Liberty Island

Csak biccentek, majd hagyom, hogy átadja magát vágyainak. Forró ölelésben részesítem, mikor feladja a feleslegessé vált küzdelmet ösztönei ellen. Ahogy nekem esik, megtámaszkodom, majd hanyatt döntöm.
Fölé hajolok, és halkan a fülébe suttogom, mire is vagyok kiváncsi épp.
- Áruld el, miért akarod ennyire nekem adni magad? Ajándék, vagy azért bízod rám, mert úgy érzed, én jobban vigyázhatok a lelkedre, mint te magad?
Kivárok, míg felel, s csak utána esek neki ismét. Gyorsan megszabadítom a búvárruhától, hiszen miért is lenne rá szükség ahhoz, ami most következik?

Minden egyes porcikám vágyott immár rá és nem volt olyan ami megállíthatott volna, legalább is azt hittem egész addig, míg kéjesen a fülembe nem suttogott, melytől kellemesen megborzongtam.
- Miért akarsz folyton válaszokat kapni. Miért nem elég, hogy akarlak és kész? – talán azért nem válaszoltam konkrétumokkal, mert magam sem tudtam volna jelen helyzetben kielégítő választ adni, de ezt már nem állt szándékomban megvitatni, főleg, hogy utolsó ruhadarabjaim lekerülésével én sem foglalkoztam többé ilyen kérdésekkel.
Egy határozottabb mozdulattal küzdöttem magam Cris fölé egy kéjes mosollyal, majd megszabadítottam őt is maradék ruháitól. Lassan hajoltam füléhez és pár milliméternyire suttogtam szavaim fülébe, mielőtt bármi továbbit tettem volna.
- Van még esetleg további kérdésed?

Nem erőltetem tovább a kérdést, ha már így kitért előle. Talán nem tud rá válaszolni, talán nem akar. Mindegy is. A lényeg, hogy nagyon belelendült a dolgok közepébe, úgyhogy talán egy kicsit sikerül is meglepnie.
Hagyom hát, hogy segítsen vetkőzni, hiszen ennyi lustaságot igazán megengedhetek magamnak.
Kérdésére persze gonoszan elmosolyodom, kissé előrehajolok, majd csak ennyit kérdezek:
- Tényleg azt hitted, hogy ennyi lesz?
Majd egy könnyed csípődobás segítségével igyekszem kibillenteni, hogy aztán fellökjem, és fölé kerüljek. Anno a srácokkal sokat játszottunk kicsi a rakást, és zuhan a dózert, meg hasonló játékokat, úgyhogy talán bírkózásban jobb lehetek egy újságírónőnél. Legalábbis erre számítok.

+18
- Tán tévedtem volna? Azért remélhetőleg nem most szeretnéd feltenni a további kérdéseid? – kérdeztem halkan suttogva, fátyolos tekintettel, immár újfent fölém kerekedett fiú tekintetét keresve. Sejtelmesen elmosolyodtam, mielőtt kezeim finoman beletúrtak hajába, majd tarkójától indulva lassan hátán őrjítően lassan haladtam végig tovább és tovább fokozva a mi kis játékunkat, míg hátsójához nem értem. Kihívóan elmosolyodtam…
Érzéki és szenvedélyes hosszú pillanatok voltak ezek. Megrémültem olykor kissé, de hagytam hadd tevékenykedjen Cris. A vakmerő, szégyentelen érzékiség a lelkem legmélyéig meghatott, teljesen kiforgatott önmagamból és talán némileg mássá tett e pár percre. Erőfeszítésembe telt ugyan hagyni, hogy a fiú fölém kerekedjen és elfogadjam a beletörődő passzív szerepet. Ám az emésztő szenvedély érzéki lángja átjárta zsigereim és valóban úgy éreztem, mint aki haldoklik, de csodálatos halálban volt részem…

[18+]
A kérdésre csak megcsóválom a fejem, majd aktivizálom magam. És valóban, vakmerően, szégyentelenül érzékien töltjük el hosszú, vad pillanatainkat a bokrok óvó takarásától övezve a fűben.
Felhevült testünk nem is érzékeli a körülöttünk lévő levegő hűsét, hiszen esélye sincs kizökkenteni jelenlegi, felszabadult, tevékenységünkből.
Természetesen Kara megadó magatartása csak tovább bíztat, így határozottan, bár gyengéden kezelem. Akár a frissen betört, vagy épp megszelidített vadat, jutalmul simulékonyságáért. Azt hiszem, részben mindkét folyamaton végigmentünk nemrégiben, ilyen sorrendben.
Mindeközben egészen a legapróbb DNS-láncolatig feltérképezem testét, ami számomra olyan érzés, mintha egyszere egy egész háremre való Kara-val tölteném ezt az időt.

