Bronxi utcák

Annyira elmerültem a gondolataimban, miközben szlalomoztam az autók közt, hogy a környező zajok sem különösképpen zavartak. Tudom, végül is mehettem volna a járdán is, de az egyrészt annyira snassz, másrészt az ember lánya nem sokszor teheti meg, hogy autók közt szambázzon végig a dugóban. Harmadrészt meg a járdán, ahogy elfigyeltem nagyobb volt az emberi forgalom, mint itt. Akkor már inkább az autókat kerülgetem, mint az embereket.
Ez egész addig simán is ment míg arra nem eszméltem, hogy valaki mögöttem felbőgeti a motorját. Részben mert figyelmetlen voltam, részben mert a frász jött rám – ugyan nem tudom mitől, pedig még a lelkiismeretem sem bánt – szóval az ijedtségtől nekihátráltam az egyik autónak és, hogy ne zuhanjak a motorháztetőre, tenyeremmel támasztottam meg magam, amitől éles fájdalom nyílalt végig a karjaimban. Persze még ez sem vonta el annyira a figyelmem, hogy ne küldjek rosszalló pillantásokat a rám frászt hozó motorosra és immár fájdalmaim okozójára.
De sietünk, de sietünk…
Fájlalva fogtam át sebesült csuklómat, melyen még a Szellem által okozott sebek egész frissnek látszódtak, de folyton felszakadtak, ha erőteljesebben megmozdítottam a kezem, mint most is. - Francba - mormogtam magam elé halkan.

Hallok egy nagy csattanást, de nem túl közelről, úgyhogy nem én mentem neki egy kocsinak. És nem is rám nyitottak ajtót. Mégis odanézek, mert hát na, kíváncsi vagyok.
Látom, hogy a nő dőlt el, és a keze koppan a motorháztetőn. Nem tudom, hogy miattam, vagy csak rosszul van. Egyik miatt se lenne jó itt hagyni. Megkerülöm az autót, és mellé gurulok.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni! Jól vagy?
Kicsit ijedt lehet a hangom, de inkább csak aggódok miatta. Ha felnéz, akkor aztán tényleg megijedek, és hátrahőkölök vagy három tizedmásodpercig, aztán úgy is maradok.
- Izé...te? Vagyis Ön...szóval, jól vagy?
A keze mozgatásából és az arckifejezéséből úgy tűnik, nem emiatt fáj neki. Ezen is komolyan jár az agyam, de főleg azon, hogy most már mindenképpen szóba kell állnom vele. Pedig nagyon nem akartam.
~ Ez még rosszabb, mint a múltkor Szellővel. Hú, régen milyen gyomrost kaptam tőle ezért a becézésért! És akkor most ő is itt van. Én meg nem értek annyira a szócsavaráshoz, mint...na mindegy, valahogy megoldom! - döntöm el a végén.
Még a motoron vagyok, de észbe kapok. Leszállok, és tolva megyek még egy kicsit közelebb.
- Szóval, na, ne haragudj az ijesztésért! - nézek rá bűnbánó arccal.

Az egyik kezem a levegőben tartottam, míg a másikkal egy zsebkendőért kotorásztam a táskámban, hogy avval állítsam el a vérzést. Bár nem volt vészes, nem szerettem volna, ha mindenem csupa vér lenne. Ekkor szólt hozzám a vétkes. Jó, ha jobban belegondolok végül is nem ő volt a vétkes de ettől még egyszerűbb őt hibáztatni, mint magamat, így továbbra sem enyhültem irányába, még ha jó szándékkal jött is oda hozzám.
- Jobban is lehetnék… - morogtam felé, miközben alig néztem fel, közben betekerve a csuklómat a zsepivel – ha nem hozod rám a frászt, tényleg jobban lennék. Nem illik gyanútlan emberekre a frászt hozni, miközben azok hazafelé sétálgatnak – még, ha azt az út közepén is teszik. Jegyeztem meg kissé gunyorosan.
- Nem izé. Én – vontam fel a szemöldököm a srác reakciója láttán, nem igazán értettem mi ütött a fiúba, talán jobban megijedt mint én. Ennyire ijesztő lennék? Végignéztem magamon, hogy nem-e véreztem már össze a ruhámat kellően és esetleg attól vált ennyire furcsává a viselkedése, de semmi.
- Már kérdezted, jól vagyok – forgattam körbe a szemeim és látva a fiú bűnbánatos arcát megenyhültem kissé – Semmi nem történt, ezt nem te okoztad, az ijedtség meg el van felejtve – néztem rá és mértem végig, ahogy közelebb jött, még mindig szorongatva csuklómat.

