Coney Island-i Vidámpark

-Nem, nem, nem - emeltem fel a kezeimen szintén mosolyogva. - Félreérted. Senkin nem kell kipróbálnod. A méreg kiválasztását és kieresztését műszerekkel és a saját szememmel fogom figyelni, de nem kell megtámadnod senkit. A friss mérget természetesen össze fogom vetni a régebbi méreggel, hogy ugyanolyan hatásos-e, de nem igazi emberen. Ne aggódj, senkinek nem fog baja esni.
Már mindketten végeztünk a cukrozott almával, de mivel kuka nem volt az aprócska kabinban, kénytelenek voltunk a kezünkben szorongatni a pálcikán maradt csutkát.
-Köszönöm a bizalmat. Te pedig próbáld kitalálni, mit szeretnél tőlem cserébe ezért a szívességért.
Miután teljesen megálltunk egy darabig, mint mindenki más csak pislogtam tanácstalanul, aztán a sikoly arra ösztönzött, hogy valamit tegyek is, ha nem is tudtam pontosan, hogy mit. Ösztönösen a hang forrása felé kaptam a fejem. Úgy tűnt, Sarah felől jött, ezért az ülésére térdeltem, és a mögötte lévő üveglapon át kikémleltem a többi kabin felé. A kettővel arrébb lévő fülkében hisztérikusra koreografált mozgást láttam, amit összefüggésbe tudtam hozni az ablakán csordogáló vékony vérpatakokkal. Borzadva néztem Sarha-ra.
-Mi az fene folyik itt?!
Nem hittem, hogy tudja a választ, de eléggé fel voltam dúlva, hogy ez kirobbanjon belőlem. Ki támadna a vidámparkban játszadozó emberekre? És miért?
Újra a kezelő felé pillantottam, ahol már az imént is megállapíthattam, hogy mások állnak, nem az itt dolgozók egyike. A magasabbik éppen leeresztett egy jókora puskaszerűséget, a mellette álló pedig egy hasonló fegyverrel zavarta szét a közelben állókat. Ahogy körbenéztem a vidámpark területén, láttam, hogy több helyen hasonló fegyveresek riogatják az itt tartózkodókat, időnként pedig többfelől is lövések dördültek.
~Gondolkodj, Lynn!~
Telefon. Mentők és rendőrség. Remek, elintézve. Na és amíg ideérnek? Legszívesebben maradtam volna a fenekemen, de nagyon irritáltak azok a lövések, amelyek egyértelműen a tudomásunkra hozták, hogy ezek nem fogják békésen megvárni, amíg a hatóságok elvezetik őket. Nem akartam kivárni, hogy valaki komolyabban megsérüljön, főleg, hogy itt volt velem Sarah, aki a barátnője volt az én jövendőbeli mostohafiamnak, vagy mi!
Aztán megütötte a fülemet az ordibálásuk.
-Rohadt mutánsok!... Szörnyszülöttek!...
-Ó, jaj, ne már! - nyögtem fel az emberi destruktív ostobaság ilyen barbár megnyilvánulásán.
Megragadtam Sarah karját.
-Figyelj rám - mondtam neki nagyon szigorúan. - Mi mutánsok vagyunk, és így jelenleg elég nagy veszélyben vagyunk. Úgyhogy nagyon kérlek, ne csinálj semmi meggondolatlan hülyeséget!
A következő pillanatban pedig már ki is ugrottam a kabinból. Zuhanás közben szélesre tártam a karjaimat, hogy ne pörögjek a levegőben, vízzé válva túléltem a becsapódást. Egyenesen a fegyveresek között landoltam, akik azonnal tüzet nyitottak rám. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy senki ne legyen mögöttem, és a berendezést is minél kevésbé rongálják a rajtam gond nélkül áthaladó golyók.
A lövedékekkel felém záporozó szitkokkal mit sem törődve csípőre tett kézzel álltam, és lábfejemmel doboltam a földön, mert nem értettem, hogy nem jöttek még rá, hogy ezzel nem mennek semmire. Viszont az óriáskereket nagyon szerettem volna beindítani, hogy az emberek elmenekülhessenek, és aki megsérül, ki tudjon szállni, hogy az érkező mentők időben elszállíthassák. Elsősorban azonban Sarah-t szerettem volna kijuttatni az életveszélyes kalitkából.
Mikor a támadók végre feladták, kihasználva pár másodperces töprengésüket, felöltöttem emberi alakomat, hogy le tudjam nyomni az indítógombot. Amint megvoltam, ismét vízzé váltam, mert a golyók újult hévvel kezdtek záporozni felém. Közéjük sétáltam, ők pedig egy pillanatra sem csillapodó hevülettel estek nekem, immár tűzerő nélkül, és mint az hamar kiderült, ész nélkül. Felém lendülő fegyvereik könnyedén szelték át víztestemet, hogy aztán egymást találják el, édes öntudatlanságba segítve mindkettőjüket.
-Két ilyen retardált barmot! - morogtam.
Az óriáskerék felé fordultam, amivel lassan Sarah-nak is meg kellet érkeznie, és ha kiszállt, már rohanhattunk is, ugyanis társaik kiabálására már rohant is felénk a többi mutánsellenes aktivista, akikkel már nem voltam biztos benne, hogy tanácsos lenne megküzdenünk, mivel így távolról vagy harmincra tettem a létszámukat. Ez pedig csupán azoknak a száma volt, akiket láttam. Ki tudja, összesen hányan lehetnek!

- Azt mindjárt gondoltam, hogy nem szeretnéd, ha egy betegeden, vagy ismerősödön próbálnám ki. – kuncogtam fel, mert persze ez eszembe sem jutott.
A sikoltozás után viszont már egyáltalán nem volt kedvem nevetni, hanem én is és Lynn is lázasan nézelődtünk, hogy honnan is jött a kiáltás és egyáltalán mi történhetett.
A mellettünk lévő kabinban elég nagy pánik uralkodott és, mintha vért is láttam volna, amit megerősített, hogy a doktornő után kinézve az ablakon megláttam a kezelő konzolnál álldogáló fegyvereseket.
Lynn nem vesztegette az időt és gyorsan tárcsázta a segélyhívót, hogy bejelentse az eseményeket, de utána elképzelni sem tudtam, hogy a várakozáson kívül hogyan segíthetnénk, pedig nagyon dühített, hogy tétlenségre vagyunk kárhoztatva.
Aztán az már csak a hab volt a tortán, hogy a fegyveresek felől rasszista kiabálások kezdtek elhangzani, ami jól feltúrázta az agyamat.
Mikor Lynn azt kérte, hogy be csináljak semmit, csak húzzam meg magam, először értetlenül néztem rá, hisz több tíz méter magasban ugyan mit is csinálhattam volna, de aztán mikor kivetette magát az ajtón egészen meghűlt bennem a vér.
Kétségbeesetten rohantam én is az ajtóhoz, ahol persze megkönnyebbülve láttam, hogy víz alakjában érkezik meg, amivel aztán alaposan meglepi az ott tanyázó rosszfiúkat, és a képességét használva sikerül is felülkerekedni rajtuk. Közben az óriáskereket is sikerült újraindítania, így már előre dörzsöltem a kezem, hogy most élőben is megmutathatom Lynnek, hogy mire is vagyok képes, főleg, ha odaérnek azok a fegyveresek, akik a Park minden irányából sereglettek felénk.
Alig értem a föld közelébe, már ugrottam is ki, hogy a doki nénihez rohanva, segítsek neki megküzdeni a túlerővel, amíg megérkezik a segítség.
- Azt hiszem, most láthatsz majd gyakorlati bemutatót is! – vigyorogtam rá, cseppet sem félve a közeledő férfiakról.

