Kínai-negyed

Hiába ültem ott magamba roskadva, nem jött a megoldás- Sőt semmi sem utalt arra hogy a rajtam kívüli világban bármi is történne másképp. Lassan megállnak a könnyeim, én meg belefáradok az egészbe.
Felnéztem, de a látvány nem tetszett, hiszen azóta nem változott semmi. Az a srác még mindig ott áll, én pedig kétségbeesetten pillantok rá várva, hogy most akkor mi lesz.
Úgy éreztem már rég nem kéne itt lennem. Bár igaz nem is ide akartam jönni, eredetileg sem akartam itt lenni, akkor azóta mégis mi változott?

Nem szerettem mások érzelmi krízisei fölött tök tehetetlenül ácsorogni. Még a magam kirohanásaival se tudtam néha mit kezdeni, akkor mégis hogyan jöttem volna ahhoz, hogy másokéhoz asszisztáljak? Megnyugtatás. Mély levegő. Sóhaj. Semmi nem használt igazán, de úgy éreztem, a probléma gyökere leginkább az, hogy nemhogy az alagút végén a fényt nem látom, hanem azt sem vettem észre, amikor betértünk ebbe a szűkös, nehezen bevilágítható és számomra totálisan feldolgozhatatlan alagútba. Viszont ahogy láttam, hozzám hasonló totális értetlenségben és teljes kétségbeesésben leledzett a lány is, csakhogy ez a némi együttérző, sorsközösségi dolog nem segített a kapcsolatunkon. Főleg, hogy átesett a kezemen…

OK, ezt megpróbálom későbbre halasztani, mert úgy érzem, hogy jelen pillanatban minden hétköznapi szituáció is olyan tök általános és számomra feldolgozhatatlan, érthetetlen és egyéb –hatlan, -hetlen képzős szavakkal kifejezhető tud lenni, hogy… azt már nehezen kezelem. Így marad egyelőre a másik konstans bámulása, a tehetetlenség, a meredten bámulás, a kétségbeesés, és annak az érzése, hogy egy totális érzelmi roncs vagyok, aki még egy lányt se tud megnyugtatni, csak totális szerencsétlenségben tud állni fölötte. Gratulálok, Papírfiú!

Hirtelen mintha megszűnt volna körülöttünk minden. Mit nekem tömeg, ha rémült vagyok és egy ugyanolyan rémült tekintet néz vissza rám. Miért? Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
Viszont az agyam kezdett kiürülni a kétségbe esett kérdésektől. Ami azt illeti szinte minden mástól is. Ha nem ebben a helyzetben lennék valószínűleg csak hagynám magam a kényelmes csöndben, az olyan jó. Úgy is olyan ritkán van benne részem.
De ugyebár itt voltam, pontosan itt, valahol a tömeg közepén, szemben velem a fiúval, akivel nem rég még beszélgetünk egészen addig amíg... Ez az egész így nagyon nem volt jó. Már régóta ott ültem a hajamba markolva és csak nézve előre. Egyetlen dolog jutott az eszembe: ennek véget kell vetni mert ez így nem jó! Felpattantam és futni kezdtem be a tömegbe. Minek nekem kijutni, jó lesz nekem itt is egy sikátor vagy hasonló, hogy haza induljak.

Itt álltam egy lány előtt, aki… nem volt itt előttem. Már maga ez a megállapítás is elég paradox volt, de ha mondjuk egy könyvben olvastam volna, akkor lelkesen bólogatnék, hogyne, tök frappáns, minden értek, vagy amit nem, azt majd mindjárt meghatározza még az író – legalábbis ha akarja még, hogy olvassak tőle -, de ebben a helyzetben nem volt semmi bólogatnivaló, nem szerepelt benne kényelmes karosszék, és nem voltak további gondolatok a fejemben, csak a tök értetlenség. Néha látom őt, de a legtöbbször eltűnik, kikopik előlem, és ez aztán tényleg nagyon nem átlagos, s mint ilyen, erősen verte a tűrési ingerküszöbömet.

