. Rend őre meg minden de úgy hiszem ebben a szituációban ez nem számít. Nem mintha egyébként zavarna, hogy forgalom irányítóval vagy éppen a rendőrfőnökkel diskurálok. nekem ennyi jár, én megtehetem. Nem tetszik... pereljen be... vagy próbáljon meg.
Az ágy szélére ültem szembe Roxival. Egyenes hát, laza terpesz, kezem térdeimen pihennek, fejem enyhén oldalra billentve hallgatom szavait. Melyek jobbára csak újabb kérdéseket szülnek a fejemben. Ezeket azonban egyenlőre jobbnak látom nem firtatni. Hosszú még az éjszaka, ráérünk. Ha így fojtatja úgy is magától fogja elmondani. Sajnos a tünetek leírásával nem haladtam előrébb így inkább ott folytattam a beszélgetés ahol érdemben is hozzá tudok fűzni valamit.
-Egy szóval sem mondtam, hogy mindenben, sem azt, hogy én. Ismerek viszont olyanokat, akik tudnak segíteni... Nálam? Nos...
Ekkor a föld felé szegeztem tekintetemet és felidéztem azt az első alkalmat amikor feltűnt, hogy valami nem stimmel. Így átgondolva a dolgokat, már egészen kicsit koromban is túl jól ment a gyurmázás. De azok az emlékek nem túl tiszták, no meg nincsenek összetételi emlékeim. Ezek szerint egyszerűen zseni voltam.
Tenyerem lassan felfelé fordult és szépen apránként, látszólag a semmiből egy kristálypohár kezdett szépen lassan atomról atomra felépülni a tenyeremben. Ahogy elkészült ujjaim közé fogtam és megforgattam, közben tekintetem mélyen bele veszett.
-Hogy meg ijedtem volna? Talán. Meglepődtem? Abszolút. Először furcsa érzés egy 100 dolláros kristálypoharat úgy össze nyomni mintha csak 1centes papírpohár lenne.
Ekkor demonstráció gyanánt összenyomom a poharat mire ujjaim közül kibuggyant az üveg. Engedek a szorításból, megforgatom ujjaim közt az üveg trutyit majd elengedem. Lassan kihullik a kezemből, földet ér és elcsattan a padlón. Apró kis szilánkokra törik amik széjjel szaladnak a földön.
-Először furcsa volt, kicsi tartottam a dologtól, hogy amihez hozzáérek eldeformálódik, aztán...
Eközben felálltam az ágy széléről és a lány felé indultam. A földön heverő szilánkok elsüppedtek a talajban. A lány elé érve néhány centire felé nyúltam és a falból kivettem a poharat.
-Rájöttem, hogy uralom az anyagot.
Arcunk közé emeltem a poharat, forgattam.
-Aztán itt sem állt meg a tudomány. Illetve, a tudomány megállt de én nem.
A pohár magába roskadt és egy kis vasgolyóvá alakul.
-Évszázadok óta próbálnak vasból...-Ekkor sárgás színűvé válik a fém.-... aranyat csinálni... Nem rossz mi? És ez még nem minden...
Haloványan mosolygok, enyhén oldalra billentem a fejem aztán felegyenesedek és kimászok a személyes szférájából. Az arany golyót pedig kifújom a kezemből.
-Ezt az egészet sokféle képen emlegetik. Mutáció, fejlődés, betegség...
Itt hagyok neki némi gondolkodási időt, ezalatt visszasétálok az ágyhoz és elveszem a rögtönzött éjjeliszekrényről a lövedéket, elnézegetem és felé fordulok.
-Rajtad áll ,hogyan tekintesz erre a lehetőségre. Ha fejleszted magad úgy láthatod a világot ahogy senki más... Gondold meg...
Még egy picit nézegetem a lövedéket aztán eszembe jut valami.
-Mi is a teljes neved?

