Central Park

Cigit kotortam elő a dobozból és gyújtottam meg, annak reményében, hogy lenyugszom, de legalább jól esett. Egyre kevesebb pozitívumát láttam ennek az interjúnak magamra nézve és már most úgy éreztem, hogy mire a végére érünk kifacsarva és megfosztottnak fogom érezni magam.
- Mondja, ön mindenkivel szemben ennyire undok és ellenséges vagy ebben a fajta megtiszteltetésben csupán csak engem részesít? Ezt veheti a következő kérdésemnek. – túrtam bele a hajamba fáradtan és kimerülten. Nem sokaknak sikerül elérni de ez az ember egyre jobban az agyamra ment.
- Látom kedveli, ha fájó pontra tipor és csak tapossa az embert egyre jobban egyre mélyebbre. – kortyoltam a kávémba, hogy képes legyek folytatni
– Szóval a családom… - sóhajtottam egy nagyot, szinte már fájdalmasat – Nem tudok a családban másról is aki mutáns génekkel jött volna a világra vagy alakult ki benne a későbbiek során ilyesmi. A szüleim meg… - nevettem fel fájdalmasan
– Tudja, sosem mutatták vagy mondták ki, hogy bármi megváltozott volna de láttam a szemükben a félelmet. Ezért is jöttem el otthonról, amint tehettem. Persze nem mondom, hogy annyira tragikusan ért véget, hogy azóta sem láttam őket. Nem. Azért telefonon beszélünk meg néhanapján meglátogatom őket, de ennyi. – vontam meg a vállam.

- Félreértett… – ráztam meg a fejem, majd legyintettem annak jeléül, hogy hagyjuk. Kezdtem ráébredni, hogy semmi értelme ennek az oda-vissza szavakkal dobálózásnak, hiszen aligha értethetem meg vele, hogy nem a kérdéseivel van bajom, hanem a stílusával. Jesszus! Ezek után én el akarom egyáltalán olvasni azt a cikket? – merült fel bennem a kérdés, de végül arra jutottam, ha más nem a kíváncsiságom rá fog vinni, hogy megtegyem.
- Belegondoltam, igen. Bizonyára szörnyen élvezi, ha másokat kínoz, ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de lássa be, ha nem provokált volna, most nem ülnénk itt. Tehát? – vontam fel a szemöldököm cigarettámba szívva, majd oldottabban folytattam, hiszen ez a kérdés nem rázott meg túlzottan.
- Ha arra irányul a kérdése, hogy tudják-e… Nos, nem. A családomon kívül nem sokan vannak tisztában vele. Talán egy kezemen össze tudnám számolni és most már Ön is közéjük tartozik… – húztam el a szám. Az már egy másik dolog, hogy barátokkal nem szolgálhatok de ezt már nem célom az orrára kötni, elvégre nem erre irányult a kérdése. Remélhetőleg.
- Azt mondta mindenkinek van fájó pontja. Önnek mi az? – néztem rá kíváncsian.

- Kiváló következtetés. – mosolyodtam el szélesen, aprónyi gúnnyal megfűszerezve hangom – És nem félek. Mertem remélni , van annyi tartás önben, hogy tartja magát a megbeszéltekhez, hisz valóban nem sok értelme lenne kiadnia. – ittam ki a maradék kávém.
- Nem egészen erre gondoltam… - utaltam utolsó szavaira – de ezt maga is tudja. De ha nem hát nem válaszol. – vontam meg a vállam – Azért közben párszor megfordult a fejemben, hogy jobb lett volna nem az ebédjét szétloccsantani. – nevettem fel halkan, viccelődve. Ami amúgy nem volt annyira vicces, ha jobban belegondolok, de mindegy.
– Szóval ezek szerint tekinthetjük lezártnak az interjút? – készülődtem indulni táskámért nyúlva,ami mellettem hevert a padon. Végül is nem volt annyira vészes, mint hittem, de nem ismételném meg…

Nagyobb sóhajtások közepette dobtam vissza tatyómat iménti helyére és ereszkedtem vissza a padra. De csak egész lassan. Pedig már azt hittem vége.
- A kávém is elfogyott… - biggyesztettem le ajkaimat szomorkásan megjátszva a dolgot és várakozóan néztem a srácra.
- Hogy mit gondolok? – forgattam szemeim körbe-körbe – Pont olyan emberek, mint maga, csak egy csöppet felturbózva. Ki többé ki kevésbé, de ettől teljesen egyformák vagyunk. Ugyanazon az érzések vezérelnek, pontosan ugyanúgy képesek vagyunk megsértődni, ha megbántanak vagy nevetni a vicces helyzeteken, már akinek van humorérzéke. – vontam meg a vállam. – A titkos szerveződések meg végképp nem érdekelnek. Részben szerepet játszik, hogy nem vállalom fel a kilétem. Nem áll szándékomban jobbra vagy balra állni. Jobb szeretem az egyenes utat. Persze tisztában vagyok, hogy ez az állapot nem tartható míg a világ, de a világ is változik. Lehet, hogy majd én is fogok. Addig is nekem ez így megfelel, többé-kevésbé. – gyújtottam újabb cigire és pörgettem ujjaim közt figyelve a füst útját, ahogy szertefoszlik a levegőben.
- Magneto… Érdekes figura az öreg, de nem vallom a nézeteit. Számomra túlságosan radikális, no meg az emberekkel sincs bajom úgy átlagba, kivéve, ha azok olykor az agyamra mennek a kérdéseikkel. De túlélem. – mosolyodtam el, immár valamivel lazábban, mint jó pár perccel előbb.
- Hoppá, és mielőtt megfeledkeznék a kérdésről. Miért ír a mutánsokról?

