Kikötő és komp

A focisták kicsit még toporognak, aztán mikor már minden rendeződni látszik, akkor zavartan igyekeznek minél előbb a távozás mezejére lépni, persze pórul járt haverjukat sem hagyják ott. Elvonszolják a kocsijukig és sietve elporoznak.
Közben Ratna kiválóan játszotta a nővérke szerepét, szépen kitisztította és bekötötte Dennis karsebét, de meglepő módon a fiú nem lett sokkal jobban, sőt.
Mikor Dennis kicsit esetlenül a zsebébe kezd keresgélni, kicsit besegítve neki kiderül, hogy gyógyszeres fiolák vannak benne, akkor nyilvánvaló lesz, hogy nem csak a vágás a baj.
Gyorsan megtudakoljuk fiútól, hogy mire jók a pirulák és amikor megtudjuk, hogy a magas vérnyomására, Ratna gyorsan leellenőrzi a srác pulzusát, ami a felszökő szemöldöke láttán sejthetően nem a legjobb.
Még maradt az ásványvízből, amivel kimosta Dennis sebét, így gyorsan kap két-két tablettát, ami már azért kis idő múlva kezdi helyrerázni a fiút.
Nem is ő lenne, ha rögtön nem egy köszönömmel kezdené, de csak hárítóan megrázom a fejem, aztán mikor a mutáns létére tér rá, vidáman rámosolygok.
- Dennis! Nekünk nem kell magyaráznod, hogy mi vagy és, hogy nem vagy szörnyszülött, hiszen mink is azok vagyunk, ha még eddig nem vetted volna észre. Üdv a csapatban! – ütögetem meg kicsit az egészséges keze felőli vállát. – És nagyon klassz voltál ma, hidd el! Nekünk kell hálásnak lenni, hogy vállaltad értünk még ezt is. – mutatok a megvágott kezére. – Nem igaz Ratna?

-Rendben, menjetek csak... -biccentek a srácoknak, majd újra Dennis felé fordulok, akinek az állapota még mindig nem sokat javult az előzőekhez képest.
Miután Sarah segít a fiúnak előszedni a zsebeiből a gyógyszeres dobozokat, mivel nekem a nevük nem ismerős, ezért egyből előtúrom a hozzájuk tartozó leírást, hogy megnézzem, mégis mire való... Vérnyomáscsökkentő! Hát akkor ez a magyarázat Dennis rosszullétére...
-Sarah, 1-1 szemet adnál belőle Dennisnek? Mindjárt megnézem, lehet-e ezekből egyszerre többet bevenni... -fordulok Sarah felé, majd már mint a villám, olvasom is tovább tudnivalókat, az adagolás után kutatva a tekintetemmel.
És meg is van! Gyorsan kitapogatom a fiú kezén a pulzusát, ám el se kell számolnom 60-ig, hogy tudjam, ez bizony vészhelyzet, szóval már nyomom is a tenyerébe az újabb 1-1 szemet a Tritace-Betaloc kombóból, mellé pedig az ásványvíz, ha szükséges, akkor inni is segítek neki. Aztán várunk... Reménykedek benne, hogy nem romlik tovább az állapota, de azért el nem mozdulok, ki tudja, bármi történhet. De aztán szép lassan telnek a percek, és úgy tűnik, végre enyhülnek a tünetek, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel, amíg Dennis és Sarah szavait hallgatom.
-Bizony, ahogy Sarah mondja. -bólintok a lány szavaira- Mondjuk az vicces, hogy te is az vagy. Mármint úgy értem, hogy egyáltalán nem is számítottam rá, hogy te is olyan vagy mint mi. Amúgy azt hittem, hogy amikor elkezdődött a csetepaté odabent, rájöttél, hogy mutánsok vagyunk, Sarah képessége egész látványos, legalábbis a hatása mindenképp, nem igaz?

Látszott a fiún a meglepetés és mintha egy kis megkönnyebbülés is, hogy hasonlóak vagyunk, mint ő. Engem viszont az, hogy nem vette észre, habár elég nagy zűrzavar volt és a sebesülés is megrémíthette.
Az viszont már cseppet sem lep meg, ahogy elmeséli, hogy az apja miként reagált a mutánsságára, hogy nem Dennis és az érdekelt, miként is éli meg szegény, hanem, hogy ez mennyire lesz hasznos a katonaságnál. Ez valami borzasztó! nagyon együtt tudtam érezni a sráccal, hiszen nálam még talán rosszabb volt a helyzet, de el tudtam képzelni mit élhetett és élhet át az apja mellett minden nap.
- És feltétlen a katonaságnál tervezed a jövődet? Más elképzelésed nincs is? – kérdeztem együttérzően. – És, ha már ilyen jól kiderült, akkor azt is elárulod, hogy mi a képességed? Amit elmondtál, ezek szerint belelátsz a fejükbe? Látod, mit akarnak csinálni? – kérdeztem kíváncsian.
Mikor ismét sajnálkozni kezdett, csak intettem egyet.
- Mi mindig belekeveredünk dolgokba, igaz Ratna? Inkább örülünk, hogy tudtunk segíteni. Most talán majd háromszor meggondolják, hogy beléd kössenek, legalábbis remélem. – mondtam neki, habár Vincentre nem esküdtem volna meg. – Apádnak meg nem kell tudnia, hogy mi is itt voltunk. Mi biztos nem mondjuk el neki! – néztem vigyorogva a mellettem álló Ratnára. – Köszönnöd meg már mondtuk, nincs mit, inkább nekünk van, a bátorságodért. Igazán büszke lehetsz magadra Dennis.

-Ó, értem, de... Dennis, az rendben, hogy más nem tudta, de más mutáns ismerősöd sincs rajtunk kívül? -kérdeztem tőle, de aztán eszembe jutott a reggeli látogatásunk- Ja bocsi, hülye kérdés volt, hisz ott van apukád beosztottja, Morgan...
Aztán csak hallgatom a fiú történetét, ahogy a képessége otthoni fogadtatásáról mesél, meg az apjai terveivel amiben ő meg a katonaság szerepel. Hát, mit ne mondjak, engem se hozna lázba a dolog, de úgy tűnik, őt se igazán. Nem is firtatja sokáig, már jön is a következő, hasonlóan "vidám" téma, én pedig csak szomorúan hallgatom, hogy hogy megkeseríti az a néhány srác az iskolás éveit, ami anélkül sem egyszerű, hogy folyton szekálnák, terrorizálnák meg megszégyenítenék az embert...
Amikor Sarah a képességéről kérdezte, én is kíváncsian vártam, hogy mit fog válaszolni, mert az alapján amiket elmondott, még nem állt össze bennem teljesen a kép, hogy mégis mire lehet képes... Meg hogy annak, hogy más jellegű a vére mint egy normál embernek, van-e valami külön jelentősége. A jövőbeli tervek kapcsán nekem valamiért a közgazdaságtan, vagy legalábbis valami gazdasági dolog rémlett, de inkább nem szóltam közben, mielőtt beégetném magam előttük.
-Hajjaj, ha te azt tudnád... Mesélhetnénk itt napestig, nem igaz, Sarah? -mosolyodtam el keserűen a lány kérdésére, de aztán csak megerősítettem némi bólintással- No igen, nem hiszem, hogy túl sokat beszélgetnénk a közeljövőben édesapáddal. Tudod mit? Egyezzünk meg egy döntetlenben, hisz ha nem lépsz közbe, akkor valószínűleg most a padlón kómáznék, egy késsel az oldalamban... Amúgy meg bírom ezt a fene nagy férfiúi büszkeséget, ugyan miért lenne az megalázó ha egy lány segít rajtuk?

Érdekes dolgokat tudunk meg Dennis képességéről és a két hadnagyról, na meg az apja hozzáállásáról.
Nagyon felkelti az érdeklődésemet, amit mond, hiszen így már egészen más megvilágításba kerül, hogy miért is érezhet úgy Piercon iránt, ahogy érez. Ha ennyire belelát az emberekbe, akkor igazán érdemes lenne kifaggatni, hogy mit látott a hadnagyban, ami kialakította a véleményt róla. Aztán még az is eszembe jut, hogy milyen jó, hogy már tudja ezt kontrollálni és nem az volt az első megmozdulása velünk szemben, hogy leellenőrzi igazat mondunk-e, mert akkor nem itt beszélgetnénk, az biztos.
- Nagyon erős és érdekes képességed van. – erőltetek magamra egy mosolyt azért. – És, ha át tudod ruházni, talán majd egyszer kíváncsiságból élünk is vele, kösz. De kíváncsivá is tettél! Gondolom még az első időben, ahogy mi is, te sem tudtad kontrollálni a képességedet és akkor borzasztó érzés lehetett mindenkinek belelátni a fejébe, talán ez váltotta ki belőled Desmond hadnagyról alkotott véleményedet?
Most, hogy kicsit kezdtük jobban megismerni Dennist, igazán felmerült bennem, hogy talán elmondhatnánk neki az igazat, hogy miért is kerestük az apját, és miért érdekel minket annyira Piercon hadnagy. Ha a sok, vele kapcsolatos kérdésre a fiú kíváncsi lezs és rákérdez, azt hiszem nem fogok hazudni neki, így is sok mindent megtudtunk már, és talán továbbra is segít nekünk.
Aztán mikor a katonai pályáról és a saját, valamint az apja elképzelésé közötti ellentétről esik szó, nem tetszően megcsóválom a fejem.
- Dennis, nem ismersz minket túl régóta, de mint mutáns a mutánsnak, talán tudunk tanácsot adni. Az iskolánkban, a Xavierben rengeteg olyan diák tanul, aki hasonló cipőben járt, mint te, vagy megtagadták a szülei, amikor megtudták, hogy mutáns, vagy kényszeríteni akarták, hogy tagadja meg önmagát. Én is az utcán éltem sokáig, mert a szüleim hallani sem akartak rólam, szóval én csak azt tudom tanácsolni, hogy állj a sarkadra és vállald fel saját magad. Ne az apád által megálmodott életet éld, hanem a sajátodat, hiszen a lehetőséged meg van rá. Ha fejleszteni akarod a képességedet, ha nyugodt körülmények között akarsz tovább tanulni és nem csicskázni másoknak, akkor akár jöhetsz a mi sulinkba is. – tárom elé a lehetőségeket és nézek Ratnára, hogy egyetért-e

