Central Park

-Rendben, vigyázz magadra - szól a távozó lány után, majd mélyet sóhajt, mikor rádöbben, mennyire üres lett hirtelen ez a lakás, majd amikor rádöbben, hogy ez az ami nyomja a lelkét, na akkor aztán pláne összezavarodik. - Ó ne, csak most kapcsolok, ez a csaj lett a második leghosszabb párkapcsolatom!
~Ó ne? Most ezt mégis mire véljem? Talán nem tettszik? Dehogynem! Akkor meg? Ennek nem lesz jó vége, meg fogja öletni magát miattam, vagy rájön mi vagyok, és elhagy! Együtt sem vagytok, és máris a szakításotokat tervezed? Szánalmas vagy!~
-BEFOGNÁTOK BÉGRE ODAFENT?! - Ordítja a plafon felé hajtva fejét.
~Elég ebből, kezdek becsavarodni! Na jó, kinyírom a társaim, hogy ne bánthassák őt, aztán lelépek...de csak hétfőn, már megegyeztünk a kínai hétvégében.~

-Valójában, egyáltalán nem az - feleli, s közben behelyez egy nagy adag csirkét a szájába. - Az üldözőink között van egy nő, akire ez nagyon is ráillene. A neve állítólag Sadie, de sosem beszél, úgyhogy nem lehetek biztos benne...
Ezután elmesél mindent az izraeli nőről, ki jobb napjain a különleges erőknél szolgált, mígnem egy szerencsétlen éjszakán pár katonatársa leitatta őt, és másnap meztelenül ébredt a kocsma mosdójában. Az eset után levadászta mindhárom férfit, és egyenként végezte ki őket, nagyon-nagyon lassan. Később persze elkapták, és kis híján ki is végezték, de aztán szőrén szálán eltűnt a magánzárkájából, mielőtt alkalmuk lett volna rá.
-Sajnos kétlem, hogy hálából nem fog agyonlőni, ha újra találkozunk - fejezi be a mesét keserűen. Bár az erős túlzás lenne, hogy teljesen őszinte volt Lynn-el az utóbbi pár hétben, az viszont bizonyos, közvetlenebb volt vele, mint eddig bárkivel, és egyedülálló módon még meg is bízott benne.
-Nyugodj meg, ügyes a csaj, de neked a nyomodba sem ér - próbálja megnyugtatni, miközben közelebb húzódik hozzá, s ha most sem ellenkezik, finoman átkarolja őt megint. - És úgysem hagynám, hogy bántsanak...

Ezt az idilli(?) pillanatot zavarja meg a bejárati ajtó, ahogy nagy robajjal repül keresztül a kis lakáson. A férfi, ki belép rajta alig fér az ingatlanba, erről pedig, és legendásan bamba képéről Lynn is felismerheti őt, hisz Szellem korábban már mesélt róla.
-A bivaly. Egy másik mutánsvadász, aki a nyomunkban van. Egyébként ember, de nem látszik rajta...szegény 15 kilóval született, 6 éves korában pedig már akkora volt, mint én most. Szegényt elég randa képpel áldotta meg a sors, a testi adottságai viszont hasznos tagjává tették a csapatnak, ugyanis amilyen hülye, olyan erőd. Az intelligenciájáról pedig annyit, hogy még a saját nevét sem tudja lebetűzni....ami ugye Ed...

Szellem, ígéretéhez híven azonnal felpattan az ágyról, s elállja a monstrum útját, bár azt még maga sem tudja, hogyan állíthatná meg őt, hisz korábban már látta, milyen változékony tud lenni az ember csontja a Bivaly kezei közt.
~Francért nem tudott 2 perccel később jönni...mert ugye lett volna időm befejezni a vacsit!~
A tálkája egyébként már régen üres...

Megrendülten hallgattam a szomorú történetet Sadie-ről. Szegény lány! És nekem őt kellene az ellenségemnek neveznem? Teljes mértékben az ő pártját fogtam (a gyilkosságaitól eltekintve), itt ő volt a kimondhatatlanul ocsmány és megalázó módon megsértett fél, nem állhatok be én is a sorba, hogy megint csak többen legyenek azok között, akik csak bántani akarják őt.
Ezt el is mondtam Szellemnek (aki egyébként még korábban megnyugtatott, hogy nem zavarja, ha így szólítom).
-Nem lehetne valahogy meggyőzni őt, hogy inkább hagyja, hogy segítsünk neki?... Valahogy... Nem akarok én is ártani neki, elvégre szerencsétlen már így is annyit...
Nem érhettem a védőbeszédem végére, ugyanis alig két-három másodperc leforgása alatt az otthonom romhalmazzá vált. Az erőszakos noszogatásnak engedő ajtónak annyi volt, csak úgy, mint a szék-asztal-számítógép hármasának, amire rádőlt. Emellett balra, csupán az ágyamnak volt helye, az viszonylag könnyen megúszta annyival, hogy a huzatok maszatosak lettek rájuk ejtett szezámos csirkétől és a krumplitól, és a mellettük megrongált bútorok egy-egy elhasadó része felsértette az ágyneműk és a matrac anyagát.
Én pedig ott álltam a káosz közepette a betolakodóra bámulva, aki nem lehetett más, mint Ed, a Bivaly, és a halálfélelmem, felháborodásom, megszeppentségem közepette mégis ez volt az első, ami kijött a torkomon:
-Fezzik?!
Szellem pedig addigra már a Bivaly előtt is díszeleg, nyilván, hogy útját állja, de ez engem legalább annyira feldühített, mint a lakásom leamortizálása. Így aztán már pattantam is, hogy közé és Ed közé álljak.
-Szerintem nagyon jól elláttam a sebedet - sziszegtem hátra. - Nem hagyom, hogy miattad tönkretegyék a mesterművemet.
Az alkalmatlankodó monstrum belépőjét nézvén, nem hittem, hogy van értelme a békés tárgyalásnak. Megfeledkezve hát az előbbi felfedezésemről, hogy akár az egyik kedvenc regényem egyik kedvenc szereplője is állhatna előttem, oldalra nyúltam a konyhasarok felé, és vakon kutatni kezdtem valami használható tárgy után. Nyomban a kezembe is akadt egy fém tálca. Jó szorosan markoltam, mert Ed eddigre már a magasba is emelt.
Nekem csak a magamnál jól könnyebb edényt kellett a magasba emelnem, hogy kellő lendületet gyűjtsek, és lesújthassak vele az arcába, remélvén, hogy legalább megroggyan tőle a térde.
Nos, nem roggyant meg, viszont az Ed-formájú horpadás olyannyira kidíszítette a tálcát, hogy kénytelen voltam belátni, dobhatom ki azt is, sok más egyébbel együtt. Csapkodtam, rúgkapáltam, egyik sem bizonyult hatásosnak.
A tálca-akcióval csak még jobban felbőszített Ed eddigre pedig már a feje fölé emelt, dobásra készen.
-Menj arrébb - kiáltottam hátra, remélve, hogy Szellem a döntő pillanatban tényleg nem fog mögöttem (+alattam) tartózkodni.
Amint a Bivaly előre lendítette a kezeit, vízzé váltam, és végigfolyva a hátán a földre loccsantam. Ő váratlanul elvesztve azt a súlyt, amit a dobás, valamint az egyensúlya megtartásának eredményességéért még belekalkulált, az előrehúzó, ráadásul általa jókora lendület miatt előrezuhant. Szerencsémre, amilyen erős volt, olyan lomha, úgyhogy nem tudta megtámasztani magát, így aztán végigdőlt a be- és ripityára tört ajtón.
Nem úgy tűnt, mint akiben ez komolyabb kárt tett volna, de mégis többet, mint a tálca, ráadásul legalább a földre került.