Mivel azt mondja, nem az én hibám, egy kicsit megnyugszom. Az előbbi ijedtséget is sikerül kicsit félretennem. Végülis, azért illene segítenem rajta. Meg akarok is. Akkor is, ha nem én okoztam a bajt.
Kéretlenül is kézbe veszem finoman a kezét, és megnézem magamnak.
- Vannak itt régebbi sérülések is, úgy érzem. Valaki bántott? - nézek rá aggódó pillantásokkal, miközben már komolyan jár az agyam, máshol is, nem csak itt.
Kiveszem a motorom ülése alól a fáslit, egy kis izomlazító kenőcsöt, és némi vizet. Kipakolom a motor tetejére, úgyse mozdul semerre a kocsisor.
- Mindjárt segítek rajta, csak maradj nyugton egy kicsit! - mondom kicsit dokisan.
Hamar befáslizom a kezeit, ha hagyja, de akkor észreveszek mást is a kezén feljebb a karján. Ha idáig eljutok, akkor egészen biztos, hogy nagyra nyitom a szemeimet.
- Elkéstem volna...? - motyogom magam elé, alig érthetően. Aztán összeráncolom a homlokomat, és ügyködök tovább.
Befejezem a fáslizást, és visszahúzom a ruhaujjat Kara kezére.
- Hazavigyelek? Bronx nem életbiztosítás gyalog. Főleg, ha még sérült a kezed is!
Közben visszapakolom a többi fáslit, a vizet pedig a kezébe adom. Nem mondok hozzá semmit, tudja, mire való.

Valami oknál fogva nem rántottam el a kezem, ahogy hozzám ért. Pedig nem nagyon szerettem volna, ha rákérdez honnan szereztem a sérüléseket, ami hamar meg is történt. Végül aztán csak engedtem, hadd sodródjak az árral.
- Azt magamnak okoztam. Baleset – válaszoltam jó pár részletet kihagyva a történetből természetesen. Végül is nem hazudtam, hiszen magamnak okoztam a sérüléseket, amikor a kezemre kötözött láncokat szétrobbantottam magamon.
- Igenis, nyugton maradok – eresztettem meg egy apró mosoly félét, miközben gyorssegélyben lettem részesítve – Elég gyakorlottan csinálod – néztem rá elismerően, majd a kezemre, amin már félig rajta volt a fásli.
- Valahonnan ismerhetlek téged? – kérdeztem végül rá pár pillanat múlva, miközben volt egy olyan érzésem, hogy már láttam valahol de nem igazán akart beugrani, honnan oly ismerős az arca, majd megvontam a vállam.
- Nem tudom – válaszoltam elmotyogott kérdésére, amit pár másodpercbe telt megfejtenem – de, ha sietsz igazán nem akarlak feltartani. Talán még nem késtél el, bárhová is tartasz – vettem kezembe a felém nyújtott vizet és kortyoltam bele, végig azon gondolkodva, honnan is ismerhetem vagy hol láthattam őt már. Iszonyú idegesítő tud lenni, ha az ilyesmi nem akar beugrani.

Csak összeráncolom a homlokom arra, hogy magának okozta a sérüléseket. Végülis az is lehet, de ez kcisit olyan, mintha "elestem" lenne a válaszom egy monoklis kérdésre.
- Óvatosabbnak kéne lenned. Az ízületek nehezen gyógyulnak, főleg a csukló és a térd.
Persze, hogy gyakorlott vagyok benne. Ha magadnak csinálsz bajt, akkor el kell tudnod látni magad. És amilyen sportokat én művelek, nagy az esélye a sérüléseknek.
- Veszélyes sportokat művelek, értenem kell hozzá. Nem véletlenül hívják donornak a sportmotorosokat - mondom vidáman. Szeretem elviccelni a veszélyt, ha pont nincs a fejem felett.
Azon kapom magam, hogy meghallotta a félhangos motyogásomat. Kicsit zavarba jövök, mert megint nem figyeltem a számra. Pedig ez már kezd gáz lenni. És még nagyobb gáz lehet belőle, ha nem tanulom meg befogni számat. Mondjuk nehéz, mert több időm van agyalni, attól meg mégtöbbet akaródzik beszélni.
- Nem úgy értettem, nem sietek annyira. És nem tenne jót a híremnek - olyasmi zavart mosolyt veszek fel, mint pár hete a címlapon a tűzesetnél -, ha itt hagynálak most sérülten.
~ Na meg nekem, ha tényleg bajod esne. De hogy én milyen önző vagyok! Nem akarom, hogy baja essen, és kész!
Próbálom összeszedni magam, és valami menő, magabiztos állásba rendezni a tartásom. Meg az arcom is, ami eddig minden volt, csak határozott nem.

