Liberty Island

Ledöbbentem hallgattam a képtelen mesét. Egyszerűen bele sem gondoltam, hogy egy ilyen egyszerű dolog miatt buktam le. Aztán visszagondoltam arra a kis beszélgetésre, bár nem pontosan tudtam felidézni, hiszen akkor csak egy dolog körül forogtak a gondolataim. Végül a saját képtelen helyzetemen csak nevetni tudtam.
- Ennyi lenne? Tudod kezdem azt hinni nincs is benned semmi érdekes – folytattam a nevetgélést – Én meg már összeesküvés elméleteket gyártottam, hogy hogyan akarsz csapdába csalni és miért. Te pedig galád módon hagytad.
Végül a meztelenségre való további utalására nem tettem megjegyzést, pedig kikívánkozott, az elém táruló látvány belém fojtotta a szavakat. Lehet, hogy így mindketten jobban is jártunk.
- Mit keres ez itt? Ezek a dolgok már több, mint érdekesek – néztem Crisre csodálkozva.

Billegetem a fejemet mocsolyogva, ahogy hallgatom Kara megdöbbent monológját. Végül azért még úgy döntök, lehet ezt tetézni.
- Ha úgy vesszük, már csapdába csaltalak - futó pillantás a kezünkre - De van egy olyan érzésem, te azért remélted, hogy "csapdába csallak".
Az oszlop mellett csak lábujjhegyen haladok át, ösztönözve erre Karat is. Lehetséges, hogy ezek még "kellemesebb" hőmérsékletű foltok, mint a messzebbiek.
Tovább haladna nemsokára egy szélesebb terembe jutunk, ahol már betonlépcsők vezetnek le a kisimított placcra. Ezzel önmagában semmi probléma nincs. Azzal sem, hogy nagyjából zéró jelentősége nem lenne egy ilyen lyuknak, hacsak nem valaki a föld alatt akarna sortűz elé állítani valakit. Viszont a kör alaprajzú terem közepén egy hasonló alakú medence található. Természetesen nem álljuk meg, hogy közelebb ne sétáljunk. Valami szürkés domborulatok látszanak benne, egészen a tetejéig.
Ahogy a telefon lámpájával egyenesen rávilágítok, ez annyiban módosul, hogy kitisztulnak a körvonalak. Mintha ezek az emberek - mert emberalakjuk van - megpróbáltak volna kimászni a medencében lévő fémből, mikor az megkötött körülöttük. Kezük kinyújtva, kapaszkodót keresvén, szemük csukva, szájuk sikoltón tátva. Vérfagyasztó, néma, halott fémszobrok. Legalább egy tucat, bár legalább derékig mindegyikük a sík "fémtóban" van.
Közelebb sétálok, és az egyiket, aki látszólag majdnem kimászott, megkocogtatom a fejét.
- A hangja alapján tömör fém. Ebben nem volt ember.

- Valóban – pillantottam le összefonódott kezeinkre, majd abban a pillanatban ki is húztam enyémet az övéből és szélesen mosolyogtam rá ezután is. Csak, hogy ne érezze magát annyira nyeregben. – Nem biztos, hogy jók a megérzéseid – zártam le a témát és inkább az előttünk álló útra tekintettem.
Követtem őt óvatosan járva, nagyon nem szerettem volna, ha éreznem kell azt a forróságot testközelben is hosszabb távon, így aránylag gyorsan szedtem a lábam egyensúlyozva Cris után.
Csodálva néztem végig a nagy termem, ahogy lefele lépkedtünk a lépcsőn. Talán még egy hosszabb sóhaj is kiszakadt belőlem, ahogy szemügyre vettem az elénk tárulkozó helyet. Legalább is az amennyit láttam belőle. Mert, hogy láthatóan emberkéz alkotta és mégis ily eldugott. De vajon mi céllal jött létre e hely? – merült fel bennem kérdések sorozata. Ám hiába tettem volna fel kérdéseket Crisnek, azt hiszem ő sem sokat tudott volna erről mondani. Ahhoz, hogy válaszokat kapjunk, még mélyebbre kell hatolnunk ennek az igen szokatlan barlangnak a mélyére.
Közelebb érve újabb meglepetés tárul a szemem elé, ami azért annyira nem nevezhető kellemesnek. Félelmetes szobrok tömege, félelmetes arcokkal. A telefon megvilágításában, ha lehet még vérfagyasztóbb képet mutatnak az árnyékok.
- Jesszusom… - szaladt ki a számon és magam is valami sikolyfélére nyitottam a szám, ahogy Cris egyikük után nyúlt. – Ki a franc művel ilyesmit? És egyáltalán minek? Mindenesetre fura egy módja az önkifejezésnek. Egyenesen rémisztő – ráztam meg magam.

