Kínai-negyed

A mutáns létemre vonatkozó kérdését egy kicsit elnapoltam, mivel alig bújtunk el, már meg is érkezett a nagyobbik csapat és a legnagyobb megelégedésemre nagy részük berohant a raktárba. Persze azért ők sem ma jöttek le a falvédőről, ezért két őrt az ajtóban hagytak biztosításnak. A konténer fedele, amiben elbújtam ki volt támasztva, ezért továbbra is jól tudtam használni kiélesedett hallásomat, amivel meggyőződtem róla, hogy a másik utcai erősítés még csak pár perc múlva ér ide, a telepata és kísérői viszont már talán, ha 40-50 méternyire járnak a raktártól. Számítottam rá, hogy ilyen távolságon belül nem fogja tudni érzékelni, hogy pontosan hol is vagyunk, amit már előzőleg Roxinak is elmondtam, de én sem tfogom tudni megmondani, hogy az 4 ember közül ki a mutáns, ha csak nem abból, hogy őt fogják körül venni és a legjobban védeni.
Minden esetre most a két őrt kellett elintézni, amit a pult mögött bujkáló lánynak meg is próbáltam elmutogatni. Szerettem volna, ha megosztjuk a feladatot és egyet én, egyet ő intéz el, lehetőleg egyszerre, és hangtalanul, hogy ne riasszák a többieket. A két maffiózó nagy részt a raktár belseje felé figyelt a mi nagy-nagy szerencsénkre, és csak minimálisan kifelé, hiszen úgy tudták a hátuk mögött a társaik vannak, másra nem nagyon számítottak, támadásra meg főleg nem.
Mutattam Roxinak, hogy én bevállalom a távolabbi fickót. Mivel mi a raktár oldalánál voltunk, ők meg a bejáratnál, takart minket a sarok, így a konténer tetejéről elrugaszkodva könnyedén felugrottam ismét a tetőre, hogy az ellenkező oldalra hangtalanul átfutva, az ajtó azon a felén strázsáló és a pisztolyát szorongató kínai mögött ereszkedjek le. Viszont itt egy kicsit elbizonytalanodtam.
~ Simán elnyisszanthatom a torkát, de nem tudom, mit szól hozzá a zsarucsaj. Ha csak megpróbálom leütni és nem sikerül jól, akkor felveri az egész kócerájt! A fene, ha egyedül lennék, nem kéne ezen agyalnom! ~
Végül győzött a józan ész és lassan előhúzva a pisztolyomat, macskaléptekkel surrantam az őr mögé. Vártam, hogy Roxit mozgását meghalljam a másik mögött, akkor figyelni kezdtem és mikor a férfi egy pillanatra elfordult én már halántékon is csaptam a tagot, felfogva az elaléló testet, és az ajtó mögött eresztettem a földre. Mivel nem hallottam semmilyen kiáltást, feltételeztem, hogy a lány is sikerrel járt. Most már csak a nagyon közel járó öt embert, de főleg a telepatát kell gyorsan kiiktatni, aztán irgalmatlan sebességgel elpályázni innen.
Aztán, ha ezt élve megússzuk, majd ráérek kigondolni, hogy mit fogok válaszolni a rendőrcsaj számtalan kérdésére. Mert abban egy percig nem kételkedtem, hogy az lesz bőven.

[Colinnak]

Rohantam, már megint. Komolyan, kezdem azt hinni, hogy ebből áll az egész életem. Rohanásból. Padokon szökkenek át, taxit felett suhanok el, házfalakról pattanok, és persze mindig csak üldöznek, futnak utánam, nincs mit tenni. De ez a kettő legalább nem lőtt eddig.
Futtomban hívtam elő a valószínűségi vonalakat, amik igencsak furán viselkedtek. Talán én pánikoltam a kelleténél jobban, vagy a fejlődő erőm önállósította magát, mindenesetre üldözőim felé gyakran üres kukák, kölykök gördeszkái, ilyesmik repültek. Az egyiküket elgáncsolta egy kinyíló taxiajtó. Nem voltam biztos benne, hogy ezt is én csináltam.
Rohantam tovább, be a sarkon, végig a sikátoron, még tovább... Mi a fene ez?! Zsákutca? Haha! De nem nekem!
Megint nekifutottam, bár az előbbi, pillanatnyi megtorpanásért súlyos árat fizettem, majdnem utolértek. Na jó, lássuk, a terv jó, talán még sikerül is...
Ugrás, konténer, ugrás tovább, megkapaszkodni a tűzlépcső létrájában, lendülés, és... Igen! Már át is jutottam a falon! De... Várjunk csak! Nem terveztem meg a leérkezést....
Már nem volt időm semmire, megkapaszkodni vagy ilyesmi, csak nekiütköztem valaminek, és már feküdtem is. Meglepő módon valami puhán. Basszus, ráestem valakire!
Ahogy megvizsgáltam, fiatal srácot pillantottam meg. A képességem nélkül is tudtam, hogy dühös lesz. Ha legalább egy nő lenne alattam... Khm... Ezt a gondolatmenetet most nem fonom tovább.
Feltápászkodtam, sűrűn bocsánatot kértem, elhajoltam az ütés elől, és már futásnak is eredtem... Volna, ha most meg nem szaladok bele valaki más (Colin) hátába. Mit szépítsem, seggre estem. Remek. Igazán klassz ez a nap.