A homlokráncolásból egyértelmű volt számomra, hogy nem veszi be egészen a sérüléssel kapcsolatos szöveget. Én sem tenném, de akkor sem akaródzott többet elmondani róla. Nemhogy egy idegennek de mással sem szándékoztam megosztani mi történt pontosan.
- Nekem mondod, hogy óvatosabb legyek? – vontam fel a szemöldököm, elmosolyodva, de azért jól esett kicsit az aggodalma
– Nem én űzök veszélyes sportokat, ahogy azt mondtad is. Úgy érzem, hogy evvel magad ellen beszélsz.
Igencsak zavartnak látszott, amit nem igazán tudtam volna hová tenni, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, minthogy még mindig zavarja amiért megijesztett. Nem szerettem volna tovább feszélyezni avval, hogy felhozom újra a témát, így inkább másik taktikát választottam. Figyelemelterelés.
- Miféle híred va…. – kérdeztem volna, amikor hirtelen bevillant a kép – Tudom már honnan ismerlek… - tartottam pár pillanatnyi szünetet, amíg felidézem az újságban olvasottakat és beazonosítottam a képpel, amit a cikk mellett láttam - … te voltál az aki kimentett egy kisbabát egy égő házból – mutattam rá ujjammal, hogy nyomatékosítsam szavaim. Gyorsan kezdtek pörögni a fejemben a cikk részletei, de a fiúról nem sokat írtak. Nem is nagyon adott interjút, ha jól emlékeztem. Önző gondolat kezdett megfogalmazódni bennem.
- Na jó, talán mégiscsak elvihetnél egy darabig, ha tényleg nem késel el sehonnan. De akár be is ülhetnénk valahová a nagy sokk után – néztem rá kérdőn, miközben igen számító gondolatok fordultak meg bennem.

A sportos dolgokra csak legyintek. Sose aggódtam, mivel pont annyi veszélyt vállalok, amennyit elviselek. Meg aztán, elég jók a reflexeim és alaposan ellenőrzöm a felszerelésemet minden használat előtt és után.
- Nem beszélek én magam ellen. Most is neked fáj a kezed, nem nekem - csak óvatosan gúnyolódok, mert nem akarom megbántani - De mindenki magának választja meg, mennyi kockázatot vállal. Én pont annyit, amitől már pezseg a vérem! - még kacsintok is hozzá, ahogy régebben a kamerába kaszkadőrként. Egy kicsit művészi fejet is vágok, mivel átfut az agyamon a száguldás érzése.
Na aztán jól megkapom a hidegzuhanyt. Felismert. Vége a világnak, itt leszek szétszedve! Ja nem, még gyorsan felpattanhatok a mocimra, hogy elmeneküljek. Nem, az sem jó! Akkor nem leszek jófej, azt igértem, hazaviszem!
~ Vááááh!
- Így kezdjen az ember újságírókkal! - mondom mérgesen Karara nézve - Igen, én voltam - teszem hozzá beletörődve a helyzetbe.
Próbálom kitalálni, hogy meneküljek ki a helyzetből, de semmi tuti ötlet nem jut az eszembe. Egyszerűen nem megy, kész, végem. Ez ellen még a világraszóló balesetbiztosításom se véd meg. Pedig előre nem számolható eset, és komoly egészségkárosodásom is lehet. Szétmennek az idegeim!
Aztán valamiért megnyugszom, és jobb kedvem lesz.
~ Legalábbbeszélgethetek vele egy kicsit. Úgyis ezt akartam. Ugye? Azt hiszem, igen. Talán. Ha nem bosszant fel a beszólásaival.
- Jó, megihatunk egy kávét, ha nem sietsz.

- Ja ez? – emeltem fel a kezem, amikor szóba hozta újra a kézfájós dolgot – Már nem is fáj. Lehetne rosszabb is. Én meg épp annyi kockázatot vállalok, amit épp túlélek – próbáltam egy kicsit elviccelni a dolgot a már dorgálásnak mondható beszólása után.
Láthatóan nem kedveli a hasonló helyzeteket, talán nem véletlenül nem írnak róla az újságok. Mintha kellemetlenül érezné magát. Láttam előre, ha bármit is meg akarok róla írni, kemény menet lesz kiszedni belőle is. Főleg utóbbi beszólása után, amire nagyot sóhajtok.
- Mi bajod az újságírókkal? – kérdeztem szórakozottan, még nem előhozakodva vele, hogy jómagam is közéjük tartoznék. Csak szépen lassan… Elég lesz finoman is beadagolni neki, mi vár rá.
- Miért érzem úgy a hangodból, hogy annak ellenére, hogy hőstettet vittél véghez, a legkevésbé sem vágysz elismerésre? Netán esetleg csak az adrenalin löket miatt csináltad? – szegeztem neki a kérdést, mindenféle bántó szándék nélkül. Egyszerűen tényleg érdekelt.
Láthatóan hezitált azon, hogy mi legyen, persze akár az is lehetséges, hogy csak azt próbálta kitalálni hová menjünk kávézni, de inkább az elsőre tippeltem volna. Mielőtt meggondolhatta volna magát közbeavatkoztam.
- Tudok egy jó helyet. Te vezetsz – böktem a motorra – Én mondom merre. Áll az alku? – kérdeztem már teljesen indulásra készen, ha pedig beleegyezik felülök mögé a motorra.

