Coney Island-i Vidámpark

Mikor mindenki elkezdett kifelé rohanni és igazi pánikhangulat lett úrrá mindenkin, már a telefonon volt a kezem, hogy riasszam a kollégákat. Ideges lettem, mert Aya-nak már itt kellett volna lennie, hiszen megbeszéltünk egy találkozót a melóm után, de még nem volt sehol. Viszont a telefonálást is elfelejtettem rögtön, ahogy egy öreg bácsika hozzám fordult segítségért és a háta mögött ott sírdogáltak a picik, gondolom az unokái.
A fennálló helyzeten kívül most újabb meglepetés ért, hiszen az apó emlékezett rám a bronx-i akciónkból és a sok dicséret hallatán fülig vörösödtem, hogy van aki még értékeli a rendőrök munkáját, így persze, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül a kérését, hogy nézzek utána, mi folyik odabenn.
Mondjuk e nélkül is megtettem volna, mert nem hagyott békén egy gondolat, hogy talán a kedvesem is odabenn lehet, és az a sűrű, sötét füst, ami természetellenes módon körülvette a Vidámparkot, nagyon is arra utalt, hogy valami, vagy valaki, mondjuk egy bőrébe nem férő mutáns szórakozik odabenn, és ahogy én Aya-t ismerem, aki most mindenáron bizonyítani akar nekem, hogy jó dolgokra is fordíthatja a tudását, talán egyedül akarja megoldani a problémát.
Nem kerülte el a figyelmemet az a nagydarab, fekete férfi sem, aki egy gyerek könyörgésének engedve szintén a bejárat felé indult. Biztosan nagyon kedvelheti a gyerekeket, ha ilyen bátran a segítségükre siet, könyveltem el magamban, de aztán már nem törődtem sem vele, sem a háttérből felén szálló hangokkal, amelyek a tettünket minősítették, csak az előttem álló feladatra koncentráltam és óvatosan hatoltam át azon a gyanús felhőn, igyekezve nem beszippantani belőle, de amúgy semmi különöset nem tapasztaltam.
A máskor vidám és hangos zajokkal teli park most kihalt és szinte ezáltal félelmetes volt. Csak az én és a nem messze tőlem haladó férfi léptei visszhangoztak.
Azért közben eszembe jutott, hogy még sem ártana valami erősítést hívni, de mikor kézbe vettem a telefonomat, meglepődve vettem észre, hogy egyáltalán nem működik.
~ A francba! Előbb kellett volna, most majd keccsölhetek egyedül! Ó Aya, hogy mit meg nem teszek az érted való aggodalomban! ~ emeltem az ég fel a szemem, mikor hirtelen szél kerekedett és olyan port kavart, hogy alig láttam el egy-két méterre.
A szemem elé ernyőztem a kezem, mert valahonnan előröl, mintha mozgást és motoszkálást hallottam volna. A pisztolyomat nem akartam még előhúzni, hiszen nem akartam, hogy valami bennszorult látogatóra, esetleg egy gyerekre a frászt hozzam vele.
Aztán mikor kitisztult a levegő és megpillantottam a felém közeledőt, a földbe gyökerezett a lábam és a vér is meghűlt bennem.
- AYA???? Uram Isten! AYA! – kaptam utána, ahogy végre megmozdultak bénult izmaim. – ÚRISTEN! MI TÖRTÉNT! Édesem! Egyetlenem! Mi….hogyan?
A kezemben tartva véres és összetört testét kétségbeesetten hallgattam erőtlen hangú mentegetőzését és csak a fejemet ráztam, miközben az én szememben is könnyek gyűltek, de már mélyen, a gyomrom legmélyén valami ősi harag is gyülekezni kezdett, de még elnyomta az aggódás.
- Ne beszélj édes! Nem tehetsz róla……csak marad velem, mindjárt hívok segítséget, hallod Aya, nincs semmi baj……Aya……hallod Aya……….én is szeretlek kedvesem……..Aya………AYAAAAAAAAA! – üvöltöttem fel, mikor megéreztem, ahogy a teste elernyed és a mellkasa nem emelkedik többé. – NE CSINÁLD EZT VELEM! NEM HAGYHATSZ MAGAMRA! – ráztam meg gyengéden, hátha csak tévedek, csak játszik velem, hiszen Aya Caine, a híres bérgyilkos, a nagy túlélő nem halhat meg!
Mikor továbbra sem mozdult és én felfogtam végre, hogy vége, akkor már patakokban folytak a könnyem és a testére borulva rázott a zokogás.
- Aya………………….Ki tette ezt veled? Kinyírom! Felkoncolom! Élve kibelezem! – emeltem el aztán sötéten villogó tekintetemet, mely az előttem álló férfira esett, akiről közben teljesen megfeledkeztem.
- Sajnálja? Ki a fene maga? – néztem a kicsit hátráló fickóra és szemem a kezében tartott stukkerra vándorolt. – Mit akar azzal? – kérdeztem tőle sötéten, miközben Aya testét gyengéden a földre eresztettem és lassan felálltam, a lány vérétől sötétlő kezemet lazán magam mellé ejtve. – És minek jött ide?

Aya holtteste ott volt a porban, ahova Mike olyan szerető gyengédséggel tette. Ami mozdult odabent, az csak ők ketten lehettek, mást egyenlőre nem láthattak. Sem bent ragadt vendégeket, sem az ellenséget, aki elől kimenekült a tömeg. A beszélgetésre egy-két percük volt, addig nem történt semmi, ami megzavarta volna őket. De aztán, ha Mike megint lepillantott volna Ayara, a lány már nem volt ott. Hűlt helye még egy vércseppel sem jelezte, hogy egyáltalán lett volna ott bárki is, ölelte volna haldokló szerelmét, hallhatta a neki elsuttogott meleg szavakat, érezhette a halálra ítélt test utolsó rándulását, utolsó lélegzetvételét, szemének utolsó szerelmes pillantását.
A közeli fehér-piros csíkos sátor azonban megmozdult. Két alak lépett ki belőle. Az egyikük egy erős, izmoktól duzzadó férfi volt, aki a hajánál fogva rángatott egy meztelen afroamerikai nőt, akinek vér csordogált vékony patakokban a lábai közül. Amikor megbotlott, a férfi csak tovább rángatta, amitől a talajon lévő kavicsok, söröskupakok, egyéb apró hulladékok sebesre vágták a lábát, de a férfi csak rángatta tovább, mígnem négykézláb mászva kellett már követnie.
-Nesze, te rohadt nigger kölyök! - köpte oda neki. - Itt van az anyád, láthatod a saját szemeddel is, mennyit ér.
A nő hangtalanul zokogott, és bár látszott rajta, hogy kerülné fia pillantását, fogvatartója a hajába markolva feszítette hátra a fejét, és kényszerítette, hogy pont ránézzen.
-Még csak erős kancának sem mondhatom, egy normális b@szás, és máris sivalkodni kezd, hogy túl durva vagyok - mutatott gúnyos vigyorral a véres női lábakra. - Mondjuk akkor jobban megraktam, amikor te készültél, te undorító, korcs fattyú. De rögtön utána ki kellett volna nyírnom, hogy ne sz@rhasson ki téged, hogy aztán a nyakamon maradj. Vagy legalább téged addig lógatni egy pöcegödörbe kis patkány korodban, amíg ott nem maradsz. De persze korrigálni mindig lehet.
Két kezével elkapta a nő fejét, oldalra rántotta, és egy hátborzongató reccsenés után Gordon édesanyja törött nyakkal, holtan hullt a földre. A férfi megvetően rúgta odébb.
-Azt tudnám, mit ettem rajta abban a negyedórában, amíg használható volt - fintorgott, de aztán rögtön el is mosolyodott, amint a közeledő alakra pillantott. - Ennek itt például legalább van annyi esze, hogy ne essen teherbe, csak mert megdugtam!
Ismét Aya jelent meg, de ezúttal makkegészségesnek tűnt, ahogy odalépett Gordon apjához, és miután lenéző mosollyal tekintett Mike-ra, hosszan megcsókolta a férfit, aki hevesen viszonozta is a lány fenekét markolászva.
-Komolyan azt hitted, hogy veled akarok lenni? - nevetett gonoszan Mike-ra, miután ajkai eltávolodtak Gordon apjáétól. - Eszedbe sem jutott, hogy csak kihasználtalak? Bérgyilkos vagyok, te naiv kis senki! Mit akarnék egy zsarutól? Főleg tőled! Arra sem voltál jó, hogy megments Kardfogtól! Hagytál szenvedni! Hagytad, hogy megkínozzon! Egy nagy nulla vagy Mike Bodwin! Sosem szerettelek!
Közben a férfi keze nem állt meg. Letépte Aya felsőjét, melltartóját, majd rátaposva Gordon édesanyjának holttestére, elkezdte kioldani a nadrágszíját is.
-Anyád egy utolsó kis szuka volt - röhögött fel vulgárisan, miközben megszabadította Ayat a nadrágjától. - Te, kisfiú, te meg nézd, és okulj, mit kell csinálni egy nővel!
Ayat hátulról átkarolva csúsztatta kezeit végig a nyakán, a mellein, a hasán, majd miután a combjaira is rácsapott, felkapta a fejét.
-Tudod, az legalább a családban marad, hogy mindenkit tudtam valamire használni - vigyorgott. - Az anyját kefélésre, őt meg boksz zsáknak.
Aya szokatlanul éles kacagása közben a semmiből négy férfi lépett elő, akik csak Gordonnak lehettek ismerősek, de Mike-ot sem akarták kihagyni a jóból. Úgy tűnt, az évek alatt nem változtak semmit, még mindig szívesen szétverték Gordont, ha a haverjuk kérte őket, ráadásul, most rögtön két játékszerük is akadt.
-Gyerünk, fiúk, ha ti is akartok belőlem egy falatot, belezzétek ki a két baromarcút! - visította a lány, mire az őt fogdosó kéz tulajdonosa felnevetett.
-Ez a beszéd, kislány, na de járjon a kezed!
Közben a verőlegények elérték Gordonékat, és habozás nélkül estek nekik. Kíméletlenül ütöttek, rúgtak, látszott rajtuk, hogy ezúttal nem csupán helyben hagyni akarják őket, hanem megölni. Időnként persze a hergelésükre is szántak időt. Gordonnak az anyját szidták, és részletezték, milyen egy ócska kurv@ volt, és csak azt sajnálják, hogy nem ők nyírhatták ki, Mike-nak pedig azt tervezgették, hányszor fogják magukévá tenni Ayat, ha végeztek vele. Csak úgy sütött belőlük, hogy ennél jobb elfoglaltságot el sem tudnának képzelni maguknak, miközben őket csépelték.

