Central Park

- Szóval, lehet, hogy néha be kéne csuknom a fülem, de hagyjam nyitva az agyam. – rázom meg a fejem a visszhangzó szavak miatt.
Az ölelést szerencsére elég hamar abbahagyta, és én zavartan toporogtam mellette, mikor megint hallottam egy kérdést a fejemben.
- Hogy ki a naiv most? Ez, hogy jön ide? – nézek rá meglepődve, de aztán a további kérdései ki is verik a fejemből. – Nem érdekes. – vonom meg a vállam a listára vonatkozó kérdésére. – Csak egy lista és kész. Ha akarja, majd apád elmondja. – zárom le ezt a dolgot. – Húú az anyját! Tényleg? Akkor nem is tudom, mit strapáltam magam, hogy kihúzzalak a slamasztikából! Ha ezt tudom, ide se dugom a képem! – fordulok vele szembe egy kissé gunyoros hangon. – De, most a tréfát félretéve, el kéne jutni a motoromhoz. – intek az út túloldalán, a rendőrök mögött árválkodó járműre. – De lehet, hogy jobb lenne, ha másfelé próbálkoznánk, aztán majd hazajuttatlak taxival. – gondolkodom el a lehetőségen.

-Nem, inkább csak azt mondom, hogy ne erőltesd ezt a dolgot telepaták mellett. Nem vagyok valami tapasztalt még, de eddig azt vettem észre, hogy aki odafigyel rá, hogy ne gondoljon semmire, az jellemzően olyan dolgokra gondol akaratán kívül, amiket nagyon nem szeretné, ha meghallanék...és azok így csak még feltűnőbbek.
Önelégült vigyora lehervad az arcáról, mikor Sheena kérdéssel felel a gondolatban feltett kérdésére. Már megint kihallatszott valami! Francba!
-Nem érdekes! - Vágja rá, mint a villám, s szaporábban kezd el sántikálni. - Hé, nem azt akartam mondani, hogy nem jött jól a segítséged, de mostanában gyanúsan sokan mentik meg a hátsóm, pedig még csak azt sem mondhatnám, hogy mondjuk egy maffiafőnök fejének fia vagyok....vagyis, ugye nem vagyok?
Inkább a motorra koncentrál ő is. Alapvetően nem tudja, Sheena mit problémázik a rendőrökkel, de ha neki ez akkora gondot jelent, ám legyen...
-Ne akard itt hagyni, ha a neveden van, utána téged is keresni fognak. Inkább vegyük rá őket, hogy legyenek máshol... - Félénken a nő fegyverére, és karmaira sandít, melyek most törékeny női kéznek álcázzák magukat. - A más alatt nem a másvilágot értem...

- Rendben megfogadom a tanácsod és igyekszem majd arra gondolni, amit mondok is – adom meg magam a telepátia előtt. – Nem, nem vagy a maffiafőnök fia! – ingatom meg a fejem.
~ De lehet, hogy ro….Na nem! Nem gondolok arra, amire nem akarok, ugye? ~ állítom meg a gondolataimat, nehogy még eláruljak olyat is, amit majd csak az apjának kellene, ha egyáltalán akarja.
- Nem tudom! Nem tudom mi lenn a jobb! – töröm a fejem. – Igazából nincs miért tartanom a zsaruktól, de nem szeretem, ha összefüggésbe hoznak ilyen dolgokkal, hiszen elég sűrűn bukkan fel a nevem mostanában. – mormogom magamban halkan. – Talán nem lesz baj, ha megkockáztatjuk, hogy átmenjünk rajtuk. Ugye téged sem köröznek, vagy ilyesmi? – nézek a srácra, de nem nagyon fog meglepni a válasz gondolom. – Viszont jobb lenne, ha nem együtt mennénk ki, hanem külön-külön, ha mégis balul ütne ki a dolog valamiért, így te még nyugodtan elhúzhatod a csíkot. Akkor mehetünk? A motornál találkozunk, ha minden jól megy és hazafuvarozlak.