Futottam, ma is. Szeretem ezt az időtöltést. Ha nem lennének más, fontosabb dolgaim, erről szólhatna életem minden perce. Futni, gurulni, suhanni vizen, levegőben!
Kellemes kocogás a városon keresztül, véletlenszerűen kanyarogva az utcák között. Rutinosan befutottam minden olyan terepre, ahol voltak akadályok. Ettől izgalmas a parkour. Nem, nem parkolóőr. Pedig parkban az egyik legjobb művelni.
Fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki a kínai negyedben, de végülis már itt voltam. Nem fogok "elfutni" előlük, hahaha.
Nagyon tuti dolognak tűnt egy újságosnál megállni pihenni, és úgy csinálni, mint aki érti a kínai szövegeket. Hunyorogva nézegettem a kezembe vett újságot, az újságos pedig nagy szemekkel engem.
Bimmbamm, valaki izomból lepattan a hátamról, engem meg jól nekilök a standnak. Sikerül megtámaszkodnom, de elég hülye fogással, és fel is szisszenek.
~ P.csába, még csak tegnap volt, hogy meghúztam a csuklóim, erre megint! Lehet, hogy otthon kéne maradnom pihenni egy napot? Hehe, egy frászt!
Megfordulok, és megnézem, ki is repült nekem. Már kel fel a földről az a fiatal srác, aki egyáltalán nem néz ki kínainak. Inkább ijedtnek. Nem szeretek hatalmaskodni, úgyhogy inkább nem mondom meg most a magamét neki az ütközésért, hanem megpróbálom felsegíteni. Kezet nyújtok felé.
- Nyugi, nem harapok.

Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és felkeltem a földről.
- Te talán nem, de akik üldöznek, azok biztosan. Basszus, ekkorát esni... Még szerencse, hogy puhára érkeztem. Izé, bocsi... Hé!
A fickó, akire ráestem, most elindított felém egy öklöst. Kitértem előle, és vesén vágtam. Hápogva tántorgott arrébb. Na azért! Ma nincs türelmem az ilyesmihez.
- Nagyon örülök, hogy összefutottunk - mondtam a srácnak, aki felsegített - Részemről lépnék is. Épp most ugrottam át egy három méter magas tűzfalat, szóval nem vagyok épp formában.
Azzal már indultam volna, de szemből előkerültek az üldözőim. Sarkon perdültem. Másik kettő. De jó... Felnéztem. Na, talán...
Felugrottam és felhúzódzkodtam a pavilon tetejére. a kínai újságot kiabált valamit a saját nyelvén.
- Namaszté! - kiabáltam vissza, bár sejtettem, hogy nyelvet tévesztettem.
A pavilonról egy erkélyre ugrott, majd lendületet vettem, és onnan át egy másikra. A harmadiknál viszont megcsúsztam, és épp csak az erkély szélén sikerült megkapaszkodnom... Hiába, nem épp a parkour-höz való cipőm volt rajtam.