Mulattat a stílusa, ezt be kellett valljam magamnak, az egyik pillanatban legszívesebben betörném az orrát, de a másikban meg mégis olyan mint egy gyerek...csak elmosolyodom, ahogy annyira biztosra veszi, hogy nem tudnám lecsukatni, persze én sem vagyok mindenható, az én kezem sem ér mindenhova, de ha valakit kispécizek, akkor azt addig űzöm, amíg el nem érem amit akarok, de persze ezt ő még nem tudhatja.
-Mondták már, hogy túlontúl magabiztosnak hiszed magad?-de csak mosolygok, a hangomban nincsen semmi szemrehányás, hiszen az ő szarvait is le lehetne törni, csak meg kellene találni a módját. Mint ahogy engem is le lehet szerelni, ha valaki tudja, hogy miként...akár egy golyóval. Már egyre kevésbé veszek róla tudomást, hogy egy frissen varrt sebem van, és talán a sok morfium, és ez együttesen de jótékonyan tereli el a figyelmem a fizikai fájdalomról, csak olykor a kezem téved önkéntelenül is oda.
-Hétköznapi.....sok jelzőt aggattak már rám, de hogy hétköznapi lennék....néha talán jobb volna...ki tudja.-ezen egy pillanat erejéig el is merengtem, de tudtam, hogy soha nem voltam gyerekként sem az, aki meg tud ülni egy helyben, és ahogy idősebb lettem, ez csak rosszabb lett. Igazándiból bele sem tudok gondolni, hogy én milyen lettem volna ügyvédként,orvosként.....nem. Egyszerűen lehetetlen küldetés lett volna.
Még mielőtt ebben túlzottan elmerültem volna felkeltette az érdeklődésemet, ahogy magáról és a képességéről kezdett mesélni, ahogy figyeltem miként változtatja, formálja, teremti az agyagot, és mindez még csak erőfeszítésbe sem kerül neki. Persze képben vagyok, hogy mit is takar az hogy"mutáns", és hogy különböző erőket birtokolnak, de ilyesmivel eddig még nem találkoztam. Bámulatos volt. Majd képzeletben elnyomok egy fintor.
~Nesze neked Roxy, te meg kaptál egy őrjöngő gyilkos fenevad ént....totál lúzer vagy.....~gondoltam, és nem nagyon dobott fel a gondolat, tisztára mint a Hulk, csak csajos verzióban....eléggé lelombozó volt.
Volt valami vonzó a képességében, ezt le sem tagadhattam volna.
-Gondolom sok szarból kihúzott már ez a kis "plusz".-jegyzem meg, igen,kétlem, hogy ezalatt a néhány óra alatt nagyon félreismertem volna, sejtettem, hogy nem épp egy mintapolgár, ahogy bevitt a Herculoidsba, és egyéb finomságok. A hideg fal érintése a hátamon egyre jobban kezdett észhez téríteni, persze rettentően fáradtnak és nehéznek éreztem minden porcikámat, de ahogy beszélgettünk, az agyam felélénkült. Rájöttem, hogy hiába minden, a mutációról, hogy ez mit is takar, halvány lila gőzöm sem volt, pedig ha ez így marad, akkor ideje lesz tankönyveket bújnom, bár kétlem, hogy ez egy tanulható információ lenne. Annak ellenére, amit Greg mondott, azért reménykedtem még benne, hogy meg tudok szabadulni attól a valamitől, ami bennem lakik.
-Azért merőben más létrehozni valamit, ami "csak" egy szimpla anyag....mint esztelenül belerohanni a nagyvilágba és öldökölni. Azt mondod tanulható, irányítható, fejleszthető....de mi van akkor ha ez a lény egy cseppet sem idomítható? Ha lételeme a gyilkolás....-elég ijesztő volt, hogy úgy beszélek mint egy skizofrén, nem igazán akartam elfogadni, hogy az a valami is én vagyok. Pedig sajnos ez volt a rideg valóság.
-Gondolom gyerekkorodban te is olvasgattad a Hulk-os képregényt...-most már tényleg kieresztem azt a fintort az ajkamra.
-Persze, nem mondom,hogy újdonság a dolog. A munkám során nem egy hullát láttam már, és itt ha életben akarsz maradni, akkor van, hogy elkerülhetetlen, hogy ölj. De ez csak szükségszerűség. Ezt nem lehet összehasonlítani azzal, ha élvezetből ölsz, főleg nem olyanokat, akik közel állnak hozzád.-elkeserít a téma, de az imént már kitomboltam magam, így már nincs szükségem arra, hogy újabb hisztiroham törjön rám. De ettől még nem volt könnyebb beszélni róla.
-Azt sem tudom, mi motiválja, motivál...mi az indok, a miértek, a hogyanok...-rettentően tudott zavarni, ha valamire nem volt kézenfekvő válasz vagy megoldás. Tényleg piszok rossz jellemem van.
-És nem vagyok biztos abban, hogy mindezt meg is akarom ismerni, vagy meg akarom e érteni....-fújtam egyet a levegőbe, kicsit mélyebbre kellett szívnom a levegőt a seb okozta hasogatás miatt.
-Elég, ha a Roxanne-t tudod. Még ez is túl sok.-állok fel mosolyogva, ha nem kellett a szörny énemről fecsegni, egész jó hangulatba tudtam kerülni,látszólag. Felálltam, majd megálltam mellette.
-Nos? Akkor elviszel azokhoz az ismerősökhöz, akik készek segíteni?-töröm meg a pillanatnyi csendet, elegem volt a tétlenségből, épp itt az ideje összekaparni magam....minden értelemben. Várakozás teljesen pislogtam Greg arcába.