Utolsó, mindent elsüprő véjátékunkat a felkelő nap fák közönt ránkt köszönő sugarai koronázzák meg. Ívben megfeszül a két test, majd - tán büszkeségem, tán küzdeni akarásom által vezérelve - két kezemen támaszkodva akadályozom meg, hogy a gravitáció egyből vízszintesbe parancsoljon.
Egy pillanatra átfut agyamon a gondolat, hogy a természetnek gátat szabva elvegyem a lehetőségét az utóbbi néhány óra esetleges következményének. Végül úgy döntök, ha lesz eredménye ennek a párosításnak, azt látni akarom!
Néhány pillanatnyi pihenőt szerezve magamnak, Kara mellé dőlök. Míg testem pihen, elmém már a következő lépésen dolgozik. Hiszen lassan jönnek a túristák, mi pedig egy szigetnyi túristalátványosság közepén rejtőzve paráználkodtunk éppen. Ruháink pedig búvárruhák. Bár annyi biztos, hogy megnevettethetjük vele kedves közönségünket.
- Na, hazautazunk búvárruhában? - kérdezem nevetve, bár még érezhetően nem fújtam ki magam kellően.
[/18+]

Egyik kimerítő fáradtságból a másik jóleső kimerültségbe zuhantam vissza és megint csak arra eszméltem, ahogy Cris elnyúlt mellettem és visszavont a vad valóságba, hogy most sem lehet nyugtom csupán pár percre sem. És valóban. Végignéztem meztelen testünkön melyet a nap aranyló sugarai világítottak meg.
- Tartok tőle kénytelenek leszünk – néztem végig a ruhákon kelletlenül. Elképzeltem, amint végigmetrózok, majd hazasétálok búvárruhában. Csodálatos kilátások, de lássuk be lehetne rosszabb is. Akár az egész éjszakát jellemezhetném így.
A földön szétszórt alsóneműimért nyúltam és komótos lassúsággal vettem magamra azokat, miközben Crisre pillantottam. Egyrészt, hogy még utoljára szemügyre vegyem így és pajkosan elmosolyodjak.
- Azt hiszem nincs más hátra, mint hogy megköszönjem ezt a minden téren felejthetetlen éjszakát, de egy valamit most már igazán elárulhatnál nekem – tűnődtem el egy pillanatra – Ennek az estének te minden pillanatát tudtad előre vagy csupán rögtönöztél?

Nekilátok az öltözködésnek. Ami persze nem túl bonyolult, hiszen alsónemű, búvárruha, békaláb, búvárszemüveg. Én is elképzelem előre az utazást, bár jót derülök rajta.
- Nem hiszem, hogy az ilyen típusú bohócok az ezüstre festett robottáncosok mellett annyira meghökkentőek lennének New Yorkban. De biztosan szerzünk néhány vidám pillanatot az utazóközönségnek. Aztán, ha gondolod, a komp után egy kis sétába kerül, és haza tudlak vinni kocsival.
Ellenőrzöm, hogy a békaláb repedésébe nyomorított simkártyám még megvan-e, majd azt is felcsatolom. Kara kérdésére éppen végzek. Nem mondhatnám, hogy meglepett vele.
- Hát, el kell ismernem, elég komoly meglepetések értek odalent. Főként az utolsó föld alatti állomásunk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont egy régi katonai bunkerbe pottyanunk a kilóméteres gyaloglás után. Azt pedig végképp nem hittem, hogy egy ilyen helyen maga az építmény fog megkergetni minket. Így, hogy már vége a fenyegetésnek, egészen vicces - nevetek fel.
Feltápászkodom a földről, miközben tekintetem végig fut a gumiruhába öltözött testen.
- Persze az egyértelmű, le se tagadhatnám, hogy miattad jött az ötlet a kalandtúrára. Ahogy azt is tudtam, hogy gond nélkül belemész.
Mondandóm végére néhány esetlen bohóclépéssel Kara elé totyogok.

