Kikötő és komp

Azt hiszem nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy rájöjjünk mit is akar tőlünk ismételten az FBI-os, hiszen most már feláldozható túszok is voltak a kezében személyünkben, ami még sürgősebbé tette azon tervemet, hogy minél előbb megpattanjak innen.
Így aztán nem is nagyon ért váratlanul, amikor a doktornőnek feltett azon kérdésére, hogy hol van a kutatási anyaga, és amelyre természetesen ugyanúgy, mint eddig nem kapott választ, ezt meg is erősítette, amikor gonosz mosollyal az arcán nézett ránk.
Míg az elején nem nagyon érdekelt volna, hogy mi lesz azzal a nyavalyás chippel és az sem aggasztott volna túlságosan, hogy ez mivel jár Roxira nézve, addig mostanra kicsit változott az álláspontom és már csak a mutánsok miatt is, akiken a jövőben kísérletezni óhajtott ez a szarcsimbók, akinek inkább az emberek védelme lenne a feladata, amibe beletartoznak a mutánsok is. Szóval változott a terem és már nem csak megpattanni akartam innen, hanem jól seggberúgni ezt a bájgúnárt és fityiszt mutatva neki elhappolni a chipet és a dokinőt is. És, mivel az kis kütyű pont a kedvenc zsarunőmbe van beépítve, így nagyon úgy néz ki, hogy őt sem hagyhatom a sz&rba.
Persze ehhez ki is kéne jutni innen és ami most, hogy a figyelem egyértelműen ránk terelődött nem sok esély mutatkozik.
Nem szerettem volna, ha dr. Moore megtörik ilyen gyatra fenyegetés hallatán, amire a szavai hallatán volt is remény, de amire egyáltalán nem számítottam az az volt, hogy a mellettem a fogát csikorgató Roxi lesz az aki maga ajánlja fel, hogy odaadja neki.
~ Mi! Ez megőrült? Hiszen azonnal kinyírják és aztán minket is kis késlekedéssel, hacsak nem tartanaik itt, mint kísérleti alanyt. ~
Nem tudtam mire készül Roxi, de még azt is feltételeztem a hirtelen természetéből kifolyólag, hogy fel akarja áldozni magát, hiszen ahogy megismertem sosem gondol át semmit, csak hasra ütésre ugrik bele mindenbe. Ezt nem hagyhatom! Na persze nem az ő életét féltettem, hanem a sajátomat és a dokinőjét szerettem volna megóvni,
- Nem hiszem, hogy tudja! – vágtam közbe, hogy megzavarjam őket. – Mivel miután a doktornő eltűnt, én máshová dugtam, mert sejtettem, hogy esetleg köze van a dologhoz a kutatásainak. – tördeltem a kezem idegességet színlelve. – Így ő sem tudhatja, hol van. Vagyis senki nem tudja, hol….van - folytattam akadozva, mint aki végül is most fogja fel, hogy mekkora bajban van.
Reméltem, hogy Roxi felfogja végre, hogy nem árulhatja el, a chip helyét, mert akkor az össze ütőkártya az ő kezükben lesz és már ránk nem lesz szükségük. És most a ránk szegeződő pisztolyok árnyékában nem tudnánk sikerrel kiszabadulni, még akkor sem, ha bevetem minden képességemet. Váratlanul kell támadni, mikor már nyeregben érzik magukat és mikor csak egyikünkre figyelnek.

Az események kezdtek érdekesebb fordulatot venni, bevallom meglepődtem Sheena következő húzásán és most tényleg meglepetten pislogtam rá, majd felváltva a dokira és Basco-ra. Megpróbáltam végig gondolni, hogy mi is járhat Sheena fejében, hogy miért mondta amit mondott, hogy vajon csak ezeket az alakokat akarja megzavarni, vagy neki már kialakult valami terv a fejében. Ami most nem jönne rosszul. Csak így, hogy nem tudok róla, nem tudom hogyan lépjek tovább. Legszívesebben erőszakoskodni kezdtem volna, hogy márpedig igenis tudom, hol a mikrochip, de ki tudja ez a szőke vadmacska mit tervez. Csendben kellett maradnom, és megpróbálni kitalálni, hogy hogyan alakítsuk ezután a dolgot. Úgy tűnt, nem csupán én zavarodtam meg, hanem Basco se tudta eldönteni, hogy akkor most mi van. De ő azért jobban leplezte ezt mint én.
-Áh, szóval akkor nem a rendőr hanem maga lenne itt a hunyó, kedvesem?-fordult most Basco Sheena felé. Elég ironikus volt, ahogy mindannyian próbáltuk volna menteni a menthetőt, és kialakítottunk valami káoszt.Még Columbo-nak is fejtörést okozna ez a sok hazugság, és hogy kiderítse, hogy akkor ki is tudja ténylegesen hol van a keresett tárgy.
-Tudják, az a nagy helyzet, hogy...roppantul fel tud bosszantani, ha hazudnak nekem. És higgyék el, nagyon rossz természetem van, ha felbosszantanak.-Basco hangjában ott volt az az él, ami már önmagában rosszat sejtet. Lehet, hogy most tényleg feldühítettük volna?!
-Elegem van ebből a játszadozásból.-aztán hirtelen csend lett. A következő amire feleszméltem, hogy Basco teste megmozdult, de olyan gyorsasággal, hogy szemmel alig lehetett követni, és egy hatalmas kéz szorult a torkomnak a következő másodpercben, és a bőrömön valami hideget kezdtem el érezni. Basco keze megváltozott, már nem egészen emberi kéz volt, hanem az egész jéggé változott, amelynek piszok erős szorítása volt. Eztán már lassan a lában sem érte a talajt, ahogy azzal az erővel fél kézzel fel is emelt a földről, miközben odakaptam, mert éreztem az erőt, amely szorítja a gigámat, és ami miatt kezdtem kissé nehézkesen kapni a levegőt. Próbáltam kézzel valahogy ellentartani, vagy szabadulni, de hiába, csapdába estem. De ami még inkább meglepett, hogy ez az alak is mutáns. Annak ellenére, hogy mindig azt hirdette, hogy mutánsellenes, hogy a mutánsokat ki kell irtani és egyebek. Érdekes fordulat volt.
-Nos? Akkor hajlandó végre valamelyikük elárulni nekem, amit tudni akarok, vagy a kis barátnőjük fogja bánni, és higgyék el, csöppet sem leszek kíméletes.-fordult velem együtt Sheena és a doki felé várakozóan.

A tervem első része bejött, hiszen alaposan megzavartam a szavaimmal mindenkit, még ha jól láttam Roxi is meglepődve pislogott felém, de természetesen nem magyarázhattam meg neki, hogy azért csinálom, hogy még véletlenül se terelődjön rá a gyanú, vagy hogy nehogy elárulja már magát csak azért, hogy itt megjátssza a hős megmentőt. Egyébként sem hiszem, hogy bármit is csinálnánk vagy mondanánk, vagy átadnánk a kért chipet, akkor elengednének. A mi sorosunk már akkor megpecsételődött, mikor idehoztak minket és megláttuk ezt az FBI-os nagykutyát. Most csak az időt kell húzni, hogy idegesek legyenek, hogy hibázzanak, hogy ne figyeljenek mindannyiunkra egyformán és akkor támadásba lehetne lendülni.
Annyit máris elértem, hogy a főnök elég látható és érezhető módon ideges lett, hiszen már nem az a hideg és megfontolt gazember állt előttünk, akit eddig próbált előadni, hanem kibújt belőle az igazi természete. Még mindig igyekeztem maradni az álcámnál, pedig igazán szívesen haraptam volna rá a torkára. Így aztán kicsit rémült tekintetet vetettem rá és hevesen rázni kezdtem a fejem.
- Nem hazudok, igazat mondok! Kérem higyjen nekem. – győzködtem vékony hangon, de úgy látszik most már mindenáron demonstrálni akart, hogy kellő félelmet ébresszen bennünk.
Igaz, hogy megdöbbentem a következő megmozdulásán, de nem a rémülettől, hanem a meglepetéstől, hiszen mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ez az ember mutáns. Hiszen amiket mondott, amikkel dicsekedett. De most nem volt idő ezen álmélkodni, hiszen Roxi egyre jobban elemelkedett a földtől, ahogy azok a jégkeménységű karok a nyakánál fogva felemelték, és gondolom nem volt éppen kellemes élmény, a levegővétel nehézségeiről már nem is beszélve.
- Doktornő! – néztem hebegve a nőre. – Ugye meg tud nekem bocsátani, de nem hagyhatom, hogy ez ez ember kínozza Roxit! – nézek körbe feloldozásért könyörgő tekintettel, miközben Roxi-ra villantva a szemem próbáltam üzenni, hogy készüljön. Nem várhattam tovább, hiszen itt már nem babra ment a játék. – Nwem tudtam mit csináljak vele így hát inkább magamnál tartottam! – szipogtam, miközben óvatosan, hogy ne érezzék fenyegetésnek a zsebembe nyúltam és az igazolványtartómat előhalászva a földre dobtam az FBI-os mögé kissé. – Tessék itt van! Legyenek vele boldogok, csak engedjenek el minket.
Arra számítottam, hogy mindenki a tárcára fog figyelni és a ránk irányuló tekintetek most elkalandoznak rólunk, ezért ahogy a férfi elengedi Roxit és megmozdul a tárca felé, azonnal támadásba lendülök, hogy lefegyverezzem a két fickót a hátunk mögött és magamévá tegyem a fegyvereiket. Ha sikerül az egyik pisztolyt a lány felé hajítom.