Finoman körbetapogatom azt a fejet, amit az imént megkocogtattam. Elhúzott szájjal, némi fintorral nézegetem.
- Fémnek fém. Nem hiszem, hogy él.
Felnézek Kara-ra, és végigmérem, miközben figyelem a reakcióját a torz műalkotás kapcsán. Egészen libabőrös lett. Ez mosolyra késztet ismét.
- Nos, mit szólsz Liberty Island föld alatti, titokzatos, torz szépségeihez? Érdemes volt arra, hogy lásd?
Lévén fémből van az egész, és tömör, ugyan miért ne sétálnék át a "vizén"? Belépek a kapálózó emberek közé, és valami furcsa, ropogásszerű hangot hallok.
- Van itt még valami más is!
Letérdelek, és úgy kocogtatom tovább, őszintén meglepődve. Tenyeremet ráhelyezem, mellette másik kezemmel kocogtatni kezdem. Nem az az eredmény, amire számítottam.
- Talán mégis van ebben valami. Furcsán...
Ekkor újabb ropogás, több helyről, majd ismét síri csend. Már nem ropog, pedig még kocogtatom kicsit. Kissé csalódott arcot vágok, majd térdelésből ülő helyzetbe váltok. Közben Karara nézek.
- Közben rájöttem, nekem miért érte meg igazán lejönni - mondom, kissé összehúzott szemekkel, cinkos mosollyal, s intek felé, üljön mellém.

A nem hiszem, annyira nem győzött meg, talán még az eddigieknél is jobban kirázott a hideg ettől a helytől és a benne található furcsaságoktól. Nem is értettem, hogy Crisnek mi ad erőt ehhez a fajta bátorsághoz, mely inkább nevezhető őrültségnek. Sőt még olyan képet is vág hozzá, mint aki élvezi a kialakult helyzetet és cseppet sem borzongatja meg őt a vérfagyasztó, groteszk látvány.
- Titokzatos és torz is, de szépségnek a legkevésbé sem merném mondani. Inkább félelmetes. Hogy érdemes volt-e látnom? Nos, igen, bár még mindig nem értem minek ez ide? – jeges félelemmel néztem, ahogy Cris hidegvérrel és minden fajta félelem nélkül lépdel végig rajta.
- Micsoda? – félve szóltam utána, de nem éreztem magam elég bátornak, hogy kövessem, inkább a biztonságos talajon állva figyeltem szemkidüllesztve és izgulva, hogy mit talált. Ha az a típus lennék, aki a körmét rágja, azt hiszem már nem sok lenne belőle. Kábé így tudnám leírni jelenlegi lelkiállapotom. Erre tetéztek rá a rémisztő hangok, mint megannyi sikoly a szobrok ajkáról. Vagy már csak én képzeltem volna ezt?
Idegesített Cris nyugalma, nem értettem. Intésére ugyan összeszedtem némi bátorságot és megindultam felé, majd megtorpantam újra. Érteni szerettem volna miről beszél. Mire jött rá, de nagyobb volt bennem a félelem. Becsuktam a szemem és kényszerítettem magam, hogy merjem megtenni azt a pár lépést. Egyensúlyozva lépkedtem, mintha bármelyik pillanatban beszakadhatna alattam a padló. Aztán ahogy Cris mellé értem, karjába kapaszkodva reméltem, hogy meg tudok állni a lábamon…
- Miért is? – kérdeztem, miután meg mertem szólalni, bár nem tudtam megmagyarázni mitől is félek ennyire, de már az egész helytől borsódzott a hátam.