-Nyugi, arra nem tudlak rákényszeríteni, és nem is akarlak - feleli mosolyogva, bár szétfeszíti a lelkét a kíváncsiság, hogy mégis mi lenne az, amit ennyire el akar titkolni előle a nő.
~Az apám nem maffiózó? ISTENEM, AKKOR MÉG ROSSZABB???Jól van, nyugi, álljunk le...~
-Fel a fejjel - mondja igencsak gyászos hangon, de a parkban történtek után még mindig nincs a helyzet magaslatán. - Azt hiszem, van egy ötletem...
Behunyja két szemét, és koncentrálni kezd. Először az egyik rendőr sapkája esik le, mintha csak a szél fújta volna arrébb, aztán a másiké is. Valahányszor közelebb lépnek szökött fejfedőikhez, azok mindig egyre messzebb menekülnek, végül pedig egy nagy szökkenéssel az egyik bokor mögé vetik magukat.
-És semmi sem robbant fel... - Jegyzi büszke, ám elhaló hangon. meg tud még állni a saját lábán, de újra rátör a szédülés. Azért amennyire tőle telik, igyekszik ezt eltitkolni, de persze Sheena szemeit nem verheti át.
-Menjünk?

- Azt jól teszed! Nagyon jól teszed, ha nem kényszerítesz rám semmit! – csempészek valamennyi fenyegető élt a hangomba, mert már csak az hiányozna, hogy valaki az agyamban turkáljon. Már a gondolatolvasástól is feláll a szőr a hátamon.
Az ötlete viszonyt kíváncsivá tett, ráadásul úgy mondta, mintha, minimum a Szabadság szobrot kellene arrébb cipelnie.
- És mi lenne az? – kérdezném, de már le is hunyja a szemét és a megjelenő izzadság cseppekből következtetve erősen koncentrál. Erre viszont már én is felkészülök, hiszen még az előző megerőltetést sem pihente ki, és ha erre még ráerősít, akkor hamar meg lesz a baj.
Aztán nem tudom megállni nevetés nélkül, ahogy nézem a sapkájukat kergető rendőröket, aki így eltűnnek az utunkból. A robbantásos megjegyzést ugyan nem tudtam hová tenni, de hát a lényeg, hogy szabad az út.
- Nyomás! – kaptam el a fiú karját, hogy támogatni tudjam, mivel láttam, hogy nem álla a helyzet magaslatán. – Csak a mociig bírd ki, aztán már pihizhetsz. – buzdítom, hogy kitartson.

-Magadtól is lekaratézol bárkit, aki bántani akarna engem, minek kényszerítselek bármire?
~Minek kényszerítenék bárkit bármire? Csak azt szeretném, ha nyugton hagynának, ahhoz eddig nem kellett szuper erő...~
Látva, hogy terve sikert aratott, ő is megenged magának egy fáradt mosolyt, és közben fel sem fogja, hogy Sheena szinte cipeli őt a motorja felé. A következő pillanat, amikor már tudatosan cselekszik, a motoron éri, ahogy remegve kapaszkodik a nőbe, és leplezetlen rettegéssel a hangjában üvölti:
-ILYEN AZ, AMIKOR PIHIZHETEK?!
Valószínűleg a telepatikus üzenetnek több értelme lenne, de nem meri megkockáztatni, hogy leszédüljön innen, szegény agyának már így is izomláza van. Nem vágyik semmi másra, csak a kényelmes ágyra, ami a gyengélkedőben várja majd őt, immár nagyon sokadszor...idegesítően sokadszor...lehet oda fogja kérni a postáját....
~Koncentrálj! Túl kell ezt élni, és aztán felkeresni a doktornőt. Ő is a Szellem-et kereste, hátha belőle többet is ki tudok kihúzni...~
A birtokhoz érve úgy kászálódik le a járgányról, mint aki 3 napja képtelen kijózanodni, s ahogy a falnak támasztva mélyen előre hajol, Sheena azt hihetné, hogy védence menten elhányja magát, de szó sincs erről, egyszerűen csak nagyon, nagyon szédül...
-Köszönök mindent...az orvost már megtalálom egyedül is...csukott szemmel ha kell...
~Úgy tűnik, kell....~

//Köszönöm a játékot //

Eléggé ramaty állapotban van a srác, ezért igyekszem minél előbb felpaterolni a motorra, mielőtt a rend éber őrei visszaérnének állomáshelyükre és esetleg meglátnának.
Felcsapom a bukót és Sean fejére is húzok egyet, majd megkérem, hogy fogjon erősen és gázt adok, hogy minél előbb besoroljak a forgalomba. Innentől kezdve már bottal üthetik a nyomunkat
A fiú először csak úgy kapaszkodik, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba, majd valamit kiabálni is kezd, de a menetszél, meg a sisak miatt szinte semmit nem hallok, habár sejtem, hogy mit szeretne, de hát azért van az embernek motorja, hogy ne kelljen a lassan totyogó autók mögött szívni a füstöt. És különben sem mentem 220-nál gyorsabban, egyszer sem.
Mikor az Intézethez értünk és leszállt, majd kétrét hajolt, gyorsan lekaptam a fejéről a bukómat, mielőtt telerókázza, de aztán részeg szédelgésem kívül nem produkált mást, így megnyugodtam kissé.
- Nincs mit Sean! És ahogy nézlek rád is fér az az orvos! – intek búcsút. – Azért add át üdvözletem Josh-nak, ha találkozol vele.
Felpattanok a motorra és most már húzatom neki, ami a csövön kifér.