Enyhén oldalra fordítottam fejem, felnéztem a plafonra mint aki elvész saját gondolataiban. Azonban tudatosan keresgéltem és találtam is bőven okot amiért ilyen biztos lehetek magamban. Aztán lenéztem Roxira.
-Igen, de hamar rájöttek, hogy nem alaptalanul.
Megejtek irányába egy röpke, barátságos kacsintást. Az, hogy ő ezt kihívásnak, vagy csak játékos megmozdulásnak veszi ezt ráhagyom. Értelmezni majd úgy értelmezi ahogy neki jólesik és remélhetőleg nekem kedvezőbb.
Feldobom a lövedéket majd elkapom és visszasétálok felé. Köztem és közte a föld elkezd púposodni. Alig 2 méterre van tőle. Rálépek a púpra át érve fölötte pedig gyorsan megindul és egy rögtönzött szék...
-Igen, volt rá precedens, sajnos.
...Najó, igazából egy fehér bőrfotel ölt alakot, két csicsás, barokkos karfával amire lehuppanok. Hátra dőltem a székben, rákönyököltem a karfára és fejemet kezemnek támasztottam. Mutató ujjam fülem előtt, hüvelykujjam állam alatt míg középső ujjam a szám előtt, alsó ajkamon tétlenkedett. Súlyos érveket hozott fel képességével kapcsolatban, ez határozottan megnehezíti a dolgomat. Nehézkesen de megfogalmazódnak bennem megfelelőnek tűnő szavak, érvek, mondatok. A komolyság egy szempillantás alatt eltűnt az arcomról amikor szóba jött Hulk és jókedvűen mosolyogva kezdtem bele immáron kiegészült beszédembe.
-Igen, olvastam... de ha ilyen csinos Hulk lett volna benne, talán nem teszem le a 3. rész után. Viccet félre téve... ~kicsi Hulk...~ igen, tanulható, kontrollálható, legvégső soron pedig meg lehet tőle szabadulni... Én se egyik napról a másikra tanultam meg kezelni, igaz zseni vagyok szobrászatban és úgy értek a kémiához, mint senki más, de voltak nekem is gondjaim vele.
Itt hagyok egy kis emésztési időt, na meg vissza kéne kanyarodni a leányzó problémájához.
-Úgy beszélsz a képességedről minta valaki más lenne az... Talán le kéne ülnötök beszélgetni, van néhány telepata akik akár segíthetnek is ha egyedül nem megy. No, meg az öregek ehhez jobban értenek... ha meg elszabadulna a pokol akkor sincs semmi gond. Vannak nálad jóval veszélyesebb mutánsok is... Még ha külsőre nem is tűnnek veszélyesnek...
~Ratna, Sarah... ha már a nőknél tartunk... az a füst pamacs...
Felállok a székből... jó fotel... mire az elszíneződik és összeroskad minek után nyoma sem marad.
-A motivációit is ki tudjuk deríteni, meg vannak hozzá a legmegfelelőbb alanyok is. Nem kell félni. Minden rendben lesz.
Nyugtattam meg és amikor mellém ért biztatóan a vállára tettem a kezem.
-Nyugi.
Az érintésem után a ruházata egy szempillantás alatt visszanyerte eredeti állapotát. Már amelyikben a Herculoids előtt találkoztunk. Mögöttünk az ágy és minden általam létrehozott tárgy a fotel sorsára jutott. Kezemmel az egyik fal irányába mutattam mire azon kirajzolódott egy ajtó, alakot öltött. A Herculoids az épület másik oldalán van.
-Menjünk...
Kilépve az ajtón egy pár lépcső vezet a földszintre amin túljutva az ajtó és a lépcső is eltűnik. Pár lépés után oda lesek és ha úgy látom nehézkes neki a séta akkor segítő kezet, vállat, testrészt nyújtok. Szabad kezemmel közben hívok egy taxit majd írok egy SMS-t a suliba, hogy nagyjából mire számítsanak.
-Ha kérdezik, nem ittam semmit... jó?
Szögezem le az útpadkánál állva miután befut a taxi és kinyitom neki az ajtót. Ha beszállt, ajtó be, én is be a kocsiba és benyögöm a címet.

// Xavier bírtok - Alagsor - Gyengélkedő //

Csak a szemöldököm kúszik fel alá, ahogy hallgatom Greget, hihetetlen mennyi önelégültség és nagyképűség szorult belé, alapjáraton kimondottan nem kedveltem az olyan gazdag elkényeztetett csemetéket, akik mindent megkaphattak, és ezzel a végtelenségig vissza is éltek, valahol Greg is éppen ilyen volt, de mégis volt benne valami, ami rettentően mulattatott, no és persze azért némi emberség is, ahogy a jelek mutatták, hiszen máskülönben nem valószínű, hogy megtette volna értem azt, amit megtett. Ezért kimondatlanul is, de hálás voltam neki, hiszen ha otthagy, jó ég tudja mi történt volna velem, jobb esetben elvérzek, a rosszabbikba inkább bele sem akartam gondolni.
A Hulkos megjegyzésen csak elmosolyodtam, és bár végig hallgattam, azért hiába minden megnyugtató szava, mégis úgy éreztem nekem ez kevés. Én nem megnyugodni akartam, hanem megszabadulni ettől az...izétől....persze jobbnak láttam, ha ezt tovább nem hangoztatom, hiszen Greg szavaiból azt szűrtem le, hogy ő igenis élvezni,és szemmel láthatóan ki is használja minden téren a képességét. Én nem voltam biztos abban, hogy ugyanezt szeretném. Sőt...egyelőre úgy gondoltam, jobb lenne ha ez a lény és én két külön úton tengetnénk tovább a kis mindennapjainkat. Nem tudtam belegondolni abba, hogy ebből én hasznot húzzak, vagy nem tudtam úgy gondolni rá, mint "áldás" vagy "ajándék"...sőt, épp ellenkezőleg. De ebbe az újabb érdektelen vitába már nem akartam belefolyni Greggel, így csak csendben konstatáltam mindazt amit mondott.
-Egyelőre maradjunk abban, hogy vagyok én, és van az a....lény...nem fogom egy lapon emlegetni magammal.És erről nem áll szándékomban vitába bocsátkozni.-jegyeztem meg ellentmondást nem tűrően neki.
Azért azon viszont elgondolkodtam, hogy veszélyesebb képességű mutánsok....mindig is tudtam, hogy velük kétszer nehezebb mint az emberekkel, volt is alkalmam találkozni néhánnyal, de azért többnyire az volt a tapasztalatom, hogy a nagyobb szervezeteken kívül igyekszenek meghúzni magukat, és nem nagy dobra verni a képességeiket, ha a sajátomba belegondolok, akkor meg tudom érteni, hogy miért.
-Rendben, akkor menjünk.-bólintottam az indulásra, majd egy hatalmas fintort vágtam, ahogy Greg helyrehozta a ruhámat.
-Jobban örülnék, ha valami kényelmesebbet varázsolnál elő, nem pedig ezt...-elhúztam a számat még egyszer, mert ebben olyan vagyok mint egy nagyon drága lotyó, nem pedig mint egy vérbeli rendőr....és ez frusztrált. De jobb híjján Greg mellett azt hiszem örülhettem, hogy egyáltalán ruha volt rajtam.
Természetesen kezdett kimenni lassan a fájdalomcsillapító és a morfium hatása, így megéreztem ahogy húzódott a friss varrás, de tartottam magam, és igyekeztem a lehető legjobb pofát vágni, ami a sok korábbi eset kapcsán nem is ment olyan nehezen. Eszem ágában sem volt ismét segítséget kérni, már így is sokkal tartozom neki, és semmit sem utálok jobban minthogy valakire támaszkodni kelljen,az már nem én lennék...
A magassarkút eszem ágában sem volt felvenni, elég volt a ruha, ami rajtam volt, a cipőt otthagytam a dohos pincében.
-Mi van?-fordítom felé a tekintetem a piálós megjegyzés hallatán, nem igazán vettem a lapot, hogy a fenébe jön ez most ide. Csak ahogy beültünk a taxiba mértem végig a mellettem ülőt, ha jobban megnézem nem volt valami öreg, ekkor esett le, hogy talán miért is mondta amit mondott.
-Mondd csak, egyáltalán betöltötted te már a nagykorúságot?-és kíváncsian fürkészem az arcát.
-Ha jobban megnézlek kétlem.-konstatáltam a dolgot magamban, majd hátradőltem és kifelé bámultam a taxi ablakán. Persze ha beszélt hozzám, arra figyeltem, de gondolatban újra és újra ezen az átváltozósdin agyaltam, és hogy hová is megyünk most.