Kara láthatóan nem rajong a látványért. Sőt, a hideg kirázza tőle. Mintha még hallucinációk is gyötörnék. Legalábbis elég látványosan kapkodta a fejét néhány pillanatig.
- Ne félj! Vigyázok rád.
Ahogy belém karol, megint előnt az a jóleső érzés. No nem a bevizelésről beszélek, az nem fenyeget. Inkább az az elégedetség, amit az kelt, hogy tulajdonképpen újra és újra megadja magát nekem. Ezúttal nem is kellett, hogy én lépjek felé, elég volt a környezet. Ő használt aztán kapaszkodónak.
Újabb reccsenés. Majd megint. A terem padlója több helyen meghasad jó tenyérnyi vastagságban. Kedvenc medencénk, mint egy párkányra tett bili, úgy borul bele a leomló padlózat alatti mélységbe. A problémát az okozza, hogy előbb borulunk le róla, csak azután szakad le egészen...
- Kapaszkodj! - parancsolom Karanak, és zuhanásunk irányába nézek. Már látom a talajt. És igen, nekem semmi közöm hozzá. Ahogy már sejtettem, mikor vizsgálni kezdtem a medence alját.
Egy csúszdaszerű acéllemezre érkezünk félúton, majd gurulás a földön, és már nyújtom fordulok is hátrafelé. Pattog utánunk az egész, fémmel teli medence. Persze még sötét van körülöttünk, így Kara nem hiszem, hogy látja. Azonban szerkezetéből számomra egyértelmű, hogy mi az. Hangja is elég jól leírja. Második csattanása után egyenesen ránk esne. Összehúzom a szemeimet, majd felsegítem Karat a földről, miközben feltápászkodom.
- Gyorsan kelj fel! Arrébb kell mennünk.
Ha leblokkolt, és szükséges, akkor úgy húzom arrébb, lehetőleg talpon. Miután arrébb mentünk jó tíz métert, fújok egyet, majd hatalmas csattanás, mély fémes gördülő hang, és a becsapódás döngő, zúgó hangja, melyet ökölnyi betondarabok padlóra szóródásának zaja követ.
- Egyben vagy?

Ne félj! Vigyázok rád! – Megint csak képes volt meglepni Cris pár, apró szavacskával, melyeknek szerettem volna hinni. Ami azt illeti ekkora önbizalom mellett nem volt nehéz, de míg ő kettőnk helyett is biztos volt helyzetünkben, legalábbis látszólag, addig én koránt sem. Én mindkettőnk helyett rettegtem ettől a zavaros helytől és helyzettől.
- Szóval? – kérdeztem volna vissza előbbi be nem fejezett mondatára és kérdőn néztem rá, amikor fura vészjósló zajok ütötték meg a fülem. Már késő lett volna minden menekülési szándéknak, mert egyszerre lavinaként megindulva a görgeteggel, sikítottam fel. Ennyit a vigyázok rád-ról… Ha lehet még jobban szorítottam Crist mint eddig, bele sem akartam gondolni, hogy elszakadok tőle ezen a helyen és magamra maradok.
Semmit nem láttam a vaksötétben, csak éreztem a zuhanást, ütközést, gurulást és hallottam a felénk közelítő nagydarab valamit. Erősen bevetettem képességem, bár mivel nem sokat láttam, nem lehettem benne biztos, hogy sikerült-e. A nagyobb darabokat ugyan esélyem sem volt megállítani, de az apróbb darabok darabkák lebegve maradtak a fejünk fölött.
Crisnek nem kellett kétszer mondania, olyan gyorsan szaladtam a zuhanó törmelékek elől, még mindig karjába kapaszkodva, mintha egy nagydarab vastömb elől menekülnék… Kifulladva dőltem a legközelebbi falnak vagy akárminek és engedtem végre szabadjára az eddig lebegő darabokat, melyek további hangos puffanással csapódtak be.
- Asszem…- fújtattam, mint aki most futotta le a maratont. Erős kimerültség kerülgetett, de egész rendesen – Mibe rángattál bele? – kérdeztem nem szemrehányásképp, mint inkább puszta kíváncsiság kiszaladt a számon.