Lenéztem a pisztolyomra. Aztán nem tudtam megállni, halványan, de gúnyosan elmosolyodtam.
- Na, szerinted mit akarok, öreg? Amúgy hot-dogot akartam enni, ha ennyire érdekel. Van itt valami... És nekem semmi kedvem sincs utána menni.
Fejemmel Aya felé akartam inteni, de a lány holtteste eltűnt. Mi a fene? Körülnéztem, nem is tudom, talán arra számítottam, hogy mégsem halt meg, és odébb mászott, de sehol sem láttam. Kezdett derengeni valami, de biztos egyelőre nem lehettem benne.
A szemem sarkából mintha valami mozgást láttam volna. Felemelt fegyverrel fordultam arra, de rögtön le is eresztettem a stukkert. Ez meg...?
Dermedtem figyeltem az alakot. Nagydarab, melóban edzett fickó, pont, mint gyerekkoromban... Na várjunk csak... Pont, mint gyerekkoromban? Az meg hogy lehet? Jó tizenöt évvel idősebb már, mint amikor még ilyen kirobbanó formában volt. Az a nő meg... Az anyám... Ő már rég halott.
Sosem láttam az arcát. Most végre a szemébe nézhettem, még ha úgy is tűnt, ő nem akarja. Ugyanolyan szeme volt, mint nekem. Tőle örököltem.
- Engedd el - mondtam, ismét felemelve a stukkert.
Meg sem hallottam apám szavait. Fülemben dobolt a vér, és a gyerekkorom minden keserű gyűlölete ott dalolt benne. Aztán egy mozdulat, egy reccsenés...
- NE!
De már késő volt. Anyám szemében kihunyt a fény, ajkait elhagyta még egy utolsó, szinte hangtalan sóhajtás, és én újra elveszítettem. Tébolyult dühömben lőni akartam, de ekkor megjelent Aya, és én ettől kiszabadultam a látomás bűvköréből. Az agyamat meggyőzhette egy ideig, de ez már túl nagy logikátlanság volt, túlontúl nagy ahhoz, semhogy a tudatom zökkenőmentesen befogadja.
Látszott, hogy bárki is az, provokálni próbál minket. Nem mondom, ügyesen csinálta. Nem láttam kéretlen társam arcát, de sejtettem, milyen képet vághat. Én már tuti idegbajt kaptam volna.
Aztán megjelentek a régi ismerősök is. Elvigyorodtam. Már számítottam rájuk. A lábukat figyeltem, ahogy közelednek, és valami meglepőt vettem észre... Már ha bármi is meglepőnek számított azok után, ami történt.
Kavicsok, eldobált cigicsikkek, különféle szemetek meg hasonlók lebegtek és kavarogtak lustán úgy húsz-harminc centi magasságban. Ahogy néztem őket, rám tört a cáfolhatatlan bizonyosság: ezt én csinálom. De hogyan?
Töprengésre persze nem maradt idő, mert gyermekkori jó barátaim elértek minket. Nem mozdultam, mert ugye csak rémlátomások, az meg nem tehet kárt az ember testében, csak az elméjében, nem igaz?
Ahogy az első gyomrostól kiszaladt a levegő a tüdőmből, kénytelen voltam ezt átértékelni. Széles mozdulattal, amolyan parasztlengő módjára halántékon csaptam a fegyverem csövével. Vér fröccsent, és a látomás vagy mi összeesett. Kaptam egyet valakitől a hátamra, amitől majdnem orra estem, de végül megőriztem a az egyensúlyomat. Célra emeltem a fegyverem.
- Ezt már rég meg kellett volna tennem - mondtam ragadozóvigyorral, és amikor apám feje tiszta célpontot nyújtott, kétszer meghúztam a ravaszt.

Mereven nézem a férfit és jóformán még gondolkozni sem tudok, mert a fájdalom elveszi az eszemet, így marhára nem értékelem most a humorát.
Mikor aztán már végre kicsit kezdek magamhoz térni és követve a tekintetét döbbenten látom, hogy halott szerelmem teteme eltűnt, de úgy, hogy nyoma sincs se a porban a test körvonalának, sem egy csepp vérnek, mintha sosem hevert volna ott összetörten.
Gyorsan körbepásztázok a tekintetemmel, majd kérdőn a másik férfira tapad.
- Te láttál va…. –szakítom félbe saját magamat, mert a szeme sarkából mozgást pillantok meg.
Az egyik sátor ponyvája csapódik fel hirtelen és két alak jelenik meg, és én a látványtól még a fegyveremet is elfelejtem elővenni, hiszen úgy érzem magam, mintha egy századdal visszapörgették volna az időt. Az a nagydarab férfi, ahogy durván, a hajánál fogva vonszolta elénk azt a szerencsétlen, meztelen nőt! A vér kezdte elönteni az agyam.
- Mi az is… - megint csak nem tudtam befejezni, mert a kegyetlen szava a torkomra forrasztották azt, csak a fejem fordítottam döbbenten a mellettem álló, velem együtt a parkba jövő férfi felé, hiszen nyilvánvalóan neki címezték azokat.
Nem tudom, hogy miért jött ide, meg, hogy ez az egész, ami itt előttünk folyik most mi is valójában, de Aya testének eltűnése óta élek a gyanúperrel, hogy ez valami hipnózis, valaki szórakozik az agyunkkal, de annyira élethű, hogy nem igazán tudjuk kivonni magunkat a hatása alól.
A nő szenvedése, majd, ahogy egyetlen mozdulattal a férfi kitöri a nyakát….az a hang….képtelenség!
Attól függetlenül, hogy mit is gondolok a testem a kiképzésnek megfelelően reagál az eseményekre és most már habozás nélkül fegyvert rántok, aztán azzal a lendülettel le is ejtem a kezem, ahogy meglátom kiközeledik felénk vigyorogva, valami olyan pillantást vetve rám, mint amilyet a cipő talpára ragadt rovarra szoktak.
- Aya! – nyögtem ki kigúvadt szemekkel, ahogy a rasszista pasihoz vonaglott és kéjesen lesmárolta. – Azt hiszem hányni fogok. – hörögtem a mellettem állónak címezve félig, ahogy azok markolászták egymást.
Most már kezdett kitisztulni az agyam és bár iszonyúan rosszul esett amit láttam, de már teljesen biztos voltam benne, hogy ez nem a valóság, hanem valamiféle gonosz agyszülemény. De persze nem akartam leleplezni egyből a dolgot, hiszen a legjobb esélyeim akkor lehetnek ez ellen az elmebeteg telepeta vagy telepaták ellen, ha belemegyek a játékba és nem is sejti, hogy már nem veszem be a kis játékát.
- De hát én….én megpróbáltam…. – igyekeztem játszani a megszégyenültet az Aya utánzat szavaira, reméltem, hogy az a régi-régi iskolai színjátszószakkör nem múlt el nyomtalanul. – Ne tedd ezt velem, szerelmem! – folytattam tovább, habár nagyon nehéz volt kimondani a szavakat.
Undorodva néztem tovább az előttem zajló perverz jelentet, mert azért nehéz volt magam kivonni a látvány alól, hiszen mégis csak Aya volt ott, vagyis a hasonmása, de akkor is! A hangja azonban, a fülsértő vihorászása, az már nem volt az igazi. Ráadásul, ahogy azon a holtesten tapostak, tényleg felkavarodott a gyomrom. Micsoda beteg egy elme lehet ez!
Mikor megjelent a négy behemót és a szemekből meg a tenyerükbe csapkodott öklükből mindjárt ki lehetett következtetni, hogy nem sakkozni készülnek velünk, így aztán habozás nélkül feléjük fordítottam a pisztolyt, figyelmet kívül hagyva, hogy Ayautánzat még biztatja is őket elég vulgárisan.
- Azonnal álljanak meg, vagy kénytelen leszek használni a fegyverem! – szólítottam fel őket szabályosan ahogy illik, de azok csak röhögve jöttek tovább.
Így egy percet sem haboztam, hanem meghúztam a ravaszt és szépen megcélozva őket kilőttem az egész tárat, de …….de az égvilágon semmi nem történt! Csak jöttek tovább! Több lövésre aztán már nem is maradt időm, mert közben odaértek és annak ellenére, hogy a lövedékeim úgy mentek át rajtuk, mint kés a vajon, amitől simán valamiféle szellemalakoknak néztem őket, az öklük viszont nagyon is valóságos volt, és mire észbe kaptam, hogy jó lenne védekezni is, már bekaptam pár kemény ütést és rúgást.
Nem tudom, hogy a partnerem hogy állt velük szemben, hallottam pár lövést ami vagy jó, vagy rossz hír nekünk,de én ezek után már bevetettem minden tudásomat, hiszen két keménykötésű férfival szemben eléggé esélytelennek tűnt a harc, főleg, hogy rajtuk a fáradtság és a kimerültség nyomai sem voltak láthatók még percek múlva sem. A közben Aya-ról hangoztatott szavaik égették a lelkemet, pedig már tudtam, hogy semmi sem igaz, ami itt történik, habár ahogy elnézem meghalni még meghalhatunk, ha így folytatódik.
Igyekeztem pontos ütésekkel távol tartani őket, de gyakorlott verekedőnek tűntek és hol itt, hol ott sikerült nekik betalálni, így aztán pár perc elteltével, már sajgott minden tagom, csúnya zúzódás volt a pofacsontomon és felrepedt a szám.

A verekedés viszonylag egyoldalú volt, mivel Gordon és Mike hiába küzdöttek profikként, csak ők sérülhettek meg. Támadóik, nem lévén emberek, sérthetetlenek voltak, akárhány ütést is vittek be nekik. A harc mégsem végződött halállal. Habár a négy megtermett férfi minden tőlük telhetőt megtett, hogy minél jobban helybenhagyják a két nyomozót, éppen amikor kezdtek volna belelendülni, hirtelen füstpamaccsá estek szét minden átmenet nélkül. Őket követték Gordon szülei és Aya, így hamarosan a két vendég ismét egyedül találta magát. De nem sokáig.
Másodpercek telhettek csak el látszólagos nyugalomban, amikor megint feltámadt a szél, és a földről a port a levegőbe emelték. A szemszék ott összetömörültek, és egy nagy, kerek fejet ábrázolva bámult rájuk.
-Mutánsok - szólalt meg a fej recsegő hangon, ami nem volt hangosabb, mint a vihar erősségű szél sivító fütyülésénél. - Ti sokkal érdekesebbek lesztek. A testvéreimnek igazi főúri lakoma jár, nem az a mócsingos moslék, amit azok a szerencsétlenek kaptak. Uraim! Tisztelt nagyérdekű publikum!- vigyorodott el, és közelebb lebegett hozzájuk. - Dőljenek hátra, és élvezzék az előadást!
Azzal hatalmasra tátotta a száját, és rájuk hajolva egyszerűen bekapta őket, mintha csak a tenyerére helyezett apró kis bonbonok lettek volna. Természetesen semmi sérülést nem okozott nekik ezzel, legfeljebb csak, ha nem csukták be idejében a szemüket, és belement néhány porszem a szemhéjuk alá, de egyébként semmi bajuk nem esett. A körülöttük tomboló orkán is hamar alábbhagyott, és bár a szél süvítése nem halt el teljesen, nagyon halkra tompult.
A vidámpark eltűnt, és ők egy vörös függönyös hálószobában álltak. Az ágyon egy vékony, törékeny nőt lovagolt meg éppen durván egy nagyon is ismerős férfi. Olyan erősen szorította a nő csípőjét, hogy máris látszott, hogy nem fogja megúszni zúzódások nélkül, de a kuncsaftját ez nem érdekelte, ahogy azt sem, hogy bár a kifizetett örömlány minden tőle telhetőt megtett, hogy mosolyogjon, és buja dolgokat mondjon, a szeméből könny csordult ki, és görcsösen szorította a takaró széleit, és nyilvánvalóan nem a túlcsorduló élvezettől.
Aztán mindez eltűnt, és egy szegényes lakás nappalijában találták magukat. A földön egy kisgyerek kuporgott, kezével, karjával próbálta védeni a fejét, de a fölé tornyosuló izmos férfi lába mindig eltalálta valahol, ahol fájt neki. Közben pedig üvöltött vele, ahogy a torkán kifért, eszelős dühvel a szemében.
-Nyomorult kis féreg! Élősködsz itt rajtam, az én pénzemet zabáld, és még annyi tisztelet sincs benned, hogy ezért megbecsüld az apádat?! Dögölj meg, te kis nigger fattyú!
Az eléjük táruló kép egy kicsit elmosódott volt, és a hangok is enyhén visszhangoztak, de egyébként egészen olyan volt, mintha tényleg ott álltak volna a múltbéli gyermek Gordon mellett, ahogy a fájdalmas emlék eléjük tárult. Megérinteni nem tudtak semmit, minden légszerűen illanó volt, mint a cigarettafüst.
Aztán változott a kép. A sötétbőrű kisfiú már az utcán rohant, utána pedig egy nagy csapat nála idősebb és erősebb fiú rohant borzalmas szitkokat kiabálva utána, és borzalmas verést ígérve neki, ha utolérik. A közelben álldogáló felnőttek közül egy sem lépett közbe, inkább elfordultak, máshova néztek, és úgy tettek, mintha nem is vettek volna észre az egészből semmit.
Miután az egész megint füstpamaccsá esett szét, újra a nappaliban álltak, ezúttal már az idősebb, nagyobb Gordon mellett, akit azok fogtak le , és vertek, akikkel az imént a vidámparkban kellett megküzdeniük. A kamasz ütlegelése közben röhögtek, sört vedeltek, és természetesen szapulták a fiút.
-Na, nézzenek csak oda, nem csak egy nigger fattyú, de még korcs is. Egy rohadt mutáns korcs!
-Mit képzelsz te magadról, b@szd meg?! Csak úgy belenézni más emberek agyába!
-Fogd csak egy kicsit, majd belenézek én az övébe, ahogy egy normális ember csinálná!
Alig hangzott fel a többiek hangos, gúnyos nevetése, már fel is erősödött az orkán eltakarva előlük mindent. Néhány pillanatig semmi sem történt, aztán megint kitisztult a kép.
Jeremy Bodwin vérben úszva próbált arrébb támolyogni, de szinte már egyetlen ép porcikája sem volt. Lihegését, fájdalmas nyögéseit csak Kardfog megvető, gúnyos megjegyzései szakították félbe, és időnként saját csontja roppanás, vagy bőrének, húsának hasadása, ahogy ellenfele megint támadott.
-Legyen már vége...
Még egy utolsó roppantás a nyakán, és Jeremy rongybabaként csuklott össze. Nem védekezett többé, nem üvöltött többé, nem mozdult, nem lélegzett... nem élt többé. Aztán Kardfog lehunyt szemekkel elmosolyodott, és a kép végleg elmosódott.
Egy fa tövében az iménti gyilkos épp azt az alakot húzta-vonta maga után, aki ugyanakkor ott állt Gordon mellett, hogy nézze saját magát szenvedni. Kardfog a saját övét tekerte köré, és közben, mint egy eszelős dudorászott, és eszébe sem jutott, hogy ha már végezni akar az áldozatával, azt gyorsan tegye. Bár a szemében mintha együttérzés fénye csillant meg, aki csupán egyszer találkozott vele, az már tudhatta, hogy ez csupán gúnyos rájátszás volt, amire sportszerűtlen győzelme bátorította.
Változott a kép. A queensi kocsma hátsó szobájában nézhették harmadszorra is a vadállatot kedvenc elfoglaltsága: mások gyötrése közben. A földön vergődő, vértől csatakos, fájdalomtól, félelemtől reszkető és zokogó Aya meztelen teste ívbe feszült, ahogy Kardfog minden karmát kieresztve lökte a két lába közé hatalmas kezét. Lerítt róla, hogy a kínban fetrengő elgyengült test vonaglása, fájdalmas sikoltása, mint kellemes masszázs, jóleső bók hatott rá, miközben megragadva a lány csípőjét kutyapózba kényszerítve őt a karmai után a férfiasságát is beleerőszakolta, hogy ha kell, a halálig kínozza áldozatát, miközben a borzalmas veréseken átesett Mike ájultan feküdt a sarokban.
A Rikers Island börtön női blokkjában találták magukat Aya cellájában, nem sokkal azután, hogy King visszaküldte őt a cellatársától megszabadított helyére, és sokkal azelőtt, hogy Mike megérkezett volna. Az Ayanal jóval nagyobb és izmosabb, nőkre már alig hasonlító rabok egy emberként vetették rá magukat a sokkoló nyakörvvel, valamint csuklóra és bokára szerelt béklyókkal megbélyegzett mutáns fogolyra, aki az ő szemükben nem hogy gyűlöl mutáns, ráadásul új hús volt, de még le is paktált a rendőrökkel, különben miért vitték volna el a cellatársát, akit köztudottan utált, hiszen már nem egyszer helyben hagyta! Záporoztak az ütések, rúgások, előkerült néhány házi készítésű kés is, így mire Mike megérkezett Aya mozdulni is alig tudott.
Aztán mindez füstté robbant szét, és ők egy napsütötte tisztáson találták magukat, egyenlőre egyedül.