Sheena terve egészen eddig jónak tűnt, de én már kevésbé éreztem kényelmesnek a helyzetemet. A hideg, jeges karok szorítása egyre erősödött, és már csak hörögve voltam képes levegőt venni, de küzdöttem, azért ne gondolja senki, hogy ilyen könnyen hagyom majd magam kinyírni, nah azt már nem! Próbáltam figyelni az eseményekre, amennyire tőlem telt, hogy Sheena még benne van a szerepében, és hallottam valami csattanást is, valami a földön landolhatott, de azt már konkrétan nem láttam, hiszen a mozgásom elég korlátozott volt. Basco is figyelte Sheenát, és bár fordult velem együtt, de ő nem mozdult, hanem a fejével intett, és Lars meg a nagydarab haverja ment, hogy megnézzék, hogy a szőke valóban igazat mondott e.
-Nincs kedvem tovább szórakozni, úgyhogy imádkozz, hogy a kis barátnőd igazat mondjon, különben itt helyben kitekerem a nyakad.-kedves szavak voltak hozzám, ha legalább a lábam leérne egy rúgással biztos bepróbálkoznék de jelenleg erre most nem sok esélyem volt. Basco figyelt, legalábbis Sheenára és a dokira, és várta az eredményeket, hogy Larsék mit fognak mondani. Sejtettem, hogy ez figyelem elterelés lett volna, hogy továbblépjünk, de ez a húzás csak félig volt sikeres, rajtam nem sokat segített, és reméltem, hogy Sheena is meggondolja, hogy a következő lépést hogyan fogja meglépni. A doki a kezeit kezdte tördelni, mintha mondani akarna valamit, vagy tenni, de rágódik azon, hogy vajon meglépje e, amit meg kell. Tipródott, ez egyértelmű volt. Egy ilyen kétélű helyzetben ez nem is csoda. Észrevétlenül oldalazva lépett jobbra kettőt, így teljesen Sheenához simult, és amíg a férfiak nem figyeltek, egy mini ampulla került elő valahonnan tőle, ki tudja, hol rejtegetett ez a nő ilyesmit(?), és megbökdösve Sheenát próbálta meg észrevétlenül a kezébe adni azt a valamit. Remegett a keze, közben engem nézett. Velem is közölni akart valamit, de szavakban nem mondhatta, most pedig más kommunikációra alig számíthattam. És akkor mintha a semmiből jönne egy hang megszólalt a fejemben és közben a Sheenáéban is.
-Roxanne, valahogy a közelébe kell kerülnöm, hogy ön is megkapjon valamit. A szernek köze van a kísérleteimhez, emiatt kell ennek a férfinak annyira. Úgymond felgyorsítja a képességeket és felerősíti őket, de egyelőre még csak rövid időre, hiszen nem volt időm tovább fejleszteni. Roxanne, tudom, hogy önben is megvannak a gének, sajnálom, hogy eddig nem szóltam róla. És önben is.-Hangzott fel Sheena fejében is, de mind a ketten ugyanazt hallották a fejükben. A doki is mutáns volt, méghozzá egyfajta telepatikus képességekkel.
-Ha jó az időzítés, akkor az ampullával időt nyerhetünk, de nem juthat ennek az alaknak a birtokába, úgyhogy kérem, Roxanne. Ne árulja el a mikrochip helyét. Valahogy megpróbálom önhöz is odajuttatni a szert...valahogy...-és a fejünkben a gondolatok le is zárultak. Sheenán múlt most egyelőre minden, hogy hogyan használja a birtokába jutott szert és információkat, hogy miként időzíti, és hogy hozzám hogy jut el a másik ampullás anyag. Ekkor Lars felemelte az igazolványtokot és felemelte Basco felé.
-Ez csak egy sz*ros igazolvány, nincs ebben semmi!-mondta a férfi, és Basco dühtől szikrázó szeme Sheenára kúszott, majd rám. Itt bizony bajok lesznek....

Azonban a tervem csak részben vált be, mert a férfi sajnos nem engedte el Roxit, és még csak nem is maga indult a tárca után, hanem az embereinek intett, hogy nézzék meg benn van-e, ami őt annyira érdekli.
Abban igazam volt, hogy most minden figyelem a két verőemberre szegeződött, akik felemelve a tokot kezdték azt átforgatni, de, ha most nekik ugrom az FBI-os tuti kitöri Roxi nyakát, már csak a megfélemlítés miatt is, vagy megnyomorítja, de egyik megoldásért sem ugráltam örömömben.
Viszont nem volt más választásom, hiszen, ha nem találnak semmit, akkor is ugyanez a helyzet áll elő, és akkor már ráadásul oda a meglepetés ereje, így aztán már készültem, hogy nekiugrom a Lars-nak és társának, mikor a doki kezét éreztem a karomon.
Először ránéztem kérdőn, majd követve a tekintetét a kezére, mely egy ampullát szorongatott és amit most, hogy látta, hogy figyelek az én kezembe csúsztatott.
Megfeszített izmaim önkéntelenül is elernyedtek, mivel láttam, hogy van nála még egy hasonló üvegcse és most a nő Roxit fixírozza mereven, mint aki neki is a tudomására akar hozni valamit.
Nem tudtam mit akar ezzel, de per pillanat bosszús voltam, mert elszalasztottam miatta a legkedvezőbb pillanatot a támadásra. Ekkor viszont egy hang szólalt meg a fejemben, amire nagyot villantak a szemeim, de mással nem árultam el a meglepődésem, hiszen a mondanivalóból egyértelművé vált pillanatok alatt, hogy ez csak dr. Moore-tól származhat, és ezek szerint ő is mutáns, amit eddig nagyin jól titkolt. Mivel Szellem fiával, már volt hasonló beszélgetésben részem, így most nem okozott olyan döbbenetet, hamarább tudtam a lényegre figyelni, ami azért nem volt semmi. Már attól is padlót fogtam, hogy a zsarulány is mutáns, hiszen tudvalevő, hogy Kohler nagy hangsúlyt fektet a rendőrség ez irányú megtisztítására, a másik ami meglepett a kezembe nyomott szer és annak hatása.
Azzal nem mondott újat, hogy a chip nem kerülhet ennek a fazonnak a kezébe, hisz én is ezt szerettem volna, de, hogy ezt a lötyit mikor és hogyan fogjuk lenyelni, az már igen csak érdekes lesz, arról nem beszélve, hogy Roxi-ról először le kéne vakarni a tagot, majd eljuttatni hozzá az ampullát. Azt hiszem most megint nekem kéne kitalálnom valamit, mert időközben a fiúk is rájöttek, hogy a tárcában csak az igazolványok vannak.
- Pedig én odatettem! – kaptam a szívemhez a kezem kétségbeesett sikkantással, majd a Roxit tartó férfi elé vetettem magam, olyan lendülettel megragadva a térdeit, amitől remélhetőleg elveszti az egyensúlyát és legalább a földre teszi a lányt és míg velem van elfoglalva mindenki talán a doki is át tudja csúsztatni neki a szert. – Kérem! – sikítottam sírást színlelve. – Kérem, ne öljön meg! Én esküszöm, hogy ott volt talán kiesett, hiszen egy apró dologról van szó! Kérem, kérem, kérem! – rángattam a férfit közben.
Lehet, hogy nem vagyok jó színész, de most igyekeztem mindent beleadni, habár a düh majd szét vetett, hogy ilyet kell alakítanom, és csak nagy nehezen türtőztettem magam, hogy ne alakuljak át és tépjem fel a tokát, még akkor is, ha utána biztosan lelőnek. Az állati énemet, most csak nehezen tartottam kordában, egyre nehezebben.

Még mindig nehezen ocsúdtam fel abból a tényből, hogy a doki is mutáns, hiszen a hang a fejemben olyan volt, mintha a sajátomat hallottam volna visszhangként a fejemben más gondolataival. Elég hátborzongató volt, meg is ráznám magam, hogy ha nem csüngnék még mindig kiszolgáltatott helyzetben Basco keze között. Viszont annyival már jobb volt, hogy a figyelme kicsit lankadhatott, ugyanis legalább már a lábujjam úgy ahogy leért és egy minimálisan tudtam magam támasztani a földön, habár a szorítás még mindig csapdába ejtett. Ha kicsit több időm lenne, azon is elmélkednék, hogy a doki honnan a rákból tudja, hogy én is mutáns vagyok, mikor soha nem szóltam erről, de azon után, hogy a chip is bennem van, azt hiszem már nagyon sok mindenen nincs okom meglepődni.
Pillanatok alatt kerekedett el a szemem azon, ahogy Sheena hisztérikusan levetődött a földre, belekapaszkodva így Basco lábába, és hirtelen még a férfi is megtorpant ettől a cselekedettől.
~Ez meg mit csinál...bravúros...~gondoltam, ahogy láttam ott vergődni ezt a makacs nőszemélyt egy pasas lábán, mint egy hisztiző 5 éves gyereket. De ez a meglepő tett úgy tűnt hatásosnak bizonyul, mert bár Larsék is mozdultak Sheenával együtt, előrántva fegyvereiket, de Basco keze a meglepettségtől engedni kezdett a tokomon. A hirtelen mozdulatokkal még mindig vigyáznunk kellett, hiszen két fegyver szegeződött nekünk, és még itt volt Basco is, akiről kétlem, hogy csak ennyire lenne képes, hogy satukemény jégkezet tud növeszteni. Viszont tudtam, hogy jelen helyzetben elég lenne egy jó irányzott rúgás, ha már Sheena így megtartotta a lábát, de a két fegyveres férfi...és szinte másodpercek alatt lezajlottak az események, már csak azt vettem észre, hogy a két férfi elejti e fegyvert és fájdalmasan kapnak mindketten a fejükhöz. Nem is vártam tovább én sem, azonnal cselekedtem, és mivel már meg tudtam támasztani magam, lendítettem egyet a lábamon, és rúgtam oldalba teljes erővel Bascot. Reméltem, hogy Sheena is kapcsol, miközben Basco is megingott, így sikerült szabadulnom a fogságából. A torkom azért eléggé sajgott, de megiramodtam két ugrással a doki felé, valószínűleg az ő műve volt Larsék lefegyverzése, de ő sem volt képes ezt az állapotot a végtelenségig fenntartani. Azonnal a kezemben landolt az ampulla, mely hamar el is tűnt a testemben. Nem tudtam mit fog okozni, és más helyzetben talán vonakodtam is volna, de jelenleg ezt nem tehettem meg, hiszen minden segítségre szükségünk volt ahhoz, hogy kijussunk innen. De féltem. Féltem attól, hogy mi lesz, ha nem fogom tudni teljes mértékben kordában tartani magam. Így amíg nem indult meg a folyamat, még odaszóltam a dokinak.
-Nem tudom mennyire terjed ki a képessége, ahogy saját magamról sem tudom. Ha nem leszek képes visszafogni, magának kell ezt megtennie Doki, még azelőtt, hogy nagyobb gondunk lenne, mint amekkora már most van.-és éreztem ahogy az anyag szétterjed a testemben, nem is tudnám mihez hasonlítani, egyszerűen csak jöttek az érzések maguktól, hullámokban.
-Sheena.-csak ennyit nyögtem ki a szöszi felé, hogy jelezzem, asszem ideje lesz, ha most már ő is komolyabbra veszi a figurát innentől kezdve. Most én is maradéktalanul lerántom magamról a leplet, amit mindennél jobban gyűlöltem, de nem volt más választásunk. Közben Basco és Larsék is kezdték lassan összeszedni magukat, reméltem, hogy a folyamat nagyon gyors lesz....