Aprót sóhajtva és száj húzva mondtam le még egy adag kávéról. Talán azért is mert minél előbb túl akartam esni ezen a beszélgetésen, faggatózáson.
- Na igen, ebben részben igaza van sajnos. Bár kiállok a magam verziója mellett, tisztában vagyok vele, hogy az emberiség kirekeszti azokat, akik egy kicsit is kevesebbek vagy jelen esetben, mondhatni többek az átlagnál. De vajon képesek lennének-e újra mérlegre tenni mindent vagy változtatni álláspontjukon, ha velük történik mindez vagy esetleg a közvetlen családban? Bizonyára átértékelődne ebben a helyzetben pár dolog. – bámultam el egy lánykát pár méterrel odébb, aki önfeledten szaladgált egy lufival a kezében. Vajon mi lakozhat benne? Ki lesz a jövőben? Esetleg benne is megbújik valami, ami megkeseríti a napjait, esetleg teljesen más utat vesz az élete?
- Ó dehogy is nem. Tökéletes téma, hiszen manapság ezen csámcsog mindenki. – húztam el a szám – Minden napra jut egy újabb sztori evvel kapcsolatban. Nem? Miből gondolja, hogy túl lett értékelve? – vontam el tekintetem a kislányról és néztem őszinte kíváncsisággal a tekintetemben Zanere. – És nem. Egyáltalán nem áll szándékomban megfenyegetni senkit sem. Még tudat alatt sem. De be kell látnia, hogy hiába mondok bármit is, ha nincs meg a képességem, hogy a jövőbe lássak, nem tudhatom mi vár még rám. – tártam szét a kezeim. – De vajon az ön szavai nem épp annyira veszélyesek, mint az én képességem, hiszen szavaival képes az emberek fülében elültetni a bogarat, egy veszélyes mutánsról írt cikkével, hiszen nem sokkal jobban fognak-e tartani tőlük? Esetleg nem-e azon cikk indít el bennük valamit… - szívtam újabb slukkot a cigimből és újra magamba mélyedve méláztam el közben, míg válaszát hallgattam.

Két kezemmel hajamba túrva néztem fel Zanere, miközben határozottam ráztam a fejem.
- Látom mi nagyon nem vagyunk képesek megérteni egymást. – nevettem fel kínomban – Az imént pont erről beszéltem én is. Legyen szó bárkiről, aki másabb, mint az átlag ember azt évezredek óta kirekesztik maguk közül. Tisztelet a kivételnek persze. De egy fogyatékkal élőt éppúgy, mint egy mutánst. Erre gondoltam az imént. – próbáltam egyre jobban belemerülni a magyarázatba. Pedig ahhh de rühellek magyarázkodni bárkinek is, legyen szó bármiről. Miért nem tudja megérteni amit mondok neki? Esetleg teljesen más nyelvet beszélünk vagy mi? Végül csak legyintettem egyet már sokadszorra az elmúlt nem is tudom hány percben, ami amúgy óráknak tűnt.
- És nem gondolja lehetségesnek, hogy minél több cikket ír a mutánsokról, egyre jobban ellenszenvezni fog velük, esetleg tudat alatt olyasmiket ír majd le, amit mások talán túlzottan komolyan is vehetnek. Hiszen idővel, előbb vagy utóbb ön is ki fogja mutatni merre húz majd jobban. – vontam fel a szemöldököm – Vagy nincs igazam? Tehát elkerülhetetlen lesz, hogy ne legyen bárminek is a mozgatórugója, hiszen tisztában van vele, hogy szavainak súlya van.
Végül értetlenül néztem rá utolsó kérdésére.
- Már miért állna érdekükben mindez? Nem értem ezt a gondolatmenetet, esetleg ha kifejtené mire is gondol pontosan, ugyanis ez egyszerűen abszurdnak tűnik számomra.