Azt hiszem, a mai nap új értelmet ad, a "minden tagom fáj" kifejezésnek. Tényleg minden, minden minden tagom sajgott, a hasam feszült, felrepedt a szám, bedagadt a szemem is, és hiába adtam ki mindent, hiába lőttem ki egy tárat és hiába ütöttem a mocskokat olyan vad, elkeseredett dühvel, aminek meglétéről én magam sem tudtam, csak jöttek, jöttek és jöttek. Aztán egyszer csak vége lett, eltűnt a négy kedves ismerős, eltűnt apám is, meg annak a nőnek a holtteste, aki akár az anyám is lehetett. És nem volt ott már Aya sem, de ez nem volt meglepő: igaz, hogy ő volt az egyetlen, aki valóban itt lehetett volna, úgy, abban a formában, ahogyan láttuk is, de valahogy mégsem igazán hittem, hogy igazi lehet.
A kavicsok, apró kis szir-szarok kavargása is elült, ahogy megnyugodtam. De aztán mintha... Újra kezdődött az egész, csakhogy ekkor már nem én csináltam. Lebegő fej... Ez komoly? És egy porondmester szövegét nyomja... Ez most komolyan az elvarázsolt kastélyból szökött? Néha úgy, de úgy utálom a többi mutánst...
Aztán egyszer csak egy kis szobában találtam magam. A Mike nevű ipse is jött velem, aminek valamiért örültem. Nem akartam látni ezt, de ha már muszáj volt, legalább nem egyedül kellett végignéznem. Mert tudtam, mi ez, tudtam még úgy is, hogy az elmosódott, mozgó és fájdalomtól torz nőarc alig volt kivehető, úgy is, hogy a másik, a férfi arca nem is látott. Természetesen ez nem igazán a saját emlékem volt, de mégis, néha álmodtam róla... Hála apámnak. Részegen gyakran elmesélte nekem ezt a kedves kis esetet...
Aztán jöttem én, vézna kiskölyök, akit egy vadállat kínoz éppen.
- Ezek az én emlékeim - mondtam csendes borzalommal Mike-nak. - Ki akar készíteni minket. Mindjárt sorra kerülsz te is, azt hiszem.
Igazam lett. A mocsadék tudta, kit hogyan kell kínozni. Engem a múltammal, Mike-ot pedig Ayával. Meg még valakivel, aki nagyon halványan hasonlított a fickóra. Talán a testvére volt, vagy talán az apja. Valami rokona. Ez a mocsadék Kardfog állítólag nem öregszik... Akkor tényleg lehetett akár az apja is.
- Ne borulj ki... Inkább ne nézd végig, de ne borulj ki.
Nem tudtam, mi történt, azt sem érzékeltem pontosan, mikor lett vége. Csak egy hülye gondolat forgott a fejemben. Hiába akartam meztelenül látni Ayát, ezt soha nem akartam megtudni... Ennyit nem ért. Ha ez mind megtörtént, csoda, hogy megőrizte a józan eszét, legalábbis annyira, amennyire azt annak lehet nevezni.
Aztán az a tisztás... Ott telt be a pohár. Elmém ereje a levegőbe robbant, és dühöm a sokszorosára erősítette a hatalmam.
Mutasd magad, te szemét!-üvöltöttem némán, és kiáltásom minden elmében őrjítő visszahngot kellett, hogy verjen, ami a közelben volt - Gyere elő!
Próbáltam Mike-ot megvédeni a haragomtól, nem akartam, hogy a fejében harsogó kiáltásomtól migrént kapjon, de nem tudtam, mennyire sikerült. A düh elmosta az önkontrollom.

Mikor már úgy éreztem, hogy itt a vége, már a kezemet is alig bírtam felemelni, hogy védjem legalább a fejemet, akkor hirtelen abbamaradtak az ütlegek és én felemelve a fejem csodálkozva néztem körül, hiszen a fekete férfin kívül senki nem volt körülöttünk.
A kezem erőtlenül a testem mellé hullt, és értetlenül néztem a férfira, hogy ő talán többet tud nálam, de azon kívül, hogy hasonlóan összevert képpel, mint ahogy én kinézhettem visszabámult, sokkal okosabb nem lettem, gondolom ezek szerint ő sem. De mielőtt ezt tisztázhattuk volna és legalább a nevét megkérdezhettem volna, megint szélroham kavarta fel a port, és ez tapasztalatom szerint eddig sem jelentett jót, így feszülten figyelni kezdtem.
Nem kellett sokat várnom, hiszen az a lebegő fej előttünk és a színpadi felkomferálás, igazán meglepő és felettébb bizarr volt, és mikor a száj egyre nagyobbra tágulva elnyelt minket, önkéntelenül összébb húztam magam a szemem elé emelve a kezem.
Ahogy megszűntek a körülöttünk lévő zajok és szilárd talaj éreztem a lábam alatt egy hálószobában találtam magam, ahol egy durva ágyjelenetnek lehettünk tanú és még, ha a mellettem lévő férfi meg sem szólal, akkor is sejtettem volna mivel állok szemben.
Mivel az én emlékeimmel is játszottak eleget, így nagyon is el tudtam képzelni mi mehet most szerencsétlenben végbe. De nem sokáig élvezhettük hála az égnek a jelenetet máris másikba csöppentünk, és úgy látszik végigmegyünk egyre sápadtabb társam múltbéli megpróbáltatásain és a figyelmeztetése nélkül is tudtam, hogy előbb-utóbb én következem.
Persze, hogy a legfájóbb és legszégyellnivalóbb emlékek jöttek elő, először Kardfog, ahogy megkínzott, habár annyiban hamis volt az illúzió, hogy nem ölt meg, de az emlékek hatására még a fájdalmat is újra éltem jóformán és az egyre fokozódó dühöt, ahogy ez a láthatatlan ellenség játszadozott az érzelmeinkkel.
A néger férfi szavaira csak megráztam a fejem és tényleg igyekeztem kordában tartani azt amit érzek.
Mikor felvillantotta a már magamban unos-untalan lepergetett képeket Aya meggyalázásáról, akkor már üvölteni tudtam volna kínomban, hiszen így is mindvégig magamat hibáztattam, hogy akkor, ott nem voltam képes megvédeni.
A börtönbeli képet már alig láttam a düh könnyein keresztül, de azt már amúgy is testközelből tapasztaltam meg, végignézni újból megrázó volt, de az előző képsorok után már ez csak tompán lüktetett bennem.
Miután ismét változott a kép már felkészültem egy újabb érzelembombára, de most csak egy napos tisztáson álltunk, és csak ketten voltunk, így mielőtt újabb meglepetés ért volna, gyorsan bemutatkoztam, hogy tudja kivel nézi végig ezt a tortúrát.
- Mike Bodwin vagyok, zsaru! És valaki nagyon ocsmányan szórakozik velünk! – sziszegtem dühösen. – Remélem benne vagy, hogy szétrúgjuk a seggét?