Azok hallatán, amiket Dennis Morganről mondott, csak elkerekedett szemmel figyeltem. Basszuskulcs, nem elég, hogy blokkolja az ember képességét, de még a gondolatokat is megérzi? Ez nem tetszik, nagyon nem... Igaz, így most kapásból nem emlékszem, hogy pontosan mire is gondoltam, amikor rájöttem, hogy miért nem sikerült Lemest együttműködésre bírni, de ettől függetlenül nem lettem nyugodtabb.
Ahogy a fiú mesélni kezd a képességéről, azért megpróbálok nem azon rágódni, hogy Morgan miket olvashatott ki a fejemből, inkább arra figyelek, hogy valójában Dennis képessége mennyire sokrétű is. Hát, ilyen tudással, ha azt mondja, valaki nem szimpi neki, akkor abban már tényleg van valami...
-Jól hangzik, de én is inkább később próbálnám ki, ha neked nem gond. Azt hiszem, most jobb lenne, ha pihennél. -válaszoltam a képességgel kapcsolatos felajánlásra.
A jövőjével kapcsolatos családi nézeteltérés hallatán csak keserűen elmosolyodok, nem lehet könnyű neki, az biztos.
-Ami azt illeti, a Xavierbe járunk mint diák, de én speciel még egy igazi, x-menes bevetésen sem voltam... Mondjuk az tény, hogy unatkozni azért így sem szoktunk. -felelem, majd amikor Sarah átveszi a szót, hogy a suliba invitálja a fiút, a végén csak egy bólintással jelzek neki, hogy egyetértek.
Igaza van Sarah-nak, az tény, meg tényleg ez lenne a legjobb megoldás, de... mondani könnyű... Megvalósítani? Az már annál nehezebb, pláne, ha tényleg ilyen szűk látókörű Mr. Lemes.

- Félreértettél! – ráztam meg a fejem. – Én nem azért nem akarom most kipróbálni, mert utálom, hanem csak most nem érzem szükségét, de én a saját képességemmel nagyon is együtt tudok élni. – nézek a fiúra. – Az intézetet is azért hozták létre, hogy mindenki kellően tudja kontrollálni és hasznosítani a neki megadatott képességet, mutációt. Ebben segítenek az ottani oktatások és a tanárok. Nem utálni kell, hanem jól megtanulni használni. – teszem még hozzá, de aztán már figyelmesen hallgatom, hogy mit mond Piercon hadnagyról.
Egyre érdekesebb dolgok derülnek ki a hadnagyról, habár egyik sem tudja überelni azt a tényt, hogy egyáltalán életben van.
- Nem tudod, hol tudnánk megtalálni ezt a titokzatos hadnagyot. – bököm ki aztán merészen, legfeljebb, ha rákérdez, hogy miért érdekel minket, még mindig eldönthetem, hogy mit mondok neki, de amilyen nyitott lett felénk, lehet, hogy kérdés nélkül is elárulja.
Látom, hogy az az ötlet, hogy menjen szembe az apja akaratával, egyáltalán nem nyerte el a tetszését, látszott rajta, hogy mennyire tart tőle.
- De hiszen nagykorú vagy! Nem akarsz a saját lábadra állni? De, persze, ha ennyire tartasz apád haragjától, akkor be is hódolhatsz neki és élheted az általa megszabott életedet. – vonom meg a vállam. – Csak nagyon megkedveltelek és gondoltam ezzel a lehetőséggel, akár a saját magad által elképzelt jövődet is megvalósíthatnád.

Amikor Dennis említi, hogy nem szereti és nem is nagyon szokta használni a képességét, csak csodálkozva vonom fel a szemöldökömet.
-Hogy őszinte legyek, én is szeretem a sajátomat... Oké, az igaz, hogy néha nehéz irányítani meg sok kínos pillanatot is okozott már, de azért hasznos tud lenni.
Ahogy újra beszélni kezd, megragad a figyelmem két szón, a hazugságokon és a titkokon. Na igen, ennél a nyomozásnál egyikben sincs hiány, úgy tűnik. Hallgatom, ahogy Dennis és Sarah „vitába száll” azon, hogy vajon melyik lenne a jobb? Ha Dennis végre kiállna a véleménye mellett, vagy ha továbbra is az apja akaratának enged? Valahol mindkét álláspont érthető és igaz volt, ám azt kell mondanom, hogy ha választanom kellett volna, valószínűleg én is a fiú pártján állnék. A szülő szava mindig szent… Viszont annak kimondottan örültem, hogy én nem valami híres, ismert vagy nagyon befolyásos családból származtam, így közel se volt ekkora a „teher” és a kényszer…
Eszembe jut Sarah alig néhány pillanattal korábbi kérdése Piercon hadnagyról… És csak szótlanul bámulok magam elé egy darabig, ám amikor a többiek beszélgetésébe egy kis szünet ékelődik, akkor én is bekapcsolódok a társalgásba.
-Dennis, azt hiszem, nem mondtunk el neked mindent… -kezdek bele egy gondterhelt sóhajt követően- Az természetesen igaz, amit Sarah mondott, hogy Piercon hadnagyot keressük, aki a fogadott apja egyik régi ismerőse. Viszont azt nem mondtuk, hogy… áh, hol is kezdjem… Szóval volt egy bevetés, még pár éve… most nem jut eszembe, hogy pontosan mikor, de Szomáliában, Jamaméban, ahol Pierconnak nyoma veszett. Halottnak hitték, viszont a holttest körül is csak a találgatások meg a kavarás ment, hogy miért nem szállították haza Amerikába, meg hasonlók… És Mr. Windsor édesapáddal folytatott levelezést, hogy megtudja, mi történhetett. Ami azt illeti, Sarah-val sikerült rossz fát tennünk a tűzre… Aztán miután Sarah rátalált néhány levélre, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk az ügy végére járni, már egy régi bajtársukat is felkerestük, és édesapáddal is ez ügyben akartunk beszélni, de… De letagadta az egészet. Mármint a bevetést nem, de azt igen, hogy bármit is tudna Piercon hadnagyról… és mivel előtte beszélgettünk veled, te pedig említetted a nevét, egyértelművé vált, hogy ismered a férfit és részben ezért is gondoltuk úgy, hogy beszélünk veled. –értem a történet végére- Kérlek, ne haragudj, hogy nem mondtuk el egyből, hogy mi a helyzet, csak már olyan sokat kutattunk, mentünk, kérdezősködtünk az ügy kapcsán, és féltünk, hogy esetleg nem állnál szóba velünk, aztán itt bukna el az egész… -tettem hozzá nem kevés lelkiismeretfurdalással.

Nem akarom tovább feszíteni a húrt, hogy döntenie kelljen a szülei és a saját élete között, hiszen a lehetőséget már elé tártuk, az, hogy él-e vele már csak rajta múlik.
Mikor Ratna végül megunva a bújócskát , úgy dönt beavatja a fiút a kérdezősködésünk hátterébe, nem is bánom, hiszen egyrészt már megtapasztalhattuk, hogy ő nem olyan, mint az apja, másrészt így talán többre fogunk jutni, én is terveztem már egy ideje, de így nagy megkönnyebbülés volt.
Dennis válasza és lemondó hozzáállása a barátságunk megjátszásával kapcsolatban őszintén meglepett, és alaposan zavarba is hozott, mivel már egészen megkedveltem, az előzmények ellenére.
- Dennis, ne hidd, hogy a barátságunk merő megjátszás volt. Jó lehet, hogy az elején még ez is közrejátszott, de azóta, még, ha rövid idő is telt el, de úgy érzem jól megismertünk és személy szerint én, de gondolom Ratna is, - nézek az indiai lányra, - nagyon is megkedveltelek. Szóval, ha a történtek ellenére megtudsz bízni bennünk, akkor én örömmel venném, ha a barátom maradnál. – lépek közelebb a fiúhoz és teszem a vállára a kezem, hogy lássa, érezze nagyon komolyan gondolom, amit mondta. – Most akár használhatnád is a képességedet, hogy lásd igazat mondtam.
Mikor elmondja, hogy az apja valószínűleg azért tagadja a hadnagy létezését is, mert valami titkos akcióban vesz részt, az elkeserít, mert így nehezen fogunk közelebb jutni hozzá, de aztán Dennis, jól ismerve a hadsereg szervezetét, dob egy mentőkötelet is, Dick Morton személyében.
Legszívesebben homlokon csókolnám a most már vidáman mosolygó fiút, de nem akarom, hogy zavarba jöjjön, így csak a vállába bokszolok tréfásan.
- És, hogy jutunk el ehhez a Morton őrnagyhoz? Ismered? Be tudsz vinni hozzá minket?
Ekkor eszembe jut Rozsomák, aki valahol felszívódott közben és még a verekedésre sem dugta elő szőrös képét. Vajon, most is magunkra hagy minket?

