Re: Coney Island-i Vidámpark

by **Sebastien Longley** Vas. Ápr. 08, 2012 8:35 pm

- Ó! Nem is tudtam, hogy ilyen egy békés üzletkötés, de ezentúl majd vigyázok akkor. – bólintok teljesen komolyan, majd elvigyorodom én is, és nem is nagyon botránkozom meg, amikor tarkón csapja az előtte térdelő rosszfiút. Jobb, mintha lelőtte volna!
Miután a kis csapat vezérét is megszabadítja Tibu a fegyverétől, mert most már a nevét is tudom legalább, vagyis a keresztnevét, hiszen a másikat már hallottam, akkor már kezd úgy kinézni a helyzet, hogy talán nagyobb hajcihő nélkül megúszhatjuk, hiszen már minden fegyver nálunk van.
Aztán profi módon hatástalanítja a társaságot, kivéve a főkolompost, akit folyamatosan sakkban tart a pisztollyal, de közben még arra is van ideje, hogy kellően hihető történetet előadva a bámészkodóknak elhesegesse a közelünkből őket, így nemsokára csak mi maradtunk a hullámvasút előtti területen.
- Nincsenek ilyen ambícióim. – intek nevetve az őrangyalos szövegre. – Csak miután megláttam ezeket a fickókat, úgy gondoltam nem árt, ha követlek, hátha elkél majd a segítség, ha még sem lesz olyan békés az a tárgyalás. És lám igazam lett. Tudod, ismerősek ezek a figurák. – húzom el kissé keserűen a szám.
Mikor aztán a fehéringes fazon felrángatja és kissé megdolgozza, azért összeszalad a szemöldököm, hiszem most olyan dühöt látok megvillanni a tekintetében, amit eddig nem vettem észre, és nem igazán akaródzik lelépni, mikor becipeli abban az épületbe, hogy most ő folytassa azt a beszélgetést, amit vele szándékoztak elkezdeni.
~ Sebastien, ne légy hülye, elküldtek és tényleg semmi közöd hozzá! Tűnj a fenébe, míg nem jönnek a biztonságiak! ~ próbálom meggyőzni magam.
Már hajlok is rá és a lábam elindul, hogy tovább álljak, mert a három ájult férfi nem jó szomszédság, amikor valami kemény nyomódik a hátamba.

Mikor megállok az ajtóban, még látom, ahogy Tibu a falhoz vágja az idecipelt férfit és emeli a kezét, hogy megüsse. Mivel nagyon elmerül benne, hogy megtudjon valamit tőle, nem is vesz észre egy darabig talán, ezért megköszörülöm a torkom.
- Tibu! Azt hiszem van egy kis gond! – szólalok meg, majd egy lökés következtében beljebb botladozok a helyiségbe és láthatóvá válik mögöttem két öltönyös fickó, cseppet sem jókedvűen és egy-egy Uzival a kezükben. – Bocsi! De már elmenőben voltam mikor elkaptak, nem tudtam mit csinálni. – vontam meg a vállam dühösen, miközben a srácra néztem. – Azt hiszem most már, ha akarnék sem tudnék kimaradni belőle, igaz?
~ Ilyen az én formám! Eljövök szórakozni és most nem magam miatt, hanem más miatt kerülök bajba! Talán valami átok ül rajtam! ~

by **Tibutty Tamity** Hétf. Ápr. 09, 2012 1:08 am

Mr. Delery nem is tudom mikor veszti el a propelleres sapkáját, de az, hogy a fagylalt valahol ott árválkodik az almám mellett, abban biztos vagyok. Kár, pedig igazán megettem volna. Az öklöm újra az arcán csattan és bár fáj, ahogy a bütykeim találkoznak az arccsontjával, mégis kellemesebb, mint az a gondolat, hogy Sam ismét kicsúszik a markom közül.

- Monsieur, ideje beszélni – sziszegem az arcába hidegvérű fenyegetéssel. Az, ahogy a finom úriassága és érzelemmentessége egy pillanat alatt átváltozik egy pofátlan vigyorrá, még inkább feldühít. Hátrébb lépve, megadom neki a válaszolás lehetőségét, de ő csak megtörli a vérző orrát és ismét rám néz.

- Mondja, Tamity… Tényleg olyan hülyének néz, hogy bármit is elárulok? – kiköpi a felgyúlt vért és a véres kendőt egy felsőbbrendű csuklómozdulattal rejti el a zsebében. – Higgye el, van magánál sokkal rosszabb, ami velem megtörténhet. – Nem tudok válaszolni, mert a zsebből hirtelen felém lendülő keze elől sietve hajolok el, majd kicsavarom a kést. A kiáltását figyelmen kívül hagyva és a mozdulatot tovább véve fejeltetem le vele a szemközti polcot. A homlokán végigfutó vörös nyom még sokáig látszik.

- Na, ide figyeljen… - A krákogásra felkapom a fejemet és rezignáltan felsóhajtok, hogy a minket megzavarót ezek után a lehető legkedvesebben küldjem el melegebb éghajlatra. Ám, mikor meglátom, hogy ki figyel befele, egy dolog jut az eszembe: Már megint?! – Seb! – kiáltok fel. – Ilyen nincs, nem megmondtam, hogy… Ó… - változik meg a hozzáállásom, miután „betessékelik” a fiút az új vendégeink. A néma intésre kezemet a levegőbe emelem, eltávolodom a férfitól, aki megigazítja az ingét és közelebb lép két társához. Egyeske egy újabb pisztolyt nyom a férfi kezébe, miközben apró szemét és a fegyvert le sem veszi rólunk.

- Kölyök, ha olyan jó eltűnő művész vagy, miért nem…?

- Befejezni! – parancsol ránk, mire szúrós szemeket meresztve rá, de elhallgatok. Az ajtó csapódása, ahogy becsukják, még hosszasan vibrál a levegőben, megpecsételve Sebastien és az én sorsomat. – Nos, kérem szóljanak, ha készen állnak. Jó napom van, tehát még ettől is – nyúl az orrához – eltekintek és megengedem, hogy szóljanak az utolsó szó jogán. Csakhogy lássák, hogy Miss Leroy, milyen nagyvonalú, még az ellenségeivel is… Bár nem szólt, hogy lesz egy társa is, na de egy golyóval több vagy…
- Nem a társam! Ó csak egy szerencsétlen fiú, aki rosszkor volt rossz helyen – felelem, de az arcizomrándulásokból ítélve, ez sem hatja meg a három férfit… - Rendben… Akkor, mielőtt túlesnénk rajta még egy üzenetem van a fiú számára. – Felé fordulok és ha közben vagy előtte nem talált ki semmi ésszerű dolgot, akkor folytatom. – Ne ijedj meg! – És aktiválom a képességem, hogy a kihasználva a zűrzavart, kitépjek pár tollat és a megkeményedett, késsé változó pengéket az ellenfeleink felé hajítsam.

by **Sebastien Longley** Hétf. Ápr. 09, 2012 10:20 am

Kérdésére nem igazán van érkezésem válaszolni, pedig szívesen ecsetelném, hogy egy géppisztollyal a hátában az ember, nem igazán tud trükközni, hiszen és nem eltűnök onnan, hanem csak beleolvadok a környező színekbe, és ha lőnek, akkor még ott vagyok, és nem rendelkezem golyóálló bőrrel, de mindezt max. a halálunk után a túlvilágon fogom elmondani neki, ha minden a srác ellenségei szerint alakul.
- Bocs, de én egyáltalán nem állok készen! – tiltakozom erőtlenül, mert sejtem, hogy ez nem igazán fogja érdekelni a hóhérainkat. – Tényleg tök véletlen volt! – erősítem meg Tibu szavait, de hát ez is csak falrahányt borsó.
Egy fintorral jutalmazom kedvességüket, hogy még szólhatok egyet mielőtt szitává lőnek, de hát ezt azért nem szándékozom tétlenül megvárni, még, ha túl sok esély nincs is a dologra. Most a láthatatlanság nem lenne célszerű, hiszen ebben az apró helyiségben, még egy eltévedt golyó is megsebesíthet, vagy megölhet, inkább a fegyverek megszerzésére koncentrálok. Igaz teljese biztonsággal nem tudom irányítani még a nyelvemet, de most mindent meg kell próbálni.
Mikor Tibu felém fordul és szól, hogy ne ijedjek meg, akkor már tudom, hogy ő sem gondolja megvárni a kivégzését, így, ahogy mozdul és valamit az ajtóban álló két fickó felé hajít, én is akcióba lendülök és nyelvemet kicsattintva orzom el a vérző orrú pisztolyát, majd kézbe kapva a lába elé lövök egyet, hogy kellően figyelmeztessem, ne ugráljon.
Utána gyorsan a két gorilla felé lendítem a fegyvert, hogyha még nem lettek volna hatástalanítva a srác által, akkor sakkban tartsam őket.
- Nem tudom mi a terved vele, de szerintem most talán el kéne tűnnünk innen, mielőtt még többen jönnek. Ez a hely egy kész csapda! – nézek Tibu-ra és a kezébe nyomom a pisztolyt, mert úgy gondolom talán ő jobban bánik vele. – Nekem mára már sok is volt a jóból. Tiszta dejavu érzés kezd elhatalmasodni rajtam. – rázom meg a fejem és indulok az ajtó felé. – Hagy a fenébe a fickót és gyere velem, tűnjünk el. – javaslom a fiúnak.

by **Tibutty Tamity** Kedd Ápr. 10, 2012 12:27 am

Az egyik toll Egyeske kézfejét találja el, Ketteske pedig fájdalmasan felkiált, ahogy a nyakához közel, a vállába fúródik az éles „kés”. A „Ne ijedj meg!”-et tényleg komolyan gondoltam, hisz az aurám erejének aktiválásával a félelem hullámként vonul végig a többieken. Mindhárman kikerekedett szemekkel kezdenek hátrálni és értetlenkedve, ijedten tekintgetnek mindenhova. Ám, mikor Seb a nyelvét (a nyelvét!) használja, mint valami hüllő és aztán majdnem meglövi Delery-t (szegény, szegény Delery), így tehát kezdek kételkedni, hogy ő is a képességem hatása alatt állna. Zavartan lesek felé, majd némán veszem el a fegyvert.
- Nem értem… - motyogom az orrom alatt. Rendben, hogy arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Seb nem kezd el reszketni, mint a nyárfalevél, na de, hogy… sikerüljön is? Esetleg véletlen? Megrázom a fejemet, majd a pisztolyt az övembe rakva indulok el a három férfi felé. A két öltönyös nyöszörgése szánalomra méltó és ahogy összekuporodnak félelmükben, már egészen kezdem megsajnálni őket.

- Egyet értek veled kölyök, ez a hely egy kész csapda! – mondom és menet közben felráncigálom a férfit, kirúgom az ajtót és a szabad levegőt vágom a falhoz. – De addig nem megyek el, amíg ki nem passzírozott magából pár használható információt… Szóval, ki vele! Hol van Sam?

- Ne-ne-nem tudom! – az öklöm ismét az arcán csattant.

- Azt kérdeztem hol van Sam Gregory?! – kérdezem egyre kétségbeesettebben, de a férfi szemében a félelmen kívül nem csillog más. Ahogy rájövök az igazságra, miszerint tényleg nem tud semmit, behunyom a szememet és veszek pár mély levegőt… - Igazad van Seb… igazad van… - Megigazítom Delery felsőjét, aztán ellépve tőle, körülnézek. A felénk érkező, egy tucatnyi biztonsági őr, nem sok jót ígér… Ennyit a kis tervről és arról, hogy nem veszik észre a verekedést.

