Kikötő és komp

Ahogy kiértünk a kompkikötőbe Sean nyomába szegődve hamarosan elértük a kívánt pontot. A srác hamarosan a telefonján kezdett babrálni és kisvártatva megosztotta velünk a fejleményeket. A doktornőre néztem és felsóhajtottam:
- Gondolom lehetőleg feltűnés nélkül szeretnénk bejutni - jegyeztem meg. - Ön képes "átúszni" a kapu alatt, de ha találunk valami megfelelő rést, akkor én is átbújhatok. Nem tudjuk mi vár bennünket odabenn, de katonai tapasztalatom és fegyveres kiképzettségem okán jobb szeretném én felderíteni a helyet. Ha van odabenn bármi veszélyforrás, azt könnyen meg fogom találni, legalábbis azt hiszem biztosabban, ha meg nem sértem Önöket - vetettem fel. A rövid tanakodás végeredményeként körbe jártuk az épületet és megvizsgáltuk a lehetőségeket.
A vasbeton épületnek volt egy másik ajtaja is, de sajnos szintén zárva találtuk, ellenben az egyik oldalon szűkös, apró kis lyukat fedeztünk fel, talán egy szorgos kis egér munkája. Biccentettem a társaimnak, majd alig másodperc alatt csökkent a testméretem mintegy 5 centiméteres nagyságúra. Hiába tudták mi fog következni, azért mindketten meglepetten pislogtak felém. Persze valószínűleg én is erősen bután fogok nézni, mikor a doktornő cseppfolyóssá alakul, így ezt nem is róhattam fel nekik.
Némi erőlködés árán átszuszakoltam aprócska testemet a lyukon, majd odabent körbe néztem. Több nekifutásra sem láttam semmi különösebb veszélyt, így visszanyertem eredeti alakomat és leemeltem a hátsó bejáratot bentről tartó reteszeket a helyükről megnyitva az utat a társaim előtt:
- Szezám tárulj - jegyeztem meg fanyarul.
Mikor mindketten beléptek körbe mutattam:
- Nincs túl sok érdemleges, de a mondott ládák valóban itt vannak. Esetleg megpróbálhatnánk meglepetést okozni ennek a Jacobnak, mert ha őszinte akarok lenni én egyáltalán nem bízom benne - ráztam a fejemet. - Azt tudja, hogy Sean itt van, talán mindannyiunkat látott, de kétlem, hogy mindenki képességeivel tisztában van. Rendezhetnénk egy nagy jelenetet a kedvéért - folytattam fojtott hangon, alig szájmozgással, ennél többet most nem tehettem, azon kívül, hogy megkerestem közben a falban az áramellátó kábelt és megmarkoltam fél kézzel. Ha volt benne elektromos töltés, akkor annak most annyi egy időre, remélhetőleg ez kijátssza az esetleges kamerákat. - Látszólagos veszekedés közted Sean és köztem, ami után nagy lendülettel elhagyom a területet. Mondjuk hogy segítséget kérjek Ciklontól, vagy ilyesmi. Aztán miniatűr alakban visszalopózom és valamelyikőtök elrejt a zsebében. Kis szerencsével meglephetjük aki várja ezeket a ládákat, ha van plusz egy ember, plusz egy fegyverrel amiről nem tudnak... - vetettem fel, a véleményükre várva.

A raktárépület nagy volt, elhanyagolt és cseppet sem barátságos. Tipikus helye a mocskos üzletek lebonyolításának, ami csak még visszataszítóbbá a tette a szememben (igaz, hamar eszembe jutott, hogy jelenleg én is hasonlóra használnám ki). A szorítás a gyomorszájam körül némiképp felerősödött, hiszen a fogorvosnál is csak akkor kezdek félni, mikor belépek a váróba. Társaimra tekintve rögtön elkönyveltem, hogy a két férfi a mágnes két pólusa. Sean majd szétrobbant a feszültségtől, és vagy nagyon ügyetlen volt vagy nem is próbálta ezt leplezni. Adam ellenben olyan higgadt volt, mintha csak parkolóhelyet kerestünk volna neki. Én, bár úgy éreztem magam, mint Sean, igyekeztem olyan lenni, mint Adam. És ez legalább akkora kihívásnak tűnt, mint, mint maga az akció, amire vállalkoztunk.
A bejárat zárva volt, mert ugyan mit is várhattam Jacobtól, aki elméletileg segített nekünk. Ha eddig volt is bennem egy szemernyi bizalom iránta, az most megszűnt létezni.
~Alamuszi kis vakarcs!~
Adam ötlete kiválónak tűnt, hiszen tényleg rögtön két lehetőségünk is volt rá, hogy bejussunk.
-Igen, be tudok menni - bólogattam, de hamar el kellett fogadnom a keserű valót, hogy ha be is jutok, gond esetén nem én lennék a legmegfelelőbb személy. Beleegyeztem hát, hogy kint várakozzam Seannal.
Mikor Adam használva képességét akkorára zsugorodott, mintha most emelték volna ki egy Kinder tojásból, néhány pislogást elmulasztottam, elvégre ilyet még sosem láttam. Hagytam, hogy gyorsan átsuhanjon a kép a fejemen, ahogy karácsonykor felteszem a fára a többi dísz közé, aztán újra a fontosabb dolgokra figyeltem.
Odabent megtaláltuk a ládákat, és kizártnak tartottam, hogy belebújjak az egyikbe, elvégre ha ezt megteszem, a következő alkalommal akár el is vághatom a saját torkomat, csak mert Jacob szépen megkért rá.
Nem tartottam biztonságosnak a beszédet, ezért a véleményemet annyira rövidre fogva, amennyire csak tudtam bólintottam, majd aprót lépve hátrafelé, hogy a mímelt hadakozásban, ha nagyon hitelesek akarnak lenni, még véletlenül se találjon el egy kósza ököl, vártam, hogy elkezdjék erőfölényünk biztosítását.