Úgy láttam, hogy ez a váratlan húzásom mindenkit meglepett, még Roxit és a doktornőt is, de legalább a célomat elértem és, ahogy a férfi lábát rángattam kétségbeesést színlelve, már láttam félszemmel, hogy leengedi a lányt a földre, de azt is láttam, hogy a két verőember is mozdul, hogy pisztolyt rántson, ami nem biztos, hogy jó lesz, ha szembe akarunk szállni velük. Már éppen azon morfondíroztam, hogy megkockáztatom, hogy most iszom meg az ampulla tartalmát, de félő volt, hogy észreveszik, de muszáj lett volna átalakulnom, hogy hatékonyan harcolni tudjak a túlerővel szemben.
Ekkor jött a segítség egyrészt a doktornő, egyrészt Roxi részéről. Larsék ugyanis hirtelen eldobták a fegyvereiket és a fejüket kezdték fájdalmas grimasszal tapogatni, a lány pedig jókorát rúgott az FBI-osba, hogy az megtántorodott. Ez most igazán kapóra jött, hiszen még mindig fogtam a lábát, így azonnal én is nagyot rántottam rajta, hogy elveszítse az egyensúlyát, majd ha sikerült földre vinni, már észrevétlenül tudtam felhajtani az üvegcse tartalmát, ami nagyon remélem, hogy tényleg segít, ahogy dr. Moore mondta, és nem halok bele.
Még hallottam, hogy Roxi valamit odaszól a dokinak, de már nem akartam visszafogni a Párducot, főleg, hogy ahogy a szer szétáramlott a testemben, már, ha akartam volna sem tudtam volna megtenni. A Párduc ölni akarta!
Ahogy meghallottam a Shenna nevet már csak egy vészterhes morgás jött ki a torkomon és már ugrottam is a két pisztolya után igyekvő férfi felé, hogy megízleljem a vérüket, hogy halljam a csontjaik ropogását, hogy a karmaim az eleven húsba mélyedhessenek.
Már nem emberként gondolkoztam, csak a prédát láttam magam előtt. Az sem érdekelt, ha közben lövöldözni kezdenek, már csak a vadállat dolgozott bennem.
Ahogy elértem az első ordító embert, az állkapcsom máris összecsattant az előre tartott kezén, majd már fordultam is a másik felé, hogy egy gyors csapással szaggassam fel a mellkasát. A vér sós illata kéjesen áradt az orromba és hangosan ordítottam fel, hogy tovább rémisszem a prédát.

Már csak homályosan láttam, ahogy Sheena átalakul, és valami nagy és szőrös rohan Larsék irányába. Nem volt túl sok időm gondolkodni, az érzékeim tompulni kezdtek, az izmaim teljesen megfeszültek, a látásom elhomályosodott, éreztem, ahogy a szívem hevesebben kezd verni, azt hittem kiesik a mellkasomból. A fájdalom ami a végtagjaimat gyötörte szinte elviselhetetlen volt, az ampulla tartalma felgyorsította a változást, mely most a szer hatására megy végbe, nem véletlen vagy akaratlagos folyamatként, és pont emiatt sokkal gyötrőbb maga az egész átalakulás, főleg nekem, aki még mindig nem tudom teljes mértékben irányítani ezt az egészet úgy, ahogy más gyakorlott mutánsok. Megrogytak a lábaim, a testem görnyedt állapotba került, a kezeim nehéz ólomként lógtak, majd felemelve azokat láttam, ahogy az ujjaim megnyúlnak a vége hegyes karmokká formálódik, a testem mérete sokkal nagyobbá domborodik, majd ahogy megnyúlik a testem már jóval a mellettem álló doki fölé magasodom, de a legrosszabb része még hátravolt. Elkezdett megrepedni a homlokomon a bőr, mely alól két hatalmas szarv kezdett csiga formában növekedni, és végül a laposkámon is egy csontszerű kinövés jelent meg, mely egyre nagyobbá vállt, majd felszakadt, és két hatalmas denevérszárny nyílt ketté, ami ugyancsak karmokban végződött. Az átalakulás végét egy démoni üvöltés kísérte, mint mikor az ördög világra jön. Én persze lassított felvételként éltem meg az egészet, de az igazság az, hogy ez szinte másodpercek alatt zajlott le. Az elmémre is egyfajta homály ereszkedett le, megfordultam, először a dokira néztem, de ő nem volt számomra jelenleg érdekes. Ekkor tápászkodott fel a földről Basco. Még láttam a Párducot, aki a két földön kínlódó alakra vetette magát. Amíg Sheena a nagyobb darab fickóval küzdött, addig Lars odakúszott a fegyveréhez, és tüzet nyitott a fenevadra. Kérdés, hogy Sheena ezt miképpen fogja orvosolni és viszonozni ezt a kis szívességet.
-Ez meg hogy...-Basco is felállt, és bár meglepetten nézett Sheenára és rám is, a figyelmét most mégis én kötöttem le. Meg volt lepve, de nem látszott rajta a félelem vagy a megingás legapróbb jele sem. Majd végül mosolyra húzta a száját.
-Szóval mutáns az egész banda. Mindegy, legalább újabb kísérleti patkányokat fogok be a kis készletembe.-nekem nem mondtak különösebben semmit a szavai, csak egy morgást küldtem felé. Felfogtam ugyan, amit mond, de már nem emberi elmével dolgoztam fel mindezt. És akkor Basco hirtelen késhez hasonlító jégcsap kezdeményeket lőtt ki felém, és amíg én megpróbáltam elkerülni, addig megnyomott valamit, és az egész labor vörös fényben kezdett el úszni és hangos riasztót lehetett hallani. Bántotta is a fülemet, és a támadásra én sem válaszolhattam másképpen. Egyelőre nem voltam olyan közel és olyan kontaktban Bascoval, hogy használhassam a képességem, így egyelőre csak egyfajta fizikai küzdelem alakult ki közöttünk. Mindkét karját most már jég fedte, melyből folyamatosan támadt, hol ütésekkel, hol a kilövellő jégkéseivel. Az egyik belefúródott a bal szárnyam alsó részébe, amire elég dühösen reagáltam. Most már rohadtul nem volt kedvem ehhez a játékhoz. BAsco is úgy döntött elég volt, ideje keményebben venni a küzdelmet. Majd azzal az egész teste jéggé változott, még szinte át is lehetett látni rajta, olyannyira, és mindkét karját hegyes támadófegyverekké formálta, és azzal támadt nekem. Egy ideig hátráltam és csupán védekeztem. Nem véletlenül nem indultam neki támadni. Most már kellően közel volt, hogy használhassam a képességem, viszont kellett egy kis idő, hogy áttörjem az elméjét, és kikutassam a legbensőbb félelmeit....
Eközben Lars kétségbeesettem próbálta lelőni a fenevadat, aki már majdnem darabokra szaggatta társát, közben már fel is egyenesedett félig térdelő kúszó helyzetéből. Eközben a doki sem volt rest, nem állt ott bambán, hanem megpróbál rájönni a nyitó kódra, hogy majd amikor szükséges egérutat nyerhessünk innen kifelé. De ez még csak az első ilyen ajtó volt, még bőven volt hely, ahol át kell verekednünk magunkat ha ki akarunk jutni, és egyelőre még itt sem végeztünk....

Míg én a két jómadárral voltam elfoglalva, addig csak az ösztöneim jelezték, hogy valami veszélyes lény van kialakulóban mögöttem, de mint általában ilyenkor nem gondolkozom racionálisan, úgy, mint egy ember, hanem a vadállat uralkodik nagymértékben.
Mivel a préda előttem volt és erősen vérzett, ezért rá koncentráltam és csak arra igyekeztem odafigyelni, hogy a másik nem tudjon a fegyverrel meglőni, így aztán, ahogy egy erőteljes mancsütéssel beszakítottam a nagydarab koponyáját, máris a kisebb férfi felé fordultam, hogy egy cikkcakkos ugrással, hogy elkerüljem a felém küldött golyókat a kezébe marjak.
Az egyik lövedék azonban túl közel volt és végigszántotta az oldalamat, véres csíkot hagyva a bundámon maga után. De már ezzel vége is volt, hiszen a Lars nevű fickónak innentől már esélye sem volt velem, azaz a párduccal szemben. Súlyos testem egyszerűen ledöntötte a lábáról, míg hegyes fogaim összecsattantak a pisztolyt tartó karján összeroppantva benne az összes csontot. Üvöltése zene volt a füleimnek és hangos morgással jutalmaztam, ahogy megráztam, mint Foxi a lábtörlőt.
A Roxi felől hallatszódó hangok azonban elvonták a figyelmemet egy kis időre és gyanakodva beleszimatolva a levegőbe kaptam arra a fejem, ahol az előbb még a lány állt, de most csak a kikerekedett szemű doktornő és mellette egy termetes lény állt, akinek karmos kezei, bőrszárnyai és kunkorodó szarvai voltak és egy cseppet sem hasonlított a zsarulányra.
Azt még párduc alakomban is felfogtam, hogy ezek szerint egy mutáns testvérrel van dolgom, csak a kinézete alapján nem voltam biztos, hogy ez a lény most segíteni fog a helyzetünkön vagy rontani, de nem volt több időm ezen töprengeni, mert Lars közben magához tért annyira, na meg gondolom a halálfélelem is segített benne, hogy ismét rám fogja a fegyverét és meghúzza a ravaszt. A reflexeimmel azonban nem versenyezhetett remegő keze, így ezt a golyót most könnyedén elkerültem, ő viszont már nem lövöldözhetett tovább, mert a mancsom egyetlen csapásával felszakítottam a mellkasát, majd mind a négy lábbal fellépve a testére, még utoljára mélyen a szemébe néztem, melynek mélyén ott szűkölt a rettegés, majd a torkába mélyesztettem a fogaimat és szorítani kezdtem, míg meg nem hallottam az éles reccsenés és a számba érezhettem édeskés vérének mámorító érzését.
Hátracsapott fülemmel hallottam, ahogy az átalakult lény az FBI-ost vette végül célba, így legalább róla le volt a gond egy kis ideig, míg nem végzek ezzel a két alakkal, ami már nem tartott sokáig, így aztán már minden figyelmemet a szintén mutáns férfi és a démon felé szentelhettem, hogyha kell beleavatkozhassak a küzdelembe.
Nagyon hatékony támadó és védekező képessége volt a főnöknek, így kíváncsian vártam, hogy mire megy vele a lény, de közben beindult valami riasztó is és szűkölve vettem le magam a halott Larsról, hogy megpróbáljak elmenekülni az éles hang elől, ami majd berepesztette a koponyámat. Szívesen vissza alakultam volna, hogy befogjam a fülem, de ez most nem működött, így aztán a mancsommal próbáltam befedni a fülemet, hogy legalább ne süketüljek meg.
Így aztán lemaradtam a démon és férfi harcának legtöbb részletéről, de láttam, hogy a lény szárnya már megsebesült, és még sem támadott, csak hátrált. Talán őt is zavarja a fülsértő zaj?
~ Végezz már vele! Ne játszadozz! ~ kiáltottam volna, ha tudok kommunikálni, így aztán csak Dr. Moore-t igyekeztem megtalálni a szememmel, aki az ajtónál próbálta eltalálni a kódot.
~ Én tudom! Csak a fene, hogy nem tudok visszaváltozni! Remélem ez az állapot csak ideiglenes, különben itt ragadunk! ~
De most inkább a Roxiból lett lény és a jégember küzdelmére igyekeztem figyelni újból, mert talán be kéne avatkoznom, ha nem tud végezni vele egyedül.
Végül megráztam magam és igyekezve nem a sipító hangra figyelni, megindultam, hogy a férfit megkerülve a háta mögé lopózzak.