- Hé, álljanak meg! – megfordulok, zsebre dugom a kezemet és gyorsítva a lépteimet a fiúhoz fordulok.

- Öhm… Szép volt az a nyelves trükk… - körülnézek és a tömegbe vetve magamat, remélem, el tudunk vegyülni… Mert, ha nem, kénytelen leszek elrepülni… Na, de akkor mi legyen a fiúval?

by **Sebastien Longley** Kedd Ápr. 10, 2012 9:57 am

Mikor a fegyvert elrántottam, már engem is megcsapott valami váratlan félelemhullám, amitől összerezzentem, mikor Tibu hozzám szólt, de ettől függetlenül még igyekeztem eszembe tartani, amit előtte súgott nekem, hogy ne ijedjek meg. Nehéz volt, de tartottam magam, hiszen feltételeztem, hogy ez az érzés most tőle származik, így nekem nincs félnivalóm.
Nem úgy a verőembereknek, akik az ajtóban húzták össze magukat és csak halk nyögések hagyták el az ajkaikat, amit részben a sebesülés, részben a gondolom rájuk sokkal jobban ható érzések okoztak.
Követem Tibut, de a hangos szavaktól és csattanásoktól minden alaklommal én is megrettenek, hiába a mantraként magamban mondogatott: „ne ijedj meg” mondat.
A srác magával cipeli a főnököt, hogy tovább folytassa megkezdett vallatását, de úgy látszik az semmit nem fog tudni neki mondani, vagy nem akar, és már időnk sincs rá, hiszen nem messze tőlünk már megjelennek a biztonsági őrök, akik futólépésben közelednek és már messziről felénk kiabálnak, ahogy meglátnak minket.
Nem hiszem, hogy be szeretném várni őket, de még önkéntelenül biccentek Tibu dicséretére, miközben nézem, ahogy elvegyül a látogatók tömegében.
A félelem hirtelen, ahogy jött, úgy foszlik le rólam és ekkor már én is megfordulok, hogy szintén kövessem a srác példáját. Már-már úgy érzem sikerülni fog, mikor egy kéz nehezedik a vállamra és egy karcos férfihang szólal meg a fülem mellett.
- Nem hallja fiatalember! Magának is szólt a felszólítás! – perdít meg maga felé az inad és erős kéz.
Az egyenruhás, magas és szikár férfi szigorúan tekint a szemembe, miután végigmért tetőtől talpig, olyan tekintettel, mintha a vesémbe látott volna.
- Mi volt ez a verekedés? És hol van a társa? – faggatózik tovább, miközben a társai a támadóinkat kezdik összeterelni, és még mellettem is megáll kettő.
- Nem tudok semmit! – rázom meg a fejem nagy szemeket meresztve. – Én csak a hullámvasútra akartam felszállni, mikor kitört a balhé, és nincs semmilyen társam. – tagadtam tovább, remélve, hogy nem láttak sokat, és az emberek reakcióit ismerve tanúk sem fognak nagyon jelentkezni, így van esélyem, hogy kimagyarázzam magam.

by **Tibutty Tamity** Szomb. Ápr. 14, 2012 1:33 pm

Ahogy a haladok a tömegben és jól megszokott mozdulatokkal kerülgetem a tömeget, a zsebemben megszólal az előbb lopott mobil. Hiába, sosem lehetek eléggé alapos, főleg ha Sam-ről van szó, így egyszerűen képtelen voltam ott hagyni, árválkodni Mr. Delery mobilját. Hangosan játssza az idegesítő, trillázó dallamot, míg fel nem csapom és a fülemhez nem emelem. Szemem sietve jár, kémlelek mindent és mindenkit, miközben haladok a tömeggel, mintha csak egy folyó sodrásának engedelmeskednék.
- Elintéztétek? – kérdi egy lány nő hang.
- Attól tartok ez sokkal nehezebb meló lesz az embereinek Miss Leroy – válaszolom, mire hosszú csend a felelet. Már-már azt hinném megszakadt a vonal, de ismét megszólal.
- Mr. Tamity… Hol van… - kezd bele, de félbeszakítom, hiszen úgyis tudom mire kíváncsi.
- Mr. Delery? Nos, akadt egy kis nézeteltérésünk. De ne aggódjon, még él. Nem akarom megölni, mint ahogy ön engem…
- Ugyan, ne vegye magára.
- De, magamra veszem… Azt hittem megegyeztünk és végre egy normális emberrel hozott össze a sors… Mondja, miért is védi ennyire Sam-et? – érdeklődöm és felkapaszkodom egy ellenkező irányba robogó kisvonatra. A meglepődött kiáltásokat figyelmen kívül hagyva fordulok a vezetőhöz és huppanok át mellé.
- Hé, maga meg mit csinál!!!
- Tudja, semmi személyes. Egyszerűen üzleti ügy – válaszára undorodva húzom el a számat.
- Túlontúl ismerős ez a szöveg és valamiért nem bírok hinni magának… Valami meggyőzőbb érv? – nyomom a vezető halántékához a fegyvert. – Gyorsítson…
- Tibutty, maga nem akar ebbe belekeveredni. Szépen adja fel magát és ígérem, nem esik bántódása. – Megpillantom a biztonságiak karmai közé szorult fiút és unottan felsóhajtok. Azt hiszem ideje lenne, most őt kihúzni a bajból…
- Rossz válasz. – A telefont a mellettünk elsuhanó krokodilok vizébe dobom, majd kinyúlok a fiúért és felrántom magam mellé. – Azt hiszem ideje menni kölyök!... Köszönöm a segítségét,de azt hiszem itt elválnak útjaink. Nézze, nagyon sajnálom, ami most következik. Tegye a fejét a kezei közé, húzza össze magát és guruljon, úgy nem lesz olyan kellemetlen – mondom a vezetőnek és egy kecses mozdulattal dobom ki a kis gépből, majd hátrafordulok és leakasztom a többi vagont. – Irány a kijárat!

// https://www.youtube.com/watch?v=WJzXZuCWl9w 0:50-től Very Happy

//

by **Sebastien Longley** Szomb. Ápr. 14, 2012 5:27 pm

Úgy látszik tényleg nem sokat tudnak az incidensről, mert azon kívül, hogy gyanakodva néznek rám, egyelőre nem tesznek semmit az őrök, nem tartóztatnak le, csak elállják az utamat.
Ezért nem lenne jó, ha a támadóink beszélni kezdenének, vagy rám mutogatnának, ezért minél előbb igyekeznem kéne eltűnni innen. Mondjuk amúgy sem tudnék sokat segíteni a biztonságiaknak, hiszen végül is tényleg nem is tudok semmit, csak a srácnak segítettem aki most már ki tudja hol jár. A nevén kívül nem is tudok róla semmit, habár azt sem szándékozom megosztani a morcos őrökkel, de az nem lenne jó, ha bevinnének a zsaruk, egyrészt nem hiszem, hogy a Xavierben díjaznák, ha értem kéne jönniük a rendőrségre, másrészt nekem jobb, ha távol tartom magam a zsaruktól, ki tudja milyen baleset érhetne ott, ha kiderülne ki vagyok. A maffiának mindenhol vannak emberei.
Míg azon töröm a fejem, mit is mondjak az előttem álló egyenruhásnak, már messziről feltűnik a háta mögül közeledő, a vendégeket a Vidámparkban körbevivő kisvasút, amely mintha pont minket pécézett volna ki magának, hogy elüssön, de mikor már közel ér meglátom a vezető mellett ülő alakot. Tibutty! Hát ilyen nincs! Azt hittem már heted hét határon túl jár, erre meg visszajött! Értem!
A következő pillanatban már egy rántást érzek és már fenn is ülök a fülkében, hátrahagyva az ámuló-bámuló döbbent őröket, akik mire magukhoz tértek, már tekintélyes előnyre tettünk szert, főleg miután egy személlyel és a kisvonat többi kocsijával meg is könnyebbedtünk.
- Köszi! – vigyorogtam a fiúra. – De nem kellett volna értem kockáztatnod! Nem nagyon tudtak volna rám bizonyítani semmit, de te meg sokat veszthettél volna! – nézek rá kíváncsian. – Sajnálom, hogy nem sikerült megtudnod amit akartál, akármi is lett volna az. – mondom neki, igazi együttérzéssel a hangomban, hiszen láttam az arcát, mikor a fehér ingesből ki akart szedni valamit. Nagyon fontos lehetett neki, mert sokat kockáztatott érte. – Én igazán meg tudom érteni, ha üldözik az embert és meg szeretné tudni ki is áll a háttérben. – teszem még hozzá halkan, kicsit elmélázva a saját eddigi életemen.

by **Tibutty Tamity** Szomb. Ápr. 14, 2012 7:13 pm

- Ugyan kölyök. 2:1-re még mindig te vezetsz, szóval még pár bajba belekeverlek és ledolgozom az adósságom – vigyorgok vissza a kölyökre és nagy kormányrángatások közepette igyekszem az összes járókelőt kikerülni. Több kevesebb sikerrel szinte mindenki elugrik előlünk, bár a néha az arcomba csapódó vattacukrok és az ijedtség közepette elejtett térképek, fényképezőgépek, fagylaltok és perecek arzenálja egyáltalán nem tesz jót a ruhámnak… mivel nincs szélvédő, eléggé nehezen fogná fel a tárgyakat. – Hé, vigyázzon! – ordítok rá egy férfira, aki az utolsó pillanatban vetődik félre… Zöldalmás fagylaltja szomorúan csattan a betonon. – Hihetetlen, hogy egyesek milyen lassúak… - dörmögöm fej rázva. A közeledő kertkaput látva felcsillan a szemem és az előbbi búskomorságomat egy pillanatra elfelejtve mutatok a kifelé vezető útra. – Az után vár a szabadság!

