Kínai-negyed

Aya zavara szinte kézzel fogható. Szegény lány, pedig mostanra Logan is belátta, hogy igazándiból tényleg profival van dolga, és nem csak egy pózoló, magát keménynek mutató csajjal, sokkal inkább egy veszélyes valkűrrel, ám úgy tűnik ellensége végre belátta, hogy Rozsomák sem éppen kezdő már, sőt! Na persze, ez nem jelenti azt, hogy okosan fog viselkedni, ennyi megaláztatás után, nem, épp az ellenkezőjét teszi! Pulykamérge ellenére egy ügyes mozdulattal próbálja őt a földre rántani, ami normális esetben még be is válna, ám egy 130 kilós embernél már más a helyzet, így végül a vörös szépség szipirtyó a férfi hátán köt ki. Ott aztán nem kíméli alkalmi hátasát, olyan erővel rúgja, karmolja, és harapja őt, hogy sok helyen a bőre is felszakad egy-egy pillanatra, csak hogy egy másodperccel később be is forrjanak a sebei. Idő közben Logan sem tétlenkedik. Nem viszonozza az ütéseket, csak jóformán vakon botorkál előre, hisz Aya egyik karját pont a szemeire szorítja, de végül csak megtalálja, amit keres. Két kezével hátra nyúl, s megragadja utasát a hóna alatt, majd előre vágja őt, hogy a hátára érkezzen, egyenesen az elé terített matracra.
-Mondtam, hogy utálom a rámanős nőket! - Förmed rá, miközben Aya után ugrik. Két kezével csuklói után kap, és a földre szorítja őket, testével pedig testére nehezedik, hogy meggátolja minden további gaztett elkövetésében. - Mit tegyek még, hogy leszállj végre rólam?!
Közelebb hajol a lányhoz, hogy annak tökéletes rálátása nyíljon villámokat szóró szemeire. Dühösen fújtat, s leheletét már az arcán érezheti, sőt, olyan közel van, hogy szakálla hegye már valósággal szúrja őt. Homlokát Aya homlokához szorítja, mintha ezzel is csak azt akarná elérni, hogy nyugton maradjon végre ez a rakoncátlan vadmacska, ám felhevült bőre arról árulkodik, hogy más céljai is vannak ennek a manővernek még.
-Durván akarsz játszani? - Kérdi, s a fogságba esett lány két csuklóját annak feje fölé csúsztatja, hogy egy kezével is közrefoghassa őket. Így felszabadult kezével lejjebb nyúl, a következő másodpercben pedig Aya felsőjének halálsikolyra emlékeztető szakadása töri meg a csendet. - Rendben!

Döbbenettől kerekedtek a szemeim. Mi a jó fenét művel ez?
Nem a botorkálása váltotta ki belőlem a felháborodott értetlenkedést. Igaz, nem értettem, miért nem vágódik egyszerűen csak a falnak, az aztán tuti leszedett volna a hátáról, fel is voltam készülve rá. Az sem volt különösebben megemészthetetlen, hogy levágott magáról, az pedig, hogy ezt a matracra tette, csupán véletlennek véltem, nem hittem, hogy nagyon érdekelné, hogy minél kisebb fájdalmat okozzon nekem. Esetleg még azon is túl tudtam tenni magam, hogy egész testét használta a lefogásomhoz.
Na de minek kezd el itt vetkőztetni?
-Mi a fenét csinálsz? - morogtam felháborodottan.
Nem kellett válaszolnia, ahogy a szemébe néztem, mindent megértettem.
-Jézusom, micsoda perverz állat vagy te?!
Most már sokkal erőteljesebben vonaglottam, próbáltam kiszabadulni, de olyan borzasztó nehéz volt, és a kezeimet is olyan erősen szorította, hogy erre semmi esélyt nem láttam. Előre hajoltam hát, hogy ismét nyakon harapjam. Végül is elsőre is kitörő sikert arattam vele. Kinyitottam a számat, elkaptam a nyakát, bőrét két fogsorom közé illesztettem és...
És nem haraptam. Inkább csak... szívtam. Nem rúgkapáltam tovább, inkább fogságba esett kezemet lejjebb feszítve ujjaimat az ő ujjaira támasztottam, és inkább marasztalóan szorítottam meg, mint támadóan.

//+18//

-Pontosan tudod - Feleli, s fél perccel később az is őt igazolja, ahogy a lány a nyakát kezdi szívni. Szabad kezével ezúttal Aya alá nyúl, hogy a hátán végighaladva elérje a kapcsot, mely kioldja a kebleit fogva tartó fehérneműt, majd egy könnyed ujjmozdulattal összetöri azt, és a melltartót is letépi az alatta fekvő prédáról.
-Úgy tűnik, összeillünk, édes! - Lihegi vádlón partnere fülébe, keze pedig ez alatt sem marad tétlen. Megragadja a lány nadrágját, és apránként tolja le róla, hisz ott már nincs akkora mozgástere, hogy azt a ruhadarabot is tönkretegye. A nadrágot csak a két térdéig sikerül lecsúsztatnia, tovább nem ér a keze, így a vetkőztetés helyett inkább ismét alá nyúl, és erőteljesen rámarkol arra a formás fenékre, mely már a presszóban való ugrándozás közben is elnyerte a tetszését.
-Nem hallom, hogy ellenkeznél - állapítja meg, bár a hangjából kivehető indulatból ítélve könnyen lehet, hogy az sem hatná meg túlságosan, ha a lány tényleg megpróbálná meggátolni őt terve végrehajtásában.

