Central Park

Teljesen letaglózott. Nagyjából ott vesztettem el a fonalat, amikor a gonosz kis tekintetével rám nézett, aztán nem dőlt be a cselemnek. Persze nem véletlenül nem vagyok tagja semmilyen pókerklubnak, hiszen a fapofa nem az én specialitásom, de azért elvártam volna tőle, hogy egy kicsit teketóriázzon. Én már majdnem elhittem magamnak!
De ő látványosan felmérte az erőviszonyokat, és átvágta… na, nagyjából ekkorra tehető a képszakadás, ami után már ott eszméltem magamhoz, hogy pofont kaptam egy nőtől. Avagy mit pofont, ez egy öklözésnek is beillett volna… bár nem mozgok túl otthonosan se a pofonok, se az öklözések világában.
Én már vártam volna a folytatást. Mert oké, még nem kerültem földre, hogy jöjjön a lépszaggatós, rugdosós rész, de azért biztos voltam benne, hogy egy ilyen lánynak van fantáziája az ilyen esetekhez is… vagy ha fantáziája nem is, hát rutinja biztosan. Ilyen karmokkal legalábbis nekem tuti lenne némi tapasztalatom az utcai balhék kapcsán.

Viszont további ütések vagy rúgások helyett csak ott álltunk, egymással szemben. Oké, egy kicsit megszakadt bennem a férfiúi becsület, de én az életemet védtem, és nem holmi becsületet, főleg olyankor, amikor senki más nem lát minket.
És akkor elkezd nekem beszélni a következő alkalomról. „Még egyszer” – mondja ő, én pedig meglepetten bámulok vissza rá. Ezek szerint vége? Ennyi volt? Nincs kibelezés? A lépem maradhat a helyén?... Csak mert. Na, hát az a helyzet, hogy részemről nagyon belerázódtam az egészbe. Hogy küzdök az életemért. És így… Szóval.
-Az újságaimon taposol – közlöm vele. Nem sértődött megjegyzésnek szántam, hogy mit képzel, hogy az én tulajdonomat tiporja. Meg igazából nem is harci figyelmeztetésnek, amolyan gerinces megjegyzésnek, ami figyelmezteti, honnan várható a következő támadás… csak… közöltem vele.

Figyeltem, ahogy a bal arcfele átcsúszik vérvörösbe, és foltokban belepi a bőrét. A tenyerem nyoma alig egy perc múlva teljesen kivehető lesz. Zúzódás is előfordulhat, de az is maximum a járomcsontján. Egy biztos, egy ideig még erősen fogja érezni a nevelésem a bőrén.
Furcsa mód kezdett érdekelni a kis taknyos. Most már bizonyosságot kellett szereznem a telekinézisével kapcsolatban. Na, meg persze abban, hogy képes lett volna-e, felrobbantani egy más jellegű anyagot.
A kissé bátortalan hangú megjegyzésére, amire csöppet sem számítottam, csak érzéketlen faarccal feleltem, és meglepődött szemöldökfelvonással. Ez a fajta szemöldökvonás lehetett volna baljóslatú, egy mérce, ami mutatja a homlokom, miként röppen fel a vérnyomásom forgóig, de ez esetben inkább volt döbbent, mint sem agresszív. Újabb pofonra ekkor már nem kellett számítania. Ha csak nem szánja el magát újabb gyermeteg támadásra, a pofonjaim a tenyeremben maradnak.

Magam is letekintettem, hogy szemügyre vegyem észrevételeit. Mikor lassan felemeltem a fejem, és ismét a fiú szemébe néztem, az egyik papírlabdarabot a talpammal rúgtam a bokájának.
- Akkor jobb volna, ha nem itt tárolnád őket, nemde bár? - kérdem erélyesebb hangon. - Szedd össze! A szemetelést nem te sínyled meg. -
Egyértelműen kiéreztem a hangja mögött megbújó figyelmeztetési szándékot, mikor felhívta a figyelmem a papírok elhelyezkedésére. De nem törődtem vele.