- Hagyd el… - legyintek a sajnálatára. – Legalább kaptam egy nyomot, amin elindulhatok – utalok Miss Leroy-ra. Mert ezek után, csak várhatja, hogy ez az ügy egyszerűen „üzleti” maradjon. Sam kell nekem… Így vagy úgy, de eljutok hozzá. Az utolsó halk mondatára, azért összeráncolom a szemöldökömet, mivel;

1; a sikítozó tömeg miatt nagyon kell figyelnem az orra alatt elmormolt szavaira

2; nem egészen értem ez hogyan kapcsolódik az én esetemhez, hiszen én nagyon is jól tudom ki áll e mögött a kis a kis akció mögött…

- Ó… - válaszolom, mikor leesik, hogy valami személyes kötődése lehet ezekhez az üldözésekhez. – Nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy valamiért üldözzenek? – kérdezem, de közben komolyan elgondolkozom vajon ki is lehet pontosan. Sebastien… Nem hallottam még sohasem róla… - Ó-ó – hangzik el az egyetlen ésszerű felelet, amikor meglátom a kaput elzáró biztonsági őrök sorát. – Az ötleteket szívesen fogadom… - Ha nincs… hát, akkor marad a srác kirántása a gyorsan száguldó kis járműből, hogy aztán átreptessem magunkat a kapun, egésze valahova… valahova távolra… De az egyáltalán nem lenne ínyemre, mert már kezd nagyon feltűnő lenni, hogy állandóan repkedek.

by **Sebastien Longley** Vas. Ápr. 15, 2012 10:32 am

Hát lehet, hogy meg is marad ez a 2:1-es felállás, mert pár pillanat múlva elhalálozunk, ahogy Tibu vezetési technikáját élvezem. Legszívesebben becsuknám a szemem, de akkor nem tudnám elkerülni a felén repülő tárgyakat, így inkább csak igyekszem kapaszkodni, hogy legalább én ne zuhanjak ki a kocsiból.
- Nem lehet, hogyha az úton közlekednél, és nem a legrövidebb útvonalon a kapu felé, akkor kevesebb nagypapának kéne megtanulni tigrisbukfencet vetni? – mormogom kissé irónikusan.
Mikor végre feltűnik a kijárat és Tibu is örömmel fedezi fel, hogy lassan véget ér ez az ámokfutás, akkor én is kezdek fellélegezni. Lehet, hogy mégis élve hazajutok a mai kis kalandomból?
A kormány rángatása között felém vetett szavai viszont meglepnek, hiszen úgy gondoltam nem sikerült megtudnia semmit az öregfiútól ott a hullámvasútnál. Talán közben történhetett valami, amiről lemaradtam, hiszen nem voltunk végig együtt.
- De! Szerintem is fiatal vagyok hozzá, csak, hogy az engem üldözőket ez cseppet sem érdekli! – adtam neki igazat, de hát ez tényleg senkit nem érdekelt.
Az az „Óó” felkiáltás nem nagyon nyerte el a tetszésemet, így gyorsan a kapu felé kaptam a tekintetem, ahol megláttam azt a tekintélyes fogadóbizottságot, akik nagy valószínűséggel csak ránk vártak és nagyon morcosnak tűntek.
- Ötlet? Hát……talán ….várj csak! Talán csinálj úgy, mintha a túszod lennék, akkor nem mernek ránk támadni….talán,….talán ha nem kaptak értesítést rólam is! De, ahogy elraboltál a biztonsági őr orra elől, akár még be is jöhet! –nézek rá reménykedve, mert ennél jobb ötletem nincs, hogy hogyan is úszhatnánk meg a dolgot börtön, vagy szitává lövés nélkül.
Akármit is csinálunk, azt gyorsan kell tenni, mert a kapu és az egyenruhások rohamosan közelednek.

by **Tibutty Tamity** Csüt. Ápr. 19, 2012 8:39 pm

- Tigrisbukfenc? – nevetek fel. – Ez jó volt, kölyök, nagyon jó! - Egészen megrészegülök ettől a kis üldözéstől, a vérem az ereimben száguldozik és az arcomon egy gonosz kis mosoly rejtőzködik, miközben a sikoltozó tömeget kerülgetem. Erősen kapaszkodom a kormányba, bár a tenyerem jó ideje izzad. Nem tudom miért, de az adrenalin és a „száguldás” felszabadít bennem valamit, amit egyedül repülésnél szoktam észlelni… Ki tudja, talán mélyen legbelül már kezdek megőrülni… Vagy csak örülök, hogy végre találtam egy nyomot?! Végre!

- Mégis, kik üldöznek? – kérdezem azzal a mosollyal, amiről még mindig nem tudom, miért van az arcomon. És igen, ekkor jelenik meg a sorfal. Gyorsan mérem végig a biztonsági őröket, ahogy néhányan kihúzott fegyverekkel, esetleg gumibottal a kezükben felkészülten várnak minket. Felszólítanak a megállásra. Így hát megrántom a vállamat és egy hatalmasat farolva rántom ki a kölyköt az én felemnél, míg az autó a másik ülés felől felborul. Vészes gyorsasággal közeledik az emberek felé, akik az életüket féltve (néhányan tigrisbukfencben!) vetődnek oldalra.

A földet érés nem olyan kellemes, mint, amilyennek gondoltam. Négy-három pörgés után hangosan felnyögök. A szárnyaim! Arcom eltorzul a fájdalomtól, majd a fejemhez kapva, megmasszírozom a homlokomat. Mikor elemelem a kezemet, az ujjaim vértől piroslanak. Nagy erőfeszítések árán tornázom fel magamat, megmozgatom a vállamat és az őrök felé pillantok, akik már nagyban felénk tartanak. Most kezdek csak el igazán belegondolni, hogy melyik lett volna a jobb? Elrepülni vagy fegyveres őrültnek mutatni magamat?

- Remek… - Az utolsó, cseppnyi jókedvem is eltűnik, hiszen, azzal az információval, amit megtudtam, semmit sem fogok tudni kezdeni, ha itt most kinyíratom magamat. – Seb, egyben vagy? – kérdezem és egy bocsánatkérő mosolyt küldök felé, ha netalántán neheztelne azért, amiért nem szóltam. Sietve húzom magamhoz és a nyakát a könyökhajlatomba ékelve előveszem a pisztolyt és a hideg csövet a halántékához szorítom.

- Állj! – ordítom feléjük, mire a céltudatos lépések elhalnak, helyette fegyverek szegeződnek ránk.
- Tegye le a fegyverét és engedje el a fiút! – parancsolnak rám én pedig mélyen a közeledő, főnöknek önmagát kitüntető férfi szemébe nézek. Nem várom meg, hogy bekerítsenek minket, sietve hátrálok a kapu felé. A vendégek sikkantva, ijedt tekintettel figyelik a kis közjátékot…

- Talán tényleg könnyebb lett volna elrepülni… - morgom az orrom alatt. – Figyelj Seb, sajnálom, hogy belerángattalak ebbe – mondom a fiúnak, miközben kihasználom azt a pillanatnyi tanácstalanságot, ami az őrökben jelenik meg.

- Nem viccelek! Még egy lépés és szitává lövöm a fiú fejét! – kiáltom és még inkább Sebastien halántékához nyomom a pisztolyt… Óráknak tűnő idő után, végül kiérünk a járdára, ám tovább nem hátrálhatok. Elsősorban azért, mert tudni illik elfogyott a járda. Másodszor, pedig eléggé csökkennek az esélyeink, mikor meglátom, ahogy az egyik régen látott férfi, a társaihoz fut és tájékoztatja őket, légszomjai között, hogy a fiú velem van… Remek… - Fuss! - Ellököm magamtól Sebastien-t. – Gyerünk, tűnj innen, ahogy az előbb csináltad! – üvöltözök vele és még egyszer taszítok rajta, ha nem kapcsolna olyan gyorsan, mint ahogy kellene. Most vagy soha, kölyök, ragadd meg az alkalmat!

by **Sebastien Longley** Pént. Ápr. 20, 2012 5:31 pm

Nagyon örülök, hogy fel tudtam a szavaimmal vidítani, de azt hiszem, hogy most igazán nem ez volt a célom, csak felhívni a közlekedési stílusára a figyelmet.
- Kik? Hát a maffia Tibu. – húzom el fanyarul a szám. – Úgy, hogy ez a kis kergetőzés még nem is volt olyan vészes, de mindenesetre nem hiányoltam.
Aztán ahogy vészes gyorsasággal közeledtünk a biztonságiak sorfala felé, reméltem, hogy mérlegeli feldobott ötletemet, mert nem szerettem volna, ha a suliból kell valakinek jönnie kiváltani a rendőrségi fogdából, nem hiszem hogy jó fényt vetett volna rám.
Mielőtt azonban végig gondolhatnám, egy éles rántás lódít ki a lendületesen vágtázó kocsiból, amely tovább csörtett, de már az oldalára fordulva, én meg hatalmas nyekkenéssel érek földet, és ezt gondolom Tibunak köszönhetem. Még nem is lett volna vészes, ha előtte figyelmeztet, mert akkor fel tudok készülni az esésre, de így keményen beverem a könyököm és a hátam, ahogy igyekszem tompítani az érkezést. Ahogy végre levegőt is kapok rendesen és feltápászkodom, látom, hogy Tibu is egyben van, habár valamivel felsérthette a homlokát, mert keskeny vérpatak indul meg a halántékánál. A közeledő őrökre pillantva elvetem az ötletet, hogy megkérdezzem, hogy van, habár ő ebben halkan megelőz, és én csak bólintok rá.
Úgy látszik maradunk az én ötletemnél, mert a következő pillanatban már átkarolja a nyakamat az egyik kezével, a másikkal a pisztolyt nyomja a fejemhez és így próbálunk a kapu felé araszolni. Akármennyire is én ajánlottam, azért aki már volt egy pisztolycső veszélyesebbik oldalán az tudja, hogy nem egy kellemes érzés.
Persze igyekeznek rábeszélni – fenyegetéssel – hogy engedjen el, meg adja meg magát, de hát ezek mégsem rendőrök, nem fogják kockáztatni az életemet, így aránylag nyugodt vagyok.
Mikor meghallom Tibu mentegetőzését, csak enyhén megrázom a fejem és a fogaim között szűrve a szót, hogy ne nagyon lássák, hogy beszélek nyugtatom meg.
- Nem te rángattál bele, saját magam másztam a bajba, ezért ne hibáztasd magad.
Az őrök a sejtésemnek megfelelően, nem mernek semmit tenni, főleg, hogy Tibu a legzordabb modorában még egyszer rájuk ripakodik, így végül is kijutunk a kapun.
Mikor már azt hiszem minden rendben lesz, a srác egy nagyot taszít rajtam és rám szól, hogy tűnjek el.
- Most mi van? – nézek rá értetlenül, miután pár botladozó lépést teszek. – Hiszen minden jól ment, mi történt? – követem a tekintetét, aztán rájövök, hogy miért is tette, amit tett. – Óóóó! – nyögöm ki értőn, majd hirtelen beleolvadok a környezetbe, de nem megyek sehová, hiszen engem nem látnak, de ha kell még tudok segíteni a fiúnak. Most már nem hagyom hogy baja essen, ha eddig kihúztuk egymást a lekvárból!
- Azt hiszem most már addig nem megyek sehová, amíg te nem leszel biztonságban. – mondom a füle mellett, hogy tudja ott vagyok.

by **Tibutty Tamity** Vas. Ápr. 22, 2012 7:16 pm

Felsóhajtva nézem a fiú eltűnését, hiszen most már nem kell az ő épségéért is aggódnom. Kezd elegem lenni abból, hogy más seggét védjem, főleg, mikor még én sem tudom, hogyan fogok kikeveredni a dologból… Bár, voltam már rosszabb helyzetben, de az mégsem egy vidámpark előtti kis akció volt, hanem egy sikátorban, mindentől távol, a sötétben, ráadásul nem a dolgukat végző, tisztelt polgárokkal szemben kellett megvédenem magamat. Legalább egy zavaró tényező kilőve. Az őrök döbbenetükben felkiáltanak, nagyokat hörögnek és még inkább erősítik a fogásukat a fegyvereken. Persze, attól még hogy mostanában a mutáns populációtól csöpög a tévé is, nem valami hétköznapi, hogy egy kölyök láthatatlanná válik… Tökéletes trükk lenne egy cirkuszban... Mondjuk...