//+18//

Hullottak le a ruhadarabjaim, egyik a másik után. Nadrág tájékon már kicsit nehezebben boldogult, úgyhogy abban besegítettem neki, miután kiszabadítottam a kezeimet. Immáron anyaszült meztelenül feküdtem alatta, úgyhogy nekiláthattam őt is kibogozni feleslegessé vált öltözékéből. Kioldottam az övét, majd lejjebb gyömöszöltem a nadrágját, remélve, hogy a cipőiről gondoskodik ő, hogy teljesen lehúzhassam róla.
-Nekem is megvan az egészséges étvágyam - feleltem neki még mindig gyűlölettől izzó szemekkel. - De ez nem változtat azon, hogy egyszer még darabokra szedlek! Nem rühellek kevésbé, mint tíz perccel ezelőtt!
Ezt megpecsételendő, hosszú, forró és gyengédnek sehogy sem nevezhető csókban részesítettem, amiből azt akartam, hogy az süssön: ,,Nem érdekel, mit akarsz, én smárolni, úgyhogy smárolunk, és kész!" Szorosan markoltam a fejét és a tarkóját, hogy tudtára hozzam, nem tűrök ellenkezést, majd hirtelen lelöktem magamról a matrac másik oldalára, és lovagló pózban ráültem.
-És csak, hogy tisztázzuk: az, hogy mi most szexelünk, rád tartozik a legkevésbé!
Ezek után rendesen elhelyezkedtem, hogy már tényleg szexről beszélhessünk, ne csak ingerlésről. Ütemes, vad mozgásom közben hátrafeszített lábaimat az övéihez szorítottam, hátranyújtott kezeimmel pedig a combjába markoltam.
A matrac rugói nyikorogtak alattunk, testemen izzadság cseppek folytak végig, a lépcső tetején lévő ajtó alól pedig nem szűrődött le fény, vagyis az étterem már bezárt, egyedül voltunk, így a hangomat se kellett visszafognom. A férfi teste így még nagyobbnak tűnt, de most nem zavart, hiszen feltételezhettem, hogy (még) nem akar megtámadni.
Ahogy teltek a kellemesen fárasztó, érzéki percek, egyre erőteljesebben szorítottam a combjait, hogy egy idő után már éreztem, ahogy a körmeim a bőrébe vájnak. Nem érdekelt. A mozgásom eddigre már annyira felgyorsult, olyan hévvel lovagoltam rajta, hogy egy meteor sem állíthatott volna le. Aztán megremegett a testem, még egy utolsót mozdítottam a csípőmön, és hatalmas sóhajjal gurultam le mellé.
Még mindig lihegve nyúltam oldalra, hogy megragadjam a kezét.
-Örvendek. A nevem Aya.

//+18//

-Egészséges étvágyad? Akkor velem rossz lóra lettél, félek túl foglak etetni ma éjjel. - Az ígéretre, hogy szét lesz szedve felkacag. - Ne fogd vissza magad bébi!
Ösztönösen rúgja le cipőit, ahogy a finomnak nem nevezhető női kezek lecibálják róla a nadrágot. Az utóbbi néhány percben sikerült túltennie magát a csaj legtöbb rossz tulajdonságán, leszámítva azt az egyet, hogy beszél! Más nőben is felfedezte már ezt az idegesítő jellemhibát, és most, hogy jobban belegondol, ez a tünemény sokkalta elviselhetőbb, mint akire az imént gondolt, biztos mert ő nem tartja jó fejnek egy halálos ellenségét, igaz őt magát sem.
-Na jó - jegyzi meg lihegve a szenvedélyes csók után - valójában nem utálom a rámanős nőket, csak téged!
Azt ezt követő forró percek sokasága meglepően gyorsan száll tova, annak ellenére, hogy elég szokatlan pozícióban tölti őket. Bármennyire is erőlteti meg az agyát, egyetlen példát sem tudna felhozni az elmúlt 5 évtizedből, amikor valaki alárendelt pozícióba kényszerítette őt, olyan nőszemély pedig végképp nem ötlik fel benne, akinek hagyta volna, de Aya különleges, és ezért különösen nagy fájdalmat szeretne okozni...majd később.
-Logan - feleli, szintén zihálva, s férfiasan megszorítja a kezet, mely az ő tenyerébe tévedt. Másik keze közben megvadult kígyóként tör előre, kapja el a lány nyakát, hogy így taszítsa őt a hátára, és kényszerítse őt ebben a fekvő pozícióban, amíg ő visszamászik a tűzforró testre. - És ha azt hiszed, ennyivel megúsztad, akkor nem ismersz még eléggé.
Szájával az ajkaira tapad, hogy ilyen módon fojtson belé minden esetleges ellenkezést, és aztán munkához lát, azon az éjjelen először, de határozottan nem utoljára! A szoba sokáig hangos még a régi matrac rugóinak nyikorgásától, kettejük nyögéseitől, és helyenként a lány méltatlankodásától, de Logan ez utóbbival nem törődik. Számtalanszor feszülnek meg izmaik, és élik át a teljes kielégülést, csak, hogy percekkel később a férfi ismét újra kezdje a dolgot, és újra, és újra, és újra.
-Egyébként, én is nagyon örvendek!

//+18//

-Hagyd már abba - bokszoltam a vállába. - Nem rámenős vagyok, csak megpróbáltalak kinyírni. Nem egészen ugyanaz. Ne legyél ilyen öntelt, már így is épp eléggé utállak!
A szilaj vágta, úgy tűnt, nem lohasztotta le a kedvét a további hancúrozástól. Ebben még nem lett volna semmi furcsa, de ahogy fejben húztam a strigulákat a menetek után, egyre jobban elképedtem. Hát meddig bírja ez! Én már azt se tudtam, élő vagyok vagy holt, és neki még mindig nem volt elég. Az utolsóknál már megpróbáltam lerázni, de hajthatatlan volt, én meg arra jutottam, hadd legyen része örömben is, mielőtt újra harcba kezdenénk.
Falra vetülő árnyékaink, mint valami árnyjáték, velünk együtt élvezték egymás társaságát. A alul lévő kisebbik alak feje időnként hátrafeszült, vagy épp előre, hogy a nagyobbik alak mellkasának döntse, résnyire nyitott szájából feltörtek a gyönyör semmi mással össze nem keverhető hangjai, és ilyenkor a nagyobbik alak mindig abbahagyta egyre gyorsuló és hevülő mozgását, és néhány utolsó lökés után oldalra gurult a hátára. Máskor pedig épp a nagyobbik jött sokkal nagyobb izgalomba, mint a kisebbik, ilyenkor nagy igyekezetétől az is csodának volt mondható, hogy az árnyék-matrac nem szakadt át - vagy éppen a kisebbik árnyék-teste.
Végigtapogattam hatalmas, izmos testét, ujjam meg-megcsúsztak az izzadtságtól, amely őt is elborította, elképzeltem a fémes csontozatát, amely lenyűgözött, ugyanakkor fulladoztam a súlya alatt, de nem zavart, ezúttal nem. Csak markoltam a fenekét, karmoltam a hátát, beletúrtam a hajába, lábujjaimmal a matrac széleibe kapaszkodtam, miközben egymást túlharsogva nyögtünk, én időnként sikoltottam is.
Többször nem próbáltam felülre kerülni, úgy néztem, már az első is belegázolt a kis önérzetébe.
~Hadd higgye, hogy ő dominál!~
Alig hagyott pihenésnyi időt, máris újra fölém magasodott, hogy kezdjen mindent az elejéről. Egy idő után már gyanakodni kezdtem.
-Mond csak - kérdeztem, amikor már sokadszor látott neki, hogy ismét rám másszon - te... ah... mindenhol... képes.. vagy... re.. ge... ne... rá... lód... ni?