Szellem szívesen elmélázna azon, hogy vajh miért van az, hogy bár szinte senkinek sem ekként mutatkozik be, mégis majdnem mindenki így szólítja őt, aki túléli első találkozásukat, de persze az óriás rosszul viseli, ha nem vele foglalkoznak, a körülötte lévők csontjairól nem is beszélve, szóval felkészül a harcra.
-Mi? - Kérdi döbbenten, mikor a lány félrelöki őt az útból, s arra készül, hogy helyette zúzza le támadójukat. Fizikai erőt tekintve persze teljesen mindegy, melyikük bokszol vele, kárt úgysem tehetnek benne, az viszont ki van zárva, hogy csak áll is...
~AZTA!!~
Alig sikerül eltűnnie a felé lendülő óriás elől, kinek sikerül összetörnie mindent amire ráesik. Az íróasztal, a székek, és szegény számítógép sem ússzák meg, hogy porrá zúzza őket ez a monstrum, áldozatuk azonban hiába való, hisz nagy, és buta gyilkosuk már tápászkodik is fel. Legszívesebben hátba szúrná őt az első kezébe akadó hegyes tárggyal, hogy úgy maradjon, de valamiért ezt nem akarja megtenni lakótársa előtt.
-Gyere! - Kiáltja, s kézen ragadja Lynn-t, ha már visszaváltozott emberré. Amennyiben nem, úgy csak reménykedik benne, hogy az imádott tócsa követi őt a folyosóra, ami valamivel tágasabb, mint ez a garzon, ezért a felé dobott késnek pont volt annyi helye, hogy ne a fejébe, csak az ajtófélfába álljon bele. Sadie előttük áll, s bár idővel ki fog fogyni a pengékből, ők ketten előbb fogynak el, ha nem tesznek valamit, sok idejük pedig nincs eldönteni, hogy mit, a mögülük érkező földrengés ugyanis annak adta tanúbizonyságát, hogy Fezzik is felkelt végre. Amennyiben Lynn ember, sokatmondó pillantást vet rá, s az utolsó pillanatban köddé válik, mielőtt eltalálhatná őt Sadie következő kése, vagy elsodorhatná őket az óriás.
~Remélem veszi a lapot a csaj, és eltűnik. Már úgy hozzászoktam...~
A világért sem gondolná, hogy megkedvelte, vagy még durvábbat, így is kellően lelassult a reakcióideje jövendőbeli párja társaságában. Ha sikerült a terve, Sadie első kézből tudja meg, miért nem randizik senki nagyra nőtt kollégájával, mikor az hegyomlásként zúdul rá a folyosón. Szellem minden esetre követő kedvenc folyadékhalmazát, hogy aztán mellette jelenjen meg újra, bárhol is lesz az.
-Na jó, akkor...
Mondandója félbeszakad, mikor a vörös pontot látva megragadja a lányt, és szorosan magához húzza őt, el a lövedék útjából, ami így a falba csapódik. A mennydörgés csak másodpercekkel később éri be a kilőtt golyót. Hátát a falnak támasztva, Lynn-t is szorosan ölelve próbálja kitalálni, honnan tüzelt az orvlövész.
-Itt sem maradhatunk!
Ez a harmadik bérgyilkos lesz, kit csak kalóznak neveznek társai, főleg, mert fogalmuk sincs, mi lehet az igazi neve, bár ez igaz a csapat minden tagjára. A fickó elvesztette az egyik szemét valami háborúban, amiben állítólag részt vett, de a maradék bőven elég hozzá, hogy bárkit leszedjen, bármilyen távolságból.

Nagyon felgyorsultak az események. Még épp hogy elkezdhettem örülni aprócska győzelmemnek, amivel legalább kis időre padlóra küldhettem hatalmas ellenfelemet, mikor már a folyosón is találtam magam. Ismét emberi formában szörnyedhettem el az élethez való ragaszkodásom elleni igen éles kritikán. Aztán még párszor. Az úgy tűnt, semmiből előbukkanó nő, úgy tűnt sosem fog kifogyni a késekből, amiket nagy serényen dobált felénk.
Segélykérően néztem Szellemre, aki beszédes tekintetre beszédes tekintettel felel. Kimondhatatlanul örültem, hogy ő sokkal hatékonyabban tudja megőrizni lélekjelenlétét, mint én, így aztán hamarosan ismét átalakulva menekültem, és még a szemem sarkából láthattam, ahogy Szellem szintén alakot vált, egészen pontosan füstté válik, ezúttal sokkal eredményesebben, mint mikor a műtétje után próbálkozott vele. Ezt követően két ellenfelünk máris kiiktatta egymást. Egy, akit mélységesen szántam, és egy, akinek alteregóját mélységesen imádtam.
Mikor ismét voltak lábaim amikre, és kezeim, amikkel támaszkodhattam, már úgy véltem bőven idő pihegésre, hiszen, nincs már semmi veszély körülöttünk. Úgy tűnt ennek Szellem is épp úgy örült, mint én, mert túláradt boldogságát nyomban ki is fejezte egy hatalmas, szenvedélyes öleléssel. Igaz, aznap is figyelmeztetnem kellett ébredés után, hogy a helyszűke nem egyenlő a pimaszság létjogosultságával, de akkor én is úgy örültem a hirtelen visszaszerzett biztonságunknak, hogy hevesen viszonoztam az ölelését.
Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy Szellem mozdulatának több köze volt az életösztönhöz, mint az érzelmeknek. Úgy éreztem, hogy a golyózáporban és a kínosan félreértett helyzetben túlontúl sok oka van már annak, miért is lenne olyan remek, ha végre megnyílna alattam a föld és elnyelne.
-Én is tudom - jelentettem ki, miközben arrébb taszítottam Szellemet, jelezvén, hogy nem is vágyom annyira az ölelésére.
A falra tekintve megláttam a lambérián egy hosszú csíkot, amit nyilván az egyik célt tévesztett golyó vájt rajta. A folyosó mindkét oldalán volt ablak, de csak a hozzánk közelebbi tört be, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni, hogy a kétirányú nyílként is funkcionáló véset melyik irányba mutatott helyesen.
Intettem Szellemnek, hogy maradjon nyugton. Leguggoltam, és a romok közé nyúlva kihalásztam egy szilánkot, ami valaha a falra erősített tükör széle volt. Felegyenesedtem, és a tükördarabot kissé ferdén magam elé tartva, hogy rendesen ráláthassak a szemközti épületre, az ablak felé hajítottam egy, szintén a törmelék alól kiguberált hosszú kabátot.
A merénylő azonnal rálőtt, úgyhogy örültem is, hogy a kabát már úgyis használhatatlanná vált, mert nyomban keletkezett rajta három félreismerhetetlen füstölgő lyuk.
Ami pedig ennél is fontosabb, én megláthattam annak a villanásnak a tükörképét, amire számítottam.
-A tűzlépcsőn van, az ötödik emeleten, balról a hatodik ablaknál - jelentettem Szellemnek. - Ha kirombolunk a kapun át, ugyanúgy le tud szedni, mintha tárt karokkal beállnánk ide az ablak elé. Átváltozhatunk, de előbb-utóbb úgyis meg fog találni. Mit csináljunk?

Egyre érdekesebben éli meg Lynn reakcióit, most például alig tudott magában tartani egy rosszalló morgást, mikor a nő el lökte őt magától, annak ellenére, hogy eredetileg ő sem ölelésnek szánta azt a mozdulatot, csak valahogy az lett belőle. Mindene esetre belátta, hogy jobb lenne a az orvlövésszel foglalkozni, társa azonban megelőzte ezzel. Ámélkodva figyeli, milyen gyakorlott mozdulatokkal deríti ki a lány, hogy mégis merről lőnek, gyakorlatilag még nála is profibban, s mikor a pontos helyzetét is meghatározza, már félreérthetetlen szándékkal öleli magához a lányt, s nyom egy hatalmas puszit a homlokára.
-Légy a feleségem, de tényleg - szól nevetve, majd vonásai elhalványulnak, ahogy újra eltűnik - egy pillanat, elintézem őt.
A puskás ellenfelek mindig is a specialitása voltak, ezért a kalóz sem jelenthet neki gondot. Először puskája tárát üríti, majd tartalék fegyveréből lop ki minden lőszert, végül pedig a kését is elcseni, biztos ami biztos. Ezek után jelenik csak meg mögötte, kapja ki a kezéből a puskát, és vágja vele fejbe úgy, hogy szerencsétlen legurul a lépcsőn. Lynn-re való tekintettel úgy intézte, hogy életben maradjon, de lövöldözni nem fog megint egyhamar, az biztos.
-Jól van, mehetünk! - Szól újra, mikor már a nő mellett áll. Kézen fogja őt, és úgy vezeti ki az épületből, nem törődve azzal az aprósággal, hogy az egyébként évek óta itt élő diáklány szinte biztosan jobban tudja az utat nála. A nagy rohanásban nincs idő ilyesmiket gondolkodni. - Fezzik a nyomunkban van! Nem tudom, hogyan csinálja, de követ minket, az utcán viszont biztosan nem fog próbálkozni semmivel.
~Kivéve, hogy megesz....igazándiból van olyan aberrált szegény, hogy lehet még azt sem tudja, törvény tiltja a gyilkolást. Ez a nap sosem ér már véget?~