- Kezeket fel! – A pisztolyt a fejem magasságába emelem és a tenyeremet jól láthatóan az őrök felé fordítom. - Larry, Thompson! – kiált az önjelölt vezető, miután már úgy látszik elmúlt a veszély és minden mozdulatomat lesve adja ki az utasítást. – Keressétek meg a kölyköt, nem szökhet el… Aztán vigyázzatok ezzel a másikkal is, nem tudhatjuk, hogy mutáns-e… - Lassan, minden lépést meggondolva közelítenek, míg a járókelők tisztes távolságból figyelik a jelenetet. Fejmozdulat nélkül nézek körbe, de a velem szembeni vidámparkon kívül, csak a két sávos autóút utáni park jelenti az egyetlen megoldást a hátam mögött. Hatalmas fák, tágas terület, egyedül egy gond van vele: el kéne oda jutni. Két oldalt a járda túl feltűnő, mások is megsérülhetnek, így ezt a lehetőséget kizárom.

- Tegye le a fegyvert, lépjen el tőle, aztán térdeljen le és helyezze a kezeit a tarkójára! – hangzik a következő utasítás, miközben a szél távoli szirénák hangját hozza… Ajjaj… Az egy dolog, hogy a sitten csak kisebb csínyekért kellett eddig felelnem, de azért ez már tényleg túlzás lenne. Sebastien hangja miatt úgy megijedek, hogy az ég felé tartott pisztoly felugat a kezemben, miközben több métert ugrok oldalra. Komolyan mondom, már csak a kislányos sikítás hiányzik a repertoárból.

- Hogy az a rohadt életbe, esküszöm Odinra és a mindenható… – egy nagyon határozottan a fejem mellett elsurranó lövés hangzik el, mire behúzott nyakkal fordulok vissza és eldobom a fegyvert. Már csak az kéne, hogy belém is eresszenek egyet... Figyelmeztetés céljából.

- Álljon meg ott ahol van! Gyerünk, emelje a kezeit!!! – ordítanak és látszik rajtuk, hogy nem kell sok ahhoz, hogy lelőjenek. Lépteik felgyorsulnak és pár másodperc alatt beérnek. Azt a kis alkalmat még kihasználom és rúgok párat arra, amerre a kölyköt sejtem.

- Tűnj innen, különben én magam rugdoslak el a maffiához… - A megérkező őrök ellen nem tiltakozok, hagyom, hogy a vállamnál fogva lenyomjanak a földre és körbekerítsenek. Sőt, még a gyomromba érkező „ártalmatlanító” ököllel sincs semmi bajom, hiszen kell a koncentráció… A szirénák egyre hangosabbak, az őrök mondatai összemosódnak, miközben a járókelők izgatott beszélgetéseiket sem tudom kizárni… Úgy látszik elkerülhetetlen, ha nem akarok börtönbe jutni. Így hát újabb félelemhullámot indítok útjára, miközben a kabátom alatt kinyújtom a szárnyaimat, hogy meghosszabbított kezekként üssem le a lábukról az őröket. Kitárom őket és tudom, hogy a kabát túl rövid, hogy takarni tudja… De most nem érdekel. Túl gyorsan csinálom ezt a kis nyújtózkodást, hogy bárki gyanakodna valamire. Távol állnak, az őrök takarnak… természetesen csak addig, amíg el nem tarolom őket. Guggolás közben megfordulok és még egy nagyobb hullámot küldök a körülöttem állók felé. Az egyik őr pisztolyáért kapok, majd leütve párat, kiszabadulok a gyűrűjükből és elkezdek futni a park felé… Pár másodpercem van, aztán... ki tudja mi lesz ebből.

by **Sebastien Longley** Vas. Ápr. 22, 2012 8:49 pm

Miután az őrök és a pánikolva menekülő vendégek számára láthatatlanná váltam és Tibu, úgy nézett ki nagyobb lekvárban volt, mint előtte, hiszen már meg is akarta adni magát, úgy gondoltam, jobb ha tudja, hogy mellette vagyok.
Aztán ahogy ugrott és lőtt egyet mikor megszólaltam, rám is a frászt hozta, így kb ugyanakkorát ugrottam én is az ellenkező irányba, még mákom volt, hogy nem vesztettem el az uralmam a képességem felett, mert akkor tényleg nagy bajban lettem volna.
- Na, most miért??? – szólalok meg halkan, hogy csak ő hallja, miközben nagyon megrémülök, hogy még a végén lelövik itt nekem, pedig nem is akartam megijeszteni, csak segíteni szerettem volna. – Ki akarlak húzni a pácból! Miért akarod, hogy letartóztassanak? – súgom oda még, de ezt már valószínűleg nem hallja, mert a morcos é felettébb dühös őrök leteperik, még hozzá úgy, hogy közben legalább hárman nekem jönnek, de észre sem veszik a nagy tülekedésben.
Közben nagyon töröm a fejem, hogy hogyan szedjem le az egyenruhásokat róla, mert már a rendőrség is lassan tiszteletét teszi, és jó lenne még előttük lelépni innen, de még mielőtt bármit is kiötölhetnék, megmozdul a boly és ……és hirtelen páni félelem uralkodik el rajtam, és kikerekedett szemekkel nézem, ahogy Tibu, ez a félelmetes mutáns, letarolja az embereket maga körül, majd szerezve egy pisztolyt a túloldali park felé kezd rohanni. Ekkor ér a következő rettegés hullám, ami majd a földre dönt, alig kapok levegőt és azonnal láthatóvá válok. Kínlódva próbálok arrébb menni, hogy ne vegyenek észre, de még mindig reszketek.
- Miért? – nyögöm a fiú után, mikor végre már kezdi elengedni a szorítás a szívemet.
Végre kezdem összeszedni magam, de sajnos az őrök is, akik, most felocsúdva fedezik fel, hogy mégis maradt egy áldozatuk.
Így aztán nem sok választásom marad, megpróbálok gyorsabb lenni náluk, hogy még időben eltudjak futni előlük. Természetesen ha sikerül én is a park felé tartok.

by **Tibutty Tamity** Csüt. Ápr. 26, 2012 5:35 pm

A fülemben felcsendülő dudálásokkal és a hatalmas fékcsikorgásokkal igyekszem nem foglalkozni. Elmém legmélyére űzöm őket, hiszen a hangzavar csak még inkább tompítja a koncentrációmat, amire most nagyon szükségem lenne. Túlélés szempontjából sem utolsó, ha oda tudsz figyelni a téged elütni vágyó autókra. Néha felgyorsítva, párszor az utolsó pillanatban megállva kerülöm ki a sebesen érkező járműveket, miközben ezen elmélkedem. Mintha egy halálos táncot járnék a forró aszfalton. Jobbra-balra kapkodom a fejemet és úgy érzem magamat a szürke betonon, mint egy ruhájától megfosztott idegen. A biztonság és a hit, hogy a kocsik messzire elkerülnek, olyan távol áll tőlem, mint még soha. Pedig szoktam hinni… A lelkem mélyén most is ott van a remény, hogy talán nem kell így véget érnie a fogócskának. Hogy nem kell kilapulnom egy autó alatt, hogy aztán a zsaruknak kelljen felkapargatniuk és szép karperecet kattintva a csuklómra, (ajándék gyanánt) bevinni a börtönbe. Természetesen, ha megadom ezt az élvezetet a rend őreinek és előtte nem halok meg... Csak úgy, csökönyösségből.

Ahogy a talpam a járdát érinti, legszívesebben lerogynék a puha pázsitra és hálákat zengve csókolgatnám az anyaföldet... (Rendben, már ez a gondolat is túlontúl érzelmes volt, de betudom az adrenalin mellékhatásának.) Persze ez több okból kifolyólag rosszul venné ki magát, amiket, azt hiszem nem kell ecsetelnem… Miközben sarkamat megvetve elrugaszkodom a sprinteléshez, gondolatban tényleg megteszem, de most sajnos ennyinél többet nem tudok rááldozni az időmből. Majd megcsókolgatom, ha életben maradok.

A hátam mögötti zajokból és felháborodott kiáltásokból nem tudok határozott következtetéseket levonni – ám, hogy készülődik valami, azt a csontjaimban érzem. A park nem valami figyelemre méltó, hiszen pár fán és bokron kívül, egyedül egy tó terpeszkedik el a lombok alatt, de mégis, ez a cseppnyi földi paradicsom egy pillanatra békét csal a szívembe. Szinte már szégyellem magam, amiért fejvesztve rohanok és egy távolabbi susnyásba vetődöm, mintha egy egész S.W.A.T. egység üldözne és nem pár vidámparki biztonsági őrtől kellene tartanom. Persze a felém száguldó rendőrökről sem feledkezem el, de ahogy lihegve próbálok lapulni, elönt a magam iránt érzett düh. Nem lehet igaz, hogy ezt csinálom! Voltam már rosszabb helyzetben, könnyebben ki tudtam vágni magamat, most pedig úgy menekülök, mint egy kezdő kis bolti tolvaj. Belebokszolok a talajba, de a megmozdulásomra a virágzó bokor ezernyi fehér és rózsaszín szirmot szór rám. Szám elvékonyodik, a szemem összeszűkül és a kezem pár pillanatra ökölbe szorul… Hát, mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar sort keríthetek az anyafölddel való találkozásomra...

- Remek… - állapítom meg szárazan, ki tudja hányadszorra ezen a napon… Kezdem úgy érezni, ez jellemzi az egész eddigi életemet. Egy lassú, elnyújtott, cinikus szócska… A nedves föld az (eredetileg) fehér ballonkabátomra tapad. A kabátnak hála a szárnyam nem akad fenn az ágak sűrűjében, de teljesen tönkrement… Kár, pedig igazán hasznos kis társam volt. Miközben azon gondolkozom, hogy a tavasz beköszöntével, vajon merre fogok találni téli kabátot és ki az a barom rajtam kívül, aki ilyenekben járkál, az orrom hegyéről lefújok egy virágszirmot. A mozdulat félúton megfagy, miközben a szirom lustán szállingózik lefelé. Nem sokáig fogom élvezni a magány örömeit… A siető léptek miatt még jobban összehúzom magamat és miután egy babakocsis anyuka és egy öreg házaspár is eltipeg előttem, megérkezik a lábak tulajdonosa. Fájdalmasan felsóhajtok és a földre esik a fejem. Érzem a homlokomra tapadó föld és levéldarabokat, de ez nem állít meg abban, hogy jó ideig csak rázzam a fejemet. Kész, egyszerűen nem tudok ezzel már mit csinálni, egyedül elnyúlva szenvedek a bokor alatt. - Remek... - lehelem még egyszer.