- Az lehet, hogy jól jönne. Tényleg nem szeretnék az egész városon ebben a maskarában végigsasszézni – csippentettem meg a ruha anyagát egy helyen és ragadtam meg a békatalpat és szemüveget. Bár áldásos hatása, hogy eltakar, nem volt kedvem tovább bohóckodni. Végül a fejemhez csaptam, ahogy eszembe jutott, a táskámat a stégnél hagytam mielőtt elindultunk a kalandtúrára.
- Basszus. A táskám. Azt hiszem lesz egy kisebb kitérőnk… - remélhetőleg még megtalálom.
Igazából már meg sem lepődtem azon, hogy Cris válaszából megint csak nem tudtam kihámozni az engem érdeklő pontokat, de szép lassan kezdtem hozzászokni. Persze ez nem azt jelenti, hogy el is fogadtam egészében.
- Nem is tudom, hogy utóbbi mondatodat bóknak vegyem avagy sértésnek – vigyorodtam el kajánul – Azért remélem néha képes vagyok meglepetéseket okozni számodra, csak, hogy bebizonyítsam nem feltétlenül vagyok nyitott könyv számodra. Kivéve, ha különös képességed nem az, hogy az agyamban turkálsz… - indultam el mezítláb a táskámért.

Támogatólag bólintok, majd veszem is az irányt a stég felé. Közben önmagamat - és remélhetőleg Kara-t is - szórakoztatom azzal, hogy még rá is játszom a békalábban való járásra.
- Akkor menjünk, keressük meg!
A következő kommentje nem is igazán lep meg. Hiszen nem akart megnyílni, még ha legalább valamelyest mindenképpen sikerült is neki. Megcsóválom a fejem.
- Azért jó, ha valakinek nyitott könyv vagy, nem? Hiszen ez azt jelentené, hogy olyannak fogadlak el teljes egészében, amit ez a hacuka most épp eltakar, mindenféle megjátszás nélkül. Amilyen Kara igazából. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb New York-i azért stresszes, mert senkivel nem tudja megosztani a féltett titkait. Az emberek bizalmatlanok, ha nem is mindenki annyira, mint te általában.
Persze a végére azért hátrasandítok, és a hatalmas szemüveg alól megvillantok egy mosolyt.
- Ha továbbra is így meg tudsz nyílni felém, mint az elmúlt éjszaka, anélkül, hogy minden este keresnünk kellene hozzá egy lerombolható katonai bázist - nevetek fel -, akkor többet nem leszel magányos.
Egy hosszabb pillanat erejéig Karara nézek, majd újból irányba fordulok, mintha csak egyértelmű tényt állapítottam volna meg.

Szórakozottan néztem Crist, ahogy szórakozik a talpakkal és talán fel is nevettem egy rövidebb időre. Magam is elgondolkodom egy apró pillanatig, hogy magamra öltöm a ruha többi tartozékát, ám végül mégis úgy döntöttem, hogy nem. Talán mert egyszerűen csak sok volt számomra az elmúlt éjszaka és visszagondolva nem is értem, hogy Cisnek hogyan is lehet ennyi energiája a történtek után. Én már csak sok pihenésre vágytam semmi másra perpillanat.
Cris szavai azonban összezavartak és kérdőn néztem rá.
- Mi van, ha nem akarok megnyílni? Mi van, ha nekem tökéletes ez a magányos állapot? Nem tartozom senkinek magyarázatokkal, nem kell elvárásoknak megfelelnem. Tökéletes ez a bizalmatlanság számomra. Hiszen nem bukhatok akkorát így, mint amekkorát, ha mondjuk teljes mértékben megbízom benned, annak ellenére, hogy én terólad szinte semmit nem tudok. – hajoltam egész közel hozzá, majd megfordulva újfent nekiindultam megkeresni a táskámat.
Már távolról láttam a táskám vonalait és megnyugodva rohantam felé, hogy újra birtokba vegyem. E nélkül ugyanis nehéz lett volna bejutnom a lakásomba, hiszen kulcsom, mindenem benne volt. Sőt, amit el is felejtettem, szinte mentőcsomagként virított a földön a sárga szatyor melyben a szuvenír póló lapult. Kivettem belőle a ruhadarabot, majd Crisre néztem és mielőtt meggondolnám magam átnyújtottam neki.
- Azért remélem nem kell szó szerint értenem, hogy minden este kénytelen legyek látni a helyes, pimasz arcodat, különben előbb őszülök meg, mint azt szeretném.