Miközben Zane kinyújtóztatta magát, felvillantva látszólag karbantartott hasát, én oldalra néztem és mellém helyezett diktafonját vettem jobban szemügyre. No nem mintha különösebben zavarba jöttem volna, csupán nem akaródzott bámulnom. Már nem egyszer sikerült ugyanis mások ellenszenvét kivívnom evvel. Különben meg talán nem ártana nekem is beszereznem egy újabb szerkezetet, mint ez itt.
- Hangra is bekapcsol? – vettem kézbe a kis szerkezetet és néztem meg közelebbről is majd visszahelyeztem a padra és mondandójára figyeltem, miközben tekintetemmel követtem már-már idegesítő körbejárását körülöttem.
- Örülök, hogy valamiben sikerült végre egyetértenünk. – utaltam iménti kisebb félreértésünkre. – Az pedig egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy „irtsuk ki a mutánsokat!” felkiáltással írná meg a cikkeit. Csupán apróbb utalásokra gondoltam, hiszen azért azt sem hiszem az eddigiek alapján, hogy arról bizonygatná embertársait, hogy nyugodjanak meg, nincs ok a pánikra. Azért ennél jóval többről van szó. Elvégre az imént is említette, hogy tudat alatt fenyegetem az embereket. Holott nem állt szándékomban ilyesmi. Elvégre ezt a cikket nem én fogom megírni… - nyújtóztattam ki lábaim, lábfejemmel köröket írva le és megropogtatva, nekem is sok volt már ez a sok egyhelyben ücsörgés.
Apró mosolyt csalt arcomra ahogy hevesen gesztikulálásba kezdve magyarázott. Megint csak úgy éreztem, hogy nem tudok vele egyetérteni és hevesen megráztam a fejem ennek jeléül, de türelmesen megvártam, míg befejezi mondókáját, csak aztán szólaltam meg.
- Aligha kezelhetnénk egy Magnetóféle mutánsképességekkel megáldott személyt egyszerű bűnözőként, hiszen sok problémát vetne fel a dolog. Bizony nem árt, ha figyelembe vesszük mutáns mivoltát is, hiszen egy fémrácsos cella, aligha állíthatná meg őt. Főleg, hogy tudjuk már a szer ami ezen képességeket megszüntetheti, nem teljesen száz százalékos. – nézek én is a tekintetébe, miután újra helyet foglalt. Azért sokkal könnyebb így társalogni, mint folyton követni a mozgását.
– Azt pedig szintén nem hiszem, hogy ez mind színjáték lenne. Minden ok nélkül senki nem fog hasonlókba. De maradjunk csak a tanár példája mellett. Abban az esetben el tudom képzelni, ha tanári pályája során találkozott olyan esettel, mondjuk egy "felturbózott" diákcsínnyel, amitől jobban megijedt, esetleg megaláztatott helyzetbe került. Nos, ebben az esetben már nem is tűnne annyira színjátéknak a dolog. Egyszerű félelemből kialakult ellenszenv a mutánsok felé. Lehet az ok akár vélt vagy valós, ez teljesen mindegy. – fejeztem be, majd álltam fel most én a padról és indultam el újra a közeli árus felé intve a férfi felé, hogy nemsokára jövök. Bár az sem rázott volna meg túlságosan, ha azt hiszi leléptem. Ám azért ennél jobban kezdett most már érdekelni a téma, minthogy meglógjak.
Két vízzel a kezemben tértem vissza, ebből egyiket Zane felé dobtam. Ebben a melegben nem árt, ha az ember felfrissíti magát.
- Tehát csupán az emberek közt elvegyülni vágyó mutánsokról szeretne írni? Semmi más? A kilétét felvállalók, a kirekesztettek már annyira nem érdeklik? - kérdezgettem tovább.

//remélem, nem probléma a két játék egymás mellett. köszönöm //

A padon aludtam, de nem azért, mert homeless lennék. Ezt bizonyítaná bárki, aki egy átlagos nyári délután hajlandó lenne számba venni a park padjaink szundikáló öregeket. Engem azonban nem csak az különböztet meg tőlük, hogy a kenyerem java még (jobb esetben) kétszerese az övékének, hanem, hogy mire a nap lefáradt a közeli lakótömbök mögé, ők már elhagyták a teret. Nekem nem volt ilyen jó belső órám, és gond nélkül csúsztam át abba a napszakba, amikor tizennégy év felett a legtöbben már az éjszakai bulihoz készülődnek, már ha nincsenek is túl a hangoláson. Természetes fény helyett a lámpa dolgozott csak felettem, én pedig elmacskásodott tagokkal kászálódtam fel a padról. Nem is tudom, hogy nem fagytam halálra idáig. A megoldás ott ropogott körülöttem: X-génjeim segítségével tökéletesen utánoztam le a hajléktalanok túlélési stratégiáját és időközben újságokkal és egyéb papírokkal takargattam be magam az éjszakai hidegebb szellők ellen. Amik persze nem is hidegebb szellők, hiszen alig húsz fok alá csökkent csak a hőmérséklet, de amikor az emberen nincs más, mint egy térd alá érő rövidnadrág és holmi sétálós ingecske, akkor a húsz fok alatt nem sokkal már jelentősen hidegnek számít.