Alig jut szóhoz, máris valami üldözés, meg puhára esés a téma. Mindig mindenki bajban van mostanában? Nem az lenne a dolgom, hogy mindenkit megmentsek valami gyilkostól. Mondjuk már pontosan nem is tudom, mi lenne a dolgom. Vagyis, egyre kevésbé.
- Na, azért talán nem itt kéne verekedni, srácok!
Nem, mintha bármi hatása lenne annak, hogy beszélek. Mindegy, legalább gyorsan lerendezték, és végre békesség lesz.
- Hát, izé, én is örültem..
Dehogy lesz békesség, nagy fenéket! Ezek se normálisak, az biztos. Ez mondjuk egyre jobban tetszik. És nem tudok kínaiul, de ők biztos tudnak indiai nyelven, csak nem tudom, azt hogy hívják. Mindegy is. Felfutok a srác után.
- Namaste! - köszönök még el gyorsan.
Az erkélyről, ha időben odaérek, lenyújtom a kezemet. Hátha fel tudom húzni, mielőtt ledobják valami éles vagy hegyes tárggyal a "barátai".

Elkerekedett szemmel kaptam el a felém nyújtott kezet.
- Kösz, haver... Hogy jöttél fel ide ilyen gyorsan? Mindegy, futás!
Az első golyó pont a tenyerem mellett fúródik az erkély téglájába. Francba!
Nekilendültem, bár elég szűkös volt kettőnknek a kis erkély, de még épp sikerült elég lendületet vennem, hogy átérjek.
- Gratulálok - szóltam vissza, miközben elfütyült mellettem a második golyó - Épp most neveztél be életed leghalálosabb versenyére.
Nem vártam meg, vajon az ismeretlen érzékeli-e az akasztófahumort, inkább tovább ugrottam, hogy ő is távozhasson az első erkélyről.
Két percig tartott a rövidke hajsza, mert utána elfogytak az erkélyek. Körülnéztem. Nem igazán láttam menekülési útvonalat. Induljak el visszafelé? Nem, van egy jobb ötletem.
- Remélem nem vagy zsaru - szóltam vissza a megmentőmnek, majd a könyökömmel bezúztam az üvegajtót, átnyúltam a résen és kinyitottam az ajtókeretet, megyjegyzem, akkor mát teljesen feleslegesen.
Illetéktelenül és felettébb gyorsan hatoltam be a lakásba.

- Gyorsan? Ide, gyorsan?
Nézek rá furán, de mindegy, követem. Lőnek felénk, és ez rohadtul nem tetszik. Megint olyannak segítek, akire lőnek.
~ Francba, kezdem úgy érezni, hogy elátkoztak...
Először vicsorgok a megjegyzésre, de aztán meghallom azt a szót: "verseny"! A vicsorból vigyor lesz, és már futunk is tovább. Vagyis, hívjuk csak egyszerűen futásna! Versenyzünk a golyókkal.
Megrázom a fejem a kérdésre. Nem, nem vagyok zsaru. Az olyan, mint a katona, csak kevesebb a joga, és kevésbé edzett. Eszem ágában sincs rendőrnek állni.
- Azért lehet, hogy nem kéne...
Szutty, egy golyó megpattan a falon. RÖpködnek a kis darabkák, én pedig inkább befutok a srác után. Semmi kedvem hozzá, hogy kilyuggassanak. Főleg, ha már eddig ennyi mindent megúsztam.
~ Ki a fene ez a gyerek? Egész ügyesnek tűnik, csak mintha kapkodnia kéne, hogy ne botoljon meg. Olyan furcsa. És túl jól van öltözve ehhez a sporthoz. Az üldözői meg...bunkók, na!
Nem annyira örülök neki, hogy megint fegyveresek fognak utálni. Általában, ha utálnak valakit, azt lelövik. Ez az ötlet nem annyira vonz.

Körülnéztem a lakásban. Kinéztem az ablakon. Egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Talán nem életem legjobb terve, de azért nem rossz.
Az ajtóhoz rohantam, és feltéptem. Nem volt bezárva. Várjunk csak, miért nem volt bezárva?
Alacsony, ősz hajú kínai bácsi rontott ki egy szobából, a kezében egy pisztollyal. Ne már! Ez komoly? Na futás!
Csak intettem a társamnak, hogy kövessen, és kirohantam az ajtón. Az elsőn voltunk, és már hallottam, hogy nyílik lent a földszinten a lépcsőház ajtaja. Gondolom, a kedves barátaim igyekeznek felfelé. Hát tegyük mi is ezt!
A lépcső felé rohantam. Reméltem hogy a lift nem gyorsabb, mert akkor megszívtuk... Szóval irány a tető!

