Central Park

-Állj! - Kiált rá az egyik rendőr az egyetlen emberre, aki még mindig viseli a sisakját, és fegyvert is szegez rá.
-Én vagyok te barom - sziszegi a fogai közt Derek, majd valamivel hangosabban is rászól a kollégára, hogy ezt már hallja is. - King vagyok, és kétlem, hogy összekevernek, egy női szupermodellel.
Ezek után már indulna is tovább, ám ekkor legnagyobb meglepetésére egy hideg, nyálkás valami mászik a nyakába, ami annyira megzavarja, hogy pont nem veszi észre Sheena-t, pedig ahol most áll, simán láthatná pár másodpercig, mielőtt a nő elszelel. Szerencsétlen bérgyilkos biztos elsüllyedne szégyenében, ha tudná, hogy kinek köszönheti, hogy nem kellett megtudnia, gyorsabb-e, mint egy automata gépfegyver golyói.
-Nézd kislány, nem akarok rád ijeszteni, de ha még egyszer eltűnsz a szemem elől, hajtóvadászatot indítok utánad is, rendben van? - Kérdi vasszigorral, azzal a hangnemmel, amivel Xavieres igazgató is lehetne, aki rá tudja venni a túlélő mutánsokat, hogy viselkedjenek.
-Milyen jól informált vagy - jegyzi meg szarkasztikusan, ám mivel még mindig nem látja Sheena-t, úgy dönt, a poén kedvéért akár válaszolhat is:
-Senki sem olyan hülye, hogy írásba adja azt, hogy bántalmazott, és fogva tart két rendőrt. Ha be tudnám bizonyítani, hogy az az ő kézírása, háromszoros életfogytiglant kapna egy magánzárkában. Sajnos azonban, erre nincs esély. Amíg börtönben volt, több elé tett vallomást is sajátságosan írt alá, így véletlenül tudom, hogy a "K" betűje például teljesen máshogy néz ki, az i-re pedig pontokat rak, nem szívecskéket.
-Főnök!
-Igen?
-Volt itt az előbb egy vörös hajú nő. Azt hittük De'loise az, de....
-Merre ment?
Az iránymutatás után arra felé iramodik, többedmagával, és ha meglátja Sheena-t bármilyen formában, a vállához emeli a fegyvert.
-Fogd be a szemed és a füled, ha jót akarsz...
Kérdés, és felszólítás nélkül nyit tűzet. Már nem érdekli más, csak, hogy végre a karmai közt tarthassa, élve, vagy holtan, nem számít.

- Remek! – húzom el a szám szarkasztikusan, amikor közli, hogy a nevemben írt zsaroló levelet. – Most adtál még egy életfogytiglant a büntetésemhez, ha elkapnak.
~ Mondjuk az is igaz, hogy azon a pár száz éven, amit kapnék, ez nem oszt nem szoroz. De szerintem King-nek nem az a célja, hogy élve kapjon el, legalábbis, nem mindenáron. ~ állapítom meg magamban reálisan mérlegelve a helyzetemet.
- Már mondtam, hogy nem érdekel a lelkizésed és, hogy tűnj el! – förmedtem most már tényleg idegesen, persze mindezt halkan, meg kis szájmozgással, mert voltak páran a közelemben és most a legkevésbé állt szándékomban felhívni magamra a figyelmet, mikor az a nagy marha pont felém igyekezett.
Mikor éreztem, hogy végre megszabadultam az élő lelkiismeretemtől, már egészen lent térdeltem a földön és mikor láttam, hogy épp nem néz felém senki, mert mindenki azt pásztázza, hogy marad-e vöröshajú nő állva, akkor pillanatok alatt átalakultam és halkan besuhantam a parkoló autók közé, majd onnan az első sikátorba, amit találtam.
Még mielőtt leléptem volna, még láttam, ahogy King tanácstalanul ácsorog és magában beszél, amitől egyből az én beszélő gyíkom jutott eszembe.
~ Vajon most mire készül? Elmondja, hogy hol vagyok? Vagyis voltam? ~
Pár perc múlva már ismét emberi alakban siettem, hogy minél előbb kijussak a körzetből, mert párducként még a frászt hoztam volna valakire, és az azonnal sikoltozni kezdett volna, ezzel rám hozva a kommandósokat. Veszélyesebb, de egyszerűbb volt így.
Azonban szerencsétlenségemre a sikátor zsákutcának bizonyult.
~ Ez nem az én napom! Ma minden balul üt ki, kezdve azzal a csitrivel, akit Aya akasztott a nyakamba! ~ dühöngtem és azt néztem merre tovább, hiszen az utca végén meghallottam a dübörgő lépteket és King hangját.
Nem habozhattam tovább, bár a tűzlétra magasan volt felhúzva, az nekem nem okozott gondot, egy ugrással fent voltam rajta és mint a villám másztam fel a tetőre.
Pár golyó elsuhant mellettem, az egyik még súrolta is a nyakamat, amitől éreztem, hogy a vér kezd lefolyni rajta, de egy másodpercre odanyúlva éreztem, hogy csak felületi a seb, elvérezni nem fogok.
~ Ezért még százszorosan megfizetsz te mocsok! ~ sziszegtem magamban. ~ Ha felértem onnan már bottal üthetitek a nyomomat! ~ kúszott egy hideg mosoly az arcomra, ahogy a bosszúra gondoltam.
Ettől függetlenül, még nem voltam biztonságban, még volt pár emelet előttem.

-De hát én csak segíteni akartam - fakadtam ki kissé durcásan, de azért eléggé megijedve a felháborodásától. Mégiscsak egy párduc alakot felvenni képes bérgyilkos zabos rám! - És téged már úgyis életfogytiglanra ítélnek, gondoltam, ez már nem számít.
Megsemmisülten kullogtam el, nem úgy, ahogy terveztem, mikor sokadszorra is elzavart. Na, tessék így segítsen az ember egy körözött sorozatgyilkosnak! Azért egyszer még visszanéztem rá, miközben futva távolodtam tőle. Amilyen szőrös szívű, annyira reméltem, hogy sikerül megszöknie.
Aztán King sem fogadott valami kitörő örömmel. Úgy látszik, ma mindenkit felhúztam.
-Bo-bocsánat - lapultam össze megszeppenve. - De azt mondta, nem akar letartóztatni, és hogy tűnjünk el innen, és én csak... Bocsánat - ismételtem bűnbánóan.
Kicsit azért tényleg szégyelltem magam, elvégre azok után, amiket Kingről hallottam, és amiket azonnal el is hittem, igazából nagyon rendes volt eddig velem, én meg épp az ellenségének szurkoltam, és segítettem, ahogy tudtam, akit épp le akart tartóztatni. Pedig valójában neki volt igaza. Sheena bérgyilkos volt, ezért tiszta sor, hogy rács mögé kell dugni. De vajon King tud arról, ami a börtönökben folyik? Biztosan nem. Ő nem hagyná. De vajon elég-e egy ember, hogy megváltoztassa a mutánsok kínzását?
Egyenlőre azonban elég volt erre az egy ügyre koncentrálni. Szívem szerint mindkettőjüknek segítettem volna, csak azt sajnos nem lehet.
-Tényleg nem? - lepődtem meg őszintén. - De hát a filmekben mindig ezt csinálják. Bedobják az ablakot téglával és egy üzenettel, hogy kit ejtettek túszul, vagy küldenek egy újságkivágást egy fenyegető levéllel. A valóságban meg nem is?
Elgondolkodva hümmögtem. Aggasztóan keveset tudtam a szerezett bűnözésről. Ilyesmit nem tanítanak az iskolában, az utcán meg egészen másfajta bűntényekkel találkoztam. A szívecskékre azért elpirultam, mert nem szokásom azt rajzolni pont helyett, de elég ideges voltam, úgyhogy egy ismerős arccal próbáltam megnyugtatni magam. Észre sem vettem, hogy emiatt szívecskéket rajzoltam.
-De akkor ki írta? - kérdeztem, miután átmásztam King másik füléhez, hátha ott kevésbé nyom a sisakja. - Lehet, hogy van egy társa, aki valahol errefelé figyel? Nem kéne őt is előkeríteni?
Nagyon elszántnak tűnt. Alig jött meg a füles, hogy merre láttak egy vörös hajú nőt (aki lehetett volna akár más is), máris utána iramodott. Na jó, hát lássuk be, kevés másik ember lehetett volna, de akkor is. És még csak nem is figyelmeztette, azonnal lőtt. Tényleg iszonyúan gyűlöli Sheenát! Ha eddig láttam értelmét, hogy talán, ha lecsukják, odafigyel majd, hogy ne bántsák odabent, az most teljesen elpárolgott Még az sem biztos, hogy Sheena megéli a pillanatot, amikor lecsukják.
Hiába fogam be a fülem, és hunytam le a szemem, attól még a borzalmas robbanásszerű lövéseket hallottam, és a villanásokat is jól láttam. Felnyüszítve másztam fel most már egészen King fülére, hogy ne csak a mancsaimmal, hanem egész reszkető testemmel kapaszkodhassak belé.
-Jesszusom! Nem, ne, ne! Hagyja abba. A végén még megöli!