Basco támadása hatásosnak bizonyult, de csak addig a pontig, amíg az ördögi lény végig nem járta legrejtettebb zugait elméjének, és fel nem fedezte azt a mélyen elzárt kis sötétséget, amitől a meglett férfi olyannyira félt. A két küzdő fél most a kezüket fenntartva kulcsolódott össze, a támadó hideg jégformálta kezeket megragadták a hatalmas karmos kezek, majd így sokkal jobban a szemébe tudtak nézni a másiknak. Basco jégkék tekintete szinte befúródott azokba a vészjósló sárgás íriszekbe, majd meglepődve konstatálta azt, hogy a démon ajkai olyan mosolyra húzódtak, ami cseppet sem jelentett semmi jó.
-Min röhögsz te ocsmányság? Azt hiszed ennyi az össz képességem, akkor nagyon is tévedsz!-fújtatta a férfi dühösen, hiszen nem tudta mire vélni a lény mosolyát, mikor erejéből semmit sem mutatott meg. Abban a hitben volt, hogy csak ezt jelenti a rendőr mutáns képessége, hogy egy ilyen förtelmes torz lénnyé materializálódik. Pedig ezzel hatalmasat tévedett.
Megpróbált erejéből szabadulni, és meglepő módon hirtelen a karmos kezek engedtek a szabadulási kísérletnek...nem véletlenül.Hiszen ekkor már megszerezte azt, amit akart. Ahogy a férfi hátrált három lépést, és támadni készült volna, hirtelen kezdtek előtte megváltozni a dolgok. A laborból egy átlagos házban találta magát, minden felszerelés eltűnt, nem látott ott senki mást, és látszott a hirtelen megzavarodott tekintete.
-Azt hiszed, egy piti kis illúziótól...-és az ajkára forrt a szó hirtelen, ahogy a felemelt keze helyett apró gyerek kezeket látott. Majd jobban megnézve a helyet, felismerte azt a házat, ahol régebben élt. Viszont mindezt csak ő látta, a kezeit is nézegette, mozgatta de eközben a valóságban még mindig a saját jégborította kezeit nézte, miközben arcán tükröződött hogy nem hiszi el, amit lát. Tekintete kezdett fátyolossá válni, és a támadása is abbamaradt. Majd lassan a férfi előtt a ködből kezdett alakot formálni egy alak, egy idősebb kopaszodó férfi, alkoholtartalmú üveggel a kezében. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen sikeressé vált FBI szóvivő, akinek ilyen tervei voltak, a saját apjától retteg a legjobban. Innentől kezdve a kép egyre gyötrelmesebb félelmeket testesített meg a férfi előtt, amit csak ő láthatott senki más. A folyamat lassan zajlott, a férfi térdre rogyott először, majd bőgni kezdett mint egy kisgyerek, az orrából megindult a vér, végül a földön magzatpózban guborodott össze, kezeit a fülére szorítva, míg végül a szeme teljesen üvegessé nem vált. Megállt a szíve, abban a pózban érte el a halál,s miközben ő szenvedett, a félelmeit a démon szívta magába, mely energiával töltötte fel. Abban a pillanatban, ahogy Basco szíve nem vert többé, az ördögi teremtmény is áhítattal üvöltött fel.
Addigra a dokinak is sikerült rájönni valahogy a kódra, ami nyitotta az ajtót.
-Sheena, Roxanne, jöjjenek gyorsan.-fordult felénk, és jelezte a kezével, hogy az ajtó nyitva mennünk kell. Viszont a démon megállt, egy helyben, és a látóterébe került az átváltozott Sheena. Tett egy lépést felé,s a szárnyak vészjóslóan kezdtek szét nyílni, de ekkor dr. Moore behatolt az elméjébe, mellyel mintha valamit megpróbált volna ott helyretenni, és a szárnyak ismét ernyedt állapotukba kerültek. Azzal egy morranás közepette indult meg a szörny az ajtó felé, remélhetőleg Sheena is pont így tett.
-A szer miatt egyelőre nem tudnak visszaváltozni, sajnálom.-mondta a doki rohanás közben, és mikor elértük a következő folyosót, addigra újabb meglepetéssel találtuk szembe magunkat. Egy felszerelt hadsereget kellett volna küldeniük, hogy a riasztó szólt, de nem. Basco még a halála előtt tett egy olyan lépést, hogy gondoskodjon arról, hogy véletlenül se tudjunk innen kijutni. Három alak állta el az utat előttünk. Ránézésre sem voltak tipikus "katonák". Ugyanis egy szál hosszú fehér nadrág volt a két szélen álló férfin, és középen a nőn még pluszban egy ujjatlan fehér trikó. Három mutáns, olyan mutánsok, akiken Basco kísérletezett, és egyfajta befolyásolható, használható élő fegyvert készített....

Azonban nem volt szükség a beavatkozásomra, hiszen Roxi, vagyis a démon, amivé változott nagyon is tudatosan végzett az áldozatával. Halk morgással vezettem le meglepődésemet, amikor hirtelen elengedte az FBI ügynököt és már készültem egy halálos ugrásra, mert azt hittem tévesen, hogy nem bír vele, de ekkor a férfi furcsa változásokon ment keresztül. Szemei furán ugrálni kezdtek, mintha nem tudná hol van, majd egy pontra meredt és az arcára is rémület kezdett kiülni. Ezek a jelek és a szavai is mind arra engedtek következtetni, hogy valami történik a fejében, valami, amit csak ő lát és ami alaposan megrémíti.
Először azt hittem a dokinő csinált vele valamit, de az oly annyira bele volt merülve a kód megfejtésébe, hogy gyorsan kizártam a lehetőségek közül. Ha viszont nem ő, akkor csak ez a lény lehet, amelyik torz mosollyal az arcán, meredten figyelte a fickót és szinte szívta magába a felőle áradó érzelmeket, mintha…..mintha valami drog lenne számára.
~ Ejha! Szép kis képesség! Azt hiszem jobb, ha ezen túl jobban odafigyelek a csajra, és, ha ki akarom nyírni nagyon-nagyon óvatos leszek! Még jó, hogy időben lelepleződött a képessége! ~
Az ügynök közben egyre fehérebb és remegősebb lett, jól hallottam ahogy az eddigi szapora szívverése egyre többször kihagyott, majd egyszer csak nem vert többé. Így aztán egészen össze rezzentem, amikor felcsattant a démon üvöltése, mert nem számítottam rá és elég hangosra sikerült.
De a dühös kurrogásomat elfojtottam, hiszen bár nem számítottam rá, Dr. Moore-nak sikerült kinyitnia az ajtót és most a hangja sürgetően szállt felénk, de ahogy elindultam felé, a lény villogó szemekkel fordult felém, és az egész tartásából és lényéből áradt a támadás szándéka, így lelapultam és ugrásra készen várakozni kezdtem.
Nem tudom mitől gondolta meg magát, talán a doki csinált vele valamit, de láttam a szemében kihunyni a gyilkolás vágyát, így aztán oldódott a feszültségem és én is elindultam utána.
Könnyedén szökellve követtem az előttem futókat és hallgattam a doktornő szabadkozását, de hát ez már késő bánat volt, erre már magam is rájöttem, hogy képtelen vagyok visszaváltozni, de most a kijutás volt a legfontosabb.
Mikor kifordultunk a folyosó kanyarulatából mindannyian egyszerre torpantunk meg, ahogy megláttuk az utunkat elzáró három alakot.
Dühösen fújtam egyet, mert bár nem vagyok nagy szakértő, de az nyilvánvaló volt, hogy nem azért ez a három, látszólag védtelen ember áll előttünk, mert nem telt jobb biztonsági személyzetre, hanem valószínűleg ezek valami felturbózott mutánsok, akiket az FBI-os emlegetett a kísérletének céljait illetően. Két férfi és egy nő volt az ellenfelünk és a nagy kérdés, hogy vajon mire is képesek.
Most bántam igazán, hogy nem tudok visszaváltozni, hiszen így kommunikálni sem tudtam, így meg nagyon nehéz bármilyen haditervet készíteni, bár kérdéses, hogy ez a szörny itt mellettem egyáltalán képes lenne-e együttműködni bárkivel is, vagy csak az ösztönei vezérlik.
Bennem is nagymértékben dolgozik ilyenkor a vadállat, de általában csak a támadáskor veszi át az uralmat, most még higgadtan, emberi fejjel tudok gondolkozni.
A doktornőre néztem, majd vissza a lényre, hátha veszi a lapot és rájön, hogy a kérdésem az lenne, tudja e befolyásolni a démont és ezáltal valamilyen szinten irányítani?
Mivel a három alak mozdulatlanul állt, nekünk kellett lépni valamit, így feléjük indultam, de egészen a fal mellett osonva és feszülten figyelve, hogy reagálnak e rám.
Az egyik férfi felém fordult, a többieknek csak a szeme követte a mozdulataimat. Megálltam és támadásra készen lelapultam, vártam, hogy milyen mutáció tör ki belőlük. Nem is kellet sokáig türelmetlenkednem, hiszen a felsőtestéből nyúlványok kezdtek sarjadni, és mint az őserdei liánok kezdtek felém tekergőzni sebesen, azonnal felpattantam és a mancsommal igyekeztem leszakítani őket, de volt belőle, vagy egy tucat és, ahogy egyet leszakítottam, már tekergőzött is a következő. Megpróbáltak rám tekeredni és ezzel megbénítani, de ezt mindenképp el akartam kerülni, így aztán foggal körömmel igyekeztem tépni-szaggatni a csápokat, és közben közelebb kerülni a férfihoz, hogy minél előbb harcképtelenné tegyem.
A lábamra azonban két csáp is rákapaszkodott és megpróbálta levegőbe emelni, melyet hangos üvöltéssel vettem tudomásul és karmaimmal feléjük kaszaboltam, remélve, hogy még időben megszabadulhatok tőlük. Így azonban nem sok figyelmet tudtam szentelni a másik két mutánsnak, hogy ők vajon mivel lepték meg Roxit és a doktornőt.