Sarah nagy örömömre sértetlenül jelent meg mellettem, és ahogy ördögi vigyorát néztem, felidéződött bennem első találkozásunk, amikor képessége használata nélkül is képes volt bennem halálfélelmet gerjeszteni. Most, hogy jól láthatóan mindent kész bevetni a siker érdekében, és mindezt ráadásul ekkora lelkesedéssel, gyanúm egyre inkább beigazolódni tűnt, hogy itt kő kövön nem fog maradni.
-Azt hiszem, nyílt terepen akkor sem kéne felvennünk velük a harcot - véltem. - Itt könnyedén ellenünk fordíthatják a túlerejüket. Keressünk egy helyet, ahol sok a búvóhely, mint például az...
Kereső szemem megakadt egy jókora épületen.
-... Elvarázsolt Palota.
Jó ötletnek tűnt, ott aztán tobzódhatok a sok zegzugos szobában, ahol rengeteg a figyelemelterelő eszköz és búvóhely. Mielőtt azonban elindultunk volna, átlendültem a céllövölde pultján, zsebrevágtam egy töltényes dobozt, leakasztottam a falról két puskát, az egyiket odadobtam Sarah-nak, a másikat pedig magamnál tartva visszapattantam elé.
-Ha nem is igazi, a semminél több - vontam meg a vállam. - Elvégre annál jobb, minél távolabb tudjuk tartani őket magunktól. Gyere.
Az üvöltve közeledő csapat és köztünk már csupán a dodgem pálya, meg egy gyerekekre méretezett körhinta volt. Nagyon bele kellett húznunk. Próbaképpen még a tömegbe lőttem. Bár a zöld pólósra céloztam, mégis a sárga pólósat találtam el, azért őt is sikerült lelassítanom a tagadhatatlanul kínos, csípő fájdalommal, amit az aprócska rugó kilökte golyó okozott a felkarján.
-Balra hord - értesítettem Sarah-t, és már futottam is a palota felé.
Átlépve a küszöböt azonnal megtántorodtam, és a falnak estem. Az első szoba földrengést utánzott, úgyhogy a padló vadul rengett, alig lehetett előre haladni, sűrű, fémráccsal elkülönítve pedig egy ember nagyságú vulkánszobor pár másodpercenként sűrű füstöt bocsátott ki magából, vöröses fénnyel, amely az egyetlen fényforrás volt ebben a helyiségben. Még öklömnyi kavicsokat is köpködött időnként, amelyeket azonban felfogott a rács, hogy ne találhasson el senkit.
Rögtönzött megoldásként puskatussal levertem a lakatot, és félrelöktem a rácsot, ami miután arrébb gurult, a ,,vulkán" már mindenkit bombázott feltörő kavicsokkal, aki elment mellette, márpedig senki nem kerülhette ki, mivel közvetlenül a bejárat mellett volt.
Ezután kikapcsoltam a falon a gyengén működő elszívó berendezést, amit nyilván azért tettek oda, hogy a füst a vulkán közelében maradjon. Ennek köszönhetően a vöröses derengés megmaradt, viszont hamar sűrű felhő borította a szobát, hogy az ember az orra hegyéig sem látott.
-Menjünk - biztattam Sarah-t, mert hallottam, hogy üldözőink már-már beértek minket, talán már csak méterek választották el őket a bejárattól. - Ugye te tudod, merre kell menni, mert nekem fogalmam sincs, és már nem is látok semmit!
A padló fáradhatatlanul rázkódott a talpunk alatt, és bár úgy véltem immár az elképzelhető minden módon megnehezítettük ellenségeink előrejutását, sajnos ez azzal járt, hogy a miénket is. Azért igyekeztem úrrá lenni félelmemen, ahogy előre engedtem Sarah-t, hogy mutassa az utat, és reméltem, hogy a következő szoba még több lehetőséget kínál majd, hogy lerázzuk a dühödt csőcseléket.

Nem nagyon kellett győzködni Lynnt, hogy tanítsuk móresra ezeket a rasszista barmokat, csak a taktikán akart változtatni, hogy ne itt várjuk be az egész szép számú túlerőt, hanem valami érdekesebb helyen.
A választása az „Elvarázsolt Palotára” esett, ami nem egy rossz hely, ha meg akar tréfálni valakit az ember. Már előre vigyorogtam, hogy milyen jót fogunk szórakozni, ha ezek az eszementek képesek utánunk jönni.
Nem tudom, hogy mennyire jártasak a Vidámpark létesítményeibe, de gondolom nem nagyon, ha bemerészkednek az oroszlán barlangjába.
Mivel még a jelenlegi diákéveim előtt elég sokat lógtunk a haverokkal itt a Vidámparkban nem okozott meglepetést, ami odabenn várt minket.
Eleve megtámaszkodtam a falon, hiszen az ide-oda imbolygó padló volt az első meglepetés, amit a füst és a zajosan köveket köpködő vulkán követett.
A doktornő hamar feltalálta magát és percek múlva, már plafonig érő rózsaszín ködben és a bejáratot tűz alá vevő vulkánnal nézhettek szembe a követőink.
Reméltem, hogy egy normális látogató sem akar most itt szórakozni és már mindenki a kijárat felé igyekszik, akinek van egy csepp esze.
- Igen, tudom, hogy merre kell menni, épp eleget látogattuk a helyet, és elég sokat ökörködtünk itt. Azt hiszem van még pár elég érdekes meglepi a fiúknak. – válaszolom És megragadom a lány kezét, mikor meghalom a bejárat felől a csörtetést és a szitkozódást.
Húzom magammal Lynnt a következő helyiségbe, ahová még követ minket a füstfelhő, jótékonya eltakarva a kis hidat, ami egy tó fölött ível át. Tudom, hogy a víz csak fél méter mély talán, hiszen csak ijesztgetésre szolgál és nem arra, hogy belefulladjon valaki, de most a célnak megfelel. A híd egy érzékelőnek hála, mikor a rajta lévők félúton vannak leszakad, persze csak a víz felszínéig esik le, de jól lefröcsköli a rajta állókat.
Ahogy áthaladunk rajta visszalépek, majd a két fél hidat középen összekötő láncot, ami megakadályozza, hogy teljesen a vízbe csapódjon kiakasztom alul, így kicsit rázósabb lesz az utánunk jövők landolása. Aztán az működtetést végző motorházat felnyitom és nem is csalódom, amikor találok ott egy nagy flakon olajat.
Rákacsintok Lynnre a ködfátyolon át és az egész üveg olajat a vízbe öntöm. Ha lenne nálam gyufa vagy öngyújtó meg is gyújtanám, de ami késik nem múlik, lesz még olyan hely itt ahol lángokkal is találkoznak a fiúk és az olajos ruha nem lesz előnyös számukra.
Jókedvűen hallom a kintről jövő káromkodásokat és kiáltásokat, ezek szerint egy-két kő megtette a magáét, de sokáig nem tartja fel őket.
- Ha majd bentebb érünk, és a hátukba tudunk kerülni, akkor kicsit meg is ritkíthatjuk a népet. – súgom oda Lynnek vidáman.