//Én is köszönöm – Klassz volt //

Az a helyzet, hogy nagyon ritkán randevúzom. Ez azt hiszem, érthető. Mind a munkám, mind a képességeim eléggé riasztóak lehetnek egy átlagos nőnek. De talán Sheena már lesz. Jó, nem valószínű, de megtörténhet, nemde?
Igyekeztem laza eleganciával felöltözni. Piros póló, és rá fekete zakó volt a választott, farmernadrággal, hosszú, sötétkék kabáttal és egy fekete sállal. Sajnos nem tudtam kitől divattanácsot kérni, de reméltem, hogy nem rontottam el vészesen a dolgot.
Kezemben egy szál vörös rózsát tartottam. Sheena egyáltalán nem olyan nőnek tűnt, mint aki elvárna ilyen gesztust, de talán pont ezért volt jó döntés: ha más se gondolta, hogy jó ötlet lenne, akkor talán már időtlen idők óta nem kapott virágot.
Valóban nem voltam gyakorlott, de az alapfogásokat azért ismertem. Most egy kellemes séta, ami alatt megéhezünk, akkor étterem, utána esetleg egy mozi vagy színház... Szerettem volna azt hinni, hogy nem vagyok túl elveszett.

Nem hittem volna, hogy fel mer hívni és randevúra hívni a hulladoki, de megtette! Én meg már csak kíváncsiságból is igent mondtam. meg aztán olyan rég volt olyan igazi, hamisítatlan randim, akkor meg miért nem hagyjam magam egy kicsit kényeztet, nem igaz?
Persze nem estem nőies túlzásokba, hiszen motorral szándékoztam menni, így aztán egy, a lábaimra simuló bőrnadrágot húztam fel, ami olyan benyomást keltett, mintha a második bőröm lett volna, hozzá egy térdig érő fűzős csizmát húztam hozzá, majd egy fekete selyem blúz fölé egy derékig érő rövid bőrdzsekit kaptam magamra. Hiába valamiért mindig vonzottak a bőrszerkók. A hajam hagytam kibontva, feldobtam némi enyhe sminket és a bukót a fejembe nyomva, elrobogtam a Parkba, ahová a meghívás szólt.
A mocit a bejáratnál leparkoltam és már messziről kiszúrtam az idegesen toporgó Hugh-ot, aki igen kicsípte magát az alkalomra és még.....tényleg ezt látom? Igen még virágot is szorongat a kezében!
- Szia Hugh! - álltam meg előtte mosolyogva.

Elállt a lélegzetem.
- Ejha! Gyönyörű vagy! Én... Izé... Ezt neked hoztam - nyújtottam felé sután a virágot.
Mindig kényesen ügyelek arra, hogy szépen és kereken fogalmazzak. Az tehát, hogy a gyűlöletes "izé" elhagyhatta a számat, ékes bizonyítéka volt annak, hogy mennyire lenyűgözött Sheena szolidnak nem mondható, ám nagyon tetszetős öltözéke. Egy biztos: ez a nő tudja, mi áll jól neki.
Elbizonytalanodtam. Sheena olyan magabiztosnak tűnt, és hát egy ilyen nőt nyilván naponta hívnak randevúzni... De abból csak bátorságot meríthetek, hogy a mai estét nekem szánja, mikor nyilván lett volna nálam jobb jelentkező is...
Régies mozdulattal a karomat nyújtottam a nőnek. Reméltem, hogy elfogadja. Talán modern nő, egyedülálló és erős, de azért egy kis régimódi romantika jól eshet neki...

És tényleg nekem hozta a virágot! Mondjuk másnak elég érdekes lett volna, de azért nagyon jól esett valahol, hiszen már nem is emlékszem kaptam-e valakitől valaha is virágot!
- Köszönöm! - fogtam a kezembe óvatosan a gyönyörű rózsát. - És a bókot is, nagyon jól esett. - jöttem enyhén zavarba, hiszen igazán ritkán érzem magam valaki mellett igazi nőnek, hiszen egyáltalán nem járok társaságba, akiket meg jól ismerek, azok tudják mivel foglalkozom és úgy is állnak hozzám.
Ezért most el is határoztam, hogy kihasználom Hugh kicsit régimódi udvarlásának előnyeit és hagyom magam nőként is elvarázsolni.
- És hová megyünk? - kérdeztem mosolyogva, miközben elfogadtam a felajánlását és belé karoltam - Mit terveztél ma estére? Valami meglepetés?