Először azt hittem, jó ötlet lesz őszintének lenni, de úgy tűnik, tévedtem. Vagy ha mégsem, akkor is eléggé szíven ütött Dennis hasonlóan őszinte véleménye. Ahogy meghallom, hogy féleértette a dolgot, egyből elszontyolodok és csak szótlanul hallgatom, ahogy Sarah próbálja kimagyarázni a dolgot. Amikor engem kérdez, halványan elmosolyodok és bólintok válasz gyanánt.
-Dennis, nem így értettem a dolgot... Igaza van Sarah-nak. -erősítettem meg.
Mondjuk amikor azt kezdi ecsetelni, hogy mások hogyan használták ki, azért bennem is elkezd pislákolni némi lelkiismeretfurdalás, mert attól függetlenül, hogy tényleg kellemesen elbeszélgettünk, meg amikor kötözködni kezdtek vele a haverjai, egyből Dennis mellett álltunk ki, az indíték valahol mégis csak az volt, hogy az apjával kapcsolatban kiszedjünk belőle ezt-azt.
-Morton? -kérdezek vissza elkerekedett szemekkel, ahogy meghallom a férfi nevét, s ha ilyen jellegű képességem lenne, már tutira icipicire zsugorodtam volna, hogy senki se vegyen észre... amikor kapcsolok, hogy hoppá, én Morgan előtt buktam le, nem Morton előtt, úgyhogy semmi ok aggodalomra.
Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, majd most már jobban figyelek a fiú szavaira. Mondjuk őszintén, azt nem tudom, hogy a rövid kis beszámoló után mit higgyek a férfiról...
-Hmm... nekem ismerős a neve... Szerintem már korábban is rábukkantunk valahol a nevére, csak még nem jutottunk el odáig, hogy foglalkozzunk vele. Szóval Dick Morton őrnagy? -motyogom magam elé, amikor meghallom Sarah kérdését.
Ezt most komolyan gondolta? Hogy őt is személyesen felkutatjuk? A legutóbbi kis lebukásunk után én már nem voltam olyan biztos abban, hogy jó ötlet személyesen felkutatni az embereket... Bár Virgil se volt túl szívderítő látvány...
-Dennis? Pontosan hogy értetted azt, hogy nem semmi figura a pasas? -kérdeztem vissza óvatosan.
A meglepetéseket szeretem, de attól tartok, az ilyen jellegű meglepetések nem igazán férnek bele, ha valamit nem árt tudnunk a férfiról mielőtt felkeressük, akkor azt inkább most szeretném kideríteni, ha lehet...

**Sheena**

Beültettek minket a furgonba, velem kevésbé bántak finoman, mint Sheenával, ahogy elnéztem a szőkék jobban bejöttek annak a pasasnak mint a vakmerő vörösek. Hát, nincs szerencsém... Nem tetszett, ahogy lökdöstek, legszívesebben térden rúgtam volna a nagyobbikat, és amint megcsuklik, akkor behúznék neki egyet, de sajnos ezt most nem tehettem meg, pedig egyre jobba sziszegtem felé a mozdulataira. Még mielőtt beültettek volna a furgonba odaállt elénk a Lars nevezetű alak.
-Most utazunk egy kicsit, de még mielőtt túl kényelmes lenne a fuvar...-ekkor már sejtettem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Kötéllel összekötözték a csuklónkat, de jó szorosan, a szánkra és szemünkre pedig kendő került.
~A francba, hogy ennyire élelmesek.~gondoltam, de jelen esetben nem tehettünk mást, csak hagytuk, hogy az események folyjanak tovább a maguk medrében. Azután ültettek be minket a raktérbe, de mellénk nem ült be senki, mintha csak valami egyszerű csomagok szállítanának. Csak hárman ültek elől, a többiek ahogy hallottam másik kocsival mentek el. Hangos kattanás, ránk zárták az ajtót, majd beindították a motort.
A lábammal próbáltam tapogatózni Sheena után, majd megéreztem, hogy ott ül a közvetlen közelemben. Megnyugtató szavakat most hiába is mondanék, sejtettem, hogy ezek után legszívesebben már tényleg az utolsó lapát földet szórná a síromra.... Tudtam, hogy figyelnünk kell, hogy nagyjából érezzük, hogy milyen úton is mehetünk, ha már látni nem látunk.
Próbáltam megbökdösni Sheenát, és bár rohadt szoros volt a kendő a számban, megpróbáltam úgy mozgatni, hogy azért noha hadobálni fogok, kissé érthetőek legyenek a szavaim.
-Most igazán figyelnünk kell. Remélem te is jegyzed az utat, minden lényeges lehet, útminőség, bukkanók, hangok, szagok...bármi...-remélem azért valamit kiértett az elharapott szavaimból, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy őt sem kellett ilyen téren félteni.
Ami azt illeti elég hosszú ideig mentünk, volt ahol kissé lassítottunk, minden bizonnyal valami forgalmasabb helyen haladhattunk át, volt két bal kanyar és három jobb, ha saccolnom kellett volna, akkor úgy 30-40 perc között utazhattunk, de ez csak tipp volt. Végül a kocsi lassított, majd megálltunk. Nem tudtam, hol fogjuk magunkat találni, egy kissé azért erősebben verdesett a pulzusom a megszokottnál. Lépések, mintha köves lenne a talaj, majd a hang, ahogy elhúzták a furgon ajtaját.
-Kifelé.-hangzott az utasítás, és kiszedtek minket a kocsiból, de a kendőt még mindig nem vették le a szemünkről, csak a szánkból. Vagyis a Sheenáéból, engem a nagyobb darab mintha direkt kínlódtatni akart volna még. Éreztem hogy a talaj más mint a városban.
~Ezek szerint kijöttünk a belvárosból.~ próbáltam a hangokra figyelni, a hideg szellő megcsapta az arcom, és ekkor hangzott fel a távolból egy hajókürt.
~Ez az....a kikötő...~isteni sugallat. De nem voltam túl boldog, hiszen nem kell ahhoz rendőrnek lenni, hogy tudja az ember, hogy a kikötő és a rosszfiúk kombinációja nem túl biztató jel. Aztán elindultunk, nagyjából 5 métert mehetünk, ahol már másabb volt a talaj, és visszhang, bizonyára valamelyik raktárépülethez mentünk, odabent még sétáltunk egy ideig, majd újból megálltunk, halk kattanás.
~Mi a franc....itt....egy....lift?!~elég nehéz volt most már összekombinálni, hogy hol vagyunk, és hogy hova is tartunk. Azt éreztem, hogy lefelé tart a lift, de mivel elég halkan mozgott, fogalmam sincs, körülbelül hány emeletet mehettünk lefelé, de jöttünk egy darabig, tehát jóval a felszín alatt vagyunk. Hátborzongató érzés fogott el. Végül kiszálltunk a liftből, először Sheenáról vették le a kendőt, majd aztán rólam is. Egy hosszú folyosó tárult elénk fehér falakkal.
~Mintha a másvilágra sétálnék át....brrr....~
-Hé fiúk, csak nem a mennyországba visztek?-és gúnyos mosolyra húzódott a szám.
-Inkább a pokolba. Na eredj.-és lökött rajtam a tulok egy nagyot.
-Az mindjárt más, ott biztos, sok lesz az ismerős...hééé ne lökdöss!-most már kezdett egyre jobban dühíteni a dolog.ÉS akkor nekiindultunk a folyosónak, ami mintha soha nem akarna véget érni....

Igazán kajánul figyeltem, ahogy Roxi több „kedves” gondoskodásban részesült, mint én, habár annyira nem örültem a nekem szentelt kitüntető figyelemnek sem, amit a rendőrnő volt olyan kedves, ezzel az asszisztens dumával rám aggatni.
Mikor a kocsikáztatás előtt még egy kis hegyi beszédben is volt részünk, akkor már ölni tudtam volna a tekintetemmel, hiszen alaposan megnehezítették a dolgunkat, hogy megkötöztek és még a látásomat is elvették az utazás idejére. Igaz, hogy nem sejthették, hogy a hallásom viszont alaposan kárpótol érte.
Mivel a furgon hátuljában nem utazott velünk senki – minek is tették volna, hiszen alapos munkát végeztek a hatástalanításunkkal – így nem volt akadály, hogy minden figyelmemmel a külvilágra összpontosítsak, persze csak akkor, ha Roxi nyugton maradt volna, de neeeem……egyfolytában mozgolódott, míg rám nem talált, aztán meg motyogni kezdett a bekötött szájával, ezért majd felrobbantam a dühtől. Végre abbahagyta a ténykedését és már nem zavart többi, habár sejtettem, hogy ő is ezt akarta közölni velem, de hát nem nézhet annyira hülyének, hogy ez magamtól nem jut eszembe! Ráadásul tudja, hogy mi vagyok, így igazán bízhatna a képességemben!
Nagyjából magam elé képzelve a várost és a kocsi kanyargását, aztán az orromat érő illatokat, már jóval előbb tudtam, hogy hova érkezünk, mint ahogy megállt az autó.
Mikor felhangzott a parancsszó, szívem szerint, meg ha nincs bekötve a szám, azért lett volna hozzáfűzni valóm, de végül csak kirángattak minket.
Valahol a kikötő területén, a dokkoknál lehettünk. A kendő nem került le a szememről, de legalább a számból kiszedték, és ez azt jelentette, hogy még nem teljesen érkeztünk meg.
Azért az, hogy bekötötték a szemünket, adott némi reményt, hogy nem meghalni hoztak ide minket, hiszen akkor ennek a szembekötősdinek nem sok értelme lett volna.
Pár méter után mér valamilyen épületben jártunk, aztán beszálltunk egy liftbe és elindultunk lefelé.
~Igazán érdekes, hogy egy ilyen modern lift van beszerelve valahová, egy külvárosi dokkba, ráadásul, több emeletnyi mélyre megyünk, ez sem valami szokványos! ~
Kezd elég érdekes lenni ez a dolog és nagyon úgy nézett ki, hogy ez a zsarunő már megint valami szaftos dologba tenyerelt bele, ami még nem is lett volna probléma, ha nem ránt magával engem is.
Töprengésemből a lift döccenése zökkentett ki, ahogy megállt. A karomnál fogva irányítottak kifelé, majd ahogy kiléptünk azonnal levették végre a szememet takaró kendőt, ahogy Roxiról is. Kisebb pislogás árán már a szemem is hozzászokott a vakítóan fehér falakhoz a hosszú sötétség után. Az előttünk húzódó folyosó a végtelenbe veszőnek tűnt és a lány megjegyzésére adott válasz egy cseppet sem hangolt jobb kedvre.
Igyekeztem nem sokat beszélni, hiszen egy szelíd asszisztens biztos rémülten szemlélné a vele történteket és nem gúnyolódna az elrablóival, amit néha szívesen megtettem volna.
~ Pokolnak kicsit világos, hacsak az ördög nem szenved identitászavarban. ~
Mikor meglökdöstek, engedelmesen indultam előre, hogy végre szembe nézhessünk az egész dolog értelmi szerzőjével, hiszen ezért csinálta Roxi ezt az egészet.
- Hová visznek minket? – szólaltam meg aztán mégis tettetett rettegő hangon. – Mi ez a hely?