-Tényleg nem - feleli halkan, és olyan türelmesen,a mennyire csak tőle telik, igaz beszéd közben rengetegszer emlékeztetnie kell magát arra, hogy ez még csak egy kislány, nem kéne durvulni.
-Hogy ki írta? Tényleg szeretnéd, hogy ezen hosszan elgondolkozzam? Felkérjek egy grafológust esetleg,a ki összehasonlítja mindenkinek a kézírásával,aki a helyszínen tartózkodott?
Közben végre Sheena nyomára akadnak, de persze a csaj még mindig túl gyors, hogy csak úgy lepuffantsák, de azért próbálkozik,
-Nyugi már, ha megadja magát, nem lesz baja! Viszont nem hagyom elszökni!!!
Lead még pár figyelmeztető lövést fej magasságban, de sajnos a nő közben felmászik az épület oldalán, kanyarban pedig nem lehet ezzel a puskával lőni.
-A gyanúsított a látómezőnkbe került - szól King-nek valaki rádión - folytatjuk az üldözést.
Egy reflektor vakító fénye ragyogja körbe Sheena-t, s a magasból már hallhatja is egy helikopter zúgását, melyet alig bír túlüvölteni a hangosbeszélő:
-EZ AZ UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS! ADJA MEG MAGÁT, VAGY TŰZET NYITUNK!
A helikopterben ülő mesterlövész már be is célozza a párducot, hogy be tudja váltani a fenyegetést, ha szükség lesz rá.

~Na, most kiderül tényleg kilenc élete van-e ennek a rohadéknak.~
-Mond, kérsz egy kakaót? Úgy nézel ki, mint akire ráfér, azok után, amiken keresztülmentél. A kapitányságon kapsz majd egyet, és aztán elbeszélgetünk arról, hogy mi is történt, rendben zöldike?

Tudtam, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogy elképzeltem! Alig jutottam pár emelettel feljebb, mikor meghallottam a rotorok fülsüketítő zaját, aztán máris fényárban úszott körülöttem minden. Pillanatok múlva belerobbant a fülembe a megadásra felszólító figyelmeztetés, amitől majdnem a földre zuhantam olyan fájdalmasan bántotta érzékeny hallásomat.
~ Tudod ki adja meg magát zsarukám! ~ mormoltam magamban, hiszen az én szempontomból olyan mindegy volt, hogy itt lőnek le, vagy King nyír ki, sőt, ha most megölnek, akkor lehet még jobban is járok, így aztán nem sok veszteni valóm volt.
Számítottam rá, hogy King alaposan eláztatott az emberei előtt, ezért aztán nem sokat fognak „macskázni”, hanem minden bizonnyal pillantok múlva már lőnek is, hiszen megtették a kötelességüket és felszólítottak, már nem akadályozza meg őket a fegyverhasználatban semmi.
Azonban én egy lakóház tűzlépcsőjén másztam, így azért talán nem lövöldözhetnek csak úgy vaktában, ezt a lehetőséget illett kihasználni.
- Derek King! Adok egy tanácsot! Ezentúl mindig nézz a hátad mögé, még ha a vécére mész akkor is! – kiáltottam le még utoljára, igyekezve túlüvölteni a hangzavart.
A megafon hangja éppen csak elhallgatott, mikor én már gyors mozdulattal berúgtam az előttem felbukkanó ablakot és bevetettem magam a lakásba, majd nem törődve a sikoltozó mamókával, aki ijedtében a nyakáig rántotta a takaróját, máris a bejárati ajtó felé futottam, hogy kijussak a folyosóra és megcélozzam a lépcsőházat.

Sajnos volt hátránya is annak, hogy ennyire hozzá tudtam lapulni a nyakához. Méghozzá az, hogy bármennyire is kedvesen beszélt, éreztem, ahogy az a vastag ér egyre jobban lüktetett, hogy szinte már dobált.
-Hú, azt megteheti? - meresztettem a szemem. - Nahát! Milyen jó lehet, hogy ennyi ember engedelmeskedik magának! Bár... hmmm... Nem jön tőle zavarba? Meg nem félelmetes? És ha rosszul dönt? Meg egyébként is minden nap tűzvonalban lenni, gyilkosok között! Mások inkább elfutnak a veszély elől.
A lövöldözéstől, kiabálástól egészen kikészültem, hiszen ennek a töredéke is elég volt nekem ahhoz, hogy, amint mondtam, menekülőre fogjam. Egyébként is nehéz helyzetben voltam, de így aztán végképp nem tudtam nyugodtan átgondolni a helyzetemet, hogy én most tulajdonképpen kinek szurkolok. Erről nem volt szó. Egy poloskát rakni valakire egy dolog, de a tűzharc már túl sok! Pláne, ha mindkét félnek igaza van. De Sheenanak nem tudok segíteni. Hát mit tehetnék érte? Cipeljem a hátamon, hátha úgy gyorsabban menekülne?Legalább King lenne annyira elvetemült, mint amilyennek beállították! Sokkal könnyebb dolgom lenne.
~Ó, Sheena, húzz bele, ha a karmai közé kerülsz, már végképp nem fogom tudni, mit tegyek!~
-Kakaót? - nyekkentem még mindig halál rémületben, de kellőképpen meglepődve. - Hát én... én... én nagyon szeretem a kakaót.
Már épp meg akartam kérdezni, hogy lehetne-e melegen, ám ekkor a hátunk mögött irdatlan robbanás hangjai hallatszottak, és a velejáró fény is elárasztotta a környéket. Éreztem, ahogy a lábam alatt belerengett a föld. És valahogy úgy is maradt. Egyre csak rengett. Nem túl erősen, de azért egyértelműen jelezve, hogy ez bizony nem csak a robbanás okozta földmozgás.
-FÖLDRENGÉS! - visítottam fel kétségbeesve, és azonnal cibálni kezdtem King fülét. - Menjünk, menjünk! Most már, ugye, elmehetek? Menjünk egyet! Valami pincébe! Gyorsan, mielőtt felerősödik!

Legszívesebben rávágná a kérdésre, hogy ennyi embernek parancsolni közel sem olyan zavarba ejtő, mint az, hogy egy látszólag fiatalkorú, de mégis irtó vonzó csaj a fülébe szuszog, de nem szeretne zöldikéből piroskát csinálni, úgyhogy csak összeszorított fogakkal figyeli tovább az akciót az égen, és amikor épp nem kell tüzelnie, felel:
-Hála istennek nem vagyok minden nap a tűzvonalban. Szerintem világgá is mennék, ha ez lenne a programom egyfolytában.
Aztán felnéz, és amikor a helikopter tűzet nyit Sheena-ra még önelégülten hozzá teszik:
-Nem döntök rosszul. Nem engedhetem meg magamnak.

Ami a tetőteret illeti, Sheena alaposan túlbecsüli King és társai emberségét, ami lássuk be, elég nagy hiba. Más kérdés, hogy nem tudhatta, hogy a helikopterben ülő zsaru a főnökéhez hasonlóan a szabadidejében szintén egy keresztes páncélt viselve tisztogatja meg a világot a mutánsoktól, és a szent cél érdekében most sem fogja vissza magát. Az öreg néni testét, kinek a lakásába tört be a párduc vagy fél tucat lövedék üti át, vörösre festve ezzel az addig hófehér falat és plafont mögötte, és Sheena is csak a kivételes gyorsaságának, meg persze a vak szerencsének köszönheti, hogy csak a fenekét, és egyik lábát találja el a lövész, mielőtt tárat kell cserélnie.
-Azt hiszem eltaláltam.