Érdeklődve mértem végig az elénk kerülő három mutánst. Ők szemrebbenés nélkül, mozdulatlan, merev arccal néztek vissza ránk. A démoni köd ismét kezdett leereszkedni az agyamra, ami tiszta pillanatom volt, az csak Dr. Moore-nak volt köszönhető, aki mentálisan megpróbált kordában tartani, már ameddig egyrészt az ő képessége engedte, és másrészt, amíg az én szörnyem nem húzott áthatolhatatlan falat az elméjére. Viszont újabb ellenfelek bukkantak fel, eddig nem számított, hogy ki az, csak érezzem a félelmet, ami feltölt, amire szükségem van, a kínra és a szenvedésre, amit okozni tudok, éppen emiatt sokszor mindegy volt, hogy ki volt az, aki velem szemben állt, nem számított. Minden bizonnyal ez volt az oka annak is, mikor Sheena felé fordultam korábban. Ilyenkor nem igazán vagyok tudatában a dolgoknak, és legfőképpen, hogy minimálisan tudom kontrollálni, hogy emberként gondolkodjak az ösztönlény helyett. Felhúztam a felső állkapcsom, mint egy vad, mikor megmorogja a következő prédát vagy ellenséget. Éreztem, ahogy minden idegszálam egyszerre feszül meg, és láttam, ahogy Sheena már vetődik is az egyik mutánsra. Kettő még mindig maradt. Nem tudtam, hogy a doki mennyire képzett ilyesmiben, de kétlem, hogy neki erőssége lenne a küzdelem, ő nem az a fajta valaki volt, de lehet, hogy okoz még meglepetéseket, hiszen ma este már volt belőle néhány...ki tudja. Nem is kellett választanom, a másik szélső férfi nekilendült, és a doki felé rohant. Tekintetem találkozott a velem szemben álló alacsony nőével. Volt abban a szempárban is valami megfoghatatlan, valami földöntúli, mely egyszerre tűnt ismerősnek, és veszélyesnek. Végül elmosolyodott, azzal a jól ismert ördögi mosollyal. Ha nem egy démoni fejem volna minden bizonnyal mintha tükröt állítottak volna elénk, ugyanúgy, ugyanazzal a sokat sejtető vigyorral viszonzom a "kedvességét". Majd azzal a nő megropogtatta a vállait, és az apró, törékenynek tűnő test változni kezdett...
Hallani lehetett a csontok ropogását, ahogy a test szerkezete átalakul, ahogy megnyúlnak a végtagok, s ahogy valami hasonló torz szerzet lesz a nőből, mint amilyen a másik vadász volt. Ebből szemmel láthatóan nehézsúlyú birkózás lesz, amire nem is kellett sokat várni, hiszen a másik mutáns nem várt sokáig a támadással...

Az erős csápok már vagy egy méter magasba emeltek, mikor sikerült a karmaimmal elszakítani őket és így a földre huppantam vissza, de már azzal a lendülettel pattantam is fel és ugrottam a férfi védtelen torkának, amit a meglepődés miatt szabadon hagyott.
A lendületem a földre döntötte és most már hiába tekeredett rám vagy három-négy kézszerű indája is, hogy kiszorítsa belőlem a szuszt, nem menekülhetett.
Az állkapcsom összecsattant a torkán és a meleg, sós vére a számba spriccelt, ezáltal még jobban arra ösztönözve a bennem munkálkodó vadállatot, hogy jobban szorítson rá.
Éreztem, hogy az én tüdőmből is fogy a levegő, de csak egyre jobban szorítottam, míg aztán egy halk reccsenéssel a nyak megadta magát és a csápok elernyedtek rajtam.
Diadal ittasan emeltem fel véres pofámat és üvöltöttem győzelmemet az ég felé, majd adrenalintól fűtött testem a többiek felé fordult, hogy ismét belevessem magam a küzdelembe, ha még szükséges.
Roxi démon egy hasonló lénnyel küzdött, mint amilyen ő maga is volt jelenleg, az ő csatájuk elég kiegyensúlyozottnak tűnt, viszont a doktornőről ez nem volt elmondható, akit egy opálszínű, műanyagnak tűnő burok vett körül és láthatóan már komoly oxigénhiánnyal küzdött. Mivel a harmadik támadót nem láttam sehol, feltételeztem, hogy az az izé, ami Dr. Moore-t körülveszi, ő lehet átalakulva, így azonnal feléjük indultam és erőteljes szaggatásba fogtam a karmaimmal, remélve, hogy ez megzavarja és vagy visszaalakul és akkor van esélyem, hogy megöljem, vagy felém irányul a figyelme és akkor a dokinő kiszabadulva, talán eléri mentálisan, majd közös erővel pusztítjuk el.
A burok erőteljesen hasadozni kezdett és fájdalmas kiáltás harsant, ami meggyőzött róla, hogy jó úton járok, így még több sebet estettem a mutánson.

A plazmaszerű de mégis energia gömbnek tűnő átváltozott mutáns elég erőteljesen fojtogatta a dokit, ahogy körülvette a burok, a nő szinte azonnal tehetetlenné vált. Sem a karjait sem a lábait nem tudta mozgatni, mintha minden tagját kifeszítették volna, a feje kissé hátrahajtva, és odabent egyre jobban fogyott a levegő, és erősödött a szorítás. Mintha az anyagból egyfajta áramütés is érte volna Mooret, teljesen megbénult, így a képességét sem volt képes használni, hiszen jelenleg éppen próbált életben maradni. Sheena könnyedén végzett a csápos mutánssal, de úgy tűnik ez az energia mutáns kicsit nagyobb falat lesz. Valóban célba ért Sheena minden egyes karmolása, és mintha megrezgett volna a gömb, de aztán mintha nagyobb térben kezdene megnyúlni, kezdett el terjedni Shenena felé is, elérve a mancsait, ezzel megbénítva azokat. A szőkeség érezhette, hogy egyre nehezebben majd szinte már mozgatni sem képes a mancsait, és azokon keresztül mintha kezdetben áramütéseket érezhetne, egyelőre nem erősödtek, mert úgy tűnt, hogy így tulajdonképpen kétfelé szakadva nem tudja teljes erőből koncentrálni az erejét, így a támadása is gyengült, hogy kétfelé végezte azt.

Mindeközben a két démoni lény is támadásba lendült, egyelőre csak a fizikai síkon, a fekete mutáns azonnal nekem is támadt, azonnal a nyakamat véve célba, illetve ott, ahol egy vadállat is azonnal fogás pontot keresne az áldozatán. De nálam ezt nagyon benézte, ugyanis hasonló ösztönök mozgolódtak bennem is. Ennek a küzdelemnek az lett a következménye, hogy a körülöttünk lévő dolgok omladozni kezdtek. Ugyanis ahogy a két hatalmas test a falaknak csapódott, úgy hagyott horpadásokat, vagy lyukakat a falban. A következő támadáskor a másik lény dobott rajtam egyet, viszont ott már át is szakadt a fal, és valami laborfélében lyukadtunk ki. Mindenhol pirosan villogó fény, ahogy a riasztók még működtek. Egy szerszámokkal teli gurulós fémasztalt borítottam fel, és próbáltam meg felállni. Ekkor a másik szörny is már ott volt. Belém is belém állt néhány szike, de a bennem tomboló adrenalintól ezt most nem igazán érzékeltem. Újabb támadásra rugaszkodott el, ekkor tártam szét a szárnyaimat, és a hegyes karmokba ugrott bele a lény, és a sérüléseit hangosa ordítással jelezte, Egy ideig még ment az oda vissza tartó küzdelem, a legnehezebb az volt, hogy megtaláljam a félelem zónáját, amit ebben az alakjában nagyon nem volt könnyű. Idő kellett, amíg beférkőztem a legbenső énjébe, és felfedeztem azt, amit keresek. Ekkor már nem támadtam, hiszen kellett az energia, hogy azt a saját támadásomba fektessem. Itt sajnos kissé védtelenné váltam, amit a másik lény ki is használt, és a következő pillanatban megdermedt a légkör körülöttünk. Ott volt a fejünk egymással szemben, farkasszemet néztünk egymással, de csak az egyik tekintet kezdett üvegessé válni. A saját félelmei kezdték el őt felemészteni, égették a testét belülről, miközben én elégedett morgással húztam fel kissé a felső ajkam. Hiába állt belém a karmos keze, hiába a vérző lyuk az oldalamban, tudtam, hogy én vagyok az erősebb, hogy ezt a csatát én nyertem meg. Ez csak bizonyosságot nyert ahogy a velem szemben lévő lény lába lassan összerogyott, és lezuhant a földre, majd fájdalmas vergődésbe kezdett, ahogy a félelem eluralkodott rajta, ahogy megélte az okozott támadásokat, majd végül kimúlt, és a lény visszaváltozott ugyanabba a törékeny női alakba, amilyen korábban volt. Elégedetten üvöltöttem fel mint a győztes vad, és kellett egy kis idő, hogy újra összeszedjem magam, hiszen a társaim még odakint voltak. Nekirugaszkodva ugrottam ki a folyosóra.