//+18//

-Utálsz mi? - Kérdi két csók közt. - Hát, akkor az este végére egyenesen gyűlölni fogsz!
Meglepő módon a lány nem kezd el ellenkezni olyan hamar, mint gondolta volna, sőt, még partnerre is talál benne ebben a hosszú, és kimerítő játékban, bár ez a fajta fáradtság ellen sosem volt kifogása. Szerencsétlen öreg matrac már alig nyikorog, de az alatta fekvő Aya egyenlőre egészen jól bírja a kiképzés, bár azért lehet érezni, hogy a végtelenségig nem fogja már bírni, sőt, lehet lábra állni sem tud majd pár napig ezek után.
Szorosan öleli magához egyik menet után alkalmi partnerét, egyik karját a dereka alatt csúsztatja át, másikkal pedig a tarkóját támasztja meg, hogy újabb csókban részesíthesse őt, mielőtt a 10 másodpercnyi pihenő után ismételten rákezdene a dologra.
-Miből jöttél rá? - Kérdi nevetve a nagyon is jogos kérdésre. - Remélem nincs programod ma éjjel.
Forró ölelése most válik csak igazán szorossá, részben, hogy viszonozza a simogatásokat, melyekkel Aya kényezteti őt, de főleg, hogy a hír hallatán ne szökhessen meg szerencsétlen. Még vadabb tempóba kezd, s alkalmi fekvőhelyük minden mozdulatnál előrébb csúszik néhány millimétert, ahogy egyre fokozza a tempót.

Végül, több órányi intenzív testmozgás után megkegyelmez a lánynak, de csak ha szépen kéri, vagy elájul közben. Mellé heveredik, s a lángvörös fejet a vállára támasztja, hisz más párnát úgysem lát a közelben, bár nem egészen biztos benne, hogy ennek az az oka, hogy nem is volt, vagy csak ők rugdosták arrébb az előbb. Minden esetre oldalra fordul, ismét magához öleli Aya-t, s az este folyamán már sokadszorra lehel forró, és szenvedélyes, de semmiképpen sem gyengéd csókot ajkaira.
-Na jó, elismerem, néha egészen elviselhető társaság vagy.

Vége volt. Nem volt több. Sosem hittem volna, hogy szexre ilyet mondok, de VÉGRE vége volt. Az utolsó nyolcnál már komolyan féltem, hogy ennek legalábbis kóma lesz a vége, de csak átvészeltem eszméletvesztés nélkül.
-Elég - jelentettem, mikor azt láttam, hogy ismét fordulna vissza, és erőteljesen ellöktem magamtól, már amennyi erő maradt még a tagjaimban.
Némileg nehezen sikerült is rávennem, hogy most már hagyjon lógva. Végül már csak egymás mellett pihentük ki a fáradalmakat, legalábbis én ezt tettem, ő lehet, hogy egészen egyszerűen csak visszafogta magát. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba. Nem nagyon voltam az a bújós fajta, nem igényeltem az ölelkezést szex után, de most oda pakolt, ahova akart, mert teljesen kifacsart állapotba kerültem. Így került a fejem a vállára, a kezem a mellkasára, sőt még magához is ölelt a galád. Nem mintha sok kedvem lett volna hozzá, de moccanni sem tudtam.
-Takaró - leheltem neki, mikor a hűvös levegőtől, amit csak ekkor kezdtem érzékelni dideregni kezdtem.
Az ujjamat sem tudtam felemelni, hogy a szükséges irányba mutassak, ezért csak meredten néztem egy alacsonyan lévő szekrény ajtót, ami az ágyneműket rejtette. Igazából nem kellett volna, hogy ilyen közel legyen hozzánk, de úgy tűnt a matrac utazott egyet az intenzív használat közben.
Mikor azt, mondta, hogy néha egész elviselhető társaság vagyok, mint áramütés járt át a düh. Ez pedig, ha nem is sok, annyi erőt kölcsönzött nekem, hogy felé fordítsam az arcom.
-Te csak ne próbálj kedves lenni! - hangom meggyötört volt, de ádáz és gyűlölködő. - Még egy ilyen megszólalás a részedről, és rohadtul kibelezlek!
Megpróbáltam arrébb mocorogni, de a testem olyan heves reszketésbe kezdett, hogy kénytelen voltam lenyelni a békát, és maradni a helyemen, szorosan hozzábújva, bár legszívesebben eltörtem volna ölelő karjait.
-Szemét! - morogtam, aztán hatalmasat ásítottam.
Odakint eleredt az eső. De itt a takaró alatt jó meleg volt.

Vidáman kacag fel, ahogy Aya erőtlenül taszigálja őt, s bár próbálja szigorúan elküldeni őt a fenébe, hangsúlya mégis olyan, mintha az életéért könyörögne, és az illúzióra még a sminktől hatalmasnak látszó bociszemei is erőteljesen rásegítenek. Na persze, nem olyan könyörtelen ő, mint sokan hinnék róla, és persze tudja, hol a határ, ezért aztán megkegyelmez szegénynek, és csak ölelgeti őt szorosan hatalmas izmos karjával. A felszólításra azonnal a takaróért nyúl, s magukra teríti azt, nehogy megfázzon ez a kis tünemény, kit most finoman cirógat, mert pontosan tudja, hogy ezzel az őrületbe kergeti őt, és nem tud ellene védekezni.
-Kedves én? - Kérdi ironizálva. - Pont veled? - Beletúr a nő sűrű vörös hajába, s most a fejét cirógatja, mint valami kislánynak, aki nagyon édes dolgot mondott éppen. - Ne áltasd magad csillagom.
Nyom egy szőrös, szúrós jó éjt puszit foglya homlokára, ezt követően viszont csendben marad. Hallott már kedvesebb bókot, és hízelgőbb becenevet is alkalmi szeretőitől, mint amik az imént hangzottak el, de nem érdekes, elég elismerés számára az, hogy Aya, aki saját bevallása szerint a szívét akarja kitépni, méghozzá puszta kézzel, most képtelen megmozdulni, hiába fekszik jóformán rajta. Csendben várakozik, míg a nőt elnyomja az álom, s ezt követően egy tűzszerész óvatosságával fejti le magáról a harcias nőszemélyt. Miután kiszabadult alóla, megigazítja a takarót, nehogy megfagyjon szegény, végül pedig megpuszilja az arcát, hogy még egyszer hallhassa szegény lány méltatlankodását, és morgását, melyet álmában is folytat. Ezek után magára kaja megmaradt ruháit, s amolyan Ninja módra távozik, nesztelenül az ablakon át. Motorját több háztömbön át tolja, nehogy felébressze az odabent alvó oroszlánt, és csak, miután tiszta a levegő, ad gázt.