Azt sem tudom, hányadszor lepődtem meg ebben az utóbbi néhány percben. Ott van maga a tény, hogy egy padon ébredtem, azt ez az egész zűrzavar ezzel a… khm… lénnyel. És most pedig, hogy tulajdonképpen olyan hidegvérrel viseltetik a drága papírjaimmal szemben, miközben ott áll az egésznek a közepén, jobb helyre nem is kívánhatnám, hogy azt öröm nézni. Bennem viszont természetesen most is fordítva dolgoznak a hormonok és eszem ágában sincs boldognak lennem, inkább félek (sőt, el ne mondd senkinek: rettegek), és bár még nem remeg kezem-lábam az átélt izgalmaktól, tudom, hogy ez sincs messze.
Igyekszem helyben továbbfejleszteni a pókerarcom, és valami nagyon hasonló érzelemmentességgel feszíteni itt vele szemben, mint ahogy ő teszi. Persze a feszítés kapásból sikerült, hiszen veszettül viszket és lüktet a keze nyoma az arcomon, úgy húzódik rajta a bőr, hogy… az már nagyon feszes lehet. Én inkább, a biztonság kedvéért, mert úgy vélem, ez kevés félreértésre keríthet okot: nyelek.
Arra gondolok, talán telepata. Ez megmagyarázná, hogy miért merte átvágni a kamus papírcsíkomat, és most azt is látja a fejemben, hogy valójában nem igazán akarom megtámadni. Eddig se akartam… Ezt mondjuk nehéz lehet elhinni, miközben talán még mindig vérzik a keze, de ha tényleg itt vagy benne a fejemben, hé, ha hallasz, akkor hidd el, én frankón nem akartam semmit! – nézek rá, ő pedig a szemetelés összeszedését követeli. Ah, minden mutáns a Xavier intézetben, jesszus! Ez nem az első eset, hogy valaki a drága papírjaimat kéri rajtam számon. Sóhajtok – az ilyesmi nagyon hamar az idegeimre fog menni, ha akár hetente megismétlődik, majd a tenyerembe hívom őket. Hogy beleférjenek, nagyjából kártyapakli nagyságúra igyekszem hajtogatni őket. Majd a legközelebbi kukába kidobom – vonom meg a vállam, de a világért se szólnék akár egy szót is. Még a végén újra kitalálja, hogy valamit le akar nyomni a torkomon…

Magam előtt össze font karokkal kísértem figyelemmel a fiú képességét, enyhén felvont szemöldökeim pedig néha meglepődötten ugrottak meg egy pillanatra. Egészen kezdett egy felügyelőtisztes, rosszabb esetben dadus szereppé törpülni a jelenlétem.
Nem igazán értettem, hogy egy csavargó, aki a padon tölti az álmait, az miért nem hajtogatja össze, és teszi el későbbre a papírjait, számára talán az egész ágyneműhuzatát.
Végül is nem kérdtem rá. Ez a része a dolognak foglalkoztatott a legkevésbé. A csavargó szokásokat amúgy sem óhajtottam közelebb is megtanulmányozni.
Mihelyst végzett, próbáltam a vállaimból is eltüntetni a feszültséget. Eddig, míg levitáltatta, gyűrögette a papírjait, folytonos készültségben álltam egy újabb meggondolatlan támadásra a részéről.
- Remélem most már távozhatok anélkül, hogy a hátamnak hajítanál egy újabb pocsékságot. - tekintek rá erélyesen. Szegény fiú, még egy ilyen gyermekes húzást nem úszott volna meg pár lyuk nélkül. Ha kellő mázlija van, mindössze szúnyogháló stílust kölcsönzök neki.

Vállat vonok, vigyorgok, néhány papírt galacsinként lebegtetni kezdek magam körül. Ez az egész, hogy valakit ugrassak, aki egyébként az életemre törhetne, totálisan távol áll tőlem, de így van ez az egész estével: nem szoktam padokon aludni, papírújságokba burkolózni a hideg ellen; idegen nőkkel, akiknek karma fenyegetően csillog, heccelődni; az életemért küzdeni. Ebből a szempontból ez is csak egy teljesen normális este, hétköznapi reakciókkal. Szürkesége a kezeimre is felköltözik.