Még szerencse, hogy én az állati alakomban is megtartottam nagyrészt az emberi gondolkodásomat, így nem esett nehezemre felfigyelni rá, hogy a mutáns képessége, mennyire megbénítja a doktornőt. Láthatóan képtelen volt mozogni és az arcszínéből ítélve a légzése is akadozott. Nem hiszem, hogy képes lett volna bármilyen hatással lenne erre a mutánsra, így ezt nekem kellett megoldanom.
Roxi ragyogóan elvolt a hasonszőrű cimborájával, ha a fülem nem csalt, ami nem valószínű, akkor épp romba döntötték körülöttünk az épületet, de most jelenleg ők voltak a legkisebb bajom, hiszen a dr. Moore-t gyötrő férfi úgy döntött megelégeli a szabdalásomat és engem is megpróbál a bűvkörébe vonni, rám is kiterjeszti a bénító burkát.
Mikor megéreztem, hogy a mancsomat egyre kevésbé tudom mozgatni, tudtam, hogy taktikát kell változtatnom, de minél gyorsabban, mert a doki szederjes lilává váló képe nem sok időt engedett, már ha élve akartuk. Viszont most úgy nézett ki a fickó is vesztett valamit a képessége erősségéből, hogy másfelé is kellett figyelnie.
Azonnal hátrébb ugrottam megfeszítve minden izmomat és még időben eltávolodtam tőle, aztán elkezdtem körbe-körbe szaladni körülötte, miközben nagyon vigyáztam, hogy nem tudjon elérni, de minden egyes alkalommal mikor a közelébe értem erősen belehasítottam a terjeszkedő burokba, ami aztán szép lassan zsugorodni kezdett, mint a mikor a lufi ereszteni kezd. Egészen addig csökkent a terjedelme, amíg már a doktornő kikerült belőle, a férfi meg egyre erőlködőbb arccal, épp csak maga körül tudta már fenntartani, de ez már nem volt számára elég. A következő csapás már elérte a térdhajlatát, amitől előrebukott és a másik mancs már szakította is fel a torkát, amiből azonnal lüktetően spriccelni kezdett a vér, furcsa bugyborékoló hangok kíséretében, majd a mutáns a saját vérébe hanyatlott.
Miután fél szemmel meggyőződtem róla, hogy dr. Moore, ha nem is valami jó színben, de életben van, már fürgén pattantam is a falon ütött lyuk felé, hogy megnézzem, hogy áll a meccs a szörnyelláknál, de már csak a földön fekvő nőt és a fölötte álló démont láthattam, akinek ajkán akkor harsant fel az üvöltés, amit önkéntelenül viszonoztam.
Éreztem, hogy már ha akarnék vissza tudnék változni emberi alakomba, de még vártam, hiszen nem tudtam Roxi mennyire uralja a lényt, ami benne lakozott.
Ha nem lép fel támadóan, vagy visszaváltozik, akkor én is követem a példáját.

Dr. Moore még Sheenának hála éppen hogy nem vesztette el az eszméletét, pedig már nagyon közel volt hozzá. De a szőke nőnek hála még időben szabadulni tudott a szorításból, melynek következtében azért ő is összecsuklott, de azért térdelő állásban még képes volt megtartani magát. Nagy levegőket vett, a torkát fogta, ahol meglátszott a szorítás nyoma, és végül kezdett ismét emberi színt ölteni az arca.
Mindeközben a két győztes démon üvöltése egyszerre visszhangzotta át a labort a fény hirtelen mindenhol pirosba ment át, ami mellé még villódzott is, elég zavaró volt, de átkapcsolt a tartalék ellátásra minden. Sietnünk kellett, ha nem akartunk még egy csapat fegyverest vagy mutánst a nyakunkba, ugyanis bár jó formáéban voltunk, de azért a mi korlátainknak is voltak határai. Hosszú másodpercekig figyeltem az előttem álló vadállat íriszeit, találkozott a tekintetünk, és bár talán itt lett volna az alkalom, hogy leszámoljunk egymással, a forgatókönyv most még sem így volt megírva. mindketten tudtuk, hogy ilyen alkalom nem adódik mindig, és ennek ellenére mégis kialakult köztünk valamiféle bizarr kapocs, amit aligha lehetett volna bárhova is besorolni. A villodzó fényt hirtelen az újra megszólaló vészjelző éles hangja törte meg, a démonom kezei a fülére szorultak, és igazából itt ért el egyrészt a szérum hatása, másrészt a fizikai határaim, főleg, hogy eddig a denevérszárnyam takarta az oldalamon tátongó lyukat, amit még a másik szörny belém hatoló mancsa ejtett rajtam.
A testem ekkor elkezdett visszaalakulni, eltűntek a szárnyak, a testem összezsugorodott, visszahúzódtak a karmok, a szarvak, a hajam feketéből ismét vörösbe váltott, és legvégül a sárgás íriszek is ismét zöldben tündököltek. Bár inkább fakózöldben, ahogy a test kezdte megérezni a vér hiányát, ami stabilan szivárgott ki a testemből, ugyanis a keletkezett seb az sajnos nem tűnik el a képességgel.
-Mennünk kell....de rohadt gyorsan.-nyögtem oda Sheenának most már ismét emberi tudatom birtokában, majd ekkor már Dr. Moore is a saját lábán csatlakozott hozzánk. Láttam az aggódó tekintetét, de egy kézmozdulattal jeleztem, hogy rendben leszek. Ami persze kegyes hazugság volt egyrészt, mert iszonyatos fájdalmaim voltak, másrészt meg eszem ágában sem volt gyengének mutatkozni Sheena előtt, vagy segítséget elfogadni. Azzal megindultam a folyosón, mert valóban nem sok időnk volt.
-Remélem, hogy nem egy időzített bomba visszaszámlálása indult meg az imént.-próbáltam beszélni, mert addig se koncentráltam a fájdalmamra, és az még észnél tartott.
-Kell az utolsó kapukód, és baromi gyorsan el kell rongyolnunk innen, nem szeretnék egy marék hamu maradni, akit még a halott kém sem tud azonosítani.-kicsit kemény szavak voltak, de egyrészt beszélnem kellett, másrészt érzékeltetni akartam a dolgok súlyát, bár teljesen felesleges volt, hiszen eddig már mind a hárman megtapasztaltuk ezt a súlyt. Azzal elindultunk kifelé, remélhetőleg akadálymentesen, de sosem lehet tudni...

Mikor a tekintetünk találkozik, feszült várakozás veszi kezdetét, de nem látok támadásra utaló jelet, csak átható figyelmet. Valószínűleg ugyan az járt a fejében, mint nekem, majd lassan megkezdődött az átalakulása és akkor már én sem haboztam, így hamarosan jólesően nyújtózkodtam egyet emberi alakomban és megráztam szőke fürtjeimet.
A vészvilágítás közben bekapcsolt, de a szirénák újabb kakofóniája kapcsolódott be az előadásba, ami még emberi füllel is hasogató volt.
Dr. Moore eddigre összekapta magát és már egészen normális színezete lett, így már nem volt akadálya, hogy a távozás mezejére lépjünk, már, ha nem kapunk újabb látogatókat, aminek azért most már nem örültem volna, hiszen Roxi megsebesült és nem hiszem, hogy sokáig bírná a vérveszteséget.
Nem teszem szóvá, hiszen ő sem tartja szükségesnek közölni velünk, talán azt hiszi gyengeségnek tartanám, vagy valami ilyesmi, de a szaglásomat nem tudja átverni, így azonban hagyom, hagy titkolja, ha súlyos a seb előbb-utóbb úgyis kiderül.
- Igen, nem ártana elhúzni a csíkot, mert ennyi harc mára talán elég volt éhgyomorra és kényszerből. – szurkálódom egy kicsit, de én is megindulok arra amerre bekísértek minket.
- Nem hiszem, hogy bomba lenne, mert nem hallom, hogy menekülnének fejvesztve az emberek. – hegyezem a fülem. – Egyelőre nagy a csend, nincs senki előttünk. A kód pedig 4-2-5-1-7-3. – kiáltom futás közben, ahogy az ajtóhoz érünk, amibe a doktornő villámgyorsan be is üti, bár kissé kérdőn néz rám. – Jó hallásom van és befelé jövet megjegyeztem. – rántom meg a vállam miközben magyarázattal szolgálok.
Roxi sürgetésére csak komoran ránézek, hiszen azt hiszem egyikünknek sem kell mondani, hogy miért kell eltépnünk innen minél gyorsabban. De, ha már messze leszünk ettől a helytől, azért lesz hozzá pár keresetlen szavam, ha egyáltalán életben hagyom, de most valahogy, ahogy láttam mivé is tud válni, annyira nem volt kedvem egy újabb véres csatát vívni, ami ráadásul akár kétesélyes is lehet. Hogy én hogy utálom, ha kéretlenül belerángatnak valamibe!
És még le is lepleződtem előtte! Nem hiszem, hogy ezek után bekajolja a magánnyomozó dumámat! Viszont bizonyítéka még mindig nincs ellenem.

Nem voltam a helyzet magaslatán, de még így is mosolygásra kényszerített minden fájdalom ellenére Shenna megjegyzése. Igen, belerángattam valamibe, már megint, hajszálon forgott az élete, már megint, totál kiakadt rám, már megint...de legalább megtudtam, hogy mutáns, most először. Tulajdonképpen, ha összegezni akartam volna a dolgot, egész jól sült el minden. Kiderült, hogy az FBI valami nagyban sántikál, hogy mutánsokkal kísérleteznek, ki tudja hány különböző rejtett telepeken, kiderült, hogy a doki is jutott valamire, amit sikeresen bennem rejteget, na és persze Sheenával mégis akad bennük valami közös, amit eddig soha egyikünk meg se gondolt volna. Ez, ha úgy vesszük egész pozitív.
-Pedig már kezdtem azt hinni, hogy még élvezed is.-mondtam Sheenának, célozva arra, hogy átváltozva mutánsként ő is azért kő keményen odatette magát a harcokban. Csak egy sokat sejtető mosolyt küldtem még felé. Azzal nekiindultunk, mert szörnyen bosszantó volt a folyamatosan visító hang, és már a vörös fénytől is kezdett minden bajom lenni, épp ezért volt itt az ideje, hogy lelépjünk innen.
Dr. Moore megindult, mögötte Sheena, és én maradtam mögöttük, hogy ha kell hátulról fedezem őket, elölről meg Sheena tudja törni az utat, ha netalán valami váratlan mégis közbe jönne. Persze hogy azt mondtam nekik, hogy hátulról védem a seggüket, de ez csak egy indok volt, tudtam, hogy lassabban fogok tudni haladni, mint ők, inkább diktálják ők a gyorsabb tempót, én meg vagy igyekszem tartani, vagy nem. Márpedig minden igyekezetem ellenére sem voltam képes teljesen a sarkukban maradni, hiszen a rajtam lévő fehér trikó már teljesen vörösben úszott, vagy talán inkább ázott, hiszen elég nagy nyílt sebet okozott nekem a másik mutáns, és a vérveszteség kezdett kihatni rám, ugyanis hiába a mutáns lét, sajnos terminátorrá nem változtam tőle, és a mutánsként kapott seb az sajnos visszaváltozva is megmarad. Egyik kezem a sebre szorítottam, a másikkal már olykor a falat kerestem rohanás közben, és néha párszor neki is csapódtam, de azért elég határozottan igyekeztem menni Sheena és a doki után. Ez csak azért nem volt túl egyszerű feladat, mert a vérveszteség nyomán kezdett kissé homályos lenni a látásom, éreztem, ahogy kezd kiszáradni a szám, de a tudat, hogy el innen, azért még tartotta bennem a lelket. Egy darabig. Mikor elértük az utolsó kaput már éreztem, hogy fáradt vagyok. Nekidőltem a falnak, és a lábaim elengedtek, és a fal mentén csúsztam le ülő helyzetbe. Hallottam, amint a doki kiálltja, hogy "Megvan, mehetünk!", de egyszerűen képtelen voltam felállni. Ekkor fordult vissza a doki is, hogy mi történt, és rémülten látta, miként vérzek.
-Roxanne, álljon fel!-próbálkozott, de úgy éreztem esélytelen, én szeretnék, de nem megy. Próbálkoztam, de jelen helyzetben nem sok sikerrel.
-Vidd ki a dokit!Összeszedem magam, és megyek utánatok!-mondom Sheenának, egyrészt a doki miatt, másrészt meg mert ott volt bennem a dac, hogy nem akartam, hogy Sheena gyengének lásson, és élvezkedjen fölöttem.
-Ne aggódj, nem itt és nem így fogok kipurcanni....hiszen nekünk még van egy lezáratlan ügyünk egymással!-kicsit nehézkesen de azért még folyékonyan tudok beszélni, és még egy határozott pillantást is küldök Sheena felé egy mosoly kíséretében.