Szellem nem válaszolt a kérdésemre, helyette lapockaropogtató ölelésben részesített (és ez már tényleg igazi ölelés volt!), sőt még egy jókora puszi is csattant a homlokomon. Ezúttal már nem tiltakoztam az előzőhöz hasonló heves gőggel, inkább folytam az árral, és kiélveztem fenékig, már amennyire szorongatott helyzetünk megengedte.
Mosolyogva hunytam le a szemem, ahogy az ajka a homlokomhoz ért, aztán kezeimet a mellkasára támasztva olvadtam bele az ölelésébe. Hátrahajtottam a fejem, lábujjhegyre álltam, és viszonoztam a pusziját. Én az arcára adtam, mert a homlokát nem értem volna fel, aztán gyorsan vissza is hajtottam a fejem.
Házassági ajánlatára mosolyom széles vigyorrá változott, ahogy belekuncogtam a vállába.
-Hogyne, csak tarts ki a kezem az ablak elé, hogy gyűrű híján legalább körbelőjék az ujjamat.
Bár fogalmam sem volt, hogy szándékozik elintézni a mesterlövészt, és különösebben sok kedvem sem volt kibontakozni az ölelésből, egyszerre figyeltem csalódottan, kíváncsian és aggódóan mindazt, ami a szemem elé tárult. Vagyis azt, hogy Szellem eltűnt, aztán a lövések megszűntek, végül egy sötét alak gurult le a szemközti lépcsőn.
Mikor visszaért, nyikkanni sem volt időm, máris loholhattam Szellem nyomában az utca felé, mivel utánunk meg a Bivaly loholt. Érdeklődve hallgattam Szellem okfejtését, hogy miért leszünk nagyobb biztonságban az utcán, elvégre eddigre már a fél ház a folyosókon toporgott, hogy megnézhessék, mi ez az égtelen lárma.
-Hívják a mentőket és a rendőrséget - kiáltottam oda az alattam lakó néninek, ahogy elrohantunk mellette.
Döngött a lábunk alatt a padló, mivel a Bivaly akkora volt, hogy fajtájának az egész csordája játszi könnyedséggel verte volna meg bújócskában. Ő teljes komolysággal minket, ha utolér, úgyhogy nagyon kellett szednünk a lábunkat, hogy lerázzuk.
Odakint még nedves volt minden szabad felület az egész napos esőzés miatt. A vizes útról visszatükröződő lámpák fénye miatt még világosabbnak tűnt a környék. Viszonylag sokan is voltak odakint a kései óra ellenére, de ez is csak akkor számíthatott valamit, ha Ed tényleg nem olyan ostoba, hogy szemtanúk előtt próbáljon végezni velünk.
Csupán erre apellálni nem éreztem hajlandóságot, ezért rögtön az első sikátorhoz érve, mikor még nem hallottam magunk mögül arra utaló zajt, hogy a Bivaly szintén kiért volna az utcára (tehát a jókora kapu tokostul való kiszakadásának semmivel sem összetéveszthető hangját), befordultam Szellemet is magammal húzva. A következő tettem nem volt más, mint hogy fejest ugrottam egy nyitott konténerbe, aztán kinyúltam, és látványosan letojva Szellem esetleges ellenvetéseit, magam után rántottam. A konténert félig megtöltő szemét kellőképpen gondoskodott a kipárnázott becsapódási pontról, úgyhogy ezen a téren nem voltak gondok, ahogy azon sem, hogy a tető a rázkódás következtében lecsapódott, tökéletessé téve mocskos, büdös búvóhelyünket.
-Jól van, itt csak nem fog észrevenni - nyökögtem. - És most megtennéd, hogy leszállsz rólam?

A férfit enyhe bűntudat gyötörte. Nem elég, hogy hátba támadta egy barátját, majd félholtra verte, s lelökte a lépcsőn, de ráadásul egész idő alatt ott díszelgett arcán az a levakarhatatlan, sugárzó vigyor, mely Lynn puszija nyomán került oda. Arckifejezése, előbb elkövetett tettével párosítva azt eredményezi, hogy valami vészesen beteg állatnak látsszon kívülről, pedig tényleg nem a csontok ropogása okozta földöntúli boldogságát, becsszó.
-Nyugi anyjuk, szerzek igazit, amint innen kijutottunk.

Annyi mindenre koncentrálhatna menekülés közben, de valamiért mégis csak arra tud gondolni, hogy ennek a lánynak a lélekjelenléte nem semmi. Persze nem állíthatja, hogy nagy szakértője lenne annak, hogy kéne viselkednie egy orvostanhallgatónak, de szinte biztos, hogy kevés van köztük, aki ilyen nyilvánvalóan életveszélyes helyzetben is ennyire vagány lenne, mint ő. Már éppen megdicsérné ezért, mikor a lány egyszer csak egy konténert szemel ki búvóhelynek, s őt is magával rántja.
~Mennyi adrenalin van ebben a csajban? Jézusom!~
-Nem! - feleli, suttogó üvöltéssel. Furcsa kombináció, de nem lehetetlen. Egyébként sincs valami sok hely, viszont végül megsajnálja a lányt, ezért úgy fordul, hogy most ő legyen alul, Lynn pedig rajta feküdjön. - Egyébként egy ilyenben élt 15 éves koráig, szóval ne hidd, hogy nem fog itt keresni.
~Én láthatatlanná tudok válni, ő áttetszővé, és hova bújunk? A szemétbe! Esküszöm ha nem im....várjunk, mi van?~

A lelki válságra nincs idő, hisz a "török" egy rinocérosz kecsességével közelít feléjük, mintha csak valami vadászeb lenne, aki szagot fogott. Hamarosan a konténer mellé ér, és fel is tépi annak fedelét.
-Tűnjünk el. - Suttogja Szellem, ám a következő másodpercben még mindig ugyanolyan mozdulatlanul fekszik, mint az előzőben. Akár hihetnénk azt is, hogy lovagiasságból nem tűnik el, ám ez nem magyarázza miért marad akkor is, mikor ellenségük torkon ragadja őt.
~Már megint...valaki blokkolja a képességem...~

Szellem, bár megtagadta, hogy lehemperedjen rólam, azért idővel mégis összehozta, úgyhogy hamar én kerülhettem a gyömöszölő szerepébe. Amilyen zavarbaejtően kényelmes, annyira előnytelen volt ez a helyzet, hiszen, ha mégis ránk találnak, így jóval nehezebb lesz menekülőre fogni. Mindazonáltal nem aggódtam különösebben emiatt, hiszen legfeljebb átváltozunk. Ezt eddig azért nem találtam jó ötletnek, mert nem akartam, hogy a járókelők közül valaki meglássa a mutatványunkat.
-15 éves koráig?! - súgtam vissza hitetlenül. - Komolyan? Jézusom, milyen szülők vannak! Szegény kölyök!
Már épp kezdtem volna belelendülni a témába, amikor konténer és fedele huzatot csapva az arcunkba eltávolodtak egymástól. Szellem rögtön ki is adta a parancsot az azonnali indulásra, és én engedelmesen neki is láttam átváltozni.
Csak éppen nem sikerült. Megpróbáltam még egyszer. Hiába. Harmadszor. Időpocsékolás. A Bivaly közben elkapta Szellem torkát, ami a másodperc töredéke alatt söpört ki mindent a fejemből, csak az utóbbi időben legkedvesebbé vált barátom vörösödő arcának képe és az általa kiváltott reakció maradt meg.
A felhajtott fedél után nyúltam, majd hatalmas döndülés kíséretében a fojtogató fejére rántottam. Még hallgatni is fájdalmas volt fedél és fej találkozásának szimfóniáját, ő azonban csak gúnyos, bamba vigyort villantott felém.
-Engedd el! - kiabáltam rá, inkább felindulásból, mint engedelmességet várva, úgyhogy még közben előre vetettem magam, és elkaptam a karját. Nem tudtam lefeszíteni Szellem torkáról, úgyhogy mással próbálkoztam. A csupaizom, acélszerű csontozattal megáldott mamlasz hamarosan fel is üvöltött fájdalmában, ahogy a fogaim a bőrébe vájtak. Vér serkent ki az alkarjából, rácsorgott az államra, végül a kiszabadult Szellem arcára.
A fémes ízű juice-t magam mellé köptem a számból.
-Nem tudok átalakulni - jeleztem Szellemnek, aki ezzel persze nyilván tisztában volt, hiszen nem lehetett kellemes majdnem megfulladni. - Kell lennie itt valakinek, aki ezt csinálja.
Ez igazából kérés akart lenni, hogy csináljon vele valamit, de csak remélhettem, hogy megértette, mert nem volt sok időm magyarázkodni. A felbőszült, fájdalmas sebét szorongató Bivaly ismét felénk lendült, úgyhogy én meg felpattantam a konténer szélére, onnan pedig egyenesen az arca felé ugrottam. Megkapaszkodtam a vállában, majd félfordulattal továbbhimbálózva sikerült átvetnem a lábamat a tarkója mögött. Sikeresen felültem a nyakába.
-Ed! - üvöltöttem le neki. - Ed, hallgass ide, tudom, milyen borzalmas gyerekkorod lehetett, de ez nem megoldás. Csak hagyj minket békén, és megígérem, segítünk valahogy megkönnyíteni neked, amivel együtt kell élned.
A fejemben ez sokkal meghatóbban hangzott, mint kimondva, ennek tulajdonítottam, hogy az óriás alattam belemarkolt a derekamba, és megpróbált lehajítani magáról, ami sikerült is volna, ha én nem kapaszkodom meg jó erősen az állába, azt a veszélyt idézve elő, hogy a saját fejét is letépi velem együtt. Szorítása borzalmas kínt okozott, nem kisebb pánikkal, hogy ha ezt így folytatja, eltöri legalább a lengőbordáimat.
-Ed... ne csináld... nem kell ezt tenned...
A szorítás egyre fokozódott, nekem pedig döntenem kellett. Levegőt is már alig kaptam, ráadásul a bordatörés réme már csak nagyobbfajta csoda segítségével kerülhetett el.
-Sajnálom, Ed! - hörögtem.
Belevájtam, megszorítottam, kitéptem, és Ed, Fezzik, a Bivaly, a cserben hagyott fiúból vált gyilkos megvadult oroszlánként bődült fel. Arcán két széles patakban folyt a vér, ő pedig vakon dülöngél jobbra-balra, hogy alig bírtam lekászálódni a földre. A kezeimben tartott két nyálkás, kocsonyás golyóbist a kilógó inakkal a földre dobtam, aztán az oldalamat szorongatva felegyenesedtem, és Szellem után néztem.