Ha nem ő rohant volna el, akkor valszeg nálam telt volna be a pohár, és ha nem is sikítva, de szolidan ordítva, pánikolva… mondjuk nem, ennyire csak nem veszítettem volna el a fejemet. Főleg, hogy tulajdonképpen újabban általában nem is volt előttem… legalábbis alig látszott a lány, aki képes lett volna ezt produkáltatni velem. De a helyzetet ő oldja meg: elszelel. Mármint… persze, teljesen biztos vagyok benne, hogy mutánsról van szó, de tuti nem holmi szélboszorkányról, így az, hogy „elszelel” igazán képletes. De így van, vagy sem, én ott maradok. Alapvetően a döbbenet tartja legyökerezve a lábaimat, aztán a lemondás, ogy ilyenkor már úgyis távol jár. Nem gyűröm magamat… khm… Most már úgyis mindegy… Már messze járhat… Úgysem érném utol.

…
Azt hiszem, keresek még néhány könyvet.

Zaklatottan és apám levelét morzsolgatva a kezemben érkeztem a megjelölt helyre. Hosszú, hosszú évek óta megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem jelent már számomra semmit, de, ahogy elolvastam a levelét, hevesen zakatolni kezdett a szívem és alig bírtam kivárni a levélben említett időpontot. Nem szóltam még Adamnek sem, csak csendben surrantam ki, mert saját érzelmeimben sem voltam most biztos. Minden esetre adni akartam magamnak egy esélyt, hogy megváltoztassam a véleményemet a világról.
Feszülten néztem szét, de nem láttam az emlékeimben élő arcot sehol. Lehet, hogy annyira megváltozott, hogy meg sem fogom ismerni, de hát azért nem évtizedek teltek el! Próbáltam nyugtatni magam, de nem sok sikerrel. Fel és alá sétálva vártam.

A környékre érve megállíttattam a taxit egy tisztább környéken. Fizettem és kiszálltam a járműből. Ruhámat igazgattam míg körbelestem. Leguggoltam és hozzáérintettem a kezem a talajhoz információ gyűjtés gyanánt. Felegyenesedtem és előkotortam a telefonomat belső zsebemből. Pár mozdulattal már tárcsáztam is Crist.
-Na, itt vagyok a főtéren.
Felnéztem a nevére.
-A nevét el nem olvasom... és itt tényleg minden egyforma...

-VÉGRE!!!
*Ez volt elsődleges reakciója, mikor tegnap reggel rádöbbent, hogy kedvenc munkaadója újfent őt választotta ki egy melóra. Bár számtalanszor dolgozott már neki, egyike volt azon kevés embernek a földön, kinek soha nem látta az arcát, hallotta a hangját, de még a teljes nevét sem tudta. Frost...ezidáig a Haláli hullák hajnala, vagy épp a Paul egyik főszereplője jutott eszébe erről a névről, ám mostanában inkább hosszú lábakra, szőke hajra, és dús keblekre gondol, ha ezt a szót olvassa.*
~Kizárt, hogy ő az. Pénze volna rá, hogy felbéreljen, de tuti nem adná meg az igazi nevét, koncentráljunk inkább a célpontra.~
*Mivel megbízója szokatlanul bőkezű volt információ terén, olyannyira, hogy gyakorlatilag elvégezte helyette a munka felét, neki bőven akadt ideje utána nézni a célpont hátterének, egy meló amit manapság a Facebook végez el a kémek helyett.*
~Fiatal, viszonylag jóképű, és bizonyára nincs oda a tanulásért...legalábbis nem vallja be, hova jár iskolába jelenleg. Kőgazdag szülők...legalább tudom mit akarhatnak tőle, bár az kicsit ködös, miért van szükség rám, egyetlen kölyök ellen. Gyógyszerallergia nem jellemző, pacemaker nincs...~
*Végig gondolja lehetőségeit, miközben lelki szemei előtt elektrosokkolók, és lónyugtató injekciók képe jelenik meg.*
~A bőség zavara. Legyen inkább a nyugtató, tudtommal nincs okom fájdalmat okozni a srácnak.Na, ideje "bevásárolni".~

6 órával később
*A hozzávalók beszerzése után tart egy "rövidke" felderítő repülést a környéken, melynek köszönhetően egyértelművé válik számára, hogy a célpont még nem ért ide, ellenben két hasonló korú embert látott, kiknek arcformája jócskán elüt a helyi divattól. Anyagtalanul az utcák fölött lebegve kémleli tovább a tájat.*
~No, akkor várunk...~