- Senki se szeret egyedül lenni. Meg aztán, ha elfogadtalak így, miért kéne megfelelni? Nem várom, hogy játsz meg magad. Amúgy se vagy olyan ügyes benne - teszem hozzá pimasz vigyorral.
Elnézegetem Kara örömét, ahogy megszerzi hőn áhított táskáját, majd átveszem a felém nyújtott pólót. Az őszülés említésén jót derülök.
- Néhány ősz tinccsel te lehetnél a fiatal Szörnyella de Frász.
~ Inkább nem hívom fel a figyelmét rá, hogy már együtt alkalmazza a "minden este" kifejezést az én "helyes, pimasz arcommal".
Átveszem a pólót, majd kiváncsian nézek vissza rá.
- Nem biztos, hogy jól értettelek. A bunkereket nem akarod túl sűrűn látni, vagy az arcomat?
Ehhez még felemelem egy pillanatra a búvárszemüveget, majd visszahelyezem egy vigyor kíséretében. Intek a fejemmel, majd elindulok a komp felé. Persze érzem a tagjaimban, hogy hosszú nap volt az előző, méghosszabb az éjszaka, így a békalábas bohóckodást is abbahagyom. Önmagában is elég vicces lehet ezekben a vackokban közlekedni. Esetünkben főleg külső szemlélő számára.

Cris megjegyzéseire csupán szemet forgatva felelek és végre elindulunk a komp felé, hogy aztán végre otthon pihentető álomra hajthassam a fejem. Nem kicsit éreztem magam nyúzottnak az elmúlt éjszaka eseményei után.
- Nem is baj, ha nem teljesen értesz mindent – reflektáltam feltett kérdésére, majd egy darabig csendben haladtunk egymás mellett egész a kompig.
Jegyvásárláskor elég furán néztek ránk, de leginkább magasból tojtam rá, mit gondolhatnak rólunk. Az csak nincs rám írva mi is zajlott le az éjszaka és miért is merültünk. Akár szerethetem is az éjszakai búvárkodást, esetleg csak szeretek beöltözni. A kompon már némileg jobban éreztem magam, bár találkoztam néhány fura ránk szegeződő szempárral. Még szerencse, hogy e korai órában, nem sokan tartanak a szigetről a kikötő irányába. A korlátnak dőlve figyeltem a komp melletti hullámokat, majd Crisre emeltem a tekintetem.
- Mit is akarsz te tőlem tulajdonképpen? Mert részemről egyértelmű lehet a szándékom, ahogy azt kifejtettem tegnap, de a tiedet egyre kevésbé értem – néztem Crisre, miközben a háttérben egy nyűgös gyerkőc szedte lábait anyja kezének szorításában. Szemem elé emeltem a szemüveget és felfújtam az arcom, mint egy béka, még bandzsítottam is felé, majd elmosolyodtam. Végül tekintetem visszavittem Crisre, miután elhaladtak.

Lassan kezdem átérezni, miért is olyan agresszívak a filmbéli zombik. Az a szemét rendező nem hagyja őket aludni. Kedvem lenne megenni azt a kisgyereket, aki hisztizik a háttérben. Ehelyett persze csak finoman a fülemhez emelem a kezem, tompítandó a zajt.
- Hát megmondom őszintén, én is egyre kevésbé értem. Annyit tudok, hogy közel akarlak tudni magamhoz. Azt akarom, hogy fontos legyek számodra. És te mit akarsz tőlem? - kérdezek vissza azonnal.
Furcsa így, hogy az otthoni világ egyszerűen otthon maradt. Nincs telefon, nincs laptop, nincsenek diákok az iskolából, akiket épp pesztrálnom kellene. Csak legújabb, legdögösebb, legkavargóbb lelkű hölgyismerősöm. Akivel egy este és egy éjszaka alatt túlestünk az ismerkedésen, összeveszésen, kalandtúrán, halálfélelmen, és piszkos fantáziák megvalósulásán. Most pedig eljutottunk a filozófiai részhez, amit csak remélek, hogy nem fordul hollywoodi stílusban drámába. Vagy "drámázásba".
~ Ha ilyet kérdez, akkor eddig sikerült.