-Helyes. Zárják le az épületet, teljesen! Nem akarom, hogy bárki is kisétáljon, repüljön, vagy alagutat ásson onnan a tudtom nélkül! Azt akarom, hogy minden ablakot és ajtót megfigyelés alatt tartsunk, egy osztag pedig helyezzen el csapdákat a csatornában, ah esetleg arra próbálna szökni.
A parancsok kiadása után lágyabb hangra vált, hogy zöldikéhez szólhasson.
-Most már nem lesz semmi baj. Hamarosan elkapjuk, és akkor többé nem bánthat senk...
Az ingert, ami azt mondatná mással, hogy "MI A #@$z!?!?!" sikeresen legyőzi a robbanás hallatán, a rengés viszont már újfent mosolyt csal az arcára. Persze jobban örülne neki, ha felkészülten szállhatna szembe ezzel a másikkal, de így is megfelel neki, ha ez azt jelenti, hogy ma este végre véget ér ez a rémálom a számára.
-Ne félj kicsim, ez nem igazi földrengés, csak egy másik mutáns bérgyilkos, de őt is el fogjuk kapni.
~Ó igen, Noriko-nak hála, tudom már, mi a képességed, te szuka! Lássuk mire mész vele az egész állomány ellen!~
-Valaki értesítse Bodwin-t, hogy itt van Caine. Továbbá erősítést kérek, a város két legveszélyesebb mutáns terroristája egy helyen tartózkodik. Mindenki legyen nagyon óvatos, engem már megpróbáltak megölni, és kétlem, hogy nektek kegyelmeznének, szóval ne dőljetek be nekik!
A biztonság kedvéért kicseréli a tárat egy újra, aztán újra a lányhoz szól.
-Tudod, lehet tényleg jobban járnál, ha elmennél most innen. Látod ott azt a kedves arcú, szőke hekust a kocsiban? Szaladj hozzá, és mond, hogy én küldtelek, ő majd elvisz a kapitányságra, és ott biztonságban elszel, rendben?

A nénike fülsértő sikoltozását, hirtelen a géppuska jellegzetes ropogása szakította félbe, és még mielőtt elkaszált volna a lakásba robbanó sorozat, láttam, ahogy a nagy erejű lövedékek szinte széttépik szerencsétlen mellkasát, szitáló véresővel áztatva el mindent a közelében, beleértve engem is.
Eddig sem volt túl jó véleményem városunk rendjének őreiről, de azt a legvadabb álmomban sem feltételeztem volna, hogy simán feláldoznak ártatlan embereket, csak azért, hogy King bosszúja beteljesüljön, vagy, hogy egy mutánssal kevesebb rohangáljon.
Sajnos ez már a nénikén nem segített semmit, de rajtam sem, mivel két lövedék is eltalált, még hozzá olyan erővel, hogy neki csapódtam a lendülettől a szemben lévő falnak.
Tudtam, hogy ezekkel a sérülésekkel már nem nagyon fogok ugrálni, sőt talán a lépcsőig sem jutok el, maximum mászva. Bár egyik sem volt életveszélyes, azért iszonyúan fájt, valószínűleg az izomba ékelődtek.
A szemem könnybe lábadt, ahogy mégis megpróbáltam legalább az egyik lábamra kecmeregve felállni a fal segítségével. Körbe néztem, hogy mit tehetnék, mert megadni magam eszembe sem jutott, hiszen nem sokkal tovább élnék, amúgy sem, legfeljebb még több kínban lehetne részem, ha King kezébe kerülök.
A fürdőszobát vettem célba, hátha találok fájdalom csillapítót és kötöző anyagot, de alig kezdtem arrafelé csoszogni, mikor megremegett alattam az épület és én szépen elhasaltam, hiszen így is alig álltam a lábamon.
~ Mi a jó isten ez? Földrengés? ~ kapaszkodtam az egyik fotelba csodálkozva, de aztán az egész olyan furcsának tűnt, hogy kezdtem gyanakodni, hogy ez nem természetes rengés, ami viszont csak egyet jelenthetett: Aya!
~ Ó a francba Aya! Miért nem tudsz te nyugton ülni az állapotos fenekeden! Most aztán miattad is aggódhatom! ~ fejeltem le párszor a padlót tehetetlen mérgemben.
De nem heverészhettem itt, míg rám nem találnak a fekete ruhások, így ismét kínok kínját kiállva talpra kecmeregtem és bemásztam a fürdőbe. Kiborítottam a gyógyszeres szekrényt, bekaptam pár fájdalomcsillapítót, meg nagyjából bekötöztem magam, aztán, mint egy lassított felvétel megközelítettem az ajtót és ha nem volt kint senki a folyosón, akkor elindultam, hogy pár emelettel lejjebb találjak egy lakást, aminek ablakából jó rálátásom lesz a rendőrökre, ne adj isten King-re, hogy mielőtt meghalok, még szétlőjem párnak a fejét.

King önbizalma egészen lenyűgözött, hiszen nem kis felelősség nyugodott a vállán, de hát biztos a sok éves rutin mélyítette így el nála a higgadtságot, hogy hideg fejjel tudjon gondolkodni rázós helyzetekben is. Bár én is tudnék ilyet csinálni. Én a pánikoláson kívül máshoz nemigen értettem. Így aztán hálásan fogadtam az ötletét, hogy hagyjam el a csatateret.
-Azért vigyázzon magára, jó? - paskoltam meg még búcsúzóul az arcát az egyik mellső mancsommal. - És... tudja... kösz, hogy nem ölt meg.
Azzal lemásztam róla, és a mondott irányba ügettem, amit nagyban megkönnyített, hogy eddigre már nem rengett a föld. Nem jutottam el azonban a számomra kijelölt rendőrig, ugyanis még csak félúton haladtam, amikor a többiekkel együtt elrohant a Sheenát rejtő épület felé, hogy alig bírtam lépést tartani vele. De hát gyík voltam, szóval elég gyors.
-Hát ez meg...?
-Hello - köszöntem az orrába kapaszkodva, szóval elég rondán kellett bandzsítania, hogy rám nézhessen. - Azt mondták, hogy...
-Tűnj innen! - söpört le a képéről.
-De...
Idáig jutottam, mielőtt a földre pottyantam volt, és a siető bakancsok között csak kevéssel kerültem el, hogy agyontapossanak. Így aztán ara jutottam, hogy kell ez a fenének, egyedül is eltalálok a kapitányságra. Bár álljon meg a menet? Miért mennék én oda? Nem csináltam semmi rosszat, ráadásul hiányzik az nekem, hogy egy csomó rasszista állat maceráljon, amíg King meg nem érkezik? És aztán? Tényleg olyan kedves, mint amilyennek látszik? Tényleg fog nekem kakaót adni? Áh, ez is leginkább a fenének kell! Én hazamegyek!
Eszemben sem volt átváltozni, nehogy valaki felismerjen, viszont igencsak rákapcsoltam, hogy minél hamarabb magam mögött hagyjam a halál-zónát. Két perc futás után már alig lehetett hallani, hogy a park körül valami baj van. Én is kezdtem megnyugodni, még ha azt amiért eredetileg jöttem, nem is sikerült elintézni, de talán ha...
-Hé! Ne! Engedj el!
-Na, mi van, te aligátor, forró lett a mancsod alatt a talaj?
Az ismerős hangra felkaptam a fejem, amitől elég érdekes pózba feszült a testem, mivel Aya a farkamnál fogva emelt a magasba. Egy kávézó teraszán ült, és békésen iszogatott egy pohár jeges teának tűnő valamit. A többi vendég néha a park felé fordult, de innen akár részegek randalírozása is lehetett, annyira kivehetetlen és távoli volt az ott zajló akció. Pedig nem is volt olyan nagyon messze. De hát a magas házak felfogták a zajt, ami idáig eljutott, már azonosíthatatlan volt.
-Hát te mit keresel itt? - meresztettem rá a szememet döbbenten.
-Kuss legyen - morogta válaszul, és kihasználva, hogy épp nem figyelt senki, a vállára kanyarította a táskáját, engem zsebre vágott, és megindult befelé.
Meg sem állt a mosdóig, ahol behúzódott az egyetlen női vécéfülkébe, magunkra zárta az ajtót, majd letett a földre, és suttogva rám szólt, hogy változzak vissza. Hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek egy bérgyilkossal?
-Fogd - nyomott a kezembe egy fekete hátizsákot, amit eddig a válltáskájába nyomva tartott. - Ha rajtad van, és átalakulsz, ez is alakul veled, igaz?
Bólintottam. Nem volt valami nagy a tatyi, de azért elég súlyos volt. Már épp meg akartam kérdezni, hogy ekkora pocakkal nem veszélyes-e ilyen súlyokat emelgetni, de nem hagyott szóhoz jutni.
-Csúcs - bólintott ő is. - Akkor indulás!
-M-mi? Hova? - hebegtem, bár előre sejtettem a választ.
-Vissza - vágta rá a választ, ami még suttogva is ostorcsattanásnak tűnt, pláne attól, ahogy hirtelen megvillant a szeme. - És gyorsan, mielőtt még megölik miattad!
Szavai hideg zuhanyként értek. Ha nem szúrom el, tényleg nem történt volna ez meg. Valahol igenis felelős voltam Sheenáért. Akár bűnöző, akár nem.
-Oké - leheltem elhaló hangon. - De te nem jössz?
-Nem, mi nem megyünk - simogatta meg a hasát, amitől azonnal elszégyelltem magam. - De indíts már! Szüksége lesz ezekre a cuccokra. Ha ezt is elcseszed, szétszedlek, világos?
-I-i-igen.
Mielőtt azonban elindulhattam volna, elkapta a karomat, és egy kis zöld papírdarabot nyomott a zsebembe. Csodálkozva néztem a százast, hiszen nem végeztem el a rám bízott feladatot, inkább mindent elszúrtam.
-Na bámuld már azt a szart, hanem takarodj vissza a cuccal!
-Oké, oké - mondtam kapkodva.
Alakot váltva még egyszer visszanéztem rá.
-Nyugi, nem lesz semmi baj, csak ügyesen!
Mielőtt elfordultam volna, meg mertem volna esküdni rá, hogy mosolygott, bár nála ez nem tudom, mennyire minősült volna normálisnak. Most akkor én láttam rosszul, vagy a terhesség miatt zakkant meg.
Mire visszaértem, a házat körbevették. Nem volt nehéz észrevétlennek maradnom, és egy apró repedésen át bejutni az épületbe. Azon az oldalon voltam egy sikátorban, ahol csak hárman várakoztak további parancsra, de egyikőjük sem nézett lefelé, hiszen szökésre jóval magasabbról számíthattak, még akkor is, ha Sheena átalakult, hiszen itt nem volt ablak, sem csatornanyílás, csak a tűzlépcső.
Odabent emeletről emeletre futottam kifulladásig, de addig nem álltam meg, amíg az egyik fordulónál meg nem láttam a felém botorkáló Sheenát. Rémes állapotban volt. Húzta a lábát, csupa vér volt, az arca pedig iszonyú sápadt. A biztonság kedvéért, egy beugróba húzódva alakultam át, ahol nem volt ablak, hogy még véletlenül se bukjak le, de egyébként is csak pár másodpercre, amíg le nem dobtam elé a táskát, aztán ismét gyíkká váltam.
-Aya küldi - magyaráztam.
Ha kinyitotta, én is belekukkantottam, ha nem akkor is fűtött a kíváncsiság, úgyhogy miután rámásztam foggal széthúztam picit a cipzárat, akkor is, ha a hátán volt, és úgy néztem meg, mit kapott. Volt benne két pisztoly, két gránát (az egy füstgránát), fertőtlenítő és géztekercs, valamint egy mobiltelefon, amire post it-et ragasztott ezzel a felirattal: ,,Belőhetetlen. Szerintem hívd a Supermant! Addig meg húzz a pincébe, egybenyílik a szomszédos házzal, de tuti zárva van, úgyhogy spórolj a tölténnyel! Ne most akarj megdögleni, vili?!"