>Kösz, de innen menni fog, pá.
Sean nem hall senkit, igaz még nem tud róla, hogy képes úgy is hallani, szóval ez meg sem lepi őt. Adam tervére csak bólint egyet, majd amikor a férfi átalakul Atom Antivá, kicsit azért meglepi a látvány. Sarah is mesélt már róla néhányszor, illetve rémlik, hogy egykori diáktársaitól is hallott róla, mire képes, de élőben most látja először. A csodálkozás közben azért jut ideje arra is, hogy nagy nehezen lebányássza azt a csatornafedelet, amiről Jacob beszélt, és megszerezze a négy palackot. Marha nehezek, úgyhogy a szállítással már inkább megvárja az Előőrsöt.
-Ti mutánsok olyan jópofák vagytok - fordul mosolyogva Lynn felé - mindig ilyet szerettem volna karácsonyra - viccelődik tovább, hogy megnyugtassa kicsit a saját idegeit is, bár látszólag ő az egyetlen, aki mindjárt felrobban.
Bár Sean harctéri tapasztalata kimerül a Modern Warfare játékok végigjátszásában - na jó, ez túlzás, szinte minden jó fps-t kipróbált az utóbbi húsz évben, de itt az aligha segítene - még számára is csapdának tűnik ez az egész - részben mert a Deus Ex új részében is így fogták el a főhőst - szóval ha Adam is inkább trükközni akar, ő nem fog ellenkezni. Szemeivel int, hogy megértette majd előveszi legádázabb képét, és emelt hangon szól a férfihez.
-Hogy érted azt, hogy inkább várjunk?! Engem az sem érdekel, ha ezeket a ládákat a pokolba szállítják, akkor is beszállok, te meg felőlem szaladj haza!
~Remélem azért nem volt túl durva...~
Látszólag dühösen indul meg a koporsója felé, hóna alatt két oxigénpalackkal, amiket bele is pakol, ezek után pedig visszasétál a két másikért.
-És te - fordul megjátszott méreggel Lynn-hez - te még jönni akarsz? Csak hogy tudjam, ezeket kihez pakoljam.

Felhorkanva fordultam Sean után:
- Ostoba vagy! - sziszegtem szerepem szerint. - Ha ez nem csapda, akkor semmi! Én értesítem Ciklont és a többieket. Hidd el, ha az X-Menek valamire rávetik magukat, akkor inkább célt fogunk érni, mint egy ilyen nyilvánvaló csapdával! - mutattam a konténerekre, magamban megjegyezve, hogy feltehetően tényleg ezt kellene tennünk, hiszen ez... már-már szürreális és végtelenül ostoba. Miután Sean adta tovább a bankot végül csak legyintettem, betuszkoltam a helyére az oxigén palackokat és mogorván közöltem:
- Látom nem tudlak lebeszélni, kénytelenek leszünk egy helyett három emberért indítani a mentőakciót - morogtam. - Mindegy, én most visszamegyek az intézetbe és... azért sok szerencsét...
Kiléptem az épületből, majd a bokrok közé fordultam. Nincs az az Isten, hogy itt legyen kamera a régi park felől. Nagyjából ezer helyen lehet onnan kijönni, nem tűnhet fel a hiányom akármilyen kereső rendszernek is. Ahogy zsugorodott a testem bekapcsoltam a sisakom rendszereit. Lehet, hogy ott már nem lesz lehetőség vételre, de a mi technológiánknak néhány acéltömb azért nem állja útját - vigyorogtam magamban. Hívtam vele az Intézet központi egységét és leadtam egy riasztást, röviden összefoglalva hogy hol vagyok jelenleg, mi történik és miért, emellett fedezetet kértem. Majdnem biztos, hogy lesz olyan diákunk, aki elektromos kütyük nélkül is megtalál. Helyes! Ezzel visszasurrantam az egérlyukon, majd megvártam míg az egyik társam lehajol, mintha a cipőjét igazgatná meg és tenyerébe rejtve gyorsan a zsebébe csúsztat.