A tisztás, amire érkeztek nyugodt volt. A fű puha és élénkzöld volt, itt-ott színes virágokkal tarkítva, amelyekre időnként kecses pillangók szálltak megpihentetni elfáradt szárnyaikat. A nap kellemes meleggel sütött le rájuk, a lenge szellő pedig hűsítette az arcukat, hogy melegük se legyen. Pár méterre fák magasodtak az ég felé, árnyékot vetve a talajra. Az egész helynek finom édeskés illata volt, és a békét nem törte meg semmi. Még az égen sem úszott át egyetlen darab bárányfelhő sem.
Egyszer csak emberek léptek ki a fák közül. Ahogy közeledtek, női alakokat ismerhettek fel bennük. Az egyikőjük hatalmas abroncsos ruhában volt, amely hófehér színben pompázott, hiszen menyasszonyi ruha volt. Szépen elrendezett hajában vékony, csillogó tiara ült, kezén gyűrű csillant.
-Kedvesem - lépett oda Aya Mike-hoz. - Miért mászkáltál el ilyen messzire? Még tart a lakodalom, gyere táncoljunk! Olyan jól áll neked ez a ruha, azt akarom, hogy mindenki lássa, milyen jóképű férjem van nekem! Itt van King is! Mióta rájött, hogy milyen jól kijövünk, alig hagy nyugtot, már vagy fél órája táncoltat. Sosem hittem volna, hogy akár legjobb barátok is lehetünk!
Az utána érkező nők közül az egyik szolid, de elegáns ruhába öltözött idősebb hölgy volt, és Gordonhoz lépett oda.
-Fiam, nem illik így otthagyni a társaságot - feddte meg, de ajka mégis szerető mosolyra húzódott. - Még tart az ünneplés, gyere! Tudod mit? Én előremegyek, és megkeresek pár embert, akik biztos örülni fognak, hogy te is eljöttél, elvégre nem mindennap találkoznak egy igazi, többszörösen kitüntetett rendőrfőkapitánnyal Addig szórakoztasd kérlek a koszorúslányokat, egy kicsit unatkoznak, mióta elmentél.
Öt nagyon merészen öltözött fiatal lány lépett oda hozzá. A rajtuk lévő tenyérnyi, feszülős ruhák alig takartak valamit tökéletes testükből, ahogy hozzá simulva cirógatták az arcát, kezeit, nyakát, valamelyikük még a fülét is megnyalta.
-Miért hagytál ott minket?
-Mesélj még a kalandjaidról!
-Igazi főkapitány! Annyira szexi!
-Vagy ha nem akarsz beszélni, keressünk egy félreeső helyet...
-A tiéd a testünk, Gordon Knight! Vedd el, ami a tiéd!
Ha úgy döntöttek, hogy ráfekszenek a vízre, és úsznak az árral, akkor az édes illúzió addig tartott, amíg csak akarták. Itt megkaptak mindent, amire vágytak, nem volt soha vége, egy egész életet leélhettek itt. Ebben az esetben, ahogy múltak a percek úgy érezhették, ahogy egyre sűrűbb köd telepedett az agyukra. Egyáltalán nem volt kellemetlen érzés, inkább kicsit az álmosságra hasonlított, de abból is a jobbik fajta, amikor az ember már bebújt az ágyába, és egy nagyszerű nap után végre lehunyja a szemeit. Ez pedig az idő múlásával egyre erősödött.
Ha azonban úgy döntöttek, hogy nem dőlnek be a látszatnak, minden ember abbahagyta a mosolygást, és ellenük indult. Arcuk, mintha viaszból lett volna, megolvadt, kígyószerűen hosszú, villás nyelvük, melynek végéről méreg csöpögött újra és újra feléjük csapott, ujjaik abnormálisan hosszúra nőttek, és folyamatosan a nyakuk felé kaptak velük, hogy megfojtsák őket.
Dönthetnek úgy, hogy harcolnak, de ahogy a cirkuszban Gordon emlékképei ellen, úgy ezek ellen sem lehetett semmi esélyük, legalábbis megölni nem lehetett őket, Fellökni, megütni stb. igen, de megölni semmiképpen. Ha a menekülés mellett döntöttek, ugyanazok a helyszínek ismétlődtek, vagyis a tisztásról a fák közé, ahonnan ugyanarra a tisztásra értek vissza, és így tovább a végtelenségig.

Tökös legénynek tűnt ez a Mike, és meg kell hagyni, nekem se nagyon volt más tervem, mint szétrúgni egy-két segget. Nem említette, hogy a mentális ordibálásom valamit bajt okozott volna neki, úgyhogy arra következtettem, hogy sikerült őt megvédenem tőle. Egy null a hazai csapatnak, vagy mi8... Bár igazából itt mi a vendég csapat vagyunk, és nagyon durván vesztésre állunk...
- Gordon Knight vagyok, exzsaru és mutáns, csak, hogy ne érjenek meglepetések, haver. Ha egy szép bariton megszólal a fejedben, az valószínűleg én leszek. Hallottam már rólad: dolgoztam együtt Ayával, nemrég.
Nem mondhattam többet, mert ekkor megjelentek a következő látomás résztvevői. Én már rég eltettem a stukkert... Tök haszontalan. De majd annak az állaznak, aki ezt a rémszínházat megrendezte nekünk, golót fogok repíteni a fejébe, az tuti. Nem érdekel, hogy Mike zsaru, és talán le akarja majd tartóztatni, én kinyírom.
Hallod? - üzentem csak úgy a nagyvilágba, de vigyáztam, hogy Mike ne hallja - Ki foglak nyírni! Gyere elő és essünk túl rajta
A rémlátomás résztvevői nem jelezték, hogy hallották volna. Mellesleg... Ez már sokkal kevésbé tűnt rémlátomásnak, mint az eddigiek. Aya jól nézett ki abban a hacukában, és akkor... Anyám. Megint anyám. Sokkal könnyebben elhinném, hogy ez a valóság, ha legalább hihető lenne... Bár...
Ez talán nem volt a valóság, de attól még... Jó volt. Aya nem hisztizett, ez már pozitívum. Érdekes gondolat volt az is, hogy összehaverkodjon Kinggel, de gondolom a látomásnak ez a része Mike-nak szólt. Amit nekem címeztek, az anyám volt, a rendőri karrier meg a kurvás és nagyon nagy hiányban szenvedő koszorúslányok.
Ez nem olyan rossz... Itt lehetne élni. Ez egy jó világ. Olyan, amilyet megérdemlünk... És ha közben a valódi testünkkel történik valami rossz? Akkor mi van? Tudtam, nem tudom, hogyan, de tudtam, hogy az nem számít... Mert most itt vagyunk.
De azért... Én szerettem azt a másik világot is. Nem mindig, de voltak jó napok. És ott nem volt mindenki ilyen jó fej... Ott anyám egy rég halott prosti volt, én meg egy utolsó vesztes alkoholista, de... Az igazi volt. Ott én döntöttem el, milyen életet élek. Itt meg megterveztek nekem egyet... Ami jó volt, de... De én ezt nem igazán akartam.
Ellöktem magamtól a koszorúslányok tapogató kezeit, pedig igaziak voltak, ó, basszus, de még milyen igaziak...
- Bocs lányok...
De mire rájuk néztem, már nem is voltak voltak lányok. Csak Kigyófejű, torz izék, én meg komolyan berezeltem. Na tűnés innen, én nem erre szerződtem...
- Húzzunk a fenébe! - kiáltottam át Mike-nak, és már rohantam is a fák közé, csak, hogy nemsoká újra meglássam ugyanazt a rohadt tisztást... Hogy a rohadt életbe!

Legalább már ezt is tisztáztuk, hogy ki kicsoda, és már kissé bizakodóbban néztem a jövőnk elé, hiszen ő is zsaru volt és még mutáns is, és ezek szerint telepata.
- oké! - nyugtáztam a dolgot, de felkaptam a fejem, ahogy Aya-t megemlítette. - Te együtt dolgoztál vele? Mikor?
Mire azonban válaszolhatott volna és mire elmondhattam volna neki, hogy bennem is van x-gén, már megint elkezdődtek a történések, de most kicsit szolidabbra vette kínzónk a figurát és Aya-t mennyasszonyként jelenítette meg. Olyan csodaszép volt abban a ruhában, annyira nőies volt, hogy már ez magában is eldöntötte bennem, hogy aki ezt műveli velünk nem tudhat mindent és néha csak vaktában jeleníti meg előttünk a dolgokat, hiszen Aya nem venne fel ilyen cuccot még az én kedvemért sem talán.
Na meg aztán az a szöveg! Csak a szememet forgattam, miközben fél szemmel láttam, ahogy Gordont is megkörnyékezik, elsőnek a már látott anyja, na meg pár igazán alulöltözött koszorúslány.
De nem figyelhettem túl sokáig, hogy mivel próbálják behálózni, hiszen Aya hízelkedése és csöpögő szavai megint csak ráirányították a figyelmemet.
Igyekeztem lerázni magamról cirógató kezét, hiszen már az érintésétől is megborzongtam és úgy éreztem, ha hozzám ér már azzal megcsalom az IGAZI Aya-t, pedig olyan élethű volt!
Talán megnézhetném, hogy milyen is lenne a lagzink, ha egyszer összejönne! Nem hiszen, hogy baj lenne, ha egy pillantást vetnék rá! Aztán majd elmesélhetném az én drágámnak, hogy……DE NEM!
~ Mike ébredj fel, hiszen ez nem a valóság! Csak valami tébolyodott elme próbálkozása! Hiszen érzed, hogy elgyengít! ~
Dühösen megrázom a fejem és meghallom Gordon kiáltását, aki gondolom hasonló helyzetben lehet, mint én, de úgy látszik őt sem sikerült behálózni.
Körbenézve döbbenten meredek a felém közeledő lidérnyomásokra, kígyószerű nyelvükre, és hosszú ujjaikra melyek felém kapkodnak és alig bírok kitérni előlük.
Azonnal Gordon nyomába eredek, mintha veszett kutyák loholnának a sarkamban.
- Húzzunk haver, de minél gyorsabban! – értek vele egyet.
Ám alig hogy befutottunk a fák közé ismét ugyan ott találtuk magunkat! Azon a nyomorult tisztáson, a felénk tóduló zombikkal vagy mikkel.
- Ez nem lehet igaz! – torpantam meg villámgyorsan. – Most mi az istent csináljunk?

A helyzet igen egyszerű volt. A tisztáson és a fák között összegyűlt ,,násznép" mind Gordon és Mike ellen törtek. Ahogy menekültek újra és újra ugyanoda tértek vissza, ha nagyon meresztgették a szemüket, akár a saját hátukat megláthatták maguk előtt, ahogy rohantak előre. Ezzel viszont az ellenségeik számát is végtelenítették. És már azok is nagyon sokszoros túlerőben voltak, akikkel első körben találkoztak.
Hamarosan már moccanni sem tudtak az őket körülvevő ellenségtől, akik mérgezett nyelvüket nyújtogatták feléjük, ami már csak azért sem tűnt valami biztatónak, mivel amikor lecseppent a földre a méregből, amit ért, legyen az fű, virág, kavics, bármi, füstölögve porladt el. Hosszú, majd' fél méteres ujjaik, amelyek olyan erősek voltak, mint egy díjbirkózóé már alig várták, hogy a csapdába esett prédák nyakára tekeredve kiszorítsák belőlük a szuszt. És már csak centiméterek választották el őket a sérthetetlen, végtelen számú gyilkosaiktól...
Ekkor ismét a vidámpark területén találták magukat. Mögöttük a bejáratot még mindig eltakarta a furcsa fekete köd, telefonjaik még mindig nem működtek, vagyis minden úgy volt, ahogy hagyták őket. A hely még mindig kihalt volt. Legalábbis annak tűnt.
Az egyik aprócska épületből zaj szűrődött ki. Kiabálás. Ismerős hangon.
-Ó, hogy dögölnél meg ott, ahol vagy, te idióta!
Tompa puffanás, aztán földre potyogó súlyos tárgyak hangja csapott fel, majd egy férfi hang is megszólalt.
-Hiába próbálkozol, a szerelmed ugyanúgy ide fog veszi, mint te. Nincs innen kiút, kiscicám!
-Minek neveztél?! MINEK MERÉSZELTÉL NEVEZNI, TE SEGGFEJ?!
További dulakodás hangjai szűrődtek ki, aztán megint a férfi beszélt:
-Na, ezzel kezdjél valamit, ha tudsz!
A vihar megint feltámadt, de csak ott a kalyiba körül, és Aya elhallgatott. A következő pillanatban egy nagyon alacsony férfi lépett elő a nyílt színre. Akkora lehetett, mint egy tíz éves kölyök, szemei viszont olyan nagyon voltak, mint két poháralátét. Duci arca izgatottan pirult ki, szája eszelős vigyorra húzódott, ahogy két kezét oldalra tartva sétált előre. Recsegő, sivító, cuppogó hang hallatszott fel, és a földet hamarosan apró pókok ezrei borították el, amik egyenesen Mike és Gordon felé rohantak. Nem sokkal előttük megálltak, és egymás hegyére-hátára ágaskodva egyetlen hatalmas pókot alkottak, aminek a hossza nagyjából tíz méter lehetett, a magassága pedig úgy két méter.
Gordon és Mike mindent használhattak ellene, ami csak eszükbe jutott. Az öklüket értelemszerűen nem volt túl sok értelme, de az elhagyatott sátrakban, épületekben, standoknál rengeteg eszközt találhattak, ami talán a segítségükre lehetett. A nagy pókot alkotó kisebb pókok igaziak voltak, így azokat ugyanúgy meg lehetett ölni, mint akármelyik másikat. Amire figyelniük kellett, az a csípésük, amiből tíz már halálos adagú mérget juttathatott a szervezetükbe, öttől pedig garantáltan elájulhattak.
Ami az apró kis mutánst illeti, ő kacagva futott el a másik irányba.
-Kapjatok el, ha tudtok!
Ez semmiképpen nem lehetett könnyű, mert az óriáspók védte őt, nem mehettek a közelébe, így először vele kellett végezni. Azt az épületet sem közelíthették meg, ahonnan Aya hangja szűrődött ki, mert a hatalmas rovar azt az utat is elállta. Egyenlőre csak őt közelíthették meg. Illetve arra nem volt szükség, közeledett ő magától is. Az egyetlen esélyük tehát az volt, hogy milyen eszközöket sikerült szerezniük, és hogy használták fel őket.