- Pszt! – sziszegem egy idő után, mikor meghallom az újabb vendégek lépéseit. Látom, hogy ő is elgondolkozik azon, hogy ideje tovább futni… De nagyon jó lenne, ha nem az én rejtekhelyemnél esne ekkora dilemmába, mert a végén engem is elkapnak. Ha nem hallja meg a halk pisszenést, kissé erősebben megismétlem. Ha ez sem használ és csak annyit érek el vele, hogy ide-oda kapkodva a fejét próbál rájönni vajon honnan jöhet a hang, egyszerűen megragadom a közelben lévő bokáját és ujjaimat rákulcsolva meghúzogatom… Ha pedig a rendőrök vészes gyorsasággal közelednek – ideje berántanom a fiút.
- Egy szót se! – suttogom felé és elnézve a bokor levelei közt átjutó minimális világosságot, talán reménykedhetek abban, hogy nem látnak meg engem… Rendben, minket!

by **Sebastien Longley** Pént. Ápr. 27, 2012 5:54 pm

És most nagy mázlim van, hiszen egy hajszállal előbb ocsúdtam fel a rémálmokból, mint ahogy a fegyvert szorongató biztonságiak, így pont volt annyi időm, hogy meginduljak a már az út túloldalára érő Tibu után. Nekem azért sokkal könnyebb dolgom volt, mint neki, aki a mit sem sejtő autósok rémült fékezésétől és kormányrángatásától eléggé kiszámíthatatlan járművek között igyekezett átérni a fák közé, mert addigra már egymás hegyén-hátán ugyan, de álltak a kocsik és nekem csak átugrani vagy megkerülnöm kellett őket, na meg vigyázni, hogy el ne kapjanak. Mire lihegve átértem, addigra a srác már eltűnt, de nem nagyon volt időm ezen filozofálni, hiszen már hallottam az utánam trappoló lábakat, így kénytelen voltam tovább rohanni a fák közé.
Az egyik kereszteződésnél megtörik a lendületem, míg azon gondolkozom, hogy merre tovább. Kezd az egész a régi jó maffiafiúk üldözéseihez hasonlítani, és abban már nagy gyakorlatom van. Azon töröm a fejem, hogy mi lenne a jobb, ha elbújnék, vagy tovább menekülnék? Ez a park nem túl nagy, így hamar kilyukadnék a túloldalon, ha megkerülöm a tavat, de kérdés, hogy akkor nem futnék-e a rendőrök karjaiba, akiknek a szirénái már nagyon közelről szóltak. Vagy bújjak el, akkor meg, ha körbezárják és átkutatják a parkot, csapdába esek. Mielőtt döntésre jutottam volna, megzavart valami. Először azt hittem csak képzelődöm, de mikor másodszorra is hallottam a hangot, akkor már gyanús lett a dolog.
Azonban arról, amerről jöttem egy nagyobb csapat léptei közeledtek és már nem volt időm arra, hogy megnézzem mi okozza a zajt, futottam volna tovább, amikor valami megfogta a bokám és a következő pillanatban szabályosan berántott a sűrű bokrok közé.
Még szerencse, hogy az eséstől egy pillanatra nem kaptam levegőt, így nem is kiáltottam fel, a következő pillanatban meg már megismertem a sutyorgó Tibut, így már csak egy széles vigyor kúszott az arcomra.
- Oké! – leheltem vissza és mellé másztam, hogy lássam milyen veszély fenyeget még minket.
Az úton jó pár fegyverét szorongató biztonsági őr jött felénk, és igyekeztek minden bokrot átnézni. Az egyiknek pont akkor szólalt meg a rádiója.
- Kakukk kettő, Kakukk kettő jelentkezz!
- Itt Kakukk kettő! Mi a helyzet?
- Megérkeztek a rendőrségtől a kutyások is, a park túloldalán kezdik meg a keresését és fokozatosan haladnak felétek. Maradjatok a helyeteken, míg oda nem érnek, nehogy kicsússzanak a körből a gyanúsítottak! – érkezett a parancs.
- Értettem! A helyünkön maradunk!
Az őrök megálltak és szétszóródva, de azért elég közel egymáshoz várakozni kezdtek.

by **Tibutty Tamity** Pént. Ápr. 27, 2012 6:44 pm

- Átkozott kis korcsok, mindig ők okozzák a bajt! – hallom az egyik őr gyűlölködő szavait, ahogy a fogai között szűri ki őket, míg kezeivel és lábaival random módon ütlegeli az kis ösvény két oldalán elhelyezkedő vegetációt. – Komolyan mondom, mint a pestis, úgy terjednek… - Megpróbálok kilesni, hogy megállapítsam mennyien vannak, de a beszélgetésekből, majd az azt követő csendből nem sok mindent tudok leszűrni. Rendben, egy dolog hamar leesik: nagy sz*rban vagyunk.

- Én megmondtam az asszonynak; a halott mutáns a jó mutáns – kapcsolódik be egy másik, mély, dörmögős hangján és társához hasonlóan, szisztematikusan szurkálja a bokrokat. Fegyelmezetten dolgoznak és az előbb történtek sem döbbentik meg annyira őket, mint amennyire azt hiszem, hogy kellene. Milyen biztonsági őrök ezek? Fogcsikorgatva és feszült tartással lapulok tovább, miközben agyam vészes gyorsasággal kattog, hogy valami felhasználható ötletet ragadjon ki az emlékeimből… Aztán, ahogy telnek a másodpercek és a két őr felénk közelít, megelégszem egy csipetnyi őrült látomással… Vagy legalább valamit kérek, Ezus! Esetleg Taran… Isten?

Annak legalább örülök, hogy a kölyköt sikerült időben „megmentenem”. Nem vagyok benne biztos, hogy a jelenlegi helyzetben jobban jár, ha mellettem van, mintha hagytam volna elfutni, de hát ezt már nem tudjuk meg soha. Bár a mosolyára csak rosszallóan megcsóválom a fejemet, de azért én sem tudom elrejteni a vigyorom. Ahogy egymás mellett szuszogunk, az-az érzésem támad, hogy minden szívdobbanásunkat és levegővételünket meghallhatják. Csapda… És én rühellem a csapdákat. A fiúra nézek, mikor meghallom a „kutyások” szót… Kutyák? Mégis, mire készültek ezek?! Ahogy ezen gondolkozom két fekete cipő érkezik a bokrunk elé. Nyelek egyet és a levegőt a tüdőmben visszatartva ragadom meg Sebastien vállát és aprót nyomva rajta, jelzem, hogy induljon el hátrafelé. Szám elé teszem a mutatóujjamat, majd miután látom rajta, hogy megértette, nagyon, de nagyon lassan az egyik könyökömet felemelem, hogy pár centivel távolabb jussak az őrtől.

- Most mondd meg Klark! Mi lesz így ebből a világból? Sok elfajzott degenerált járja a világot és csak pusztítanak! Heh, a Föld szennyei… - morog a mély hangú és ingerülten belerúg a bokorba, minek hatására a fehér szirmok már nemcsak rám, hanem a fiúra is záporoznak. Homlokomat idegesen ráncolom, miközben az ujjaimat tördelem idegességemben. Még, hogy mi vagyunk a hibásak?! Az egyre növekvő düh és az a tudat, hogy miközben ők aláznak meg, még nekünk kell a földön kuporogva menekülnünk, mintha valami alsóbbrendű kis férgek lennénk, akik… Majdnem felszisszenek, mikor oldalra gurulva kikerülök egy hosszabb rúgást. Pont elmegy közöttünk, hála a gyors reagálásunknak, mint egy régi óra ingája és ahogy a láb visszahúzódik megkönnyebbülve nézek Seb szemébe.

- Most már csak azért is el akarom kapni ezeket a dögöket… - válaszolja Klark. Mr. Mélyhang, úgy látszik kezd visszahúzódni, ám hirtelen…

- Hé, azt hiszem találtam valamit! – visszafordul és kezével az ágak közé nyúlva, megérinti a kabátom alatt rejtőző szárnyamat. Az érintéstől kiráz a hideg és már nincs időm menekülni… Reflexszerűen lapulok még jobban le, a köztem és Seb között kutató ujjai elől.

- No, mi az? – kérdezi a másik fellelkesülve, de egyenlőre még nem nyúl a rádiójához, hanem csak közelebb lépdel.

- Esküszöm, az előbb még… - A harci mókus hatalmas zajt csapva ugrik le a mellettünk díszelgő fa törzséről, a gyenge, fenti bokorágakon átugrálva könnyedén szeli át a levegőt és pár másodperc múlva már el is húzta a csíkot az ösvény túloldalára menekülve. Vörös kis teste ívesen hajlik, ahogy iszkol… Klark jóízűen felkacag… Én pedig egyenlőre mozdulni sem bírok a döbbenettől és a hitetlenkedéstől.

by **Sebastien Longley** Pént. Ápr. 27, 2012 8:05 pm

Az őrök egyre közelebbi kutakodása és a közben kihallgatott beszélgetés már azért levarázsolja a vigyort az arcomról, hiszen ezeket a rasszista szövegeket olyan sokszor vágják a fejünkhöz, és egy vidámpark őrségétől igazán nem ezt várná az ember.
Látom, hogy Tibu is feszülten figyel, ahogy én is és pont ezért meglepő, ahogy a cipők váratlanul megjelennek a bokor előtt, ahol lélegzetvisszafojtva lapulunk.
A srác gyorsan a szája elé teszi az ujját, de hát egyébként is hülye lennék most megszólalni, hiszen meg sem merek moccanni, mert azt gondolom, akkor tuti felfedeznének, így aztán nagyon nehezen szántam rá a mutogatására, hogy hátrálni kezdjek.
Ekkor jön a rúgás az egyik őr részéről, aki talán csak a szavait akarja ezzel megerősíteni, de sikerül majdnem eltalálnia, ezért kissé gyorsabban igyekszem négykézláb hátrafelé mászni.
Még időben kapom oda a fejem, hogy lássam, hogy a következő lendületes lábmozdulat, alig kerüli el Tibu-t, és az én fejemet. Csak az a szerencsém, hogy időben rántottam félre. Még az ütő is megállt bennem és levegőt is alig merek venni, ahogy rémülten meredek a srácra.
A rémület oka, az a megjelenő kéz, ami Tibu feje fölött megjelenve, megérinti a kabátja kidudorodó részét. A fiú egészen beleolvad a földbe, így az őr keze már csak a levegőt markolja, de nagy valószínűséggel, ahogy a szavai is jelzik, mindjárt maga is utána lép és akkor lebuktunk, hiszen már a társa érdeklődését is felkeltette.
A víz lever és már felkészülök a legrosszabbra, mikor megjelenik a kis bozontos farkú hős lovag! A kis mókus hatalmas lendülettel húz el felettünk és iramodik tovább, elvonva rólunk a figyelmet.
~ Ó, köszönöm Istenem! ~ rebegek hálát a Teremtőnek, és fújom ki halkan a visszatartott levegőt, hiszen ezzel elkerülhettük az azonnali lebukást, de sajnos továbbra sem láttam, hogy hogyan fogunk innen elkeveredni még a kutyák előtt.
Tibura nézek, hogy most mi legyen, miközben tovább mászok hátra, minél távolabb az őröktől. Már egészen jól belejövök, mikor véletlenül egy szárazabb gally kerül a lábam alá és hangosan megreccsen, ahogy a súlyom ránehezedik.
Először megmerevedek, aztán mivel már nincs veszteni valónk, eszeveszett sebességre kapcsolok, hogy a bokrok fedezékében, minél messzebbre másszak, aztán felugrottam és oda kiáltva Tibunak rohanni kezdtem a tó felé.
- Fuss jobbra! Én balra megyek, a tó túloldalán találkozunk!
Igaz, hogy nem túl nagy a tó és ha jó iramot futunk, akkor pár perc alatt megkerüljük, de legalább megzavarjuk a minket üldözőket.

by **Tibutty Tamity** Hétf. Ápr. 30, 2012 3:40 pm

Reccs… Egy jól ismert hang jelzi, hogy ezt a küldetést elbuktuk... Vagyis az esélyeink, hogy megússzuk börtönbe kerülés nélkül, 1 százalékról 0.01 százalékra redukálódtak – jó esetben. Persze tudom én, sokan kérdeznék tőlem, hogy miért vagyok ennyire bizakodó… De hát, ha a mutáns ismeri a képességeit, akkor dicsekvés nélkül megszavazhat magának ennyi esélyt a szabadulásra. Izmaim megfeszülnek és a szárnyamba enyhe görcs áll, ahogy azon igyekszem, hogy még véletlenül se mozduljak meg. Ki tudja, talán kettő vagy három másodperc eltelhet így, de nekem végtelenségnek tűnik az a feszültséggel és számítóssággal kitöltött idő, aminek végül Sebastien gyors menekülése vet véget. A megmozdulása engem is menekülésre késztet, bár nagy igyekezetemben majdnem egy fának hátrálok, de végül csak kijutok. A másik oldalon álldogáló őrök már meg sem lepődnek azon, ahogy a két gyanúsított kiugrik a bokrok közül és zöld leveleket hagyva maguk után elindulnak, hogy megússzák ezt az istenverte napot golyó nélkül.