*Már kidühöngte magát az újabb fejlemények miatt a rezervátumban. Beletörődve a helyzetébe, csak sodródik az eseményekkel. A levelet követve hónapok óta először jár a kínai negyedben.*
~ Különös volna, ha nem csapdába sétálnék. De azt hiszem ez az ára az óvatlanságnak. Legrosszabb esetben elhagyom a várost egy időre, de előtte még a végére akarok járni, hogy ki áll a háttérben. ~
*Fürkészi a tömeget, és csak rója az utcákat, látszólag vég nélkül. Aztán a ki tudja hányadik óra elteltével kiszúr valakit a tömegben, és tőle telhető módon észrevétlenül követni kezdi. Alig pár sarkon át marad a nyomában, aztán az illető köddé válik.*
~ Igen, pontosan erre számítottam... ~
*A forgalmasabb útról betér egy sikátorba, ahonnan jó rálátása nyílik a forgatagra. Csak remélni tudja, hogy hamarosan újra felbukkan férfi. Bár, hogy utána mit kezdene vele...*

A sarokban ülök az étteremben, és egy kávét szürcsölgetek. Kicsit fásult vagyok. Vagy inkább fáradt. Egy dolog rosszabb ezen a környéken az angol nyelvű feliratok hiányánál. A túristák. A fehérek úgy mászkálnak itt, és fotózgatnak vigyorogva, mint a keleti túristák az Empire State Buildingnél. Vagy bármelyik ismert látványosságnál. Persze az előnyük megvan. Magukra vonják a figyelmet. Így az esetleges zsebesek és késelők figyelmét is elvonják rólam, az elegáns öltözetű, magányos idegenről.
~ Ez a kávé pocsék.
Persze tovább szürcsölöm. Közben vizslatom a vendégeket. Mind azt a kettőt, akit látok. Az egyik egy kopaszodó, középszerűen öltözködő férfi, aki láthatóan ideges. A másik a sarokban újságot olvasó, fiatal kínai férfi. Úgy tíz évvel lehet idősebb nálam. Ekkor csörren meg a telefonom.

~°~ Gregory ~°~

- Szevasz, Greg! Gyere be az étterembe, amit szemben látsz. Ha minden igaz, itt találkozunk majd az eladóval.

~°~ Sarah ~°~

Már jó ideje járkálsz fel, s alá, mikor az út túloldalán megpillantasz egy ismerős alakot. Nem sokáik láthatod, mert közöttetek aztán átvonul egy busz.
Talán az iskolából emlékszel rá, de így töredéknyi észlelés alapján nem tudod eldönteni. A busz tükrében a mögötted lévő étteremben látható férfit viszont annál inkább felismered.
Odabent ül az egyik asztalnál, és gyakran néz körül. Feszültnek tűnik. Bár ez egy elég idegen környék számára, így nincs ezen miért meglepődni. Minden esetre ő hívott ide. Most itt van, és te is.

~°~ Szellem ~°~

Még így is, hogy a környezetéből kirívó egyént keresel, nincs egyszerű dolgod. Ami nem csoda egy több, mint hétszázezres lakosságú városrészben. Már az kemény szellemi munka lenne, ha csak a lakosság arcképeit kellene egyesével végignézni. Másodpercenként egy képet megnézve, százkilencvennégy órába telne.
Ami viszont furcsa, hogy egyik szárnyalásod alkalmával mintha besűrűsödött volna a levegő körülötted. Bár az is lehet, hogy csak a képességed játszik veled. Végső soron olyan érzés volt, mintha szellemalakodhoz hasonló köztes léttel futottál volna össze. Nagyjából annyi idő alatt, hogy felfogod a furcsa érzést, már el is tűnik.

~°~ Alexis ~°~

Látod, ahogy a keresett személy megjelenik, majd belibben egy házba, de mire megkerülöd a házat, már nyomát sem találod.
Némi keresgélés után azonba egy furcsa, halovány árnyék suhan át rajtad. Láttál már ilyet, ismerős. Ez az az árnyék, amely a nap fényéből csak igen kis sávban takarja ki a színskálát. Ez nem foglal magába emberi szem által látható tartomány. Viszont úgy hiszed, annak a kis kitakart tartománynak köszönheti az illető - ha ő az, akire gondolsz -, hogy ebben a formában is képes látni, érzékelni a környezetét. Ha minden fény átmenne rajta, akkor bizony vakon közlekedne.