~Hát igen, kevés kollégám rendelkezik boldog családi háttérrel, valami gubanc mindenkinél akadt.~
-Ha ez vigasztal, utána szép karriert futott be mutánsvadászként, és boldog, hogy azt csinálhatja, amit szeret.
Egyéb sziporkára nem jut idő, hisz torkon ragadják, és ahogy az életadó oxigén egyre kisebb mértékben jut el agyáig, úgy válik egyre sötétebbé a világ számára, amit utólag a fájdalmon kívül még azért is sajnál, mert a látvány, ahogy valaki érte harcol, és kockáztatja az életét biztosan szívderítő lett volna a számára. Azért nagyjából össze tudja rakni az eseményt, mikor a vérző fejű melákot térden állva látja, mögötte pedig a harcos hercegnőt, könyékig véresen.
~Legközelebb nem heccelem azzal, hogy szálljon be nyugodtan, ha sürget zuhanyzás közben...~
-Jól vagy? - Kérdi még mindig levegő után kapkodva, mialatt kikászálódik a szemetesből. Ezután ma már sokadszorra magához öleli kedvenc amazonját, ezúttal azonban semmilyen hajlandóságot nem mutat arra, hogy elengedje őt, hiába bűzlenek mind a ketten a vértől, és a szeméttől.
-Megöltél mindenkit! - Bömböli az óriás - Dirk, Suttogó, Sadie, Kalóz, és most engem is meg fogsz ölni!
Szellem csodálkozva néz Lynn-re, mint akit ártatlanul vádoltak meg, és háromnegyed részben ez igaz is.
-Nem öltem meg senkit! ~Ma legalábbis nem, a törpe halála pedig engem is meglepett.~ A kalózt csak kiütöttem, a másikra pedig te feküdtél rá, ami nem semmi, de csak túlélte.
-De azt nem, hogy lelőtted utána!
Szellem itt már csodálkozva tekint a lányra. Sosem zavarta még ennyire, hogy valakinek a megölésével vádolták, igaz, sosem volt még ártatlan benne, de most ennél többről lehet szó.
-Végig veled voltam, tudod, hogy nem én tettem.

Ha Lynn kételkedik is a férfi szavában, a következő lövés eldönt mindent. Az órás hatalmas termete kitűnő fedezéket biztosított a számukra, így csak az ő testén át hatol a golyó, nem sokkal hibázva el hőseinket.
~Hát nem igaz....~
Homlokegyenest a másik irányba rángatja magával a lányt, mert nem akar képesség nélkül, és fegyvertelenül harcolni ezzel a valakivel. Amint sikerül a hatótávjából kiérni, úgyis meg tudnak lépni.
-Azt hiszem tudom, ki üldöz minket! El kell tűnnünk előle. Ígérd meg, hogy amint képes vagy rá, átalakulsz, és eltűnsz egy olyan helyre, ahol még én sem találhatok rád. Kérlek!
Félelmetes, hogy még futás közben is képes kérlelő szemekkel a nőre nézni. Akármit is válaszol Lynn, a telepata hatótávján kívül érve a Szellem köddé válik, de láthatatlanul még követi a lányt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csinál őrültséget, például marad harcolni.
~Vigyázz magadra. Én gondoskodom róla, hogy ne bánthasson.~

Szellem ölelése ezúttal több volt egyszerű baráti gesztusnál, esetleg félreértett életmentésnél. Mintha feloldozott volna mindazért, amit tenni kényszerültem, és kis időre eltűntetett volna minden rosszat és ártót. Fontosabb dolgokkal kellett volna foglalkoznunk, de mivel azonnali megoldást kívánó, életveszélyes helyzet jelenleg nem adódott, egyre csak álldogáltam hozzábújva, beszívva megnyugtató illatát, ami még a szemét és vér szagánál is erősebb volt.
-Nem baj, ha még egy kicsit így maradunk? - kérdeztem halkan, hogy csak ő hallja.
Sajnos előbb-utóbb ennek a kellemes elhelyezkedésnek is vége lett, ugyanis Ed megtalálta a hangját, legalábbis azt a fajtát, ami alkalmas a beszédhez, nem csupán a kiabáláshoz.
Bivaly és Szellem szóváltása kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt egyre jobban sajnáltam a vak, vérző óriást, hiszen dühe annyira érthető volt, ezek az emberek, nyilván a barátai voltak. Másrészt viszont egészen elhűlten hallgatom a listát, hogy Szellemet milyen sokan akarták bántani, és ő ezek szerint még csak nem is ölte meg egyikőjüket sem védekezés közben, pedig biztos nem lehettek egyszerű összecsapások (épp az imént láthattam testközelből az egyiket).
-Szellem sosem ölne meg senkit - villantottam rá Bivalyra megrovó tekintetemet. - Ne ócsárold őt ilyen borzalmas dolgokkal! Mégis mit vártál, te meg a társaid? Ha valakit megtámadtok, védekezni fog, ettől még ti maradtok a rossz fiúk! Ő nem olyan, mint ti!
Az igazamat bizonyítandó valahonnan a mi látótávolságunkon kívülről eldördült egy lövés. Épp eszembe jutott, hogy készen állok-e a halálra, mikor Ed máris a földre rogyott halálra sebzett testtel.
~Szegény Ed!~
Szellem nem hagyott időt a gyászra, azonnal magával húzott egy következő szakasznyi rohanásra. Meg is ígértette velem, hogy elbújok még előle is.
-De...
A gondolatra, hogy el kell válnunk megsajdult a szívem, de tudtam, hogy neki van igaza. Ráadásul ez biztos nem örökre szóló elválás, csak amíg rendeződnek a dolgok. Ha ellent is mondtam volna neki egy másodperccel azelőtt, ekkor megláttam a rám vetett könyörgő pillantását, aminek nem lehetett ellenállni. Megfordult a fejemben, hogy van-e olyan pillantása, aminek ellent lehet állni, de gyorsan félresöpörtem a problémát. Majd később eldöntöm.
-Rendben - lihegtem futás közben. - Úgy lesz. Csak vigyázz magadra. És halljak rólad!
A következő pillanatban már át is alakult füstté.
-Sok sikert!
Ez volt az utolsó, amit hangosan mondtam. Ha ő tudja használni a képességét, akkor már én is. Így aztán sikeresen ölthettem fel víz formámat, hogy lecsordogálhassak az első csatornanyílásba, amit találtam.
Az utca közben visszhangzani kezdett a közeledő rendőr- és mentőautók szirénájának hangjaitól, úgyhogy megnyugodhattam, ha Szellem a nekem adott utasításainak ellentmondva mégis őrült módon harcolni akar, nem lesz egyedül. Igaz mindenemmel kívántam, hogy legyen esze, és meneküljön tovább.
Út közben egyre azt fontolgattam, mikor láthatom őt újra, mit mondok majd a főbérlőmnek, és hol találok másik albérletet, lehetőleg nagyon rövid időn belül.

A pikniken

-Hogy hol találkoztunk először? - csiviteltem könnyedén. - Jaj, hát ez egy nagyon bájos történet. Tudjátok volt egy hivatali party, ahol...
Segítségkérően néztem Szellemre, hogy segítsen be, mert kamu-romantikus első találkozás mese rögtönzésében nem éreztem profinak magam.