Mikor Aya magához tér, egy Valantin napi képeslapot talál a kezében, borítóján rengeteg szívecskével, és repkedő, nyílvesszős angyalkával. Ha felnyitja, a következő üzenetet olvashatja benne:

Köszönöm neked ezt a fantasztikus éjszakát! Úgy döntöttem nem haragszom többé rád a szivar miatt, édes! Remélem még találkozunk.

Csók
Logan

A férfi egyetlen szívfájdalma, hogy nem láthatja majd az arcát, mikor ezt olvassa, de ezzel sajnos együtt kell élnie...

-Hagyd már abba... hagyd már abba... hagyd már... Te figyelsz rám egyáltalán?!
Nem volt túl elegáns, ahogy csapkodtam, lökdöstem, rugdostam, de ennyit tudtam csupán összehozni, hiszen még a lihegésem is alig akart alábbhagyni. Nehéznek éreztem magam, ugyanakkor teljesen kiszipolyozva. Mintha nem is csontjaim lettek volna, hanem csak víz, vagy valami sűrű massza mindenhol a bőröm alatt.
A fejem iszonyú nehéznek tetszett, a szemhéjam is egyre súlyosabbá vált, alig bírtam már nyitva tartani a szemem, és elég energiát raktározni ahhoz, hogy ha Logan még egyszer ilyen undorító gyengédségre ragadtatná magát, mint a cirógatásom, tőből téphessem ki a karjait, hogy aztán lenyomhassam a torkán. De olyan nehéz volt!
És annyival sokkal jobb, amikor csukva van a szemem. Na jó, egy kicsit pihentetem, aztán majd a falhoz vágom ezt a kiállhatatlan sz@rházit, csak térjek már magamhoz! Bár ez a takaró nagyon kellemesen meleg és puha, Logan válla pedig kifejezetten kényelmes, esetleg, ha csak egy kicsit pihenek még így, csukott szemmel hallgatva az eső kopogását...
Mikor magamhoz tértem, már világos volt. Felszusszanva fordultam át a másik oldalamra. Mikor eszembe jutottak a tegnap részletei, rögtön ülő helyzetbe pattantam, és körülnéztem. Nem volt sehol. A kis mocsok, meglépett! Pedig még rémlett is, hogy mintha akkor se tudott volna békén hagyni, mikor már elaludtam. Legalábbis csak ezzel tudtam magyarázni, hogy az én gyönyörű, szórakoztató álmaimat (hatalmas gombafelhők, P90, gránátvetők stb.) időnként finoman simogató kezek érintése zavarta meg. Én ilyesmiről nem szoktam álmodni, hát még a gondolatára is a belem fordul ki, vagyis Logan képtelen volt nyugton maradni! Csak kerüljön a kezeim közé!
Ami máris a kezeim közé került, egészen meglepett. A külsején hamar túltettem magam, gondoltam, biztos csak ez akadt nála. Talán valami pillangónak szánta, könnyen meglehet! Na de maga a tény, hogy, ott hagyta nekem! Üzenetet hagyott? Talán azt írta meg, mikor és hol tudjuk befejezni, lehetőleg az ő halálával (valahogy majd csak összehozom) végződő ütközetet. Ős is tudja, hogy még nem fejeztük be, hogy még vágyakoznak az ökleim arra, hogy az állkapcsa elporladjon az ütéseik nyomán. Nagyon helyes, hogy nem futamodik meg, úgyse megy vele semmire...
MI VAN?! MI EZ???
Olyan dühösen fújtattam, hogy nem csodáltam volna, ha az utca túl oldalán is meghallják. A képeslap apró gombóccá gyűrődött a kezeimben, majd elhajítottam, és az egyik földön heverő pisztolyomat kézbe kapva még bele is lőttem vagy ötöt.
-Ezért még megfizetsz, Logan!

//Köszönöm a játékot! //

A sárga taxi mint mindig most is engedelmesen gurult az irányításom alatt. Az éjszakai taxizás egyik előnye viszont az, hogy egy idő után alig vannak fizető ügyfelek, és akár hosszabb szünetet is tarthatok. Hiszen bár a taxi társaságok is kevesebb kocsival vannak kint az éjszaka, de az éj egy része így is üresjárat. A kínai negyedben szándékoztam el tölteni egy kis időt, hogy felvegyem a kapcsolatot pár régi ismerőssel akiről a Stryker -féle banda nem tudhat.
- Központ itt a 627 kocsi. Kiveszek egy félóra pihenőt. Kínai negyed . Wu sütöde.
- Rendben Nick, de maradj a kocsi közelében. - Jelzet vissza a diszpécser.
Én pedig a járda szegély mellé parkolva kiszálltam a taxiból és egy sétába kezdtem. Valóban a sütöde mellett álltam meg, azonban az úti célom a közeli kis sikátorban lévő buddhista szentély volt. El kellet egy pillanatra mosolyodnom, ha eszembe jut, hogy itt New York ezen részén a tibeti buddhista szerzetesek békésen éltek a Kínai emberekkel. Mellőzve az otthonuk feszültségét.
A sikátor mint mindig ezen az órán csendes és kihalt volt. Csak néhány ablakból szűrődött fény.
Így akadály nélkül sétálhattam be a szentélybe. Az ajtóban meg forgattam párszor az ima malmot, majd a füstölőktől nehéz levegőből mélyet szippantva beljebb léptem. Kim apáttal szerettem volna beszélni, és meg tudni valamit a családomról.
- Haló! - Suttogtam szinte bele a szentély csendjébe ahol csak néhány szerzetes halk imája hallatszott. Azonban a késői óra ellenére is kissé kihaltnak találtam a szentélyt.
- Haló! - Hallatszott újra a hangom de ezúttal hangosabban. Válasz ezúttal sem érkezett amit már kezdtem különösnek találni. Egyre beljebb merészkedtem, de senkit sem találtam. Csak pár hangszórót amin az ima szólt.
- 24 órás ima..a technika csodája. - sóhajtok fel.