/Ha valakinek nagyon nem tetszik a szín, amit kapott, jelezheti pm-ben. (:/

-Ok.
Ki is nyomom a telefont. Gyors, hanyag mozdulattal elrakom a helyére. Könnyű megtalálni a célállomást. Körbenéztem nem jön e egy gyorshajtó riksa vagy egyéb furcsa közlekedési jármű, majd útnak indultam. Belépve az étterembe kicsit megigazítom a ruhámat és csak ezután kezdem el keresni Christ. Egy félreeső helyen meg is találom.
-Hola... Hányra jön?
Kérdezem közben vetek egy pillantást az órámra.
-És mi ez a jókedv?

Egyre idegesebb vagyok, ahogy telik az idő. Megint körbe vizslatom az utcát és a szembeni járdán mintha ismerős alakot látnék. Persze rögtön törni kezdem az agyam, hogy honnan is ismerős, és az iskolára tippelnék, de biztos egyáltalán nem vagyok benne.Mikor jobban megnézném, sajnos pont keresztbe megáll egy busz a piros lámpánál és mire elmegy és én újra megnézhetném az oly ismerősnek tűnő alakot, már nem látom sehol. Viszont rögtön el is feledkezek az egészről, mert a busz visszapillantó tükrében meglátom azt az embert, aki miatt most itt vagyok, akinek a képét itt szorongatom a kezemben és, akit egyszerre gyűlölök és szeretek. Az apám az és a mögöttem lévő étteremben ül egy asztalnál. Jobban szemügyre véve ő is igen feszültnek látszik, pedig azt hinné az ember, ha már ő hívott ide jobban felkészült, de ez most mellékes. Elég a filózgatásból! Nagy nehezen indulásra ösztökélem merev lábaimat és elindulok a bejárat felé.

~Oké, most már értem, miért nekem kell felkutatni a srácot, ebben a városrészben egy hadsereget is el lehetne rejteni.~
*Becsületére legyen mondva, azért latba veti minden képességét, hogy el tudja végezni ezt az embert próbáló szellemi munkát, bár miután egyazon személy tízezredik klónjáról is sikerült megállapítania, hogy nem a célszemély az, kezd kicsit reménytelennek tűnni számára a vállalkozás. Magasabbra repül, hátha a háztetők felől jobban kiszúr egy fehér fiút a tömegben.*
~A végén még itt kísérthetek egész...MI A F....~
*Szokatlan jelenség egy pillanatra megrémíti, olyannyira, hogy majdnem testet ölt, 6 emelet magasságban. Szerencsére csak majdnem.*
~Oké, semmi gáz, az ilyesmi megesik. Találjuk meg a srácot, hogy elhúzhassunk innen végre, nem lennék a helyében ezek után.....~

*Éppen csak sikerült elkapnia a szeme sarkából az árnyékot, de ennyi éppen elég volt, hogy egy darabig még követni tudja.*
~ Ha az a bizonyos jóakaró pontosan tudta, hogy itt fog megjelenni, ahogy történt is, akkor talán nem csak nekem állítottak itt kelepcét. Ő nem olyan, aki csak úgy bárkinek elárulná, hogy merre jár, akarata ellenére követni pedig lehetetlen. Oké, ezt revidiálom, elvégre éppen pontosan ezt teszem. Mégis valószínűbb, hogy őt is zsarolják valamivel. Csak tudnám kinek van szüksége rá, hogy egyszerre legyünk egy helyen. ~ *Megpróbál elvegyülni a tömegben úgy, hogy az árnyék tulajdonosa ne vehesse észre a magasból. Bármennyire is hiábavaló próbálkozás ez, egyelőre nincs jobb ötlete, és időt kell nyernie, hogy rájöjjön mi folyik itt.*

Lassan bólintok egyet.
-Éértem... legalább könnyebben megtalál.
Kihúzom a széket és leülök. Kényelmesen elterpeszkedem. Felkönyöklök a kéztámaszra és kezemmel aláékelem a fejemet. A fennemlített név nem cseng ismerősen. Háttámlára könyöklök és úgy fordulok hátra amennyire lehet.
-Még nem láttam. De nagyon úgy tűnik.