- Na, várj, mutatok valamit. – Nyitom ki újra a szám, és elmerülök abban, hogy az egyik körülöttem lebegőből kis hegyes boxert varázsolok a kezemre. Ez nem követel túl sok szuflát, elég egyszerűek a formák. Egy mély lélegzetvételnyi idő alatt ezekből hegyes karmokat fejlesztek az ujjaimra. – Nem olyanok, mint kiskegyedé, de… – vigyorgok, és közben magam sem tudom, hogy mi jár a fejemben. El vagyok telve a magam kis csodálatával. Olyan sok mindent tudok, hihetetlen, mikre nem képes a kezem alatt a papír… ráadásul most szinte töménytelen mennyiség áll rendelkezésemre, mind a kezemben van.

– Meg kell majd ismételnünk ezt a mai estét. Van törzshelyed? – nézek fel rá, csírázik bennem az önbizalom, a vérem pezseg, csak most kezdem végiggondolni az eddigieket, és igen, lassan remeg a lábam. De basszus, hát én ezt élveztem! – döbbenek rá, és ezen meglepődöm. De hát… ez csak egy ilyen este.

Ledobtam magam újra a padra, bár most már nem nagyon akaródzott egy helyben maradnom, de úgy gondoltam, mivel már nem nagyon kérdezgetett, hogy lassacskán de befejezzük a meginterjúvolásom. Mit is kérdezhetne még? Lényegében túl vagyunk a számomra érzékenyebb témákon, szóval némileg fellélegezhettem.
- Ezek szerint érdekesnek tart – mondtam inkább kijelentve, mintsem kérdezve – és ez csak a képességemnek tudható be vagy esetleg valami másnak is? Lennek feleannyira érdekes akkor, ha nem robbantottam volna a képébe az ebédjét? – mosolyodtam el szélesen ám mégis keserűen, miközben az ásványvizem kupakja hangos szisszenéssel adta jelét, ahogy kinyitottam.
- Visszatérve előbbi témánkra nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon melyik csoportba sorol majd be. Potenciális pszichopata vagy beépülni vágyó? De ne, ne mondja el! – emeltem fel a kezem, mintha avval is képes lennék visszatartani a szavait, ha esetleg szóra nyitná a száját. – Sokkal érdekesebb lesz majd megtudni az írásából. – kortyoltam bele végül a vízbe, mely enyhülést adott kiszáradt torkomnak immár. Viszont az előbbiek kapcsán újabb kérdés merült fel bennem, így nem maradtam sokáig szótlan.
- Ön mégsem a másik ezer probléma egyikével foglalkozik, hanem a mutánsokkal. De miről írna, ha nem lennének a mutánsok? Találna vajon még egy olyan témát, amit az olvasói ugyanilyen izgatottan várnának? – tettem fel a következő kérdésem, ám evvel egy időben arra is rájöttem, hogy ő most nem kérdezett, no meg a diktafonját sem láttam, pedig az előbb esküszöm, hogy visszaraktam a padra. Tekintetemmel keresni is kezdtem. Remélem nem ültem rá, bár azt mondjuk éreztem volna.
- Tehát akkor vége az interjúnak? Ezennel kvittek vagyunk? Az ebédjéért cserébe kiadtam magam. – emeltem fel kezeim eljátszva a megadást.

//Előzmény: Westside Pistol & Rifle Range lőtér //



*A városban közben besötétedett. A Nap eltűnt valahol nyugaton, a felhőkarcolók mögött, és a csillagok is előbújtak volna, ha nem lenne az a sok átkozott utcalámpa, melyeknek köszönhetően sokkal még most sincs sötétebb, mint nappal volt. A rossz nyelvek szerint ez a hely ilyenkor nem valami biztonságos, ám Sean és Sarah épp az imént lyuggatott szitává egy rajzolt manust, mi lehet itt még náluk is veszélyesebb.*
-Itt van az egyik stand a park szélén, úgyhogy nem kell messzire mennünk...
~Túl mélyre azért mégsem merészkednék, ha nem muszáj, ki tudja mit tenne Sarah azzal, aki ránk támadna.~
*Ezen a gondolaton egy pillanatra elvigyorodik magában.*
-Nem fázol?