Szomorúan tekint a lány után, de a lelke mélyén tudja, hogy így lesz a legjobb, egyenlőre.
~Ég veled Lynn.~
Furcsa volt azt hallani valakitől, hogy ő nem lenne képes gyilkolni, és abban a pillanatban el is szerette volna hinni ezt, most azonban...ideje befejezni ezt, hogy mind a ketten nyugodtan élhessenek, és ahhoz még egy valakinek meg kell halnia...
~Mr. Senki! Most már tudom ki vagy!~

Egy héttel később

Az ódon várkastély, mely otthont ad annak az embernek, ki háttérből irányította a hat bérgyilkost, kívülről tipikus főgonosz rejtekhelynek mondható, és belülről sem hazudtolja meg a sztereotípiákat. A trónteremben ülve a vár apró ura épp kávéját szürcsölgeti, mikor megjelenik előtte hívatlan vendége.
-Megvagy végre! - Kiáltja a Szellem, de azonnal meg is torpan, ahogy a férfi másik kezével fegyvert fog rá. Közben előre dől foteljében az árnyékból a fénybe, hogy felfedje arcát reménybeli gyilkosa előtt.
-Suttogó... Tudtam, hogy te vagy az! Csak azt nem értem, hogy miért?
A törpe hangosan felröhög, majd nagyot kortyol kávéjából ismét.
-Pénzért, mi másért? A múltkori balhénk után akkora vérdíjat tűztek ki a csapatra, hogy úgy éreztem ideje kitakarítani. Lynn-nek persze semmi köze nem volt az egészhez, ahogy a szüleinek sem, csak olyan lányra volt szükségem, akibe azonnal beleesel, mert az egész bandából csak te voltál olyan elvetemült, hogy szembefordulja többiekkel, és be is jött a számításom, nekem már csak be kellett fejeznem.
Szellem keze ökölbe szorul a hallottakon. Kijátszották őt a barátai(?) ellen...ráadásul belekevertek valakit, akit nem lett volna szabad. Nem állíthatja, hogy szentlélekkel lenne megáldva, de ilyet még ő sem tenne.
-Az pedig nevetséges, hogy tudtad, én állok a dolgok mögött - jegyzi meg arrogánsan a törpe, és a nyomaték kedvéért fel is nevet. - Ha tudod, hogy egy telepatával kell szembeszállnod, nem rontasz így ajtóstól a házamba, hanem óvintézkedéseket teszel...
-Például megmérgezem a kávédat? - Kérdi flegmán a Szellem, a törpe pedig ekkor veszi észre, hogy egyre inkább elhomályosul a látása. Meghúzza a ravaszt, ám az még csak nem is kattan. - Vagy tönkreteszem az elsütőszerkezetet a fegyveredben? Közelebb sétál a rohamosan gyengülő férfihez, ki mostanra már a pisztolyt sem tudja megtartani. Üveges tekintetével még megbámulja gyilkosát, ki a buksiját paskolja meg, utána pedig a számítógépéhez lép, és átutalja magának a vérdíjat, melyet érte, és társaiért kapott. Egy egész szép összeget átutal Lynn korábbi főbérlőjének, hogy ne zaklassák a lányt a károk miatt, majd magára hagyja a manót, egy kibiztosított kézigránát társaságában.


A piknik

-A polgármester szokott ilyen unalmas sznob összejöveteleket rendezni, és engem is állandóan meghívnak, mert a Dédapám szerepel a történelemkönyvekben. Általában csak megrázom mindenki kezét, de ez a party más volt. A városnak tett szolgálataiért meghívták Lynn-t is, és meg kell valljam, elragadóan nézett ki abban a hófehér estélyi ruhában, ám engem mégsem ez fogott meg benne. - Elmosolyodik, annak ellenére, hogy már eddig is vidámságtól sugárzott az arca. Ujjaival finoman cirógatja meg ideges barátnője kezeit. - A sok nagyhatalmú azzal volt elfoglalva, hogy egymásnak tegyék a szépet, mindenki más pedig a névjegyeikkel bombázta őket, ő viszont csak ült az egyik félreeső asztalnál, és az étlap rejtekében a Galaxis Útikalaúzt olvasgatta.
~Eddig egészen hihető.~
-Azonnal átvágtam a fél báltermen, pár embert talán fel is löktem, de megérte. Nem hittem volna, hogy abban a közegben találkozhatok egy ilyen értelmes és vicces nővel, mint az önök lánya, de boldog vagyok, hogy tévedtem....Hát így találkoztunk először, az este végére még táncoltunk is egyet, bár leginkább csak azért, hogy észrevétlenül hagyhassuk el a partyt.
~Ne aggódj édesem, a hazugság sajnos nekem nagyonis természetesen megy.~
És valóban, olyan hitelesen adta ezt elő, hogy szinte még maga is meghatódik az elbeszélésen. Na persze, magukat ismerve, a történet akár még igaz is lehetne...

-Hát igen, ő tudja a legjobban elmesélni - dörgölőztem oda Szellemhez. - Nagyon szeretem hallgatni.
Látszólag szalvéta után matatva oldalra fordultam, és odasúgtam egy ,,Szép volt!" elismerést neki, de tovább nem mentem a dicséretekben, és később sem szándékoztam, elvégre nem feltétlenül muszáj megtudnia, mennyire meghatódtam ezen a gyönyörű mesén. Hát igen, akár így is találkozhattunk volna! Mint két normális ember. Erről már ugyan lecsúsztunk, de ha szépen megkérem Szellemet, talán mesél még nekem néhány alternatív első találkozás történetet.
-Ez tényleg nagyon kedves történet volt - hagyta rá apám, aztán összenézett anyámmal, majd vissza Szellemre. - És Ön is nagyon rendes embernek tűnik, de meg kell kérdeznem: ugye tisztességesek a szándékai az én kislányommal?
-Apa, az ég szerelmére! - motyogtam elvörösödve.
-Csak szeretnénk tudni, hogy jó kezekben hagyunk-e.
Fogalmam sem volt, hogy kanyaríthatnám ki ezek után a terhességemről szóló híreket, és egyre kevésbé éreztem azt, hogy tényleg olyan fontos egyáltalán elmondani, mint ideérkezésünk előtt hittem. Hogy időt nyerjek ennek eldöntéséhez, felálltam.
-Megkívántam a perecet. Drágám, segítenél hozni egy párat?
Eltávolodva a szüleimtől megcsóváltam a fejem.
-Ne haragudj! Ugye azért még szeretsz?
Mivel tényleg megkívántam a perecet, célirányosan a nyalánkságokat kínáló gurulóskocsi felé vettük az irányt. Közben egy pillanatra sem engedtem el Szellem kezét, hogy a válaszától függetlenül velem maradjon.

Ismeri már annyira élete párját, hogy pontosan tudja, mennyire meghatódott ezen a mesén, ami egyébként tartalmazott némi igazságot, csak a helyszín volt más, és nem unalmas alakok elől szöktette meg. Lynn titkos üzenetére válaszként határozottan végigsimít barátnője hátán, de közben már az apára néz, mint aki neki szenteli minden figyelmét, vagy legalább annak nagy részét.
-Hát ennek igazán örülök - feleli, s újra szorosabban átkarolja a lányt, illetve inkább csak határozottan, bordarepesztő ölelésre már nem mer vállalkozni. Annyira azért sikerül jobban átkarolnia őt, hogy jelezze neki, semmi baj, ura a helyzetnek. - Gyűrűvel nem készültem mára - feleli, enyhén nevetve, titkon még mindig simogatva Lynn-t - de én nagyon szeretném, ha eljönne egyszer annak is az ideje. - Mélyen kedvese szemébe néz a mondat utolsó felénél, már ha ez lehetséges, és nem temette szegény az arcát a mellkasába.
A perec jó ötletnek hangzik, bár az igazat megvallva, minden remek ötletlen hangzik, ami azzal jár, hogy kicsit magukra hagyják a szülőket, és ahogy elnézte, ők is régóta szeretnének kicsit kettesben maradni, hogy kibeszélhessék őt. Óvatosan pattan fel, s segíti közben lábra szerelmét, bár kívülről ez úgy látszik, mintha addig a fél másodpercig sem akarná elengedni őt, amíg lábra állnak. Ebben amúgy lehet valami, hisz pontosan tudja, hogy egyedül is fel tudott volna kelni kedvese.

-Már miért haragudnék? - Kérdi nevetve, hisz mint korábban már megjegyezte magában, rosszabbra számított. - Bár, azért örülök, hogy csak veled költözöm össze, és nem velük...ugye?
Hogy jelezze, mennyire nem gondolta ezt komolyan, villámgyorsan egy heves csókban részesíti Lynn-t, a tölgyfák takarásában. Na mintha szégyenlős lenne, a apuci és anyuci előtt azért mégiscsak más.
-Viszont...ha már így szóba került, az első találkozásunk...tudod, nem volt véletlen, hogy akkor pont hozzád estem be....
Ezután elmesél mindent, töviről hegyire, úgy, ahogy valójában történt. Ezek után rajta a sor, hogy szorosan megfogja barátnője kezét, nehogy az elszökjön előle.
-Ugye te is szeretsz még?