Sarah találékonyan állított újabb csapdát a második szobában, így azok száma, akikben marad elég bátorság, esetleg ép porcika, miután átkecmeregtek a túlsó partra, ahhoz hogy tovább kövessenek, már egészen biztosan kevesebb lesz, mint a kezdő létszám. Azért egy másik flakon olajat elrejtettem a táskámban, gondoltam, valamire csak jó lesz még, ha meg nem, majd visszaadom a tulajdonosának.
Beléptünk a harmadik szobába.
Itt világos volt. A falak sárgás színű kövekből épültek fel, és a két oldalsó olyan közel állt egymáshoz, hogy már-már egy széles folyosóra emlékeztetett. Azték stílusú díszekkel és faragványokkal tették még átérezhetőbbé a terem titokzatos, mítikus voltát. A padlót a falakhoz hasonló kőlapok fedték, melyeket a kacskaringós vésetek tettek némiképp göröngyössé.
Ez a szoba azzal ijesztgette az embert, hogy amikor a megfelelő két járólap közötti rés fölött lépett át, a szenzorok ezt érzékelték, és erőteljesen jókora adag levegőt fújtak alulról az emberre. Ezek a léghullámok akár egy ceruzát is megemeltek volna.
Békésebb körülmények között biztos én is kacagtam volna a szórakoztató riadalmon, amit ez a jópofa tréfa kelt az emberekben, de most ebből is valahogy fegyvert kellett tákolnunk.
-Van nálad körömreszelő, vagy valami hasonló apró éles vagy hegyes tárgy?
Mikor már minden fellelhető, felhasználható tárgy a kezemben volt, Sarah-hoz hasonlóan én is megkerestem azt a bizonyos dobozkát a falon, kikapcsoltam az érzékelőt, aztán az apró tárgyakat (körömreszelő, kettétört kisolló, tollbetétek, néhány töltény, néhány robbanós patron, ami az almák mellé járt ajándékba, és hasonlók) a résekbe helyeztem úgy, hogy csak akkor látszódjanak, ha valaki tudja, hova kell nézni, és hogy a mozgást érzékelő pöcköket ne takarjam el.
Sietősen közeledő léptek zaját hallottam, ezért szélvész gyorsan kapcsoltam vissza minden indítót, majd még egyszer a negyedik szobába vezető ajtó küszöbéről végignéztem az akadálypályán.
-Szerinted a történelem során akadtak még olyanok, akiket alulról bombáztak?
A túloldalról, amerről jöttünk már láttam a megnyúlt árnyékokat, úgyhogy a legsátánibb vigyorommal fordultam Sarah felé, majd intettem a fejemmel, hogy húzzunk bele.
Következett a negyedik terem.

Láttam, hogy Lynnek is tetszett a csapdám és még magához is vett egy üveg olajat, ami azt sugallta, hogy ő sem fogyott ki az ötletekből.
A következő szobába belépve az aztékok egyik csapdatermét láthattuk megelevenedni, ait a doktornő még meg is spékelt egy ki saját gyártmányú söréttel, ami remélhetőleg kellően férfiatlanítja az utánunk csörtető társaságot.
Mikor végzett még hallhattuk az egyre dühösebben utánunk csörtető társaságot, akik most már mindenféle ókori kínzással fenyegették meg azon mutáns férgeket, akik nem átalották megnehezíteni a saját felkoncolásukat.
Sietve léptünk tovább, hogy a széles terem közepén folytatódott a különböző színű kockákból kirakott út. A helyiség két végében hatalmas golyóbisok sorakoztak egy-egy az útba csatlakozó vályúval. Tudtam, hogy, ha csak meg nem változtatták a legutolsó ittlétem óta a rendszert, akkor a terem bejárata feletti felirat színeit kell a mintával követni, ami sorrendben a piros, fehér, zöld volt. Tehát, ha valaki csak ezekre a kockákra lép rá, akkor gond nélkül átér, de ha eltéveszti, akkor a kockához tartozó 3-4 golyóbis elszabadul és elindul az út felé. Persze a rendszer úgy van kitalálva, hogy az utolsó pillanatban egy felemelkedő pöcök megállítsa, de hát ezt fogom most és kiiktatni.
Nem kell sokat keresgélni, hiszen az egyik ajtónyílás mögött meg is találom az irányító panelt és kisebb keresgélés után azt a kábelköteget is, ami feltételezhetően a pöcköket irányítja. Egy erős rántás után megszüntetem a védőgátat, és mivel a gurigák sem indulnak el, így remélhetőleg nem fosztom meg az utánunk loholókat egy jó kis kergetőzéstől.
Rávigyorogtam Lynnre, hogy élvezi-e a kis játékunkat, de úgy láttam ő is belement a mókába, hogy megleckéztessük a rosszfiúkat.
A terep készen állt a fogadásukra, úgy, hogy mi már mehettünk is tovább.

Nem tudtam már visszatartani a nevetésemet, amikor láttam, miben mesterkedik Sarah. A helyzet már inkább volt komikus, mint félelmetes, már csak azért is, mert még mindig nem jutottak még a közelébe sem annak, hogy utolérjenek minket. Ha rajtunk múlt, akkor pedig ez így is maradt.
Szégyenszemre már egészen kezdtem élvezni ezt a Reszkessetek betörők! típusú ténykedést, úgyhogy mielőtt tovább mentünk vigyorogva nyújtottam felé pacsira a tenyeremet. Ez a lány felelevenítette az iskolai csínytevések mókás izgalmát, amiből én anno kimaradtam, mert inkább a tanulásra akartam fordítani minden figyelmemet. Most elhatároztam, hogy fenékig kiélvezem az adandó alkalmat, amellyel bepótolhattam az elmaradt diákcsínyeket. Egyébként is úgy tűnt, hogy gyakorlott társra leltem ebben.
Az ötödik terem nem is terem volt, hanem egy hatalmas nagy henger. Az ember úgy érezhette magát, mint egy hordó belsejében. Nem is akármilyenben, ugyanis a henger folyamatosan forgott a saját tengelye körül. Lassan, ráérősen, hogy azért lehessen előre haladni, de azért csak nehézkesen. Rá kellett éreznem nekem is, hogy sikerüljön átvészelnem.
~Ne azt nézd, merre fordul, csak a lábad elé! Ugyanúgy kell előre pakolnod a lábaidat, mintha rendes padlón járnál!~
Tartva tőle, hogy ennyire az üldözőink is lesznek ügyesek, mikor már mindketten átevickéltünk az akadályon, hozzáláttam, hogy megnehezítsem az utánunk jövők dolgát. Először is végigfolyattam a magammal hozott olajat a henger belsőjében, időnként jól megnyomva az üveget, hogy az erős sugár elérje a bejárathoz közeli részeket is. Aztán mikor a flakon kiürült, a hordó pedig szinte minden négyzetcentiméteren rémesen csúszóssá vált, érdeklődve fordultam a falon található különféle kapcsolókhoz.
Találomra kezdtem őket nyomogatni. Volt, amitől csupán a világítás fénye változott (kiválasztottam azt, ami disco-világításszerűen villogó éles fénnyel töltötte be a termet, hogy még idegesítőbb legyen a tortúra). Volt, ami teljesen leállította a forgást. Ennél gyorsan továbbkutattam, és meg is találtam az indítógombot, amit a biztonság kedvéért kétszer is megnyomtam. Feltűnt, hogy a második gombnyomás némiképp felgyorsította a forgást. Mikor rájöttem, micsoda hatalom került a kezembe, lelkesen láttam neki, hogy úgy felgyorsítsam a henger egyhangú mozgását, amennyire csak a gép engedte, és ami biztosíthatott minket arról, hogy itt ember egyhamar nem jut át.
Önnön gonoszságommal elégedetten fordultam a hatodik terem felé.