Engem csak időnként meglökdösött a nagyobb darab fickó, nem mintha nem mentem volna én magamtól, de úgy éreztem, hogy szándékosan élvezi is a dolgot, és olykor két gondolat között azért felsejlett bennem, hogy ha nem lennék megkötözve és lenne fegyverem, akkor mi mindent kezdenék ezzel a tulokkal. De elsősorban az izgatott, hogy mi a túró folyik itt, különös volt az egész folyosó, mintha sehol sem lennének ajtók, amit azért elég nehezen hittem el, de hogy ennyire modern hely legyen, és csak találgatni tudtam hol vagyunk, hogy hová megyünk, és hogy vajon kit találunk ott ahová megérkezünk, és csak reménykedni mertem, hogy Dr. Moore itt van, és életben. Némán konstatáltam azt a dolgot is, hogy a helyzethez képes Sheena is rettentő nyugodtan képes viselkedni, pedig le mertem volna fogadni, hogy legbelül majd szétveti az ideg, és hogy talán ha hagyná szabadjára engedni valós énjét, akkor itt most mindannyian cafatokban hevernénk, és én néznék ki a legrosszabb állapotban. De megvallva az őszintét adóztam előtte, hogy azért mindig képes a lehető legjobban kezelni a sok váratlan helyzetet, amit valahol szándékosan okozok neki, hátha ezzel előbb utóbb fogást találok rajta, de valahogy sosem sikerül, de ezek ellenére le a kalappal előtte. A nő kérdésére a mellette haladó csapat főnök csak ördögien elvigyorodott.
-Azt majd hamarosan megtudod. De ne aggódj szépségem, ha ó kislány leszel, akkor garantálom, hogy nem esik bántódásod.-úgy tűnt a pasas nagyon rákattant Sheenára, biztos bejönnek neki a szőke vadmacska típusú nők. Ezen magamban jót mosolyogtam volna, ha nem érünk azonnal célt. Megálltunk. Mintha csak a semmire várnánk, a folyosónak vége volt, de ajtót aligha lehetett látni, csak a falon egy kütyüt.
~Biztonsági kódos ajtó...hrr..~a felismeréstől egy cseppet sem voltam boldog, volt egy rossz érzésem, és ez többnyire csak vészhelyzetben kezd el csipogni bennem. Bevallom, semmi jóra nem számítottam ezek után. Talán el kellett volna jobban gondolkodnom a hirtelen jött tervemen, de ettől függetlenül egy csepp megbánást sem éreztem, hogy rossz döntést hoztam volna. Ebben nem kételkedtem, hiszen ez volt a leggyorsabb módja, hogy célt érjünk, persze nem biztos, hogy a legbiztonságosabb is, de már mindegy volt. Az okostojás a számlaphoz lépett, és bepötyögte a kódot, és láss csodát, egy ajtó nyílt ki előttünk. Ahogy eddig is, újabb lökdösés következett, és mintha egy hatalmas irodába csöppentünk volna. Bőrfotelek, körbe rakott asztalok, mint a tipikus nagykutyák tárgyalóterme, és az asztal túl végén a legnagyobb fotel, persze háttal nekünk.
~Mint valami ócska filmben, a Dallast is utáltam.~gondoltam cinikusan.
-Megjöttünk Főnök.
-Elhoztátok amit kértem?-hangzott fel egy mély öblös hang, és hirtelen olyan ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni.
-Nos, ami azt illeti....azt nem, de....hoztunk helyette valami mást.-a fickó hangjából érződött, hogy tart az asztal túlvégé ülő alaktól, ez egyértelmű volt.
-Már megint csalódást okozol nekem Lars?
-Sajnálom, Uram, de a labor és az iroda üres volt, pedig mindent átforgattunk, de nézze csak, itt van a doki asszisztense, aki minden bizonnyal tud valamit, és egy...-nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját, hanem határozottan közbevágtam.
-És egy olyas valaki, aki többet tud Dr. Moore munkájáról, mint maguk.-be kellett dobnom a csalit, még ha nem is volt kellő információ a birtokomban, vagyis, ekkor én még azt hittem, hogy nincs.
Hirtelen csend lett, majd a nagy fekete bőrfotel megfordult. Ahogy megpillantottam az ott ülő alakot, éreztem, hogy a pulzusom felgyorsult, és azt hittem rosszul látok.
~Mi a p*csa, Nicholas Basco, az FBI egyik magas beosztásban lévő vezetője.~személyesen csak egy alkalommal volt szerencsém találkozni ezzel a már akkor sem szimpatikus alakkal, de szóvivőként feltűnt már néhányszor a közéletben. Elég nehéz volt eltakarni a csodálkozást az arcomról, sok mindent vártam, de egy ilyen lépést pont nem.
-Nocsak.-szaladt fel a férfi szemöldöke.-Mi az istenért hoztok ide nekem egy rendőrt ti barmok?!-nem ordított, de a hangjában ott bujkált az a valami, amitől szemmel láthatóan ezek az alakok is féltek.
-De mi nem...de....-jött volna a magyarázkodás, de lebuktam. Hát ez így elég nagy szívás volt. Csak abban reménykedtem, hogy Sheenát nem fogja felismerni, mert akkor tényleg jó nagy sz*rban leszünk itt a végén....

Igyekeztem mindent megfigyelni és megjegyezni, amíg rajtam volt a csuklya addig a fülemre támaszkodtam, most viszont már minden érzékszervemet bevetettem, hogy ha menekülni kell, akkor ki tudjak használni minden lehetőséget.
Úgy éreztem Roxi most igazán belenyúlt valamibe és nagyon-nagyon meggondolatlan módon belerángatott engem is. Viszont most már nem volt más választásom, mint, hogy végig csináljam a dolgot, legalábbis addig, míg nem lesz olyan alkalom, hogy megpattanjak, mert, ha most kezdeném el magyarázni, hogy nem is vagyok az akinek gondolnak, akkor már csak azért is kinyírnának, ahogy elnézem ezeket a fazonokat.
De már azt is elhatároztam, hogyha módom lesz rá és eltudok szökni, akkor egy percig sem fogok habozni, és amilyen gátlástalanul belekevert a zsarunő a pácba, én annyira lelkiismeret furdalás nélkül fogom benne hagyni. És mindezt úgy tette, hogy nem tudhatta biztosan, hogy ki vagyok, hogy az vagyok, akinek gondol.
Közben megérkeztünk a folyosó végére, az üres fal elé, ahol csak egy kódolós beléptető volt.
~ Ezek szerint valahol csak van egy ajtó! ~
A férfi gúnyos szavaira legszívesebben képen köptem volna, de hát sajnos most valami mimóza asszisztenst kellett alakítanom, így ez elég furcsán vette volna ki magát. Majd annál nagyobb lesz később a meglepetés.
- Jó kislány? – kérdeztem vissza nagy szemeket meresztve. – Ahhoz nem kellett volna elrabolniuk. – teszem hozzá halkan, hogy ne tűnjön nagyon szemtelenkedésnek, de csak a nyelvemre csúszott.
A kódot ugyan eltakarta a kezével, mikor beütötte, de a fülemet nem tudta becsapni, a pittyegés pedig elárulja a számokat.
~ 4-2-5-1-7-3! ~ memorizáltam magamban a számokat.
Egy nagyon is fényűzően berendezett, méretes irodába lökdöstek be minket, ahol egyelőre nem láttunk senkit, de a terem végében ott ült a főnök, akit még ugyan nem láttam, de tudtam, hogy ott van, ráadásul az emberei sem az üres helyiségnek beszéltek, mikor megpróbálták előadni, hogy nem egészen azt hozták, amire ennek a valakinek szüksége lett volna.
A hangájából ítélve, nem nagyon örült neki és ezt az emberei is érezték, amitől már közel sem voltak olyan magabiztosak, mint velünk szemben az úton.
Lars kezdett kicsit ideges lenni a hangja alapján és rögtön velem, mármint a dokinő asszisztensével hozakodott elő végső mentsvárként.
Ekkor szólalt meg Roxi és igyekezett magára is terelni egy kis figyelmet, ami végül is sikerült neki, csak a felénk forduló férfi és a lány arcát elnézve, nem épp úgy, ahogy szerette volna.
Fogalmam sem volt, hogy ki lehet ez a fószer, de abban biztos voltam, hogy láttam már valahol, de, hogy Roxit ismerte az tuti, és nem örült neki, hogy itt látja.
Kezdett eléggé meleg lenni a helyzet, hiszen innentől kezdve már nem biztos, hogy csak a szavunkra elfogják hinni, hogy én meg az vagyok akinek Roxi beállított. Ha meg valaki itt ért ahhoz, amin Dr. Moore tevékenykedett, csak pár kérdés kell és azonnal lebukunk.
Azt eljátszani, hogy egy kis laborasszisztens meg olyan bátor, hogy, akárhogy fenyegetik ki sem nyitja a száját, még esetleg a kínzást is állja, azt meg nem fogják bekajolni, inkább az lesz az álláspont, hogy én is zsaru vagyok.
~ Hát ez marha jó! Azért fognak lelőni, mert rendőrnek hisznek! Ez lesz az év vicce! ~
Sajnos nem nagyon tudtam nevetni rajta.
- Már bocsánat uraim, emeltem fel egy kicsit a hangom, de még mindig remegősre vettem a figurát. – A hölgy a doktornő barátja, és nem mint zsaru volt ott, mikor az urak megjelentek. – próbáltam menteni a menthetőt, már nem Roxi miatt, hanem saját magam miatt.
- Tudják ő is nagyon aggódott a doktornő eltűnése miatt, ahogy én is. És elmondanák végre, hogy mi folyik itt és hol van Dr. Moore? – vált kissé síróssá a hangom, majd lehajtottam a fejem, hogy a szemem el ne áruljon, miközben igyekeztem észrevétlenül úgy helyezkedni, hogy ha rázóssá válna a helyzet, akkor a hátam mögött állókat tudjam elérni elsőnek, így legalább fegyvert is szerezhetnék.
A kötél a kezemen semmit nem jelentett, viszont sajnálatomra, ha eséllyel akartam megmenekülni, még kellett Roxi segítsége, így őt is ki kell szabadítanom a kötelekből.
Feszülten figyeltem, hogy mivé fajul a dolog. A főnök megelégszik-e a magyarázattal, vagy cselekednünk kell?