Mikor nem a Steinway-házban voltam, akkor sok időt töltöttem a város megismerésével, hiszen annál hatékonyabban tudom végezni a rám bízott feladatokat minél jobban eligazodok benne. Na meg nem utolsó sorban Fagypont megtalálása is közrejátszott a bolyongásaimban, hiszen tudtam, hogy itt van valahol, éreztem a zsigereimben.
Egy ilyen felfedezőút alkalmával találtam rá erre a szentélyre, mely a kínai negyed egyik eldugott utcájában kapott helyet. Kíváncsian tértem be először, és később már rendszeresen jártam ide meditálni, megtisztulni, ha elegem volt Pyro ökörködéséből, vagy valamelyik hőbörgő Testvériséges tanoncból.
Nagyon is tisztában voltam gyengeségemmel és, hogy mielőbb meg kéne tudnom ősi ellenségem tartózkodási helyét, hogy kikémlelhessem, nehogy váratlanul lepjen meg valahol. Jó lett volna tudni ő hogyan halad ebben a még mindig kissé idegen világban.
Most is ide hozott a lábam, hogy kicsit elvonuljak magamba és kiürítsem zsibongó elmémet.
Éjszaka nyugodtan bejöhettem ide, pár imádkozó szerzetesen kívül nem zavart meg ilyenkor senki. Az egyik sarokban húztam meg magam, a sarkaimra ültem, majd elkezdtem a meditációs gyakorlatomat. Már éppen belemerültem volna, mikor lépések, majd először halk, majd utána már hangosabb kiáltás zavarta meg a csendet. Felnéztem és láttam, hogy egy fiatal férfi az, aki láthatóan keresett valakit, és úgy gondoltam van annyira tapintatlan, hogy addig kiabál, amíg választ nem kap valakitől.
- Psszt! Itt nem illik hangoskodni! - sziszegtem halkan. - Ha eltévedt keressen odakinn valakit, aki útbaigazítja. - tanácsoltam neki enyhe rosszallással a hangomban, majd igyekeztem újból ellazítani magam.

Meglepetten fordulok a hang irányába. Egy kellemes hanglejtésű bársonyos női hang enyhe akcentussal szól hozzám a félhomályból. A gazdáját még mindig nem látom, de a jelek szerint az egyik kevésbé kivilágított sarokban van. Közben az akcentusán gondolkozom. Mivel itt nőttem fel a Kínai negyedben nem is tűnik fel az átlag kínai akcentus. Azonban ez nem kínai volt. Keleti, de nem kínai.
- Nem tévedtem el. Pontosan ott vagyok ahol lennem kell. - Mondom miközben a hang irányába lépek, hogy jobban láthassam a félhomályban megbúvó alakot. Egy sportos női alak vonalai bontakoznak ki a félhomályból.
- Viszont egy kis segítség valóban nem jönne rosszul a számomra. Kim apátot keresem. - Mondom még közelebb lépve , hogy most már az arcvonásokat is ki tudom venni. Mivel félig kínai nevelést kaptam nem nehéz fel ismernem, az arcvonásairól, hogy a hölgy tényleg nem kínai, hanem sokkal valószínűbben Japán. Nem is igazán érdekelne tovább a nő, hiszen ő is csak egy ember. S bár én már nem tartom közéjük valónak magam még mindig tisztelem annyira Kim apátot, hogy udvarias legyek a szentélyében.
- Előre is elnézést viszont, hogy megzavartam a meditációját. - Mondom, de csak addig érdekel amíg választ nem kapok tőle a kérdésemre.

De, úgy látszik nem szabadulok meg a férfitól és a meditációmat sem fogom már végig csinálni, hiszen teljesen kizökkentett a kérdéseivel, így aztán elengedtem egy kesernyés sóhajt, majd felálltam, hogy én is jobban megnézzem az éjszakai zavargót.
- Kim apátot a belső szentély felé láttam menni úgy negyed órával ezelőtt, gondolom imádkozik és ő sem örülne neki, ha megzavarná, mint ahogy én sem örültem, de ez most már mindegy is, hiszen annak már úgy is.....lőttek. Hmm! Azt hiszem így mondják mostanában. - legyintek egyet. - Láthatóan maga nem a meditáció kedvéért kereste fel éjnek évadján ezt a helyet. Nem úgy néz ki, mint aki nagyon ismeri ezt a vallást. Remélem nem kirabolni szándékozik ezeket a békés papokat? - néztem végig rajta.
Valahogy nyugtalannak tűnt számomra, a testében vibrált a feszültség. Talán pont ezért jutott eszembe, hogy ilyesmit kérdezzek tőle. Persze, ha tényleg ez lett volna a szándéka, akkor egyrészt nem igen talált volna itt semmi értéket, másrészt én sem ültem volna ölbe tett kézzel. Viszont úgy nézett ki egyedül jött és első ránézésre fegyver sem volt nála.
-

- Mint, már mondtam bocsánatot kérek, hogy megzavartam. Többet nem fogom tenni. - Mondom, de nem a megzavarásra értettem, hanem a bocsánat kérésre. Már régen nem voltam az az előzékeny udvarias ember aki régen. Ha neki nem kell a bocsánatkérésem, akkor nem is fogom többet kérni a bocsánatát. Dühöngjön csak a megzavart nyamvadt kis halandó élete felett, hiszen a kérésem igazán nem volt zavaró.
- Nah persze, mintha olyan nagy zsákmány lenne kirabolni egy-két csóró szerzetest. Nem vihetnék innen el mást csak pár kiló gyertyát. Hagyjon lógva kisanyám, nem magával van dolgom. - Mondom neki és hátat fordítva indulnék még beljebb a szentélybe, mikor is meg akad valamin a tekintetem. A buddhistáknál nem szokás a ravatalozás, de néha azért az elhunyt fényképét kiszokták tenni pár gyertyával egy szentélybe, hogy az apátok elmondhassank pár imát a halott lelki békéjének, hogy hamarabb találjon a Nirvánába, vagy éppen bűnei gyanánt ne szülessen újra valami szerencsétlen lélek sorsába. Meg dermedve figyelem a falat, és hogy biztos legyek abban amit látok még közelebb lépdelek. A gyertyák halovány fényénél a saját gyászkeretes képem néz vissza rám pár tucatnyi másik közül. A dühöm fellángol egy pillanat alatt. Nem, nem lehetek halott. Nick O'Leary nem lehet halott. De a jelek szerint mindenki azt hiszi, hogy az vagyok, máskülönben nem lenne itt a képem. Ahogy a dühöm növekszik. Úgy remegnek meg a gyertyák és az apróbb tárgyak a közelemben. Mintha arra várnának, hogy ki törjek, és mindent messze lökjek magamtól. Én pedig valóban nem vagyok messze egy kitöréstől. Főleg a saját fényképem remeg úgy mintha földrengés lenne. - Szemetek...- Suttogom a méregtől elfulladt hanggal.