- Mondtam én! – kiált fel dühösen az őr és társával egyszerre nyúlnak a pisztolyukért, mintha tükör előtt gyakorolták volna.

- Hé, fiúk, ott vannak! – füttyent Klark szétszóródó társaiknak, akiknek fejei hol egy fatörzs mögül, hol pedig egy bokorból bukkannak elő… Hogy rövid és tömör legyek; nem várom meg az első lövéseket, így hát, miután egy értetlenkedő „Mi?!”-t kiáltottam a fiú után, inkább ráhagyom a dolgot és megindulok jobbra. Nem mondanám azt, hogy a futás nem tartozik az erősségeim közé, hiszen, ha muszáj, akkor sokáig bírom, ám, valljuk be – én inkább a levegőhöz vagyok kötve, mint a szárazföldhöz. Akárhogy is akarom tagadni, lassan le kell szoknom arról, hogy figyelmen kívül hagyom azt az apró kis bibit, hogy szárnyam van. Mutáns vagyok. Az emberek bevetik az összes fegyvereiket, így én sem tehetek mást… Ráadásul most nem csak rólam van szó. Ott van Seb, akiért én felelek... Nem tehetek róla, aggódom érte.

- Remélem, megéred a fáradozást kölyök – szűröm a fogaim között borús tekintettel és miközben egyik lábamat a másik után durván vágom a talajhoz, vállamról energikus mozdulatokkal csúsztatom le a rongyként lógó kabátot. Ahogy az anyagot az egyik markomba szorítva, a tollaim közé szökik a sebességtől hűsítő hatású levegő, legszívesebben felsóhajtanék. Így is teszek. Felsóhajtok már vagy századszorra megismételve önmagamat, mikor idáig eljutok. Kegyetlen az élet… Hisz azt nem engedi, amit leginkább akarnál – vállalni önmagadat… Persze van pár szerencsés, de a legtöbbünknek nem adatik meg. Szárnyaimat kitárom, a fekete tollak felfogják a levegőt és megnehezítik a futásomat. Nem érdekel… Ez olyan számomra, mint a drog… Szükségem van rá… Megunhatatlan. Felejthetetlen.

A hátam mögötti kiáltások és lábdobbanások sem zavarnak annyira, mint amennyire kellene. Nagyon jól tudom, hogy az érdektelenséget meg fogom bánni – később… Most csak a szabadság érdekel. A szabadság és az a késztetés, ami azt súgja kellemes hangján, hogy hagyjak magam mögött mindent és ne törődjek semmivel. A víz tükrén élesen visszatükröződik a napfény, ami átjut a lombkoronán. Darabos, ahogy a világot felfogom a földöntúli boldogságon keresztül… Félúton vagyok… A túloldalt látom Seb hihetetlenül gyors mozdulatait, ahogy nemsokára megkerüli a tavat. Szemben, a nádfüggönyön át néhány kék ruha is megjelenik. Kutyák csaholása. Lövések. Utasítások. Szárnycsapás… A könnyedség és kecsesség, amivel felküzdöm magamat a levegőbe, leírhatatlan… Szárnycsapás. A víz felett átrepülve, már tudom, hogy jól döntöttem. Talán egy pillanatra elfog a bizonytalanság, miközben tükörképem szemébe nézek, de mélyen belül tisztában vagyok vele, hogy elkapnak minket. Bekerítettek. Szárazföldön esélyünk sincs. A fiú, ha nem vett volna már észre vagy nem fordul abba az irányba, amerre a meglepett rendőrök szegezik a pisztolyaikat, egy figyelmeztető kiáltással gyors magyarázatot kap arra, hogy – jövök.
Felkapva őt, igyekszem elvinni innen… Csak el innen…

by **Sebastien Longley** Hétf. Ápr. 30, 2012 4:31 pm

Hátra sem nézve rohanok, és nagyon remélem, hogy Tibu hallotta és meg is teszi amit odakiáltottam neki, mert amíg az őrök eldöntik, hogy ki ki után fusson, addig megúszhatjuk, hogy céltáblának nézzenek minket.
Még hallom a dühös kiáltásokat és a kibiztosított fegyverek hangját, ami még nagyobb erőkifejtésre ösztökél, és úgy szedem a lábam, mintha én akarnám megnyerni a rövidtávfutás olimpiai számát. A képességem nagyon gyorssá tesz, de azért nekem is vannak korlátaim és nagyon fárasztó is.
Viszont nagyon úgy néz ki, hogy ezzel a váratlan kirohanással sem fogjuk megúszni a dolgot, mert már a tó túloldaláról is hangok hallatszódnak, ráadásul még kutyák ugatása is vegyül bele, ami azt jelenti…..szóval azt jelenti, hogy teljesen esélytelen, hogy meglépjünk előlük.
Hiába vetném be a láthatatlanná válás trükkömet, a négylábúakat nem tudom megtéveszteni, a szagomat ugyan úgy érzik. Ezerrel pörög az agyam, hogy mit kéne tennem, ráadásul lelkiismeret furdalásom van, hogy én hoztam a bajt Tibura is, hiszen, ha nem jövök utána, tálán már hetedhét határon is túl van.
Már a tó túloldalán járok és a közelemben lévő fákat vizslatom, mert támad egy ötletem, hogy a kutyákat is hogyan téveszthetném meg, de ekkor megint eszemben jut, hogy nem vagyok egyedül. Ekkor hallom meg a kiáltozásokat és önkéntelenül hátrakapva a fejem az üldözőimre, hogy mit csinálnak, nézek arra, amerre ők is, de már csak az egyre nagyobb árnyat látom magam felé repülni, aztán már a levegőben is kalimpálnak a lábaim, amitől kis híján infarktust kapok. Egy pár másodpercig mozdulni sem merek de ahogy egyre magasabbra emelkedünk végül csak felnézek, és ekkor esik le az állam, ahogy meglátom Tibut és a hátán a hatalmas fekete szárnyakat.
- Óóóó! – nyögöm ki bőbeszédűen. – Nem is sejtettem, hogy…..
De rájövök, hogy most nem hiszem, hogy a legalkalmasabb megvitatni a mutáns képességeinket, ami amúgy is nyilvánvaló most már, inkább azon kéne igyekezni, hogy elkerüljük a felénk repkedő golyókat, amik a már felocsúdott egyenruhások felől egyre szaporábban érkeztek.
- Előbb-utóbb eltalálnak, hiszen már a parkot is körülvették. – kiáltom oda a fiúnak. – Valami sűrű fás helyen kéne leszállni, hogy a lombok között elrejtőzhessünk, így a kutyák sem kapnak szagot, és talán megúszhatjuk. Vagy van valami jobb ötleted?
De ekkor egy egészen másfajta lövés hangja hallatszik és egy jókora lökéshullám taszít minket meg a levegőben, majd újra és újra felzendül a mély hang, amitől úgy érzem beszakad a mellkasom és a dobhártyám. Nem is tudok figyelni Tibura, de sejtem, hogy ez nem fog jót tenni a repülési képességének. Hallottam valami hasonló fegyverről, amiről Sarah mesélt egyszer mikor megtámadták őket és mintha valami hanghullámokat lövellne ki, de az, hogy ezeknek a fakabátoknak is van már belőle, most engem cseppet sem vigasztal. Remélem nem fogunk lezuhanni.

by **Tibutty Tamity** Szomb. Május 05, 2012 3:50 pm

Nem reagálok a fiú megszólalására, egyszerűen örülök, hogy nem kapálózik ijedtében és próbál szabadulni. Bár, nem mintha olyan sok embert (és mutánst) lett volna kedvem reptetni a közeljövőben, de az általános reakció a sikítozás és az ijedtség volt… Legalább ezt hanyagoltuk. A dolgon, hogy erőteljes szárnycsapásokkal, hamar a fák lombkoronái fölé emelkedjek, amúgy sem könnyít a felénk záporozó golyók hada, nem hiányzott volna még a fiú ellenállása is.

- Van. Eltűnünk – válaszolom szárazon. Az erőkifejtés közben nem tudok a srácra koncentrálni. A hátam megfeszül és ahol a hátamhoz csatlakoznak a szárnyaim, a szárnytöveim - égek a megerőltetéstől. A levegő most az ellenségem és nem a társam. Túlságosan nehezen emelkedünk fel, le akar taszítani és a tollaim nemhogy megfogják, hanem kieresztik a menekülésünk kulcsát. Csapok, a lökés feljebb visz, majd a hatalmasra nyitott szárnyakat összébb csukom és a hátam közelében felemelem, majd az ég felé tárom és ismét csapok egyet, lefelé legyezve a levegőt. Gyerekjátékként kellene mennie, hisz amennyi ideje kell ezzel az átokkal/ajándékkal élnem, hogy mondhatom; mindent tudok a repülésről. De az ilyen magasságok elérése, ilyen rövid táv alatt, lehetetlennek tűnik. Egyszerűen lehetetlen… Így, mikor a jobb lábszáramba egy éles fájdalom hasít, a kiáltásom közben irányt változtatok és nem harcolok a gravitációval. Abból sosem származik semmi jó. Ernyőként tárom szét a szárnyamat és lassan ereszkedem, hogy aztán a lomb és a törzs közötti vékony választóvonalon igyekezzem kikerülni az ágakat. Ám erre nem kerül sor, mert a hátulról jövő lökéshullám nekipasszíroz a legközelebbi fa kérges törzsének. Ahogy kiszökik a mellkasomból a levegő, halkan felnyögök és még az a szerencsénk, hogy egy hatalmas ág van alattunk, így mikor elkezdünk lefelé zuhanni, a több méteres mélységbe, hamar megállunk. Ekkor engedem el a fiút és gondolom elég nagy már ahhoz, hogy magától is megkapaszkodjon, mert én túlságosan el vagyok foglalva a fulladásommal. Szárnyaim bénán lógnak lefelé és én fejjel lefelé vizsgálom a világot pár másodpercig, majd erőt veszek magamon és felülök. Magamhoz húzom a szárnyamat és megrázom a fejemet, hogy hamarabb tisztuljon a kép, miközben a bal vállamat is egy éles fájdalom kezdi emészteni.

Ez meg mi a jó édes anyám volt?!