Miután a tömb gyors ütemű, időleges nemlétével megúsztuk, hogy becsapódás áldozatai legyünk, megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Hogy mibe rángattalak? Azt hiszem, valamiféle katonai bázis lesz. Vagy legalábbis egy kellően titkos, hangár nagyságú teremben lehetünk. A visszhangokból, és a...
Ekkor felkapcsolódik a villany, régimódi hajólámpák képében. Mellette néhány neoncső is beüzemeli magát. A falról pedig két fémházas megfigyelőkarmera csattan a földre.
- ...a kamerákból ítélve.
A helyükön maradt csonka vezetékek még szikráznak néhányat. Körben pedig piros villogók kapcsolnak be, és megszólal az a jófajta, régi háborús stílusú sziréna.
- Azt hiszem, nem vagyunk jó helyen. Vissza tudsz röptetni minket a plafon irányába, vagy próbáljunk meg azon kimenni?
Az egyik fal felé mutatok, ahol egy méretes vaskapu látható, rajta gyalogos ajtóval. Csukva van természetesen.
Kezemet nyújtom Kara felé, úgy gondolván, hogy egészen biztosan kapni fog az alkalmon az imént történtek után.

Szinte már mindent értettem immár, csak azt nem mit keres ezen a helyen egy halom fém, fura szobrokkal tele, egy katonai bázison? Egyáltalán mit keres ezen a helyen egy ilyen akármilyen bázis vagy hangár vagy legyen akármi. Szóval mégsem értettem sokat belőle.
A fények hirtelen felgyulladása kellemetlen hatással volt a sötétséget szokott szememnek és időre volt szükségem, míg alkalmazkodik az erős fényviszonyokhoz. A hunyorgást befejezve mérhettem fel immár a teret, mely egyre jobban nem tetszett. Mint egy óriási csapda… Végül a szemem ért sokkhatást követően a fülemnek kellett hozzászokni a zajhoz, mely fülsiketítően hatott rám.
Megráztam a fejem Cris kérdésére, már amit értettem belőle és a hangzavart túlkiabálva szóltam hozzá. – Nem lennék képes felemelni magunkat – néztem abba az irányba ahonnan érkeztünk, bár sokkal barátságosabbnak éreztem az immár ismert utat elhagyni az ismeretlenér. Ki tudja mi vár ránk azon az ajtón túl? A kis ajtó felé mutattam, ám egyelőre nem fogadtam el a kéznyújtást. Ezennel nem makacsságom miatt. Bár esélyes volt, hogy nincs zárva az ajtó én mégsem próbáltam azt megtudakolni, hanem egyenesen képességem felé irányítva robbantottam be a kis ajtót… Csak eztán ragadtam meg Cris kezét. Ez az egész felér egy mutánsfejlesztő túrával, avagy így fejleszd a mutánsodat…

Szabad kezemmel végigsimítom a falat egy darabon, minek következtében a komplexumról rengeteg információ tódul elmémbe. Persze közel sem sikerül teljesen feltérképeznem. Részben a mérete miatt, részben pedig mert bizonyos részei mozognak!
- Vagy földrengés van, vagy tankokat küldtek ellenünk. Érzed ezt?
Közben Az ajtó Kara egy fél legyintésére darabokra robban. Sőt! Talán nem is legyintett, csak odaképzeltem? Egy kacsintással elintézte volna? Elismerően bólintok, és enyhén meghajolok. Arcomon látszik még a meglepetés.
- Ez szép volt! Most már nem félek a tankoktól sem.
A folyosó olyan, mintha a hidegháborúból, vagy egy régi, sztereotíp hollywoodi háborús filmből szedték volna. Régi lámpák, szürke betonfalak, hűvös, nyirkos levegő. Ó igen, és véletlenszerű helyeken elágazások. Kapásból egy kereszteződés alig tizenöt méter után.
~ Na, ez a szar már nem az én művem, annyi biztos!
Halk, nyikorgó géphang hallatszik a fejünk fölül, így odakapom a fejem. Egyből rájövök, minek a hangját hallottam.
- Kamera!
Remélem, hogy Kara gondját viseli az eszköznek. Ha egy ajtó ennyi volt neki, ez sem okozhat gondot számára. Viszont amiatt aggódni kezdek, kiké ez a hely, és milyen lépéseket tesznek majd behatoló párosunk ellen.
- A csövek alapján azt mondanám, hogy jobbra lehet a kazánház és esetleg más ehhez hasonló dolgok, mint akár a szerverterem is. Szembe gondolnám az irányítótermet, de ez csak tipp. Balra biztos, hogy valamiféle vízhez jutunk, a fal sokkal nedvesebb - húzom végig az ujjam rajta.