Lassan, kavargó érzelmeimmel küzdve érek apám asztalához, aki egészen az utolsó pillanatig nem is veszi észre közeledésemet, míg meg nem állok előtte. Elsőre csak a lábaimra esik a tekintete, majd fokozatosan vándorol fel egészen addig, míg az arcomra nem pillant szinte beleremegve.
-Sarah? - egyszerre látszik döbbentnek és megkönnyebbültnek, ahogy kiejti a nevemet, mint aki nem hisz a szemének. - Kislányom?
Aztán szinte felugorva s helyéről ömlik el arcán a felismerés öröme és miközben ölelésre tárja karjait, még egy könnycsepp is elindul a szeméből:
- Kislányom! - sóhajtja érzelemtől reszkető hangon.
Én meg csak állok ott megkövülten és ahelyett, hogy a karjaiba omlanék, mit már százszor, ezerszer elképzeltem álmaimban, elönt a keserűség és a múlt emléke úgy csap le rám, mintha tegnap lett volna.
- Apa! - biccentek hidegen, habár legszívesebben én is sírva fakadnék, de nem teszem, csak figyelmen kívül hagyva ölelő karjait leülök a vele szemben lévő székre.
- Hívtál, itt vagyok! Mit akarsz tőlem ennyi év után? - kérdezem halkan, hogy ne érezze meg hangom reszketését.

*Ahogy a tömeg közt lebeg, lelki szemei megakadnak egy kocsin, mely annyira gyönyörű, és úgy általában annyira drágának néz ki, hogy még az ő fantáziáját is megmozgatja egy kicsit.*
~Na, megjött a verda amit rendeltem! Várjunk csak egy kicsit....~
*Leszáll a kocsival egy szintre, hogy közelebbről megvizsgálhassa azt.*
~Az addig oké, hogy ezeket kézzel rakják össze, és mindet csak személyes megrendelésre....vagy az a Ferrari? Mindegy, a lényeg, hogy a színével valami nincs rendben, mintha itt lenne....ideát...~
*Karját az autó felé nyújtja, már épp megragadná az ajtaját, ám előbb még habozik néhány másodpercet.*
~Aki kíváncsi hamar megöregszik....másfelől, nem fogok itt hagyni egy alig megevett luxusautót az út közepén.~
*Elkapja a kilincset, és be is száll, ha teheti.*

*Látja, hogy Szellem végre ereszkedni kezd, ami nagyban megkönnyíti a szemmel tartását. Mire megint utoléri, már egy éteri autóval ügyködik valamit.*
~ Oké, szóval már a repkedő mutánsok is luxusautóval járnak, mert nekik aztán annyira szükségük van rá... Asszem lenne ehhez egy két szava az adóhatóságnak is. ~
*Ha Szellemnek sikerül beszállnia az autóba, akkor Alexis megpróbálja felhívni magára a figyelmét, nehogy itt hagyja. Ha látszólag nem fog innen pillanatok alatt elhajtani, akkor csak csendben lapul tovább.*

//Tudom, tartalmas. //

A férfi egy darabig még széttárt karokkal áll, de aztán észbe kap és zavartan engedi le a kezeit. Figyelem, ahogy hátrál egy lépést, összeszedi magát kissé és végre leül velem szemben a székére.
- Vegyes érzésekkel fogadtam, hogy találkozunk, ezt be kell vallanom! - kezd bele lassan, és én kicsit felkapom a fejem és felvont szemöldökkel nézek rá, ezért gyorsan folytatja is.
- Örülök, hogy látlak. És...és főleg örülök, hogy épségben vagy. Annak viszont nem örülök, hogy így és itt kell találkoznunk. - egyre halkabban beszél, egész közel hajolok hozzá, hogy halljam is, amit mond. Az egész úgy néz ki, mintha valami nagyon nagy titkot akarna elmondani és fél, hogy rajtam kívül meghallja valaki. De milyen titkot akarna elmondani nekem az az ember, akit évek óta nem is láttam? Minden esetre néha felmerül bennem, míg hallgatom, hogy mintha valami, vagy esetleg valaki akadályozná, hogy egyenesen beszéljen. Őrület! Már tiszta paranoiás vagyok! Aztán hirtelen felkapom a fejem arra amit mond:
- Veszélyben vagy itt. Rávettek, hogy idehívjalak - suttogja, alig érthetően. ~ Mi a jó fene folyik itt! ~ fut át rajtam a gondolat, és a meglepődéstől egy ideig meg sem tudok szólalni.
- Mi van? Veszélyben vagyok? De, hát miért lennék? És ki vette rá erre? - én viszont elég hangosan rohanom le a kérdéseimmel, de aztán döbbenten nézek rá. - Ezek szerint nem magadtól jöttél? - jövök rá kisebb fáziskéséssel az igazságra vele kapcsolatban, és ez teljesen kiveri egy pillanatra a fejemből, hogy mire is figyelmeztetett.