//Manhattan - BlueBird Coffee Shop//

/Szellemnek/

Meglepődve nézek Szellemre, mikor éppen csak nem veszi védelmébe a következő alanyunkat, ráadásul tőlem félti.
- Miért hiszi mindenki, hogy én olyan kegyetlen vagyok, hogy ártatlan kocsmárosokat eszem reggelire? – kérdezem csodálkozva. – Viszont fent kell tartanom a látszatot, egy kis megfélemlítéssel, különben kinek dicsekszenek, hogy milyen kemény legények voltak, és csak hossza kínzás után árulták el a titkot, ha nem díszíti őket egy-két lila folt? – teszem fel a költői kérdést Szellemnek.
Aztán a szokásához híven szó nélkül ragad magával, hogy a Herculoids kocsmárosával elcseverésszünk egyet az enyves kezű kuncsaftjával kapcsolatban.

Nnneem is tudom - csendül fel gunyoros hangja sokadszor - talán mert az ebédre evett kiscserkész vérétől maszatos még a szád széle? Egyébként te csak ne panaszkodj, az én vicceimen meg nem nevet senki, mert folyton azt hiszik, tényleg megtenném amit mondok - szomorú sóhaj hagyja el az ajkait. Igaz ugyan, hogy már 16 évesen letett arról a gyermekkori álmáról, hogy egyszer majd komikus lesz, de ez azért még mindig fáj neki.
Bronx-ba érve előkapja nikotinos rágóját, s miután nem épp jóízűen ráharap, berúgja a fürdőszoba ajtaját a nappaliba, mire az ijedt lakó kisgatyában pattan fel a fotelből. Nincs jó kedve amióta letette a cigit, már 3 napja nem gyújtott rá, és a rágó ellenére is úgy érzi, kedve lenne valakit megnyúzni. Ilyenkor mázli, ha az embernek ez a munkája.
-Helló Oszkár! - Szól fenyegető hangon, s közelebb lép a férfihez.
-Kik maguk? És honnan tudja a nevem!
~Mi a f... tényleg Oszkárnak hívják? Ó anyám...~
-Kuss, itt mi kérdezünk! Illetve, majd a hölgy...

Szellem nem sokat totojázik, nem nagyon zavarja, ha felébreszt még vagy száz szomszédot, a hangos belépőjével, ezért egyszerűen rárúgja a pultosra az ajtót. Igaz, hogy ezen a környéken ettől csak szorosabbra zárják az ajtót, nem hogy kíváncsiskodnának az itt lakók, de azért elhúzom a számat.
~ Szellem, mintha kicsit idegesebb lenne, mint máskor? Talán nem kéne rágóznia, lehet, hogy abban van valami. ~
A férfi szemlátomást kedvenc tv sorozatát hagyta oda, hogy felugorva kikerekedett szemekkel kérje számon rajtunk, hogy nem tudja kik vagyunk, amin persze rögtön segíthetünk.
- Jaj, de kedves vagy, hogy átengeded nekem a lehetőséget. - mosolygok rá kedvesen szellemre, majd a férfi szemébe nézek és nyájasan felvilágosítom. - Tudod Oszkár, mi azok vagyunk, akiknek elárulod, hogy ki volt az az 170 cm magas, fekete bajuszú, fekete sapkát és ujjatlan kesztyűt viselő fickó, tegnap előtt a kocsmában, aki átverte a barátomat. - gyorsan a gyomrára ütök, mielőtt megtudna szólalni, amitől vissza esik görnyedten a fotelba. - De mielőtt meggondolatlanul azt mondanád, hogy nem ismered, felhívnám a figyelmedet, hogy ez egy nagyon rossz válasz lenne, mert a társam, - mutatok a sztoitikus nyugalommal rágcsáló Szellemre, - valami érthetetlen oknál fogva, nem bírja elviselni, a "nem" szócskát, és ha meghallja, hajlamos addig vagdalni a kiejtőjét, amíg már nem marad rajta semmilyen kiálló rész. - mérem végig sajnálkozva a férfit. - Szóval, ismered Oszkár?

-Ugh...
Egyenlőre több nem jön ki a kocsmárosból, ami nem csoda, hisz Sheena ökle olyan erővel csapódott belé, hogy majdnem a másik oldalon jött ki. Szellem ezalatt rámordul, hogy érezze a fickó, társa nem viccelt, majd egy nem túl udvarian mozdulattal kicsavarja a férfi kezéből a TV távirányítóját, és átkapcsol a Discovery csatornára, őt pedig kidobja a fotelből.
~Ezer éve nem néztem TV-t, vajon megy még a Bainiac?~
-Az igazi nevét sajnos ne...
Szavába félbevág az, ahogy szellem lába hangsebességgel csapódik a seggébe, minek hatására orra bukik.
-A neve Raid, Raid Garwin. Piti bűnöző...
Szellem itt már érdeklődve csüng a férfi szavain, ám mikor a bűnöző szót nem követi folytatás, rosszallóan rázza meg a fejét, végül pedig a Párducra néz.
-Ebből a pasasból harapófogóval kell kihúzni mindent, szerencse, hogy hoztunk magunkkal, nem igaz?