//Rátok bízom melyikőtöknél vagyok //

Sean és Adam olyan meggyőzően játszották a veszekedés jelenetüket, hogy nagyon könnyű volt nekem is tartanom magam a megbeszélt előadás soraihoz.
-Igen, jó ötlet, balhézzatok csak - fintorogtam. - Mert olyan nagyon sok értelme van. Adam, ha menni akarsz, menj, senki nem fog tartóztatni, pláne, ha még hozol is magaddal némi erősítést. Én itt maradok Seannal, nem táncolhatunk vissza pont most. Sarah élete a tét.
Adam látszólag ott is hagyott minket vissza se nézve. Nagyon büszke voltam magunkra, hiszen még én is majdnem elkomorodtam, hogy ilyen ellenségesek vagyunk egymással. Egy kívülálló biztos bevette ezt a színjátékot.
Miközben Sean az oxigénpalackokat pakolászta, én ide-oda lófráltam, nagyon látványosan kimutatva, mennyire ideges és türelmetlen vagyok. Valójában viszont a szemem folyamatosan pásztázta a raktár koszos padlóját, és nemsokára meg is találtam, amit, sőt akit kerestem. Azonnal le is hajoltam cipőfűzőt bogozgatni, és közben észrevétlenül kicsusszantottam a zsebemből a legfelső dolgot, aminek esélye volt a kicsusszanásra. Egy csomag papírzsebkendő. Végül is a célnak ez is megfelelt.
-A fenébe! - morogtam.
És már nyújtottam is a kezem a kis csomagért, közben pedig az aprócska Adamet is felmarkoltam. Alig bírtam visszafojtani a vigyoromat.
-Jézusom, de kis aranyos vagy - suttogtam szinte mozdulatlan szájjal mindenhova nézve, csak rá nem, és nagyon óvatosan, nagyon diszkréten megsimogattam a fejét a mutatóujjammal.
~Vajon, ha szépen kérem, átváltozik akkor is, ha már túl leszünk az életveszélyen?~
Alig fordultam Sean felé, már hallhattuk is a helikopterek egyre közeledő zaját, nemsokára pedig a tető is eltűnt a fejünk felől. Elővigyázatosságból a zsebem elé tettem a kezemet, nehogy úgy járjon Adam, mint az Emberke szülei az Eiffel-torony tetején.
Aggódva pillantottam Seanra.
-Na?

Na igen, látni, hogy Lynn ki gyakorlatilag a mostohaanyja milyen jól eljátszik az akciófigurával, ki jövőbeli mentora, komoly lelki trauma lehetne Sean számára, de szerencsére épp mással van elfoglalva, és egyébként sincs tisztával minden részlettel, ami az előbb elhangzott, így nyugodtan koncentrálhat arra, hogy a barátnője halálos veszélyben van, ő pedig egy koporsóban készül utazni. Ó, áldott tudatlanság.
-Ha jönni akarsz, szállj be gyorsan valamelyikbe! - Feleli Lynn-nek, majd a középső felé mutat. - Én ezt ajánlom, mert ide már bepakoltam. Siess, addig hozom a többi palackot.
Valóban elég sietősen lát hozzá az utolsó teendőjéhez, és bár súlyosak a palackok, futva ér saját koporsójához, amit miután felszerelt ily módon, birtokba is vesz egy ugrással. Magára húzza a súlyos fémfedelet, és innentől kezdve nincs más dolga, mint várni.
~Lesz ami lesz...múltkor a parkban ez valahogy jobban hangzott.~

Visszaérve a raktárba Lynn volt hozzám közelebb, így gyorsan felé sprinteltem. Így valahogy egész hosszúnak tűnt az út ebben az alakban, igaz ehhez már volt érkezésem hozzászokni. Megálltam a lány lábától 1-2 méterre és fohászkodtam magamban, hogy észrevegyen, mert ha rám lép, akkor ezt az akciót már pár komolyabb zúzódással fogom nyitni. Szerencsére észrevett és gyorsan le is hajolt, mire egészen a cipője mellé futottam.
Miközben látványosan matatott az egyébként tökéletesen tartó fűzőkkel gyorsan kiejtett a zsebebéből egy csomag papírzsebkendőt. Elegánsan hanyatt is estem a hirtelen érkező papíráru alatt, majd éreztem, ahogy felmarkol a földről lány a nylon csomaggal együtt.
Szavaira csak felvontam a szemöldököm, ilyet utoljára az iskolában hallottam, de kamaszlányoktól. Azt már végképp megjegyzés nélkül hagytam még magamban is, mikor a mutatóujjával megsimogatta a rohamsisakomat. Hiába, no, az átlag férfi sosem érti meg a nőket, a bölcs férfi se, de elfogadja őket olyannak, amilyenek. Azon kevés bölcsességek egyike, melyeket apámtól tanultam és végül igaznak is bizonyultak.
Lynn a zsebébe csúsztatott, így innentől kezdve nagyjából teljes sötétségre emlékszem csupán. Egy helikopter zaja, érzem, ahogy a nő mozgásba lendül, de jelenlegi helyemről nehéz ennél közelebbit mondani arról, mi is történik.

Ódzkodva bár, de bebújtam az egyik ládába. Fémes, poros koszszagot árasztott, de bármit megadtam volna azért, ha csupán ennyi fenntartásom lett volna ellenük. Más választásom nem lévén azonban egy utolsó fintort követően átlendítettem a lábam a peremen, és eltűntem benne, mintha csak egy fürdőkádba szálltam volna be.
Mikor lecsukódott a tető, és én már ha akartam volna se gondolhattam volna meg magam, éreztem, ahogy a pánik egyre követelőzőbben közelít a felszínhez. Hogy eltereljem róla a figyelmemet, és valami hasznosat is csináljak, elővettem a telefonomat. Térerő nem volt, de úgyis csak a fényére volt szükségem. Nem volt az valami sok, de a célnak megfelelt.
Se kamera, se mikrofon, még poloska sem sehol. Bár ez utóbbiról fogalmam sem volt, hogy néz ki, de mivel az oxigénpalackon kívül semmit nem találtam, amit nem én hoztam, megnyugodhattam. Itt biztos nem hallgatnak le.
Az út nem kezdődött éppenséggel zökkenőmentesen, ide-oda sodródtam a ládámban, nem éppen fájdalommentes körökben. Gyorsan a zsebembe nyúltam és elővakartam Adamat. Két tenyerem közé fogtam, az ujjaimat rácsként támasztottam össze szorosan, de távol egymástól, hogy ne nyomjam össze, de ne is pottyanjon le. Ez a rázkódás neki életveszélyes is lehetne, ha például véletlenül nekinyomnám a láda falának.
-Jól vagy? - kérdeztem nem különösebben ügyelves a suttogásra, elvégre itt ki hallana minket?
Ahogy az apró katonaruhás manócskát néztem, az történt velem, amire akkor nagyon nem számítottam: szélesen elvigyorodtam.
-Mutasd már magad, ez oltári - kérleltem, de végül nem vártam meg a beleegyezését, elvégre most én voltam a nagyobb és erősebb, úgyhogy óvatosan két ujjam közé csippentettem, a másik kezemmel pedig a karjait emelgettem.
A hasamra fordultam, hogy kényelmesebben játszhassak az új babámmal, a telefonom kijelzőjét pedig egyenesen rá irányítottam.
-Ugye, hiába is kérnélek, hogy mond azt, hogy ,,Jó, de csak egy tányérral!"? Na, kérlek, akkor nem kérlek, hogy menetelj nekem, mint egy felhúzhatós kiskatona!
Kicsit bűntudattal gondoltam szegény Seanra, aki egyedül kuksolt a saját ládájában, de nem bírtam nem vigyorogni a pici Adam láttán, úgyhogy inkább annak örültem, hogy van társaságom a ki tudja, milyen hosszú úton. Persze sok esélyt láttam rá, hogy ezek után többé hozzám sem szól, de úgy véltem, megéri.