A hengeres, forgós szoba, megint csak jó kis tréfára adott alkalmat és mi Lynnel kezdtünk remek csapattá formálódni és, mint ilyenben a munkamegosztás is jól működött.
Hol én találtam ki valamit, hol a dokinéni, így aztán a legkitartóbb üldözőink sem maradtak meglepetés nélkül.
Azt azért élénken el tudtam képzelni, hogy, ha valaki bemerészkedik ebbe a forgó csonttörőbe, akkor az milyen állapotban jön ki belőle a végén, és ez széles mosolygásra sarkalt. Most én emeltem elismerő pacsira a kezem. Talán ez lesz, ami a legjobban megszanálja a rasszista társaságot.
Legjobb emlékeim szerint, most kellett jönnie a tükörszobának, amiben nem is csalódtam, ahogy a hatodik terembe léptünk, és megláttam a saját vigyorgó tükörképemet.
- Van egy trükkje a dolognak. – néztem a mögöttem jövő lányra, a bennfektesek nyugalmával. – Egészen a padló közelében, vannak a tükrön jelölések, amik megmutatják az labirintusból kivezető utat. – mutatok az alig látható jelölésekre, amit egy laikus sosem fedezne fel, főleg, ha nem is tudja, hogy vannak.
Annak idején mi is csak az egyik alkalmazott jóvoltából szereztünk róla tudomást, na meg arról, hogy ezek a tükrök elfordíthatók, hogy mindig újabb útvonalat lehessen kialakítani, ne lehessen a sokadik alakalom után kiismerni.
- A legtöbb tükröt 90 vagy 180 fokkal el lehet tolni, így, ha akarunk, most könnyen a még a nyomunkban lévők mögé kerülhetünk, úgy, hogy jóformán észre sem vesznek minket, aztán meg el is tűnhetünk. – vigyorgok Lynnre, mint a vadalma, hiszen elképzelem magamban a fickók meglepetését majd. – Azt hiszem, elsősorban a fegyvereikre kéne koncentrálni, hogy nehogy vaktában kezdjenek itt lövöldözni. Ha már fegyvertelenek, eljátszhatunk velük, mint macska az egérrel. – nézek a lányra vidáman és a várakozás izgalmával csillogó szemekkel, hogy mit szól az ötlethez.

Nem győzöm áldani az eszemet, amiért pont a vidámparkba jöttünk. Sarah úgy ismerte, mint a tenyerét, ami jókora lépéselőnyhöz juttatott minket. Na persze, ha máshova mentünk volna, nem is keveredtünk volna bele ebbe a balhéba, és az lett volna a lehető legnagyobb lépéselőny, de úgy érztem, hálátlanság volna tőlem ilyen apróságokon fennakadni.
Inkább, ahogy haladtunk előre, úgy forgattam a tükröket teljesen random módon, a jelöléseket pedig, azokat a pici kerek matricákat mind egy szálig összegyűjtöttem, és a felkaromra gyűjtöttem. Mivel már kellőképpen kibújt belőlem a kisördög arra a felületre, amit először pillanthattak meg a belépők a matricákból kiraktam jól olvashatóan, hogy REDRUM. Hogy is hagyhattam volna ki ennyi tükör között!
-Hogy akarod elvenni tőlük a fegyvereket? - kérdeztem Sarahtól.
Aztán eszembe jutott a vállamra kanyarított erő.
-Áh, tudod mit? - vontam meg a vállamat, és hatalmas csattanó hangot produkálva kibiztosítottam a kezembe sikló puskát - Szerintem megoldjuk.
Már-már megfeledkeztem róla, mire számíthatunk, ha a kezük közé kerülünk. Erre emlékeztetett az éles hang, úgyhogy megpróbáltam egy kis komolyságot erőltetni magamra, elvégre ezt így nem lehet csinálni, nagy veszélyben vagyunk...
-Szerinted, ha rájönnek, hogy a henger után is csúszós lesz nekik, úgy fognak vinnyogni mérgükben, mint a kismalacok? - kuncogtam Sarah felé, ahogy elképzeltem a szerencsétlenül bukdácsoló bugrisokat. - Micsoda disznótorost csapunk itt nekik!
A kellőképpen átrendezett terem túlsó végében állt a szabadba vezető ajtó.
-Idióták! - mosolyogtam elnézően. - Ha lett volna egy kis eszük itt beküldenek pár embert, hogy bekerítsenek. Na mindegy, mára hülye ellenség jutott!
Üldözőink közeledő hangjai már sokkal dühödtebbenek tűntek, mint amikor először meghallottuk őket. Ezen kívül pedig, mintha kevesebb torokból szólt volna. Elképzelhető, hogy néhányan feladták?
A kijárathoz nem juthattak el, ahhoz túl jól alakítottuk ki az új labirintust, mi viszont a ,,színfalak mögött" kényelmesen közlekedhettünk, még figyelhettük is őket.
Csupán tízen lépték át a küszöböt, én pedig amint elfordultak, odatoltam még egy tükröt, hogy ne találhassanak vissza. Be voltak zárva, és csak i ketten tudtuk, hol kell a kijáratot keresni.

Lynn is lelkesen segített az átrendezésben és vigyorogva képzeltem el a meglepődött arcokat, amikor majd besétálnak a csapdánkba.
- Ha meg tudom érinteni őket, akkor nem lesz gond. – mutatom fel a tüskéket kiengedve a tenyeremet a lánynak. – És, akkor már egy emberrel kevesebbért is aggódhatunk. – nézek vidáman a szemébe.
De, ahogy láttam őt sem kell félteni, hogy nem találja fel magát, mert ekkor lekapta a céllövöldei puskát a válláról és csőre töltve azt biztosított, hogy ő is készen áll.
Egyáltalán nem aggódtam az utánunk loholók miatta. Az egész olyan hatással volt rám, mint a bandáskodás idején, jó kis mókának tűnt. Most nem egy precízen kivitelezett támadással álltunk szemben, hanem amatőr rasszista csapattal, amit, aránylag könnyűszerrel meg tudtunk oldani. Legalábbis eddig.
- Most, hogy közvetlen közelről láthatnak majd tőlünk egy-két trükköt, azt hiszem átformáljuk a véleményüket a mutánsokról. – nevetek fel Lynn disznótoros hasonlatára.
Már valószínűleg kikeveredtek a hordóból és most elég felbőszülten érkeztek a terem bejáratához, így ideje volt a háttérbe vonulni. A kijáratot innentől kezdve csak mi ismertük, ahová végszüksége esetén kimenekülhettünk.
A durván harminc emberből, most már csak tíz maradt talpon, így nem is volt már olyan nagy az a túlerő. Mikor mindannyian már a teremben voltak, Lynn a megbeszélteknek megfelelően a helyére tolta az azt takaró tükröt. A csapda készen állt, az egerek a helyükön voltak!
Szemmel tartva a közeledőket, a tükrök takarásában igyekeztem a hátukba kerülni, hogy onnan egyenként szemezgetve csökkentsem a létszámot. A tükrök még abban is a segítségünkre voltak, hogy még, ha meg is láttak minket, legalább 4-et láttak belőlünk.
Megvártam az egyik tábla mögött, hogy elhaladjon előttem a csapat, majd kinyúlva, megragadtam a hátul lévőt és adtam neki egy löketet, amitől csak eldobta a puskát és rángatózott egy sort ordítva. A puskát villámgyorsan behúztam és már el is tűntem onnan sebesen, hogy majd máshol bukkanjak fel. Egy darabig zsibbadt lesz a srác, így sok bajunk nem lesz vele. Ezt még kétszer megismételtem, habár azok kicsit többet kaptak, mert lenn is maradtak a földön, és közben pár tábla tükör is leamortizálódott, amikor lövöldözni kezdett a maradék.