Ásítva ülök fel a padomon, a nyakam és a hátam szörnyen sajog, a jobb kezem pedig egyáltalán nem mozog. Sőt, még hideg is, ami nem javít általános hangulatomon. Hiába kezd el egy perc múlva határozottan melegedni, hozzá pedig zsibogni, ahogy visszatér belé újra az élet, már nem kerít jobb kedvre. Elhatározom, hogy mire különösebb fájdalom nélkül fognak morogni az ujjacskáim is, kész leszek végre felállni és elhagyni ezt a padot. De az elszakadás nehezebb, mint gondoltam, a fejem kába, az ujjaimban a fájdalom nem enyhül… kérdezem én: mégis mi történhetett velem az utóbbi időben?

//hogy kinek? Anne-nek //

A gondolataim mélyén elrévedve, élénk fehér kabátom zsebeibe süllyesztett kacsókkal andalogtam. A zsebek mélyén az ujjaim ropogtatását próbáltam. Még kicsit sajogtak az ujjbegyeim, noha kellő gyakorlás révén sikerült elérnem a vérzés ritkulását a körömágyaimon. Pokolian fájtak, mikor a karmaim előtörtek, az előbbiekben pedig igencsak indokolt volt a használatba vételük. Pár erősen betöltött suhanc az éjszakai mulatság kezdetére körbeszállt, mint valami dögöt a húsevők martalékai, és erőszakos méregetésbe fogtak. Fájdalmas sóhajt hallatva kaptam elő szépre élezett karmaim az ujjaim végéből. A hatás azonnali reakciója meghökkent riadalom, és azonnali letétel a zsebelésemről, erőszaktevésemről.

Ez alig pár perce volt, én mégis úgy szeltem tovább az utam, mintha a legderűsebb pillanataim egyikét éltem volna meg. A szél hirtelenjében támadt fel, és az egyik közeli padról újság kupacot sodort felém. Az egyik lap a bokámnak csapódott, és fenn akadt a fekete latexen. Érdeklődőn pislákoltam le a szennyre, melyért fákat gyilkoltak le, s most hasztalan szemétként kezelik a meggyötört emberi hulladékok, akik a padon nassolják el az életük romba dőlt részeit. Feltekintve tőlem nem messze emberszerű lény rajzolódott ki, a padon kelt életre, úgy tűnt, ezidáig nyugovóra hajtotta a fejét. Körülötte papírok, újságlapok hevertek. Nem kizárt, hogy a 'paplanja' egyik darabját pont az én bokám köré tekerte a furfangos szél. Méltóságteljesen dobbantottam a papírra, amit aztán kellő látványossággal morzsoltam szét a talpam alatt, mintha csak azt a lebecsmérlést jeleztem volna a fiatal gyermek felé, hogy a fekvőhelyének melegítő tartozéka, számomra egy elpusztítandó méreg.
Mihelyst kellően gyűröttre és tépettre cincáltam a talpammal, újból lépésekre szántam el magam, céltudatos tekintettel, és megannyi büszkeséggel.

Nem szoktam magaménak érezni a papírjaimat. Nem úgy viselkedem velük, mint más a kardjával, hogy hó, nézd, ez a karom meghosszabbítása, hanem egyszerű anyagként gondolok rájuk, ami nekem kicsit fontosabbak, mint másnak. De tuti, hogy még így is akadnak olyan könyvmolyok, akiknek a lakása egy négyzetméteren több papírt tárol, mint az enyém. Mondjuk egy vérbeli könyvelő lakását mindig ilyennek képzeltem… már amikor éppen könyvelők lakásáról álmodoztam. Nem túl sok ilyen eset történt.
Viszont ettől függetlenül nekem is van olyanom, hogy ingerküszöb. Nem igazán szoktam elviselni az emberi hülyeséget, az állatok kínzását, ha nekem jönnek egy boltban bevásárlókocsival, vagy mondjuk kihívó nézés közben magassarkúval földbe tiporják egy újság becsületét. Tiszteld az anyagot!