Odabent nincs sok időm. Mondjuk nem is annyira érzem most magamban az adrenalint. Elmúlt, ahogy beléptünk. Furcsa érzés. El is múlik, amikor pisztolyt fognak ránk.
A srác int, én pedig meghajlok a bácsi felé, aztán csak futok ki. Onnan pedig felfelé a srác után. Lent hallom, ahogy kinyílt a lépcsőház ajtaja.
~ Most vajon a tetőre akar menni? Onnan lehet, hogy nagyobbakat kell majd ugrálni. És nyílt terep, lehet gyorsulni.
Teljes tempóra kapcsolok, már amennyire elférünk egymás mellett a lépcsőházban. Ha tudom, le is előzöm a srácot, annyira sietek.
~ Tempo Tempo! Le ne állj, mert akkor minden megáll!
Újra érzem az adrenalint végigáramolni a testemen.

A fickó megelőzött. Elvigyorodtam és begyorsítottam. Ez igen! Jó a srác. Gyors és ügyesebb nálam is.
A tetőre vezető ajtó zárva volt, de elég volt egyet löknöm rajta a valószínűségi vonalakon, persze a jó helyre célozva, és a zár nyelve visszaugrott az ajtóba. Kiértünk a tetőre. Jobbra is, balra is egy ház állt. Jobbra öt ház állt a mién mellett, balra viszont csak négy.
- Szerintem menjünk jobbra! Nyomás!
Nekifutottam. Elrugaszkodtam. Szálltam... És éppen, hogy elértem a háztetőt. De már rohantam is tovább, a következő felé... Golyók süvítettek körülöttem. A fegyveres manusok felértek a tetőre. Annyi baj legyen!
Miközben átlendültem a következő ház tetejére, felordítottam:
- Jihááá!
Éreztem, ahogy a vérem száguld az ereimben, éreztem, ahogy minden izmom is inam várja a parancsaimat, és nagyon, de nagyon élveztem az egészet! Hiába üldöztek, ott, a levegőben, az életveszélyben szabadabb voltam, mint az elmúlt hetekben bármikor.

Megint elintéz egy ajtót, vagyis már várom, hogy berúgja. Aztán mégsem, csak kinyitja. Mintha kattant volna a zár, vagy az adrenalin kattintott be valamit az agyamba.
Kezdett újra zúgni a vérem, a fülemben lüktetve.
Követem a srácot fel a tetőre, onnan pedig jobbra tovább a szomszéd ház felé. Futás közben válaszolok csak röviden.
- Oké!
Megvan a lendület, és a lövések hangja miatt egyre jobban átjár az, amiről a becenevemet is kaptam: a tempó. Végre sikerült felgyorsítani a világot annyira, hogy a rendes látásommal se legyen unalmas nekem.
~ Ez kezd elég pörgős lenni.
Utálok lövöldözésbe keveredni, de mégis muszáj vigyorognom. Élvezem az egész kergetőzést. Rohanok, ugrok, érkezem, gurulok, futok tovább. Egyszerű, és pörgős.
Kicsit olyan érzés, mintha a végtagjaim bírkóznának a levegővel, bár néhány ezredmásodperc múltán aztán könnyedén lenyomva azt.
Túlléptem egy határt, ezt tisztán érzem. Ahogy azt is, hogy csak egy hajszállal, alig.

Végül elfogytak a házak, de nem kerültünk lőtávolon kívül. Fenébe! Bebújok egy kémény mögé, és igyekszem gondolkodni. Az üldözők nem mernek átugrani, de kettő eltűnik a tetőről. Csak kettő maradt odafent. Menyi arra az esély, hogy feléjük közeledve sértetlenül visszaugráljak, és elbánjak a két fegyveressel? Kevés. Túl kevés.
- És most merre? - kérdeztem a sráctól, aki volt olyan hülye, és velem tartott.
Kidugtam a fejem, hogy lássa, mi a helyzet. Egy golyó elszaladtában egész rendesen összekócolta a hajamat. Fenébe! De utálom, ha lőnek rám! Márpedig mostanában mást sem csinálnak. Sétálok, előkerül ey stukker, futok, lőnek. Átlagos reggel Darren módra. Meg délelőtt. Meg délután. És néha az estém is ilyen.
Azt hiszem, nem vagyok valami nagy ász, ami a rejtőzködést illeti.