A hatékonyság érdekében eltávolodtam Sarah-tól. Így amíg ő a terem egyik oldalán ügyködött üldözőink ártalmatlanításán és lefegyverzésén, én ugyanezt tehettem a másik oldalon. Igaz, a kezem kétszer is tükörbe ütközött, mert elvétettem a célpontot az igazitól, de nem lepleződtem le, úgyhogy nem fogtam fel olyan borúsan a kudarcaimat.
Ami a sikereimet illeti: Három, azaz három... nos... megkérdőjelezhető morális értéktartalommal bíró ideológiát követő fiatal egyént sikerült ártalmatlanná tennem.
Az első merő véletlen volt, egy jól sikerült bénázás szerencsésen alakult. A lábamat nem mertem kinyújtani, hogy elgáncsoljam, mert gondoltam, azt könnyen észreveszik, de a kezem kisebb, azzal ki tudom rántani alóla a járókáját. Persze, megint a tükörképét figyeltem, ezért aztán nem tudtam rendesen akcióba lépni, ugyanis nemes egyszerűséggel rátaposott a kezemre. A fájdalom első enyhébb hullámára pánikszerűen váltam jéggé, hogy a nagyobbakat elkerüljem, ő pedig még lépés előtt tartott, amiből az lett, hogy elcsúszott a jégen, és végigvágódott a padlón. Nála nem volt fegyver, nem tudtam mit elvenni, ezért csak tovább mentem újabb áldozatot keresni.
A második egyedül volt (a gyanús hangok alapján arra tippeltem, hogy ez Sarah-nak köszönhető). Ő bármerre próbált menni, én pár lépéssel megelőztem, és a tükröket úgy rendeztem, hogy az ösvénye egy pontos négyzetet formázzon, kisebb pontatlanságokkal, hogy minél később vegye észre, hogy körbe-körbe lófrál már jó ideje. Úgy véltem, hamarabb fog begolyózni, mint kárt tenni másokban, hagytam hát hadd játsszon ,,hal az akváriumban"-t.
A harmadik szintén egyedül volt, de rajta már nagyon látszott, hogy idegileg már teljesen kikészült. Az eddigiek is szépen odatehettek neki, és mertem remélni, hogy a tükörszoba már az utolsó csepp lesz a pohárban. Egy hosszabb, egyenes szakaszon gyorsan beforgattam az egymással szembeni lapokat mögötte, hogy ferdén álljanak, így engem is megsokszoroztak, és ő is láthatott. Aztán még pár tükröt közelebb húztam, hogy a szimmetria se legyen teljes. Előtte óvatosan toltam elé egy nagyobb lapot, hogy úgy látszódjon, folytatódik az út, mehet tovább egyenesen. Aztán visszasettenkedtem a háta mögé, és túlvilági hangon odasziszegtem neki:
-Ütött az óóóóráááád! Innen nincs kiúúúúút!...
A nagyobb hatás kedvéért a céllövöldében csaklizott puskát is ráfogtam, de nem hittem, hogy szükség lesz rá, mivel már ekkor reszketett, mint a nyárfalevél és holtra vált arccal fordult meg. Mikor meglátott engem igencsak sokszorosítva, a rémülettől elkerekedett szemekkel emelte magasba a kezeit.
-Megadom magam - sipította. - Csak ne bánts!
~De kis ijedős! Szinte sajnálnám is... ha nem kergetne ártatlanokat fegyverrel!~
-Ezt még nem döntöttem el - húztam a szavakat olyan kísértetiesen, ahogy csak tudtam hűen a helyszín szelleméhez. - Rúgd ide a fegyvered.
Egy aprócska pisztoly csusszant a lábamhoz. A puska csövét folyamatosan a srácra tartva vettem kézbe a fegyvert, aztán felegyenesedtem, immár a pisztollyal is fenyegetve őt. Ettől ő persze még jobban megijedt, én pedig még szélesebben vigyorogtam, amit viszont igyekeztem vérszomjas vicsorgásnak álcázni.
-Na jó - feleltem kegyesen. - Futni hagylak. De azt ajánlom, húzz bele, mert ha három másodpercen belül még itt látlak...
A mondatom befejezéseként kibiztosítottam a pisztolyát.
-Egy...
Szűkölve fordult sarkon, és futásnak eredt.
-Kettő...
Kellőképpen nagy sebességre kapcsolt, biztos lehettem hát a sikeremben.
-Három!
BUMM! Tökéletes időzítés. Pontosan nekirohant az elébe húzott tükörlapnak. Lefejeltében felöltötte azt a bamba, értetlen arcot, amit el is vártam tőle, majd eszméletlenül zuhant hátra.

Mivel egyre kevesebb káromkodást és kiabálást hallottam, sejtettem, hogy Lynn sem tétlenkedik, így mikor ismét megpillantottam az erősen megcsappant társaságot már csak négyen voltak.
Igazán élvezettel töltött el a látvány, ahogy sápadtan és csapzottan, na meg eléggé olajosan és vizesen, egy kupacba tömörültek és kétségbeesetten keresték a kijáratot.
Nem álltam meg, hogy ne gúnyolódjak egy kicsit rajtuk, ráadásul úgy, hogy fogalmuk sincs, hogy merről is jön a hang.
- Na, még mindig van kedvetek mutánsokat üldözni? Már különben is csak ti maradtatok, a többiek vagy rendőrkézen vannak, vagy a mi kezünk közé kerültek. Talán eljutott hozzátok egy-két sikítás, ami jelezte, hogy milyen jó kezekben vannak. – kacagok fel hangosan, és remélem eléggé rájuk hoztam a frászt. De már rohanok a másik oldalra, mert sejtettem, hogy a félelemtől megreszket a kezük a puskákon, mármint azon a kettőn, ami még náluk van.
Két tábla tükör csörömpölve hullik darabokra a szerteszét repülő sörétektől, de persze csalódottan látták, hogy nem volt mögötte senki, csak még egy sor tükör.
A másik oldalon is hangosan kiabálni kezdtem.
- Még célozni sem tudtok rendesen, akkor miért nem a céllövöldében gyakoroltok.
Bumm! Megint szétrobban egy tábla üveg, de most már csak az egyik fegyver szólal meg, a másik üresen csetten el.
~ Tehát az egyik már kifogyott! Gondolom a másikba sincs nagyon több, talán egy, vagy két töltény! ~
Így aztán kilépve a takarásból az egyik rémülten álldogáló férfi mögött, a nyakánál fogva magamhoz rántottam és az egyetlen megmaradt puskás emberhez szóltam.
- Dobd el és akkor elmehettek bántatlanul!
Persze, hogy nem dobta el, hiszen akkor, hogy játszhatta volna el a nagymenő főnök szerepét, így rám, vagyis a szerencsétlen flótásra lőtt, aki a pajzs szerepét játszotta előttem.
Nem akartam, hogy eltalálja, így magammal rántottam, miközben a nyakánál lévő kezemből kieresztettem a tüskéket és hagytam, hogy pár vonaglás után a földre ájuljon.
A férfi gyűlölettől izzó szemekkel újból tüzelni akart, de ez már nem jött össze, hiszen, ahogy számítottam rá ki is fogyott a golyókból ő is. Ott álltunk szemtől szembe, és a férfiak lassan magukhoz tértek, mikor meglátták, hogy egy fiatal lány áll csak velük szemben fegyvertelenül és ördögi vigyor kúszott a képükre. Én is elmosolyodtam, hiszen én tudtam, amit ők nem, hogy Lynn, ha hallott minket és miért ne hallott volna, valószínűleg a hátuk mögött van már, és bármelyik percben előbukkanhat.
- Gondoljátok, hogy hárman elegen lesztek ide, mikor harmincan sem boldogultatok? – kérdezem tőlük vidáman.