Szellem majdnem-lánykérésétől a zsigereim úgy összepasszírozódtak, mint a heringek a konzervdobozban. Persze nem kellett volna csodálkoznom ezen, hiszen ő is csak férfi, de akkor is: hogy lehet erről a témáról ilyen lezseren beszélni? Reméltem, hogy ha valaha eljutunk odáig, hogy már tényleg élesben megy, a könnyekig meg fog hatódni (én biztosan).
A szüleimnek viszont úgy tűnt, tetszett a válasza.
-Ezt nagy örömmel hallom - bólintott apám. - Jó tudni, hogy a lányunk biztonságos és tisztességes kezekben van. Aztán ne várjon sokat azzal a gyűrűvel, fiam. Ha a mi Lynnünkön múlna, sosem menne férjhez.
-Akkor aztán sosem lesznek már unokáink! - fűzte hozzá hozzá az anyám.
-Perec! - nyüszítettem fel.

-Na jó, lassan akár el is mondhatnánk nekik - ajánlottam fel, miután kibontakoztunk az ölelésből a tölgyfa alatt. - De lehetőleg még azelőtt, hogy az esküvőnk időpontját is kitalálnátok anélkül, hogy rám néznétek.
Már épp indultam volna, hogy előtte azért még megvegyem a pereceket, amik az ízükön kívül azért is voltak olyan hívogatóak, mert időhúzásnak is elsőosztályúak voltak, amikor Szellem beszélni kezdett.
Nagyon hamar jutottam el odáig, hogy le kellett ülnöm. Szerencsére park lévén, akadt pad bőven a közelünkben, egy épphogy nem pont a fenekem alatt. Miután leroskadtam rá, félenyújtott tenyérrel jeleztem neki, hogy most egy kicsit ne jöjjön a közelembe. Addig én átgondoltam mindent pro és kontra.

Megölt volna engem (1) - Akkor még nem ismert. És végül meg sem ölt.(2)
Megölte volna az apámat (1) - Lásd feljebb! (2)
Hazudott nekem (1) - Azért, hogy megvédjen (1)
Bántotta azokat az embereket (1) - Védekezésből, ahogy te is tetted (1)
ÖT ÉVE VOLT RÁ, HOGY ELHÍVJON, MÉGIS ALIG HALLOTTAM FELŐLE, PEDIG BIZTOSAN TUDTA, MENNYIRE VÁRTAM (2) - IGAZAD VAN! ERRE NINCS BOCSÁNAT!!! (0)

Bár a legutolsó igazából csak egy volt, úgy éreztem, jogos, ha duplán számolom fel neki. Így az állás döntetlen lett. Ugyanannyi szólt ellene, mint mellette. Ezzel ugyan nem voltam kisegítve, de hát ott volt az a mindent eldöntő érv, ami elsöpörte az összes ellene szóló tényt. Ennek az érvnek pedig a ,,megerősítő záradéka" itt növekedett a hasamban. Náluk semmiféle indoklás nem bizonyult erősebbnek.
Felálltam, Szellem elé léptem, apró csókot nyomtam a szájára, majd megismételtem a tervemet:
-Perec!

-Hé - súgja oda a lánynak kedvesen, mikor az hozzábújt, távozásuk közepette - ne aggódj, ha egyszer hozok magammal gyűrűt, az romantikusabb lesz, mint most...vagy mint akkor a lépcsőházban. - Újabb puszit nyom a lány halántékára, hallva a javaslatot, hogy akár beszélhetnének is nekik a kicsiről. - biztos jó ötlet? Alig fogadtak el jövendőbeli férjednek, most legyek hirtelen az unokájuk apja is?
~Jó tudom, optimális esetben nyilván ugyanaz a kettő, de az ősöknek néha nehéz a felfogása ilyen téren.~

Aggódva figyeli Lynn arcát, ahogy a padon ölve gondolkodik. Pontosan tudja mi jár éppen a fejében, mindig így szokott nézni, amikor számba veszi a lehetőségeket pro és kontra, ráadásul amilyen gonosz egy színásznő tud lenni, sosem jön rá, hogy mi a végeredmény, és ezt ki is használja a galád! A nagy kérdés, hogy végül beleszeret-e, vagy beleőrül a társaságába eldőlni látszott, de az utóbbi egy hónapban rá kellett eszmélnie, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást.
-Perec, oké... - bólogat hevesen, s megint szorosan átkarolja a lány derekát. Tovább nem kívánja firtatni a kérdést, hisz a jelek szerint úgy döntött, maradhat, úgyhogy inkább más felé tereli a témát. - Viszont, ha valamit nagyon be akarsz jelenteni, találtam egy házat Staten Island-en. Olcsón adják, meg e környéken leégett egy droglabor, viszont, nagyon szép! Még csúszda is van a kertben.
~Mondjuk, nekem az sajnos kicsi...majd be kell szerezni egyet, emberi méretben!~

A pereces stand előtt hatalmas sor áll, ami még rendben volna, ám percekkel később fedezik csak fel, hogy akik előttük állnak mind furcsa fehér testpáncélt viselnek, melyre valami marha vörös festékkel egy keresztet festett. Eléggé feltűnő jelenség ez a tucatnyi manus, már csak kezükben szorongatott gépfegyvereik miatt is, de Szellem úgy tűnik túlzottan elveszett csábító partnere társaságában, hogy észrevegye őket, legalábbis mostanáig.
-Mi a...ez a város kezd az őrületbe kergetni...
Az elől álló katonának valószínűleg nagyon nem ízlett a perec amit kapott, mert puskáját a boltosra szegezi, hogy nyomatékosabban fejezhesse ki panaszát az étel sótartalmával kapcsolatban.
~Ezt nem hiszem el, a fagyis standnál ki állt volna, Rozsomák?~

Láttam Szellem arcán a határtalan megkönnyebbülést, amiért megszavaztam magamban a bűnei alól való azonnali feloldozást. Ez pedig halvány mosolyt csalt az arcomra, de tényleg csak halványat, mert azért mégiscsak szégyelje magát! Na, de hát ki vagyok én, hogy ellent merjek mondani a metematika és a szerelem törvényeinek?
-Szerintem most kéne elmondani nekik - kötöttem az ebet a karóhoz. - Előbb-utóbb úgyis megtudják, és már úgyis eléggé felborzoltuk a kedélyeket. Mármint ők még lehet, hogy egész higgadtak, de én már tiszta idegbaj vagyok, úgyhogy már egyébként is olyan mindegy.
Dacosan néztem rá.
-Ez egy nagyon örömteli hír. Ennek csak örülni lehet. Hallottad anyámat: alig várják, hogy legyen végre egy kisunoka. Csak rá ne kezdjenek, hogy akkor már lehetne több is! Szóval, ha te nem akarod, nem kell elmondanod, majd elmondom én... csak fogd közben a kezem!
Mikor végre megékeztünk a perecárushoz az elöttünk álló népek ruháját, fegyverzetét szemlélve megfordult a fejemben, hogy vajon van-e esély, hogy a szüleim ne tudjanak meg egy harmadik, sokkal régebbóta rejtegetett titkot is. Elvégre ők nem úgy néztek ki, mint akik vízipisztoly csatára készülnek, mi meg Szellemmel nyilván nem úgy, mint akik hagyják, hogy ennél brutálisabb programot rendezzenek itt, mikor mi békés piknikezést terveztünk perecekkel.
-Azt hiszem, még várnunk kell a sütivel egy kicsit, aranyom - simogattam meg a hasamat. - Apunak és anyunak akadt egy kis dolga, de te is velünk jöhetsz. Jó lesz?

-Ahogy akarod - adja meg magát végül. - De ugye tudod, hogy nincs 10 perce sem annak, hogy biztosítottam őket, tisztességesem a szándékaim?
~Mondjuk, a válaszom nem volt egészen őszinte, a gyűrű már megvan.~
-Várjunk csak - kap a fejéhez, Lynn kijelentését hallva. - Te nem szeretnél többet? Mármint, jó, hogy ezt sem terveztük, és az igazat megvallva én is leállhatnék már, de belőled lehet kéne még néhány ennek a világnak...