Végre megáll a menekülő művész. De hogy miért kergetik, azt még mindig nem tudom. Valami kémény mögé fut, és ott áll meg. A fura hajigazításra vigyorgok egyet, aztán figyelek a kérdésre, de elég furán hangzik.
- Szerintem menjünk le a házról! Még mielőtt ők feljönnek. Gyere!
A kémény mögött egyenesen el kezdek futni a tető túloldali széle felé. Ott megállok, és átlendülök a peremen. Kapaszkodok a szélébe.
- Erre itt még fedezékünk is van!
Lelógok, felső ablakkeret alá lógatom a lábamat. Eleresztema párkányt, nagy terpeszben guggolva érkezek a párkányra, majd rogyasztok, seggel távolodok az üvegtől, kézzel pedig elkapom a párkányt, lábamat lehúzom róla, és így tovább.
Fél perc alatt letornászom magam. Hasznos a parkour, amellett, hogy szórakoztató.

Végignéztem a srác mutatványát. Basszus, én ilyet nem tudok... Ennyire nem vagyok jó. De lássuk, mihez tudok kezdeni...
Elrugaszkodtam, és egy emelettel lejjebb, egy parabola-antennán kapaszkodtam meg. Kicsit meghúzódott a csuklóm, de amúgy semmi extra. Csak azt nem tudom, hogyan tovább... Még a parabolás trükk is csak a képességemnek köszönhetően sikerült...
Végül csak elengedtem az antennát. A következő megálló egy ablakpárkány volt, igaz, éppen csak az ujjam hegyével sikerült megkapaszkodnom. Miért nincsenek ezen az oldalon erkélyek? Rohadt életbe...
A kezem lecsúszott a párkányról. Hát, ennyi volt, Darren, itt a vég... De légy büszke, két emelet így is megvolt... És meglesz a maradék öt is, csak baromi gyorsan...
A látóterem szélén valami aranyszínű villant. Odakaptam a fejem. Egy ragyogó valószínűségi vonal... Estemben kinyújtottam felé a kezem, magam sem tudom, miért, és az meghajlott, felém csapott, én pedig, félig a kezemmel, félig az elmémmel, megragadtam... És megtartott! Ott lógtam, három emelet magasan, a semmibe kapaszkodva. Jó, nem a semmibe, hanem egy olyan valami, aminek, legjobb tudomásom szerint, nem volt anyaga.,.
Nagyon le akartam jutni, és a vonal ereszkedni kezdett. Kiolvastam belőle az üzenetét... Azt súgta, nem fogok meghalni. És azt is, hogy igen, egy korábbi ponton, akkor még úgy állt a dolog... Nagyon zavaros volt minden.
Elegánsan, lassan értem földet
- Ne kérdezd, hogy csináltam - fordultam a társamhoz - Halvány fogalmam sincs. Na tűnjünk el innen!
Nem mondtam egészen igazat. Féltem, hogy mégis tudom. Az erőm tovább nő, méghozzá rohamosan...

Hamar leérek. Legalábbis nagyon gyorsnak érzem magam, főleg azért, mert a srác még ott nézelődik lefelé. Aztán valami nagyon furcsa történik. Vagyis inkább hülyeség, amit a srác követ el. Kiugrik az antennára. Nekem az instabil fogódzkodás a stabil helyett a hülyeség kategóriába megy.
Mégse esik le, vagyis nem lezuhan, helyette az ablakpárkányra jut. Na ez se lesz nagy varázslat, onnan csúszni kezd a keze.
Végtelenül lassúnak tűnik az egész, mintha direkt "lassan esne", de tudom, hogy nem így van. Mégis tök fura a jelenet. Mert tényleg lecsúszik, és esni kezd.
Már várom, hogy a nagyon lassú esésével leérjen, de a végén nem jön, megáll. Nagyon sokáig ott van a levegőben. Nem értem, hogy én gyorsultam fel ennyire, vagy a világ lassult a végtelenségig.
De hát csak elindul lefelé, csak nagyon lassan. De tényleg baromi lassan ám! Mire leér, ötszáz birkát megszámolhatnék elalváshoz. Vagy valami ilyesmi.
~ Ez meg mibe kapaszkodik? Ereszkedés kötél nélkül, ez ám az extrém sport!
Csak leér, és még egyben is van. Azért jól megnézem magamnak, hogy milyen trükk lehetett.
~ Nincs mese, biztos valami mutáns, vagy David Copperfield. Inkább az utóbbi, mert elég hülye pózban repült.
Közelebb megyek hozzá, és még mindig nem látok semmi látványosat rajta. De a ruhája még mindig nem sportra való. Ezt mondjuk már elsőre is levágtam egyből.
- Oké, akkor nem kérdezem. De szerintem siess, mert mindjárt ideérnek! Én meg jól leszek, nyugi!
Most odafigyelek, hogy ne csináljak semmi látványosat. Az előbb éreztem, hogy már valami újnak a határán járok.
- Szevasz!
Elindulok az egyik irányba futva. Úgyis futni indultam, most kábé mindegy, merre folytatom.