King hamarosan az épület előtt találja magát, ahova Sheena szökött be, egész pontosan a főbejárat előtt álldogál fedezékben, ha esetleg a párduc úgy döntene, hogy magával viszi őt is a pokolba. Nemsokára kiderül, hogy bizony nem volt hasztalan erre előre felkészülni. Mikor a nő kinéz az ablakon, legfeljebb egy lövést tud leadni, mert ha marad egy második erejéig is, akkor öt rendőr puskája lövi őt agyon egyszerre az ablakkal, és a függönnyel együtt. Az az egy lövés talál ugyan, de King sem hiába hord páncélt, és az az egyetlen lövedék meg sem kottyan neki, csupán egyen több oka lesz kinyírni ezt a nőt.
-Főnök....az emeleten egy nő....
-Úgy érti, a gyanúsított elkövetett egy gyilkosságot menekülés közben? Biztos vagyok benne, hogy mindent megtett, hogy megakadályozza, most pedig folytassa a munkát. NEM SZÖKHET MEG!
-Elég rendesen eltaláltam. Orvosi segítség nélkül órákon belül elvérzik.
-Tartok tőle, hogy megoldja, de ha lelassul, már az is nagy segítség.

Amíg Annabell behatol, odakint felsorakoznak a kommandósok, harcra készen. Már csak a parancsra várnak, hogy behatoljanak, és felforgassák az egész épületet a könyörtelen gyilkos után. Derek közben nyugtalanító híreket kap.
-Mi az, hogy senkit sem tudnak elérni Brooklyn-ban???
Megtörölgeti verejtékező homlokát a sisakon keresztül, aztán kiadja a parancsot.
-Rendben, a Queens-ből érkező osztag inkább oda menjen! Nem tudom mi folyik ott, de ha az embereink bajban vannak, azt akarom, hogy ne maradjanak magukra.
~Basszus Mike...és te is ilyenkor nem veszed fel a telefonod! Ajánlom, hogy ne patkolj el, mert semmi kedvem megint elmondani egy özvegynek a rossz hírt érted???~
-Jól van. Vörös egység, arany egység, kék egység, zöld egység, behatolás!

Sheena közben, ha ellenőrzi a telefonját, megkapja Soren üzenetét, amiben a férfi elmondja, hogy jól van, és fölösleges őt kimentenie. Valószínűleg ez annyira nem megnyugtató, amikor kommandósok tucatjai trappolnak felfelé a lépcsőházban, de ő ugye erről nem tudhat.

Megtorpantam, mikor valami kaparászás hallottam az egyik beugróban és felkészülve a támadásra eresztettem ki a karmaimat, hogy akárki, vagy akármi is az velem szálljon sírba.
Aztán csak észrevétlen kifújtam a levegőt, mikor hirtelen előttem termett Anabelle, szinte a semmiből. Gondolom gyíkként surrant be, így nem vehették észre.
- Te meg mi az isten nyilát keresel itt? Már azt hittem árkon-bokron túl vagy, miért nem tudsz végre lelépni innen? – csóválom meg a fejem keserűen, hiszen elég, ha egy mutánst ölnek meg a mai napon, bár ez a zöldike megérdemelne egy jó kis verést, hogy elszúrta az akciót, de halált azt nem.
Ahogy elém tottyant a kis hátizsák, persze, hogy felszaladt a szemöldököm a csodálkozástól, főleg, amikor elmondta, hogy ki küldte.
- Remélem ő legalább nem itt lábatlankodik! – forgattam meg a szemem, de azért hálás szívvel gondoltam rá, hogy nem feledkezett el egy barátról, még ha sosem vártam volna el tőle, hogy állapotosan ide dugja a képét. – Ugye biztonságban van? – néztem szigorú szemekkel a lányra, mintha legalább is ő rajta múlna a dolog.
Közben szemügyre vettem a csomag tartalmát, bár sejtettem, hogy Aya tudja mire van ilyenkor szüksége az embernek. Z egészségügyi csomagot csak zsebre gyűrtem, hiszen úgy, ahogy már elláttam magam, az egyik pisztolyt, miután ellenőriztem a tárakat, hátra a derekamhoz dugtam, a másikat kézben hagytam és a gránátotokat is jobb híján egyelőre zsebre vágtam. A telefonta ragasztott üzenetre hosszú idő után egy mosolyt jelent meg az arcomon. Supermann! Ez lenne Szellem legújabb beceneve?
~ Kösz Aya! Ígérem igyekszem megfogadni a tanácsodat és megmenteni a fekete bundámat! ~
- Itt egyáltalán nem biztonságos, pillanatok múlva ezt az épületet ellepik a vérre szomjazó kommandósok és elszabadul a pokol Bogyó. – néztem rá, ha még nem szaladt el. –Úgy, hogy sipirc innen minél messzebbre. – majd még utána szóltam. – És, ha találkozol Aya-val, mond, hogy jövök neki eggyel. – emeltem tisztelgésre a pisztolyom és sietős vánszorgásba kezdtem, bár mot már hatott a gyógyszer és eléggé eltompultam tőle.
A saját telefonom is megszólalt közben, amiből megtudtam, hogy Soren-nek kutya baja, amitől jobban is éreztem volna magam, ha nem éppen nem hajtóvadászatot tartottak volna ellenem.
Az első emeleten aztán berúgtam az egyik ajtót, már nem válogattam, hiszen szorított az idő. A remegő háziasszonyt és a kamasz lánykát kizavartam, és nagyon nem kellett noszogatni őket, rohantak félelemtől kigúvadt szemmel. Óvatosan lestem ki az ablakon, majd felfedezve az embereit irányító King-et, gyorsan leadtam rá pár lövést, hiszen tudtam, hogy aztán innen mennem kell, mert azonnal szétlövik a lakást. Nem is csalódtam!
Amilyen gyorsan csak tudtam, indultam a pincébe, hogy egy darabig elrejtőzzek és a szűk helyen annyira beássam magam, hogy sokáig tudjam tartani a helyet. Volt rá 16 töltényem!
Aztán, ha sikerült és volt egy kis szusszanásnyi időm, tárcsáztam a legtehetségesebb felszívódó barátomat, hátha ki tud húzni a bajból………………nem először és lehet……..nem utoljára.