Cris néha furcsa mozdulataira felkapom a fejem, mint ahogy most is, amint végigsimít a falon. Mintha… nem is tudom, azt szeretné kideríteni, mi van a túloldalon vagy csak egyszerűen érezni akarja tapintás útján is, hol járunk. Újfent fura hangokra lettem figyelmes és kérdőn néztem a fiúra.
- Hogy tankok? Itt lent? - dunsztom sincs milyen hanggal közlekednek a tankok, de én nem arra tippeltem volna. Nem mintha bármi sejtésem lett volna a félelmetes hangokkal kapcsolatban.
- Pedig lehet, jobban tennéd, mert akármi is legyen ez félek, semmit nem érek ellene – suttogtam körbenézelődve, hátha felfedezem a hang forrását és arra nem megyek. Kezdtem magam egy amolyan kaszabolós horrorfilm közepében érezni és nem is kicsit kezdtem immár beijedni, ha esetleg eddig nem tettem volna.
Egyszerre kaptuk fejünket a újabb hang irányába és már arra számítottam, hogy valami a nyakamba ugrik vagy tudom is én, de egyelőre fellélegezhettem. Kiterjesztettem elmém annak irányába, ám nem úgy sült el, ahogy azt én képzeltem. Mellé. Egy kisebb lyuk éktelenkedett a kamera mellett, a plafonon, a kamera pedig sértetlenül lógott egy még ép kábelkötegen. Hogy még működött-e. Nem tudom. Nem valószínű.
Furcsa, hogy eddig nem találkoztunk senkivel, már ha egyáltalán van is itt egyetlen lélek. Mekkora lehet ez a föld alatti komplexum, ha ennyi időbe telik, hogy bárkit is ellenünk küldjenek. Vagy egyelőre kifigyelnek bennünket?
Kezdtem magam furán kóválygósnak érezni, fáradtabbnak éreztem magam, mint valaha. Nem tudtam hová tenni a dolgot, de tartottam Cris mellett az iramot.
- És merre lehet innen kijutni szerinted? Azt hiszem az érdekelne először.

Elnézek sorban mindegyik irányba, láthatóan töprengve, melyik lenne a megfelelő választás. Majd a folyosó szemben lévő folytatása felé mutatok.
- Én az irányítótermet választanám, hiszen ott biztos akad térkép. Már, ha egyben marad addig ez a vacak őskövület.
Gyanakodva nézek az egyik fal felé, ahogy egyelőre nem történik semmi. Legalább is látszólag. Én azért egészen jól látom, mennyire egyenlőtlenül kezd eloszlani a terhelés a fal egymáshoz viszonylag közeli pontjai között is. Nemsokára reccsenő hang hallatszik, majd méteres repedés jelenik meg a vasbetonban.
- Igen, ettől tartottam. Nem csak úgy néz ki, mint egy századközepi bunker. Ez egy századközepi bunker... - újabb reccsenés, mely által az iménti repedés padlóig és plafonig fut. Ezután folytatja a mennyezeten, minek eredményeképpen a fejünk fölül öklömnyi darabok potyognak a mennyezetből - ...őőő, volt! Gyorsan, a víz felé!
Rántom magam után Kara-t, ha leblokkolna. Közben aggódva figyelem a gyakran mellettünk is megjelenő repedéseket, töréseket.
- Úgy tűnik, a hely megbosszulja, hogy betörtünk a nyugalmas hétköznapjaiba - mondom hangosan, afféle kényszeredett kommentárként.
Közben érzem, ahogy a levegő valóban egyre nedvesebb lesz. Talán Kara is érzi már a sós tengerszagot, már ha van ideje felfognia félelmében. Eddig sem volt túl erős a biztonságérzete szegénynek.
~ Egy ekkora helyet nem tudok csak úgy találomra eltüntetni. Meg aztán kellemetlen lenne a nyakunkba zúgó tengervíz. Viszont, ha szükséges, kisebb "óvóhelyet" bármikor rögtönzök - szövögetem közben a menekülőterveket.
Megszorítom Kara kezét, ha kell, hogy kibillentsem a felgyorsult események okozta sokkból. Persze, ha sikerült felvennie a tempót, akkor erre nincs szükség.
- Remélem, tudsz úszni, mert valószínűleg vizen keresztül fogunk távozni!