Persze, hogyan is gondolhattam, hogy Roxi magára veszi a megjegyzésemet! Nem! Sőt még humorizált is vele. Igazán nem örültem túlságosan annak, hogy így tudta meg, hogy mutáns vagyok, de hát a dolog kölcsönös volt, mert így én is megtudtam, hogy ő s az, méghozzá nem is akármilyen. Ez azért nem volt mindegy, ha egyszer le akarok számolni vele, vagy fordítva, ő velem.
- Élvezni? Nem vagyok annyira perverz, hogy élvezzem. – morogtam vissza a fejem rázva. – Kényszerszülte dolog volt ez is, mint ahogy az is, hogy itt vagyok. De tudd, hogy ezt nem felejtem el neked. – néztem a szemébe keményen, és hidegen viszonoztam a mosolyát.
Ezen kis közjáték után elindultunk a kijárat felé, hogy végre itt hagyhassuk ezt a kísérleti telepet, na meg a még mindig visító riasztót. Úgy látszik, hogy többen nem akarták az utunkat állni, mert simán haladtunk, igaz Roxi hátra maradt hátvédnek……ezt hittem először!
Aztán ahogy sietve igyekeztünk kijutni, egyre-másra hátra kellett néznem, mert a rendőrlány léptei egyre lassultak és bár ha hátra néztem mindig keménynek mutatta magát, a hallásomat nem tudta becsapni, ahogy néha el-elbotlott. És a vér szaga! Egyfolytában csavarta az orromat és egyre határozottabban áradt Roxi felől.
Tudtam, hogy megsebesült, előttem nem tudta megjátszani magát, de ha ő a hőst akar csinálni magából, ki vagyok én, hogy az útjába álljak, csak kíváncsi voltam meddig bírja, de ha tippelnem kellett volna, azt mondom nem húzza el addig, hogy kijussunk innen.
De végül elég jól bírta! Épp az utolsó ajtót nyitottuk ki a dokival, mikor csak a csönd válaszolt Roxi helyett. A falnál ült, a pólója merő egy lucsok volt a vértől, ami kontrasztot alkotott fehér arcával. Természetesen Dr. Moore azonnal odaszaladt és rémülten próbálta rávenni a lányt, hogy álljon fel és jöjjön velünk, ami véleményem szerint és a látvány szerint is elvetélt ötlet volt, ahogy a még mindig utasításokat sugdosó erőtlen szavai is.
- Nem! nem itt fogsz kipurcanni az biztos. – bólintok merev arccal Roxira nézve. – De, ha hülyeségeket beszélsz, akkor erre azért nem vennék mérget zsarukám. – hajolok le hozzá és megfogva az egyik karját keresztbe fordítom a vállamon és nagyot nyögve a súlya alatt felállok. – De én nem hagyom, hogy megint bolondot csinálj belőlem és kibújj a visszavágó alól, ilyen gyenge kifogással! – lépkedek gyors iramban kifelé, míg a doki előttem szalad és igyekszik kikémlelni a terepet, de nincs előttünk senki, így hamarosan már a szabad ég alatt állunk. Elvesztettem odabenn az időérzékemet, így meglep az éles napsütés, pár pillanatig hunyorognom kell, hogy lássak is valamit, akkor viszont megpillantom a furgont, amivel idejöttünk és ami felé a dokinéni is igyekszik.
- Az égiek adják, hogy benne legyen a kulcs, mert semmi kedvem visszamenni Lars kománkhoz érte! – morgom magamban, ráadásul a vállamon cipelt lánynak sincs túl sok ideje, így jobb lenne minél előbb eltépni egy kórházba.
A szerencse most ránk mosolygott és a kulcs az autóban volt. Roxit a furgon hátuljába fektettem és a doki gondjaira bíztam, én meg bevágódtam a vezetőülésbe és füstölő kerekekkel elrajtoltam.
~ Tényleg csak azért csinálom, hogy életben maradjon és én ölhessem meg! ~ nyugtattam meg magam is.

Bevallom reménykedtem benne, hogy Sheena hajlandóságot fog mutatni, és elindul kifelé a dokival, jobban mondva szerettem volna ezt hinni, hogy így lesz, már csak azért is, mert sejtettem, hogy szeretne már holtan látni, és a vadmacska ösztöneit úgysem csaphattam be, hiába is próbálkoztam vele. A fal olyan jólesően hűvös volt, a fejem is megtámasztottam, és amint a doki a szavaim nyomán elindult már kezdtem fellélegezni, hogy minden úgy lesz ahogy elterveztem. Ők kimennek, én meg majd valahogy ebből is kimászok, ahogy eddig, remélhetőleg. Pár másodperc elteltével már éreztem, ahogy a szemhéjam is elnehezedik, és bár tudtam, hogy a vérveszteség az oka, de nyugtattam magam.
~Csak egy pillanatig pihenhetsz, gyerünk, össze kell szedned magad, nem itt fogsz megmurdelni, gyerünk, egy...kettő...~kezdtem volna feltuningolni magam, de a testem valahogy nem igazán akart reagálni azokra a parancsokra,amit agyban pedig már nagyon is eldöntöttem. Szinte csak másodpercek teltek el, de nekem sokkal hosszabbnak tűnt, mikor váratlanul megéreztem, hogy a testem megemelkedik. De magától?
~Mi a...?~
És ahogy végre sikerült erőt vennem magamon, hogy felnyissam a szemeimet újból, már azt láttam, hogy Sheena a vállára vette a súlyomat, és megindult velem kifelé. Eljutottak hozzám a szavai, de a reakcióidőm sokkal jobban lelassult mint amilyen általában volt, köszönhetően a nagy mennyiségű vérveszteségnek. Csak Sheena vállát és odaérő szőke fürtjeit láttam magam előtt, és éreztem, ahogy velem együtt halad kifelé.
-Nem fogok meghalni...még...számolunk...erre...szavamat adom.-halkan beszéltem, többre nem igazán futotta, és a szavaim is elég töredékesen hangzottak, vontatottan, de a lényeg benne volt. Megígértem ennek a vad nőnek, hogy a köztünk lévő dolgot mi még lemeccseljük, és én ha egyszer ígéretet teszek valamire, akkor azt bármi áron be is tartom, ilyen ember vagyok. Egy időre eszméletemet vesztettem, így nem igazán tűnt fel, hogy mikor és mennyi idő alatt értünk ki, vagy hogy volt e közben bármilyen zökkenő. Akkor tértem úgy félig meddig magamhoz, mikor már a furgonnál voltunk. A fény az én szememet is bántotta, már amennyit homályosan érzékeltem belőle. Éreztem, ahogy a doki matatni kezd, és ahogy a furgon teljes sebességgel kilő.
~Eddig megúsztuk, de ez a nő fog kinyírni ezzel a vezetési stílussal.~gondoltam félájult állapotban, mikor az egyik kanyarban megdobott minket a jármű a kocsi hátuljában. A dokinál nem volt felszerelés, és a furgon se épp ilyen esetekre volt felszerelve, a szerencse talán, hogy mivel jármű, elsősegély doboz még így is volt benne, így a szőke doktornő legalább megpróbálta csillapítani a vérzésemet amennyire tudta.
-Héé, a legközelebbi kórházat meg kellene céloznunk, vagy pedig vissza a stateni kórházba, bár nem tudom kibírja e addig.-verte meg a doki a furgon vezető fülkéhez eső oldalát, és hangosan kiáltotta szavait a vezető Sheenának.
-Egyelőre azért még ne rendelje meg a tepsit nekem a boncterembe ha lehet, doki.-nyögtem erőtlenül, és bár a szemem nem volt nyitva, azért igyekeztem jelét adni, hogy egyrészt még élek, másrészt pedig, hogy tudatomnál vagyok, még ha a fájdalom kezdett egyre iszonyatosabb is lenni.