-Nem, nem, ő nincs a közelben, és nem is fog idejönni - ráztam a fejemet, hogy megnyugtassam Sheenát. - És jól van, csak, nincs semmi baja, ne aggódj.
A táskába rejtett eszközök eléggé aggasztóak voltak, legalábbis nekem, még akkor is, ha tudtam, hogy Sheena jó hasznát veheti nekik. Bár talán éppen ezért, hiszen mégiscsak gyilkos volt. Még ha igaza is volt, és nem tudtam róla semmit, hiszen egyáltalán nem ismertem. De hát gyilkos, kell még róla tudnom valamit? Igen, illene, elvégre tárgyalások is ezért vannak. De nem mindegy, hogy utána mi történik vele. Ez talán legalább annyit számít, mint amit ő tett, és ha igaz, amit a mutáns rabokkal való bánásmódról rebesgetnek, akkor azok sem jobbak nála semmivel, akik az elfogásáért izzadtak. Muszáj volt a két rossz közül kiválasztanom a jobbat, legalább addig, amíg valahogy kimászunk ebből az elég kilátástalan helyzetből.
-Sajnálom, hogy elrontottam - mondtam, figyelmen kívül hagyva a sürgetését, amivel indulásra próbált bírni. - Miattam kerültél veszélybe. És meg is sérültél. Sajnálom. És nem hagylak megint magadra. Ha nem is tudok segíteni, legalább ne legyél egyedül.
Nem is fordultam vissza, hanem elfoglaltam a helyemet a vállán. Nem szóltam bele, hogy mit csinál, és nem is avatkoztam bele, hiszen abból eddig is mindig csak baj származott. Ehelyett csendben utaztam vele, csak néha simogattam meg a nyakát, és mormoltam a fülébe, hogy remekül csinálja, minden rendben lesz és hamarosan vége lesz, csak még egy kicsit bírja ki. A lövöldözését pedig inkább szó nélkül hagytam, úgy éreztem, amit mondanék, cseppet sem vidítani fel.
A pincébe érve már nem kellett attól tartanom, hogy bárki észrevesz, úgyhogy visszaváltoztam emberré, és ha Sheena hagyta, a karját átvetettem a nyakamon, hogy támogassam az előrejutásban, hiszen szegény alig állt már a lábán. Aztán ahogy a telefonért nyúlt, és tárcsázott, én észrevétlenül lenyúltam a zsebéből kikandikáló papírfecnit, rajta Aya üzenetével. Nem tehettem róla, már megszoktam, hogy ha alkalom nyílik rá, amit lehet, el kell lopni.
És... Superman? Ismeri Tibut? Akkor nem lehet rossz ember! Ha Tibu a barátja, akkor csak rendes lehet. Én meg képes voltam elítélni, pedig mi is bűnözők vagyunk, ha csak tolvajok is. Ó, ha én ezt tudtam volna! Máris sokkal szimpatikusabb volt nekem a vörös párduc, és kimondhatatlanul örültem, hogy végül úgy döntöttem, hogy vele maradok, és nem Kinggel. Csak azt reméltem, hogy a bátyus nem lesz rám mérges, amiért ilyen barátságtalan voltam a barátjával.
És most őt hívja? Hát persze, micsoda ötlet! Hiszen tud repülni, elbírna mindkettőnket, pláne ha én kellőképpen jó fej leszek, és előbb átváltozom, páncéllá változtatni a szárnyait, ráadásul el tudja érni, hogy akárki a gatyájába csináljon, de azonnal ám! Mondjuk nem nagyon örültem neki, hogy iderángatjuk a veszélyzónába, de hát ez Tibu! Ha valaki, ő meg tudja csinálni. És én is úgy örülnék neki, ha most itt lenne velem, és nem kellene félnem.
Így aztán, ha Sheena végre beszélni tudott vele telefonon, odahajolva én is beleszóltam:
-Nagyon siess, iszonyú ijesztő itt, és Sheena is mindjárt elvérzik. Tudom, hogy rossz hugi voltam, de azért húzz bele, jó? Csak vigyázz magadra!
Aztán Sheenára néztem.
-Én nem is tudtam, hogy ismered. Ha tudtam volna, hogy te is a barátja vagy, nem lettem volna olyan undok. De ne félj, ő tényleg Superman, megment mindkettőnket. Most már nem eshet bajunk.

King kommandósai óvatosan haladnak előre, ám ezúttal nincs nehéz dolguk Sheena megtalálásában. Nem elég, hogy óhatatlanul is összevérez mindent, de ráadásul a lakók is ezer örömmel mutatják meg a rendőröknek, hogy merre menekült, így pár perccel az után, hogy a pincében rejtőzött el Annabelle-el, már fel is sorakoznak a lejárat előtt, készen arra, hogy elárasszák az egész alagsort könnygázzal, mielőtt még megrohamoznák a vélhetően fegyveres nőt.

Eközben Darien Darrow - a férfi akit Szellem néven ismert az alvilág, mielőtt még nyugdíjba vonult, és elkezdték Superman-nek becézni valamiért... - épp a sarokkádban üldögél a mellkasáig érő forró vízben, és bár általában boldog, hogy nem kell a fulladástól féltenie Alistair-t, most épp azon gondolkodik, hogy az úristenbe fürdessen meg egy olyan gyereket, aki lebeg a víz felszínén, mint valami gumilabda.
-Brumm-Brumm!
-Mit mondasz?
-Brumm! Brumm!
-Jaaaa. hogy...
Oldalra fordítja a fejét, és valóban, a rezgőre állított telefonja tényleg épp azt szeretné a tudtára hozni, hogy valakinek megint remek érzéke van az időzítéshez.
-Hát én ki nem mászok innen...biztos valami vállalati ügy ami...HÉ TE! Micsi...vigyázz, el fogsz...
A "csúszni" szó lemarad, amikor Alistair csak úgy kipattan a kádból, és helyből a köntöséhez szökken, aminek a zsebéből elő is kapja a telefont. Darien visszadől a kádban, ha már nem tudta elkapni az apróságot, és fáradtan kérdi:
-Na jó, ki az?
A gyerek erre maga felé fordítja a kijelzőt, és olyannyira belemélyed, hogy egyesek azt hihetnék, válaszolni is fog, de mivel olvasni még nem tud, és a szám is ismeretlen, ezért nem jelenik meg kép a hívóról, ő pedig csak megvonja a vállait, és egy nagy csobbanással ugrik vissza az apja mellé. Ezt követően természetesen jóízűen kacag, és segítőkészen megpróbálja a papa szájába nyomnia telefont.Persze a gaz előbb utóbb megszerzi azt tőle...
-Ajánlom, hogy fontos legyen mert....ó bakker...

Az alagsorba 5 flakon pattog le, amik azonnal kieresztik sűrű tartalmukat, és az alagsor megtelik könnygázzal, ami elől egyik nőnek sincs többé menekvés. A fullasztó anyagtól a fegyvert megtartani sem könnyű, nemhogy még célozni vele, a gázálarcot viselő kommandósoknak viszont nincs ilyen problémája, ezért aztán körbeveszik a másik épülethez vezető feljárót miután leértek, tűzet azonban nem nyitnak, ugyanis célpontjukat nem találják sehol, még akkor sem, amikor a köd szétoszlik.
-Itt vörös vezér. A célpont eltűnt. Ismétlem...
Nem sokon múlik, hogy ezt King már nem hallja, hisz minden erejére szüksége van, hogy ne vágja földhöz a rádióját, és ugráljon rajta két lábbal.
-Kutassák át az épületet. Ott kell még lennie, nem válhatott köddé - sziszegi, meglehetősen ingerülten.

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

Nagyon nem örültem, hogy Bogyó úgy döntött a nyakamon marad, de mit tudtam volna csinálni? Amúgy is egyre gyengébbnek és fáradtabbnak éreztem magam, nem, hogy leálljak még vele is vitatkozni.
- Ahogy gondolod kiscsikó! A te döntésed, de aztán ne nyavajogj, ha eltalál egy golyó. – vontam meg a vállam miközben tovább csoszogtam.