~Na ne, jobb lesz, ha eltűnünk innen. Alapból sem vagyok az a fajta, aki csak úgy hősködne, de most, hogy itt van velem a terhes menyasszonyom....illetve ő erről még nem tud, de csak nem mond nemet...ugye? Koncentrálj! Fegyveresek! Előtted!~
-Mit szólnál ha - és akkor elakad a szava. Jól ismeri azt a tüzet, amit a szemében lát, pont így szokott nézni, mikor előhagyja a szennyest, összegyűrve teszi le a törülközőt, vagy szétrúgja pár maffiózó seggét. ~Biztos, hogy nem vettem feleségül pár éve? Néha úgy érzem.~ Mélyet sóhajt, hisz belátja, a tó királynője nem akar harc nélkül távozni, és akkor neki sem illik. - Vigyázz magadra, és a kicsire, rendben? Most pedig várj egy kicsit.
Köddé válik, fél percen belül pedig a bódé mögött jelenik meg, kezében egy hegynyi lőszerrel, melyek természetesen azonnal szétpotyognak.
-Nem hagytatok el valamit? - Kérdi cinikus hangon, majd átveti magát a bódé fölött, immár félig átlátszó alakjában, készen arra, hogy szétrúgjon pár konzervsegget. Persze sokáig nem marad ott, épp csak addig, hogy hasba verje az elől álló férfit, megragadja két kezével a fejét, és egy pillanatra leálljon. A mozdulatsor következő eleme a földön térdelő ellenfele nyakcsigolyáinak reccsenésével járna, és azzal, hogy megtanulna hátrafelé nézni, ám ez most rossz ötletnek tűnik. Helyette inkább az egyik oszlopba veri bele a fejet, hogy kiüsse a csávót. Ez után eltűnik, és Lynn mögött bukkan fel újra, kit addigra körülvett a többi rossz arcú egyén. Hátát imádott kedvese hátának támasztja, és úgy várja, hogyan folytatódik az ütközet.
-Csak hogy tudjam, kérsz még valamit?

Szellem a szokásos nyitányával kezdte meg a harcot. Még el sem merenghettem rendesen, milyen tökös apja lesz a kis porontyomnak, mikor ő máris végzett egy fegyveressel. Pár pillanat erejéig azért komolyan aggódtam, hogy nem fogja tudni tartani magát az ígéretéhez, és a pórul járt gonosztevő hamarosan megszűnik lélegezni, de szerencsére megúszta egy héten belül gyógyuló sebekkel.
Eddigra azonban körülvettek engem a társai, ígyhát, ha eddig a gyerekem miatt ki is vontam volna magam a küzdelemből, többé erről szó sem lehetett.
-Na most figyeld anyád! - súgtam felé megsimogatva a lakhelyéül szolgáló pocakomat.
Ketten kétfelől rontottak rám magasba emelve eredeti funkciójukra már alkalmatlan fegyverüket, hogy lesújtsanak rám. A döntő pillanatban azonban vízzé váltam, így egymást találták el nem sok jót ígérő csattanós-loccsanó puffanással, és valóban a következő másodpercben már estek is össze csuromvizesen, jókora púpokat ígérő sebekkel a fejükön.
Sajnos még így is maradt három, akikkel valamit kezdeni kellett. Szellem ekkor már ott volt mögöttem, mint jó apatigris. Ugyanakkor, mint jó pincér vette is fel a következő rendelésemet.
-Egyetlen szem szilvát, mely parfümben ázik, méghozzá férfikalapban - idéztem neki, eldöntve, hogy ha nem tudja beazonosítani, hízelgő nyavalygása ellenére sem szülök neki több gyereket. Igaz egyébként is egyetértettem vele abban, hogy nem olyan nagy probléma, ha nem hangzik fel csecsemősírás, amint beteszi valahova a lábát.
-Csak óvatosan, ma szabadnapos vagyok - szóltam hátra remélve, hogy Szellem érti a célzást.
Előtte azonban még gyorsan a fenekének támaszkodva előre löktem magam, közben pedig jéggé fagyva letérdeltem, így könnyedén átsiklottam az előttem álló terpesztett lábai közöt, aki már hiába próbált fejbe kólintani. Azonkívül, hogy a magával ragadó lendülete miatt kétrét görnyedve szemlélte közvetlen közelről a saját bokáit, semmit sem ért el. Én mögötte egyenesedtem fel újra, és mielőtt bármi is változot volna a számomra oly előnyös helyzeten, hátralökve a jobb lábamat, kirúgtam az övéit, így artikulálatlan üvöltés kíséretébe csatlakozhatott földön heverésző társaihoz.
Itt megálltam a hadakozásban, és visszaváltoztam emberré. Nem fűlt ugyanis a fogam ahhoz, hogy megüssek valakit, aki már a földön volt. Inkább újra megsimogattam a hasam mintegy biztosítékként, hogy odabent minden rendben van. Ez ellenfelem figyelmét sem kerülhette el, mert gyűlölködve felém köpte:
-Nehogy azt hidd, hogy elnézőbb leszek egy terhes szukával! Ha kell, azt a kis vakarcsot is kivágom belőled, és odavágom a kutyák elé, ahova tartozik!
Ezt hallván elöntötte az agyamat a nyers, kontrollálhatatlan düh. Csengett a fülem az izzó gyűlölettől, a kezem ökölbe szorult, ahogy résnyire nyitott szájjal, hangtalanul a pokolra küldtem az előttem fetrengő férget, aztán minden izmot, haragot és fizikiai törvényt magam mellé állítva a képébe tapostam. Többet egy szót sem szólt.
A nyakán lüktető ér jelezte, hogy nem kell aggódnom, annyira mégsem ragadott magával az idegesség, hogy meg is öljem, de a deformált orrából folyó vér azért kiegészítette ezt azzal, hogy miután magához tért, még jó ideig gyötrődni fog a fájdalomtól.

-Feleségül ne vegyelek? - Kérdi még a harc hevében is nevetve a Simpson családból idézett rendelésre, s a nagy kapkodásban még azon sincs ideje meglepődni, hogy kifejezetten örülne egy igenlő válasznak, még ha komolytalan is volt a kérdés. - Na aggódj kincsem - feleli ő is a válla felett - kizárt, hogy gipszben töltsem a szabadnapod!
Legszívesebben köddé válna, és úgy nézné végig, ahogy barátnője játszi könnyedséggel veri halomra ezeket a beképzelt mutánsvadászokat, de az nem lenne túl lovagias, így inkább finoman összekoccantja a két megmaradt ellensége homlokát, miután Lynn-től tanulva, ő maga is az utolsó pillanatban eltűnős cselt veti be ellenük. Ha ennyire püfölni akarnak valakit, püföljék egymást, nem igaz?
~Mit mondtál te mocsok?~
A nagyszájú katonára Lynn lábának érzéki érintése után még két társa is rázuhan Szellem jóvoltából, ráadásul nem is kis magasságból, de azért túléli, és egyszer még lábra is áll majd. Lenyűgöző, miket nem tudnak készíteni manapság műanyagból...
-Mi aztán tudjuk, hogyan kell feldobni egy ilyen túlontúl békés pikniket - jegyzi meg, s most már a súlyos sérülés veszélye nélkül gyönyörködhet az előtte álló nőben. s abban, hogy ez mennyire könnyen ment ahhoz képest, ami 5 évvel ezelőtt történt. Hiába na, azóta ő is tanult pár új trükköt, kedvenc doktornője pedig csak még vagányabb lett, már ha ez egyáltalán lehetséges. - Mi lenne? Eltűnnénk innen?
A következő pillanatban a homlokához csap. A perec! Lecsap egy százast a pultra, és felmarkol vagy húszat a csemegéből, annyi csak elég lesz, és elvileg a pénz is, bár az árust hiába kérdeznék erről, ő ugyanis az első adandó alkalommal lelécelt innen, mint minden normális ember tette volna.
-Kellően messze vannak, szóval elvileg ha leülünk, mintha mi sem történt volna, senkinek sem fog gyanakodni ránk - gondolkodik hangosan, miközben a tetemes mennyiségű perectől ki sem lát. - De azért fogjuk rövidre a vallomást oké? Vagy legalább költöztessük máshová...