Elindultam, kihúzva magam, ruganyos léptekkel. Büszke voltam, hogy ez a nő az én oldalamon sétál, énbelém karol, és bárhogy bámultak, irigykedtek is az arra járó férfiak, ma én voltam a nyerő. Újszerű érzés volt.
- Két dolog is megfordult a fejemben. Elmehetnénk mondjuk az állatkertbe... Még egy órán át nyitva lesz. Vagy ha van kedved, arra hátrébb van egy műjégpálya. De ha egyik sem tetszene, nos, sétálhatunk is csak úgy... Nagyon kellemes. Esetleg beülhetünk valahová inni valami meleget, ha fázol. Te döntesz - mosolyogtam kedvesen.
És ekkor beütött a krach. Meghallottam a szellem suttogását. Csak nyugi, Hugh, nincs semmi baj... Sikerült is kizárnom őt a fejemből, könnyebben, mint eddig bármikor. Újra elmosolyodtam, és így mentünk tovább, be, egyre mélyebben a park belsejébe.

Vidáman sétáltam a férfivel, ügyet sem vetve az utánunk bámulókra és vártam, hogy mit is tervez az elkövetkezendő órákra.
- Óhh! Nekem teljesen jó bármelyiket is választod. Az állatkertet is szeretem, meg a korcsolyázást is. – nézek rá egyetértően. – És, ha majd nem bírom már a hideget, akkor a melegedőben is ihatunk mondjuk egy forró csokit.
Igazán kellemes kis este lesz, ha Hugh megvalósítja a tervét, ezért egyáltalán nem bánom, hogy belementem ebbe a találkozóba. Mindkettőnknek lesz legalább egy remek estéje.
Ezekkel a gondolatokkal, mosolyogva lépkedtem a férfi mellett, hogy átvágjunk a Parkon, az Állatkert felé. Remek csendes este volt, a lámpákat már felkapcsolták, hiszen korán sötétedett, és még elég sokan járkáltak körülöttünk, így kellemes volt a séta is.

Megint elmosolyodtam. Nem számítottam rá, hogy ez ilyen jól fog menni.
- Ha rám bízod a döntést, én valószínűleg a korcsolyázást választom. De megeshet, hogy ügyetlen leszek, nagyon régen korcsolyáztam utoljára...
Egyre jobban éreztem magam. Bár úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy egy csodás nő esélyt adott egy nálánál sokkal kisebb "súlycsoportba" tartozó férfinak, hogy megpróbálja őt, nyilván sikertelenül, elbűvölni, most mégis úgy éreztem, hogy ez akár még sikerülhet is.
- Mesélj magadról egy kicsit - kértem - Azt már tudom, mit dolgozol, de mást nem nagyon...
Azonban Sheenának nem volt ideje felelni. Épp a a park egy elhagyatottabb részén vágtunk át, amikor megláttam őket. Összesen öten voltak. Az egyikük öngyújtót tartott a kezében.Volt egy sejtésem, hogy miért. A másiknál kés volt, egy harmadik pedig, egy kék bőrű, hüllőszemű férfi görnyedten közeledett felénk.
- Ha ideadjátok az értékeiteket, senkinek sem kell megsérülnie - mondta a kék férfi furcsa, szörcsögős hangon.

- Nem érdekes! – mondom neki nevetve. – Én sem korcsolyával a lábamon születtem és már vagy ezer éve nem is űztem ezt a sportot. – nyugtatom meg a láthatóan már oldódó férfit.
Ahhoz, hogy igazán elengedjem magam és jól teljen a mai este ez már egy jó pont, hiszen nem szeretném, ha végig olyan lenne, mint aki karót nyelt.
A kérdése meglep és még mielőtt azon kezdeném törni a fejem, hogy mit is mondjak el, amivel nem leplezem le magam, de mégis kielégítem a kíváncsiságát egy nem várt esemény zavarta meg a kellemes sétánkat.
Öt eléggé rossz arcú vagány által el az utunkat. Körülnézve láttam, hogy egy elhagyatott részen vagyunk és rajtunk és a fiúkon kívül biza egy teremtett lélek sem jár erre.
Ez jó is meg rossz is, hiszen nem biztos, hogy jó, ha meglátják, amint szembeszállok ezekkel, rossz viszont, hogy elrontják a szépnek ígérkező esténket.
Az egyik érdekesen kék bőrrel rendelkező és dülledt szemű rabló már el is sorolta a kívánalmait.
- Hát én is hasonlókat tudnék javasolni. – szólaltam meg, kihúzva a kezem Hugh karjából. – Ha elhúztok most nyomban, senkinek nem kell megsérülnie. – mosolygok a legudvariasabb mosolyommal.