A terem másik végéből furcsa hangokra lettem figyelmes. Kiabálás, lövés, csörömpölés. Nagy aggódtam, nehogy Sarah-nak baja essen, úgyhogy megszaporáztam a lépteimet arra, amerről legutoljára hallottam a hangját. Ahogy út közben ki-kitekintgettem a ,,harctérre", azt láttam, hogy megint csak kevesebben lettünk. Legalábbis a harcképesek táborában. Nagy szurkoltam, hogy még Sarah is közénk tartozzon, mert nem is mertem elképzelni, mit művelnének vele, ha a karmaik közé kaparintanák, pláne most, hogy annyi borsot tört az orruk alá. Egy ájult egyéntől siettemben azért még elcsórtam a pisztolyát.
Az utolsó kanyar után azonban már tisztán hallhattam, mit mondott, és néhány tükör eltolása után meg is láthattam őt, pont szemben velem.
Kettőnk között viszont még hárman álltak. Ők ugyan problémát jelentettek, de eddig huszonhét-semmi volt az állás a mi javunkra, úgyhogy arra a döntésre jutottam, hogy megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy elbizakodjam magam. Ezek nem jelentenek ellenfélt.
Úgy néztem egyikük sem fog fegyvert a kezében. Előttük ugyan volt egy puska, de az, hogy senki sem nyúlt érte, arra engedett következtetnem, hogy már kiürült a tára. Úgy tűnt ez őket cseppet sem zavarja, hiszen itt vannak ők, a nagy és erős férfiak egy magányosan álldogáló, törékeny, gyenge nővel szemben, akinek még fegyvere sincs! Micsoda tudatlanság!
A bal szélen álló keze, ahogy Sarahoz közelítettek, elindult a bal zsebe felé, és hamarosan pisztoly villant a kezében. Nem akartam megvárni, hogy vajon csak fenyegetőzni akar vele, vagy komolyabban bántani Sarah-t. Lekaptam a vállamról a puskát, töltöttem, és ráfogtam.
~Istenem, csak sikerüljön!~
Közelebb mentem hozzájuk, magam mögött hagytam az utolsó útba eső tükörlapot, majd felemeltem a puskámat, és becéloztam a fegyveres hátát. Gondoltam, az elég nagy felület ahhoz, hogy biztosan eltaláljam. Mindenképpen azelőtt akartam lőni, hogy kiélesíti a pisztolyt, nehogy az ijedtségtől, fájdalomtól megránduljon a keze, elsüsse a fegyvert, és eltalálja Sarah-t. Nem szántam hát túlzottan sok időt a célzásra, de hát lőttem én már magamnak plüss macit, ez se sokban különbözhet attól.
Klikk-BAMM! Hát nem sikerült célba találnom. Persze, hiszen cinkelt, erről megfeledkeztem! Viszont ennek hála még jobban sült el a dolog, mint terveztem, ugyanis a kezét találtam el, amiből ki is ejtette a pisztolyt, majd társaival együtt felém pördült, hogy megnézhesse, ki volt az orvlövész. Hőn reméltem, hogy Sarah kihasználja az eszményi alkalmat arra, hogy lecsapjon a földre hullt fegyvert.
Mikor a három férfi meglátta, mi van a kezemben, hangosan felröhögtek.
-Na, nézd már, még egy torzszülött tyúk!
-És játszani akar!
-Rendesen rám hozta a frászt, azt hittem már van is valami fegyvere!
Erre a szóra leeresztettem a puskát. Aztán eldobtam. Aztán kivettem a zsbemből a töltényes dobozt, és az egész tartalmát a földre szórtam. Azért láttam rajtuk, hogy kicsit elképedtek, legalábbis a mosolyuk halványult, a szemöldökük közelebb csusszant egymáshoz. Én ezzel ellentétben szélesen vigyorogtam.
Egy darabig csak álltam előttük a lábaim mellett lógó karokkal, mert úgy véltem, nem minden nap adódik ilyen westernbe illő pillanat. Aztán egy hirtelen mozdulattal hátralendítettem a kezeimet, kirántottam a nadrágom hátuljába csúsztatott pisztolyokat, majd mindkettőt rájuk fogtam, és nagyon-nagyon vidám voltam.
Ők eddigre már egyáltalán nem voltak vidámak. Rémülten pislogtak rám és a kezemben tartott fegyverekre. Forgolódni sem nagyon mertek, bár ha hátra is tekintettek, ha Sarah megszerezte a földre ejtett pisztolyt, ott is rájuk szegeződő lőfegyvert láthattak.
-A helyzet nem éppen rózsás fiúk - jegyeztem meg, majd vigyorogva vontam meg a vállamat. - Mármint nektek, mi marha jól szórakozunk. Igaz? - kiáltottam oda Sarah-nak.
Tartottam a kb. öt méter távolságot, nehogy valamelyiküknek ostobaság jusson eszébe, de egészen magabiztosan álltam ott, kezeimben a kétszeres hatalommal. Intettem nekik az egyik pisztollyal, amit nagyon ügyesen meg is értettek, és szépen lassan felemelték a magasba a kezüket.
-Remek - bólintottam elismerően. - Nemsokára itt a rendőrség, és nagyon örülnék neki, ha őket még megvárnátok, de sajnos az szavatokban nemigen bízhatunk, kötelünk, bilincsünk meg nincs, úgyhogy remélem nem gond, ha a mi módszerünkkel dolgozunk. Aki pedig megmozdul azt lelövöm, de ne higgyétek, hogy a lövés halálos lesz. Értjük egymást?
Halványan, bátortalanul bólintottak.
-Helyes - biccentettem. - Sarah, kérlek, megtennéd, hogy...?
Abban biztos lehettem, hogy ha ő veszi kezelésbe őket, akkor biztos itt maradnak a rendőrök érkezéséig.

Mondjuk arra nem számoltam, hogy az egyik fickó egy pisztolyt varázsol elő valahonnan és rám szegezi, viszont, amit ő nem látott, de én már igen, hogy Lynn előbukkant a hátuk mögül, méghozzá a céllövöldéből elorzott puskát a semmit sem sejtő fegyveresre szegezve elszánt arccal. Aztán elsütötte a puskát és a vigyori kezéből kirepült a pisztoly és mindenki csodálkozva fordult a csattanás felé. Kihasználva az alkalmat, hogy rám éppen nem figyel senki, gyorsan felkaptam a revolvert.
A férfiak közben felmérték a helyzetet és hangosan vihogni kezdtek, ahogy felismerték a puskát, és a véleményüket nem is rejtették véka alá.
~ Torzszülött az anyátok! ~ sziszegtem magamban és egyáltalán nem sajnáltam, hogy miken kellett keresztül verekedni magukat idáig, még rosszabbat is bőven megérdemeltek volna, mert ezek szerint nem tanultak belőle.
Viszont engem is meglepett Lynn önkéntes fegyver és lőszerletétele, de vérfagyasztó mosolyából sejtettem, hogy tartogat még valamit a tarsolyában.
Egy darabig mindenki csak állt és várta, hogy mi fog történni, aztán a lány egy széles és felettébb színpadias mozdulattal két pisztolyt húzott elő a háta mögül és a már-már önbizalmat nyerő rasszista trióra fogra, akik most igazán ledöbbentek, főleg, ahogy meglátták, hogy én is felemelem az általam megszerzett fegyvert.
Lynn kérdésére, csak vigyorogva bólogattam.
- Én már rég szórakoztam ilyen jól, az biztos és szívesen végig kergetném a csapatot még egyszer a pályán! – nézek rájuk vágyakozó tekintettel.
Persze nem gondolom teljesen komolyan, de azért a frászt hozni rájuk igazán élvezetes.
A fiúk is úgy gondolták, hogy ez most számukra nem annyira szórakoztató, és engedelmesen a magasba tartották a kezüket a kívánalomnak megfelelően, és bár szerettem volna, ha valamelyik hősködik egy kicsit, úgy látszik végleg feladták ezek a nagylegények.
Mikor Lynn a rendőrséget emlegeti, látszik, hogy nem örülnek a dolognak, és mikor rám néz és megkér, hogy hatástalanítsam a bagázst, látom a szemeikben, hogy ott szűköl a félelem. Tényleg nem ártott, hogy a lány még a pisztollyal is rásegített, nehogy eszükbe jusson elszaladni, habár, egy kis macska-egér játék még izgalmas is lett volna így a végére.
Így aztán ördögi vigyorral a képemen, hogy kellően hatásos legyek, egyenként hozzájuk sétáltam és mélyen a szemükbe nézve a vállukra tettem a kezem.
Eléggé sokáig ordítottak, mert persze nem kaptak egyből ájuláshoz elég adagot, csak szép fokozatosan. Mondjuk, mikor összetojták magukat, az már nekem is sok volt, így gyorsan végeztem a feladattal és utána Lynnhez fordultam.
- Na, most mi legyen? Gondolom nem akarjuk megvárni a zsarukat, eléggé szép felfordulást csináltunk. – intek körbe a Palotán.