Bólintottam Cris ajánlatára, elvégre igen valószínű, hogy onnan egyszerűbb a kijutás vagy valóban találunk egy térképet, ami esetleg a felszínre visz. Nagyon reménykedtem benne, hogy épségben megússzuk ezt az egész túrásdit, ami egyre jobban megrémít. Cris baljóslatú szavait követően elnéztem ugyanabba az irányba amerre ő tette, azonban nem értettem, nem tudhattam, hogy mi az amit annyira figyel vagy vár. Mi az már megint amivel szembe kell néznünk esetleg menekülnünk előle. Nem sokat váratott magára, hogy számomra kiderüljön, amint apró repedések sorozata és vérfagyasztó hangok kíséretében kezdett a fal előttünk semmivé lenni, miközben nagyobb darabok kezdtek a falból aláhullani, vészesen közel a fejünkhöz. Kezdtem besokallni és feladni. Úgy láttam esélyünk sincs ebből a helyzetből kimászni. De ösztöneim helyettem is cselekedetre kényszerítettek és eddigi kimerültségemet felülírta az, hogy én élni akartam. Akarok. No meg Cris is tett róla, hogy ne hagyjam magam most elgyengülni, ahogy magával vonszolt, továbbra is kézen ragadva.
- Legközelebb, ha veled tartanék akármilyen felfedező úton, juttasd eszembe, hogy én választom a helyet, nem pedig te! – üvöltöttem, túlkiabálva a körülöttünk lévő hangokat, ahogy omlott össze az egész hely – Már ha ezt túléljük persze… - tettem hozzá halkabban.
Nem akartam belegondolni abba, hogy pár pillanat múlva akár maga alá temethet a hely és itt veszünk oda, de az, hogy innen úszva kijuthatunk meg sem fordult eddig a fejemben. Persze ahogy nézem mindezt, csak úgy tehetjük meg, miután ránk omlik a hely. Nem tudtam összerakni a képet, hogyan gondolta Cris, de kénytelen voltam benne bízni, ha aprócska reményt ad a túlélésre.
- Úszni? Bármit, csak kijussunk innen. Élve…

Ahogy rohanunk az enyhe ívben kanyarodó folyosón, egyre hangosabban és egyre több helyről hallani azokat a recsegő-ropogó hangokat, amiket ilyen helyen a legkevésbé szeretne hallani bárki.
- Legközelebb szobára csábítalak. Ott nem szakad a fejünkre semmi - felelem, némi irónával. Bár azt úgyis sejtette Kara, hogy a kalandtúra lényegi része volt őt levenni a lábáról. Ez eddig már többféle módon is sikerült. Bár nem mindegyik volt szándékos, és némelyik közel sem volt kellemes. Á' la zuhanás, betonon gurulás.
Minden esetre csak megtaláljuk azt a vasajtót, ami mögött hallani a zajok visszhangját, vélhetően nagytömegű víz okán. Arrébb állok, számítva rá, hogy Kara majd megoldja a bejutásunkat.
- A hangokból ítélve idebent találjuk a kapcsolatot a külvilággal.
Minden egyes lépéssel súlyos kövekként zuhannak rám a hely szerkezetének változásai. Mint egyfajta lüktetés. Nem fájdalmas, de szellemileg megterhelő egy ekkora, ilyen gyorsan változó valamit atomi szinten megfigyelni ennyi ideig. Ezért úgy döntök, ritkítom a "mintavételt". Abbahagynom nem szabad, ha tudni akarom, mennyi időnk van még a bázis teljes összeomlásáig.
- Kijutunk. Mondtam, hogy vigyázok rád. Tartom a szavam - jelentem ki szigorú arckifejezés kíséretében, Kara szemébe nézve.