Nagyon reméltem, hogy állja a szavát és tényleg nem fog elpatkolni ez a nagyszájú, nagyképű, hebrencs és végtelenül makacs zsarulány, akivel még volt egy kis elszámolnivalóm, amit nem szívesen halasztottam volna a pokolban való találkozóig, legalábbis ez volt a fő ok, hogy ezerrel száguldottam át a városon, pár rémült és szitkozódó autóst és jó pár piros lámpát magam mögött hagyva.
Azt is reméltem, hogy Dr. Moore legalább annyira ért az orvosláshoz, hogy életben tartsa addig, míg valami hozzáértő kezekbe nem tudja adni.
Mikor meghallottam a dörömbölést a hátam mögött és kiabálva tett javaslatot dühösen morogva szóltam vissza.
- Mit gondol doki hová tartok! Nem sétakocsikázni gondoltam a városban, ráadásul csúcsforgalomban! Még az a szerencse, hogy eddig nem kaptunk rendőrségi díszkíséretet és imádkozzanak ott hátul mindketten, hogy ez így is maradjon. – rántottam közben egyet a kormányon, hogy elkerüljek egy szembejövő kamiont, amelynek sofőrje dühösen rázta felém az ökleit, ahogy elsuhant mellettünk.
- Mit izgulsz pajti, még volt 10 centi! – kiáltottam ki utána az ablakon.
Úgy gondoltam a legjobb az lesz, ha a doktornő kórházát próbálom elérni, mert egyrészt közel volt, másrészt meg ott tudja kibulizni a legjobb ellátást Roxinak, úgy, hogy minél kevesebb kínos kérdésre kelljen válaszolnia.
Mikor csikorgó fékekkel megálltam a kórház mentős bejáratánál a dühös biztonsági őr már éppen indult, hogy eltanácsoljon onnan.
- Figyu haver, most nincs kedvem brusztolni veled, egy súlyos sérült van a kocsiban, inkább hozz gyorsan egy hordágyat! – szólok rá villogó tekintettel, aztán elhúzom az ajtót, hogy Dr. Moore is ki tudjon szállni és intézkedni, hiszen innen már az övé a terep.
Nem szép látvány a vérben úszó lány és a véres kezű doki, de hát én mindent megtettem, ami lehetséges.
- Oké! Dr. Moore itt már maga van otthon! – adtam át neki a kezdeményezést, amikor megjött a hordágy és vele egy csapat orvos. Megvártam míg Roxit az ágyra teszik és rohanva befelé indulnak vele, majd mikor magamra maradtam visszaszálltam az autóba és elhúztam a csíkot, mielőtt még kérdőre vonhattak volna. Ha életben marad a lány, akkor úgy is találkozunk, hiszen úgy éreztem a mi sorsunk valahogy örökre összefonódott és nem szabadulok tőle, csak, ha egyikünk feldobja a talpát.

// Köszönöm a játékot, nagyon izgalmas volt, és ha gondolod és szeretnéd folytathatjuk a felépülésed után valahol egy újabb helyszínen //

Valamelyest hallottam a beszédfoszlányokat, ami a doki és Sheena között zajlott, de eléggé nehezemre esett koncentrálni, miközben semmi mást nem éreztem, csak a fájdalmat, és a vérveszteség összes tünetét produkáltam még mindemellé. A kezem önkéntelenül pihent a sérülésemen, bár ez aligha segített valamiben, a doki kötése némiképp csillapította a vérzést, de ez csak átmeneti segítség volt, hiszen ami kellett volna, az nem állt rendelkezésünkre jelenleg. Ülő állapotba felhúztam magam, viszont a fejem így is lebicsaklott. Így legalább egy kissé a komfort érzetem megvolt, bár ide oda csúszkáltam, ahogy Sheena kerülgette a többi kocsit az autópályán.
-Azért lehetőleg ne így nyírj ki minket.-motyogtam az orrom alatt, úgy, hogy meg se mozdultam, mert nem volt hozzá már erőm, és minden bizonnyal senki nem is hallotta a szavaimat, de azért én beszéltem, ha éppen kikívánkozott.
Végül a furgon megállt, a doki is nagy sebességgel lendült ki a furgonból, én még egész kellemesen elüldögéltem ott.
-Persze, hagyjatok itt...mindjárt...megyek én is.-jöttek belőlem szaggatottan a szavak, de a fejem még mindig a föld felé nézett a két felhúzott lábam között, vörös loboncom csatakosan hajlott az arcomba, miközben a fehér trikó már teljesen vörösben pompázott. Nem sokat érzékeltem a külvilágból, tulajdonképpen az egész olyan volt, mintha már félre beszéltem volna. Ekkor lendült meg ismét a furgon, ahogy a megtermett ápolók beugrottak, és kiszedtek onnan. Moore irányított mindent, mivel neki neve volt a kórházban, úgyis elsimít majd mindent pont úgy ahogy kell. Irányítása alatt a hordágyra tettek, és nagy sietséggel indultak meg velem befelé. Még hátrafordult, valamit mondani akart még Sheenának, de addigra a szőke nő már be is ugrott a kocsiba, és el is hajtott. Egy ideig még nézte a távolodó járművet, majd besietett az ápolók után.
Jó nagy adag morfiumot kaptam, ami teljesen ki is ütött végképp. A doki tudta, hogy a történtek ellenére neki kell kezelésbe vennie, már csak azért is, hogy ki ne derüljön, hogy én is mutáns vagyok, ami pedig nagyban veszélyeztetné rendőri karrieremet. Még utoljára homályosan láttam a fényes lámpákat magam felett, és a doki arca is mintha feltűnt volna, de a szavait már nem értettem, hatott a morfium. Aztán kezdetét vette a műtét, és szokás szerint a doktornő volt az, aki összefoltozott, már ki tudja hányadszor, de ez most tényleg csak egy hajszálon múlt.

//Én is köszönöm! Alap, hogy folytatnunk kell, hiszen még sok elszámolnivalónk van egymással! //

//Sarah és Ratna//

Dennis vállat von:
- Hát képességet nem fogok most előhúzni a kalapból, hogy lecsekkoljalak titeket, amúgy is utálom - rázza meg a fejét a fiú. - De örülök, ha végül tényleg nem éreztétek magatokat nagyon rosszul, amíg meg nem jelentek a srácok... Öhh... Szóval Morton őrnagy. Hogy is mondjam csak... Áh, igen! Persze, hogy ismerem Sarah, apám révén a legtöbb régi tisztet ismerem a városban. Bevinni hozzá meg annyira nem kell. Dick Morton nem egy szuperkommandós, csak egy aktatologató a seregben. Rendes pasas úgy egyébként, bár nagy haspók. Majd összehozok vele egy találkozót nektek egy kajáldában, arra úgysem mond nemet - vigyorog, aztán Ratnára néz és megvakarja a tarkóját. - Hát őőő... Morton őrnagy imád flörtölni, hogy úgy mondjam. Szereti a szépet úgy mindenben, nők terén is, ez nyílt titok. Szerintem ti sem ússzátok meg, ha nála tesztek próbát. Rendes pasas amúgy, erőszakoskodni biztos nem fog, vagy ilyesmi, de nem fogja kihagyni a lehetőséget... - vonogatja a vállait.
Lassacskán feltápászkodik közben a hideg betonról és fázósan megdörzsöli magát, majd rátok mosolyog:
- Hát így hirtelen nekem ő jut eszembe. Szóval most már nem muszáj maradnotok vagy ilyesmi - sóhajt fel picit szomorkásan. - De ha van kérdésetek, állok elébe persze.

//Adamnak//

Annak azért örültem, hogy Dennis nem vette nagyon a szívére a „merényletünket” ellene és úgy néz ki meg is bocsátott nekünk, mert rögtön rátért Morton őrnagy elemzésére, amit Ratna kérdezett tőle.
Hála az égnek, nem valami nagyon rossz dologra kellett gondolni, hanem csupán csak nőcsábász volt a tiszt úr, de hát ezt valahogy majd csak túléljük.
Viszont az is eszembe jutott, hogy vajon megéri-e, hogy tovább nyomozzunk az ügyben, hiszen nagyon úgy nézett ki, hogy valami szupertitkos katonai akcióba botlottunk bele és nem biztos, hogy ez jót fog tenni az egészségünknek.
Végül is a leglényegesebb dolgot megtudtuk, azt, hogy Piercon él és virul, és ezt el is tudjuk mondani Adam-nak is, így legalább az nem fogja nyomasztani tovább, hogy otthagyta egy bajtársát a bajban. Sőt úgy néz ki, hogy pont Adam volt az akit ott valami oknál fogva az orránál fogva vezettek.
De amennyire megbántódott, lehet, hogy jobbak lennének az esélyeink, ha már azt is megtudnánk neki mondani, hogy mi volt az az ügy, ami miatt ezt tették vele, és éveken keresztül kellett magával hurcolnia azt a lelki terhet, hogy a hadnagy meghalt. Döntöttem.
- Azt nagyon megköszönnénk, ha össze tudnál hozni vele egy találkozót, sőt, ha jól ismered, akkor pár szóval segíthetnél is, hogy jó szível legyen felénk és válaszoljon a kérdéseinkre. Szeretnénk a végére járni ennek a rejtélynek. – mosolyogtam a fiúra kedvesen. – És eddig sem muszájból maradtunk. – nyugtattam meg. – Talán máskor is összejöhetnénk, és akkor lehet a barátomat Sean-t is elhoznám, aki szintén nagy számítógép guru, biztos jól kijönnétek. – ajánlom fel a lehetőséget, hiszen komolyan megkedveltem a srácot.

Szomorúan hallottam, hogy a fiú nem szereti a képességét. Igaz, eleinte én se nagyon rajongtam érte, legalábbis amíg valamennyire meg nem tanultam kezelni, mostanra azonban nagyon megszerettem, és nehezen viselném, ha egyszer csak eltűnne… Kíváncsi lettem volna rá, hogy Dennisé vajon mikor jelentkezett, ha még mindig ilyen ellenséges érzéseket táplál iránta. Oké, tudom, a környezet meg a körülmények is mások, de hát na…
A kajáldás ötlet tűnt rossznak, legalábbis még mindig biztatóbbnak hangzott, mint amikor Logannel mentünk a kocsmába vallatásra… Jut eszembe, az a jómadár is jól felültetett minket. „Menjetek csak, majd ha gáz lesz megyek aztán segítek, semmi para…” Vagy valami hasonló, aztán ha Dennis nincs, akkor most épp úton lennék a kórházba, mert drága egyetlen tanárbácsink felszívódott. Na szép, majd megmondom neki a magamét még ezért…
-Mi? Hogy… hogy flörtölni? Azt valahogy sosem tudtam jól kezelni… –nyeltem egyet zavaromban, aztán Sarah-ra néztem, ő vajon mit reagál a hallottakra.
Ha mást nem, majd megy ő… Vagy bedobom a képességem… vagy pipacspiros fejjel nagyokat hallgatok amíg Sarah kifaggatja… vagy nem tudom. A következő pillanatban pedig azt is megtudtam, hogy Sarah menni akar, yay!
Amikor Dennis elkezdett feltápászkodni a földről, közelebb lépek, hogy segítsek neki, elvégre mégiscsak megsérült… Miattunk…
-Támogatom az ötletet! Mondjuk az imént említetten kívül egy ismerősöm se valami nagy számítógépzseni… De, mondjuk egy bowling? Vagy… most így hirtelen semmi más nem jut eszembe, de mást nem telefonon vagy e-mailben úgy is tudunk még egyeztetni.–mosolyodtam el Sarah javaslatára a későbbi összefutás kapcsán.