A férfi egyelőre nem válaszolt, mert a levegővétellel volt elfoglalva, de ezalatt Szellem sem tétlenkedett és a nem túlságosan ellenkező férfitől elszedte a távirányítót és másik csatornára kapcsolva kipenderítette a fotelból. Közben a kocsmáros is dűlőre jutott, hogy most már inkább megmarad és nem hal fulladásos halált, legalábbis beszélni kezdett, de nagyon-nagyon rosszul kezdett, amit Szellem egy hatalmas fenékberúgással szakított félbe, amitől a fickó felnyalta a szoba padlóját. Ez már kellően nyomatékosította az előző felhívásomat így, csak megtalálta agya legmélyén azt a nevet, amire kíváncsiak voltunk, de aztán a nagy lendület megtorpant és társam felvetésére, én is komolyan bólogatni kezdtem, majd sajnálkozva fordultam az egyre jobban remegő pultos felé.
- Miért kell mindig a nehezebb utat választani? neked felettébb fájdalmas, nekünk meg felettébb fárasztó és úgy is megtudjuk a végén, nem igaz? – ingatom a fejem csalódottan és hátra nyúlok a derekam felé, mintha tényleg az emlegetett eszközt akarnám elővenni.
Szellemmel együtt vagyunk már annyira rutinosak a szakmában, hogy lássuk ennek a pasinak nem igen kell több ösztönzés, úgy fog énekelni, mint egy kismadár.

-Oké, OKÉ! - Kiáltja, és kézzel lábbal kapálózva próbál minél messzebb kerülni mindkét pszichopatától. Hősiesen húzódik a szoba legtávolabbi sarkába, és még ott is reszketve kezd bele újra a mondókájába. - Korábban egy Bolo Yeung nevű fickónál volt lótifuti, de a csávót megkéselték a Central Parkban, ha jól emlékszem - Szellem itt egy sokat mondó pillantást vet partnerére - ezért átigazolt az olaszokhoz, legalábbis gondolom, mert az új főnöke valami Scaletta, legalábbis erről hencegett, mielőtt lepasszolta a gyémántokat. Nem tudok többet, esküszöm!
-Már megint ez a szó - morogja Darien, s komótosan felkel ülőhelyéről. - De talán jobb is, ha megtanulod, elvégre nem árt, ha akkor is ilyen lelkesen használod, ha rólunk kérdeznek. - Közelebb lépdel a férfihez, majd mint valami ijedt kiskutyához, úgy guggol le hozzá, és az ember szinte már azt várná, hogy meg is simogatja buksi fejét. - Utálnám, ha még egy kocsmárost ki kéne nyírnom ugyanabban az ivóban, már a harmadik után is ferde szemmel néztek rám...
A férfi nyel egy nagyot, melyet Szellem igennek vesz. Feláll mellőle, és remélhetőleg Sheena társaságában elhagyja a lakást, kivételesen normális ember módjára. A folyosókra érve szól csak partneréhez.
-Scaletta...nekem nem ismerős, hát neked? Akárhogy is, a következő állomás az olasz negyed, Manhattan-ben...

Láttam Szellemet, ahogy rám nézett a kínai név hallatán, de én csak megvontam a vállam. A fene sem jegyezte meg azoknak a bandatagoknak a neveit, ha ő volt az akit a parkban kinyírtam, hát ő volt.
~ Scaletta? Hmm. Nem hallottam róla, de hát annyi kisstílű gazember szaladgál ebben a városban, hogy ettől még bőven kinevezhette magát a saját szemétdombján főnöknek. ~
Miután Szellem kellően a frászt hozta még utoljára Oszkárra, aminek meg is lett a várható és elég gusztustalan következménye, magára hagytuk, majd a folyosón Szellem kérdésére csak nemet intek a fejemmel.
- Még sosem hallottam róla, de remélem a barátunk – intek az ajtó felé, - igazat mondott, és nem valami újabb bandát haragítunk magunkra, ha meglátogatjuk olasz emberünket. – vetem fel a lehetőséget. – Lassan már a hátamon is szemet növeszthetek, ha sokáig lógok még veled. – vigyorgok rá vidáman, mert igazából sosem szerettem az unalmas hétköznapokat. – Gondolod, hogy ez a Scarletta nyúlta le Darren főnökének smukkját? Lehet, hogy a kiscsávó a saját zsebére dolgozott, nem?