- Készülj!... És lőj! – utasít valaki és az utolsó pillanatban köszönhetem a lélekjelenlétemnek, azt, hogy nem zuhanok le. Megfordulva, erősen kapaszkodom az ágba, ujjaimat felsérti a kéreg, miközben lábaim a levegőben kalimpálnak. Mikor áthalad rajtunk a hullám, ágak törnek le recsegve, hogy hatalmas robajjal csapódjanak be a földbe, miközben a levelek táncra kelnek körülöttünk. Hunyorítok, hogy a por ne menjen a szemembe, majd összeszorított fogakkal felállok. Ha közben a fiúnak segítségre van szüksége, igyekszem ott teremni, de amúgy csak a szemem sarkamból érzékelem a jelenlétét. Nem kellenek ide szavak. Nem kell ide semmi, hogy megértsük egymást. Hát igen, a szerencsétlenség összekovácsolja az embereket.

A fák tűrhetően közel vannak ültetve egymáshoz és a magasságunkban kialakított hálózat, tökéletesen a hasznunkra válhat. Csak ugrani kell és néhányszor rásegíteni repüléssel. Mivel nem tudom, hogy mire képes a fiú, felajánlom a kezemet, hogy kapaszkodjon… Aztán ugrok egy messzebbi ág felé.

by **Sebastien Longley** Szomb. Május 05, 2012 7:30 pm

Nem nagyon van időm gondolkodni, hogy mi történhetett, mert már érzem, ahogy Tibut is eléri a lökés, ami egy fához csap bennünket és a következő pillanatban már el is ereszt, én meg kétségbeesetten próbálok valamibe megkapaszkodni, mert az előbb még elég messzinek tűnt a föld.
Szerencsénkre egy vastag és stabil ág volt alattunk, így csak addig tartott a zuhanás. Gyorsan megkapaszkodom és igyekszem nem lecsúszni semerre, de szemem már a srácot keresi, aki hála az égnek úgy látszik szintén megmarad, habár ránézésre őt sem kímélte sem a hanghullám, sem a fával való találkozás, és mintha még vérezne is itt-ott.
- Jól vagy? Eltaláltak? – kérdezem aggódva, de be sem tudom fejezni a mondatot, mikor az újabb parancsszó hallatán görcsösen markolom meg az alatt lévő ágat, de még így is alig bírok megmaradni, vészesen megingok, de végül csak nem esem le. Megrázom a fejem, mintha a nyomást le tudnám rázni magamról, mint a kutya a vizet, de így is elég tompán hallok csak. Látom, hogy Tibu elindul felém, hogy felhúzzon, de egyelőre el nem tudom képzelni, hogy merre akar tovább menekülni, mert nem hiszem, hogy repülni tudna ebben az állapotban, meg aztán újból leszednének minket, lent pedig már várnak minket kutyástól, fegyverestől.
Mikor felállunk és előre mutat, már kezdem kapisgálni, hogy mit akar. Lenézek, majd ismét a mutatott irányba és kissé sápadtan nyelek egyet.
- Azt tudod ugye, hogy én nem tudok repülni? – próbálom elviccelni a dolgot, de aztán elindulok utána.
Most próbálom ki először, hogy milyen is, mikor a nyelvemmel is segítek egy-egy ugrásnál, ha megbillenek, és hát elég sokszor van rá szüksége, hiába, nem mókusnak teremtettem, habár most egy hasonló képesség biztos jól jönne.
Végül is egész gyorsan haladunk így, és az üldözőinket is faképnél hagyjuk. Ezek szerint csak vaktában lövöldöztek, hátha lepotyogunk valahol, de pontosan nem tudták merre vagyunk.
Aztán egyszerre csak elfogytak előlünk a fák, és egy nagyobb tisztás után, már csak egy sornyi fa választott el minket a park másik oldalán lévő úttól, ahol elég nagy nyüzsgés volt, rengeteg ember állt egy kordon mögött kíváncsiskodni, mi ez a nagy rendőri jelenlét.
- Azt hiszem, arra talán kijuthatnánk. – mutatok kisebb szemlélődés után, a jobb oldalra, ahonnan épp elhívták a posztoló rendőröket, mert valaki elájult a tömegben.

by **Tibutty Tamity** Vas. Május 06, 2012 9:12 am

Elrugaszkodom, és mikor látom, hogy lehetetlen elérnem a következő ágat, szárnyaimat kitárom, amennyire a hely engedi és csapok egyet. Így megy ki tudja mennyi ideig. A fogaim között veszem a levegőt és többször felszisszenek a belém nyilalló fájdalomtól. Néha-néha kénytelen vagyok egy fának dőlve megállni. Nem érdekelnek a mellettem becsapódó golyók és azok a furcsa hullámok, amit telibe kapják a közelünkben lévő fákat. A látásom homályos és ahogy előre haladunk, egyre fáradtabb vagyok… Álljunk meg… Csak egy kicsi pihenőt kérek…

Hiába, nem vagyok harcos. Tolvaj már inkább - de azok között kiváló. Ráadásul a szárnyak sem arról híresek, hogy olyan nehezen törnek bennük a csontok… Remélhetőleg ezt el fogom kerülni. Nagyban lihegek, mikor Sebastien ismét megszólal és a vállamra tapasztott ujjaim között a vérem kitartóan folydogál. Legszívesebben öklendezni lenne kedvem, de még arra sem érzek elég energiát, hogy megtegyem. Hosszas nézelődés és pislogás után kirajzolódik előttem a hely, amerre a fiú mutat… Próbálom felmérni a helyzetet, hogy vajon mégis mennyi annak az esélye, hogy ezt élve megússzuk, de már a gondolkodás is nehezemre esik. Vagy egyszerűen már túl akarok esni rajta. Vagy így vagy úgy… Csak némán bólintok az ötletre és már a szárnyam miatti felfordulás is hidegen hagy. Tűnjünk el innen! Még utoljára megemberelem magamat és miközben eldöntöm, hogy soha többé nem járok vidámparkba, felegyenesedem. Ki tudja, lehet, hogy egyedül én nem értem a vidámpark poénját.

- Rendben – válaszolom kevés meggyőződéssel, majd mikor elkezd lefelé mászni, követem. Bár lassabban és vontatottabban, mint a fiú, de végül leérek. Megtántorodok, mikor a rossz lábamra huppanok, de sikerül két lábon maradnom. Pár pillanatig csak a levegővételre figyelek, majd a tekintetemet a fiú arcára vezetem. – Kölyök, attól tartok ez nem jó ötlet – szólalok meg elhúzva a számat. – Lassú vagyok. Futni, repülni nem tudok, a szárnyaimat rögtön észreveszik. De te még kijuthatsz. – Ahogy ezt kimondom, tisztában vagyok vele, hogy igazam van. Nem fogom kockáztatni azért az életét, hogy megmentsen egy ismeretlent… Persze, ez fordítva is igaz lehetne, de látszik, hogy sokkal fiatalabb, ráadásul én kevertem bajba. És a maffia keresi. Azért ez egy lényeges információ, hiszen nem lenne jó ötlet kinyíratni, mert akkor megkeresnek és nekem is készítenek egy pár betoncsizmát. Ha ellenkezni kezdene, megfogom a vállánál és belenézek a szemébe. Jelenleg még az sem érdekel, hogy magasabb nálam és feljebb kell emelnem a fejemet. Megszorítom a vállát, hogy megtámaszkodhassak és idegesen szólok. – Ne vitatkozz velem, tudom, hogy mit csinálok – persze, ilyenkor milyen jó, ha az ember tökéletesen tud hazudni -, válj láthatatlanná és tűnj innen. Most már lehetőleg véglegesen… Láttad mennyi zsaru vár ránk, ezek jönnek, mint légy a dögre, mikor meghallják, hogy mutánsokat kell elkapniuk. Nem fogja érdekelni őket, hogy kiskorú vagy. Nem fogja érdekelni őket, hogy semmi közöd ehhez… Nem fogja érdekelni őket semmi, csakhogy elkaphassanak és megverhessenek, mielőtt kénytelenek elengedni. – Ellököm magamat tőle és ezzel talán őt is megtaszítom.

Ha végre elmegy, csak felsóhajtok, majd egy fa tövébe bicegek és lerogyok. A szárnyaim bénán esnek a két oldalamra, ugyanúgy, ahogy a kezeim az ölembe. Behunyom a szemem és felemelve a fejemet élvezem a nap kellemes melegét. Finom…

Ha pedig nem akar tágítani idegesen kifújom a levegőt, de nem lépek egy tapodtat sem előre. Furcsa… általában nem érdekel a másik, az, hogy egy idegenért én tegyek ekkora áldozatot, pedig meg is botránkoztat. Mégis, ahhoz már túlságosan megkedveltem a kölyköt, hogy hagyjam belesétálni a biztos „halálba”. Nem-nem… Na, szép, nekem is most kell udvariaskodnom. Remek… De az ellen, ha elkezd rángatni és makacsul visz kifelé, nem tudok mit kezdeni. Nincs erőm hozzá... Se akaratom. Érzem, hogy már az ájulás határán állok.

- Hány óra van? - kérdezem suttogva és ha értetlenkedik, csak megismétlem hangosabban. Ha megmondja, megkönnyebbülten felsóhajtok és bólintok egy aprót. - Az jó... El tudnál vinni a bronx-i templomhoz? St. Luke's Church... Frederick atya... - egyre álmosabb vagyok. Már ahhoz sincs energiám, hogy becsukjam a szárnyaimat. Kitárva folynak utánunk a földön, végigsimítva a füvön, vércsíkkal jelölve meg az utat... Nem tudom mikor, de elsötétül körülöttem minden... Néha-néha felkelek, de egyre nehezebb ébren maradnom. Fáj a vállam, a lábszáram, az oldalam, a combom és még a szárnyaim is... Szinte mindenhol ott van a kín.