Na most! Szerintem én halál udvarias voltam, úgy gondolom, hiszen útbaigazítottam és még bölcs tanácsokkal is elláttam! Erre most ő meg láthatóan megsértődik, és ha a szavait nem is értem pontosan, a hangsúlyból azt igenis le tudtam szűrni, hogy nem éppen kedvesen ajánlotta fel, hogy hagyjam békén. ÉN hagyjam békén! Mikor ő zavart meg engem. Ez nagyszerű!
Azt hiszem nem ártana, ha a fiatalember tanulna egy kis jó modort, akármilyen sürgős és halaszthatatlan dolga van a főpappal, akkor se gázoljon át senkin ilyen illetlenül.
- Az, hogy engem megzavart meg van bocsátva, de, hogy még pimasz is ezek után, az már kevésbé. – teszek felé egy lépést, de ekkor meglátom, hogy a tekintete a kirakott fényképekre mered és már nem is lát, nem is hall, csak mered rájuk, miközben a testét remegés rázza. Talán elvesztett valakit? Ez az oka a modortalanságának? Mert akkor még az előbbi kis közjátékot is hajlandó vagyok elfelejteni. A gyász sokszor fordítja ki önmagából az embereket.
- Elnézést ….uram. – használom az itt megszokott kifejezést. – Talán valami baj van? – kérdezem, mikor meghallom a dühös suttogását. – Ha valami tragédia érte, akkor én kérek elnézést, hogy nem voltam kellő tisztelettel. – nézek a fotókra én is.

- Tragédia? - Kérdezem halkan, miközben ha szemeim lángot tudnának vetni most bizony lángot vetnének dühömben. Előre nyújtom a tenyerem, és az erőmmel a képért nyúlok ami engedelmeskedve az akaratomnak úgy csapódik a tenyerembe, mintha csak két erős mágnes lenne.
- A jelek szerint nincs tragédia. Egy halottat nem érhet tragédia. - Mondom nem is tudom, hogy inkább magamnak vagy a nőnek. A fejemben pedig cikázni kezdenek a gondolatok. A jelek szerint valaki valamikor azt mondta a családomnak, hogy én már halott vagy. Szárnyas kis angyalka ki a felhők szélén lábait lóbázva szagolgatja a szentekkel karöltve a mennyország virágait. Vagy éppen már meg is született egy másik halandó képében új arccal. De minden szónak egy a vége. Halott, hulla, dög, kukac eledel. Két út van előttem. Vagy le leplezem a hazugságot vagy mindenkit meg hagyok ebben a tudatban. Nem is tudom melyik lenne a jobb. Hiszen ha a családom halottnak hisz nem kerül veszélybe azért mert engem védelmez. Ha pedig élek a hazugsággal akkor egyedül leszek a világ ellen. Tudom mit kell tennem, de pont ezért még dühösebb leszek, és akaratlan is olyan erővel szorítom a képet, hogy össze roppantom a keretet. Ez viszont kissé vissza ránt a valóságba. Kiveszem a fényképem a megroppant keretből, és a haszontalan törött keret halkan koppan a földön. Egy pillanatig nézem még saját képmásom, majd úgy döntök rá játszom a halálomra.
- Hiszel a halottakban és lelkekben? Szellemekben kik köztönk járnak? - Kérdezem tőle és a kissé gyűrött fényképet fellebegtetem a levegőbe egyenesen a nő felé. Mégpedig úgy, hogy tökéletesen láthassa én vagyok azon a képen. Ha minden a számításaim szerint megy, holnap már a fél kínai negyed arról fog beszélni, hogy Nick szelleme nyugtalan. Majd pár nap múlva vissza térek, és eljátszom azt is ahogy nyugalomra lelek, csak hogy a családom végleg békét lelhessen.

Mikor végre megszólal, hallani a hangján a visszafojtott feszültséget, és amikor a kép önálló életre kelve a kezébe csapódik, már kezdem sejteni, hogy ismét egy kamival hozott össze a véletlen. Pár lépést hátrébb lépek, hogyha a dühe kitör, amit elfehéredő ujjai is bizonyítanak, amik végül el is törik a vékony képkeretet és az a földre hull, akkor ne legyek útba, hiszen nagy valószínűséggel, nem én vagyok a haragjának célpontja.
Mikor a kép felém lebeg, és felteszi a kérdést, akkor már jobban szemügyre veszem azt az ominózus fotót. Persze rögtön észreveszem a hasonlóságot, de ettől függetlenül csak megrázom a fejem.
- Az örök körforgásban, az újjászületésben hiszek, de ilyen hazajáró lelkekben, mint amire valószínűleg most te gondolsz nem. – felelem halkan.- Ezek szerint ez a te fényképed? Ez dúlt fel ennyire? E is kiválasztott vagy és most valaki halottnak hisz téged, és ez a valaki még kedvel is, hiszen ide helyezte ezt a fotót, hogy imádkozzanak a szerzetesek az sikeres újjászületésedért. – foglalom össze, ahogy én leszűrtem a dolgokat. – Miért hisznek téged halottnak?
Gondoltam, ha már kérdéseket tesz fel és belevont a beszélgetésbe, akkor én is kérdezhetek tőle. Nem tűnt boldognak attól a hírtől, hogy valaki idehozta a képét, de a kérdései valamiért elgondolkoztattak. Miért kérdezte a szellemeket? Mit akar ezzel?