Lábaim már nagyon nehezen voltak képesek tartani az iramot, de kénytelen voltam tovább rohanni. Egyrészt mert Cris továbbra sem engedett a szorításból, másrészt pedig a körülöttünk egyre hangosabbá, ijesztőbbé váló zajok is arra ösztönöztek, hogy még tartsak ki. Csak még egy darabig, meg még egy picit. Pár lépés még. Mondogattam magamban, közben pedig tisztában voltam vele, hogy odébb lesz még, amikor végre megnyugodhatunk mindketten.
- Értékelem, hogy még ebben a helyzetben is humorodnál vagy – ziháltam, majd ahogy ránéztem halványan elmosolyodtam
– Mint mondtam én választok helyszínt… - próbáltam, ha csak pár pillanatra is túltenni magam azon, hogy hol is vagyok, ami nem feltétlenül szerencsés, ha tartani akarom az iramot.
Kis kizökkenés után eszméltem rá, hogy megérkeztünk valahová, méghozzá egy ajtóhoz és Cris egyetlen szava képes volt újra lelkesedést önteni belém. A remény apró szikráját, hogy kijuthatunk innen végre. Külvilág.
Vettem a lapot abból, hogy Cris odébb ált, de most nem sikerült. Nem ment. A zajok pedig egyre közeledtek, már éreztem a bensőmben is azt a dübörgést, mely közeledett felénk. Újra próbálkoztam vele, hogy áttörjem az előttünk álló akadályt, mely a szabadságunk útjában állt. Megint kudarcba fulladt. Már kezdtem bepánikolni, rettegni, hogy itt veszünk, amikor egy utolsót próbálkoztam. Elképzeltem az ajtót lecsukott szemekkel, a környező zajok ellenére valami nyugalmat elképzelni, majd újra az ajtót, mely egy mozdulattal beszakad és darabokra robban. A hangokból ítélve sikerült, hacsak nem a falak egy darabja volt az mely már elért utánunk…

Lätom, hogy Kara belemerßl a koncentrációba, így kénytelen vagyok kirángatni belőle, mikor az út szabaddá válik előttünk. Odabent hatalmas medence, mely tulajdonképpen egy oceánba nyíló lyuk a bázison. A plafon darabjai szorgosan potyognak bele.
- Nem tudni milyen mélyen vagyunk, úgyhogy búvárfelszerelésre lesz szükségünk. Dodb le a ruháidat, csak a fehérnemű maradjon! Hozom, ami kell.
A legközelebbi fémszekrényhez rohanok, és Egy erőteljeset belerúgok. A rozsdás zár könnyedén megadja magát. Talán már rég elette a fene belőlről. Bár most ez érdekel a legkevésbé. Kirángatom belőle a békalábakat, búvárruhát, palackot, szemüveget, és odafutok vele Karahoz.
Nem igazán foglalkoztat a ruháim épsége, hiszen úgyis itt hagyom őket. Egy részét úgy szaggatom le magamról. Ha útitársnőmnek gondja akadna a tempóval vetkőzésnél, hasonló stílusban segítek neki is.
- Ruha, békaláb, szemüveg. A palackot segítek felvenni.
Így is teszek. Mikor az előbbi három már mindkettőnkön fent van, akkor gyorsan palack, majd a víz szélére totyogok, és annyit kiáltok a lánynak:
- Kövess!
Majd háttal a vízbe dőlök. Apuci kicsi fiacskája pedig most hálát mond apucinak, amiért volt lehetősége egyik nyaralás alkalmával kipróbálni a búvárkodást. Másként most jóval nehezebb lenne alkalmazkodnia a szájában lévő, éltető levegőt szolgáltató csőhöz. Arról nem is beszélve, hogy egyébként Kara-nak sem tudná átadni azt a néhány apró, de igen hasznos tippet.
Természetesen a víz alatt is fogom Kara kezét, ha úgy érzem, egyébként lemaradna. Tekerünk innen, ahogy csak tudunk!