Még bele is mentem volna. Komolyan. Sőt, el is indultam a másik irányba. Jobb, ha csak engem üldöznek... Van ugye az az elvem, hogy miattam lehetőleg ne puffantsanak le másokat...
Ledobtam a zakómat, mert akadályozott a mozgásban. Körülnéztem. Mindjárt ideérnek, na igen... De honnan?
Belenéztem a valószínűségekbe, és már tudtam is. Honnan... Onnan, amerre a srác futott. Na, ez az igazi pech!
Na most két lehetőségem van. Egy: hagyom a fenébe, és elfutok a másik irányba. Amíg elbánnak a sráccal, nyerek egy kis időt. De ehhez nekem túl sok a gerincem...
Kettő: utána indulok, így legalább együtt halunk meg. Klassz. Igazán szuper.
Három... Nincs három. A fegyveres pofák befordultak a sarkon. Vajon alkalmi edzőtársamnak sikerül meglógnia? Talán fel sem ismerik... De nekem kéne már kezdenem magammal valamit, itt szép, tiszta célpont vagyok...

Hát persze, hogy szembe találkozok két alakkal, akik korábban lőttek a srácra. Persze, hogy felismernek tíz méterről! Persze, hogy megállnak, és fegyvert fognak rám.
'- Hol van...
Abba is hagyja, amikor látja a szememben az eltökéltséget. És hogy fintorogva csóválom a fejem. Pedig biztos azt hitték, majd gyorsan kiszedik belőlem. Aztán lelőnek, vagy mi.
~ Én aztán nem adok ki senkit! Nem vagyok olyan.
Persze, hogy nem tetszik nekik. Persze, hogy a lábamra céloznak, és lőnek. Biztosan valami gyors vallatásra készülnek. Nem jön ma be nekik.
Ennek a golyónak már ide kellett volna érnie. Ehelyett....egy....kettő...lép balra bal lábbal, betonon pattan a lövedék. Azok meg csak hápognak.
- Hű, ezt nem gondoltátok mi? - a végét érthetetlenre hadarom a kérdésnek.
Felzubog bennem az adrenalindús vér, és előre lendülök. Csinálok egy kézenátfordulást, és egy bukfencet. De most valami defekt van velem, mert nem csak én látom lassabbnak a világot. A testem is annak érzi. Én pedig még a szokásosnál is lassabbnak érzek minden mást. Olyan lehet kívülről az egész, mintha Sonic a játékból turbógurulásból pattanna talpra a két figura előtt, aztán kiosztaná őket egy dupla Terence Hill-es öklös pofonnal.
~ Ja nem, az most jön!
Dirr-beng! Meglepődnek, úgyhogy muszáj még egyet odaütnöm nekik. Ezután már csak a levegőbe ütök. Úgy tűnik, nem szoktak hozzá, hogy a pisztoly nem elég. Megfordulok, és látom közeledni a srácot. Először nagyon lassan, aztán hirtelen rendes tempóban. Elmúlt az adrenalin hatása.
- Izé...asszem, előlük most nem kell futnod egy darabig.
Zavartan vakarom a tarkómat, de egy kicsit megnyugtat, mikor eszembe jut az előbbi légimutatvány. Ettől már nem én vagyok az egyetlen csodabogár a helyszínen.