Fel sem tűnt, hogy elszaladt az idő. ~ Remélem nem fognak valami kereső osztagot utánam küldeni, ha sokáig nem érkezem meg, hiszen senkinek nem szóltam. ~ A Park már nem ismeretlen előttem, sok időt töltöttem itt még a suli előtt, halálra rémítve nem egy-két embert. ~ Milyen távolinak tűnik, pedig nem is volt az olyan régen! ~ merengek el rajta. Az árusító bódét is hamar megtaláljuk és beállunk a nem túl nagy sorba.
- Nem kösz! - rázom a fejem, hiszen kellemesen langyos a levegő. - Na, akkor most belecsaphatsz a lecsóba és degeszre eheted magad! - mondom Seannak vigyorogva.

*Úgy tűnik egy rugóra járt az agyuk, ugyanis Sean-nak is épp most ugrott be, hogy amikor ő járt abba a suliba, még takarodót is fújtak. Végül inkább nem teszi szóvá a dolgot, nehogy Sarah azt higgye, szeretné, ha most rögtön haza szaladna.*
-Kettő szerintem elég lesz, itt egész normális adagot adnak.
*Miután kezéhez kapta Manhattan nemzeti eledelét, az egyik közeli pad felé veszi az irányt. A park nem mondható kihaltnak, még ilyen viszonylag késői órában sem, de azért itt mégis nyugodtabban lehet beszélgetni, mint a zsúfolt lőtéren. Érdeklődve fordul a lány felé.*
-Szóval, mi a tehetséged? Bármilyen fegyvert a kezedbe fogsz, veszélyes vagy vele? - Kérdi kuncogva. -Elsőre én még a táblát sem találtam el. Na persze, 10 évesen alig bírtam el azt a vackot...
~Vagy lehet, az ő képessége a feromon kibocsájtás? Hmmm...~

Az adagokról szóló megjegyzésére csak mosolygok, hiszen elég sokszor tömtük meg a hasunkat Joe bácsinál, aki persze már nem nagyon ismer meg így kikupálódva. A tekintélyes mennyiségű kajával aztán leülünk a park szélén és Mielőtt beleharapok az adagomba elgondolkodok Sean kérdésén.
- Én 10 évesen valószínűleg a fegyver hangjától is bepisiltem volna. - kuncogok fel. - De töredelmesen bevallom: igaz, hogy éles fegyverrel most lőttem először, de szimulációban már használtam fegyvert, úgy, hogy a célzással nem nagyon voltak gondjaim, talán van hozzá érzékem. - vonom meg a vállam. - Szerintem meg nem szükséges, hogy a kezemben fegyver legyen, az anélkül is veszélyes. - mosolyodom el hangyányit. - Mondhatnám úgy is, magam vagyok a fegyver. - nézek rá kicsit elkomolyodva, azzal jóízűt harapok a szendvicsembe. - És neked?Ha nem a feromon kisugárzásod a fő attrakció, akkor mi az adottságod? - kíváncsiskodom, nem hagyva, hogy elsumákolja, ha már én beavatom.

*Jobbnak látja nem beavatni a lányt abba, hogy ő hogyan reagált, amikor először hallott elsülni egy fegyvert közvetlen közelről. Persze ma bizonyította, hogy többé már nem bőgi el magát a hirtelen zaj miatt, de akkor sem valami kellemes emlék, amit másokkal vacsi közben osztana meg....vagy valaha...*
-Ó, csak nem tüskéket lövöldözöl az ujjaidból? - Kérdi, ő maga is nevetve. - Minden esetre, te vagy a legjobb fej fegyver, akihez valaha szerencsém volt.
*Újabb kacsintás, majd nagyot harap szendvicsébe, részben azért is, hogy időt tudjon nyerni a válasz előtt.*
-Na igen, a képességem, az egy vicces történet...
~Francba...semmi kedvem hazudni neki, az igazság viszont az, hogy hazudtam mindenkinek és ezt fenn kell tartanom különben kiderül a nagyapám hazugsága ami....fáj a fejem...~
-Tudsz titkot tartani? - Kérdi, az este folyamán először komoly hangnemben, a választ azonban szinte meg sem várja, már folytatja is a magyarázatot. - Azért kerültem be a Xavier-be, mert képes vagyok feltörni bármilyen számítógépes rendszert. Mondtam, hogy nem látványos... - Fejezi be szabadkozva.
*Hátradől a padon, és benyomja első szendvicse végét.*