A csetepaté végére már kisebb tömeg verődött össze. Persze csak azután, hogy már nem kellett mitől tartaniuk. A bámészkodó seregnek már leeshetett, hogy miről is volt szó, páran mindenesetre tapsolni kezdtek, mikor Szellem az utolsó emberi jenga darabot is elhelyezte pontosan annyi gyengédséggel, amennyit megérdemeltek.
Nekik zavart mosollyal intettem, és Szellemet kézenfogva igyekeztem eltűnni a színhelyről.
-Hogy képesek tapsikolni amiatt, hogy pár ember szétvert néhány másikat? - füstölögtem, de azért az igazság kedvéért folytattam: - Még ha meg is érdemelték.
Az iméntiektől feldúltan kaptam le egy perecet a Szellemnél lévő nagyobbacska halomból, és múló rosszkedvvel kezdtem el majszolni. Végül is nekünk egyáltalán nem, nekik meg csak alig esett bajuk. Kerekíthetünk még ebből egy szép napot, pláne, hogy Szellemnek igaza volt: a szüleim jó messze voltak onnan, nem is tudhatnak arról, mi történt itt az imént.
Hacsak nem jöttek utánunk.
Olyan hirtelen torpantam meg, mintha falnak ütköztem volna. Hirtelen nem is voltam képes megszólalni, csak bámultam, ahogy ők bámultak minket. Aztán úgy véltem, hogy ezt nehézkesen lehetne kimagyarázni, úgyhogy csak ráfeküdtem a hullámokra, és engedtem az árnak.
-Anya, apa! Jól láttátok. Mutáns vagyok. És Darien is az. Néha ilyesmire kell használnunk a képességünket, de csakis önvédelemből. Egyébként teljesen normális életet élünk.
Megfogtam Szellem vállát.
-Vigyél haza, mielőtt kitör a vulkán - suttogtam.
A szüleimre villantottam legmeggyőzőbb mosolyomat.
-Jó volt látni titeket, remélem nemsokára találkozunk Ja és még valami... terhes vagyok.
Ezek után szorosan behunytam a szemem, hogy a következő, amit meglátok egyikünk lakása legyen a szüleim ki tudja, milyen, de biztos nem örömteli tekintete helyett.

//Köszönöm a játékot! ///

-Ilyen a nép, kenyér kell nekik, és cirkusz - jegyzi meg nagy bölcsen, mintha valaha is részt vett volna történelemórán - a kenyeret pedig most visszük el előlük, szóval, had szórakozzanak.
Nem kicsik inog meg a perectorony, de Szellemnek sikerül még nagyjából egyenesbe hozni, és megakadályozni, hogy Jenga legyen belőle, akkor azonban, amikor Lynn hirtelen torpan meg, pár darab már lehullik a tetejéről, felfedve a férfi arcát a szülők előtt.
~Kár ezekért a finomságokért. Na sebaj, valami a galamboknak is kell, illetve semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt az arckifejezést anyósom, és apósomtól, szóval megérte.~
-Jaja - teszi hozzá gyorsan ő is - csakis önvédelemből - fejezi be, s a döbbenet helyét átveszi egy kedélyesen sugárzó, kárörvendő vigyor, ahogy Lynn átkarolja őt.
-Örülök, hogy találkoztunk, a viszont látásra!
Örömmel teljesíti hercegnője kívánságát, s mire befejezte búcsúmondatát, már el is tűnnek mind a ketten. Pusztán kényelmi megfontolásból az egyik közeli hotelszobában kötnek ki, részben, mert közel van, és részben, mert ott nem fog folyamatosan csörögni a telefon, Lynn lakásával ellentétben.
-Te jó ég - szólal meg nevetve, mikor már az anyagi világba értek - ilyen aljas dolgot még lehet, hogy én sem műveltem volna! - Mielőtt bármit válaszolhatna, a nőbe folytja a szót egy hosszú, és szenvedélyes csókkal, melyet egy szoros öleléssel tesz teljessé. Ajkai csak jóval később válnak el az övéitől, és akkor is csak annyi ideig, hogy súghasson valamit a nőnek, ahogy rajta fekszik. - Nagyon szeretlek.

//Én is köszönöm a játékot ♥♥♥//

Nem voltam biztos benne, hogy a listán szereplő Sean Darien és Szellem apa és fia, de biztos voltam benne, hogy azt a listát nem véletlenül adta oda nekem. Most viszont az egyik besúgomtól nagyon rossz híreket kaptam, aminek mindenképp utána kellett néznem, és ha kell közbe is kell avatkoznom. Állítólag Szellem valami haragosa - a fene tudja a sok közül melyik - rákattant a fiúra és mivel egyszer már meghiúsult az elrablása a Fordam Egyetemről, most ismét próbálkoznak. A kapott füles szerint most a srác barátnőjének nevét felhasználva akarják ide csalni a Parkba, és ott csapnának le rá.
Persze Szellem most tölti a sokadik nászéjszakáját a frissen eljegyzett doki nénijével, ezért az istennek sem tudtam elérni és csak reménykedni mertem, hogy azért két ágyjelenet között meghallgatja az üzeneteit.
Én meg gyorsan bedobáltam egy pár cuccot a motoromba. Zsebre vágtam egy fojtóhurkot, egy pisztoly ment a válltokba, egy a bokámhoz, és még egy nunjakut is erősítettem a hátamon lévő tokba, mert fogalmam sem volt, azt az informátor nem tudta megmondani, hogy hányan is lesznek. Jobb felkészülni, biztos, ami biztos. Csak azt tudtam, hogy a néptelenebb északi kijárathoz fogják hívni, ezért leparkoltam a túloldalon és a sisakom sötétített plexije mögül árgus szemekkel figyeltem a környéket.

Az unalmas órák végeláthatatlan sorát a mobiltelefon halk sercegése szakítja félbe. A tanár rosszalló tekintetével nem foglalkozva felpattan a padból, és azonnal elhagyja a termet, mikor meglátja kitől jött az üzenet, és mit akar tőle.
"Szia! Mi lenne, ha kimozdulnál végre egy kicsit? Várok rád a Central Parkban, tudod hol;)"
Az üzenet Sarah mobiljáról jött, és bár semmi kedve nem volt emberek közé menni, azt hallgatni a diáktársaitól, hogy milyen unalmas ez a művészettörténelem óra vagy mi szintén nem valami felemelő élmény, úgyhogy végül csak rászánta magát, hogy útnak induljon.
~Legalább ő is ott lesz velem, a tömegnyomor meg itt sem zavar kevésbé, és különben is, a park ilyenkor már elég kihalt.~
Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy aggódnia kéne, pedig ideje lenne rá a több órás buszozás alatt. Egyedül akkor kezd gyanakodni, hogy valami nem stimmel, mikor nem látja a lányt a megbeszélt helyen, ezért nyomban a telefonért nyúl, hogy felhívja őt.

Én nem ismerem a srácot és a kedves apuci sem mellékelt fényképet a listához, így kénytelen vagyok a megérzéseimre hagyatkozni. A bejárat előtt bizonytalanul toporgó és hátulról meglepően Szellemre hasonlító fiú, elég gyanúsnak tűnik. Már le is szállok a motorról, a bukót a kormányra teszem és elindulok az úttesten át, hogy a közelébe érjek és felhívjam a figyelmét a veszélyre, vagy sietve a motoromra tessékeljem és elporozzunk innen, amíg lehet. De persze ezt én sem gondolom komolyan, hogy ilyen könnyen fog menni, hiszen akik megszervezték neki ezt a találkát már régen lesben álltak.
Épp, hogy a fiúhoz érek, mikor két irányból is lesötétített üvegű autók érkeznek és parkolnak le mellettünk csikorgó fékekkel, majd mindegyikből 4-4 ember száll ki. Van köztük szekrénnyi méretű és csenevészebb is. Na ezektől jobban tartok, mert tapasztalatból tudom, hogy általában mutánsok és meglepő dolgokat tudnak produkálni.
Most viszont csak egyet tudok tenni, hiszen a motorom a túloldalon van, és jelenleg esélytelen, hogy a sráccal oda jutnék, ezért megragadom a karját és a fülébe kiabálva a Park belseje felé rántom.
- Apád küldött és most gyere velem és fuss, ha kedves az életed! Ezek nem azért jöttek, hogy autogramot kérjenek, arról biztosíthatlak.
Több csevejre nincs idő, és csak remélem, hogy van annyi lélekjelenléte, ha már Szellem az apja, hogy nem habozik, hanem teszi, amit mondok neki.

Egyszerre csak a várt barna szépség helyett egy szőke támadja le őt, és kezdi el rángatni a park belseje felé, ráadásul súg is neki valamit, aminek semmi értelme. Azt mondja, hogy az apja küldte, ami lehetetlen, másfelől, hallja, hogy a nő el is hiszi amit mond, ráadásul még csak össze sem keverte senkivel, hisz név szerint rá vadászik, de akkor mégis mi ez az egész?
-He? - Kérdi lihegve, ahogy a nő után lohol, s közben még mindig próbálja kibogózni ezt az egészet.
~Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?~
Persze, menet közben ő is rádöbben, hogy erre a kérdésre gyakorlatilag már válaszolt a nő, arról pedig nem nem tehet, hogy számára semmi értelme nem volt, nem igaz?
~Hogy érted, hogy az apám küldött???~
Menet közben alkalma van jobban szemügyre venni a vadmacskát, és végre leesik neki, honnan olyan ismerős ez a nő. Egyszer már látta az egyetemen, mikor épp néhány drogdílert vert péppé az ő védelmében, a változatosság kedvéért. Miután erre rádöbbent, már kicsit több oka van bízni Sheena-ban, így aztán továbbra is követi őt, s próbál minél távolabb kerülni a támadóktól.
~Csak 8-an? Múltkor legalább 50-en voltak. Igaz, most nincs itt Sarah....~