Ó, a rohadt életbe... Ezt nem hiszem el. Méregtől csöpögő nyelvű, hosszú ujjú izék fognak kinyírni? Erre mennyi volt az esély? De most komolyan, mennyi?!
- Hát, haver... Azért megpróbáltuk... - mondtam Mike-nek.
Aztán előrelendültem. Ha már muszáj meghalnom, legalább ne úgy haljak meg, hogy egy helyben állok, és város a gyilkos csapást... Lendült a karom... De már semmi sem volt ott, amit megüthettem volna. Újra a vidámpark kavicsos ösvényén álltunk.
Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, de még mielőtt megszólalhattam volna, máris újabb zajok keltek. Mi a fene? Ez a hang ismerős...
- Ez csak nem...?
Dehogyisnem. Egyértelmű volt, ki is ez. És valamiért volt egy olyan gyanúm,hogy ez most az igazi: hallottam a dühös gondolatait is. Mike-kal nem közöltem a tényt: úgy gondoltam, ha nem jön rá maga, hát úgy kell neki. Aztán mégis meggondoltam magam... Még a végén dühében lelövi, aztán szívás van.
Ez az igazi.
És már indultam volna, hogy megkérdezzem tőle, mi a jó franc folyik itt, mert egyvalamibe biztos voltam: ő tehet az egészről. Ahol csak megjelenik, ott mindig valami nagyon rossz történik. Legtöbbször persze ő maga, de máskor, mint most is, valami annál is rosszabb.
Nem jutottam el a kis épületig. Kilépett belőle egy gyerek... Nem is, inkább egy törpe. Azonnal fegyvert rántottam, hogy szitává lőjem, de óriáspók tornyosult elém. De komolyan. Ez tényleg óriási volt. Ilyet utoljára valami kölyökmágusokról szóló régi filmben láttam. Rohadt életbe!
Megeresztettem két golyót a kis izé felé, de csak két krátert tudtam robbantani a nagy pókba. Olyan volt, mintha villámgyorsan gyógyulna: a szétrobbant, elrepült vagy a golyó forrósága által elégett apró bestiák helyére undorító hanggal újak tömörültek. Fogadjunk, hogy ráadásul mérgesek... De inkább hátra ugrottam, mert a csáprágó, ha mérges pókok alkotják, ha nem, csúnya és nagy volt.
Lőttem még egyet, de nagyjából ugyanazzal az eredménnyel.
Gyere vissza te kis korcs, hallod? Játsszuk le mint férfi a férfival!
Arra azonban már nem volt időm, hogy kutakodjak is a fejében, mert máris jött a rohadék óriáspók... Sebesen hátráltam, és miközben eltettem a haszontalan stukkerem, körülnéztem, hogy mivel szállhatnék szembe ezzel a szörnyeteggel... És meg is találtam. Első lépésnek jó lesz, aztán majd meglátjuk. Bár... Nem örültem annak, amit majd tennem kell, de volt más választásom...
- Mike, a pókot bízd rám! Hozd ki onnan Ayát!
Nem is volt igazán stand, csak maga a szerkezet, semmi több. Nem tudtam, hogy Mike-nak sikerült -e elosonni a pók mellett, de legalább az biztos volt, hogy a rohadt dög most felém jött, de nagy elánnal.
Beálltam a kürtőskalács-sütő mögé. A pók csak jött és jött. Verejték szaladt végig a halántékomon, de nem csak az izzó parázsdarabok miatt...
És a pók lecsapott, én hagytam, hogy megmarjon és utána hátra ugrottam, a sütő meg feldőlt, és kiborult az összes parázs...
A fájdalom iszonyatos volt. Csak két vagy három csípés, legfeljebb négy ért el, de az szúrt, égetett, sőt, perzselt, és... Dühöt ébresztett bennem. Azt a dühöt, amire számított. Félelemmel vegyes düh volt, de a lényeg nem ez volt, hanem, hogy intenzív volt... Pokoli intenzív.
A mutáns képességek legtöbbször valamilyen erős érzelmi töltés hatására indulnak be. Azzal, hogy megcsípettem magam, sikerült olyan vehemens érzéseket keltenem magamban, amik beindították azt a nemrég tapasztalt valamit. Egy szó jutott eszembe, ahogy a földről felemelkedő, ide-oda cikázó kavicsokat és izzó parázsdarabokat néztem... Poltergeist. Kopogószemmel...
Hátráltam. A vörösen izzó parazsak át meg átjárták a hatalmas póktestet, de nem tudhattam, ez elég lesz-e ellene...

Mikor már többször is megtapasztalhattuk, hogy egy ördögi körbe kerültünk, és a növekvő köreinkkel együtt a démonok száma is megsokszorozódik, abbahagytuk a hiábavaló menekülést és ahogy Gordon elszánt képére néztem, tudtam, hogy ő is felkészült, hogy ne adja olcsón a bőrét.
Azonban mielőtt elértek volna minket azok a méregtől csöpögő nyelvek, vagy fojtogató ujjak ismét változott a helyszín és megint a kiindulási helyünkön találtuk magunkat, a Vidámparkban. Nagyon úgy nézett ki, hogy a helyzet mit sem változott azóta, hiszen a fekete füst még mindig körbevette a helyet.
Viszont volt egy apró, de fontos változás! Egy velünk szemben lévő kis épületből, ami valószínűleg a személyzeté volt hangos ordítozás hangzott fel, mégpedig az egyik egy felettébb ismerős női hang volt, hogy a stílusról már ne is beszéljek.
Megdermedve és elképedve meredtem az ajtóra, ami mögött mintha dulakodás zaja is hallatszott volna, de már képtelen voltam hinni a saját fülemnek, de még a szememnek is, pedig Gordon hangja is megerősített benne, hogy ez most talán az igazi Aya. De, hogy került hirtelen ide?
- Ezt a kifejező beszédstílust nehéz is utánozni! – dörmögöm vissza az exzsarunak és már indulnék megnézni, hogy mi történik odabenn, mikor kivágódik az ajtó és a körülötte kavargó széllel egyetemben egy kis ember vágódik ki rajta. Egy gnóm!
~ Ez lenne felelős a velünk történtekért? A szemeit és Aya viselkedését odabenn elnézve nagyon úgy néz ki! ~
Gondolom Gordon is valami hasonló következtetésre jutott, mert kirántotta a pisztolyát, de használni ellene már nem volt ideje, mert valami különös hang kíséretében ezrével jelentek meg ……pókok!
~ A jó életbe! Miért pont pókok! Rühellem ezeket a nyolclábúakat! ~ szisszentem fel, de sok idő nem maradt az álmélkodásra, mert hirtelen egy bolyba tömörültek és ott állt előttünk egyetlen hatalmas pókszörny! Erre már szavam se nagyon volt, csak nyeltem egy nagyot, de ekkor felhangzott Gordon pisztolyának dörrenése, ahogy pár ólmot belepumpál ebbe a lénybe, és ami természetesen semmit nem ért azon kívül, hogy talán egy-két építőkocka kiesett az összetevők közül.
- Gondolom, ráadásul mérges pókok is, mert mást már ezek után el sem tudok képzelni! – kiáltottam oda a mellettem küzdő férfinek, aki most hátrálva arra bíztatott, hogy hagyjam magára és inkább Aya-val foglalkozzam.
- Persze, ahogy óhajtod! – szólaltam meg pár másodperc hökkent hallgatás után, hogy feltételezi, hogy itt hagyom a bajban, de aztán rájöttem, hogy ezt talán az előnyünkre is fordíthatom, hiszen ha a telepata azt hiszi tényleg oda indulok, talán kevesebb figyelmet szentel rám.
Így aztán úgy tettem, mintha megpróbálnám kikerülni ezt a monstrumot, de közben aktiváltam a képességemet és a testem atomjaira bomlott, amivel akár ezeken a bestiákon is akadálytanul áthatolhatok és nagy kárt sem tudnak okozni bennem.
~ Talán találok valami használható dolgot odabenn az épületben, mondjuk egy gázpalack igazán jól jönne, ahogy elnézem Gordon mutatványát, kitűnően lángba boríthatnánk vele ezeket az undormányokat! ~
A tervem megvolt, már csak a kivitelezés hiányzott és nagyon reméltem, hogy nem érkezem későn vele, így hát rohantam, ahogy csak a lábam bírta.
Már csak abban bíztam, hogy az épületben lévő Aya-nak sem esik közben baja.