Cseppet sem gondoltam, hogy így elfajulnak a dolgok, vagyis, hogy jobban mondva ilyen váratlan fordulatot vesznek itt a dolgok. Nicholas Basco az FBI egy fontos alakja volt, gyakran ő volt egyes ügyekben a szóvivő, és sosem titkolta, hogy kifejezetten utálja a mutánsokat, és ennek sokszor nyomatékosan hangot is adott. Ezért nem igazán tudtam, hogy most akkor mégis hogyan keveredett bele ebbe az ügybe. És ekkor bevillant valami. Mintha a doki olyasmit emlegetett volna nekem korábban, hogy olyas valamire bukkant, ami igen fontos jelentőségű lehet a géntechnológiában egyaránt az embereknek és a mutánsoknak.
~Csak nem emiatt van ez az egész?!De pontosan mit találhatott a doki?A francba, hogy nem tudok többet...~rettentően zavart, hogy a lényegi információim hiányoztak. Láttam, ahogy Basco végig mér, majd mindenki figyelme a megszólaló Sheenára irányult.
~Nocsak...~bevallom még engem is meglepett a húzása, ahogy igyekezett menteni a helyzetet, magamban még elismerően bólintottam is, de persze kifelé mindketten játszottuk a ránk szabott szerepünket. Meg is lepett, hogy Sheena egész jó irányba próbálja terelni a dolgokat, de sejtettem, hogy ebbe az is belejátszik, hogy a saját bőrét is menteni próbálja, nem pedig az irántam való szeretete és aggódása vezérli. Kétlem, hiszen az én fejem lenne a legszebb dísz a falán, ha megtehetné. De volt egy olyan sanda gyanúm is, hogy ha már belerángattam, azért valamilyen szinten szüksége lenne rám is hogy kijusson, és amint adandó alkalma lenne, benne hagyna a szarban.
~Talán pont ezért is kedvelem ennyire.~
Mindeközben mintha kissé fagyossá vált volna az irodában a levegő, Basco felállt a székéből, és felénk lépett, végig mérte Sheenát is, nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy most akkor rájött a trükkre, vagy gyanakodik, vagy egyáltalán bekajálta ezt az egészet. Nem tudtam, hogy ő mennyit tud Moore-ról, a munkájáról a munkatársairól.
-Szóval ő lenne a doktornőnk asszisztense.-megfejthetetlen arccal mérte végig Sheenát, majd ellépett tőle. Mennyire szeretném most tudni, hogy mi jár abban a kopaszodó fejében...
-Szóval egy barát. Aki történetesen még rendőrnyomozó is. Méghozzá a bajkeverő fajtából. Micsoda véletlen.-a szavai kimértek voltak Basconak, de ahogy rólam beszélt legszívesebben fújtattam volna mint egy őrjöngő bika. ~Nem véletlenül nem kedvelem az FBI-t, mind tele van ilyen s*ggfejekkel, mint ez az alak.~
-Ennyire ostobának néz, Miss De'Loise.-a hangját nem emelte meg, és pont emiatt tűnt olyan vészjóslónak az egész.
-Tulajdonképpen,engem is meglep, hogy itt látom magát, gondolom hiába is kezdeném el kimagyarázni most magam, úgy tűnik, valami jó nagy darázsfészekbe nyúltam bele már megint, bár akár hiszi akár nem, most tényleg nem én vagyok a hunyó.-és még egy erőltetett mosolyt is megengedtem magamnak a saját stílusomban.
-Fogalmuk sincs, hogy mibe keveredtek. De....már úgyis mindegy.-ettől a hanglejtéstől végig szaladt a hideg a hátamon.
-És, hogy kiskegyed kérdésére is feleljek. Dr. Moore biztonságban van. Egyelőre. A vendégszeretetemet élvezi, ugyanis makacs módon nem hajlandó tárgyalni velem, pedig eddig még szívélyes feltételeket szabtam, de tudják az én türelmem is véges. És ne aggódjanak, hamarosan önök is csatlakozhatnak hozzá.-mondta Basco.
Kezdtem azt hinni,hogy erre most nagyon rácsesztünk, de a doki itt volt, és ez a lényeg, és ha jól értettem még él, ami a legjobb hír. Már csak a hogyan tovább kérdése maradt, de ha jól sejtettem erre sem kell nagyon sokat várnunk. És igazam lett.
-Tulajdonképpen miért kell magának a doki? -puhatolózni akartam, hátha ez a pasas is elszólja magát, bár tudtam, hogy ennél ő is sokkal elővigyázatosabb és körmönfontabb. A kérdésre csak elmosolyodott.
-Maga mindig túl sokat kotnyeleskedik nyomozó. De, hogy lássa kivel van dolga.-és akkor visszalépett a nagy bőrfotelhez, majd az asztalnál mintha keresett volna valamit, és megnyomott egy gombot. Az irodából egy újabb ajtó nyílt ki, amelyen keresztül elindultunk, nyomunkban Larssal és a nagydarab tahóval is.
-Vannak dolgok, amikhez maga és az utcán rohangászó kis rendőr kollégái egy cseppet sem konyítanak, maguk túlontúl kis porszemek a gépezetben. Elhanyagolhatóan kis porszemek.-mikor ebbe belekezdett legszívesebben képen köptem volna, de higgadtnak kellett maradnom, éreztem, hogy szándékosan akar dühíteni, így nem adtam meg neki ezt az örömöt.
És aztán egy lépcsőn leértünk egy újabb ajtóhoz, újabb biztonsági kód, és ahogy kinyílt az ajtó, egy full extrán felszerelt, több helységből álló kísérleti laborban találtuk magunkat.