~Tudom, hogy gondoltam már rá, és nem tanácsos ötleteket adni a sorsnak, de ez egyre jobban emlékeztet a missing Link-re!!!~
A rázkódások közepette Három dolog zavarja nagyon. Az első, hogy a barátnője....úgyis tudjuk. A második, hogy Adam biztos remekül szórakozik a bájos doktornővel, ő meg kuksolhat itt egyedül. A harmadik pedig, hogy rá kellett volna írnia a doboz oldalára, hogy törékeny árú, ha így folytatja még egy telefonja szét fog törni, és már kezdi nagyon unni, hogy sorozatosan halnak meg a készülékei. Erről persze eszébe jut egy negyedik dolog is.
~Álljon meg a nászmenet! Ezek a ládák üresek voltak! Mi az anyámért szállítanának helikopterrel 3 üres ládát!! Ó ne...~
Nagyon rossz érzése támad...

Az utazás eleje nem jelentett számomra meglepetést, rázkódni kezdett minden, majd imbolyogva megindultunk. A teljes sötétséget és a rázkódást Harlow doktornő ujjai szakították meg, előszedett a zsebéből, majd... már bocsánat a kifejezésért, de játszani kezdett velem, mint egy kisgyermek. A telefon kijelzője nem vakított el legalább, mert a sisakom automatikusan rendeződött a fényviszonyokhoz. Fáradt hangon feleltem:
- Doktornő, így egy négy éves kislány viselkedik, nem egy egyetemet végzett nő, nem gondolja? - kérdeztem rezignáltan, magamban megfogadva újra, hogy nem alakulok át idegenek előtt, míg közvetlenül nem múlik rajta emberélet. - Perpillanat aggódom valaki miatt, aki nekem nagyon fontos, mintha a gyermekem lenne. Elhiszem, hogy Önnek ez a szituáció rendkívül vicces, de én már kinőttem a gyerekkorból, ha nem haragszik. Megjegyzem én sem fogok kísérletet tenni arra, hogy igyak az Önt alkotó vízből, vagy jégkockának fagyasszak belőle a martinihez, igazán értékelném, ha érző emberként kezelne, nem pedig egy játékszerként, vagy tárgyként - mutattam rá. - Önnek talán ez jó szórakozás, nekem rendkívül megalázó inkább. Nem hiszem, hogy okot adtam volna Önnek arra, hogy így bánjon velem - tettem hozzá némi indulattal.

Új Evolúció

Míg Lynn babázással, Adam a babázás elleni védekezéssel, Sean pedig balsejtelmei elemzésével tölti az idejét, lassanként több dolog is feltűnhet mindegyiküknek.
Elsőként az, hogy határozottan fogy a levegő fémkoporsójukban. Főként a játékos párosnál a több beszéd és mozgás miatt. Erre, ha nem figyelnének, akkor is felhívja figyelmüket a szédülés és a zaklatott légzés. Az oxigénpalack persze rendelkezésükre áll, így lehet segíteni a helyzeten.
A másik dolog, amit csak akkor venni észre, ha nem merülnek bele épp semmibe: a beszűrődő városi és kikötői zaj, ricsaj elmaradt már mögöttük. Így aztán csak a szél és a rotorok zúgása marad, nomeg a saját maguk által keltett zaj, kimondott szó.
Ezeket leszámítva eseménytelen, igen hosszúnak tűnő utazás következik, amíg egészen konkrétan semmi nem történik. Már azon kívül, amit a fémládák utasai tesznek.

A következő változáshasonló érzést és élményeket okoz, mint az indulás, ugyanis lassítani kezdenek a helikopterek. Persze a felfüggesztett csomagszállítás miatt közel sem érződik annyira kellemetlen módon, mint induláskor a gyorsulás.
Hamarosan érezni, hogy nem csak lassítottak a helikopterek, de egészen pontosan meg is álltak. Így egy helyben állva valamivel halkabbak a rotorok, de még így is igen erős zajt csapnak, amit a fémdobozok csak visszhangosabbá tesznek.