-Nem hiszem, hogy hazudott volna - jegyzi meg, vajmi kevés érdeklődést mutatva a téma iránt - az embereke valamiért hajlamosak igazat mondani nekem, ha kitartóan kérem.
Bevágja maguk mögött az ajtót, majd hátát neki támasztja, miközben az óráján kezd nyomkodni valamit. Pár perc alatt meg is találja a térkép programon az úticélt, amit keres, de közben persze válaszol a nő kérdéseire.
-Kétlem, hogy ő lenne az értelmi szerző. Darren barátunk olyan embernek dolgozik, aki olyan hírhedt maffiózónak, mint én bérgyilkosnak, talán még rosszabb is. - Ez utóbbi nem volt túl őszinte tőle. Biztos benne, hogy nála nincs rosszabb. - Az tuti, hogy még én sem kezdenék ki vele egy kisebb hadsereg nélkül. - Vigyorogva néz fel órája kis képernyőjéből. - Vagy lehet, hogy a feltételes mód itt fölösleges? Minden esetre, előbb a srácot keressük meg, az idióta még Facebook-on is gengszternek vallja magát. - Itt Sheena felé mutatja a kis képernyőt, ahol épp a srác adatlapja van megnyitva. - És itt a címe is, illetve, hogy hol találjuk ilyenkor. Mehetünk?
Kezét újra társa vállára teszi, és már el is tűnnek innen.

//Folytatás: Fordham Egyetem//

*Hugh-nak*

Sok mindent hallottam már a környékről és a szélsőségesen mutánsellenes emberekről, de ezekez nem igazán vettem komolyan.
~ Azért az óvatosság sosem árt...~
Úgyhogy én is kétszer körültekintőbb voltam akárhányszor Bronx-ba vetett a sors.
Már késő délután fele járt az idő, szóval megpróbáltam gyorsabban szedni a lábaimat.
~ Nem ajánlatos elkésni a megbeszélt találkozórol, vagy pedig oda az újságcikk.~
Volt egy kis szabadidőm az iskolában, úgyhogy hazautaztam Queens-be meglátogatni a szüleimet és egyúttal le akarom rendezni az interjút az egyik Bronx-i nagyvállalat igazgatójával.
Taxival indultam neki az útnak, de a sofőr folyamatosan azokról a bizonyos "korcsokról" beszélt, meg hogy minden rossznak az okozói a mutánsok. Nem szándékoztam felfedni magamat, de már alig tudtam türtőzteni az indulatomat. Jobbnak láttam ha kiszállok és és gyalog folytatom tovább utamat a vállalatig. Az utca végén egy boltívnél befordulva egy mellékutcában kötöttem ki.

Legelső ami szemet szúr, az a feltűnően sok ember. Lehetnek talán tizen, huszan és egy fél kört alkotva állnak körül valamit, vagy valakit. Furcsállom a dolgok, úgyhogy a tömeg széléről próbálom figyelni, hogy mi történik.
Középen egy körübelül tizenkét- tizenhárom éves szőke hajú, kék szemű lány áll megszeppenve. Szakadt ruhát visel, egy barna színű (több helyen lyukas) nadrágot és egy zöld, hosszúujjú pólót a hideg ellenére. Mellette kér kopasz, farmerkabátos ürge (az a tipikus "énvagyokazisten" felfogású rosszfiú kategória) áll.

Egyikőjük a lányra mutogat és közben hangosan ordibál a tömeg felé:
- Büdös korcs! Ez is egy olyan hogyishívják! Megpróbálta lenyúlni a pénztárcámat, de a haver észrevette, ő meg csak úgy féllézel nekivágta a falnak.
A közeli épület aljához mutat, ahol az a bizonyos "haver" fekszik eszméletlenül.
- Én, én csak...nem direkt volt. - a lány próbálja védeni magát és egy könnycsepp gördül le gyermeki orcáján, az izomkolosszus ráordibál.
- Pofa be! Roger is tanúsíthatja! - odafordul a mellette levő cimborájához, aki nagyot bólint majd a tömeghez szól:
- Nyírjuk ki a francba!

Kész, elég elborul az agyam. Akaratlanul ökölbe szorul a kezem.
~ Na ebből aztán nem esztek. Nem elég, hogy szegény lányt itt ország-világ előtt megalázzák, még meg is ölnék, mert más, mint ők.~
Át tudom érezni teljes mértékben a lány helyzetét bárki át tudná, aki mutáns...Utat török magamnak a tömegen át, és védelmezően a lány elé állok.
- Csak azért ítélnétek el őt, mert más, mint a megszokott?
Nem hiszem, hogy a beszéd sokat segítene a helyzeten. Meg, hogy megtudnám őket győzni az ellentettjéről annak amit gondolnak, de legalább húzom az időt.
Amíg én előre igyekeztem, a tömegből sokan hátrálni kezdek, de így is kivált közülük mutánsellenes ember. Legtöbben már is fegyverük után nyúlnak ha netalántán harcra kerülne sor, így előkerül pár pisztoly és kés is.