Éreztem, ahogy a feszültség nőttön nőt, éreztem a mögöttem álló pribékek izzadságának szagát és a felálló férfi felől áradó hűvösséget.
Muszáj volt egyelőre kockáztatnom és reméltem, hogy kellően el tudom játszani az elesett és senkinek ártani nem tudó okostojást, legalábbis addig, míg nem kérdeznek valami olyat, amivel a doktornő foglalkozott, mert akkor kész a lebukás. Pont ezért minden percben készen kellett állnom arra, hogy cselekedni tudjak. A kötelek nem aggasztottak, hiszen az csak egy mozdulatomba került volna, hogy megszabaduljak tőle, de a rám irányított fegyverek annál inkább.
Mikor a közelembe ért a férfi és szemügyre vett, még nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépése, de aztán megint Roxira terelődött a figyelme, és nem úgy nézett ki, hogy bevette a mesét a véletlen találkozásról és barátságról, legalábbis a szavai ezt tükrözték.
Roxi viszont próbált kitartani az eddigi állításunk mellett, ami végül is érthető volt, mert mást nem tehettünk, különben kinyírnak rögtön mindkettőnket.
Jó lett volna legalább azt megtudni a lánytól, hogy ki a fene ez a pasas, mert az, hogy ismerik egymást erősen rontotta a túlélési esélyeinket, amit a főnök lemondó hanglejtése meg is erősített. Innentől biztos voltam benne, hogy eszük ágában sincs elengedni minket, akár mit is próbálunk beadni nekik.
~ Jó? Persze ezt már akkor is sejthettem, mikor megkötöztek és elhoztak minket és egyáltalán nem titkolták a kinézetüket! ~
Az, hogy a doktornő is itt van, a hab volt a tortán! Egyrészről legalább Roxi megtalálta, akit keres, másrészről, ha most idehozzák, akkor az én álcámnak annyi, az biztos.
Roxi próbálkozása, hogy beszéltesse és valamit kihúzzon a fickóból jó ötlet lett volna, ha olyan hülye, hogy belemegy, de persze ez nem jött össze, viszont elérte, hogy megint sétálhattunk valahová, az ismeretlenbe, még lejjebb, mint ahol most voltunk.
~ Nagyszerű! Még egy ajtó, amin át kell jutnunk! ~ mértem fel az egyre rosszabb esélyeinket, hiszen én csak a menekülésre tudtam gondolni, engem kevésbé érdekelt Roxi hős megmentői elképzelése.
Kicsit még élveztem is a huzakodását a férfival, aki láthatóan nagyon nyeregben érezte magát, amit azért nem is álltam meg szó nélkül, már nem azért, hogy Roxit védjem, csak utáltam a nagyképű férfiakat.
- Mert maga aztán nagyon érti, amivel Dr. Moore foglakozik, mi? Akkor minek vagyunk itt? – csúszik ki a számon, aztán igyekszem menteni a menthetőt. – Már bocsánat, de még mindig magam alatt vagyok, hogy csak így elraboltak minket.
Pár perc séta után egy újabb ajtóhoz érkeztünk, ami persze kódolva volt. Most is megpróbáltam megjegyezni a számokat, remélve, hogy azért a hasznomra lesz.
Mikor a kinyíló ajtó mögött felbukkant a egy teljesen felszerelt labor, nem mondom, hogy nagyon meglepődtem, hiszen várható volt, hogy valami ilyesmi helyen dugdossa a doktornőt, ha akar tőle valamit, ami a kutatásával kapcsolatos.
Beljebb lökdöstek minket és igazából azt vártam, hogy mindjárt szembe találkozunk a doktornővel, de egyelőre a labor üres volt, csak a különböző számomra tök ismeretlen gépek zümmögése és kattogása hallatszott, többek között több számítógép is lázasan dolgozott valamin. Mindenféle ábrák és számsorok futottak a monitorokon. Kicsit leizzadtam, mert, ha most valamire rábök a pasi és megkérdezi, hogy mégis mi a frász az, hát tőlem nem lesz okosabb az biztos.
- Ez mond magának valamit akkor Ms. De’Loise? – mutatott körbe. – Ugye nem? Akkor, hogyan akarja megtudni, mi folyik itt, hiszen hiába is magyaráznám. – méri végig lebiggyedt ajkakkal a lányt.
Nem tudtam a zsarulány meddig bírja, de ismerve heves természetét várható volt, hogy előbb-utóbb robban, így próbáltam megelőzni, hogy valami meggondolatlanságot csináljon és bajunk essen, főleg nekem, miatta.
- És hol van Dr. Moore? Azt mondta, hogy itt van magánál! De én itt nem látom sehol? – nézek körbe látványosan, mintha tényleg keresném. – Csak nem esett baja? Mit csináltak vele? – kezdek kicsit hisztérikus hangra váltani, miközben eldöntöm, hogy nem várhatok tovább. Ha nincs itt a csaj, az az ő baja, de itt már kész lebukás, ha bármit is kérdeznek tőlem, ami gondolom nem várat magára sokat, így cselekednem kell. Miközben levágom a hisztit, egyre jobban hátrálok, hogy a mögöttem álló Lars mellé érjek, és mikor a testének ütközöm érezzem, hol tartja a fegyvert.

** Sheena **

Egyre hevesebben fogott el egy rossz érzés, ahogy haladtunk tovább lefelé a lépcsőn, ami csak fokozódott, ahogy elértük a labort. A kórházakat is utáltam, nem még az ilyen kísérleti patkánytelepeket, nem csoda, hogy a hideg futkosott a helytől a hátamon. Figyeltem ahogy lassan Sheenánál is szakadni kezdett a cérna, és bevallom kezdtem aggódni, hogy mikor fog olyan váratlan lépést tenni, ami miatt itt még nagyobbá válik majd a káosz. Tudtam, hogy még egy váratlan húzás nem biztos, hogy olyan jól sülne el, bár eddig se voltunk sajnos a dolgok magaslatán. De nem akartam, hogy adott esetben valami lövöldözős dráma alakuljon itt ki, mert azt hiszem, ezt erről a szöszkéről nagyon is el tudnám képzelni, sőt a korábbi tapasztalataim is ezt mutatták, úgyhogy még rá is még jobban oda kellett figyelnem. Mikor Basco beszélt, legszívesebben nem is tudom mit tettem volna vele, a hanghordozása, az, ahogy fennhéjázik itt, ahogy becsmérel, és hogy mégis ennek itt mind ő áll az élén. Még mindig nehezen hittem el.
-Igaza van. Nem tudom a pontos részleteit annak, ami itt folyik, de azt sem igazán értem, hogy egy ilyen befolyásos embernek mint maga, egy FBI-os fejesnek is mi érdeke származhat abból, hogy belekeveredik egy ilyen ügybe.-kezdtem bele, de egy pillanatig meghátráltam, ugyanis Basco felnevetett. Ezt már végképp nem tudtam hova tenni.
-Nem értik ugye. Nem is csodálom.-kezdett bele, amint sikeresen abbahagyta a nevetést.
-Ezt itt, egy titkos kísérleti labor. Gondolom önnek nem mond semmit az, hogy Thézeusz Paradoxon Project. Ugyanis ez itt mind annak a része.-tárta szét a kezeit.- A procejt lényege, hogy kísérletezünk...-ekkor már szinte sejtettem, hogy mit fog mondani a továbbiakban, és összeszorítottam a fogaimat, kezdett fortyogni bennem a düh.
-...igen, jól sejti. Mutánsokon.-olyan nyugodtsággal mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Különösebben nem az zavart, hogy mutánsokon, nekem az is mindegy lett volna, ha embereken, vagy patkányokon végzi, akkor is ugyanígy dühített volna ez az aljasság, és hogy milyen hidegvérrel teszi mindezt, a lehető legnagyobb titokban.
-És, hogy kegyed kérdésére is válaszoljak. Dr. Moore az egyik szomszédos szoba kényelmét élvezi itt nálunk.-mutatott az egyik irányba, ahol bár látszott az ajtó, de fene se tudta volna megmondani, hogy mit találnánk mögötte, ha kinyitnánk.
-Addig nem áll érdekemben bántani a doktornőt, amíg olyan információk birtokában van, amire nekem nagyon is szükségem van. De legnagyobb sajnálatomra, a hölgy nem igazán mutat hajlandóságot az együtt működésre. Vagyis eddig nem nagyon akart. De erre az ölembe pottyantak maguk.-mutatott egyértelműen Sheenára és rám. Ez sem kecsegtetett túl sok jóval, valószínűleg újabb fenyegetőzés tárgyává válunk.
Megcsörrent Basco mobilja, majd arrébb állt, beszélt, de igazából csak tőszavakat használt, nem tudtuk, hogy miről is folyik a társalgás, de nagyon komolynak tűnt.
-Értem. Rendben. Azonnal hozzák be.-hallatszott, és már le is tette.
-Nos, hölgyeim, akadt egy kis sürgős elintéznivalóm, addig is élvezzék ki a doktornő társaságát....ameddig tehetik.-ez elég szarul hangzott, de már tuszkoltak is minket tovább az ajtó felé, amit kinyitottak, majd belökdöstek minket. Elég vakító fehérség fogadott minket, és egy totál egyszerű semmilyen szoba, ahol egy asztal és két szék volt, semmi más. Az egyik széken ült a megviselt doktornő, persze mi is fegyvertelenül de még mindig megkötözött kezekkel kerültünk oda. Ahogy mozgás volt Dr. Moore is felfigyelt rá, a harmincas évei végén járó szőke nő, most olyanannyira nyúzottnak és rémültnek tűnt, amilyennek talán még soha nem láttam. Látszott rajta is, hogy igencsak meglepődött, hogy minket lát. Felállt, ő nem volt megkötözve.
.Roxanne, maga meg hogy...?-kezdett bele, és közben kérdőn nézett Sheenára is.
-Utána kellett járnom, hogy minden rendben van e önnel, aggódtam miután eltűnt, az asszisztensével egyetemben.-szándékosan mondtam neki így, mert nem tudtam, hogy van e mikrofon vagy kamera vagy bármilyen megfigyelő rendszer a szobára állítva, így nem fedhettem fel magunkat. Próbáltam észrevétlen jeleket küldeni a doki felé, szerencsémre, ő sem volt egy ostoba tyúk, így vette is a lapot, és csak alig észrevehetően biccentett felém. Megpróbáltam valahogy megszabadulni a csuklómon lévő kötelektől....