/X42B69/

//Írjatok még egyet-egyet ide, utána írok én az új helyszínre.//

-Sajnálom - mondtam bűnbánó mosollyal. - Többet igyekszem nem csinálni.
Felsóhajtottam.
-Akkor inkább mégsem próbálom elterelni a figyelmemet, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy bezártak egy koporsóba, fogy az oxigén, lehet, hogy itt fogok meghalni, és többé nem látom azokat, akiket meg én szeretek, de ha túl is éljük ezt az utat, rövidesen lehet, hogy vissza fogom sírni ezt a ládát és az olyan csipp-csupp problémákat, mint a fulladás.
Morogva tettem hozzá.
-Nagy ötlet!
Bár megértettem azt is, amit Adam mondott, sőt nagyon is valószínűnek éreztem, hogy az ő helyében én már kikapartam volna a szemét a szemtelenkedő óriásnak, de így tényleg nem volt más dolgom, mint az életveszélyre gondolni, arra hogy ugyan miért is nem tudtam inkább otthon maradni, és az egyre kényelmetlenebbül szorító zsigeri kínzásra, ami a folyamatosan gyarapodó félelemhullámokkal egyre csak nőttön nőtt.
Idegesen szorítottam a kezeimet az arcomra. Az sem vigasztalt, hogy a helikopterek jól érzékelhetően lelassultak. Ennek az útnak akkor sem lesz sohasem vége!

Már nem hallja a város zajait, bár amilyen hadigép mániás, ő eddig is inkább a helikopter rotorja által keltett zajra figyelt inkább, ez a hang ugyanis megerősítette abbeli hitében, hogy nem fog lezuhanni, legalábbis nem véletlenül. Biztató gondolat, de mégis miről merengjen egy levegőben himbálózó koporsóban?
~Ez a helyzet olyan művészien ötvözi a klausztrofóbiát, és a tériszonyt, hogy ha lenne helyem rá, most felülnék, és megtapsolnám azt, aki kitalálta. Na jó...ideje elvonnia fegyelmem.~
Elhúzza a csodálatos módon még mindig működőképes mobiltelefonját. A várost már elhagyták, hisz Wifi jel nincs egy szál sem, ezért aztán kénytelen beérni a memóriában lévő cuccokkal. A Super Mario billentyűzeten kicsit furcsa, de még mindig jobb, mint azon mélázni, hogy vajon kivégzőosztag vár rájuk ott, ahová érkeznek, vagy csak egy nagyon nagy sárkány, esetleg valami perverz, szadista Rozsomák klón...brrrr....

Fejcsóválva fordultam az orvoshoz:
- Nézze doktornő én megértem az idegességét, ami azt illeti, csodálom is magát - mondtam ki őszintén a gondolataimat. - Ön nem harcos. Legalábbis nem kapott rá kiképzést. Mégis eljött, hogy megmentsen valakit, amihez nagyon sokat kockáztat. De jelenleg ez a módszer akkor sem célravezető. Ha annak érezném, akkor zokszó nélkül megtenném, amiket kér, de tartok tőle, hogy nem fog beválni.
A palack felé intettem:
- Kérem, vegye fel a maszkot. Nem vagyok orvos, nem ismerem a pontos biológiáját ennek, de azt tudom, mint jó pár bevetéssel és gyakorló ugrással a hátam mögötti ejtőernyős tiszt, hogy ha HAHO ugrásra készültünk mi is idegesek voltunk. Viszont a magas koncentrációjú oxigén oldottabbá tesz és segít elfelejteni a pillanatnyi félelmeket. Nekem nincs rá szükségem, ilyen kis alakban a köröttünk lévő levegő úgy egy hétre is elég ha nagyon akarom, Önnek azonban van.
Bár elég ostobán nézhetett ki ez, de tőlem telhetően "megszorítottam" a kisujját, mint az újoncok kezét szokás, aztán az útra figyeltem, ami lassan landolásba fordult át.

//előzmény: Lőtér //

Sheena a dossziékat tanulmányozva megtudhat mindent a hajóútról, amit szeretne, és ezért nem válaszolt Szellem az erre vonatkozó kérdéseire, na meg persze azért sem, mert fogalma sem volt róla, hogy mi lehet a válasz. Az út amúgy több napig is eltart, de ha követik az előző két támadásnál bevált normát, a nő már a reggelt sem tölthető a hajó fedélzetén, na persze ahhoz előbb fel kell jutnia rá valahogy.

A kikötőt szokatlanul jól őrzik, bár tudva, hogy mit szállít a teherhajó, melyre épp fellopózni készül, ez nem is meglepő annyira. Legalább egy tucat fegyveres őr mászkál fel alá a hatalmas konténerek közt, zseblámpáikkal pásztázva a rakpartot, illetve jó néhány négylábú társuk is szimatol az illetéktelen behatolók után kutatva. Ami a hajót illeti, egy óriási gépi daru még mindig konténereket pakol rá. A legénységnek semmi nyoma, viszont ha lehet, még több katona őrzi, mint a rakpartot, és ezt nem is próbálják titkolni. Az ő kezükben gépfegyver van, és ha Sheena jobban megnézi őket, egyik másik ismerős is lehet számára a csatornában átélt kalandból, igaz, most sokkal jobb színben vannak, mint akkor voltak.

Szellem volt olyan rendes, és elrejtett egy konténerben némi élelmet, ülő alkalmatosságot, és egy laptopot, hogy partnere ne unatkozzon, amíg a kalózok végre megtámadják a hajót, már csak el kell jutnia oda...