A pincében aztán éreztem már, hogy innen a magam lábán már biztos nem megyek sehová. Tudtam, hogy nem sok időm van, hiszen a nyomaimat nem tudtam eltűntetni, így nem lesz nehéz rám bukkanniuk King embereinek, de már nem érdekelt.
A telefonálás kész élmény volt, igaz már majdnem feladtam, mikor Szellem végre felvette és miközben tömören vázoltam, hogy mekkora szarban vagyok, nem győztem takargatni a mikrofont a belepofázó kiscsaj miatt. Mikor kinyomtam a telefont, dühösen meredtem rá, de közben eljutottak az egyre tompuló agyamig a szavai is.
- Mi a fenét képzelsz te magad……..Mi??? Húgi???.....Nem is tudtam, hogy húga is van! – akadtam meg a legorombítás közben, majd nem elfeledkezve róla, hogy egy egyre jobban szűkülő csapdában ücsörgök.
- Én meg azt nem tudtam, hogy te….és ő……., de csak beszéljek vele, majd kap tőlem. – morgok vehemensen, hiszen már elég régóta ismerjük egymást Szellemmel, hogy mondhatta volna, de hát még látni sem láttam soha ezt a kis mitugrászt, pedig voltam pár csalási összejövetelükön. Hmmm?
Ekkor koppantak a gránátok, amire összeszűkült szemmel kaptam fel a fejem, de aztán csak egy vizes, hideg kéz ölelését érzetem, majd a szokásos szédítő élmény után ………………..

(//Szellem és Lynn háza //

Borzasztó kánikula volt, szinte hallottam a bőröm sercegését, és már vártam, hogy mikor fog nyúlós gumimasszává olvadni a cipőm talpa a forró aszfalton, ahogy a tűző napon lépkedtem. Sarah ajánlotta a szabadban tanulást, és mivel nem is olyan régen még errefelé (is) tanyáztam, kifejezetten jó érzés úgy ücsörögni itt a könyvem fölé görnyedve, hogy tudtam, van hova hazamennem innen.
Iszonyú kevesen voltak, mivel a kora délutáni órák hősége szinte elviselhetetlennek bizonyultak, már én is bántam, hogy nem jöttem egy kicsit később. Már jócskán eltávolodtam a padtól, ahol eddig ültem, és a fák közé kanyarodva valami kényelmes, árnyékos helyet keresetem magamnak.
Ekkor láttam meg nem mesze tőlem azt a magas férfit, aki elég tehetősnek tűnt ahhoz, hogy a zsebei biztosan rejtsenek valami szép csillogósat. Persze már rég leszokhattam volna erről a szarka hajlamról, hiszen már nem szorultam rá, de képtelen voltam. Ha csillogott, nekem kellett. És esküdni mertem volna, hogy az előbb mintha villanni láttam volna valamit az egyik zsebében. Megszaporáztam a lépteimet, mintha csak késésben volnék, de ahogy elmegyek mellette, szinte egy mellékes mozdulattal kikaphassam azt a hívogató valamit a zsebéből. Már nyújtottam is a kezemet, amikor valaki elkapta a csuklómat.
-Megvagy!
Mintha áramot vezettek volna belém, úgy rándultam össze az ijedtségtől, főleg, amikor felismertem. Múlt héten a buszon tőle nyúltam le egy karórát. Használni ugyan nem használtam, de... hát csillogott, na. Azóta is otthon lapult az éjjeliszekrényem fiókjában. Úgy tűnt az illető, egy húszas évei közepén járó srác viszont nagyon hiányolta. És a két másik haverja is.
-Eressz el! - rángattam a kezem.
-Na, mi van, most nem akarsz átváltozni, te mutáns korcs?
Már hogyne akartam volna, pont, ahogy a múltkor is meglógtam, de onnantól kezdve, hogy fel voltak rá készülve, nem voltam benne biztos, hogy ez lenne a legjobb megoldás. Ha abban az alakban kapnak el, jóval nagyobb veszélyben lennék.

A forróság ellenére utcára léptem. A betonházak között megrekedt a meleg, és csak egyre fokozódott, mintha valamiféle erősödő hullám lenne. Csakhogy sürgős szükségem volt egy új témára, amit megírhatok, s még sosem támadt jó ötletem a négy fal között. Így ékes tanújelét adtam mazochizmusomnak, egy izzasztó parki séta képében.
Már majdnem meg is fogtam egy kósza gondolatfutamot, ami jónak ígérkezett, amikor a képességem működésbe lépett. Szinte vészsziréna-szerűen piroslottak fel az eleddig normálisan tündöklő színek, s éreztem, ahogy szívverésem felgyorsul, duplájára, még többre. Veszélyt azonban sehol sem láttam. Érdekes hajszínű, gyors léptű lány sétált felém, nem messze mögötte pár fiatal srác, más senki. Akkor hát mégis velük lesz itt a gond.
Több alternatíva létezett. A srácok bántani akarják a lányt. Vagy engem. Vagy a lány akar bántani engem, és a fiatalok próbálnak megvédeni. Nem mintha rászorultam volna. Úgy tettem, mint aki semmit sem vesz észre, a szemem sarkából figyeltem, és vártam a fejleményeket.
Előbb úgy tűnt, a lány felől fenyeget veszély, ha más nem, a kiraboltatásé. Aztán fordult a kocka. Alig méterre tőlem rasszista jelenet bontakozott ki. Megköszörültem a torkom, s rohanó vérem, dübörgő szívem ellenére higgadtan szólaltam meg:
- Urak, ez nem járja. A kis hölgy nemhogy egyedül van, de még apró is. Ha ragaszkodtok némi erőszakhoz, szívesen elverlek benneteket, máskülönben ildomosabb volna távoznotok. Nem mellesleg, mutáns volnék én is, és szörnyű dolgokat tehetek veletek.
Ez persze nem volt igaz, de jobb egy kis blöff, mint a verekedés.

Nem mondom, azért megvillant a szemem az ,,apró" jelzőre, de jelenleg volt ennél fontosabb probléma is. Elsősorban az, hogy a csuklóm már igencsak fájt a kemény szorítástól, de a szerencsére az én oldalamon álló férfi közbelépésére kapott reakciók sem bátorítottak. Egy szemernyit sem. Most azt nehéz lenne megmondani, hogy a fenyegető ujj-s nyakropogtatások, az előkerülő zsebkések és franciakulcsok, vagy a durva ígéretek a különböző törött csontokról volt ijesztőbb, de mindenemmel arra koncentráltam, hogy most kivételesen, csak egyszer életemben ne szálljon azonnal inamba a bátorságom.
-Te is kaphatsz, ha nagyon ragaszkodsz hozzá - szólalt meg a fogát csikorgatva az egyik, akinél a kés volt, és a másikkal együtt megindult az ismeretlen felé.
Az engem fogva tartó meg úgy megrázta a karomat, hogy még jó, hogy nem lobogtatott meg a levegőben.
-Add vissza, te korcs szuka! - reccsent rám.
Kissé összébb lapultam a megszeppentségtől, de csak összeszedtem magam annyira, hogy dacosan kihúzzam magam, és toppantsak egyet a lábammal.
-Nem adom. Az enyém, én csórtam.
-Mi bajod van?! Tudod te, hogy mennyit ér az?!
-Fogalmam sincs. Talán ékszerbecsüsnek tűnök?
És már csattant is a pofon. Nem fogta vissza magát. Az alsó ajkam felrepedt, és éreztem, ahogy egy kis vér kibuggyan a sebből.
-Még egyszer nem kérem ilyen szépen! Add vissza, vagy a sz@rt is kiverem belőled!
-Nincs nálam...
-Ne hazudj!
Ismét lendült a keze, de ezt már nem vártam meg. Rémült sikollyal húzódtam hátrébb, és ugyanakkor rögtön alakot is váltottam. Gyíkként, mint a csík suhantam arrébb, hiszen csak egy jól irányzott lépés kellett volna, hogy nekem annyi legyen. Elszlalomozva a sok láb között hamar megtaláltam, amelyik nekem kellett. Felmászva a lábán és a törzsén egyenesen a nyakához vágtattam, végigszaladva a vállán. Ott két reszkető manccsal kapaszkodtam meg a fülcimpájába, és a félelemtől zihálva hebegtem oda neki:
-Ha meg-megmondja, mit csi-csináljak, én segít-segítek. Csak ne hagyjon itt ez-ezeknek! Nagyon kérem!