De végül is nem került rá sor, hogy akcióba lendüljek. Most nem, mert igen csak olyan részleteket árult el a ……a MICSODA? FBI-os a fickó? Méghozzá fejes? Most már értem, hogy Roxi honnan ismeri! Na, akkor viszont tuti, hogy az életünk ettől fogva egy fabatkát sem ér, könyveltem el magamban, főleg, miután még a cég nevét is elárulta, ahol ez az egész kísérletezés folyik.
~ Mutánsokon kísérleteznek? Míly meglepő dolog! ~ fut át a fejemen, és most már egyelőre nem akarok elszabadulni, míg sokkal kedvezőbb nem lesz a helyzet, na meg hátha sikerül valami felbecsülhetetlen kért okozni ebben a szép kis laborban, ha már mutáns vagyok.
Nem szoktam beleavatkozni általában a mutánsok és emberek közötti acsarkodásba, de most éppen nyakig vagyok az egyik háború közepén, még ha nem is önszántamból ugrottam bele, de legalább kihasználom az alkalmat és ha lehet még ezt a doktor Moore-t sem hagyjuk itt nekik. A zsarulánnyal meg ráérek rendezni a számlát, majd ha kint leszünk innen, de hogy nem ússza meg szárazon az biztos.
Minden esetre elernyesztem megfeszített izmaimat és tovább figyelem a férfi gúnyos és fennhéjázó társalgását a lánnyal, akin látszik, hogy nagyon nagy erőfeszítésébe kerül, hogy nem csináljon valami hülyeséget. Ahogy én ismerem a természetét, nem lehet könnyű neki.
Mikor végül az én kérdésemre is válaszol, kíváncsian nézek körül, hogy hol is lehet az a szoba és meg is látom a mutatott irányban az ajtót, ahol állítólag a dokinőt rejtegetik.
Nem tudom, hogy mit tettek vele, habár nagyon nem merhették bántani, ha a fejében van, ami kell nekik, de most nem kell nagy ész hozzá, hogy magunk szolgáltuk fel magunkat tálcán, hogy megzsarolják szerencsétlen nőt, és ezt az FBI-os szavai csak megerősítik.
Mielőtt természetes reakcióként megkérhetném, hogy mutassa meg a főnökömet, megszólal a telefonja és ugyan nagyon hegyezem a fülem, mikor arrébb vonul, de csak az ő hangját tudom kivenni, a másik oldalon beszélőét nem, pedig jó lett volna tudni, miért is ilyen szűkszavú a férfi és ki vagy mi az amit ide kell hozniuk. Nem tetszik ez a bizonytalanság, és úgy érzem egyre nagyobb bajban leszünk. Ha meg lesz a doktornő ki kell innen jutnunk, azonnal!
Baljós szavaira az emberei betuszkolnak minket abba a szobába, ahol a doktornő is van a szavaik alapján, és tényleg ott gubbaszt egy fehérköpenyes nő. Sok minden nincs a helyiségben rajta kívül, csak két szék, meg egy asztal, ami nem sok.
Most viszont szerencse, hogy nincs velünk senki, így legalább a szemünkkel és a testbeszédünkkel tudjuk figyelmeztetni dr. Moore-t, hogy ne árulja el magát. Mondjuk Roxi-t ismeri, de engem most lát először, ahogy én is őt, de a szerepünket egyelőre játszani kell.
A harminc körüli, és egyébként minden bizonnyal csinos nő, most karikás szemekkel és sápadt arccal áll fel, mikor meglát minket, de mielőtt még elárulná magát, Roxi ügyesen a szavába vág és mivel a nő elég okos, hamar felfogja, hogy mi a szitu.
Most, hogy egyedül voltunk, már nem kellett attól tartanom, hogy elárulom magam, ha kiszabadulok, de ezt is úgy tettem, hogy a kezem a falnak támasztottam, hogyha van valami kukkoló kamera, az ne lásson semmit. Kieresztett bortovaéles körmeim egy pillanat alatt vágták át a kötelet, és már fordultam is Roxi felé, hogy szorosan a háta mögé állva az ő kezét is megszabadítsam. De ettől még nem voltunk sokkal előrébb.
A doktornőhöz léptem és magamhoz öleltem, miközben a fülébe súgtam.
- Én most az asszisztensét játszom, ne áruljon el! – majd hangosan folytattam. – Nagyon örülök dr. Moore, hogy jól van, már azt hittem, hogy valami nagyon rossz dolgot tettek Önnel ezek az emberek.
Közben folyamatosan pásztázta a szemem a mennyezetet, a falakat, de nem láttam semmit, ami kamerára, vagy mikrofonra utalt volna. Mivel más nem volt a szobában, mint a két szék meg az asztal intettem a fejemmel Roxinak, hogy nézzük át azt is. De egyre inkább meg voltam győződve, hogy nincs mitől tartanunk, legalábbis itt a szobában.

Most kimondottan jól jött Sheena segítsége a kötelek levarázsolásában, ugyanis nekem jelenleg semmi használható nem volt a birtokomban, amivel ez könnyen ment volna. De akkor hirtelen eszembe ötlött, hogy Sheena is elvileg eldobálta mindenét, akkor mivel került le egy szempillantás alatt róla a kötél?! De most nem kezdtem el ilyen apróságokon agyalni, örültem, hogy egyáltalán volt hajlandó nekem segíteni. Lebontottam a köteleket, és áthúztam mindkét csuklómat egy kicsit, hiszen nekem valahogy szorosabbra sikerült a csomó mint Sheenáé, minden bizonnyal sokkal szimpatikusabb lehettem....
Mindannyian ügyeltünk, hogy ne ejtsünk fölösleges szavakat, hiszen nem voltunk biztosak a dolgunkban, hogy hallgatnak e minket, majd Sheenával együtt végignéztük a helyiséget, de nem találtunk semmit. Nagyjából biztosak lehettünk benne, hogy itt nincsenek lehallgatók se kamerák. Így már valamivel biztosabban beszélhettünk, de azért óvatosságból még mindig elég halkan beszéltem a dokihoz, leguggolva mellé.
-Figyeljen doki, fogalmam sincs, hogy mibe keveredett bele, de az biztos, hogy itt egyikünk sincs biztonságba. Sheena jelenleg az asszisztense, aki segített önnek a kísérletei során, őt nem szabad lelepleznie. Rólam sajnos már tudják, hogy ki vagyok, ezt már nem lehetett tovább tupírozni.-kezdem el a mondókámat, nekem a doki mindig is doki volt, én ritkán hívtam a keresztnevén vagy más hivatalos formákban, tőlem ezt nem is nagyon vette zokon, szerencsére.
-Tud valamit arról, hogy mégis, mi folyik itt? Hogy jön az ön kísérleteihez ez a Basco? Vagy az FBI? Mindent el kell mondania doki, hogy tudjunk segíteni, és hogy kimásszunk ebből a slamasztikából...együtt.-teszem hozzá, hiszen én azért tudatosítani akartam Sheenában, hogy bár belerángattam ebbe, azért ha rajtam múlik, őt sem szándékozom itt hagyni, amivel kapcsolatban nála már kételyeim voltak.
A doki idegesen túrt bele a hajába, majd sóhajtott egyet, látszott, hogy vonakodik beszélni, de végül mégis megtört a jég.
-Tudom, hogy segíteni akar Roxanne, de nem lett volna szabad idejönnie.-nah itt már kezdtem nem érteni, hogy miért lett ilyen kéretlen a jelenlétem.
-Ezt nem értem. Örülnék, ha elmagyarázná.-kezdtem bele.
-Az az igazság, először is elnézést kell kérnem, hogy akaratán kívűl belerángattam ebbe, de nem bíztam meg másban, és úgy gondoltam, hogy átmenetileg az eredményeim biztonságban lesznek...önnél.-nézett rám bocsánatkérően a nő, és it tmár tényleg elvesztettem a fonalat.
-Nálam? Miről beszél?-kérdeztem vissza értetlenül.
-Mikor legutóbb nálam járt, hogy foltozzam össze, mikor az a balesete történt, tudja?-nem bírtam, hogy a doki magázódik, pedig barátok voltunk, valamilyen szinten, vagy inkább bizalmasok, vagy talán mindkettő, hiszen sokszor a doki volt az, aki összefércelt néhány balesetem után, de már kezdtem hozzászokni. Némileg derengett is, és bólintottam, hogy folytassa.
-Nos, az az igazság, hogy akkor nem csak a szokásos varrást végeztem el...-itt elég hosszas szünetet tartott, jobban bosszantott az hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle, mint az, amit mondani akar.
-Sajnálom. De nem tudtam kiben bízhatnék meg jobban, és akkor a kísérleti eredményeimet átmentettem egy mikrochipre, és odaadtam önnek Roxanne.
-Nekem? De akkor én miért nem emlékszem erre?Beletette a kabátomba, vagy mi?
-Nos, ami azt illeti, nem egészen. A mikrochip önben van.-a guggolásból leültem, nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam, amit mondott.
-Bennem? -vissza kellett kérdeznem.
-Igen. Olyan helyre tettem, ahol nem lesz feltűnő, a seb varrása közben a bőre alá tettem.-annyira bűnbánó képet vágott, hogy bárki megsajnálta volna, de jelenleg nehezemre esett magamhoz térni. Önkéntelenül nyúltam a bal oldalamhoz, a bordám alá, ahol már szinte alig maradt valami nyoma a korábbi sebemnek.
~A picsába....~gondoltam, és ahogy ez végig játszott bennem, tudtam, hogy jobb, ha ezt az infót nem szivárogtatjuk ki, mert akkor rohadt nagy bajban leszek, már ha nem lennénk már így is jó nagyban.
-Hát, ezt azért jó tudni.-miután magamhoz tértem, már újra én voltam, és összeszedtem magam.
-Ha lehet, akkor ezt ne hangoztassa, a jelek szerint ezt még senki nem tudja. De...pontosan mire is jutott doki? Mi az, ami ennyire kell Basconak, hogy önt is elrabolja, és hogy...ölni is képes érte?-most már nagyon is érdekelt, hogy mi miatt viszem válságra a bőrömet.
-Felfedeztem valamit....a mutánsokkal kapcsolatban. Megvizsgáltam néhány dolgot és....-hát nem sikerült túl hosszúra ez a beszélgetés, mert nyílt az ajtó.
-Vége a bájcsevejnek hölgyeim, jelenésük van.- állt az ajtóban Lars és a kedvenc baromarc barátom mögötte.
Kikísértek minket, miközben a fegyver a kezükben volt a biztonság kedvéért.
-Látom, a kötél nem volt nagy visszatartó erő, de nem vagyok meglepve.-mosolygott gúnyosan Basco, de miért gyorsultak fel hirtelen ennyire az események?
-Épp itt az ideje, hogy újból elbeszélgessünk Dr. Moore, és közben a kis barátainak és önnek is tarthatok egy kis bemutatót....-mondta fennhéjázva Basco, és éreztem, hogy innen csak lefelé visz a lejtő.