//előzmény: Roncstelep//

Logan a nő kérdését csak nagyzásnak veszi, így nem is válaszol rá. Túlságosan emlékezteti őt egy másik apró japán lányra, hasonló modorral, ezért aztán már fel sem veszi az ilyen apróságokat, ha szerinte nem kell félni a zsaruktól, biztos igaza van, csak azt felejti el minden testvériséges, hogy ha egyszer véletlenül nyernek, és ők irányítanak mindent, az ő dolguk lesz rendet tartani is, és akkor bizony az ilyen őrültek, mint Kardfog mehetnek a feneketlen kútba, ha a bölcs vezér nem akar a nyakába egy másik lázadást, melyben a mutánsok és az emberek összefogva rúgják szét a...na de ne kalandozzunk el ennyire. Amikor a páros átlépi ennek a lélekvesztőnek a küszöbét, Parázs orrát azonnal megcsapja az izzadsággal, és dohányfüsttel vegyített alkohol bűze, Logan pedig már kint is érezte, fintorgott is tőle rendesen.
-Logan San? - Kérdi meglepve, de annyira azért nem keltette fel az érdeklődését a hölgy, hogy hátra is forduljon ahogy visszakérdez. - Csak nem Japánból származik kegyed? - Kérdi, valódi érdeklődéssel a hangjában, s egy cseppnyi félelemmel.
~Remélem igazi japán, és nem valami anime rajongó...mondjuk az akcentusa, és az arca alapján ez nem valószínű.~
-Hosszú utat tettél meg, hogy bajba keverd magad...
A pulthoz érve kikér magának egy pofa sört, Parázsnak pedig egy málnaszörpöt, színes szívószállal. Helyet is foglal, és nagyon úgy tűnik, hogy vár valakire, vagy valamire. Annyira persze nem lehet fontos, hisz néhány kósza körbetekintést leszámítva tekintetét a nőn tartja.
-Szóval, te csatlakozni akartál ahhoz a csürhéhez? Miért?

Egy igazi lebujba érkeztünk, ezt már a külsejéből is leszűrtem, de a benti szagok, csak megerősítették a feltételezésemet. Miután a mindenféle italtól tocsogó pulthoz is eljutottunk és Rozsomák megrendelte a saját és az én italomat, ami tényleg egy alkoholmentes valami volt, amihez még egy lyukas szalmaszálat is adtak, gondolom ez valami dísz féle lehetett, ami a színéhez passzolt, mert a férfiéban nem láttam, így aztán én is mellőztem a használatát, akkor már a kérdésére is válaszoltam.
- Igen, japán vagyok és abban is igaza van, hogy hosszú volt az út, nagyon hosszú. – merengek el azon, hogy hogyan is kerültem ide. – És nem önszántamból vállaltam, de hát ennek már nincs jelentősége. – rázom meg a fejem, hogy kiűzzem belőle a keserű gondolatokat. – Most itt vagyok és kell egy klán, ahová tartozhatom, nem akarok rónin lenni, aki cél nélkül kóborol a világban. – felelek meg ezzel a második kérdésére is, miközben belekortyolok az italba, és szemrebbenés nélkül nyelem le, holott borzalmas az íze. – Nem tudom, milyen csürhéről beszélsz, én Magneto mesterhez akartam csatlakozni. – játszom tovább a szerepem.
Felmerül bennem, hogy talán belekeverhetnék valami erős nyugtató vagy altatószert az italába, ha lett volna nálam, de hát nem erre készültem, így legfeljebb egy következő alkalommal tehetem azt meg, de nem vagyok benne biztos, hogy lesz következő alkalom, ha rájön, hogy ki vagyok.