Mikor Gordon és Mike eltávolodtak egymástól, a pók megzavarodott egy kissé. Eddig egy ellenségnek fogta fel őket, aki két részből áll, ahogy ő is egynek számított, bár sok apró alkotórészből állt. Megpróbált a felé rohanó Mike-ra lecsapni, de annak megváltozott molekulaszerkezetű testével semmit sem tudott kezdeni. Ettől persze még dühösebb lett, főleg mivel közben Gordon sem tétlenkedett. Hát egyszerre kétfelé mégis hogy figyeljen?
Egyszerűen. Olyan volt, mintha kettészakadt volna, mintha a potroha levált volna a testéről, és úgy hömpölygött volna Mike után. Nem sok idő kellett azonban hozzá, hogy újrarendeződjön, és így máris két kisebb, de semmivel sem kevésbé vérszomjas pók alkotta pók vadászott rájuk. Egyik az egyikre, másik a másikra.
Az amelyik Gordont vette célba, már nagyon közel volt a sikerhez. Amikor végre elérte a férfi bőrét, amelyik apróság csak tudta benne, már fecskendezte is a mérgét az ellenséges testbe. Sok apró csípés, kevés mennyiségű, de veszélyes dózisú toxin. A sikító, recsegő hang felerősödött, mintha csak örömujjongásban tört volna ki. Ez viszont hamar megváltozott, és bár a borzalmas hang, amit kibocsátott nem hogy halkult volna, de felerősödött, már nem annyira lelkes volt, mint inkább fájdalmas. Az égető parázs gyorsan pusztította őket. Bár az lett volna a természetes, hogy a veszélyt látva elmenekülnek, az utolsó apró kis ízeltlábú is maradt a helyén, hogy elvégezze a feladatát. Ez lett a vesztük. Lángsírba veszett az összes.
Mike-ot képtelenek voltak elkapni, mivel a képességének hála lényegében sérthetetlen volt. Ez persze nem azt jelentette, hogy az üldözője feladta volna. Egészen az épületig követte őt, és bár az ajtóhoz érve kicsit át kellett formáznia magát, hogy ő is beférjen, azért megoldotta. Ezúttal már egy kígyót formázott, ami kitátott szájjal próbált újra és újra lecsapni a férfira.
Mike odabent találhatott mindent, gázpalackot, még gyufát és öngyújtókat is, sőt egynéhány fáklya is akadt a falnak támasztva, amiket este szoktak a földbe szúrni, hogy még hangulatosabb legyen a vidámpark. Ayat ugyan nem láthatja, csak egy még lengő ajtót, ami a hátsó kijárat volt, és ugyanoda vezetett vissza, ahonnan ő most bejött. Ha sikeresen megszerezte a szükséges felszerelést, már könnyedén elbánhatott a pók-kígyóval.
Ha visszaért, ő is, mint Gordon furcsa dolgot láthatott. A szél megint felkavarta a port, de ezúttal nem olyan durván. Inkább olyan volt, mintha a hó szitált volna, vagy valaki porcukrot hintett volna rájuk egy hatalmas szitán át. A por nem fogyott el, az apró szemcsék folyamatosan hullottak alá, és csillogva forogtak a levegőben. A vidámpark is megváltozott tőlük. A színek eltűntek, minden fekete-fehér lett. Ismét képtelenek voltak megfogni bármit is, de most ha próbálkoztak, nem azt érezhették, hogy az adott tárgyak légneműek, inkább mintha ők maguk lettek volna azok.
Aya is megjelent a színen. Abból az épületből tört ki, ahol az előbb az Illuzionistával küzdött, és amiben Mike elintézhette a rovar ellenséget. Neki jól láthatóan semmi baja nem volt azzal, hogy megérintsen bármit is, de az is lerítt róla, hogy felettébb fel volt dúlva.
-Ilyen hülyének nézel? - üvöltötte arra, amerre a törpe elfutott. - Ez itt nem Mike! Még csak nem is hasonlít rá, te kretén! És sosem csalna meg Ratnával, hogy rohadnál meg!
A kezében számtalan tőr volt, amelyeket a tőrdobáló ládájából szerzett. Most ezekkel pakolta körbe magát az ugyanonnan szerzett tokokba csúsztatva őket. Ő nem láthatta sem Gordont, sem Mike-ot, még csak nem is hallhatta őket.
-Ne haragudj, szivem, csak most még az egyszer - motyogta maga elé, miközben végighúzta a mutatóujját az egyik pengén. - Majd holnap újrakezdem.
És már rohant is egyenesen a Szellemvasút felé. Gordon és Mike csatlakozhatnak hozzá, vagy maradhatnak is. Ha maradnak, vagy akár csak másik úton közelítik meg a barlangot, ahová a lány tartott, semmit sem fognak találni. Üres sátrakat, bódékat, épületeket, és még Ayat sem láthatják, akkor sem, ha pont mellettük megy el. Egyetlen megoldás tehát, ha mennek a lány után, aki a kocsikat figyelmen kívül hagyva a síneken gyalogolt előre igencsak kilépve.
Odabent minden műpókháló, csontváz, hulla, szellemalak stb. a helyén volt, de egészen személyre szabott és különleges műsort kínáltak.
-Elbuktál Aya Caine! Már feleannyit sem érsz, mint régen...
-...ha meghaltál, senki sem fog emlékezni rád...
-...elfelejtik a nevedet is! Aki meg mégsem, csak nevetni fog a gyengeségeden...
-...egy senki vagy! Még Kardfogat sem sikerült megölnöd, pedig szinte tálcán kínálták neked...
-...csak ahhoz értesz, hogy elrontsd, amihez hozzákezdesz...
-...hogy bajba sodort, aki fontos neked...
-...ha Sheenának baja esett volna, a te hibád lett volna...
-...Mike már rég rájött, hogy hiba volt veled kezdenie...
-... jobbat érdemel ő nálad...
-...már nem szeret...
-...nem vagy méltó hozzá...
-...sosem szeretett...
-...ha meghal, az is a te hibád lesz...
-POFA BE! - ordított fel Aya, és indulatos mozdulattal rúgta le a mellette suttogó csontváz fejét.
Ez azonban nem gátolta meg az alattomos hangokat, hogy tovább sugdossák álnokul a lány fülébe legmélyebb félelmeit. Egyre haragosabban trappolt előre, időnként a falhoz vágott ezt-azt, néha türelmetlenül kitörölt egy könnycseppet a szeméből, aztán ment tovább egyenesen előre, ahol az ellenségét sejtette.
A barlang egy tágasabb részéhez érve hirtelen éles fénnyel volt kivilágítva a terep, hogy jól lehessen látni, mivel díszítették ki a falakat. A hely nem volt más, mint annak a hotelszobának a kinagyított változata, amit Kardfog rendezett be Aya és Mike tiszteletére a meggyilkolt kisgyerekek holttesteivel, és szétmarcangolt testrészeivel. Ebben a beállításban azonban Aya akkora sem lehetett, mint a törpe, aki ezt mutatta neki.
-...hiába próbálod meggyőzni magad, ez is a te hibád volt...
-...a te lelkeden szárad...
-...okkal érezted akkor ilyen kicsinek magad...
-...akár te is tehetted volna...
Aya rohanvást hagyta el a termet, észre sem véve, hogy a szeméből könnyek helyett vér folyt, ahogy tőrt markoló kezeiből is. Ahogy átlépte a küszöböt, eltűnt, és ha Gordon és Mike utolérte, egyedül találták magukat egy nedves, föld alatti barlangban, ami hatalmas fáklyákkal volt kivilágítva. A színek visszatértek, ismét képesek voltak megérinteni bármit, de Ayanak ismét hűlt helye volt, ahogy a kijáratnak is.

A terv még annál is sokkal jobban működött, mint amire számítottam. Bár szereztem még pár fájó pontot így testszerte, mégis sikerült legyőznöm ezt a pók izét. Az viszont ijesztő volt, amikor kettévált... Még szerencse, hogy sokszorozódni nem tudott. Az lett volna az igazán nagy szívás...
Körülnéztem, és még épp láttam, hogy a pókszörny bemászik Mike után az épületbe. Ó, basszus... A parázsdarabok meg már nem kavarogtak, nyilván ahogy elégett a soklábú szemétláda, én is megnyugodhattam valamelyest. Aztán úgy tűnt, Mike is legyűrte valahogy a maga pókját... A bűzből ítélve ő is tűzzel végzett vele.
Azt hittem, lesz egy fél percünk fellégezni, de nem, miért is volna? Elkezdett szitálni valami izé. Az első gondolatom az volt, hogy basszus, de utálom ennek a városnak az idióta időjárását, de aztán rájöttem, hogy a hóesés nyáron még New York-ban is kicsit túl extrém. Meg aztán... Ez nem is hó. Vagy legalábbis nem igazi, mert nem hideg. De ha az a kis kretén tudott fájdalmat okozni, akkor csak meg tudná csinálni azt is, hogy a hó hideg legyen, nem?
A világ lassan kifakult. Mike-ra néztem, de nem úgy festett a srác, mint aki érti, mi a fene folyik itt. De jó... Akkor inkább keressük meg a káosz királynőjét, hátha ő tudni fogja...
De hiába, nem elég, hogy semmihez nem tudtunk hozzáérni, de még a kiscsajt se tudtuk megszólítani. Remek. Igazán rohadt fasza. Most meg meghaltunk, és egy fekete-fehér világ noir szellemei lettünk. Az isten szerelmére!
És ráadásul most Aya volt soron, őt gyötörte a rohadék kis törpe. Nem tudtam, hogy a képességem ebben a fordított világban hogyan és mennyire működik, de azért megpróbálkoztam vele, mikor a lány végleg eltűnt a szemünk elől.
Aya, ha hallasz, én vagyok, Gordon. Az igazi, te hisztis liba, mielőtt elkezdenél akadékoskodni. Mike is itt van. Jól vagyunk. Egyelőre. Valami hülye párhuzamos dimenzióba vagy mibe zárt minket, de szerintem csak az érzékelésünkkel babrál. Mike üzeni, hogy vigyázz magadra!
Fogalmam sem volt, hogy megkapta-e az üzenetet, az elméjét legalábbis nem érzékeltem a közelemben.
- Na jó... És most hogyan tovább? - kérdeztem a zsarut.
Épp egy szép, bizalomgerjesztő barlangban voltunk. Remélem, ránk tör valami óriáskígyó vagy hatalmas skorpió, vagy griffmadár, vagy ilyesmi, gondoltam epésen. Igazából valami sokkal rosszabbra számítottam.

Ahogy visszanéztem rá kellett döbbennem, hogy kevesebb időm lesz a keresgélésre, mint gondoltam, hiszen az a hatalmas szörnyszülött most szétfojt, majd két valamivel kisebb pókká állt össze, és az egyik engem kezdett követni.
~ A jó életbe! Csak kerülj a kezem közé te kis törpe! Majd adok én neked pókokat! ~ szitkozódtam magamban, de azért villámsebesen rohantam be az épületbe, ahol nagy megkönnyebbülésemre volt is minden, ami szem-szájnak ingere, így mire a pókból kígyóvá avanzsált nyolclábúak serege nekem esett volna, már kellően fel voltam fegyverezve. Megnyitottam a gázpalack szelepét majd elétartva a gyújtót berobbantottam azt és, mint egy lángszórót futattam végig a most már menekülő rovarokon. Pár percbe telt csak, hogy végleg megszabaduljak a dögöktől.
Mikor az utolsó is elpusztult, akkor már volt időm körülnézni is, de Aya-t sehol nem láttam, csak egy még éppen csak mozduló hátsó ajtót, ami talán az útirányát jelezte. Kinézve láttam, hogy az visszakanyarodik előre, így aztán még felkapva egy fáklyát a biztonság kedvéért, na meg hátha Gordonnak segítségre lenne szüksége, már rohantam is visszafelé.
Hála az égnek Gordon is egyben volt, de nem nagyon volt idő a trécselésre, hiszen egyrészt meg akartam találni Aya-t és a kis mitugrászt, aki ezt az egészet minden valószínűség szerint kavarja, na meg aztán valami finom pernyeszerű valami kezdett hullani ránk, ami pár perc alatt szürkévé varázsolta a tájat, először megfakítva, majd teljesen eltűntetve a színeket.. A fáklya egyszer csak kipottyant a kezemből, pedig én biztos nem engedtem el. Mikor lehajoltam érte, döbbenten állapítottam meg, hogy képtelen vagyok megfogni! Olyan volt, mintha nem lenne testem, csak én érzékeltem úgy hogy van. Gordonhoz léptem és áthúztam rajta a kezem, mely akadálytalanul hatolt át rajta.
~ Szerintem a kibelezés, túl enyhe büntetés lenne ezekért! ~ motyogtam magamban a fogamat csikorgatva, főleg miután a nagy örömömre megjelenő Aya-t sem tudtam sem megállítani, sem megszólítani, mert egész egyszerűen nem érzékelt minket!
Pedig igazán megölelgettem volna, hiszen ő is kitűnően átlátott a kis törpe trükkjein és nem tudta becsapni az illúzióival. Viszont az szöget ütött a fejembe, amit mondott! Igazán megdöbbentem, mert ha a törpe a fejünkben lévő félelmeinkkel játszik, akkor ezek szerint Aya-ban felötlött ez a lehetőség? Hogy én és Ratna? Micsoda képtelenség! Wzt sürgősen tisztáznunk kell!
Mivel azonban erre most nem volt esély, és Aya is elhúzott, aggódva rohantam utána, hiszen ki tudja mit tervez az a szemét és a végén még baja esik. Éppen ezért már a düh is munkálkodott bennem, hogy talán ilyen állapotban képtelen leszek segíteni neki, ami még megszaporította a lépteimet, nem is nagyon nézve, hogy Gordon jön-e utánam.
Ha jól láttam Aya egyenesen a Szellemvasút barlangjába tartott, nem törődve az előtte lévő akadályokkal és a gúnyos és őt hergelő suttogásokkal, habár néha elszakadt a cérna és csapkodott egy kicsit, de alapvetően egész jól viselte és ezért, ha egyszer kiszabadulok innen, nagyon meg fogom szeretgetni.
Kardfog által lemészárolt gyerekek szobája, azért nagyon durva húzás volt és ez még engem is újra és újra elborzasztott, így csak drukkolni tudtam tehetetlenül Aya-nak, nehogy összeroppanjon.
~ Menj tovább kicsim. – igyekeztem szuggerálni. – De az lenne e legjobb, ha elmennél innen. ~
És mintha csak meghallotta volna a lány, már rohant is tovább, de az aggodalmam tovább erősödött, hiszen, mintha vért láttam volna az arcán!
Utána szaladtam, de ahogy átléptem az ajtón hirtelen egy fáklyáktól megvilágított barlangban találtam magam és kedvesemnek hűlt helye volt, viszont, ahogy Gordon is átért az ajtó is eltűnt. Mi meg ott álltunk ketten és újból örülhettünk a saját testünknek, ami viszont azt jelentette, hogy a telepata újabb aljasságra készül. Csak kérdés, hogy mivel tudja még ezeket fokozni, hogy még kegyetlenebb halálnemet eszeljek ki neki.
Remélem Aya kijutott és nincs semmi baja, mert különben…..~ ebbe belegondolni sem mertem.