Sosem tudom eldönteni, hogy Cris egyes szavait bóknak vagy egyenesen sértésnek vegyem. Persze egyértelmű, hogy pont ez a szándéka. Végképp összekuszálni a szálakat a fejemben. Megmosolyogtató volt a válasza, bár közel sem találtam annyira viccesnek. Ha komolyan venném, akár egyenesen meg is rémítenének a szavai.
- Mégis mennyire közel? – kérdeztem kacéran elmosolyodva, de a kérdésem, hanghordozásom ellenére rejtett magában valami őszinte kíváncsiságot. A választól függ, hogy mennyire fogok megrémülni tőle vagy egyenesen bepánikolni.
Kész rejtély volt számomra Cris, akit egyszerre szerettem volna megismerni és a lehető legtávolabb tudni magam tőle. Volt benne valami ami rettenetesen megrémített. Elnéztem az óceán felé még egy utolsót, mielőtt kikötöttünk volna és csak aztán válaszoltam a feltett kérdésre.
- Egyáltalán nem kerültem közelebb a válaszhoz és részben, ezt szeretném megtudni. Válaszokat akarok tőled. És már nem csupán a sulival kapcsolatban... - döntöttem oldalra a fejem egy félmosoly kíséretében.

A kacér kérdésre Karahoz fordulok. Egészen közel lépek, odaszorítva őt a korláthoz. Mikor egymáshoz simultunk, a füléhez hajolok, és halkan válaszolok, az övéhez hasonló hanghordozással.
- Nagyjából így, mínusz a búvárruha.
Feje mellett én is nézem egy kicsit a partot, miközben figyelem, miként tér ki a pontos válaszadás elől. Persze mit is várhatnék egy újságírótól? Majdhogynem csalódnék, ha másként lenne.
- Amúgy se olyan érdekes a suliról beszélni. Ugyanúgy, ahogy az emberek a munkáról is többnyire csak széptevés céljából társalognak szabadidejükben.
Közben kikötünk, így következik a leszállás a kompról. Persze már innen kinézem, melyik ház mögött is "parkolok". Elindulok, és fejemmel intek Karanak is, hogy kövessen.

Halkan felsóhajtok, ahogy a levegő kiszorul belőlem egy pillanatra, Cris kellemesen bizsergető szorításának köszönhetően. Megnyugodva immár engedtem el magam.
- Ezt a fajta közelséget bármikor élvezheted – suttogtam vissza szavaim, lágyan hozzáérve ajkammal fülcimpájához.
A kompról leszállva és a járgány felé tartva elgondolkodtam azon amit Cris mondott és nem állt össze a kép bennem sehogy, akárhányszor pörgettem végig magamban újra szavaim. Nemhiába, fárasztó éjszakán vagyunk túl mindketten, talán nem épp úgy értelmezzük egymás szavát, ahogy azt a másik szeretné. Vagy pedig újfent szándékosan tért ki előle…
- Engem az a suli érdekel, amelyről találkozásunkkor meséltem neked. A Fordham. De nem zárkózom el az elől sem, ahol te tanulsz.

~ Persze. Tudom.
Nem mondom ki. Ő is tudja, hogy tudom. Csak felhúzná magát a dolgon. Inkább elégedetten rámosolygok, és nagy léptekkel - a békalábak miatt kisebbekkel nem is menne - folytatom az utam a célbavett utca felé.
- A suli? A Princetonra járok, kémia szakra. Vegyész szakirány, biomérnök minor. Bár most halasztok egy szemesztert. Amiből lehet, hogy kettő lesz.
Egy pillanatra Kara felé fordulok.
- Mit szeretnél tudni róla?
Bele telik vagy tíz percbe is, mire gyalog elérjük a kocsit. Lexus LS 600h. Környezetkímélő. Minek égessük a drága üzemanyagot, ha nem mindig muszáj? Hiszen, ha kifogy, ki teremt újat? Én nem fogok. Vagy mégis?
- Pattanj be! Ha beszálltunk, nyugodtan hátra dobálhatjuk ezeket a vackokat. Sötítétett az üveg.

Kénytelen voltam felvenni a béna békalábakat, ha nem akarok mezítláb végigsasszézni az utcákon, főleg, hogy a járgány pár tömbnyire volt. Furcsa volt a szokatlan járásmód, de tartottam a lépést, még ha néha bénázva is. Persze sikerült megúsznom esés és nagyobb beégés nélkül. Azért szoktam a furi tekinteteket, már azoktól, akik e korai órán egyáltalán kitörölve a csipát a szemükből észre is vettek.
- Miért pont a vegyészet? – kérdeztem érdeklődve, miközben tartottam a lépést – és miféle más teendők miatt halasztasz, ha nem titok? – faggatóztam tovább és tovább, remélve, hogy több dolog kiderülhet számomra a titokzatos Crisről.
- Mármint a Fordhamról? Lényegében mindent, ami esetlegesen a falak mögött folyik, az oktatás mellett. Miért jött létre a mutánsellenes szervezetük? Ki vagy kik hozták létre? Diákok vagy a tanárok is nyakig benne vannak? Bár sejtem, hogy igen. És továbbá mi történhet ott egy mutánssal, ha beteszi oda a lábát és ez kiderül? Egyszerű gyilkosság vagy rituális keretek mögött történik mindez vagy egyszerűen kínzásoknak vetik alá az áldozatot? – tettem fel kérdéseimet, miután beszálltam a járgányba és megszabadultam a békatalpaktól és szemüvegtől. A ruhát egyelőre hagytam. Azért valahogy ki is kéne szállnom ugyebár.
– Lényegében ennyi lenne így elsőre asszem – néztem Crisre, bár már eljutottam arra szintre vele kapcsolatban, hogy nem lepődnék meg, ha mellébeszélés lenne a válasz. – Ja és majd elfelejtettem… honnan tudsz te minderről, ha tényleg tudsz? – néztem rá némileg kételkedve.