Kedvem nem sok volt harcművészeti bemutatót tartani ezeknek a suhancoknak, főleg, hogy fegyverügyileg elég jól el voltak eresztve. Az ember sosem tudhatja, nem fog-e vér folyni, ha képbe kerül egy kés. Apropó vér...
A zöld hajú lány szájából máris csordogált.
- Hé!-kiáltottam oda, de másra nem maradt lehetőségem.
Ez végleg eldöntötte a helyzetet. Nem állhatok le a két úri fiúval pofozkodni, míg a harmadik kicsit sem úriasan egy lányt pofoz... Így hát előkaptam a paprikás pisztolyt, és két gyors ujjmozdulattal két srácot küldtem padlóra. Vergődtek, jajongtak, nem csoda: fájt nekik. A harmadikra pazaroltam volna szívesen az utolsó töltetet, de a lány már nem volt a közelében. Csiklandozást éreztem a fülemen, s egy kis hang szólalt meg. Nocsak! Csak nem vált láthatatlanná?
- Semmit, de azért örök hálám. Boldogulok.
Felnéztem, a maradék útonállóra.
- Na barátom, szebb össze a társaid maradványait. Kórházba is elviheted őket, bár nem sérültek meg, csak belement valami a szemükbe. Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, veled is megtörténhet.

-Okéokéoké - bólogattam hevesen, és őszintén bevallom, megkönnyebbülve, mert nem igazán fűlött a fogam ahhoz, hogy beszálljak a verekedésbe, amihez nem nagyon értettem.
De aztán a bólogatásból fejrázás lett, és semmivel sem enyhébb. Hányszor is kellett már másnak megmentenie? Van még egyáltalán értelme számolni? Nem hiszem. Nem várhattam el tőle, hogy megvédjen, pláne, hogy kettőt már el is intézett.
-Ami a te szemedbe menne, kicsit jobban fájna - vágott vissza az egyetlen talpon maradt ellenfél, és a legnagyobb ijedelmemre egy pisztolyt húzott elő nadrágja hátuljából. - Persze csak rövidebb ideig, de, ugye érted? Neked semmiképp nem érné meg. Szóval add ide azt a rühes gyíkot, és meggondolom, hogy elengedjelek. Ide vele!
A felsőjébe markolva hajtottam a fejemet a két mancsom közé, hogy erőt gyűjtsek, de aztán már muszáj volt elindulni. Nem veszélyeztethettem az ő életét az enyémért.
-Hagyd békén - kiáltottam rá, mikor már mögé kerültem, és megint ember alakot öltöttem. - Itt vagyok, csak tedd el a pisztolyt.
Oldalra fordulva hátrált, hogy mindkettőnket szemmel tarthasson.
-Nem ettem meszet. Most majd megtanulod, hogy mit kap az, aki tőlem lop... és, hogy hol a helye a magatok fajta korcsoknak.
Nem mondhatnám, hogy különösebben sebzett volna a szavaival, az ember elég gyorsan hozzászokik, úgyhogy már ez is csak lepergett rólam. A fegyverével viszont bőven tudott volna sebezni, azt pedig szívesen kihagytam volna.
-Nincs nálam az óra - ráztam a fejem.
-Hogy veletek mindig csak a baj van! - morrant fel dühösen, és öles léptekkel kezdett hozzám közeledni. - Mit adsz akkor kárpótlásul, hm? Az egyik füledet? A kezedet? Ép bőrrel ezt már úgysem úszod meg, de úriember leszek, és választhatsz.
Amikor már elég közel ért, úgy véltem, hiábavaló lenne tovább várni. Vesztenivalóm úgysincs, már úgyis használni akarja a pisztolyát. Ahogy Tibu tanította, hirtelen, nagy erővel és rövid utat választva neki suhintottam meg az öklömet az arca felé. Sajnos nem éppen ott találtam el, ahol kellett volna, hanem egyenesen az arccsontján. Ő épphogy felszisszent, én viszont panaszosan visítottam fel, mert a kezem jól hallhatóan reccsent egyet, és bár azt nem hittem, hogy eltört, de veszettül fájt.
-Te kis @°#&§%!!! - ordított a képembe, és már be is mutatott egy sokkal szabályosabb ütést egyenesen a gyomromba.
Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, de nem sokáig görnyedhettem, mert a hajamnál fogva hátrafeszítette a fejemet, és így kénytelen voltam kiegyenesedni. Aztán már éreztem is a pisztolycső hűvös érintését a nyakamon.
-Nincs szükség páncélos lovagokra - kiáltotta nyilván az idegen férfinak, mögöttem állva, miközben majdhogynem tőből kitépte a hajamat, hiába feszegettem az ujjait. - Tűnj innen, vagy szétloccsantom a fejét!

A hang tovább duruzsolt a fülembe, és a csiklandozó érzés is megmaradt, amit nem tudtam hová tenni. A legjobb tippen a láthatatlan lány elmélete maradt. De miért birizgálja vajon a fülemet, bőrömet? Szép dolog a szerelem, de nem pont most kéne cirógatásba kezdeni. Különben is, jócskán fiatalnak tűnt hozzám...
Azt nem sejtettem, miféle gyíkról beszél, de az nagyjából érthető volt, mit akar az ombre a fegyverrel. Sajnos az ő csúzlija kissé hatásosabb volt az enyémnél, főleg így pár méteres távolságból.
A földből egyszer csak kiserkent a zöld hajú lány, mint valami egzotikus virág. Végre kezdtem pedzegetni, mi is történik itt. Alakváltó! Akkor nem cirógatott, hanem rajtam gyíkoskodott! Ennek így már több értelme van...
Viszont halvány tippem sem volt, hogyan tovább. A keresett óra nem került elő, a fegyveres meg egyre izgágább lett, most, hogy ő lett az alfahím a környéken. Ha egy kicsit eltávolodna a lánytól, a még mindig vergődő haverja csavarkulcsával talán kidobhatnám a kezéből a műszert, de hát nagyon nem akaródzott neki eltáncolni a lánytól. Mélyet sóhajtottam, és leeresztettem a saját pisztolyom.
- Nézd, amigo, ennek semmi értelme. Lelövöd. És? Esetleg engem is? A park tele van térfigyelő kamerákkal. Életed végéig két mutáns miatt akarsz a törvény elől menekülni? Mondjuk, szíved joga úgy elszúrni magadnak a dolgokat, ahogy akarod, de emeletes nagy barom lennél, ha pont így csinálnád. Amit eddig vettek a kamerák, az még bocsánatos. Ha el is kapnak, legfeljebb leülöd, max egy év, kettő. De ha lősz, akkor biztos elkapnak, mert a gyilkosokat nem komálják a zsaruk, és akkor húsz évnél előbb nem szabadulsz. Mennyi vagy, húsz? Nem akarod te kóterban tölteni a legszebb éveidet, hidd el nekem. Tedd le azt a pisztolyt, és húzz el, amíg teheted. Csak rajtad múlik, hogyan tovább.

Nem mondom, a pasi értett ahhoz, hogyan maradjon higgadt rázós helyzetekben is. Én már nem is tudtam, merre robbanjak szét a feszültségtől, ő meg nyugodt hangon szépen levezette ennek a disznónak, hogy miért is nem éri meg lelőni minket. Mármint neki, nekem értelemszerűen egyébként sem volt túl sok kedvem hozzá. Mondjuk a kamerák eddig eszembe sem jutottak. Persze tudtam, hogy vannak itt ilyenek, de sosem törődtem velük, még akkor sem amikor elemeltem ezt-azt, hiszen errefelé átváltozva annyira könnyű volt elrejtőzni, hogy az sem volt baj, ha esetleg észrevettek. Most viszont kivételesen az én oldalamon álltak, ami amilyen szokatlan volt, annyira hasznosnak bizonyult. Már amennyiben ő is rájön végre, hogy nem éri meg tovább forszírozni ezt a gyilkosságot, esetleg csonkítást.
-Azt hiszed, a rendőrséget érdekelné, hogy pár mutáns fattyúval kevesebb van? - recsegte közvetlenül a fülem mellett dühösen. - Hol élsz te? Még meg is köszönnék! Senkit nem érdekelnek a magatok fajták, jobb ha hozzászoksz. Legalábbis az értelmesebbeket, de szerencsére a fakabátok között a legtöbbje tudja, ki számítanak embernek, és kik azok, akik csak torzszülött korcsok.
Nagyot rántott a hajamon, hogy a hátam a mellkasának csapódott, és rögtön utána el is engedte, de csak annyira, hogy a derekamnál szorítson magához lefogva a két karomat is.
-Vagy azt mondod, tévedek? - folytatta kicsit halkabban, de semmivel sem kevésbé fenyegetően. A pisztoly csövével elsimított egy tincset az arcomból, és bár ez nem járt semmiféle fájdalommal, idegesebb lettem tőle, mint az előbb kapott ütésektől. A fülemen és a nyakamon végigsikló lehelete hiába volt tűzforró, engem mégis a hideg rázott ki tőle. - Talán a kis csajt még tényleg tudnám egy-két dologra használni, mielőtt kinyiffantom, legalább ennyi haszna legyen. Mit mondasz, Borsószem? Mit szólnál hozzá, ha előtte még...?
Itt suttogásra váltott. A szája szinte súrolta a fülemet, és amiket mondott, végkép kicsapta nálam a biztosítékot. Nem érdekelt, hogy pisztoly van nála, nem érdekelt, hogy mennyivel nagyobb, csak szabadulni akartam. Hisztérikus vergődésbe kezdtem, miközben egyre sikítoztam, hogy ,,Nem, nem, azt nem!", mígnem egy jól irányzott rúgással sikerült végre eltalálnom ott, amitől ő is felnyüszített, szorítása lazult egy kicsit, majd térdre rogyva szorongatni kezdte a családi ékszereit.
Én kihasználva a pillanatnyi figyelemkihagyást azonnal elugrottam tőle, és berohantam az utolsónak talpon maradt férfi háta mögé.
-Azt nem, azt nem, azt nem! - hadartam suttogva, és végtelenül zaklatottan, miközben a felsője hátuljába kapaszkodtam, görcsösen szorítva a puha anyagot.