-Ha te mondod - vonja meg a vállát, és nagyot kortyol a söréből. - De mi szükséged van klánra? Ahogy elnézlek, egymagad is tudnál boldogulni - jelenti ki, s a nő ugyan nem tudja, de ez volt a legnagyobb elismerés, amit az utóbbi 10 évben bárki is kapott a férfitól. - Más még ha fel is mert volna ülni a motoromra, és követni engem ide, ezen a helyen már annyira parázna, hogy annak szaga lenne...
Újra végigméri a mellette ülő nőt, és elismerően hümmög.
-Persze, nem mondom, hogy nem félsz, csak azt, hogy a többi elmebeteggel ellentétben, akik kiteszik a csürhédet, te belátod, hogy akár még bajod is eshet, még akkor is, ha állítólag felsőbbrendűnek teremtett az ég.
Lehajtja a maradék sörét, a következőt viszont egyenlőre nem kéri ki. Van valami idegen, valami egzotikus ebben a nőben, és egy percig sem szeretné, hogy köd telepedjen az agyára, amíg rá nem döbben, hogy mi az.
-Furcsa szavakat használsz... - jegyzi meg halkan, s menet közben feldereng neki, hogy kire emlékezteti őt nagyon ez a hölgy. Jóformán mindenkire Japánból...csak épp nem abból a Japánból, ahová ebben a században utazhat az ember.

Gondolom, hogy nem sokan motoroznak egy ilyen veszélyes kamival, így ezzel valamilyen szinten bizonyítottam előtte ezek szerint, mert mintha elismerés csengett volna a szavaiban.
Viszont nem tetszett, ahogy a klánomról és a tagjairól beszélt, de nem azért vagyok még életben, mert nem tudom, hogy mikor kell faarccal ülni a helyemen, hanem azért mert fel tudom mérni az esélyeimet, és ez most nem nekem kedvez.
Így hát továbbra is igyekszem nyugodt maradni és illedelmesen válaszolni a kérdéseire, amik meglepő éleslátásról tesznek tanúbizonyságot. Talán ismeri a szülőhazámat és a kort, melyben éltem?
- Engem úgy neveltek, hogy kiválasztott vagyok. – válaszoltam csendesen. – Nekem szokatlan ez a világ, ahol üldözik és megvetik a magamfajtát. Az embereknek inkább tisztelettel illene felnézni ránk. – mondom továbbra is érzelemmentesen.
Nézem, ahogy elfogyasztja az italát, majd elgondolkozva teszi szóvá, a szokatlan beszédemet, ami úgy látszik neki is feltűnt, de hát még nem vagyok itt annyi ideje, hogy ez ne lehessen észrevehető.
- Bocsáss meg, ha nem vagyok érthető, de igyekszem, hogy hamar beilleszkedjem, de még nem megy tökéletesen.
Minden rezdülését próbálom megjegyezni, figyelni a viselkedését, hogy később ebből is előnyt kovácsoljak magamnak, hiszen nem azzal akarom majd megölni, hogy lyukat beszélek a hasába.

Van valami ebben a büszke nőben, ami megfogja Logan-t, bár egyenlőre nem egészen biztos benne, hogy pontosan mit szeretne tenni vele, ha egyszer a kezei közt tudhatja őt...megfojtani is pont olyan logikusnak tűnik, mint...más.
-Kiválasztott mi? - Kérdi, olyan hangon, mint aki alig képes visszafojtani nevetését. - Ez esetben, fog még érni pár kényelmetlen meglepetés. Az emberek nem birkák többé - feleli némi gúnnyal a hangjában - ha úgy viselkedsz, mint egy Oni, nagyon gyorsan letörik a szarvadat.
Finoman megrázza a fejét a nő szabadkozásán, aztán, hogy bizonyítsa, egyáltalán nem zavarja őt az, ahogyan beszél, Japánul válaszol:
-Teljesen megértelek, csak furcsa, hogy olyan szavakat is használsz, amiket nem hallottam már nagyon-nagyon régen. De egyáltalán nem zavar.
Többet nem szól, hisz azért a biztonság kedvéért jobb kivárni, hogy vajon tényleg érti-e őt ez a tünemény, elvégre Japánban sem feltétlenül beszél mindenki...Japánul.Helyette Rendel magának még egy sört, a lánynak pedig még egy Málnaszörpöt.