Kara egész ügyesen veszi az akadályokat így, békalábakkal. Bár az eddigiek alapján sejthető volt, hogy ennyi nehézség nem fog ki rajta. Elég talpraesett egy újságírónő.
- Eleinte azért, mert jó karrierlehetőségnek tűnt. Később aztán egyre érdekesebbé vált, ahogy elmerültem benne, mint tudományágban. Most már nagyon sok dolog mögé odaképzelem az összetételét, a felépítését, elemi alkotórészeit. Egy újfajta szemszögből láthatom így a világot. Kicsit olyan, mint amikor az ínyencből szakács lesz. Onnantól már az is érdekli, mi van belül.
A következő kérdéssorozatra megvakarom a búvárruhás fejemet. Ezen komolyan el kell gondolkoznom. Már csak az autóban sikerül rá összeszedett választ adnom.
- Hallottam eltűnésekről. Meg ismertem is néhány vallási fanatikus srácot. Végülis egy időben komoly behatása volt az egyháznak a Fordhamra. Meg aztán el is jártak páran mindenféle éjszakai találkozókra. De amire mi belopóztunk, ott csak afféle keresztény-neonáci stílusban való ocsárlás folyt a mutánsok kapcsán. Semmi komoly tervezgetés. Illetve kisebb-nagyobb csíntevéseket terveztek meg. Lejárató grafitik, más gonosz tréfák.
Azzal már indítok is. Feljebb kapcsolom a fűtést, hiszen a beeresztett kinti levegő elég hűvös, mi pedig nem vagyunk túlöltözve.
- Kérlek, kapcsold be magad! Greg barátom rossz hatással volt a vezetési stílusomra. Én az övét vakmerőnek mondanám.
Azzal könnyedén beletaposok a gázba. A főútra úgy farolunk ki, ott pedig a megengedett maximummal hajtok tovább.

/Manhattani utcák/

~Ja igen, apró figyelmeztetés, ilyenkor halljuk egymás gondolatait, szóval ha nem szeretnél a szokásosnál is pirosabb lenni, óvatosan a pajzán gondolatokkal.~
Kivételesen relatív lassan repül, karjaiban a lánnyal, hogy többet is lássanak elmosódott alakoknál út közben. A látvány idefentről egészen ijesztő, amíg el nem érik a folyót. Ahogy a hatalmas víztömeg lassan hömpölyög a csendes óceán felé, a rajta sikló ezernyi hajóval, egyszerre minden olyan békésnek tűnik. A szobor fáklyáján landolva szellem azonnal megállapítja, hogy bár a látvány nem ugyan az, mint éjjel, azért így is nagyon szép, nem véletlen, hogy ez a kedvenc helye, ha elmélkedni szeretne.
~Na jó, lássuk a medvét...Itt szokott mindenki hányni.~
Aggódva fürkészi a lány arcát, kutatva a legapróbb jel után, hogy mégis inkább a mosdóban kellett volna megjelenni, de legnagyobb csodálkozására Lynn még csak el sem sápadt, mindössze didereg egy picit, a hirtelen nekicsapódó hideg levegőtől, így aztán szorosabban karolja át őt, nehogy megfagyjon szegény.
~Érdekes, biztos a képessége miatt nem akar rókázni. Ha bele gondolok, eléggé hasonló érzés lehet vízzé válni, mint amikor én tűnök el....~
-Jól vagy?