A fáklyák magasan voltak, így egész jól megvilágították az üreget. Köröskörül hatalmas sziklák torlaszolták el a tovább vezető utat, és a tűz időnkénti sercegésén, egy-egy vízcsepp loccsanásán kívül a kemény felületen semmi sem hallatszott. Ha megszólaltak, hangjuk visszhangot vert a falak között, ahogy a test nélküli alak szavai is, aki nem sokkal az érkezésük után zendült fel.
-Ti sokkal szórakoztatóbbak vagytok, mint azok a majmok, akik elrohantak!
Ha keresték is a hang forrását, nem találhattak ott semmit, az illető ugyanis nem volt ott. Csak a hangja. És a tekintete, amivel minden mozdulatukat látta.
-Az egyszerű, bárkinek megadható álmaitól is megfosztott Gordon Knight! A keserű gyermekkoron átesett lovag! Az erős Michael Bodwin, akit fűt a bosszú, de elgyengít a szerelem! És ez a nő... Na, róla inkább nem is mondok semmit! Nagyszerű az előadás, csak így tovább! Ó, és fiúk, ha esetleg unatkoznátok...
Az egyik hatalmas szikla, amit még együttes erővel sem tudtak volna megmozdítani magától felemelkedett. A keletkező lyukat ugyan lezárta az áthatolhatatlan fekete köd, mint a vidámpark bejáratát, de láthatták, mi zajlik a szomszédos üregben. Aya hadakozott ott a tőreivel vagy ezernyi törpe ellen, akik ugyan nem nagyon erőltették meg magukat, hogy ártsanak a lánynak, leginkább csak nevettek, és hangosan részletezték, hogy miként is fogják megölni Mike-ot, ha elkapják, sőt még Gordont is, de persze csak miután a lelküket is kikínozták belőlük. Ayanak jól láthatóan már a Gordonos rész sem nagyon tetszett, de amikor Mike-ról beszéltek, még jó hogy a szája nem kezdett el habzani. Sorra hullottak a törpék, ahogy elvágta a torkukat, szíven szúrta őket, és így tovább, de amint a földre hulltak, azonnal szét is robbantak, mint a füstpamacs. A lány legalább olyan gyorsan pergő nyelvvel szitkozódott, mint ahogy a keze járt, de a túloldalon álló férfiakat nem látta és nem is hallotta.
Aztán a szikla lassan elkezdett visszaereszkedni a helyére, ezért ha eddig ott álltak, ajánlatos félrelépni, mert a súlyos kődarab nem fog megállni, és akár agyon is lapítja őket, ha nem elég fürgék.
-De most, ha rám hallgattok, nem vele foglalkoztok - nevetett fel ismét a törpe, aztán elhallgatott, és jó darabig nem is szólalt meg ismét.
Gordon és Mike hideget érezhettek a lábuknál, és ahogy lenéztek azt láthatták, hogy víz kezdett el a falak réseiből szivárogni, és a máris elérte a szintje a térdüket. Nagyon gyorsan haladt fölfelé. A különös az volt benne, hogy valójában nem is víz volt, inkább valami légies anyag, még a ruhájuk sem ázott át tőle, viszont nagyon hideg volt, és ha lemerültek alá, épp úgy nem kaptak levegőt, mintha valódi víz alatt lettek volna. A különbséget még az is mutatta, hogy ez az ismeretlen anyag nem emelte fel őket, vagyis vagy nekivágtak a szikláknak, hogy megmásszák őket, vagy megfulladtak.
Odafönt egy apró résen át, természetes fény szűrődött be, ha azt elérik, és sikerül kierőszakolniuk magukat a szabadba, megmenekültek.
Közben a légszerű víz elérte a legalsó fáklyákat, és azonnal ki is oltotta őket. A barlangban egyre sötétebb lett, ahogy sorra aludtak ki a fények. Elvenni egyiket sem lehetett, mert mintha bele lettek volna ágyazódva a sziklafalba. A tüzet nem vihették magukkal.
És hogy a rajtuk szórakozó törpe még kevésbé unatkozzon, három krokodil is velük tartott, természetesen nem annyira a jó társaságért, inkább, hogy az éhüket csillapítsák. A kéken fénylő, áttetsző vízutánzat szintje pedig egyre emelkedett, és a fogukat csattogtató hüllők Mike-kal és Gordonnal ellentétben egészen kényelmesen rá tudtak feküdni a felszínére, így nem is volt baj, hogy a falmászáshoz annyira nem értettek.
A ,,víz" szintje egyre nőtt, a fények egymás után hunytak ki, a vérszomjas krokodilok egyre közeledtek, ráadásul a barlang falai is enyhén rázkódni kezdtek, időnként kisebb-nagyobb köveket potyogtatva a lent lévők közé. A fenti rést kellett ép bőrrel elérniük, valahogy leküzdve az eléjük állított akadályokat, és akkor sikeresen megmenekülhettek.
Amennyiben ez sikerült, s ismét odakint álltak a szabadban, ha visszanéztek a kijáratra, ott csak egy kisebb méretű tarkára festett dobozt láthattak, amiből egyszerű dallam szűrődött ki, majd felpattant a teteje, és rugón egy bohócfej ugrott elő belőle vihogó hangok közepette. A szellemvasúttól útjuk során méterekre eltávolodtak, majdnem a fél vidámpark tátongott köztük.
A magasból vékony árnyék vetődött rájuk, és ha megfordultak a magasban egy hatalmas nagy pecabotot láthattak, aminek a horgára a letapasztott szájú, hátrabilincselt kezű, lábú Ayat kötözték. Csuromvíz volt, didergett a hidegtől, a spagettipántos felsője látni engedte, mennyire libabőrös, a hajából csöpögött a víz (úgy tűnt, ő már igazit kapott), de ami még lényeges: látta őket. Ahogy pillantása elérte a két férfit, szeme kitágult, vad kapálózásba kezdett, és ha értelmesen megformálni nem is tudta a szavakat, de azért egy süket számára is halhatóan mondta a magáét.
Aztán a pecabot távolodni kezdett, röptetve magával Ayat, majd eltűnt az Elvarázsolt Kastély egyik emeleti ablakában.

Mike persze rajtam próbálta ki, mennyire szilárd a teste. Remek.
- Légy szíves ne taperold a májamat - morogtam - Én is elég viharvert szegény.
Barlang. Látszólag sehol egy griffmadár, gondoltam. Se kígyófarkú deréktól felfelé nő hibridek, se semmi ilyesmi. Még egy árva kis gorgó sincs sehol. Szinte már- már hiányzott. Hát hogy fogok én így szívbajt kapni? Á, már meg is van! A hangok. Most hangok és képek lesznek. Nicsak, ott van Aya! Ki hitte volna? Mintha dühös lett volna, mikor a kicsinálásomról beszéltek neki. Hát nem megható?
Kezdett nagyon elegem lenni az egészből. Mégis, mi a fene ez? Miért játszik velünk ez? És lovag? Mi közöm nekem a lovagokhoz? A rohadék apám nevét kell viselnem, na és? Attól még nem leszek lovag.
Ez az utolsó esélyed, törpe! Hagyd ezt abba. Menj el, és hagyj békén minket, különben meghalsz. Láttad az elmém. Tudod, hogy megteszem, akkor is, ha én is veled pusztulok.
Olyan erővel sugároztam ezt az üzenetet, hogy bizonyára Mike és Aya is hallotta, akárhol volt is éppen az utóbbi. És remélhetőleg a rohadt kis gnóm is.
Na remek, most meg ilyen furcsa vízbe akar fojtani minket. Ez már tényleg túlzás... Na jó, mászás indul...
A krokodilokra már nem is pocsékoltam az ólmot. Kár beléjük. Úgyse halnak meg tőle, akkor meg minek fárasszam magam? Csak fogy a töltény, és egyet meg kell spórolni a törpe rohadéknak.
Kijutottunk a felszínre. Jó messzire kerültünk a hullámvasúttól. Nem baj, úgyis untam már azt bámulva. Egy kiadósat rúgtam a bohócos dobozba, aztán fogtam magam, és leültem a kavicsos ösvényre.
- Hahó, te idióta kripli! Hallasz? Na figyelj! Én nem játszim tovább! Ha folytatni akarod, bizony ide kell jönnöd!
Kiáltásom bejárta a környéket. Az egyetlen reakció a kipecázott Aya megjelenése volt. Na ne már...
- Gondolom utána megyünk... - mondtam rezignáltam, és felkeltem a földről. De rohadtul utálom a mai napot...

Nem is kellett sokáig várni, hogy újra szerencséltessen bennünket a játékmester, de most ódzkodott attól, hogy személyesen jelenjen meg körünkben, most csak a hangját hallottuk, de az is elég volt, hogy felnyomja bennem a pumpát.
A gúnyos jellemzésekre persze így nehéz lett volna reagálni, meg nem is vettem a fáradtságot, megtette ezt helyettem Gordon, aki úgy beleüvöltött a fejembe, hogy heveny fejfájást hagyott maga után.
Szemrehányó pillantásomat szóban is kiegészítettem volna viszont, amikor az a szikla felemelkedett és megláttam Aya-t, amint azzal a rengeteg törpével verekedett, azonnal a nyíláshoz rohantam, bár azon a rohadt ködön, vagy min most is képtelen voltam áthatolni, így csak kétségbeesett szemlélője lehettem az eseményeknek. A saját tapasztalatomból nagyon is el tudtam képzelni min megy az én drágám keresztül, de becsületére legyen mondva hősiesen küzdött és irtotta a patkányokat.
Szerencsére még időben észrevettem mikor a súlyos sziklatömb ereszkedni kezdett, hogy elzárja ismét a lányra néző ablakot, így nem lapított szét.
A testetlen hang következő szavaira csak értetlenül néztem Goronra, de nem kellett sokáig várni, hogy mire is célzott, hiszen a hideg és az a felfelé terjeszkedő anyag semmi jót nem jelenthetett. Az biztos, hogy nem folyadék volt, mert nem áztatta el a ruhánkat, de nagyon hideg volt és félelmetes gyorsasággal emelkedett a szintje, hiszen minden létező résből zubogott befelé a barlangba. Kétségem sem volt afelől, hogy, ha ellepne bennünket akkor megfulladunk.
Mivel csak felfelé mehettünk és odafenn ráadásul még egy, a szabadba vezető nyíláson fény is szűrődött be, azzal kecsegtetve, hogy ott talán kijuthatunk, nem sokat haboztam már másztam is Gordon után, hiszen szavak nélkül is egyetértettünk a menekülési útvonalban.
Persze csalódtam volna kínzónkba, ha csak ennyit vetett volna be. Áááá! Dehogy! Másodpercekkel azelőtt, hogy elkezdtünk felfelé kapaszkodni a sziklafalon, megjelent három krokodil, akiket egyáltalán nem zavart, hogy nem a szokott közegükben úszkálhatnak és eléggé éheznek is tűntek, így azt hiszem rekordsebességgel jutottunk fel a kivezető lyukhoz és ugrottunk ki rajta.
Lihegve támaszkodtam a térdemre, és bólogattam Gordon szavaira, aki úgy ült le a földre, mintha ítéletnapig sem akarna onnan mozdulni.
De ez a tervünk is felborult, mert ez az ocsmány féreg nagyon is tisztában volt, hogy mivel lehet mozgásra ösztönözni, főleg engem, mert a pecaboton lógó, megkötözött, meggyötört és csuromvíz Aya látványa egyből feledtetett velem minden mást, csak azon járt az agyam rögtön, hogyan tudnám kiszabadítani, és hogy hogyan fogom ízekre szaggatni ezt az elmezsonglőr mutánst, ha egyszer a közelébe jutok. És oda fogok jutni abban biztos lehet.
Most nagyon is jól látott minket Aya is, de hiába kapálózott, a láthatatlan kéz irányította bot és vele együtt a lány is eltűnt az Elvarázsolt Kastély épületében.
- Én igen! – indultam rögtön arrafelé. – Ezek szerint velem tartasz? – nézek a feltápászkodó fekete férfira. – Talán szerencsénk lesz és a kezünkbe kaphatjuk azt a rohadékot. – sziszegem, miközben futólépésre váltok, hogy minél előbb odaérjek.