-Nem, a zsarukat semmiképpen ne várjuk meg - értettem egyet Sarah-val, miközben közelebb léptem hozzá, hogy miután az én kezemben lévő pisztolyokról már a pulóveremmel letörölgettem az ujjlenyomatokat, intsek neki, hogy kövesse a példámat, majd az egyik ájult kezeibe csúsztattam őket.
Körülnéztem. Nem szívesen lettem volna ezen az estén rendőr, az biztos. Vagy takarító a vidámparkban. Vajon melyikük járt most rosszabbul? Esetleg egy rendőr, aki másodállásban itt takarít. Na azt harminc év pszichoterápiával se lehetne kikúrálni ez után a felfordulás után, amit magunk mögött hagyunk.
Igaz számomra annyi előnye mindenképpen volt, hogy amint Sarah is mondta, láthattam őt akció közben. Figyeltem, amennyire csak tudtam képessége használatára, de még nem mertem biztosan következtetni semmire, még ha voltak is már sejtéseim, feltevéseim az esetével kapcsolatban.
-Hallod? - neszeltem fel, mert mintha távoli szirénaszót hallottam volna. - Itt vannak. Sietnünk kell.
Ahogy a kijárat felé kezdtem ügetni, még egyszer ránéztem Sarah-ra.
-Mond csak az iskolából kimaradhatsz még egy-két ital erejéig? Azt hiszem, rendesen még nem tudtuk megbeszélni, amiért eredetileg idejöttünk, meg ami most történt, azt se hagyhatjuk csak úgy szó nélkül. - Nagyot kacsintottam rá. - Legalább egymás között, ha már a zsaruk előtt hallgatnunk kell.
Ahogy mentem, lendülő kezem valami hegyesbe ütközött, ami a zsebemből kandikált ki, és karamell illatot árasztott.
~Hmmmm... vajon a cukrozott alma árus kinyitott már újra?~

//Köszönöm a játékot, nagyon jó volt! //

Mivel abban teljesen egyetértettünk, hogy talán a zsarukat és a személyzetet sem kéne megvárnunk, így a távozás mellett döntöttünk.
A pisztolyokat persze Lynn tanácsára megtisztítottuk az ujjlenyomatoktól és a szerencsétlenül járt férfiak kezébe helyeztük, hogy legyen mit megmagyarázni majd a zsaruknak, ha a puskák nem lennének elegek.
Mikor megütötte a fülünket a szirénák hangja már éppen végeztünk.
- Igen, már közel járnak! - bólintottam a lány kérdésére. - És a mai napom, úgy is arra szántam, hogy veled beszélgessek,úgy, hogy még belefér egy-két alkoholmentes ital - vigyorgok rá, majd a nyomába szegődök és elhagyjuk a szórakozásunk színterét.
~ Meg kell vallanom rég szórakoztam már ilyen jót! ~ mosolyogtam magamban.

/szál vége. - Én is köszönöm, szintén nagyon élveztem /

//Karának, mert csodák igenis és tényleg, és vannak, ha vannak. És vannak. //

Valahogy sokkal inkább a bőrömben érzem magam, mint az elmúlt néhány percben bármikor, mióta csak belógtam a reppenéssel a Vidámparkra, és ez meglehetősen furcsa érzés. Nem testen kívüli élményről beszélek, hiszen visszatekintve mostanában egész sok bőr volt a képemen – rutinosan (és gyerekesen) sértegettem, és ebből kiindulva bizony eléggé bőrön belül maradtam. Mégis, mintha… de ugyan már, mit számít ez?
– Akkor szia. Mike vagyok – nyújtom a kezem üdvözlésképpen, ha már nem csak a kölcsönös tegezésen, hanem még a lepacsizáson is túlvagyunk. A jobbomat kínálom, addig is a másolt jegy a balba libben. Kicsit fúj a szél, de azért minden különösebb probléma nélkül sikerül teljesíteni a projektet.
Az ilyen kis trükkök apróságok. Biztos vagyok benne, hogy nem ezen fog kibukni a nézőközönségünk, ami egyelőre maga sem tudja, hogy nézőközönségünk, mivel… nincs is nézőközönségünk. Megrázom a fejem. Hogy tudok ilyen hülyeségeken gondolkozni?
Újra húszon vagyok.
– Papírfiú – teszem még hozzá a bemutatkozáshoz, és hogy még teljesebbé tegyem a képet, ezúttal magammal pacsizok. Elég furcsán néz ki, ahogy a két kezem összecsapom. Mint valami taps és imádkozás hibrid. Mindegy, a végeredmény a fontos, az pedig ott nyúlhat a két tenyerem között: jegyek garmadája, mindegyik teljesen ugyan olyan, legfeljebb van egy-két fakóbb, ami aztán fakítja az utána következőket is. – Nem végtelenítem, csak sokszorosítom az anyagot – vonom meg a vállam magyarázkodásként.

//Tibunak//

Az iskolaváltás, a tanulásban lévő elmaradásaim és a kőkemény gyakorlás Fagyponttal és a képességem továbbfejlesztése, mind-mind eléggé kimerítő volt, így egy idő után úgy éreztem, hogy muszáj kikapcsolódnom, ha nem akarok megbolondulni.
Mióta a Xavierbe érkeztem, azóta nem tettem ki a lábam a városba, hiszen az utolsó Fordham-ban töltött nap, az elrablásom és, hogy majdnem meghaltam akkor, nagyon erős visszatartó erő volt. Reméltem, hogy mivel így eltűntem az apám ellenségeinek szeme elől, talán felhagynak a keresésemmel és utána már nyugodtan élhetem a velem egykorúak mindennapjait. Kohler rendőrfőnök sem jelentkezett mostanában, így talán felőle is nyugodt lehetek. Kezdtem megnyugodni.
Ezért aztán úgy döntöttem, hogy megkockáztatok egy kirándulást a Vidámparkba, de mivel azért nem voltam 100 %-ig biztos, hogy nem keveredek megint bajba, inkább nem hívtam senkit magammal, hiszen nem akartam, hogy bármelyik társamnak baja essék miattam.
Miután kifizettem a belépőt és bejutottam a gyerekzsivajtól, vidám kiáltozástól és kacagástól hangos parkba, már engem is kezdett magával ragadni a hely hangulata. Jó pár pörgő, forgó és gyomorforgató játékra felültem, aztán a cross pálya felé indultam, hogy azt is kipróbáljam.