Az utazás semmihez nem volt fogható. Sem a hullámvasúthoz, sem ahhoz, amikor felfedeztem a saját képességemet. Hiszen nem csupán szárnyaltam a magasban, de volt itt velem valaki, aki fogott közben és vigyázott rám. Hihetetlen élmény volt, a legelképesztőbb városnézés, amiben valaha részem lehetett. A nyüzsgő, színes város, a méltóságteljes kék víztömeg, hátán megannyi szorgos hajóval és végül a szobor.
A figyelmeztetést egymás gondolatainak érzékeléséről természetesen hallottam, de nem ijedtem meg tőle, több telepatát is kezeltem már, viszont ezután természetesen hosszú perceken át azzal voltam elfoglalva, hogy inkább Darient pirongassam meg, bár az eredményt sajnos nem láthattam.
Amikor célt értünk a szobor tetején, egyszerre több dologtól is összerázkódtam. Egyrészt a gyönyörű kilátás és a békés, intim szféra, amit ez a hatalmas hölgy biztosított kettőnknek. Isteni hangulatot árasztott ez a hely.
A másik kicsit prózaibb indok (és ironikusabb, ha belegondolunk, hogy egy fáklyán ácsorogtunk) az volt, hogy meglehetősen hideg levegő lengett körül. Már épp elkezdtem volna mérgelődni, amiért én ostoba nem hoztam magammal egy kabátot, amikor Darien közelebb húzott magához és a karjaiba zárt. Meleg, gyengéd, óvó ölelésébe merülve úgy véltem, mellett újra meg újra átélhetem a legszebb romantikus film happy endjét. Hát mivel tudná még ezt fokozni?
-Hogy jól vagyok-e? - mormoltam csukott szemmel. - Jobban nem is lehetnék. Köszönöm, hogy elhoztál ide.
Aztán mégis kinyitottam a szemem. Kicsit hezitáltam, hiszen ha folytatom, elrontom ezt a meghitt hangulatot, de úgy véltem itt aztán biztosan zavartalanul beszélhetünk, és nem is fog itt hagyni.
-Figyelj, azt hiszem... ne nézz így rám, úgy nem ér, ha elgyengítesz! - Gyorsan megcsókoltam, hogy legyen erőm a folytatáshoz: - Mindent hallani akarok. Mondj el mindent, amit eddig elhallgattál előlem. Előttem nem kell titkolóznod. Csak... mond el! Kérlek!

Bár látni nem láthatja, mennyire vörösödik el azoktól a bizonyos gondolatoktól, azt bizony érezheti a lány, mennyire zavarba hozta a pasiját, hisz hallja az ez irányú gondolatait, és méltatlankodását is a férfinak.
-Nők...nem várjunk, a többi nőnemű lény aki valamilyen oknál fogva velem jött, nem művelt ilyesmit. Teeeee... - Hangja olyan, mintha meg akarná dorgálni, de valójában képtelen lenne haragudni rá, és ez egy picit megijeszti őt.
Örömmel látja azonban, hogy van, aki tudja értékelni ezt a helyet, afölött pedig elsiklik, hogy a leányzó egy cseppet elfogult az irányában...pontosabban nem siklik el fölötte, kimondottan élvezi a dolgot.
-Nagyon szívesen - suttogja, miközben a távolba réved, Lynn-t még mindig szorosan magához ölelve. Persze tudja, hogy semmi baja nem lenne, ha esetleg lezuhanna innen, de azért jobb a biztonság, és egyébként is...
Felvont szemöldökkel, de azért még mindig boldogan mosolyogva néz le a kicsit bohókás nőre, ki mint rendesen, most is nagyon aranyos. Sajnos a csókot követő kérdés, bármennyire jogos is, választ találni rá már nem könnyű feladat, hisz hol is kezdhetné a titkok felfedését, miket eddig nem árult el neki. Itt lennének estig...
~Persze szívem, máris elmondok mindent, van két gyerekem, megöltem 240-embert, és köröznek az egész rohadt bolygón, kivéve új Guinea egyik apró szegletében, ahol valami bennszülött szobrot állított nekem, és azt hiszik én vagyok az istenük, vagy mi, ezen felül...álljunk csak meg...Szívem??? Már én is kezdem....Na jó, indítsunk valami könnyűvel.~
-Az igazi nevem Darien Darrow, de a Szellemet helyette, mert alliterál, és kicsit rímel is... - mélyet szippant a friss tengeri levegőből, és csak az után néz a nő szemébe ismét. - De, nem mondhatok el mindent, mert ahogy az előbb is gondoltad, szoktál telepatákat kezelni, és az igazat megvallva, a megbízóim már így is azt gondolnák, hogy túl sokat tudsz rólam.
~Na persze, bármikor találok másikat, és ők sem élnek örökké ugye....~