//Folyt. St. Luke's Church//

by **Sebastien Longley** Vas. Május 06, 2012 10:02 am

Mikor ránézek Tibu-ra, meg kell állapítanom, hogy egyre rosszabb bőrben van. A szemei már nem mindig tudnak fókuszálni és bár még mozog és igyekszik tovább jönni, de már inkább én húzom őt magam után, mint hogy ő kezdeményezzen.
Ahogy leérünk a földre még meg is tántorodik, ami nagyon nem jó jel, az arca holtsápadt és egyre jobban vérzik. Tehetetlenül nézek rá, hiszen most igazán igyekeznünk kéne, mert ha a rendőrök visszatérnek a posztjukra, az utolsó lehetőségünk is oda lesz, hogy meglépjünk ebből a csapdából.
- Nem gondolod komolyan, hogy itt hagylak? – rázom meg a fejem elutasítóan. – Együtt keveredtünk bele, együtt is keveredünk ki belőle…..vagy nem. – de erre nem is akartam gondolni. – Sajnos már éppen elég tapasztalatom van a menekülésben. – nézek rá halvány mosollyal, hogy megpróbáljam elbagatelizálni a dolgot. – Ezt is meg fogjuk úszni, hidd el!
Persze sejtettem, hogy megpróbál vitatkozni, meggyőzni, hogy húú, mennyire jobb lesz nekem, ha egyedül menekülök, de ahhoz már túlságosan megkedveltem ezt a srácot, hogy erre komoly esélye legyen. Kicsit hasonlít rám, csak idősebb kiadásban, ezért semmi pénzért és semmilyen rábeszélésre nem hagynám itt. Talán az, hogy egyedül vagyok egy nagyvárosban, és mindenkiben, aki segít nekem a családomat látom, az oka annak, hogy sokkal jobban ragaszkodok még egy alkalmi ismerőshöz is, mint más ember. De akármi is az oka mindent meg fogok próbálni, hogy épségben kijuttassam innen, míg nem késő, hiszen most ő sérült, így nekem kell észnél lennem.
- Ha, azt hiszed, hogy ezzel megijesztesz nagyon tévedsz! Kerültem én már verőemberek kezébe és nem hiszem, hogy a zsaruk többet tudnának. – komorodom el egy pillanatra, de aztán hátrébb lépek, ahogy meglök. – Nem fogsz levakarni magadról, akármennyire is szeretnéd, és azért is ki fogunk innen jutni! MOST!
Nem várhatunk tovább, hiszen már így is túl sokat késlekedtünk. Nem érdekel, hogy ellenkezik, mert most gyenge és simán elbírok vele, csak vonszolom magam után. Talán csak másodszorra hallom meg a suttogását, majd mikor válaszolok rá és elmondja miért kérdezte, bólintok.
- Megpróbálhatjuk, de…..hé! Maradj ébren!.....Tibu!.....Áááá!...-nyögök fel, ahogy a teste egyre nehezebbé válik.
Még szerencse, hogy már kiértünk a bámészkodók közé, és habár sokan megbámulnak, de azért mindenki félrekotródik az útból. Remélem nem jut eszébe senkinek sikoltozni, vagy a zsarukért ordítozni.
A nyakam köré veszem Tibu kezét és úgy húzom egyre távolabb, miközben már szakad rólam a verejték, és egyfolytában azt várom, hogy mikor hallom meg a kibiztosított fegyverek hangját a hátam mögött, de egyelőre semmi.
Mikor elérjük az első házakat és befordulunk, akkor már kezdek bízni abban, hogy akár még sikerülhet is, de mikor visszanézek é meglátom a vércsíkot magunk mögött, akkor megint csak elkap az idegesség.
- Ez így nem lesz jó, még a hülye is követni tud minket! – szűröm a fogam között, hiszen Tibu már nagyon nincs magánál. Leültetem a fal tövébe, én meg láthatatlanná válok, mert muszáj lesz szereznem egy kabátot, hogy legalább a szárnyait eltakarjuk, különben a világ végére is menekülhetünk, olyan feltűnőek vagyunk, hogy vígan követhetnek.
Szerencsémre nem messze van egy használt ruha kereskedő, ahol aztán van minden, ami szem szájnak ingere, így nem okoz különösebb gondot elcsórni egy nagyméretű balon kabátot, amivel rögtön visszavágtázok az ájult sráchoz, hogy ráaggasszam. Pont időben, hiszen látom, hogy a bámészkodók és a közben megjelent rendőrök is erre felé mutogatnak, de még nem láttak meg.
Kicsit még arrébb cipelem Tibut, aztán megpróbálok leinteni egy taxit, hiszen nem vihetem keresztül a városon kézben.

by **Lynn Harlow** Hétf. Jún. 11, 2012 9:22 pm

A Coney Island-i Vidámpark soha nem látott érzelmi kitörést produkált a vendégeiből, de még az ott dolgozókból is. Soha annyi sikítás, jajveszékelés, hisztérikus kalimpálás nem történt a területén, mint ezen a napon. Ez azonban nem volt jó dolog. A legkevésbé sem, hiszen nem a megszokott kellemes, izgalmas félelmet érezték az emberek, hanem azt, ami arra késztette őket, hogy fejvesztett menekülésbe kezdjenek, és meg se álljanak addig, amíg ki nem értek a baljós feketés ködből, ami kerítésként vette körbe a vidámparkot.
Egy zokogó kisfiú odarohant az első nagydarab férfihoz, akit elég erősnek és rettenthetetlennek látott ahhoz, hogy megküzdjön a borzalmas rémmel.
-Bácsi, tessék segíteni! - hüppögte. - A vidámparkba befészkelte magát egy... egy szörny... azt hittem, hogy jó móka lesz... mint a kísértet kastély, de... és most mindenki fél, és senki sem csinál semmit... egész nyáron erre spóroltam a malacperselyemben... tessék segíteni! Akkor a bácsinak adom vattacukor kuponomat... vagy a plüss macit tetszik kérni, amit a céllövöldében nyertem?... Mindkettőt odaadom, csak kapja el a szörnyet!... Kérem szépen!
Könnyfoltos arcán hatalmas könyörgő szemek csillantak, ahogy reménykedve nyújtottam Gordon felé a papírfecnit és a hercegi palástot és kardot viselő játék mackót.
Egy éltes öregembernek akkor csillant fel a szeme, amikor Mike-ot pillantotta meg. Reszketeg járással ment is oda, kicsit maga mögött hagyva pityergő unokáit.
-Fiam, én magát ismerem! Láttam, amikor azt a templomot tisztította meg azoktól a nyomorult mutánsoktól! Hajdanán én voltam ilyen félelmet nem ismerő harcos, de én már kiöregedtem ebből. Itt meg egy... nem is tudom, mi... hát az valami elképesztő volt. Szerintem már mindenki kijött, de jó lenne kezdeni valamit ezzel a bitang gazemberrel! Menjen be, fiam, és sorozza meg! Én idekint fogok őrködni, hogyha bármi baj lenne, fedezzem. Nem féltem magát, láttam, mire képes odaát Bronxban!
Ha nekivágnak a veszélyes feladatnak, akár együtt, akár külön-külön, a még ott maradtak közül, mindenki őket figyelte, és a reakciók is változóak voltak. Sok kisgyerek ujjongott, hogy megérkeztek a hős lovagok, fiatal lányok, nők osztották a gyerekek véleményét, bár az szájukból egészen másféle örömkiáltások, bátorítás (néha ajánlat arra, ha már visszajöttek), az idősebbek között már jóval többen akadtak, akik inkább óva intették őket, hogy bemerészkedjenek, esetleg őrültnek nevezték őket, amiért ilyesmire vállalkoznak. A többség azonban inkább hálálkodott és izgatottan várta, mi fog történni.
Odabent síri csend fogadta őket. Ahogy átlépték a fekete ködöt, amit csukott szemmel észre sem vettek volna, megszűntek a kinti zajok, a telefonjaik nem működtek, és már vissza se tudtak volna menni, akkor sem, ha akartak. A vidámparkban úgy tűnt, nem volt senki. A zene leállt, a játékok nem működtek, sehol egy lélek, sehol egy hang, sehol a legapróbb mozgás. Beljebb mehettek pár lépést, akkor sem történt semmi.
Egyszer csak enyhe szél támadt fel, ami felverte a port a földről egy másodpercre eltakarva a kilátást a szemük elől. Ahogy a por leülepedett, úgy hallhattak egyre hangosabban valahonnan egy női hangot. Egészen pontosan kimerült, fájdalmas nyögésekkel tarkított lihegést. Aztán megjelent ő is. Először csak a sziluettje látszódott, de a levegő kitisztulásával egyre pontosabban ki lehetett venni, ki is volt az. Véresen, lila foltokkal beterítve, kicsavarodott bokáját maga után húzva vánszorgott oda egyenesen Mike-hoz, majd ahogy minden erejét felemésztette, még egyszer a rendőr szemébe nézett könnyektől csillogó arcokkal, és a karjaiba zuhant.
-Sajnálom... szerelmem... megpróbáltam... azt hittem... egyedül is elbánok vele...
Minden szónál újabb adag vér buggyant ki Aya szájából, és Mike érezhette a keze alatt, hogy a reszkető testben számos csont eltörött. Látszott, hogy minden szaváért, de még lélegzetvételéért is meg kellett küzdenie. Aztán abbahagyta a remegést, nem lihegett többet, csak nyugodtan Mike szemébe nézett.
-Szeretlek...
Ennyit mondott, és már nem is lélegzett. Mike megpróbálhatta újraéleszteni, de Aya teste már elkezdett kihűlni, és nem mozdult többet.

by **Gordon Knight** Kedd Jún. 12, 2012 12:12 am

Kiszálltam a kocsiból. Itt, a vidámpark bejáratánál van a város legjobb hot-dog árusa. Ha valami miatt erre járok, tuti, hogy ezt nem hagyom ki. De nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy ezúttal mégiscsak kénytelen leszek lemondani a hot-dogomról. Mi a jó franc van itt? Mi ez a fekete izé? Olyan, mint egy viharfelhő, de ahhoz túl alacsonyan van... És miért van mindenki így berezelve?
Épp azon voltam, hogy megpróbálok a képességem révén valami használható információhoz jutni, de nem lett belőle semmi, mert valami kiskrapek megzavart. Itt szögezném le: nem szeretem a gyerekeket. Nem szeretek én senkit, és ez alól a kölykök sem kivételek. A kamaszokat kimondottan utálom, ha mát itt tartunk, főleg, ha ők a megbízók. Azt hiszik, ők szarták a világot... De azért meghallgattam a kis mitugrászt. Abból még nagy bajom nem lehet...
Aztán csak megráztam a fejemet. Fekete örvény? Halálra rémült emberek? Én meg menjek be oda? Nincs az az isten. Hallottam, hogy nem messze egy másik barmot is be akarnak küldeni... Hát bánom is én, menjen, ha hős akar lenni... Én viszont tudom, hogy a hősökből elég gyakran lesznek hősi halottak, abból meg köszönöm szépen, nem kérek.
- Tartsd meg a macidat meg a kajádat, kölyök, nincs az a pénz, amiért én oda bemegyek.
Aztán meghallottam a lányokat. Feszes testű, nagy, csodálattól csillogó szemű fiatal lányokat, akik mind úgy néztek a tökkelütött baromra, aki elindult a feketeség felé, mint egy rocksztárra vagy tinibálványra vagy ilyesmire... Hát... Végül is mi lehet olyan rossz odabent? Ez csak a vidámpark, biztos valami vicces kedvű mutáns szórakozik, vagy elromlott a a füstgép, és ennyi az egész... Nyilván valami diákcsíny. Akkor meg miért ne?
- Na jó, kölyök, bemegyek... Most az egyszer meggyőztél.
A kisembert az öreg felügyeletére bíztam, és elindultam a másik barom után. Mit meg nem teszek egy jó numeráért...
Rossz érzésem támadt, ahogy átjutottam azon a valamin. Ez nem egy elromlott füstgépből jött, asszem...
A vidámpark egy jó kis hely, nem? Hát rohadtul nem. Egy elhagyatott vidámpark majdnem annyira ijesztő, mint egy elhagyatott elmegyógyintézet. Na tessék, jön is az egyik ápolt... De mitől tiszta vér? Rohadt életbe!
Amikor közelebb értem, a felismerés sokként ért. Ez... Ez...
- Aya?
Még magamhoz sem tértem rendesen, már meghalt. Épp azon gondolkodtam, hogy benézek az agyába, mi intézte el így, de már nem volt hová benézni. Meghalt. Vége volt. A kurva életbe! Neki sosem mondtam volna el, de azért kedveltem a hülye kis libát... Na várjunk csak... Akkor az alkalmi lovagtársam nemigen lehet más, mint a híres-neves Mike...
- Testvér... Nagyon sajnálom.
Nem mondtam többet. Mégis, mi a fenét mondhattam volna? Semmit, ami segített volna most rajta. Elképelni sem igen tudtam, mit érezhet, és rám nem jellemző módon nem is néztem utána.
Van, ami még előttem is szent. Hátrébb léptem és előhúztam a stukkeremet. Várakoztam.

by Ajánlott tartalom