Mivel új telefonnal nem, csak egy távoli ígérettel lettem gazdagabb Szellem részéről mielőtt szokásához híven kámforrá vált, így nem maradt más hátra, hogy tüzetesebben tanulmányozzam a rendelkezésemre bocsátott anyagot, főleg a hajó tervrajzát, ami nagy hasznomra lehet, ha fel akarok jutni a hajóra és ott észrevétlenné válni.
A hajó indulásának előestéjén már a kikötőben kuporogtam az egyik dokk tetején, hogy felmérjem a terepet és figyelemmel kísérjem az őrjáratokat.
Kellően felszerelkeztem, hogy azért ha harcra kerül a sor, legyen mivel védekeznem, de azért kellően mozgékony is tudjak maradni. Az ilyen „láthatatlan” bevetéseken szokásos testhez simuló fekete ruhában voltam, melynek kapucnija eltakarta befont szőke hajamat.
Tudva, hogy milyen szállítmányt pakolnak fel és, hogy kiket bízott meg a hajó őrzésével szellemes kollégám, nem lepett meg a sok biztonsági intézkedés.
Pár órás szemrevételezés után már el is döntöttem, hogy a daru és a még bepakolásra váró áru segítségével jutok fel a fedélzetre.
Kikerülve a párosával közlekedő őröket, konténertől konténerig lopózva jutotta el a soron következő és beemelendő rakományig, ahol egy könnyed mozdulattal szökkentem fel annak tetejére, majd hasra feküdve olvadtam bele az éjszakába.
Erősen kapaszkodtam miközben a daru felemelte, majd a rajtérbe engedte a szállítmányt, ahol igénybe véve a párduc éjszakai látásmódját, megkerestem a Szellem által lakályosan berendezett kuckómat, és türelmesen vártam, hogy eljöjjön az én időm.

Sheena a tőle szokott macskaügyességgel ugrál egyik konténerről a másikra, elkerülve az őrség figyelmét, de még az utána szaglászó kutyákét is. Egy pont ide, a baj csak az, hogy így azt sem lehet kizárni, hogy a fedélzetre mások is feljuthattak illetéktelenül. Normális esetben ez csupán paranoiás képzelgés lenne, ma éjjel azonban egészen biztos, hogy valaki megpróbálja majd eltéríteni ezt a hajót...
A fedélzeten sem ütközik komoly nehézségekbe, ott már a kutyák miatt sem kell aggódnia, ruszki cimborái pedig egyszer már bizonyították, hogy a nyomába sem érhetnek, így nem csoda, hogy most sem tudják fülön csípni őt. Gond nélkül jut el kis fészkébe, ahol a telefonjánál jóval korszerűbb laptop vár rá. Hogy ne unatkozzon amíg a hajó kifut a nyílt tengerre, Szellem előzékenyen feltöltött pár filmet a készülékre, mint például a Tökéletes Trükk című műremeket, a Cloverfield névre keresztelt Horror-t, A fűszerek hercegnője című indiai filmet, illetve a listáról nem maradt le az új Star Trek film, illetve a V mint Vérbosszú sem. Persze a gépen van Wifi, szóval ha egyik színész sem szimpatikus a nőnek, valahogy csak el lesz ebben a néhány órában.

Bárhogy is tölti a nő a szabadidejét, a következő durván 7 óra eseménytelenül telik - kivéve persze, ha elmászkál, vagy fülhallgató nélkül nézi valamelyik filmet, teljes hangerőn, bár az nem rá vallana. Az egyetlen érdekesnek mondható esemény a hajón az, amikor két őr a falnak támaszkodva meséli egymásnak kalandjait ebben a színes szakmában, ám mivel Sheena egy szót sem ért a nyelvükön, amennyire tudja akár a sörbundás hús receptjén is vitatkozhatnak éppen.
A hetedik óra végére azonban valami megváltozik. Nem történik semmi nagyon feltűnő, csak elhallgatnak az őrök, mintha mindenkinek takarodót fújtak volna. Ha Sheena fülel, hiperérzékeny hallásának köszönhetően kiszűrheti, hogy valakik nagyon óvatosan próbálnak mozognia fedélzeten, páran még az ő konténere előtt is elhaladnak.
-Sehol senki - suttogja valaki, ezúttal már angolul, s az orosz akcentus is teljesen eltűnt, bár sokkal valószínűbb, hogy nem is volt neki soha, hisz ez már egy másik hang.
Ha Sheena kilép rejtekhelyéről, láthatja, hogy két fekete búvárruhába öltözött ember áll előtte, gépfegyvert szorongatva. Csurom vizesek, úgyhogy kétség sem férhet hozzá, honnan jöttek. Érdemes amúgy előbújnia, hisz a nyugalmat a következő másodpercben géppuskaropogás töri meg. Az eddig bujkáló oroszok most felfedték magukat, hogy ólomesőt zúdítsanak a potyautasokra. A csapda eddig remekül működik, bár aki tervezte úgy tűnik kifelejtette azt a helyet, ahol most a bérgyilkosnő tartózkodik, az előtte álló két behatolóra ugyanis nem tüzel senki.