Érdeklődve kaptam fel a fejem, mikor ő is olyan szavakat használt, mint én. Tehát mégis csak ismeri a kultúránkat és még a régebbi korokkal is tisztában van, úgy néz ki.
- Tudom, hogy nagyot változott a világ, és elszaladt mellettem, de a régi beidegződéseket nehéz levetkőzni. Ettől függetlenül igyekszem beilleszkedni, hiszen manapság nem kevés kami él a földön, ami igen csak megváltoztatja a viszonyokat. Már nem csak én vagyok kiválasztott, ….vagyis olyan egyedi példány, - keresem a megfelelő szavakat, - akit nagy becsben tartanak és tisztelet övez a képessége miatt. Nem dicsekszem vele, ha erre gondolsz, de úgy gondolom meg kell tennem mindent, hogy a kamik a társadalom megfelelő szintjére kerüljenek. Azt neked is be kell látnod, hogy az emberek, - szavaimban alig halható megvetés bujkál, - nem vetélkedhetnek velünk.
Meglepődve nézek fel rá, mikor az anyanyelvemen szólal meg, és még egy halvány mosoly is végigszalad az arcomon, hiszen olyan rég használhattam, így rögtön magam is átváltottam.
- Nem e kor szülötte vagyok. Talán az Istenek akaratából kerültem ide egy ősi vetélytársammal együtt, aki szintén valahol itt él a városban. Érzem! Érzem, ahogy készülődik, hogy ismét összemérhessük erőnket és kardjaink találkozzanak! 400 év nagyon hosszú idő, de egymás iránti harci hevünk egy pillanatra sem lankadt, alig várom már, hogy ismét találkozzam vele. – pillantok a szemébe kissé hevesebben a nálam megszokottnál, de már a gondolat is felpezsdített, hogy egyszer találkozom Fagyponttal.
Az újabb italra csak egy pillantást vetettem, de már nem ittam bele. Azon morfondíroztam mi is lesz ennek a társalgásnak a vége. Valahol tudtam, hogy nem vette be a mesém, így bármikor számítottam rá, hogy megtámadhat.

-Nem tudom - feleli kaján vigyorral az arcán. - Az ágyban jobbak, mint a legtöbb mutáns. Tudom, régimódi vagyok, de engem nagyon tud zavarni a pikkely, vagy a csáp...
Letesz egy ötöst az asztalra, aztán az amúgy is megrepedt, s cseppet véres korsót a nő elé tartja.
-Mellesleg, ezt ugye emberek csinálták. Elvileg csak a gyémánt tudja átvágni... - Diszkréten előtolja egyik karmát, aztán úgy vágja le a korsó fülét, mintha papírból lenne - és ez is az ő művük. - Leteszi a romokat az asztalra a bankó mellé, aztán visszafordul a japán lányhoz, széles mosollyal az arcán. - Rég jártam a hazádban, de akkoriban a hiúság még nem volt erény, és kétlem, mostanra azzá vált volna.
Képtelen leplezni döbbenetét a nő beszámolója hallatán. Igaza mond, ez nyilvánvaló, de mégis olyan hihetetlen, találkozott volna egy dögös nővel, aki idősebb nála? Na jó, persze...testvériséges a csaj, de senki sem lehet tökéletes...
-Szóval, már van valakid. - Jegyzi meg, nem kevés gúnnyal a hangjában. - Kár.
Mosolyogva figyeli, hogy a hölgy hozzá sem ér a következő málnaszörphöz. Igazándiból, számára már az is meglepő volt, hogy az elsőbe beleivott, vagy, hogy ezen a helyen egyáltalán felszolgálnak ilyet. Int a csaposnak, és a következő körben mindketten mást kapnak: Egy-egy pohár szakét!
-Egészségünkre! - Villantja felé fogsorát kihívóan, aztán pedig egy hajtásra kivégzi a pohár tartalmát.
~Hú, ez de borzalmas!~

Az első mondataira nem kívánok reagálni, de a japán szöveg már alaposan felpiszkál.
- Nem a hiúság beszél belőlem, hiszen nem arról beszélek, hogy csak én vagyok az akit mindez megillet, hanem az össze…ööö, ahogy ti mondjátok, mutánst! – rázom meg a fejem, hiszen nehéz belátni, hogy egy erős kami, nem így gondolkozik. – Nem tudom mire gondolsz, mikor azt mondod, hogy az emberek műve, amit tudsz, amire képes vagy, én így születtem! Harcosnak neveltek, aki beteljesít egy ősi jóslatot, ahogy Fagypont is! – mondom neki ismét japánul, hiszen nem kell, hogy mások is tanú legyenek ennek a beszélgetésnek. - Két ellenséges klán gyermekei voltunk, aki végül magunk maradtunk, hogy csatázzunk addig, míg egyikünket el nem éri a vég. Mindent megtanítottak nekünk, ami ehhez szükséges, de a képesség velünk született, ezért lehettünk mi a kiválasztottak. – próbálom megérteni vele az indítékaimat, de magam sem tudom miért. Talán csak az időt húzom, hogy közben kitaláljak valamit, hiszen nem biztos, hogy lesz még egy alkalmam Rozsomákkal ennyire „szolíd” körülmények között találkozni.
Mikor megint int a csaposnak, már éppen készülök leinteni, hiszen még az előző szörpnek nevezett valami is érintetlenül áll előttem, de meglepetésemre, most szakét rendel.
Nem szoktam inni, de most úgy érzem kivételt tehetek, hiszen úgy látszik mindent megtesz, hogy a saját világomat hozza ide nekem, még, ha csak egy nyelv, vagy egy ital formájában is.
Megemelem felé a kis poharat és egy kisebb meghajlással köszönöm meg, majd felhajtom, és……és úgy vagyok vele, mint a szörppel, egy arcizom rándulás nélkül nyelem le, holott életemben nem ittam ilyen rettenetes „szakét”. A kocsma tulajdonosa megérdemelné, hogy régi jó szokás szerint belefojtsák ennek a löttynek a hordójába