Kíváncsian vártam a választ és majdnem a torkomon akadt a következő falat, mikor viccesen ugyan, de rátapintott a mutációmra.
A mosoly lehervadt az arcomról és gyanakodva néztem rá. ~ Honnan tud róla? Talán telepeta, gondolatolvasó? ~ fut át rajtam a gondolat. Hirtelen végig gondoltam, mik is jártak a fejemben, amióta összetalálkoztunk, és csak reméltem, hogy semmi olyan, ami kellemetlen lehetne. De hát eddig semmi jelét nem adta, hogy ezzel a képességgel rendelkezne!
Kisebb szünet után, aztán választ kaptam a kérdésemre, miszerint hála a jó Istennek, nem az.
- Tényleg? - nézek rá kicsit felszabadultabban. - És hogy csinálod? Valahogy belelátsz, vagy mi a trükk?
Aztán újból belém vág az előbbi gyanakvás! Ha nem lát a fejembe, honnan tudja, hogy mire vagyok képes?
- Egyébként majdnem eltaláltad azokat a tüskéket, csak nem lövöldözöm, hanem kieresztem őket. - mondom, mialatt figyelmesen fürkészem a reakcióját.

-Azt ne mond, hogy eltaláltam. Biztos csak ugratsz.- Mondja nevetve, ám ahogy múlnak a másodpercek, egyre kevésbé biztos állítása helyességében. Nehéz nem észrevenni, hogy egész nap most először töltött el Sarah fél percet mosolygás nélkül. - Vagy mégsem? - Teszi hozzá, immár jóval kevesebb magabiztossággal.
*Szerencsére Sarah legalább annyira szeretné másfelé terelni a szót, mint ő, sajnos azonban az irány amit választ, nem kevésbé kényelmetlen számára.*
-Tényleg....abból a fura szobából, ahol harci helyzeteket kell gyakorolni kitiltottak, mert rávettem az óriásrobotot, hogy legyünk barátok. Mr. Summers nem tartotta jó viccnek...
*A kérdés második felére már nehezebb válaszolni, ha ragaszkodik az igazmondáshoz. Egy mély sóhaj után mégis megteszi.*
-Nem, csak sok könyvet, és weboldalt olvastam el a témában, és megmaradt. Ugyanazt látom, mint bárki más....
~Leszámítva persze, ha létezik egy valódi hacker mutáns.~
-Tényleg? - Kérdi meglepődve. - Hoppá...eredetileg azt akartam mondani, hogy karmokat növesztesz...nem tudom miért lett belőle tüske...
*Megkönnyebbülten dől hátra a padon.*
-Ne haragudj, csak most gondoltam bele - mondja, ezúttal már megint nevető hangon - ha rólam tudna valaki idegen ilyesmit, biztos beparáznék..
~Ha jobban belegondolok, nem is kell hozzá sok fantázia, hogy elképzeljem...~

Sean nevetése végül is kissé oldja a feszültségemet. Valahogy elhiszem neki, hogy véletlenül trafált bele, hiszen nem is volt pontos a meghatározása. Meg aztán nem is akarok minden jóképű srácban valamiféle álnok, rám vadászó ellenséget látni, mert akkor aztán akár be is zárkózhatok a birtokra, vagy apácának állhatok. Ezek a gondolatok ismét mosolyt csaltak az arcomra, ami eszembe juttatja a fiú feromonos mutációra való utalását. Lehet, hogy tudtán kívül van benne valami? Ezen is jót mulatok. A gépekkel való jó viszonya, valahogy Adam képességét juttatta eszembe. De a sóhajokból ítélve nem szívesen beszél a dologról.
- Talán nem szívesen használod a mutációd adta képességedet? Látom nem örülsz neki, ha beszélni kell róla. - kérdezek rá nyíltan, jobb ezt tisztázni, mielőtt a lelkébe gázolok véletlenül.
- Tudod én egy darabig az utcán éltem, és már akkor is nehéz volt rám hozni a szívbajt, de mióta még fejlődött is a képességem, azóta azért elég nehéz. Inkább fordítva igaz, én tőlem kapnának frászt. - kapom be én is az utolsó falatot.