- Van más választásom? - morogtam- Aya kibelez, ha hagyom ott lógni...
Kezdett komolyan elegem lenni. Szétvertek, össze-vissza csíptek, idióta krokodilok kergettek, láttam a szüleimet az ágyban, amit akkor sem kéne senkinek látnia, ha az apja nem egy vadállat, és már azt sem tudtam, melyik végtagom fáj jobban. És persze erre Mike mit csinál? Fut. A fenébe az egésszel! A szerelem baromi klassz dolog, de a logika se rossz, és ha az ember logikusan belegondol, rohadtul nem kell sehová se sietnünk. Ha egy vagy két perccel később érünk oda, Aya ugyanott fog lógni, legfeljebb még hisztisebb lesz. A törpe nem fogja kinyírni. Ahhoz túl jó szórakozást nyújtunk neki.
Elvarázsolt Kastély... Fel nem tudom fogni, mit szeretnek ezen az emberek. Nagyon magas és nagyon vékony Gordon, alacsony és széles Gordon... Inkább hátborzongató, mint vicces.
Elő egyenesben hallhattuk Aya szökését is. Nocsak... Amennyire én látom, a kiscsaj eddig sokkal ügyesebben bosszantotta a törpét, mint mi. Na szóval, Aya lelépett, akkor mehetünk is haza, nem? Naná, hogy nem... Soha többet nem megyek gonosz telepata-törpékkel küzdeni egy túlbuzgó zsaruval az oldalamon...
- Óz nem is volt félelmetes - morogtam - Dorothy helyett meg beérem Totoval is.
Persze senki sem figyelt rám. Mike ment tovább. Mivel addigra nem is nagyon lehetett másfelé menni, követtem. Pontosan ezért nem akartam bejönni ide. Elvarázsolt Kastély... Eltűnő ajtók, mozgó falak, zselészerű átjárók... Miért is keltem fel ma reggel?
Átverekedtük magunkat azon a pudingállagú izén. Odaát egy feltűnően jóképű fekete fickót meg Mike hasonmását találtuk. Nem meglepő módon ők is le akartak minket lőni. Ez igazán nagyszerű. Pont erre vágytam... Hogy milyen jó lenne összevernem magam.
Kicsit forgattam a fejem, nincs-e véletlenül egy pót-Aya is valahol. Ha az egyik Mike véletlenül elpatkolna, akkor egy Aya felszabadulna... De hát gondolom nincs nekem olyan szerencsém. Persze, hogy nem...
A srácok nagyon jöttek. Úgy tűnt, itt bizony komoly bunyó lesz. De nekem ehhez semmi kedvem nem volt, szóval szépen léptem egyet oldalra, karba tettem a kezem és a falnak támaszkodtam.
- Felőlem nyugodtan átmehettek, ha akartok - mondtam.
Vagy ők, vagy mi hasonmások voltunk. Közel sem biztos, hogy tudnék róla, ha én lennék az.
Ne harcolj, ha nem muszáj.-üzentem Mike-nak.
Nem voltak vérmes reményeim azt illetően, hogy valóban elkerüljük a harcot. De egy próbát mindenképp megért.

Nem igazán foglalkoztam vele, hogy aztán Gordon jön-e vagy marad, én megyek az tuti, de aztán halottam a morgolódását magam mögött, így biztos voltam benne, hogy nem hagyja ki az újabb mókát, mert abban lesz részünk arra mérget tudtam volna venni.
Persze, ahogy beléptünk az ajtón, az azonnal bezáródott mögöttünk, így arra nem mehettünk, mondjuk nem is akartam, egyelőre Aya volt a cél.
- Ha te mondod! – vontam vállat Gordon megjegyzésére Ózzal kapcsolatban, de már a szemben lévő ajtóval szemeztem, ami aztán a fallal együtt vált valamiféle masszává, miközben kárörvendően hallgattam, ahogy az én talpraesett szerelmem kiossza azt a kis férget.
- Ne hagyd magad édes! – kiáltottam valahová felfelé. – Mindjárt ott vagyok én is, valamit azért hagyj nekem is belőle!
Ha tovább akartunk menni kénytelenek voltunk átmászni ezen az akadályon, de ezúttal úgy látszik csak ijesztésnek szánta a törpe, mert kicsit nyúlósan, de csak átverekedtük rajta magunkat. Na innentől vált érdekessé a dolog! Meg is lepődtem volna, ha ennyivel megússzuk, de nem, ezúttal úgy látszik saját magunkkal kell szembenéznünk, vagyis a hasonmásainkkal, akik most pont ott álltak, ahol nekünk kellett volna és vidáman cseverésztek a valahol az éterből rájuk látó Aya-val.
Na most két lehetőség van. Vagy én vagyok én, vagy nem én vagyok én!
~ Akkor most mi van? ~
Mikor a szemben álló másik Mike rám lőtt és elhibázott, akkor már biztos voltam benne, hogy én vagyok én. Én sosem vétettem volna el, ilyen közelről még a fülcimpáját is kilyukasztottam volna külön kérésére.
Nem voltam benne biztos, hogy Gordon taktikája beválik, hiszen nem ez volt a kis gnóm érdeke, de egyelőre, míg nem támadnak meg megnézhetjük működik-e a dolog.
~ Oké, de ha mégsem válik be a terv, akkor melyiket szeretnéd? ~ küldtem vissza a kérdésemet, de azért Aya-t is biztosítani akartam róla, hogy most az egyszer téved velem kapcsolatban.
- Bébi, ha eléggé ismersz, a lövésből már tudhatod, hogy ki is az igazi pasid. Már csak azért, ha ne tán-tán bele akarsz avatkozni, tud kit kell kinyírni! – kiáltottam, majd én is félreléptem az ajtóból, de a képességemet azért aktiváltam, habár az kívülről nem látszott, így reméltem, hogy okozok némi meglepetést.

Megint csak az elménkkel játszottak, és legnagyobb sajnálatomra egy felesleges Aya sem volt sehol. És a másolatok is nagyon jöttek.
Ha nagyon muszáj inkább a te képedet verném szét, mint a magamét.-feleltem Mike kérdésére.
De erre nem került sor. A másolatok eltűntek, mi pedig zuhantunk vagy repültünk vagy... Hát, szóval, valamiféle mozgást végeztünk. Legalábbis azt hiszem. Közben azon gondolkodtam, miért is nem mentem haza már rég. Oké, Aya bajban van. De van, aki megmenti, nem? És még ha segítek is megmenteni, mit kapok cserébe? Egy köszönömöt? Hagyjuk már az egészet a fenébe... Mentse meg az, aki ágyba viheti, engem meg nem érdekel az egész.
Csakhogy ez nem így megy. Nyakig benne voltam, és egyelőre nem láttam rá esélyt, hogy kimászhassak belőle. Most is mi van? Egy fáklyákkal megvilágított helyen voltunk. Mint valami középkori várkastély. Jó, ez a vártorony után igazából várható volt.
Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy a legnagyobb álmom teljesült. Egy rakás Aya... Csak nem bír el Mike minddel, ugye? Kettőt-hármat nyugodtan lepasszolhat nekem...
- Hadd ne mondjam ki, most mire gondolok - mondtam halkan.
De a csodás látomásnak hamar vége lett. Helyette egy sokkal rosszabb jött.
- Na jó - mondtam egy olyan ember hangján, akinek épp most lett elege - Dorothy, adj ennek a túlméretezett Totónak egy csontot, vagy taposd agyon vele az összes boszorkányt, nem érdekel, de vidd el a közelemből.
Aztán előhúztam a fegyverem. A haverság egy dolog, de ha Gordon Knight bajba kerül, az első, akit meg akar menteni, az Gordon Knight.
- Hé, bohóc! Tudom, hogy hallasz! Ha megölöm ezt a kettőt, elengedsz? Az már csak elég szórakoztató, nem?
Mike-ra szegeztem a stukkerem. Talán várt egy telepatikus üzenetet, hogy ne aggódjon, ez csak trükk... De nem kapott. Komolyan gondoltam, amit mondtam.

Úgy látszik mégis csak bevált a Gordon féle taktika és úgy néz ki, az is keresztül húzta a törpicsek számítását, hogy nem sikerült kétségeket ébreszteni bennünk a kilétünket illetően, így aztán kisebb monológ után el is tüntette a hasonmásokat, habár előtte azért vigyorogtam egy jót még Aya felháborodásán és a kis görcs kiakadásán. Hát igen, Aya az már csak Aya marad, ezt még neki is meg kell tanulni. Lehet, hogy ha elég idő telik el már maga fog könyörögni, hogy vigyük el a lányt.
A távolodó hangja és az utána következő fülsértő ordítás azonban már nem tetszett annyira és a szívemet az aggodalom szorította össze, de ahogy hirtelen megnyílt a lábunk alatt a föld, már egészen más gondjaim is támadtak.
Mikor végre megnyugodott körülöttünk minden és szilárd talajt éreztem a lábam alatt, még volt annyi időm körülnézni, mielőtt a kilátást eltakarták volna a körénk felépülő barlangfalak, hogy lássam, nem lefelé, hanem felfelé jöttünk, méghozzá baromi magasra.
Mikor a körülöttünk támadt sötétséget felváltották a fáklyák fényei, megint csak felcsattant a kínzónk hangja és egy tucat Aya-t varázsolt elénk, megadva a lehetőséget, hogyha kitaláljuk melyikük alakjában rejtőzködik, akár végezhetünk is vele. Persze ezt azért némi kétellyel fogadtam.
_ azt jól is teszed! – morogtam vissza Gordon megjegyzésére, miközben egyik nőről a másikra néztem, kutatva valamit, amiből rájöhetek a trükkre, mert a szavukra nem lehetett adni, hiszen mindegyik igazinak vallotta magát.
A fegyveremet természetesen nem mertem használni, hiszen akár az igazi is köztük lehetett volna, így maradt a szemezés egyelőre, egészen addig, míg a képbe be nem robbant egy……………..egy sárkány! A csajok azon nyomban nyúlcipőt húztak a szomszéd szobába rohanva.
~ Az eszem megáll! Ez a nyúlpöcök Andersennek képzeli magát! Most komolyan, egy SÁRKÁNY? ~
De, ha ez még nem lett volna elég, ennek a hatalmas szörnynek a hátán ott lovagolt Aya, aki csak azért nem repült még le róla, mert egy tövig beleszúrt kardot szorongatott.
Már indultam is volna, hogy valamilyen úton-módon segítsek szerelmemnek, ahogy kérte, mikor döbbenten hallottam meg Gordon szavait és a pisztoly kibiztosításának jól ismert hangja megtorpantotta a lendületemet.
- Megőrültél Gordon! – fordultam a fekete és láthatóan teljesen kiborult férfi felé. – Inkább erre a dögre lövöldözz!
Közben már használni is kezdtem a képességemet és megszilárdítottam a testem, hogyha mégis komolyan gondolná, ahogy a szemébe nézve láttam, és nem csak valami megtévesztő taktikát vet be, akkor minél kevesebb kárt tehessen bennem, én viszont annál többet benne.
- Vidd el az orrom elől azt a mordályt, különben nagyon morcos leszek.