Az elgémberedett tagok és az, ahogyan a kezemet visszahódította az élet, nem segített elviselhetőbbé tenni a látványt. Nem arról van szó, hogy forrni kezdett volna tőle a vérem, hiszen jelen pillanatban még a kezemet se tudta teljesen visszafoglalni, ennyi program egyszerre sok lett volna, de azért felment a pumpa bennem. És hé, tök nyugodt természet vagyok egyébként, de úgy éreztem, ennyivel azért tartozom volt takarómért: egy nem túl látványosra tervezett kézmozdulattal arra kértem a drága, szétszaggatott papír maradékát, fecniéket: ugyanmár, csináljanak úgy, mintha felfelé fújná őket a szél. Abban a pillanatban pedig minden kis cincált darabka felfelé lendült. Nem pengeként, semmi ilyesmi, egyszerű széttépett újságként. De én azért nagyon élveztem. A papírok bosszúja megérkezett!
Viszonoztam a kihívó nézést, már amennyire ez látszódhatott a padon félig ülve, félig még fekve, ebben a nem túl férfias és fiatalos pózban: meredten néztem én is a lány szemébe. Becenevet is kapott tőlem. Ő lett az én dominám.

Csupán a szemem sarkából láthattam egy felfedezhetetlen mozdulatot a kis padlakótól, majd pedig a szuggeráló tekintetét, de még annyira sem foglalkoztatott, mint egy folt a csizmám orra hegyén.
Mégis, ami ezután történt, arra ösztökélt egyenesen, hogy gyanakvóbb és indulatosabb legyek. Kénytelen voltam megállni az utamban, és megfeszíteni az ujjaim a zsebeim rejtekében. Szellőt nem érzékeltem. Hetykén összefogott hajam lófarokban nem borzolta szél, a tarkóm sem cirógatta enyhe levegőáramlás. A kabátom se rezdült, az általam szétmardosott papírfecnik, mégis könnyedén emelkedtek fel, s szél hullámzást imitálva kúsztak fel a hátamon, lassan az arcom magasságába. Nem fordítottam a tekintetem a szállás nélküli vakarékra, csak a szememmel tekintettem felé, egy meglepődött tekintettel. Telekinézisre, levitációra tippeltem volna, ha mutáns gének vannak a dologban. Mindenesetre meguntam a játékot a papírokkal, akár ő okozta, akár nem, így vihargyorsan kaptam elő a zsebemből még csak a jobb kacsóm. A pofon leosztása a szállongó papírokra egy emberi lénynek már halálos lett volna. A rémálomkarmok már akkor kipattantak az ujjaim végéből, mikor csak a csapásra suhintottam a kezem. Addig pofozgattam a pengeéles karmokkal a papírfecniket, míg mind olyan apró lett akár a szilveszterkor elszórt apró papírdarabkák.
Sosem ódzkodtam attól, hogy nyilvánosan is mutogassam ami megadatott. Minél többen rettegnek tőlem, annál kényelmesebb. Nem néztem a földre hulló darabok után, csak megcsillantottam a szürkülő fényben a karmokat, majd visszahúztam őket előző rejtekükbe. Ismét csak egyszerű körmöknek tűntek az ujjbegyeim végén. A földre került miniatűr darabokra taposva fordítottam hátat a kölyöknek, hogy átvágjak a parkon, és a füvös részen, az árnyékosabb helyek között keljek át.

Pontosabban: morcos domina. Az én kihívó nézésemből meglepett lett, de ő is eljátszotta a maga átalakulását, és… hát, komolyan az jutott eszembe, a négy éves unokahúgom szokott így besértődni. Persze ő nem villogtat karmokat - vagy micsodák villantak elő a bőre alól -, és nincsenek is ilyan domborulatai, amik… jesszus! Egy fiatal lány sebtében előkapott… a bőre alól előbukkanó(!) karmokkal aprítja fel mikroszkópikus méretűre a totális ártatlansággal lebegő újságpapírokat, és én komolyan bármiféle domborulatokon legeltetem a szemem? Nem ismerek magamra… ilyenkor minimum pánikolnom kéne, a kezemből újra el kéne tűnnie a vérnek, hogy a szívemnek legyen mivel kalapálnia, mondjuk sebtében el is ájulhatnék akár… a rám illő reakció száma végtelen, de nem! Nekem min jár az eszem?

Magamnak is nehéz bevallani: egy papírgalacsinon. Arra gondolok, hogy bosszú… de nem az a tipikus filmes, amikor a V semmi mást nem jelenthet, mint vérbosszút, hanem olyan kis bosszú… mint amilyeneket a négy éves unokahúgom ellen szoktam elkövetni. Ez a lány pedig élő mintája a kis Sherrynek. Jesszus, milyen sértődötten fordított hátat! Csak úgy lobog utána a haja. Hah, az a nézés!
Összekaparászom gyorsan azokat a bizonyos fecniket. Szinte hallanám a fülemben a sikolyaikat, ahogy ők viszont vérbosszúért kiáltanak – de csak hallanám, fontos a feltételes mód, ugyanis mutáns vagyok, de őrült, na, az nem. És a galacsin meglendítve, teljesen mezei galacsin, semmi különleges… annyit kivéve, hogy kicsit nagyobb valószínűséggel talál is, mint egy átlagos ember galacsinja.