Zaklatottan, a szellemhangoktól kísérve róttam az utcákat. Észere sem vettem, hogy hová keveredtem. Márpedig ez nem jó hely... Már épp fordulnék is a legközelebbi buszmegálló felé, nehogy valami kötözködő bandába botoljak, de ekkor jó száz méternyire kisebb csoportosulást fedeztem fel. Innen is kitűnően hallottam minden szavukat, révén, hogy egyikük sem igyekezett szolid hangerő kommunikálni.
Meghűlt bennem a vér. Csak nem? Egy ártatlan nő? Vagyis... Talán nem éppen ártatlan, de semmiképp sem érdemel ilyesmit...
Ahogy közelebb mentem, észrevettem, hogy még csak nem is egy nőről van szó. Csupán egy kislányról. Felhorgadt bennem a düh, és, bár a kis hölgynek már volt egy védelmezője, mégis szót emeltem:
- Emberek! Most szépen mindenki elteszi a fegyvert, különben a mutáns erőmmel eltüntetem ezt az utcát a föld színéről.
Valójában hazudtam, még ha képes is volnék arra, amivel fenyegetőztem. Mert hát elméletben ugyan képes vagyok rá, azonban ami a gyakorlatot illeti... Nos, ilyesmit többet nem teszek.

Meglepődök, ahogy színre lép még egy mutáns,de elmosolyodok, hiszen ebben a szorult helyzetekben jól jön a segítség.
Természetesen az előttünk álló kemény-legények sem hagyják szó nélkül a fenyegetést. Bár az emberek legnagyobb része ilyedten tenné máris le a kezükben tartott fegyvert, a Roger nevezetű próbálja kézben tartani a dolgokat.
- Te is olyan...olyan izé vagy. - mély dörmögő hangján próbál valami értelmes dolgot kinyögni, de persze az értelmes dolgokhoz értelem is kell.
Társa hülyeségét hallva a másik is közbe szól, ő legalább rendelkezik a gondolkodás különös képességével.
- Nem ajánlom, hogy próbálkozz vele. - és egy gyors mozdulattal az újonnan megjelentre szegezi a kezében tartott pisztolyt. - Még mielőtt bármit is tennél szétloccsantanám az én kis kicsikémmel a fejedet.

A lányra pillantok. Égkék szemei könnycseppektől csillognak, és arcára kiül a rémület. Fogalmam sincs mi lesz a dolgok kimenetele, de próbálom kicsit nyugtatni.
Odafordulok hozzá és odasúgom:
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj...- mosolygok, ő rám pillant és elmosolyodik. Láthatóan nem remélte volna, hogy segítségére sietnek, s talán nem is tudta, hogy rajta kívül mások is élnek különleges erővel.
Míg a srác és a két cimbora beszél felmérem az erőviszonyokat. Körülbelül tíz bőr/farmerkabátos férfi áll én és a lány körül. Nos tehát ez a tíz fegyveres izomállat, én és a másik mutáns ellen. Mármint, ha ő is a kislányt igyekszik menteni, mondjuk szavaiból ez a szándék derült ki.
~ Az is lehet, hogy már korábról ismeri...~
Nem gondolkodok túl sokat, itt a megfelelő pillanat. Előrelépek és egy gyors mozdulattal igyekszek leütni az éppen nekem háttal álló férfit. Az egyik bandatag azonban szemfülesen észreveszi megmozdulásomat, elém ugrik és iszonyú csapást mér oldalról a hasamba.
A fájdalomtól a földre zuhanok, de elröhögöm magam.
~ Nekem így is tökéletesen megfelel.~

Kezeim közül repedések haladnak végig az aszfalton míg elérik az imént gyomorszájon vágó manust. Előtte azonban abbamaradnak.
Hangosan röhögni kezd, sőt inkább hiénához hasonlatosan vihogni.
- Ennyit tudsz?
Elnézek felé, és ezzel egy időben a másodperc töredékrésze alatt földnyelvek kezdenek felemelkedni és közrefogják testét. Próbál menekülni, de hiába, a kelepce nem engedi mozogni.

A körülöttem álló bandatagok fegyvert fognak rám, kivéve a főnöküket, mert ő másik mutánsra szegezi még mindig pisztolyát. Ketten is a lányhoz lépnek, majd erőszakosan fogják meg kezeit.

A helyzet nem volt túl rózsás, sőt, kimondottan rossz fordulatot vett. Véletlen harcostársam látványos bemutatójának jutalma csupán néhány pisztolytorkolat volt, míg az én fellépésemet is hasonlóképpen jutalmazták. Ebből baj lesz.
Kezeim az oldalam mellett lógtam. Támadt egy vakmerő, ostoba, zseniális ötletem. Ugyebár történjen bármi, engem a saját robbanásom nem sebez meg. Ellenben annak ereje, úgymond, légnyomása, rám is hatással lehet. Ha tehát sikerülne egy közepesen erőset robbantanom a saját lábaim alatt, az a levegőbe hajítana, el a fegyver elől, egyszersmind lefegyverezné a támadómat. És ha a jószerencse is mellénk szegődik, amíg a többi fegyveres ijedtében felém fordul, pontosabban a robbanás felé, meglehet, hogy a másik két mutáns is mozgástérhez jut.
Nem volt más hátra, mint a megvalósítás. Azonban a tervet egyszerűbb volt kitalálni, mint kivitelezni. Mindazonáltal nem maradt több időm, sem lehetőségem, így hát...
BAMM!
A levegőbe emelkedtem, majd pár másodperces szárnyalás után keményen földet értem. Na igen, ezt nem vettem számításba...
De a terv egyébiránt jó volt. Szinte minden szem felém fordult, sőt, minden fegyvert tartó kéz is, ami így visszagondolva nem olyan nagyon jó, de hát végül is lehetne rosszabb is...