Tátott szájjal figyeltem az eseményeket. Aztán elgondolkodtam. Nem tudom, hogyan csinálta, de nagyjából én is így festhetek bunyó közben. Legalábbis jobb napjaimon. Ha az ember előre tudja, mi fog történni, úgy festhet, mintha legyőzhetetlen lenne...
Csakhogy én nem voltam ez, ez a tag meg, ahogy látom, igen. Ilyet se látni minden nap... Jó, de, látni, csak nem pont ugyanilyet. Két fegyveres idiótával még talán én is elbánok, de azért mégis... Ez stílus, kérem szépen! És az nagyon fontos. Én nem voltam stílusos, amikor fél kézzel a semmibe kapaszkodva lelebegtem a tetőről, rémült arccal, a lábaimmal kalimpálva. Ő stílusos volt, mikor szépen, látványosan, hatékonyan, egyetlen felesleges mozdulat nélkül intézte el a két fogdmeget.
- Nem, ezek nem. Darren vagyok - nyújtok kezet.
Aztán összeráncolom a homlokomat.
- Te, nem volt ezekből még?
Megpördültem. Naná, hogy volt belőlük még kettő... A másik sarok felől jönnek.
- Mutáns vagy. Én is. És tudod, mit? Rohadtul unom a menekülést.
És hangos "Frodó!" kiáltással nekilendülök. A Gyűrűk Urában is tök jól hangzott! Irány a csata!

Ha már bemutatkoztak, és kezet is nyújtottak, azt illik elfogadni. Jót is láttam azért apámtól. Kezet nyújtok én is, vagyis megrázom a felém nyújtottat.
- Colin vagyok. És mögötted pedig...
Már meg is pördült, mielőtt szóltam volna. Most nem voltak olyan lassúak a dolgok, mint az előbb voltak. Sokkal gyorsabbak. De nem volt semmi igazán gyors, amitől ez élvezetes lett volna.
- Úgy döntöttem, én is.
Mikor az üldözői felé fordul Darren, hullámzik egyet a kép előttem, mintha csak egy szívdobbanástól hullámozna a tó tükre. Furcsa, de az előbb is valami ilyesmi történt, úgy emlékszem.
Látom, ahogy a levegő lüktetésszerűen válik szét a másodpercenként több métert is megtevő golyó körül.
~ Ez biztos gyorsabb, mint látszik!
Tenyeremmel pár centivel arrébb lököm Darrent a vállánál fogva, ezzel a feje még egy kicsit távolabb kerül, hogy csak a feje mellett suhanjon el a lövedék.
- Utálom a bérgyilkosokat.
Annyira hadarok, hogy valószínűleg ebből senki semmit nem értett. Sőt, a fizikai gyorsulás miatt pedig még az is lehet, hogy csak valami magas hangú cincogásnak tűnik.
Futni kezdek, de az adrenalin annyira hajt, hogy kívülről kicsit el is mosódhat a képem, mint egy jól meghajtott sportmotornak.
Átfutok a két arc között, és hátulról az arcukba borítom a zakójukat vagy a kabátjukat, amelyik van nekik. Megfordulok, és megvárom, hogy Darren megadja nekik, ami jár.

Valamit mondott a srác, de semmit nem értettem belőle. Aztán csodát tett.
Jó, nem igazi csodát, de ha azt mondanám rá, hogy nem rossz trükk, az olyan lenne, mintha Rozsomákra azt mondanám, hogy ja, egész ügyes bunyós.
Igyekszem nem lemaradni Colin mögött, de ez lehetetlennek tűnik. Mire odaérek, a két fegyveres épp lerángatná a ruháját a fejéről. Ezt persze nem hagyom. Miután látszólag magától kirepül a stukker mindkettejük kezéből, megfogom és jó erősen összekoccantom a fejüket. Kétszer. Jól van na, a várt hatás az elsőnél elmaradt. A második után viszont a földre rogytak, ahogy illik.
Ez is megvolna. Már csak az a szirénázás zavart, ami egyre erősödött, és esküdni mertem volna, hogy a forrása ide tart...
- Van kedved futni még egy kicsit? Jönnek a zsaruk...

Látszik, hogy ez a srác sem kispályás. Talán legyint hozzá, talán nem, de a fegyvereik már nincsenek a fickóknál. Naná, hogy még megkoronázza az akciót egy Bud Spenceres mutatvánnyal! Na jó, inkább Terence Hill alkat, de így se semmi!
- Ügyes!
Pont kezdene lenyugodni a szívverésem, és már kábé érthető a beszédem, amikor megszólalnak a szirénák. És a srác is olyat mond, amire bólogatok meglepően gyors mozdulatokkal, és elvigyorodok. Úgy azonnal.
- Naná!
Spuri, iszkiri, bip-bip, arriiiva, huss, zzzzippp! Rajzfilmesen lelkes futóra veszem a figurát. A sarkon azért leesik, hogy túlzásba vittem, úgyhogy befordulás után megvárom a sikátorban bunyós és futó társamat. Most már kihasználom az időt egy kis halk lihegésre.
- Jáhhá, ez jól esett!
Nyújtózkodok egyet, mert gondolom, csak nincsenek többen azok a pisztolyos ürgék.
- Tudom, hogy nem rám tartozik, csak kíváncsi vagyok. Személyes ellenségek, vagy mutánsvadászok voltak?