Úgy gondoltam ezzel le tudtam a ma esti problematika halmazt. Kellően ráijesztettem a gyerkőcre, és átgondolva az értékrendjeit zokogva haza rohan, rádöbbenve, hogy a való világ miféle szörnyeket, rémrút horgas orrú boszorkákat rejt, akik mézeskalácsba mártják a hídlakó kölköket, hogy aztán reggeli gyanánt őket majszolja.
Tévedtem. Pontosan, a hátam közepének csapódott egy súlytalan tárgy. A hangjából, a sercegő recsegéséből, amivel földet ért, és ahogy lassan megadta magát az eredeti formájának a papír galacsin, összetéveszthetetlen volt. Pár pillanatig csak az ökleim szorongattam egymásba, és azon gondolkodtam, miért nem teremtődött olyan képességem, amivel rátekerhetném egy ilyen zugélő derekára a padot, amin nemrég még aludt.
Sebesen fordultam meg, kaptam fel a nekem vágott szemetet, és széles léptekben indultam meg a kis nyomorult felé. Nem volt bősz, vagy dühös a tekintetem... mindössze kellően vészjósló.
Miközben a széles, határozott lépteket tettem meg a fiú felé, aki kétségtelenül szeméttel dobott meg, az egyik öklöm között gyűrögettem a papírt.
Mikor elé értem, alig pár lépésnyire tőlem, felmutattam a tenyeremben a tenyérnyi galacsint.
- Ezt most szépen ledugom a torkodon, mit szólsz? - kérdem halk, nyugodt hangszínben, ám a tekintetem elég erős volt ahhoz, hogy komolyan vegyen.

Azt vettem észre, hogy tök belassultam, bár ez egyébként örömömre is szolgálhatott volna, hiszen végre pánikoltam és megijedtem – mi más szolgálta volna agytevékenységem jelentős időre való szünetelését. A lány pedig így nekiállt teleportálni, legalábbis biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban, amikor a szívem kihagyott egy dobbanást, mert a lány nem hagyta annyiban az egészet, és minimum villámokat, ha nem konkrét cunamikat szóró szemével rámmeredt, nekem egy kicsit megállt az idő, de ez épp elég volt neki ahhoz, hogy felmarkolja a galacsinomat (és jesszus, tisztán éreztem, ahogy azzal a dühvel a torkomat roppantja el), és úgy előttem teremjen, ahogy Samarah mászott ki a tévéből. Döbbenetes volt, és minimum ugyan azt a hatást érte el. Aztán jött a lekókadós rész… mert én csattogást vártam. Mondjuk ahogy előkapja azokat a rejtélyes karmait, vagy csattanást, ahogy arcon vág, de nem, szegénykét elhagyhatta a fantáziája, mert az én galacsinomat akarta a torkomon letuszkolni. Első reakcióm az volt, hogy soha többé nem nyitom ki a számat, de aztán rájöttem, hogy ez már gyerekkorban se volt biztos védekezés bárminek a szájba tömetése ellen. Így hát úgy döntöttem, hogy inkább gyorsan a letuszkolásra vágyó tárgyat tüntetem el. Azért a biztonság kedvéért még annyira se voltam beszédes, mint a Sherry-utánzatú lány, és csak fejrázással jeleztem, hogy ez az ötlet nekem nem tetszik.

Ezúttal hanyagoltam a kézmozdulatot, szokott menni a hajtogatás anélkül is, hogy a két kezemmel kalimpálnék, csak úgy azért könnyebb. Ehelyett a szememet szegeztem az anyagra a lány kezében… egy gyors pillantás… és ha minden igaz, már ki is csusszant a megnevezett galacsin a kezéből. Én meg bocsánatkérő szemmel meredtem rá. Részemről itt le is zárhattuk volna az egészet, tényleg. Bennem nem maradt neheztelés.

Elégedett gonosz, meglehetősen démoni mosoly jelent meg az arcomon, amit egy tibeti szerzetes sem nevezett volna akárcsak morzsákban jóindulatúnak, vagy kedvesnek. A száját még csak egy szimpla, riadt 'nem' sem hagyta el, ami kellő bizonyíték volt arra, hogy alaposan átfontolta annak az esélyét, hogy a hang ami ezzel járt volna, nem kizárt, hogy az utolsó akkordja. Csak a fejét rázta, mint egy bamba birka, akinek épp a mészárszék legélesebb pengéit villogtatták be az imént.

A papírgalacsin abban a pillanatban gurult le önálló életet élve a kezemről, mikor a kölyök a tekintetét rászegezte, és kissé elmélyülten szuggerálta.
Meguntam a játékát.

A lábam elé esett galacsint felrúgtam, és még a levegőben átszúrtam a mutatóujjamból kinőtt körömmel. Közvetlen közelre ugrottam a srácnak, a vállába markoltam, még egyszerű körömzettel. Míg bal kezemmel a pad háttámlájának szegeztem a hátát, addig a mutatóujjamra felnyársalt papírral vészesen közelítettem felé.
- Akkor mond, szépen, á!