-Tényleg? - Kérdi némi döbbenettel a hangjában. - Úgy értem, nehéz elképzelni, hogy valaki ijesztőnek láthat...ne vedd sértésnek, de rám ellentétes hatást gyakoroltál.
~Na jó, ha ő ennyire megnyílt előttem, tőlem sem volna szép dolog titkolózni, meg aztán, előbb utóbb úgyis kiderülne.~
-Nagyon is szívesen használom, csak épp, egyszer túlzásba vittem a dolgot. El sem hinnéd, egyes kormányügynökségek mennyire kényesek tudnak lenni a titkaikra. A lényeg, hogy lebuktam, de mivel fiatal voltam, a Xavier-be küldtek.
*Ahogy ezt kimondta, valamiért jobb kedve lett, rá is mosolyog Sarah-ra.*
-Hát úgy tűnik mindkettőnknek a múltjában akad sötét folt. Bár, végül is a lőtéren futottunk össze...
~Be merjem vallani, hogy nem vagyok mutáns? Számít egyáltalán? Lehet beszélnem kéne valakivel aki titkolja, hogy ő mit tenne ilyen helyzetben.~
-Megnézhetem? Mármint, a tüskéid....

Csak nevetni tudtam a döbbenetén!
- Mert még nem láttad mikor nem ilyen jó kislány, hanem ijesztő mutáns vagyok! - emeltem meg mindkét kezem felé, mint a filmeket a szörnyek szokták ijesztgetni az embereket.
~ lehet, kicsit zakkantnak hisznek akik látnak, de most jól érzem magam! ~
- Húú! Az nagyon izgi lehetett! - néztem rá lelkesen, mikor hackerkedéséről mesél. - És, hogy úsztad meg a Xavierrel? Mert azt tényleg nem nagyon komálják, hogy belelássanak a dolgaikba! Ott keményen ki lehet húzni a gyufát! - kérdezem érdeklődő tekintettel.
~ Hajh, ha még tudnád, milyen sötét foltok! De ezekkel nem biztos, hogy most már dicsekednék! ~ hangosan viszont nem fűzök hozzá kommentárt.
- Hát, ha érdekel! - tartom az orra elé a kezem és szabadjára eresztem a tüskéimet. - De, ha jót akarsz magadnak, most ne érj hozzám. - figyelmeztetem komolyan mielőtt meggondolatlan lépést tenne.

*A döbbenet nyomtalanul eltűnik az arcáról, és helyét ma már sokadszorra a nevetés veszi át. Sarah amennyiben tényleg az volt a szándéka, sajnos kudarcot vall abban, hogy megmutassa ijesztő oldalát, így ugyanis csak még aranyosabbnak tűnik.*
-Az volt, de sajnos hamar elrontották a játékomat néhány kommandóssal - vallja be, ám jókedve csak nem akar szűnni, ami először fordul elő vele, ennek a történetnek a mesélése közben - ami végül is még izgalmasabbá tette, ha úgy vesszük. A többi már az ügyvédem, és egyben Nagyapám érdeme. Igazi jogi mágus az öreg, ha akar, egy embert is be tud nyomni abba a suliba...
*Érdeklődve figyeli az előbújó tüskéit...ez már veszélyesebbnek tűnik, ám valami, amit a lány mond, mely jobban felkelti az érdeklődését.*
~Most ne érj hozzám?~
-Így már könnyebb elképzelni,m hogy te voltál az utcák réme - vallja be őszintén - de könnyen lehet, hogy ennek ellenére sem az ijedtség lett volna az első reakciók, ha összefutunk...