~Helló verda! Ha nem túl nagy kérés, légyszíves ne szűnj meg létezni, legalább addig, amíg benned ülök. Ígérem nem tart sokáig, nekem te túl lassú vagy.~
*Beleül az autóba, bár inkább csak azért, hogy körülnézzen, elindítani meg sem próbálja a járművet, igaz erősen kételkedik benne, hogy sikerülne munkára bírnia a megviselt gépezetet.*
~Olyan kényelmes....furcsa...miért tudok hozzáérni? Ez az egész annyira....~
*A szeme sarkából megpillant egy régi ismerőst.*
~Alexis? Mi a halált keres ő éppen itt? Lehet tényleg csak pletyka, hogy a kínai maffia holtan szeretné látni?~
*Kikászálódik a gépjárműből, és ekkor valami szöget üt a fejébe.*
~És ha már látásnál tartunk...egyenesen rám néz...~
*Az Alexis háta mögötti sikátorba száll, és ott ölt alakot, ahol senki sem láthatja, kivéve talán a nőt. Ezután mellé sétál.*
-Tehát kegyed lát engem, jó tudni. Ha szabad kérdeznem, mit keres itt?

Összeráncolom a szemöldököm.
-Régóta várod már?
Töröm meg kicsit a csendet, én is kezdem erőteljesen unni magam. Előkotrom a paklimat, átkeverem 1-2szer. Chris elé osztok egy lapot lefordítva. Meg egy másikat felfordítva. Magamnak is osztok egyet ilyen felállásban. Egyszerű gyors játék ez a Black Jack.
-Majd a suliban megkérdezed.
Lököm oda flegmán a véleményem. Amennyiben kér még lapot osztok neki.

*Nyugtázza, hogy Szellem kiszúrta, és a szűk utcácskánál beéri. A köszönést, illetve a hiányát más helyzetben biztosan szóvá tenné csak a vicc kedvéért, de most ő sem fecsérli az idejét ilyesmire. Arra még kevésbé, hogy elmagyarázza az elméletét, hogy egyáltalán miért láthatja. Mindez másodlagos, mert most minden perc számíthat, ha továbbra is legyekként vergődnek értetlenül a pókháló közepén.*
- Ami azt illeti már senkit, de tartok tőle, hogy nagy bajban vagyunk. Egy idegen szívességet kért tőlem, aminek része volt, hogy itt találkozzunk, más szóval tudomása volt az ön hollétéről... - *Némi aggodalom érződik a hangjában.*
~ Ennél többet talán nem kell mondanom, ennyiből is sejtheti a helyzet súlyosságát. Bár a megoldáshoz semmivel sem kerültünk közelebb. ~

*Nem tettszik neki amit hall, a legkevésbé sem. Ideges néz körbe, bár a lelke mélyén érzi, hogy hiába teszi azt, hisz akit a másik síkor nem látott, azt aligha szúrná ki itt, a szemeteskukák közt.*
~Fasza, belesétáltam egy csapdába. Csak azt nem értem, miért nem támad rám akkor senki? Egy csínyért ennyit vesződni értelmetlen volna...~
*Úgy érzi, gyorsan kell cselekednie. Megpróbálja az ölébe kapni Alexis-t, majd kámforrá válni vele együtt, és elhúzni innen. Siker esetén egy az utcára néző jelenleg üres lakásban találják magukat, pont az ablak mellett. Itt már persze leteszi a nőt.*
-Legalább látta végre. ÉS most beszéljen, ki küldte ide?
~Frost....rólam csak ő tudta, hogy itt leszek ma. És talán az áldozat, ha a jövőbe lát. Fogalmam sincs mi folyik itt, de csöppet sincs ínyemre.~