Miközben a fél fülemen a fülhallgatóval a Szellem által rendelkezésemre bocsátott filmek között tallóztam, emlékeztettem magam, hogy külön köszönjem meg neki A Fűszerek hercegnője című darabot. Mivel egy jó darabig semmi érdekes és említésre méltó nem történt, ezért néha fel-felálltam, hogy megmozgassam magam, és ne gémberedjek el.
Hallottam mikor az őrök kicsit megálltak a konténerem előtt dumcsizni, de mivel nem tudok a nyelvükön, így egy pár perces hallhatózás után elvesztettem irántuk az érdeklődésemet.
Viszont egy óra múlva épp a csend volt az, ami feltűnt és kikapcsolva mindent a konténerben, teljes testemmel a külvilágra kezdtem koncentrálni. Szinte éreztem a lopakodók lépteit és halk neszezését, majd a kiélesedett hallásomba szinte belerobbant a suttogás, ami biztosította a betolakodókat, hogy nincs mitől tartaniuk. És mennyire tévedtek!
Mivel az én konténeremnek felül is volt egy kibúvó nyílása, most ezt az útvonalat választottam, hogy körülnézzek odakinn. A konténer szélénél lehasaltam és lenézve megláttam a két fekete búvárruhás fickót, akikről még csöpögött a víz, jól mutatva, hogy most másztak ki a vízből, és szép nagy fegyvereket is szorongattak hozzá.
Mielőtt akcióba lendülhettem volna, a csendet heves golyózápor verte fel, ami bizonyította, hogy orosz cimboráinkat sem kell félteni, teszik a dolgukat rendesen.
A két fóka viszont alattam, valahogy kiesett a szórásból, és már szinte láttam a képükre kúszó vigyort, hogy majd aztán ők milyen jól meglepik a legénységet, mikor halkan lehuppantam a hátuk mögött, egyik kezemben a késemmel, a másikon a kieresztett karmaimmal.
- Csak nem eltévedtetek fiúkák? – öltöttem fel a legmegnyerőbb mosolyomat, miközben halkan rájuk szóltam.
A két férfit, mintha dróton rángatták volna úgy fordultak meg, már tüzelésre emelve is a fegyvereiket, de a késem sziszegve szelve a levegőt az egyiknek azonnal átvágta a torkát, a másiknak a karmaim mélyedtek a szemébe, egészen az agyáig. Egy lövésre sem volt idejük.
- Nagy udvariatlanság, nem válaszolni egy hölgynek! – hajoltam le a hullákhoz és töröltem meg a véres kést és a körmeimet a ruhájukban, majd a fegyverropogás felé osontam, hogyha kell besegítsek orosz barátainknak.

A két férfi balerinákat megszégyenítő piruettet mutat be, ahogy megfordulnak tengelyük körül, még egyszer utoljára. Holttestük némán puffan a hajó fedélzetén, de legalábbis elnyomja a fegyverropogás, mely minden irányból feléjük zúdul. Egyébként, Sheena áldozatai valóban bunkók. Csak fekszenek ott, és úgy tesznek, mintha nem is szólt volna hozzájuk senki, borzasztó...

Pár méterre a nőtől igencsak egyoldalú küzdelem alakult ki az oroszok, és a búvárok közt. Az utóbbi csapatnak két tagja is holtan fekszik a földön, a maradék három pedig fedezékbe húzódva várja, hogy beteljesedjen sorsuk, viszonozni azonban nem hajlandóak a tüzet. A nő éles szeme kiszúrhatja, hogy a támadó csapat egyetlen lövés sem adott le, hisz golyó ütötte nyomok csak az ő térfelükön helyezkednek el a hajón, azok viszont szépen szaporodnak. Amennyiben a nő úgy dönt, hogy besegít a "harcba", ebből a szögből teljesen védtelenek mindhárman, így legfeljebb olyan kihívást jelent számára az ütközet, mint egy mesterlövésznek a céllövölde a búcsúban, ha a otthonról hoz fegyvert. Persze, ha vár egy kicsit, a helyzet gyorsan megváltozik, ugyanis az egyik orosz átlendül a korláton, és lezuhan, pont a nő előtt. A másik még mindig a két búvárral hadakozik, akiknek fegyvertelenül ugyan, de sikerült a hátukba kerülnie, és kirúgni a fegyvert a kezükből. A földön nyöszörgő ruszki kivéve egyenlőre senki sem foglalkozik Sheena-val, és az igazat megvallva ő sem zavar sok vizet.

A távolban időközben elhalnak a csata zajai. Remélhetőleg ez azt jelenti, hogy a csapda bevált, és minden rosszfiú elpatkolt, nem pedig az ellenkezőjét. Akárhogy is, Szellem nem búvárokkal számolt, szóval lehet életben kéne hagyni egyet, ha már a hajójukra nem tud fellopakodni senki.