A sikátorban enyhén lihegve, inkább a lövöldözés enyhe sokkjától kimerülve dőltem a falnak. Van, amihez nehéz hozzászokni...
Colin kérdésére csak megvontam a vállam, de aztán úgy gondoltam, mégis megérdemel némi magyarázatot.
- Gondolom, fele-fele. Sokan szeretnének holtan látni. Némelyik ismer, némelyik nem. Ezek nekem nem voltak túl ismerősek, de az nem jelent semmit.
Ellöktem magam a faltól. Levettem a zakómat. Tropára ment. Kivágtam a kukába. Tessék, még egyet kihúzhatok Cris listájáról: az én kedvenc zakóm is tönkre ment.
- És te? Mi járatban? Kissé meglepő, hogy pont egy magamfajtába botlok bele... Bár, az utóbbi időben velem gyakorlatilag más sem történik...

Látszik Darren öltözékén, hogy azért ő sem egy olyan James Bond féle golyózáporban rohangászó akcióhős. Inkább nézi csak az akciókat, de legalábbis ne rá lőjenek. Viszont futni tud, és még a reflexei is egész jók.
- Mindenkinek vannak ellenségei. De úgy nézem, egész jól bírod a hajtást. Jobban, mint a ruhád legalábbis.
Megnézem a pulzusom. Az az érdekes, hogy minél jobban megnyugszom, annál gyorsabban váltogatja a számokat a pulzusmérőm. Naná, mert visszagyorsul az amúgy is lassú világ egy értelmes tempóba.
- Szóval akkor te vagy az a mutáns, aki tud repülni, de nem tudja, hogyan? - kérdezem mosolyogva.
Nekem szerencsére nem cseszték el a ruhámat. Összeizzadtam, meg bukfenceztem benne, de ez kábé szokásos is. Semmi extra nincs benne. Majd ki lesz mosva.
- Egy kis freerun napot tartottam ma. Aztán jól belekeveredtem a kínai negyedbe, és végül megláttalak fegyveresek elől menekülni. Nem volt kedvem otthagyni téged céltáblának.

Csak legyintettem.
- Volt már vészesebb is. De a zakót sajnálom.
Majd meghaltam egy üveg vízért. Nem messze tőlünk, a sikátor után kicsivel vlt egy újságos stand. Nem csak újságot árult. Most a hűtőjéből kilebegett két üveg ásványvíz. Aztán, kis gondolkodás után, a cucc ellenértékét meg a pénztárba lebegtettem. Egész jól ment.
- Úgy valahogy - bólintottam - És ezen kívül még rengeteg más dolgot is tudok, csak azokról sem tudom, hogyan kéne csinálnom. Bár ez már egész jól megy... - néztem a közeledő üvegekre.
Az egyiket Colin felé reptettem.
- Egészségedre.

Úgy tűnik, mindketten szeretjük a hajtást. Lehet, hogy a képességünk teszi ezt velünk, de igazából mindegy is. Azt a zakót én is sajnálnám a helyében. Még jó, hogy nem szeretem a zakókat, úgyhogy nem nagyon hordok ilyet.
- Te se aprózod el akkor.
Már gyanús, amikor az újságos standot nézi, de aztán be is igazolódik a gyanúm. Felénk lebeg két ásványvíz, Darrentől pedig pénzt a kasszába.
Csak nézek nagy szemekkel. Kitartom a kezem az érkező vízért, és csak akkor csukom be a számat, amikor már meg is fogtam. Iszok egy kicsit, aztán széles vigyorral megszólalok.
- Azt hiszem, elszoktam tőle, hogy minden röpköd körülöttem. Egészségedre neked is!
Próbálom kitalálni, mire gondolt más egyéb dologként, de nem nagyon sikerül elsőre. Aztán végülis van egy tippem rá.
- Egész jók a reflexeid. Neked is van egy kis boost bennük?