Kicsit gyorsabban zajlanak le az események, mint amihez én nagyjából másfél perccel ébredés után hozzá vagyok szokva, így nem maradna más választásom, mint kapkodni a fejemet, de jelen esetben eléggé az orrom előtt zajlik minden ahhoz, hogy emiatt még szarul is érezzem magam. Nekem ehhez nem kellenek a húsomba vágó pengék… tényleg, anélkül is képes vagyok mindenféle random hideg-meleg hullámokat, klimaxos változókori tüneteket átélni, tulajdonképpen egész kamaszkorom megy át újra a testemen két kihagyott lélegzetvétel között, miközben egyrészt a döbbenet, másrészt a lány határozott fellépése, harmadrészt a nem éppen elhanyagolható felépítésű körmei szögeznek a padhoz.
Nem tartom viccesnek a jelenetet, így nem i nevetek… bár utólag belegondolva azt sem értem, ilyesmi egyáltalán hogyan juthat az eszembe. Magamat korholom, mi a fenéért járnak a gondolataim ilyen röhejes és tök felesleges köröket, miközben úgy tűnik, hogy akár az életemet is elkezdhetném visszanézni, mert a végén túl későn kezdenek el a kockák peregni a szemem előtt, hogy a végéig lássam… bár ahogy szembenézek ezzel a szempárral, úgy döntök, talán mégse érdekel annyira a végkifejlet. Ebben a döntésemben megerősít a karom, ami rám mered, amin a galacsinom van felszúrva, amit a torkomon le akar nyomni… Basszus!

Nem mondom, hogy ebben a pillanatban megszállt az isteni nyugalom, mert valójában majd’ összepisiltem magam. Nem mondom, hogy képességem egy új szintre lépett, mert már egy csomó ideje ezen a szinten volt, és a hajtogatással elég precízen is használtam ilyen módon. Nem mondom, hogy legszívesebben bátran belenevettem volna a csaj arcába, hiszen legszívesebben igazából sírni lett volna kedvem, és az életemért könyörögni, de azért megembereltem magam annyira (és meg voltam rémülve annyira), hogy abban a pillanatban a papírt csak kicsit nagyobb duzzasztva a körmén le a kezére vágjam, és ha továbbra is tart még a szerencsém, meg a támadásom meglepettségének ereje, akkor azzal hátrább is lökjem őt. És ha már itt fogunk tartani, elég kevés választhat már el akkor attól, hogy az ujjaira csúszott papírt egyre nagyobb és nagyobbra „hajtogassam”, és élő falként közénk rakjam. Elég hülye gondolatnak tűnt, de nem volt jobb ötletem. Én aztán nem mertem volna őt bántani… még a végén tényleg lenne oka dühösnek lenni rám, és az talán nem a legjobb rám nézve.

Nem voltam benne biztos, hogy tényleg képes volnék lenyomni egy útszéli kóbor eb torkán egy kisebb papírgyurmát, főként a karmom segítségével. Kétségtelenül meg tudtam volna tenni. Egy életveszélyes, vagy kellően feladrenalin pumpáltabb állapotban a srác valószínűleg már átszelt gégével hörgött volna, és fuldokolt volna a saját felhabosodott vérében. De nem. Most egyelőre csak infarktusig rá akartam ijeszteni, hogy megtanulja a leckét a kis taknyos. A riadalom a szemében megfelelő elégtételnek bizonyult, noha jobb örültem volna pár édes könnycseppnek is, esetleg riadt fohászkodásnak, netán didergő remegésnek.
Mielőtt a szája sarkát megkarcolhattam volna terveim szerint, hogy aztán lelökjem a padról, és útjának eresszem, a kis vakarék újabb húzásra szánta el magát, végórája kezdetén.

Az ügyeskedése, telekinézise, vagy akármiféle nyamvadt képességének segítségével, a galacsint újból megszállta az ihlet, és keresztül nyeste a kézfejem, a mutató és középső ujjam belsejétől kezdve. Nincs kellemetlenebb a papírszél okozta vágásnál. Keskeny, csíp, és nehézkesen áll el a vérzés amit okozott.
Aprócskát szisszentem fel, és most már elegendően feldühödtem ahhoz, hogy kiheréljem a valószínűleg még csak pelyhes korban lévő fiúcskát.
Mire nagyobbat ráztam volna a kezemen, hogy a súlyt növesztő galacsint lecsúsztathassam a kezemről, a kis nyomorult ellökött. Hátratántorodtam, és mihelyst a kis fióka tisztes távba került tőlem, elsődelegesen azon lettem volna, hogy lehámozzam magamról az egyre veszélyesedő papírdarabot. Ráfogtam egyik kézzel, de mintha betonná alakult volna, úgy feszült rám. Előcsúsztattam a bal kezem karmait is, és azzal kezdtem szabdalni a papírt.