Nos a fiatal hölgy abszolút nem úgy reagál a dologra ahogy várom. Nem rohan el sikoltozva a félelemtől, de még csak rémület sem látszik rajta. Ilyen ázsiait sem láttam. Azok az ázsiai fickók és tagok akik vallásosak mélyen félnek a kóbor lelkektől, és egyéb szellemektől. De a jelek szerint ennek a kislánynak meg sem rezdül a szempillája.
- Nem? Pedig nem ártana, ha hinnél. - Mondom neki, és egy keserű vigyor terül e az arcomon. - mert az bizony az én képem. - Mondom neki, viszont a további szavaival csak még jobban összezavar engem. Az a szó ami elhagyja az ajkait teszi ezt, helyesebben az a mondat rész. „Te is kiválasztott vagy” ez pedig semmi jót nem ígér. Hiszen azt jelenti, hogy ő vagy magát tartja még kiválasztottnak, vagy már ismer valakit aki kiválasztott. Egyik lehetőség sem túl kellemes számomra. A kérdései hatására azonban úgy döntök ezt a problémát félre teszem egy kis időre, és még tovább játszom a túlvilági lelket. - Talán azért hisznek halottnak mert az vagyok. Talán nem vagyok más csak káprázat, illanó pillanat. - Mondom, miközben már őt méregetem. Vajon milyen lehet a súlya? Apró kis keleti nő, így meg kockáztatom, hogy meg próbálom őt felemelni.
- Vagy lehet csak egy haza járó lélek ki még több lélekre szomjazik. - Mondom, és a karom előre nyújtva most ő rá kezdek koncentrálni. A képem a földre hull ahogy a mentális energiáim már a lányra koncentrálnak. Majd lassan fel emelem egy méterre a földről az apró lányt. Nem, nincs ötven kiló, de így is a képességeim határán táncolok, és érzem nem leszek képes sokáig folytatni ezt a színjátékot. Orvérzés nélkül biztosan nem. Remélem ez meg győzi arról, hogy szellem vagyok halálra rémül, és el engedhetem.

A kérdései, majd az azt követő szavai azt sugallják, hogy meg akar rémíteni, el akarja hitetni velem, hogy ő egy szellem. Akkor viszont korábban kell felkelnie, és nem egy 400 évig lefagyasztott orvgyilkossal kezdenie.
- Miért, ha nem hiszek benne, akkor mi lesz? – nézek rá kíváncsian, mert nem tudom, hová akar kilyukadni. Azért mert megmutogatja a képét, akiért elméletileg imádkozni kéne, még nem fogom azt hinni, hogy ő egy testet öltött szellem.
Láttam én már ennél különb dolgokat is, és el is határoztam, hogy ha sokat hepciáskodik itt velem, akkor megmutatom neki, hogy mennyire gondolom azt, hogy ő egy sebezhetetlen hazajáró lélek.
A türelmemet végképp akkor veszítettem el, mikor hirtelen elkezdek a levegőbe emelkedni. Még látom, ahogy a fotó a földre hull, és mivel már előzőleg is arra tippeltem, hogy ő is egy a kiválasztottak közül, most már ez bizonyossá vált számomra, csak nem értettem, hogy mi szüksége, hogy pont rajtam vezesse le a feszültségét. Hát, ha nézőközönsége lett volna, akkor még talán ők el is hiszik amit mond, de nekem ebből a játékból most lett elegem.
- Hát, ha csak egy bolyongó, nyughatatlan lélek vagy, akkor ez nem is fog fájni. – jelenik meg a kezemben egy lángoló golyóbis, amit máris felé hajítok, hogy megzavarjam a koncentrálását.
Nem akarom igazán bántani, csak azt akarom, hogy engedjen el. Látom rajta, hogy valami nagyon felzaklatja és ennek tulajdonítható ez a kitörés részéről, de az én béketűrésemnek is vannak határai. Viszont a szentélyben sem szeretnék kárt tenni, így jobbnak látom kicsalogatni, ha tovább sem akar leállni.
- Talán, ha valami bajod van velem, vagy az életeddel, azt nem itt kéne lerendezned. Ha harcolni akarsz állok rendelkezésedre egy alkalmasabb helyen, de ha inkább úgy döntesz beszélni szeretnél róla akkor is. Talán van ír a sebeidre, csak még nem találtad meg.

Ez igen. Szerencsés vagyok. Méghozzá igazi balszerencsés. Esküszöm ha hátba vágnának egy lóf@sszal az is a számba esne annyira. Most már pontosan értem mit is gondolt a lány azon, hogy én is kiválasztott. Muhahaha hát persze, hogy azért mondta ezt, mert ő maga is kiválasztottnak tekinti magát. Nem pedig azért mert együtt pókerezik pár szellemmel minden csütörtök este. Minden esetre a felém röppenő tűzgolyó igen csak nem volt jó hír. A repülő lángnyelvek sosem jelentenek jót, főleg ha egy csini kis japán csajszi kezéből röpködnek elő. Minden másról megfeledkezve próbálok elugrani a felém röppenő golyó elől. Sajnos nem a legsikeresebben. A reflexeimet eléggé kikezdték a Stryker -féle átnevelő táborban eltöltött évek. Vagyis mindenféle mérce szerint csigalassúsággal közlekedek. Így a tűzgolyó nem egyszerűen súrolt, hanem szépen telibe kapta a bal vállamat. És a tűz az már csak olyan, hogy meleg és éget. Szépen megperzselt, és még az egyetlen pulcsim is lángra kapott. Miközben a vállamat lapogattam, hogy kioltsam a lángokat magamban siránkoztam. ~ Neeee, ne az egyetlen pulóverem! A sz@ntségit! ~ Elkínzott szemekkel néztem a nőre, mikor ki oltottam a lángokat.
- Okéé meg győztél nem vagyok hulla, ez tényleg fájt. Harcolni sincs kedvem. Viszont beszélni jó lenne. - Mondtam neki, hiszen ha már a családom szemében halott vagyok, nem árt ha szerzek magamnak egy új családot. Egy olyat aminek a tagjai szintén mutánsok mint én. Kezdetnek meg egy ilyen kemény anyaszomorító kis csajszi jó családtagnak tűnik a számomra. Olyannak akit nem kell attól féltenem, hogy csak úgy Stryker csapdájába esik. - Menjünk innen. - Javaslom, és elindulok kifelé, remélve, hogy nem használja ki az alkalmat arra, hogy még több lángot szabadítson a nyakamba. - A taximban beszélhetünk ott nem fognak zavarni.