Először csak megtámaszkodtam a külső korláton és figyeltem a bent száguldozó autókat, hogy felmérjem a helyzetet és megkockáztassak-e egy menetet, ezért a zaj ellenére is megragadta a figyelmemet a vékony, sipítós gyereksírás, aztán a szóváltás.
Kíváncsian fordítottam arra a fejem és érdeklődve néztem, hogy a szülők figyelmetlensége alatt egy fehér kabátos fickó, hogy próbálja megvigasztalni a kislányt.
Furcsa egy figura volt, hiszen elég meleg volt és ennek ellenére kabátban közlekedett, és az is meglepett, hogy mennyire jól elszórakoztatta és felvidította az előbb még bömbölő gyereket.
Ismerve a már az ilyen szituációkat nem ért váratlanul, mikor végre a szülők is felfedezték a dolgot, hogy egyből a segítőkész fickóra támadtak, habár okuk az nem volt rá. Ha rosszat akart volna a kislánynak, már rég elvihette volna, amíg az apuka, meg az anyuka az igazuk bizonygatásával voltak elfoglalva.
Mielőtt a srác nagyobb bajba kerülhetett volna a jószívűségéért, úgy döntöttem, hogy megpróbálom elterelni a figyelmet róla. Hogy miért tettem? Fogalmam sincs, csak rossz volt nézni, hogy miként támadják le szegény srácot.
- Bocsánat a zavarásért! – léptem közelebb. – De véletlenül meghallottam a beszélgetést és ellent kell Önnek mondanom. – néztem az árusra nyájasan. – De pont az előbb jöttem be magam is, és akkor pakolászott ott egy most letelepülő és játékokat áruló boltos. Talán nem kötötték a maga orrára, hogy ideiglenesen engedélyt kapott valaki. – magyaráztam neki. – Nem kéne talán kellemetlen helyzetbe hozni ezt a segítőkész embert. – mosolyogtam a szülőkre és a kislányra. – Nem igaz?

Még magamat is megleptem, hogy milyen határozott voltam, de rühellem az ilyen sznob embereket, az árus meg amúgy is befoghatná a száját. Ilyenkor irigylem egy kicsit apámat, aki elég, ha csak szigorúan néz valakire, máris haptákba vágják magukat, de hát mi ég és föld vagyunk ugyebár.
Miután kellemesen rendeződik a helyzet és mindenki boldogan megy a dolgára, elértem a srác célzását és mellé csatlakozom.
- Ááá! Csak láttam, hogy kezd elfajulni a dolog és úgy sem volt jobb dolgom. – legyintek vigyorogva, majd figyelem, ahogy előhalász egy almát a zsebéből és jóízűen beleharap. – Nem szeretem az ilyen ki ha én nem szülőket, ráadásul nagyon arra hajazott a dolog, hogy a következő megmozdulásuk az lesz, hogy pedofilt kiáltanak, pedig én láttam elöről az egész szitut. Egy kis füllentés pedig nem ártott senkinek. Egyébként Sebastien vagyok. – nyújtom a kezem, ha már ilyen jól megismerkedtünk, de aztán valami zavar támad a kommunikációban, mert látom, hogy meglát valakit, a tekintete elkomolyodik és a szavai is arról árulkodnak, hogy mindez nem a legjobb dolog, ami történik vele…..és, ha nem tűnök el velem se.
~ Nagyon jó! Eljövök kikapcsolódni, remélve, hogy ne csap le rám a maffia, erre belekeveredek valaki más nem kevésbé zűrös ügyébe! Ezt nevezem Pechnek! ~
- Oké! – biccentek, majd lemaradok kissé, míg ő odaballag egy fehér inges férfihoz, aki annyira rí ki az itteni vidám tömegből, mint egy farkas a bárányok közül.
Mivel a srác ezzel a sejtelmes mondatával pont az ellenkezőjét érte el, hiszen felkeltette az érdeklődésemet, láttam, ahogy valami üzletet bonyolítanak le, de kis idő múlva azt is, hogy valami nem stimmel, mert a nem régen megismert srácot szép lassan körbe vették a tárgyaló partnere klónjai. Nem kellett nagy tapasztalat, hogy felismerjem a veszélyt, hiszen már elég régen ebben élek. Megérzésem most is visítva követelte, hogy azonnal tűnjek el onnan, hiszen semmi közöm az egészhez, nem is ismerem azt a fiút. De még sem tettem! Nekem is segített valaki, mikor bajban voltam, és lehet már nem élnék, ha nem így lett volna, így most én is maradok, habár nem tudom jó ötlet-e.
Az egyik épület falához megyek, hogy ne legyek szem előtt, aztán gyorsan beleolvadok a környezetbe, majd óvatosan a fiú háta mögé óvakodom, hogyha segítség kell, akkor meglepjem a támadóit.

Mikor a srác mögé lopakodtam, akkor már azt is megtudtam, hogy valami nagy bajba keveredett és, hogy a neve Mr. Tamity. Ismerősen hangzott ez a nyugodt helyen történő beszélgetés említése, meg az a szituáció, ahogy a pár gorilla, akik most ellépve mellettem a srác vállára tették a kezüket éreztették fizikai fölényüket. Valahogy a saját elrablásom és üldözéseim jutottak erről eszembe és nem kívántam tétlenül végignézni, ahogy itt is megtörténik. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ez a fiú a rossz oldalon áll, hiszen pont ő volt, akit most fenyegettek és nem a rend őrei voltak azok, így az elhatározásom is megszületett, mégpedig a neki való segítségnyújtás formájában, csak ki kellette várni a megfelelő pillanatot.
Reméltem, hogy azért ő sem sétál önként a vágóhídra, hanem azért kitalál valamit, és akkor jöhet el az én időm, hiszen senki nem tudja, hogy a közelben vagyok. Igyekeztem lassan mozogni, hogy a fénytörés se leplezzen le. A fickók így is túlerőben voltak, hiszen kettőnkre négy ellenfél jutott, ezért a váratlanság és a meglepetés sokat segíthet a dolgon.
Mikor Mr. Tamity-t elengedik, hogy a csapnál olthassa a szomját, akkor már sejtem, hogy valamit forgat a fejében, hiszen kinek jutna eszébe élete utolsó perceiben ilyet kívánni, de szerencsére ezt a túlerőben bízó és ezért elbizakodott férfiak nem így gondolják.
Aztán, ahogy felgyorsulnak az események és a srác akcióba lép, aminek következtében minden figyelem rá terelődik, a férfiak mögé kerülök és mielőtt még a pisztolyaikért nyúlhatnának kettőt sikerül kikapnom a derekuktól, a harmadikra sajnos nem volt időm, így azon a fickón csak jó nagyot taszítottam, miközben elé raktam a lábam, remélve, hogy ez leveszi a kedvét a lövöldözéstől és addig a fiúnak lesz ideje cselekedni.
Viszont nem szerettem volna, ha a láthatatlanságom okán és is tűz alá kerülök, így a srác felé hátráltam kezemben a két megszerzett pisztollyal, miközben fokozatosan láthatóvá váltam.
- Úgy gondoltam, hogy talán nem árt egy kis támogatás…..ismét. – vigyorogtam rá futólag, miközben azért szemmel tartottam a társaságot. – Te mindig ilyen izgalmas helyzetekbe keveredsz? És most mi a terv? Talán nem ártana elpárologni, mielőtt a jónép értesíti a biztonságiakat. – intek a látogatókra, akik még ugyan nem kezdtek el pánikolni, még nem tudták, hogy ez a látványosság része, vagy igazi, így csak tisztes távolságból szemlélték az eseményeket, de ez csak az első elcsattanó pofonig, vagy lövésig lesz így.
Én biztos nem akarok lőni, mert az ok nélküli emberölés még mindig nem az én kedvenc elfoglaltságom, de azért az sem szeretném, ha én lennék az áldozat, így kellően morcos tekintetet igyekszem vágni és a pisztolyokat is próbálom remegés nélkül tartani.