Nem lepett meg Sheena reakciója. Igazi erős, független nő, aki nem ijed meg egykönnyen. Ez viszont rólam már nem volt elmondható, mármint egyik felsorolt tulajdonság sem, de jelesül az utolsó, a bátorság az, amit kifejezetten nem éreztem magamban. Azonban az mégsem járja, hogy a nő védje meg az őt randevúzni hívó férfit, így, ha nem is szólaltam meg, de léptem egyet előre, hogy Sheena mellé kerüljek.
Az egyik útonálló most tüzet lobbantott az öngyújtójával. A tűz átvándorolt az ujjai közé, játszott vele, gyönyörködött a lángokban. Aztán, ránk sem nézve, megszólalt.
- Lehet, hogy baromi keménynek hiszitek magatokat, de fogadjunk, hogy mi vagyunk a keményebbek...
Egy lángnyelv csapott a hideg, téli estébe. Nem tartott semerre, mégis ijesztő volt.

Mosolyt csalt az arcomra, mikor Hugh, mint a bátor, megmentő lovag mellém lépett, hogy, mint férfi szálljon szembe ezekkel a ficsúrokkal.
Összeszűkült a szemem, mikor az öngyújtós lángra lobbantotta a kezeit és szép kis lángnyelveket produkált a rohamosan sötétedő estében. Mint minden macskaféle én sem szívesen veszem a tüzet a közelében. Persze nem fogok elfutni előle, de azt hiszem talán ő lesz az első, akit elintézek, ha arra kerül a sor.
- Nem én akartam fitogtatni, hogy ki olyan marha kemény! – szűröm a szót a fogaim között, majd feszülten várom, hogy vajon mit is akar kezdeni azzal a tüzes játékkal.
Gondoltam rá, hogy egész egyszerűen előkapom a pisztolyomat és keresztül lövöm, de nem hiszem, hogy ez jót tenne a romantikus estének Hugh-val. Így most a védekezésre összpontosítok és lehetőleg nem kéne megölnöm ma senkit, de hát ez még a támadóinktól is függ. Nem szeretném, ha a férfinak bármi baja esne, ezért most nehezebb helyzetben vagyok.

Vajon meg merjem próbálni? Az utóbbi időben meglepően jól megy. Talán nem olyan jól, mint mehetne, ha volna bátorságom többet gyakorolni, mindazonáltal... Úgy éreztem, némi magabiztosság és egy csipetnyi szerencse éppen elég lenne, hogy ne lobbantsam lángra a környéket.
Felemeltem a kezem. Szemeim összehúzódtak a koncentrációtól. Aztán egy hangos dörrenés, egy reccsenés, lángok villanása és egy kiáltás... Sikerült!
A vastag faág, ahogy terveztem, a tüzes férfi fejére pottyant. Amit nem terveztem be, hogy a fa lombkoronája is lángra lobban, de arra gondoltam, ez már legyen a tűzoltók gondja. Egy ellenfél kiiktatva.
Persze kitört a pánik. A késes fickó Sheenának ugrott. A segítségére siettem volna, de a hüllőszerű úriember nyelvet öltött rám, ami cseppet sem volt tréfadolog. Ahol hosszú, villás nyelve elért, ott azonnal zsibbadást éreztem.
Fél szemmel láttam, hogy a másik kettő is támadásba lendül, az egyik fémpöröllyé vált öklökkel, a másik pedig egy már-már régimódinak mondható pisztollyal.