Kénytelen voltam elfogadni az elutasítást, mert hát volt abban logika, amit mondott. Ha egy telepata olvas a gondolataimban, mindent megláthat, amit Darien most elmondott volna nekem.
Beletörődő sóhajjal bólintottam.
-Semmi baj - nyugtattam meg. Nem akartam, hogy azt higgye, haragszom rá. - Igazad van, nem akarom, hogy miattam bajba kerülj. Bár megjegyzem azért elég veszélyes megbízóid lehetnek... képzelem, milyenek akkor maguk a megbízások!
Aztán hirtelen valami szöget ütött a fejemben. Darien Darrow... Darien... Darrow?
-Mond csak, nem állsz valamilyen rokonságban egy bizonyos Sean Darrow-val? - kaptam felé a fejem. - Nem lakik innen messze, magas, sötéthajú fiatalember, és most, hogy belegondolok, egészen hasonlít rád.
Rémlett, hogy épp az imént biztosítottam róla, hogy nem kell mindent elmondania, de ezt nagyon szerettem volna tudni. Ez igazán nagyon fontos információnak tűnt. Farkasszemet néztem hát Dariennel, és úgy próbáltam szuggerálni a tekintetemmel, ahogy csak tudtam. Nem voltam ugyan telepata, de minden erőmmel azon voltam, hogy a minél határozottabb kisugárzásomból ne ez jusson először eszébe.

Bekapcsoltam a biztonsági övet, valahogy volt egy olyan érzésem, jobban járok így, no meg, ha Cris nem javasolja, akkor is így tettem volna. Persze közben nem kerülte el a figyelmem, hogy valami oknál fogva egyik kérdésemre megint csak nem kaptam választ. Hogy szándékos volt-e az elhallgatás, avagy csak nem tért már ki erre mert lényegtelennek találta, nos ezt már nem tudhatom. Mindenesetre jobban érdekelt valamivel az eztán következő téma, így nem faggatóztam egyelőre tovább.
- És mi a célod evvel a tudással a jövőben? – érdeklődtem még egy apró kérdésre visszakanyarodva az előző témához.
Belepréselődtem immár az ülésbe és valamiféle kellemes érzés kúszott fel a gyomromban, ahogy megindult a járgány velünk az utcák irányába. Emésztgettem a Fordhamról hallottakat, de nem lettem sokkal okosabb.
- Tehát semmi konkrét? – húztam el a szám és azon rágódtam tovább, honnan szerezhetnék ennél kicsit több infót – miféle eltűnések? – kérdeztem, Crisre nézve, miközben ő az előttünk lévő utat figyelte. Engem talán most az érdekelt a legkevésbé. Most, hogy végre aprónyi szikráját láttam, hogy bármi nyomot találhatok a suliban folyó sötét dolgokkal kapcsolatban.

/Manhattani utcák/

-Annyira nem vészes...nekem legalábbis nem. - Megpróbál biztatóan mosolyogni a lányra. A mosoly rész egész őszintén megy neki mostanában. - Az esetek többségében észre sem veszik, hogy ott kísértettem.
Lynn beletörődik abba amit hall, még ha szomorúan is, de majdnem biztos, hogy az igazság csak még jobban elszomorítaná, ezért talán jobb is így, hogy csak egy ilyen apró információt osztott meg vele, ami viszont annyira nem is apró, ha valakinek elég esze van hozzá, hogy tudjon mit kezdeni vele. A barátnője sajnos ezek az emberek közé tartozik, úgy tűnik.
~Ó pazar, ismeri a kölyköt, aki ráadásul nem is sokkal fiatalabb, mint ő.~
-A fiam - szólal meg végül fájdalmasan sóhajtva, mintha valami borzalmas tettet vallana be éppen - De, nem tud rólam, és ez így is kell, hogy maradjon.
Nyomott hangulatából azonnal felrázza, mikor hirtelen eljut az agyáig, hogy gyermeke, aki nem szokott eljárni otthonról, ismer egy orvost, aki a munkájának él, és nehezen tudja elképzelni, hogy a chaten futottak össze...pontosabban el tudná, szeretné elképzelni, de van egy olyan érzése, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, az ő családjában sosem az.
-Várjunk csak, mibe keveredett már megint? - Kérdi, némi aggodalommal a hangjában, de persze igyekszik nem túlzásba vinni, hisz mégis csak felnőtt ember a büdös kölyke.