Tüzetesen, már amennyire lehetett átnéztünk mindent lehallgató és kamera után, de nem volt semmi, és mivel elég profinak tudtam magam az ilyen dolgokban, biztos voltam benne, hogy nincs a szobában semmi ilyesmi.
Gondolom Roxi is erre a megállapításra jutott, mert most már a doktornőre fordította a figyelmét és ismertette vele a helyzetünket, és azt is, hogy miként kéne hozzám állnia, de ezt már én is a tudtára adtam, így remélhetőleg fel is fogja, hogy ez a saját érdeke is.
Ezután már kitört a lányból a zsaruvér, és máris elkezdte faggatni a meggyötört tudóst, hogy mi folyik itt, mit akarnak tőle, amire persze én is nagyon hegyeztem a fülem, hiszen, ha már belecsöppentem, vagyis inkább belerángattak, akkor legalább tudjam, mi az ábra és, ha kérdeznek, legalább halvány dunsztom legyen miről is van szó.
Mikor Roxi megnyomja az „együtt” szót a kikeveredés szóba hozatalánál, tudom, hogy ezt nekem címezte, de hát nem kéne csodálkoznia egy cseppet sem, ha megfordult volna a fejemben, hogy magára hagyom, hiszen ő sem kérdezett meg engem, hogy vele akarok-e tartani.
Na, ezután jött azonban a meglepetés! Biztos voltam benne, hogy a dokinő következő szavai leverték a lánynál a biztosítékot, hiszen ő a kezét-lábát töri, hogy megtalálja és kiszabadítsa dr. Moore-t, erre az még majd, hogy nem leszúrja, hogy minek keveredett bele.
Kezdett ez nekem nagyon gyanús lenni, és én megszoktam bízni az ösztöneimbe, ritkán csalnak meg.
Persze, hogy Roxi is eléggé értetlenül állt a dolgok ilyetén fordulata előtt és azonnal hangot is adott neki, mire a nő, kisebb hezitálás után beszélni kezdett.
Nem mondom, ahogy kerekedett a történet, nekem úgy esett le az állam és kezdtem úgy érezni magam, mintha egy rossz kémfilmbe csöppentem volna.
~ Ez a nő tényleg sok krimit nézhetett! Beleépítette Roxiba a chipet? Megáll az eszem! ~ hüledezek a történetet hallgatva, de úgy látom, hogy a rendőrlányt is kicsit fejbe vágta a vallomás.
Mondjuk el tudtam képzelni, hogy mennyire finomkodnának vele, ha a kinti rosszfiúk is megtudnák az igazságot, hogy amit keresnek, itt hever az orruk előtt, csak kicsit vájkálni kellene a dolgokban.
~ Jó, jó, de még mindig nem tudjuk mi van azon az átkozott chipen! ~ fordul meg a fejemben, de mintha csak erre lenne válasz, Roxi fel is teszi a kérdést és valahogy nagyon is sejtettem az FBI-os fickó szavai után, hogy ez is a mutánsokkal lesz kapcsolatban.
Igaz, sokkal okosabbak nem leszünk, mert a doktornő szavait az ajtónyitás szakítja félbe, amin kedves kísérőink jelennek meg, hogy ismét a laborba kísérjenek minket.
Mivel már nem voltunk megkötözve látszott, hogy fokozottan figyelnek ránk, ami nekem nem igazán tetszett, jobb volt, amíg számíthattam a meglepetés erejére.
Sejtettem, hogy megérkezett az a valaki, vagy valami, amire a férfi várt, és ezért lehetünk most tanúi valamiféle, gondolom nem valami kellemes élményeket nyújtó, bemutatónak, ha azt vesszük alapul, hogy ki akarnak szedni a doktornőből vagy belőlünk valamit.
Lett volna pár gúnyos szavam a dologhoz, de még nem akartam levetni az álcát, ha eddig vesződtem vele, de számításaim szerint sokáig úgy sem alakoskodhatok már.
Mikor elindultunk azért igyekeztem Roxi mellé keveredni és a fülébe súgni.
- Ha nagy gáz lesz, akkor az enyém lesz Lars és a haverja, a tiéd meg az FBI-os csóka.
Fontosnak éreztem, hogy tudja és ne egy és ugyanarra az emberre vessük rá magunkat, mert akkor nem sok esélyünk lesz.

Aprót biccentve jeleztem Sheenának, hogy vettem a tervét, nem tudhattuk ugyanis, hogy mikor jön el az a pillanat, hogy bizony nekünk kell megfordítani a helyzetet és lépni, vagyis jobban mondva lelépni innen, mielőtt tényleg zsákban nem végezzük a végén, ugyanis ebből a Basco-ból ezek után én már mindent kinéztem.
-Nos, Dr. Moore, épp itt az ideje, hogy végre elárulja, hogy hol rejtegeti az eredményeit.-kezdett bele Basco a doki felé fordulva, de a doktornő csak lehajtotta a fejét, szőke fürtjei az arcába hulltak, és megmakacsolt arckifejezéssel hallgatott, majd megszólalt, magabiztos, határozott hangon.
-Egyszer már megmondtam önnek, hogy téved, ha azt hiszi, hogy átadom önnek. Ha az életembe kerül is, akkor sem fogja megtudni.-makacs volt a doki azt meg kell hagyni, ezt még én sem néztem volna ki belőle. De a válasza ellenére, a férfi csak jót mosolygott.
~Ajjaj, ez nem tűnik valami biztatónak.~gondoltam, ahogy a pofa vigyorogni kezdett.
-Sejtettem, hogy továbbra is ezt fogja mondani. Az ön élete értékes, már csak amiatt is, ami a fejében van. De vajon, az ő életük is ér annyit, hogy tovább hallgasson?-nézett ördögi tekintettel a dokira, miközben Sheenára és rám mutatott. Tudtam, hogy nem köphetem be, hogy amit keres az nálam van, vagyis jobban mondva bennem, mert akkor tutira veszem, hogy apró darabokra trancsíroznának, nemhogy a chipért, de már csak mókából is, és ezt nem igazán akartam megvárni. Jelen pillanatban tényleg nem volt ötletem, hogy mit kellene tennünk, ugyanis most még kitörni sem tudtunk volna, ahhoz legalább valami zűrzavar kellene, hogy legyen némi esélyünk. Mert így nem igazán volt.
A doki sem tudott szóhoz jutni, ő sajnos volt olyan kis jóhiszemű, hogy elhitte, hogy ez a pasas eddig nem menne el. De tévedett, jelen körülmények arra utaltak, hogy bármire képesek, hogy megszerezzék azt, amire szükségük van.
-Őket ne keverje bele.-mondta a doki.
-Ezen már nem tud változtatni Dr. Moore. Vagy szépen elárulja, hogy hol vannak az eredmények, és mind megússzák ép bőrrel, vagy szép lassan elkezdjük megkínozni a barátait, lassan, és fájdalmasan, és hátha az üvöltésük és könyörgésük elég lesz ahhoz, hogy végre befejezze ezt a kis játékot a némasági fogadalommal. Nos, választhat, melyikükkel kezdjük? A csinos kis szöszi asszisztensével, vagy a kis rendőr barátjával?-teszi fel a keresztkérdést a dokinak Basco.
~Ez így sehogy sem lesz jó.~már a fogamat szorítottam össze, mert rettentően bosszantott, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Úgy éreztem nem lesz más megoldás, minthogy eláruljam a mikrochip helyét. De azért nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy ez egy helyes és logikus lépés lenne, emiatt tétováztam egy kicsit, miközben az adrenalin egyre gyorsabban kezdett dolgozni bennem.
-Doki, ennek itt már semmi értelme, ha ön nem árulja el, akkor megteszem én!-bukott ki végül belőlem a mondat elég dühös hangnemben, majdhogynem a fogaim között sziszegtem ki a szavakat. Meg kellett rágnom, de úgy gondoltam, muszáj ezt meglépnem, hogy hogyan tovább, arról egyelőre fogalmam sem volt, de nem akartam megvárni, amíg ezek az alakok el nem kezdik tényleg a koncolásunkat. Basco meglepetten fordult felém.
-Nocsak?- nézett hol rám, hol a dokira, hogy akkor most itt mi is folyik valójában. Láttam a szöszi doki arcán a kétségbeesést kiütközni, mert ő tényleg elhitte, hogy elárulhatom, hol van a chip, csakhogy mentsem őket. Mondani akart valamit, de aztán mégsem mondta ki, csak rám nézett, egyenesen bele a szemembe, mintha olvasni próbálna belőlük.
-Ezek szerint az a minden lében kanál nyomozócska is tudja, hogy hová dugta az eredményeket?Ez egy igazán..meglepő és szerencsés fordulat, nem gondolják?-még mindig nyeregben érezte magát a fazon.
-Én a maga helyében nem sértegetném az egyetlen használható forrást, aki segíthet.-eresztettem meg egy gúnyos vigyort, bele egyenesen Basco képébe. Nem tudtam, hogyan építsem fel a tervet, ugyanis jelenleg semmi használható nem jutott eszembe, esetleg egy zavar keltés vagy valami hogy megpattanhassunk, vagy pedig mélyebben belemegyek ebbe a kis játékba, hogy megtudjuk, mivel is foglalkoznak ebben a laborban, és reménykedünk, hogy lesz alkalom, hogy szabaduljunk.