Aztán el sem hiszem, amit látok, de a saját szememnek azért csak muszáj, mikor Hugh a tüzes fickó felé emeli a kezét, majd egy kisebb szünet után egy nagyobb robbanás után egy faág lezuhan és pont a lángokkal játszadozó útonállót kapja telibe. Igaz, hogy a száraz lomb azonnal lángra kap, de legalább kellő világosságot nyújt, a következő csetepatéhoz, hiszen ezt a társai nem igazán vették jó néven.
Míg a felém közeledő és a késsel fenyegető férfi támadására készültem, emlékeztettem magam, hogy később elismerésemet fejezzem ki Hugh-nak a frappáns megoldásért.
Persze ezek a jóemberek közel sem tudták ezek szerint kikbe kötöttek bele, habár kísérőm képessége engem is meglepett, mert nem számítottam rá.
A fickó első csapását kézéllel elütöttem, majd mivel elég közel jött felrántottam a lábam és a térdem az ágyékába mélyedt, amitől azonnal kétrét görnyedt, így már csak egy erős ütés kellett a tarkójára, hogy a földre kerülve többet egy darabig ne mozduljon.
A másik két támadó felé fordulva láttam, hogy Hugh nincs könnyű helyzetben a hüllőszerű lénnyel való harcban, de reméltem, hogy ezt legalább annyira sikeresen megoldja, mint az előbb, hiszen le kellett még szerelni az utolsó két gazfickót is.
A kalapács kezűt ítéltem meg kevésbé veszélyesnek, azt csak el kellett kerülni, hogy eltaláljon, de a pisztoly az már komolyabb fenyegetés volt. Nem adva időt, hogy a férfi megcélozza Hugh-ot egy kisebb szaltóval a nehézkezű ellenfelem mögé lendültem, a pisztolyos elé, majd kisöpörve a lábát, még azzal a lendülettel a szegycsontjára rúgtam sarokkal, amitől kissé elfogyott a levegője, majd a fegyvert kicsavarva a kezéből, halántékon csaptam. Ma nem akartam ölni egyelőre, ha másként is elintézhető volt. Közben azonban a pörölykezű oda ért és egy hatalmas csapást mért a hátamra, amitől röppályára álltam és csak a közelben lévő fa állított meg. Ez kemény volt, így alaposan megszédültem.

Láttam, hogy Sheena pórul járt, és elöntött a vegytiszta düh. Az utolsó pillanatban sikerült valamennyire az uralmam alá hajtanom a bennem háborgó energiákat, így a pörölykezű nem robbant cafatokká, hanem tőle egy méterre robbantottam mély krátert a földre. A forró légnyomás azonban jócskán megtaszította a mutánst, és miután földet ért, nem is kelt fel egyhamar.
Már csak egy ellenfelem maradt, de vele sehogyan sem bírtam el. Undorító nyelvének minden érintése egyre kábítóbban hatott rám, és már ott tartottam, hogy kénytelen leszek felrobbantani őt, amikor két villámgyors nyelvcsapással használhatatlanná tette a lábaimat.
Összeestem, és csak a fél kezemre támaszkodva tudtam megnézni, mi is zajlik éppen. Próbáltam fókuszálni az elmémet, de nem sikerült, és a várt robbantás nem jött. Felhagytam a kísérletezéssel, hiszen nem tudhattam, mikor lesz a többé-kevésbé precíz detonációkból halálförgeteg.

Mielőtt azonban a kalapácsos kihasználná az alkalmat, hogy kicsit össze kell szednem magam, már meg is szűnik a gondom vele, mert egy nagyobb robbanás, úgy dönti le a lábáról, mint a szél a falevelet görgeti maga előtt.
Egy dicsérő biccentéssel fordultam Hugh felé, de akkor láttam, hogy bizony még nem végzett a nyelvét ostorként pattogtató ellenfelével, hanem magát nem kímélve, inkább nekem segített.
~ Ó, a kis önzetlen, de ahogy látom jobban járt volna, ha a gyíkot robbantja fel! ~
Nem haboztam egy percig sem, felkaptam a földről az előző ellenfelem elejtett pisztolyát és a rabló már elégedett mosolyra húzódó szájjal a kísérőm felé közeledő majom halántékának szegeztem.
- Nyuszifül, most nagyon gyorsan a szádba göngyölöd a nyelved, és ha csak a kunkori végét is meglátom akkor szétloccsantom az agyadat. – mondom neki mély morgással és elég élethű ígérettel ahhoz, hogy megfogadja a tanácsomat. – Most pedig vagy elhúzod az összeszedett társaiddal a beled, vagy megvárjuk a rendőrséget. Jól vagy? – néztem közben aggódva Hugh-ra.