Ahogy arra számítottam, nem valami holt lélek akart bosszút állni, egy arra tévedt halandón, és így a tűzgolyóm hamar véget vetett a színjátéknak. Mivel nem állt szándékomban kárt okozni benne, ezért nem is céloztam fontos helyre és még azt is belekalkuláltam, hogy félreugrik előle, hiszen csak ijesztésnek szántam, de úgy látszik nagyon meglephette a dolog, mert eltaláltam a vállát, ahol még a ruhája is lángra kapott.
Viszont azonnal a földre huppantam és felkészültem rá, hogy esetleg mégis a harc mellett dönt, de hála a teremtőnek, ez nem így történt, így legalább a szentélyben nem tettünk több kárt, mint, hogy széttörtünk egy képet.
Aztán amikor megszólalt már azt is megtudtam, hogy jobb belátásra tért és inkább a beszélgetés mellett döntött, úgy látszik jó hatással volt rá a kis bemutató.
- Ahogy jónak látod. – hajoltam meg lágyan felé. – Akkor menjünk ahhoz a taxihoz és én szívesen meghallgatom a történetedet, hogy vajon miért is láthattam ott a képedet a szentélyben, ahol csak a halottaké kéne, hogy legyen. – ajánlom fel ismét.
Valamikor az én időmben a mestereim megtanítottak arra, hogy nem mindig a harc a célravezető és egyetlen út, hanem az, ha megismerjük és meghallgatjuk a másik embert, ezért megtanultam, mikor kell csendben maradni és figyelni a másik emberre, mert ez sokszor többet segít, mint az erőszakkal kiharcolt győzelem.
Hagytam, hogy előre menjen és vezessen, miközben a bejáratnál magamhoz vettem az eldugott sai tőreimet és a ruhámba rejtettem őket. A szentélybe sosem viszek fegyvert.
A kocsihoz érve beszálltunk, majd vártam, hogy megszólaljon, hiszen rá volt írva minden mozdulatára, hogy segítségre van szüksége, amit, ha megismerem, talán meg is tudok adni neki.
- Hallgatlak san. Ha beszélni akarsz, itt az alakalom.

Halkan szó nélkül megyünk a taxiig, ahol is a kocsiba szállva végre újra meg szólal a vendégem. Majdnem felnevetek kínomban a szavain. Nem is tudom hol kezdjek neki a mesének. Inkább be indítom a sárga taxit, és hajtani kezdek. Vezetés közben mindig könnyebb beszélni, miközben félig az útra figyelek. - Nem mesélem el neked a teljes életem. Felesleges is lenne. Mindenkinek jut elég szenvedés. És mindenkinek jut elég öröm. - Kezdek bele a mesémbe, miközben a forgalomba sorolok, és ez leköt annyira, hogy ne zavarjon a tény, egy idegennek, egy ismeretlen mutánsnak mondom el féltet titkaimat. Elűzve azt a félelmet, hogy talán ő is Stryker egyik agy mosott mutáns harcosa. - Az egész kb öt éve kezdődött. A Westpoint katonai akadémiára jártam, abban a hitben, hogy tiszt leszek és védhetem a hazámat a családomat. Az akadémián véletlen derült ki, hogy én más vagyok. Még én sem tudtam róla. - Magyarázom, hogy felfogja honnan indultam, és hová jutottam. Mert ha mutáns ő is biztosan döbbenten tapasztalta a saját másokétól eltérő képességét mikor jelentkeztek. - Szóval kiderült, mutáns vagyok. Sok mindenre számítottam, de arra nem hogy ami ezután jött. Elárultak, elkábítottak, és elhurcoltak, mint egy árulót. Pedig nem volt más vétkem mint a képességem. Hű katonája voltam a hazámnak. - Mondom fel lángoló dühvel mikor arra gondolok, hogyan árultak el. - Bezártak. Egy titkos mutáns kísérleti telepre. Kísérleteztek rajtam, kínoztak és megaláztak, és bilincsbe verték még a tudatom is a drogjaikkal. Végül sikerült a szökés. Hihetetlen szerencsém volt, de végül újra szabad lettem. Erre ma este. Ma este így kellet megtudnom, hogy nem elég, hogy engem éveken át kínoztak, de még a családomnak is azt hazudták, hogy meghaltam. Ez a történetem, ezért vagyok dühös. De már most szólok, ha te is Stryker embere vagy nem fogsz élve vissza vinni a börtönbe. - Jegyzem meg és az elindulásunk óta most először felé fordulok és a szemébe nézek.

A kocsiba szállva úgy látszik megnyugszik kissé, mint akinek az ismerős környezet ad egy kis biztonságot, majd elindulunk és közben mesélni kezd.
Kényelmesen elhelyezkedem és figyelmesen hallgatom a történetét, amelyet nagy vonalakban mesél el, de hát nem is kell több, érezzem azt a kétségbeesést, szenvedést és bánatot, na meg a mérhetetlen gyűlöletet, amely a szavaiból árad. Nem voltak vele kegyesek az istenek, hiába volt ő is kiválasztott. Már megtanultam, hogy ezen a világon és ebben a korban másként tekintettek a kamikra az emberek, mint az én időmben, amikor is tisztelettel és félelemmel néztek ránk, kiválasztottakra. Most, hogy sokasodtak ezen képességű emberek, valahogy a gyűlölet vette át a hatalmat és inkább titkolni kellett, mint használni és élni vele.
Hallottam már Magneto santól ilyen kísérletekről, ahol megpróbálták elfojtani ezeket az adottságokat valamilyen szerrel, vagy a maguk oldalára állítani, felhasználni őket.
Most is egy ilyen történet bontakozik ki előttem.
Nehezen értem meg még ezeket a dolgokat, hiszen engem teljesen más hitben neveltek, én mindig egy áldásként, egy isteni adottságként tekintettem a képességemre és ezt erősítették meg bennem a mestereim is. De tudtam, hogy ennek a férfinek itt ezek után segítségre van szüksége, hiszen elvesztett mindent és mindenkit. Kell neki egy közösség, ahová tartozhat, hogy megtalálja az utat, hogy végezzen kínzóival és bosszút állhasson, amit megkövetel a becsülete.
- Nem tudom ki az az ember akiről beszélsz, de megértem, hogy fenntartod a jogot, hogy magad öld meg. De azt is tudom, hogy ehhez nem árt, ha megfelelő emberek állnak mögötted. Ha eléggé elszánt vagy, hogy harcolj az igazadért be kéne lépned egy klánba, ahol mestered célt ad az életednek, és segítséget kaphatsz a testvéreidtől. – nézek én is vissza tiszta tekintettel.

Nem kicsit könnyebbülök meg mikor a szavaim után nem kezd tombolni és lángokat hajigálni. A jelek szerint nem Stryker ember, persze ez nem jelent semmit, mert még bőven lehet az. De egyenlőre nagy kő gördült le a szívemről.
- Köszi. Nem mindenki érti ezt meg. Igen Stryker és minden cinkosa halált érdemel, és ha rajtam múlik azt is fog kapni. - De nem teljesen értem mondani valójának minden részét. - De miféle klánról és miféle mesterről beszélsz? - Kérdezem kissé gyanakodva. Lehet kissé bolond a japó csaj? Pedig nagyon normálisnak tűnt eddig, na persze leszámítva azt ahogy lángot dobál és amilyen türelmetlen. Na persze én csak ne beszéljek, én is torzszülött vagyok, és számkivetett nem normális.