A konténerek takarásában tovább osonva már látok is pár csatázó felet, habár ahogy elnézem elég egyoldalú a küzdelem, hiszen csak orosz barátaink lőnek, a búvárruhások meg kuporognak a fedezékben, de ez sem óvta meg őket, hogy az öt előttem lévőből, már kettő nem holtan feküdjön a padlón.
Mivel engem nem láttak és nem is számítottak a megjelenésemre, így tiszta célpontok voltak, simán leszedhettem volna őket, de nem szándékoztam felfedni magam a hajó személyzete előtt, így még vártam egy kicsit. Az oroszok a helyzet magaslatán voltak, nem hiszem, hogy kellene az én segítségem is. Aztán viszont az egyik elvtárs szép ívet húzva éppen az orrom előtt landolt és az kíntól terhes tekintetét látva nem volt kétséges, hogy nem jószántából.
Nem törődtem vele, hiszen a habos vér, ami a száján bugyogott fel, tüdőlövést sejtetett, így sem engem nem tudott elárulni, és én sem tudtam rajta segíteni. Mivel a másik társa is eléggé szorongatott helyzetbe került, hiszen a fegyvere nagyot csattanva repült a korlátnak, és most három felettébb dühöz fókával nézett szembe, azért elgondolkoztam, hogy mégis csak közbe kéne lépnek, főleg, mivel Szellem gondosan felépített tervével akadt egy kis gond, mégpedig, hogy a hajó, ahová át kellett volna szivárognom, éppen nem volt sehol.
Búvárok viszont ige, és jó lett volna megtudni, hogy merre is találom azt az úszó járművet, vagy a bázisukat. Ezt viszont halottaktól nem igazán lehet megtudni, így legalább egy nyelvre szükségem lesz.
Előhúztam hát a hangtompítós fegyveremet és miközben én ilyen jól elgondoltam, hogyan tovább, az egyik gumiruhásnak az orosz sikeresen kitörte a nyakát, de közben a másik kettő sem tétlenkedett, így orosz haverom egy késsel a hátában hullott át a korláton, a tengerbe.
Na, mivel már szemtanú sem akadt, hiszen Szellem a saját embereire tiltást rendelt el, így csak egy kalózmadarat kellett kiiktatni, aki szépen el is hanyatlott a fejlövéstől, a másikat, csak combon lőttem, hogy azért még tudjon beszélni. Mivel a hajón eddigre már aránylag megszűntek a csatazajok, nem ártott, ha nem hangoskodunk mi sem. Gyorsan a földön vonagló férfihoz siettem.

Ahogy Sheena helyből felugrik az emeletre, minden szem rá szegeződik. A búvár, aki leszúrta az oroszt, és elvette tőle a fegyvert csak egy másodperccel marad le az alkalomról, hogy a nőre tüzelhessen, így azonban meg kell elégednie a golyóval a két szeme közt. Mellette álló társa már ugrana is az elejtett fegyverért, de ő sem marad ki a jóból. Sérült lábát szorongatva esik hanyatt, mikor pedig a nő torkon ragadja őt, egy gyors mozdulattal előkapja kését, hogy azt Párducba döfhesse.

Ez alatt az alattuk kuksoló 3 férfi előbújik fedezékéből, mivel már senki sem lövöldöz rájuk, és a trió legszemfülesebb tagja már rohan is a földön fekvő oroszhoz, hogy megszerezze annak puskáját. Amint a kezében van a fegyver, tüzet nyit Sheena-ra, és a földön fetrengő társára is, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ez utóbbira csak azért, mert nem látja őt, és egyébként sem hiszi, hogy még életben lenne. A szőke ciklon még talán félre tud ugrani a lövedékek elől, reménybeli fogja azonban nem ilyen szerencsés. A kalasnyikov lövedékei kíméletlenül szaggatják szét mellkasát, ahogy áthatolnak a fémpadlón, és utána őrajta is.
-Azt hiszem elkaptam! - Kiáltja a fegyveres, mikor meglátja a lukakon át lecsöpögő vért.

Idő közben, a hajó másik oldalán a kormányos az életéért küzd. Nem sokkal korábban szemtanúja volt annak, hogy valami szétmarcangolja egyik védelmezőjét, és most attól fél, ő lesz a következő. Ahogy a fedélzeten szalad, orra bukik valamiben. Két láb az, ami kigáncsolta, és egy másik, reszkető oroszhoz tartoznak. Mielőtt bármit is szólhatna, valami rakétaként lövell kia vízből, és egyenesen mellettük landol. A kopasz, pikkelyes bőrű férfi rávicsorít mint a 200, borotvaéles cápafogával, majd fémes puffanást hallat, és elfől, mint egy zsák.
-Az asszonytól tanultam - szól egy másik figura, ki az előbb még nem állt itt. Kezét nyújtja a két embernek, és miután a kormányost a dolgára küldte, a zsoldoshoz szól. - A hajó farában gondjaink vannak. Mindenki középen gyülekezik. - A még mindig remegő férfi kezébe nyomja a kalasnyikovot, melyet a földön talált meg. - Ennek még nincs vége, nyomás!
Szellem kámforrá válik, csatlósa pedig követi utasítását.

Alig, hogy meginterjúvoltam volna a sebesült vízipatkányt, hogy mi is a helyzet, már perdültem is arrébb, hiszen már szaggatták is fel a golyók a padlót, ahol az előbb álltam.
~ Még jó, hogy kiválóak a reflexeim, meg a hallásom! ~
Az előző áldozatomnak viszont nem volt ilyen szerencséje, mert vagy tíz golyó is a mellkasán igyekezett kifelé.
Már tudtam, hogy hibáztam és azonnal beleolvadtam a sötét árnyakba, hiszen még három ilyen búvárruhás óvakodott a fedélzeten és az egyik kezében még ott füstölgött az előző sorozatot kilövő fegyver.
Még jó, hogy a társuk vére megtévesztette őket, így nagyobb esélyem volt meglepni őket.
Most nem bíztam semmit a véletlenre, így átalakultam és halkan lopakodva igyekeztem becserkészni őket. Szerencsémre szétváltak, hogy jobban áttekintsék a terepet így az egyiket pont alattam érte a végzete. Ahogy a nyakába huppantam, és egy csapással leszakítottam a fejét, nem igazán fogta fel, hogy mi történhetett vele, sőt egy nyikkanást sem hallatott, így a többiek nem sejtettek semmit. A másiknak a lábát kaptam el, így volt ideje bőven ordítani, ahogy én is azt tettem, remélve, hogy a puskás harmadik addigra összecsinálja magát.