- Hát az érdekes lenne! Egy normális ember a mutánsok között! - nevetem el magam. - Szerintem szegény nem bírná sokáig a sok zakkant között! Meg aztán rögtön le is bukna, hiszen minden új jelentkezőnél vérvizsgálatot is csinálnak, meg mindenféle mást is, hogy ki tudják elemezni, merre fejlődhet a mutációja. - ingatom a fejem az ötletére. - Azt nehéz lenne kimagyarázni!
~ Meg aztán miért is kívánkozna valaki a "torzszülöttek" közé, ahogy némely ember tekint ránk. ~
- Hát nem biztos, hogy időd lett volna az ijedtségre. - pillantok rá kajánul és visszahúzom a tüskéket mielőtt mégis megpróbál hozzájuk érni. Elég érdekes szituáció lett volna, ha itt eljátszunk egy epilepsziás rohamhoz hasonló dolgot. - Miért? Egyébként mi lett volna az első reakció, ha egy kihalt és sötét helyen, ahol a madár sem jár itt a park mélyén, összefutsz egy kötekedő egyénnel? - válik sejtelmesen suttogóvá a hangom, miközben alig tudom visszafojtani a nevetésemet.

-Hát igen, biztos nem volna könnyű - vallja be, miközben újra lepereg előtte a az iskolába töltött egy év, mely emlékei szerint elviselhetetlen azért nem volt, de egyszerű sem az biztos - de el tudom képzelni, hogy van aki jól érezné magát ott a sok különleges ember közt...
~A vérteszt pedig elkerülhető szerencsére, főleg, ha akkora adományt kap az iskola, amiből kijárhattam volna a Harwardot hatszor...~
*Akaratlanul is szemügyre veszi jelenlegi helyzetüket, miután Sarah felvázolta gondolatjátékát. Kezét az állára teszi, látszólag azért, hogy kihangsúlyozza, most épp gondolkodóba esett, a valódi ok azonban inkább az, hogy a lány ne láthassa az övéhez hasonló cinkos mosolyt, mely immár ott díszelgett Sean arcán is.*
-Tehát, ha lesből rám támadna egy véletlenül kiválasztott sötét helyen, mondjuk egy parkban, a leggyönyörűbb kötekedő mutáns, akit el tudok képzelni?
*Eközben a lány arcát fürkészi, hogy lássa, hogyan reagál a szándékosan harmatgyengén álcázott bókra.*
-Elfutni nyilván hiba volna, úgyhogy szembe néznék vele.
*Így is tesz, mélyen a mellette ülő lány szemébe néz. Kezét időközben már levette álláról. Lassan közelebb hajol hozzá, majd sejtelmes hangon fejezi be a választ.*
-Aztán lesz ami lesz.

Arcomról a ma valahogy levakarhatatlan mosolyt enyhe pír váltja fel, ahogy meghallom Sean válaszát.
- És, ha az a leggyönyörűbb mutáns nagyon-nagyon rossz szándékkal közeledik a gyanútlan Sean felé? - próbálom leplezni a zavarom a játék további szövögetésével. - Nem biztos, hogy a maradás a legjobb ötlet! Lehet, hogy a futás azért célravezetőbb lenne! - suttogom már, mivel egész közel hajolva néz a szemembe. Egy darabig viszonzom a szemkontaktust, aztán elkapom a pillantásom.
~ "Lesz, ami lesz" ...... és főleg, ahogy mondta! ~
Közelsége meleg hullámokat indít arcom irányába, és ezek a szokatlan érzések kissé meghátrálásra késztetnek.
- De minden esetre bátor dolog lenne egy számítógép gurutól! - vigyorodom el aztán. - Ha én lennék annak a mutánsnak a helyében én díjaznám.