A földön fekszek tehetetlenül, és ijedten figyelem, ahogy közrefogják a lányt. A következő pillanatban az újdonsült bajtársam is demonstrálja képességét egy robbanást előidézésével maga előtt. Ennek lökésétől nagyon figyelemremétó röppályán zuhan a földre.
A közelében álló emberek észlelik a cselekvésre elszánnt mutáns szándékát, és rögtön meghúzzák a ravaszt. Viszont a robbanás erejétől hanyatt vágódva, az iránytalan golyózápor legfeljebb a szemközti épület vakolatában okoz kisebb károkat. A velem egy szintben, a járdára kerülő férfiakat igyekszek ott is tartani, így elindulnak a szokásos repedések a kezemtől távolodva. Három embert sikerül megbéklyóznom, bár ők lelkesen próbálnak ellenállni az őket az aszfalthoz bilincselő erőmnek. Földön heverve mellkasukat és kezüket erősen a talajhoz szorítják a megformálódó földnyelvek.

A talpon maradt tagok a leérkezett Hugh felé fordulnak. Majd se szó, se beszéd lőnek. A golyók átszelik a levegőt és egyenesen a segítőkész mutáns felé tartanak...

A kislány sírni kezd. Könnyei patakzanak fiatal gyermeki arcán. Felsikít mikor az egyik jelenleg kezét megszorító izompacsirta próbálja arrébb cipelni.
A leány szemöldöke idegesen húzódik össze és a férfira mered tekintete, aki kicsit riadtan néz vele farkasszemet. A tolvajként kikiáltott mutáns gyermek fél kézzel hajítja el mindkét fogva tartóját. Azok hangosan ordítanak, majd iszonyú ricsajjal a szemetesnek esnek.

//Fagypontnak//

Igaz, hogy csak pár lépés választott el az iskolától, de, ahogy Lynnek már rebesgettem, nem szerettem volna, ha a cuccaimat végképp elvesztem, hiszen voltak benne olyan dolgok és iratok, amit nem akartam, hogy eltűnjenek. Ezért, akár milyen hülyeségnek tűnt is csak vissza bumliztam egy másik taxival, hogy megnézzem, vajon elvitték-e magukkal a zsaruk, vagy leadták a busztársaságnál, mint talált tárgyat.
Mire eljutottam a helyre, ahol a busz a háznak ütközött, természetesen elvontatták, de aztán pár telefon után megtudtam, hogy a bőröndömet nem a zsaruk vitték el, hanem tényleg leadták a buszosok egyik irodájánál. Mivel nem volt túl messze, s közben már szépen besötétedett, úgy döntöttem inkább gyalog vágok neki, talán így kevésbé leszek feltűnő valakinek.
Annak ellenére egészen felvidultam azon, hogy meg lesz a csomagom és talán végre Xavieres diák leszek, hogy hallottam olyan pletykákat miszerint egy mutáns bérgyilkost eresztettek a nyomomba. Persze már annyi ilyet hallottam, de még eggyel sem találkoztam szerencsére, hogy ezt sem tűnt komolyabbnak, mint a többi hír. Minden esetre megszaporáztam a lépteimet.

Követtem egy ideje a nyomot. Nem, nem voltam embervadászaton. Mindössze gyakoroltam. Az edzés és a meditáció egy bizonyos szintig jó, de nem adja meg a tényleges világ bizonytalanságát, mikor kénytelen vagy harmóniát keresni a világgal. Csupán kinéztem egy nyomot és megpróbáltam követni. Egy fiatal nőt, aki talán valamilyen szórakozóhelyre tart. Van még időm.
Van időm, de készenlétben is kell maradnom. Ma este valami történik, azt mondják. Előőrs figyelmeztetett. A mai éjszaka más lesz. Állítólag valamiféle vezetője jön a városba az embereknek és nem lehetetlen, hogy a testvériség megpróbálja meggyilkolni. A részletekkel nem vagyok tisztában de nem is az én dolgom. Ha bármi baj lenne közel leszek egy hívás esetén.
Követtem a lány nyomát, bár messze lemaradva, csak rutinból. Nem volt kihívás. Rendkívül feltűnő lehetett az egyenruhám, a maszkom, a jegesen párolgó leheletem és a világtalan szemeim, de nem számít. Nem beszélgetni jöttem...
Megtorpantam egy sikátornál. Nem láttam semmit, de egyértelműen hallottam. Zaklatott légzést.... Előre lépkedtem párat, majd újra felmértem a területet. Behatároltam merről jön a hang, de ott csupán egy kőfal állt, bárhonnan nézem is. Érdekes... Hangosan szóltam hát:
- Fedd fel magad - recsegtem zúzmarás hangon. - Tudom, hogy ott vagy.