-Hát persze, értem én - bólogat, megértően, mint aki egy gyerekkel beszél - nem csak te vagy felsőbbrendű egyedül, hanem mindenki más is, aki olyan mint te. Ezer bocsánat, nem is értem, mi ütött belém, hogy ezt hiúságnak tituláltam.
~Hogy én mennyire imádom húzni az ilyenek agyát. Vic-el 17 náci börtönparancsnokot kergettünk öngyilkosságba, amikor bezártak minket egy haláltáborba valahol Norvégiában asszem...régi szép idők...~
-Fagypont? - Kapja fel a fejét, s annyira meglepte őt ez a név, hogy véletlenül visszaváltott angolra, de csak egy szó erejéig. - Te vagy az az őrült szexi ninjahölgy, akire vén jégcsap vadászik? - Kérdi, elhűlve. - Hát...ezek után meg tudom érteni.
Elismerően hümmög, hisz kevés nő van, aki ilyen jól bírja az italt, főleg azt a borzalmasat, amit itt szolgálnak fel. Az igazi szaké sem tartozik a kedvencei közé, ettől itt viszont mintha homályosan látna, pedig alig ivott ma még... Viszont parázsból is kettő lett egy pillanatra, ami tiszta haszon!
-Kérsz még egyet? Nagyon rég nem volt rá alkalmam, hogy magamnál idősebb nővel igyak, és be kell vallanom, ahhoz képest, hogy ahhoz az őrültek gyülekezetéhez csatlakoztál, nem is vagy olyan elviselhetetlen, mint gondoltam volna...mondjuk, még mindig nem bocsájtottam meg a mágneses trükködet...
Maga is furcsállja mennyire megeredt a nyelve...lehet mégsem kéne többet inni? Ezt a gondolatot gyorsan elhessegeti, és kikéri a következő kört.
-Egészségünkre!

Igyekszem a gúnyolódását elengedni a fülem mellett, hiszen nem vághatom le a fejét itt a kocsmában, mert egyrészt nincs nálam a katanám, másrészt, nem biztos, hogy olyan könnyen menne. Viszont, ahogy Fagypont nevét kiejti a száján, már én is csupa fül vagyok.
- Mi? Te ismered Fagypontot, és tudod hol van? – zökkenek ki a sztoikus nyugalmamból.
Igaz, hogy számítottam rá, hogy előbb-utóbb ráakadok ősi ellenségemre, de, hogy pont a Rozsomákkal való találkozás kapcsán derül ki, azt nem hittem volna. Még eggyel több ok, hogy kifaggassam, ha magától nem mondaná el, hol találom.
Az újabb meghívásnál nem is igazán figyelek rá, mit mond, hiszen még mindig a hallott információval vagyok elfoglalva. Végre meg vagy! Fagypont itt van!
Így hát eléggé értetlenül nézek az ismét előttem megjelenő szakéra, majd az előttem ülő férfira, aki mintha kicsit berúgott volna, úgy viselkedik, pedig én jól láttam, hogy alig ívott valamit. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen, ha én kevertem volna valamit az italába, akkor jól is jönne, de ez most érthetetlen.
Azért lopva óvatosan körbenéztem, hogy figyel-e minket valaki, hiszen elég feltűnőek lehettünk, hogy japánul beszélgettünk, még ha nem is értett belőle senki semmit akkor is.
Nem igazán láttam senki gyanúsat, így ismét Logan-ra fordítottam a figyelmem.
- Milyen mágneses trükkömet? – nézek rá, most már leplezetlen döbbenettel.
~ Honnan a csudából jöhetett rá, hogy mit tervezek? Vagy csak blöfföl? ~
De mielőtt még válaszolhatna megissza az újabb adag szakét, és utána még rosszabb lesz a helyzet. Mármint a számára, mert egyrészt én nem ittam meg az enyémet, másrészt nekem csak jól jött, hogy ennyire fejbe vágta az ital, akár volt benne valami, akár nem.
- Mond Rozsomák, nem akarsz levegőzni egyet? Eléggé kezdesz összekuszálódni, talán odakinn jobban össze tudod szedni magad. – ajánlkozom és már le is pattanok a székről, hogy segítsek kitámogatni, mert úgy néz ki, eléggé bizonytalanul áll majd a lábán.
~ ha ennyire elvesztette az önkontrollját, akkor, ha elvinném itt egy csendesebb helyre, talán erőszak nélkül is ki tudnám faggatni, ha meg még jobban elveszti a fejét, akkor valahogy még a Házba is elcipelhetem Kardfognak. ~ körvonalazódik egy halvány terv.