-Ez igaz - felelte, immár ő is suttogva - de ha minden gyönyörű mutánslány elől elszaladnék, csak mert nagyon rosszat nekem, akkor akár kolostorba is vonulhatnék nem igaz?
*Amennyire csak lehet, még közelebb hajol hozzá, orruk már szinte összeér. Szíve a torkában dobog, arcszíne pedig neki is inkább egy eperére kezd emlékeztetni, de innen már nem fordul vissza.*
~Bátor számítógép guru? Ez nagyon tettszik.~
-Ezt jó tudni - keze finoman érinti Sarah arcát, hogy szemeit újra egy vonalba emelhesse sajátjával, utána pedig semmissé teszi az ajkaik közt fennmaradt távolságot. Gyengéden csókolja meg őt, s tenyerével végigsimít a lány arcán. Ezzel egy időben másik karjával óvatosan átöleli a lányt.*

Hát a következő pillanatok eseményeit nem fogom az unokáimnak - már, ha lesznek - nosztalgiával emlegetni. Mivel még sosem voltam ilyen testközeli kapcsolatban egy fiúval sem, ezért a csók kissé váratlanul ért, de mivel Sean finoman közeledett ez még nem is lett volna baj, de ahogy karjai körém fonódtak, ösztöneim cselekedtek helyettem! Az első reakcióm a menekülés volt, ami azonnal működésbe hozta a képességemet és tüskéim akaratomtól függetlenül pattantak ki.
Abban a pillanatban már tudtam, hogy óriási bajt kevertem azzal, hogy még mindig nem uralom kellőképpen a mutációmat, de már csak arra voltam képes, hogy hátra ugorjak, és így minél kevesebb ideig érintkezzek Seannal, de az a kicsi is éppen elég volt sajnos.
~ Uram Isten! Remélem nem öltem meg! ~ sápadtam el, hiszen tapasztaltam már, hogy milyen hatással van nála sokkal erősebb emberekre is.

*Az egész olyan eleinte mint egy álom....aztán hirtelen valami történik, ami legalábbis nagyon Meglepi Sean-t. Rég csinált már ilyesmit, de emlékei szerint, ilyesmi nem szokott történni...*
-Aú....
*Hosszú monológra sajnos nincs ideje, ugyanis Sarah sajnos nem túlzott a képességével kapcsolatban, egy kicsit sem. Mialatt testét átjárja a hideg, izmai pedig sztrájkba kezdenek, egyetlen gondolat fut át az agyán:*
~Akkor is megérte....~
*Utolsó erejét arra használja fel, hogy hanyatt essen a padon, és ne arccal a földre, követve a mustáros szalvétát, melyben a néhai Hotdog pihent. A világ elsötétül számára, és csak az ég tudja, mikor virrad fel újra a nap.*

Az infarktust csak kis híján sikerült elkerülni, mikor láttam Sean képét elfehéredni, majd aztán hanyatt vágódott a padon, ráadásul, akkorát kongott a feje, hogy már az is elég lett volna egy hosszan tartó ájuláshoz. Már újból teljesen magam voltam, ezért rögtön szegény fiúhoz ugrottam, és kitapintva a pulzusát, egy nagyobb sóhajjal vettem tudomásul, hogy életben van. Gyorsan körülnéztem, hogy látta-e valaki a történteket, de már teljesen kihalt volt a környék.
~ Na Sarah! Ezt jól megcsináltad! Az első igazán kellemes randidon lesokkolod a fiút! ~ fintorgok egyet kétségbeesésemben. ~ Most mi a jó fenét csináljak! ~ törtem a fejem. Adamot hívhatnám, és jönne is, segítene is, de aztán tuti leharapja a fejem. Ezt magamnak kell megoldani! Felnyaláboltam Seant és felültettem a padra megtámasztva a háttámlán, nehogy újból elboruljon, aztán elővettem a vadi új mobilomat és hívtam egy taxit. Mikor megérkezett, szép nagy bociszemekkel néztem a sofőrre, míg nagy nehezen becibáltam a hátsó ülésre a fiút.
- Kicsit többet ivott a kelleténél, de ne féljen nem lesz semmi gáz. - nyugtattam meg a férfit, aki gyanakodva nézegette Seant.
Bemondtam a címet és már csak azt kellett kitalálnom az úton, hogy cipelem végig a srácot az egész intézeten a gyengélkedőig.
Hát azt nem tudom, hogy látott-e valaki, vagy sem, de azért csak eljutottunk a célhoz, még ha néhol már húznom is kellett a srácot. Teljesen kimerültem mire leértünk.

//Folyt.: Xavier iskola - Alagsor -Gyengélkedő//