- Japánból jöttem, Desima szigetéről elsősorban - feleltem. - Mi az a busz? - álltam meg, de úgy döntve egyúttal, hogy rábízom magam a nőre, elvégre itt ő az ismerős, a Brit Birodalom az ő terepe.
Leraktam a talpára, majd végigmutattam magamon:
- Nem leszek feltűnő a buszon is? - érdeklődtem, de hát sokat nem tehettünk.
Egy hatalmas fémdobozhoz vezetett, melyben furcsa, lapos sapkát hordó teljesen fekete bőrű ember ült. Meghökkenve néztem rá, még sosem láttam olyan embert, akinek ilyen színű a bőre. Rám nézett:
- Csak nem jelmezbálba mentek gyerekek? - vigyorgott szélesen.
Már megint ez a jelmezbál... Felsóhajtottam:
- De, oda megyünk - feleltem a maszkom mögül. Reméltem, hogy ő már nem akarja elvenni a katanámat, mert akkor megölöm. A nő egy papírt adott a sötét férfinak, az meg két kisebbet neki, amit valami kis dobozba tett egyenként, majd leültünk. Körbe néztem és néhány nagyot pislogtam:
- Hatalmas szekér és ráadásul fémből van teljesen. Nagyon erős lovaitok lehetnek - mondtam elismerően.
Ellenben a nő csak eltátotta a száját döbbenetében. Idejét láttam a köszönetnek is.
- Fagypontnak neveztek a Shimotami soraiban. Kiérdemelted a hálámat asszony. Legyőztél és segítesz. Furcsa a Brit Birodalom, még szoknom kell - ráztam a fejemet. Mikor bemutatkozott és felém nyújtotta a jobb kezét belecsaptam a tenyerébe, ezt már ismerem, a kereskedők is így szokták, kik a partjainkon megfordulnak. - Mindenki engem néz... - csóváltam a fejemet, majd a fémszekér megindult. Nagyon gyorsan ment! Elképedve néztem ki az ablakon, ahol rengeteg kisebb és néhány ehhez hasonló méretű szekér gurult. Nagyokat pislogtam:
- Nincsenek lovak... - suttogtam. - Nagy szellemek lakják földjeiteket és nagyon barátságosak, ha elvarázsolják a szekereiteket - mormoltam.
Ahogy megérkeztünk feltételezem, Sarah int és leszálltunk a buszról. Kérése szerint levettem a maszkomat és hátratoltam a csuklyámat, hogy kevésbé legyek feltűnő. Körbe néztem:
- Egy meditációs liget! - mosolyodtam el. - Vezess hát ifjú harcos.

- Japánból jöttél és nem tudod mi az a busz? Mi van, már olyan a technikai fejlődés, hogy ott már busz sincs? – nézek rá meghökkenve, de aztán vigyorogva nézem az elképedését a jármű láttán. – De mindenhol feltűnő vagy, csak itt az emberek elég jól tolerálják a különcöket és ez a te és az én szerencsém. – fizetem ki a jegyeket a sofőrnek, aki persze szintén nem állja meg szó nélkül a fickó kinézetét , és csak remélni tudom, hogy ez most nem vált ki olyan heves reakciót belőle, mint a rendőr esetében, különben nagy bajban leszünk.
Az egész úton oda, meg vissza van a csodálkozástól, amit végül ne is állok meg szó nélkül.
-Mit ismételgeted ezt a Brit Birodalmat? Ez itt Észak-Amerika, ha a földrajzi ismereteim helyesek, abban is New York városa. Remélem Japán ezek szerint legeldugottabb szigetén, azért hallottatok már róla. – vigyorgok rá. – Melyik korból jöttél te? – kérdezem meg kissé gunyorosan, hiszen olyan volt, mint egy újszülött, aki mindenre rácsodálkozik. – Mert nem hiszem, hogy a busmanokon kívül, más is így viselkedne, habár már azok is jobban ismerik a civilizációt, mint ahogy te itt előadod.
Nagyon kíváncsian várom a válaszát, de közben megérkezünk, ezért intek neki, hogy kövessen és leszállunk a buszról. Újabb érdekes megjegyzés.
- Nem, ez nem meditációs liget, hanem egy közösségi park, így itt is fogunk sok-sok emberrel találkozni, de most mi leülünk egy padra és végre meghallgatlak, mert ez már túl zavaros nekem. A legjobb, ha elölről kezded a történetedet, mert akkor legalább megértelek. – nézek a már álarc és csuklya nélküli arcába helyt foglalva egy csendesebb út melletti padon.