-Hát persze, hogy ismerem - tör ki jóízű nevetésben - a kölykök a suliban folyton nyúznak, hogy játsszak velük azzal a kütyüvel...a mortal kombattal! A sok pisis, mindig ronggyá verem őket! - Még hangosabban felröhög, de aztán közelebb hajon a japán lányhoz, és nagyon halkan a fülébe súgja - na jó, van, hogy nyernek, ha adok a kezükbe kontrollert...
Egyébként, mostanra már visszaváltott angolra, úgy tűnik az idegen nyelv már túl sok volt a számára. Már észre kellett volna vegye, hogy valami itt nem kerek, de egyenlőre sokkal jobban érdekli valami egészen más, ami legalább annyira fontos, mint az, hogy miért szédül...
-Te...megiszod még azt ott? - Válaszra sem várva felhajtja a másik szakét is, innentől kezdve pedig végképp elfelejti, hol is van éppen. Csak abban biztos, hogy ez a kedves lány, aki roppant mód aggódik érte, mellé pattant, és valamiért taperolni kezdi őt...vagy csak átkarolni? Egyre megy, gyengéden félrelöki a kezét.
-Nincs semmi bajom! - Kiáltja, örömittas hangsúllyal, majd lepattan a székéről, ám talpon maradni csak azért tud, mert megkapaszkodik Parázsléptűben. - De, ha ennyire levegőzni akarsz, én nem bánom, menjünk...
A nő támogatásával elhagyják az ivót, s bár a férfi ismertnek számít ezen a helyen - hisz romba döntötte már kétszer -mégsem ered utána senki, hogy megtorolja rajta múltbáli sérelmeit. Lehet mostanra rájöttek, hogy ezzel a figurával nem érdemes újat húzni? Vagy csak félnek, mit tenne azzal, aki randi közben zavarná? A lényeg, hogy rájuk sem hederít senki, leszámítva egy kíváncsi szempárt, melyet ugyan egyikük sem láthat, mégis úgy érzik, mintha folyamatosan figyelné őket az árnyak közül bármerre is járnak.
-Tessék, kint vagyunk! - Kurjantja el magát, aztán belerúg az ajtóba, és két másodperccel később valóban a szabad ég alatt botorkálnak. - Most jobb?

Értetlenül meredek Rozsomákra! Mi a fene az a mortal kombat? És miért onnan ismeri Fagypontot: Belépett valami ismeretlen klánba? És milyen kölykök? Ááááá! Ez egyre rosszabb lesz! Nem tudom mi a bánat ütött ebbe a nagydarab emberbe, hogy úgy viselkedik, mint egy kiskamasz, hiszen nem láttam, hogy bárki is csinált volna vele valamit, és inni sem ivott annyit, hogy megárthasson neki! Vagy mégis? Vagy van itt valamilyen kami, aki manipulálja? Ismét körülnézek, most már figyelmesebben, de nem látok senkit, aki épp most kapná le rólunk a tekintetét, és gyanúra adna okot.
Miután az én italomat is lehajtotta és megpróbálom rábeszélni, hogy menjünk innen, mert akár mennyire is nem látok semmit, ez a helyzet egyre lehetetlenebb, na meg az ötletem sem megvetendő, csak, hogy ilyen állapotban még kikérdezni sem lehet, mert nem értenék belőle egy kukkot sem.
Először azonban nem kér a segítségemből, mert nem veszi észre magán a bajt, csak amikor már majdnem összeesik. Ekkor már megtámasztom és rogyadozó léptekkel kísérem ki az ivóból. Nem tudom miből van ez az ember, de olyan nehéz, mintha legalább is ólomból lenne.
Viszont továbbra sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ha nem is vettem észre semmit, azért figyelnek bennünket. Jobb lenne eltűnni a környékről minél előbb, mert ha megtámadnak, Logan.-nak sok hasznát nem veszem ebben az állapotban.
- Nekem igen. – nyögöm halkan a súlya alatt. – És neked? Hogy érzed magad? Ha megmondod hol laksz, akár haza is vihetlek? – puhatolózok könnyedén. – A társaid biztosan örülnének, ha épségben érnél haza, főleg Fagypont. Az öreg harcos sokat tud aggódni.

-Igazándiból, nekem is... - jelenti ki, majd kihúzza magát, a nőt viszont nem ereszti, sőt, még szorosabban magához húzza őt. - De, mi volt a kérdés babám?
~Hol a pokolban vagyok? És miért jöttem ide? És ki ez a...hmmm....nem számít, ő maradhat.~
Logan képessége túlórázik, hogy kihajtsa szervezetéből a mérget, amit lenyelettek vele, ám egyenlőre nem sokat tud tenni az ügy érdekében, annyira be van tintázva, hogy legszívesebben dalra fakadna, és csupán csak azért nem teszi, mert a megszokottal ellentétben percről percre rosszabbul érzi magát. Valahol a tudata mélyén még rémlik neki, hogy vigyáznia kéne ezzel a nővel mert....van pasija? Esetleg neki kötötték be végre a fejét, már megint? Azt talán csak nem, de mégis...
-Fagypont? á, az egy tapló...Raiden! Na ő az istenkirály! Látnod kéne, hogy a villámaival kivégez valakit, neki nincs párja!
Ha követte is őket valaki, mostanra felszívódott, de legalábbis, ők nem látják többé, igaz Rozsi semmit sem lát többé. Egyre jobban ránehezedik Parázsra, s léptei is egy összefüggő csoszogássá fakulnak, bal lábát pedig már gyakorlatilag csak húzza maga után.
-Mikor érünk már haza bébi? - Kérdi, elhaló hangon, s csukott szemekkel. ezek után összeesik, s legurul a mellettük található lépcsőn, egyenesen egy elhagyatott pincehelyiségbe. Az ajtó eredetileg zárva volt, ám a 130 kilós faltörő kos erről gondoskodott, innen azonban szinte képtelenség megmozdítani, a lépcsőn visszahúzni felfelé pedig egyenesen lehetetlen vállalkozás. Ami Logant illeti, neki tökéletesen megfelel itt is, karjából párnát formáz, és miután bevackolta magát a fatörmelékek közé, békésen szundikálni kezd, a mocsokban.