Meglepve láttam, hogy a papír mellém állt, és nem csak felnyársalva átcsúszott a körmön, hanem még a kézbe is belekóstolt, ráadásul olyan masszívra sikerült, hogy alig tudta letépkedni magáról. Ez igazán meglepett, hiszen egyáltalán nem voltam ezen a szinten, de így elkezdtem azon gondolkodni, hogy a kritikus pillanatban született elhatározás, megpakolva némi riadalommal, meghintve pánikkal, jobban feltupírozhatta a szándékaimat, mint ahogy azt én fejben elterveztem. Ez mindenesetre csak nekem jó… bár elnézve, milyen dühvel cafrangolja le magáról a papíromat, kicsit megingott a bizalmam ebben az állításban. Ráadásul előkerültek mindkét kezén a karmok. Ez a tény nem repített fel lélekben a szivárványok tetejére, és nagyon reméltem, hogy másodpercek múlva a húsomon át karmok se fognak.

Persze, most végre nagyon örültem annak, hogy rakat újságpapírral „táraztam be” magam, amíg aludtam, viszont abban a kétségbeejtő helyzetben voltam, hogy nem igazán tudtam, mit is kezdhetnék vele. Első körben arra gondoltam, megformázom valósághű szobromat, és amíg azt kaszabolja, én lelépek, de mivel úgy éreztem, még ő is érezné a különbséget egy fekete-fehér, nyomokban színes merev szobor, és egy riadtan néző, futó ember között, ezért letettem róla.
Amíg további ötleteken járattam az agyam, gyorsan felpattantam a padról, úgy mégiscsak könnyebb menekülni, mint amikor még nagyjából fekszik az ember… majd arra gondoltam, kipróbálok valamit, amit még a gimiben akartam megtenni egy általam nagyon utált személlyel.
Ha már a közelében volt egy papír, gyorsan kiválasztottam egy nagyobb darabot, és… inkább kiválasztottam egy másiakt, mivel az elsőt máris újabb darabokra vágta… majd a másikat is.
Szóval gyorsan téptem egy csíkot az egyik újságból, ami még az én kezem ügyében volt, majd felé küldtem, azt kiáltva, hogy „Állj meg azonnal, vagy meghalsz!” A terveim szerint az előadás hasznossága akkor fog a tízes skálán egy csillag fölé ugrani, ha rá tudom hajtogatni a derekára.
- Mozgási energiával töltöttem fel! – blamáltam mindenféle hülyeséget, ami csak eszembe jutott. –Ha megmoccansz, felrobbantom… – kiabáltam, de abban sem voltam biztos, hogy hall, mert ha én olyan szemekkel néznék valakire, mint ő, akkor túl sok minden már nem jutna át a vörös függönyön, amit előttem lebegne, az tuti.

Már eszem ágában sem volt kizsigerelni, feltűzdelni a porcikáit a karmaimra, elevenen megnyúzni, bokától csuklóig. Sokkal jobb szerettem volna megalázni. Alsógatyástól zászlóra csüngetni, és aztán lobogtatni méterekkel a föld fölött. Mihelyst cafatokra szeltem a béklyóba ejtett papír darabot, újabb támadó érkezett.
Nem lehettem tisztában kellően a fiú képességét illetően. De nehézkesen hittem el, hogy egy egyszerű papírdarabot fel tud robbantani. Valahogy kevésbé tűnt ésszerűnek. Nincs közte és a papír között fizikai kontaktus jelenleg, mindössze egy egyszerű origami ágyúról van szó, ami nem áll másból, csak csupa olyan dologból, ami egy robbanás következtében a másodperc töredéke alatt válna fekete hamuvá.
Megálltam a mozdulatomban, enyhén félrebiccentettem a fejem, és a papíron túl, a fiú szemeibe tekintettem, lenéző mosollyal, olyasfélével, amivel talán a szavannai oroszlán tekint a törött combcsontú gazellára.

- Valóban? Akkor, jobb ha igyekszel. - felelek teljes nyugalommal, majd pedig egy egyszerű suhintással vágtam ketté a papírdarabot. - Most jött volna a bumm... ha nem tévedek.
Nekilendültem a srácnak, és egy akkora pofont kevertem le neki a tenyeremmel, hogy még az én kezem is belesajdult. A körmeim eddigre visszahúztam a jobb kezemen. A szemét nem akartam kikapni, de még csak az sem szerepelt a terveim között, hogy szabad belátást nyírjak a szájbelsőjébe a körmeim által.
Beértem egy vérig megalázó pofonnal.
- Ha még egyszer megpróbálsz megfenyegetni, ezt a pofont karmostól kapod! - vetem oda, élesebb hangszínben.