Leültünk egy padra, megigazítottam a hátamon a katanámat és ránézve belekezdtem:
- Nos rendben van. Ezek a busmanok sem ismerősek nekem - ráztam a fejem, majd a holdba révedve belekezdtem a történetembe. - Desima szigetén születhettem feltehetően, arcom alapján angol kereskedők vagy matrózok hagyhattak hátra egy buddhista kolostor kapujában. Nem sok időt töltöttem ott, egy egész napot sem, magához vett a Shimotami Klán, egy nemes úr, Yakotashi Kenji fogadalmas ninjáinak kolostorerődje lett az otthonom. Ez az angolok időszámítása szerint 1585-ben történt - mormoltam a holdfényt fürkészve, miközben hallottam egy meglepett nyikkanást a nő felől. - Magukhoz vettek, mert különleges voltam. A szellemek választottja, a jégsárkány lehelete jelölt meg, ahogy a szétszakadt lélek másik oldalát is, egy kislányt. Ő a tűz erejét hordozta. Csak együtt lennénk teljesek, nélküle félember vagyok, vele pedig halott. Mert a tűz és a jég harca örök érvényű. Kiképeztek orvgyilkossá és tizenkét éves koromban felszabadították erőmet izzó parazsat helyezve a hátamra, a hagyomány szerint. A lányt mindig is láttam álmaimban, éreztem a lélegzetét a tarkómon, láttam izzó lábnyomait magam előtt, ha nem is járt ott. A sorsunk a nagy keréken, hogy küzdelmet, halálig tartó küzdelmet vívjunk egymással. Felnőttünk és mestergyilkosokká váltunk mindketten, akiket egymás rendje ellen küldtek. Akkoriban sokkal erősebb voltam, lélegzetem jeges volt, karjaim is puszta fagyból álltak, vérem jégkásává vált fagyott ereimben. Nem volt ember, aki felvegye velem a harcot. Megfagyasztottam a Natokhasi klán harcosait. Öregeket, fegyverbírókat és gyerekeket egyként, ahogy a parancsaim követelték. Csupán a klán urát hívtam karddal bajra s a klán szívét, a nagytiszteletű sensei Shint segítettem a végső szertartásban. Eközben ő, Parázsléptű lecsapott a Shimotami kolostorerődjére, üszkös lángokat és szenes holtakat hagyva maga után. Csak Lord Yakotashi és mesterem sensei Wang veszett pengéjétől, a többieket az örökkön tomboló lángok emésztették fel. Eltemettük halottainkat s két évvel később találkoztunk egy lakatlan sziget jeges barlangjában az utolsó csatára. Ott kellett volna a csatánknak eldőlnie, de nem így történt. A küzdelem hevében elszabadítottam az erőm mélységeit, mindkettőnket jégbörtönbe zárva, mely megóvta az időtől és az eszmélettől a testünket. Ez az angolok ideje szerinti 1610-ben volt. Azóta, nem tudom, akár lehet, hogy néhány éve akár, a jégbörtön foglyai voltunk, de az valamiért, talán földrengés következtében megrepedt. Én a tengerben tértem magamhoz, ahonnan fellopakodtam egy nagy hajóra, míg az kikötő közelbe nem ért, hiszen nem vittem pénzt a csatára magammal. Partra úsztam, aztán találkoztunk - összegeztem. - Mi a te történeted? - fordultam felé.

Nagy lazán leültem, hogy meghallgassak valami kis szomorkás történetet arról, hogy jött ide egy elmaradt szigetről, valahonnan Japán eldugott rejtekéből, erre fokozódó döbbenettel hallgattam szavait, melyek olyan időkre nyúltak vissza, amit még a történelem könyvek sem említenek minálunk. Mikor elkezdte és a születési évszámát kimondta, nem is álltam meg, hogy egy hitetlen kiáltás ne hagyja el a számat, de olyan összeszedetten és olyan folyékonyan adta elő a történetét, hogy még hinni is kezdtem neki, főleg, ahogy a modern dolgokra rácsodálkozott, na meg a furcsa beszéde. Hát, ha viszont egy szó sem igaz az egészből, akkor marha jó színész és én egy marha nagy átverés része vagyok. Reméltem, hogy azért az előbbi az igaz, habár nagyon, de nagyon hihetetlennek tűnt.
- 1610? Uram atyám! – jutottam végül arra a meggyőződésre, hogy adok neki egy esélyt, de akkor valami olyanba botlottam, ami nem mindennapi még a mutánsok világában sem. – Mit gondolsz Fagypont, - ízlelgettem a szokatlan nevet. – milyen évet írunk, habár ne válaszolt, hiszen a szavaidból úgy vettem ki, azt hiszed pár év telt csak el, és te valami másik országban vagy, azért ilyen fura minden. – néztem rá és izgatottan folytattam, hisz nem tudtam, hogyan fogadja majd a hírt. – Ma pontosan 2012. január 29-e van, és az igaz, hogy más országban vagy nem Japánban, hanem az Amerikai Egyesült Államokban. Nem pár évet, hanem négyszáz évet alukáltál abban a barlangban! És én nem egy másik klán harcosa, vagy mestergyilkosa, vagy milye vagyok, hanem egy egyszerű diáklány a Xavier Intézetből, ahol mutánsok tanulhatnak békében.