Lázasan gondolkodtam. A szívem kalapált, csodálkoztam, hogy nem látszik az ingemen keresztül. Próbáltam mély levegőt venni, hátha akkor higgadt tudok maradni, de lábam, öklöm, robbanni vágyott, leamortizálni a gazt, aki csak fegyverrel mer kemény lenni, akkor is kislányokkal. De hát mit tehetnék?
- Voltaképpen hülye vagy. Én viszont jóm nevű újságíró, akiről senki sem tudja, hogy mutáns. Utánam nyomoznának.
Nem maradt rá idő, hogy az elmevitéz megfontolja az érveimet, mert a zöld hajú lány eszetlen vergődésbe kezdett. Csoda, hogy nem lőtte keresztül a gorilla, de hát bátraké a szerencse, vagy épp a hülyéké: a lány, bármelyik volt is, alaposan eltalálta a fickó családi ékszereit, akinek ettől elszállt a harcias kedve. Ez után a gyíklány mögém bújt, és rám csimpaszkodott.
- Egy pillanat - mondtam neki, és előre ugrottam, hogy egy jól irányzott rúgással a fegyverétől, egy másikkal pedig az eszméletétől szabadítsam meg a fickót - Na szóval...
Ömlött rólam a víz, részint a félelem, részint a meleg miatt. Nem néztem ki éppen szalonképesen, azt hiszem.
- Javasolnám, hogy távozzunk. Itt alighanem rendőrök fognak hemzsegni rövidesen.

Fájdalmasan szisszentem fel, ahogy még két rúgást bevitt neki az ismeretlen, noha egyáltalán nem sajnáltam a most ájultan összeeső pasit. Mondjuk el nem engedtem, hiába kért meg rá, továbbra is kapaszkodtam a pólójába, de igyekeztem nem láb alatt lenni, hogy az viszont alatta legyen, aki megérdemli. Közben a másik kettő megpróbált feltápászkodni, de valami eszméletlenül szánalmas látványt nyújtottak, ahogy szinte már sírva dörzsölték a szemüket, nyilvánvalóan nem láttak az orrukig sem, de azért imbolyogva megpróbáltak előbbre jutni. Szinte sajnáltam őket, de csak addig, amíg a pillantásom a körülöttük heverő fegyverekre nem siklott, és eszembe nem jutott, hogy mit is akartak azokkal csinálni. Nem is pazaroltam akkor már tovább rájuk a figyelmemet, inkább elsiettem szorosan az verekedős újságíró nyomában.
-Sajnálom, hogy belekevertelek - mondtam, miközben igyekeztem lépést tartani vele, de hát amíg lépett egyet, én futottam öt percet. Továbbra sem engedtem el, egyik kezemmel a csuklóját szorongattam, másikkal valahol a könyökénél, ami igen kényelmetlenné tette az előre haladást, de muszáj volt kapaszkodnom, még elégé kivoltam az imént történtektől. - És köszönöm, hogy mellém álltál. De tőled nem loptam el semmit, becsszó. Nem volt rá idő. És tőle is... nem tudom, mennyit ér az az óra, tényleg nem. Csak olyan szépen csillogott. Megértem, ha haragszol, de mondhatjuk, hogy már megkaptam a büntimet? - néztem rá reménykedően, a felrepedt szám felé intve, de rögtön utána gyorsan visszakaptam a kezem a karjához, csak a biztonság kedvéért.

Bár a veszély többnyire elmúlt, a lány csak nem volt hajlandó elengedni a karomat. Kissé nehézkesen eltettem a paprikastukit, az ombréét pedig felvettem, és latolgattam. Szívesen dobtam volna a legközelebbi csatornába, de végül inkább az övembe tűztem, és ráhajtottam az ingem, hogy ne látsszon. Majd leadom a rendőrségem, vagy nem tudom.
A lábbal leszedált fickón átlépve hagytam el a helyszínt. A gyíklány még mindig nem engedett el. Sőt, a szó is ömleni kezdett belőle. Végül megtorpantam, felé fordultam. Mély levegőt vettem.
- Nézd, kislány, nem értem, mire ez a kleptomán hajlam, de felőlem rárepülhetsz mindenre, ami csillog, csak hagyd meg az órámat, tárcámat, mobilomat. Ha jó állampolgár lennék, bevinnélek az őrsre, de sosem voltam az. Ellenben megkérnélek, hogy legközelebb ne két, három, sokajtós szekrényektől lopj, mert nem leszek ott mindig, hogy kikanalazzalak a lekvárból.
Elővettem egy zsebkendőt, és gyengéden leitattam a vért a lány ajkairól, igyekezvén nem arra gondolni, távolról mennyire tűnhetek épp molesztáló pedofilnak, a kislányajak-simogatással.
- James vagyok. Mi a neved?

-Akkor ezt megtarthatom? - emeltem fel a golyóstollat, ami út közben siklott a kezembe.
Bár szokás szerint természetesen úgy éreztem, hogy az enyém, mivel én loptam, de ha nagyon ragaszkodott hozzá, szomorú sóhajjal visszaadtam neki, elvégre mégiscsak most segített ki egy igen rázós helyzetből. Viszont a legkisebb habozás is elég volt ahhoz, hogy zsebre vágjam, akkor is, ha tele voltam már tollakkal, úgyhogy igazából semmi szükségem nem volt rá. Mint az ellopott holmik nagy részére.
-Az utcán éltem évekig, ha nem tanulok meg lopni, már nem is tudom, hányszoros éhenhalt lennék - vontam meg a vállamat. - Most meg... hát nehéz abbahagyni. Szeretem a csillogós dolgokat.
A feddésére bűntudatosan lehorgasztottam a fejem. Igaza volt. Persze, hogy igaza volt, de ezt csak addig tudtam, amíg nem láttam semmi csillogót, az mindig elvonta a figyelmemet. Halványan bólogattam azért, miközben a kezeimet hátrakulcsoltam, egyrészt zavaromban, másrészt, hogy jelezzem, nem áll már szándékomban ellopni semmit.
-Nem fogok - ígértem halkan. De aztán mégis ingatni kezdtem a fejem. - Jó, hát nem tudom, attól függ, hogy mi van náluk. De ritkán szoktam lebukni. És még ritkábban lopok ennyire értékes cuccokat. És már majdnem elmentem az önvédelmi edzésekre, úgyhogy nemsokára már meg is tudom védeni magam. Bár azt nem gondoltam, hogy ilyen fájdalmas megütni valakit.
Apropó fájdalmas! Amikor közeledni kezdett a zsepivel, már épp mondani akartam, hogy nem folyik az orrom, meg egyébként is, az ilyesmit megoldom én önállóan, de aztán belenyilallt az eddig azért elviselhetően lüktető, csípő fájdalom az alsó ajkamon ejtett sebbe, ahogy hozzáért. A szám elé kapva a kezem ugrottam hátrébb, mert jó szokásomhoz híven az első gondolatom az volt, hogy ő is bántani akar. Másik kezemet ökölbe szorítva lendítettem fel, hogy mutassam, mit kap, ha közelebb jön, de aztán sikerült lecsillapodnom, és visszaléptem hozzá, hogy előre hajolva önként visszanyomjam a szám a zsebkendőre.
-Bocsánat - motyogtam, miközben szorosan összezártam a szemeimet, hogy könnyebben viseljem a fájdalmat. - Erről is nehéz leszokni.
Aztán érdeklődve néztem rá.
-Szóval te újságíró vagy? Én is annak készülök. Van valami jó tanácsod?