- Végre… - sóhajtottam fel, megkönnyebbülésképpen, ahogy elém tárult a látvány. Mármint, hogy szabad az út előttünk. Legalább is egy darabig. A medencéhez érve láttam, hogy nem sok időnk maradt és Cris bizony nagyon otthonosan és ismerősen mozgott a teremben, ahová érkeztünk, mint aki pontosan tudja, hogy mit tesz. Nem mintha bármikor is a pár óra alatt láttam volna a szemében megingást esetleg bizonytalanságot. Ez pedig különösen zavart és egyben tetszett is. Mintha két véglet közt vergődnék, ha róla van szó és ez szintén nem az az érzés volt, amit szerettem átélni. Amolyan érzelmi hullámvasút.
Mindenesetre követtem az utasításait és elkezdtem levenni a ruháimat. Már megint. Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna egész biztos, hogy megjegyzem, már másodjára lát szinte anyaszült meztelenül, pedig csupán pár órája ismerjük egymást. Más esetben azért az ilyesmi megelőz egy vagy két randit.
Cris visszatérte után ugyan megpróbálok belehúzni, de miután még sosem volt ilyesmi rajtam kissé nehezen boldogulok, de azért megy. Barlangtúra után búvártúra. Ha nem ezek a körülmények lennének még esetleg élvezni is tudnám, de így azon voltam, hogy minél gyorsabban kijussunk. Így szó nélkül követtem Crist a vízbe. Ekkor jött el az, hogy láttam egy szemernyi esélyt a túlélésre.

Tudtam, hogy Kara-ból az adrenalin kihozza, amit ki kell ahhoz, hogy kellő tempóban hajtsa magát kifelé a víz alatt. Így nem is nagyon kell húznom magam után, ami megkönnyíti az én haladásomat is. Persze lévén sötét van, és ahogy távolodunk a medencétől, egyre inkább sötét lesz, nem engedem el a kezét. Nem áll szándékomban pont most elveszíteni, mikor már a kezemben van.
~ Hát persze, hogy egy barlangba nyílik a kis medencéjük! Na lássuk csak, milyen hosszú ez a barlang!
Közel megyünk a plafonhoz, így kezeimmel kinyúlva felé, és megérintve azt könnyedén felmérhetem, meddig is kell még mennünk. Persze nehézkes lenne most beszélnem, és a sötétben pedig nem fogok mutogatni, hogy még arra még ennyi meg annyi méter, így csak vezetem tovább a lányt magam mellett. Mögöttünk pedig szinte konstans robajjal borul bele darabonként az egész bázis a tengerbe.
~ Azt hiszem, ez a kis kaland - főként az utolsó "stresszhelyzet" - megspórolt pár randit. És nem csak a ruhák levétele kapcsán.
Alig néhány perc bősz kalimpálás, és lassan eltűnik fejünk fölül a szikla. Persze ezt csak tapintásra érezni, illetve én már valamivel korábban tudtam. De Kara-nak is feltűnhet, hogy már nem ütközik a tartálya folyton a plafonba, én pedig egyre inkább felfelé húzom őt.
Egyenesen a felszínig, ahol szinte kirobbanunk a vízből, legalábbis valami ehhez hasonló az érzés.
Az éjszaka jótékonyan körülöleli a fáradt kalandorokat, a tengervíz pedig könnyedén ringat minket a felszínen. Kiköpöm az oxigénpalack csövének a végét - aminek a nevét sosem sikerült megtanulnom.
- Azt hiszem, ezt megúsztuk. Vagy épp megússzuk - jelentem ki, és végül kénytelen vagyok elmosolyodni.

Sosem voltam egy úszóbajnok, sőt, annak idején nehezemre is esett megtanulnom úszni, de most hálát adtam érte, hogy rászántam magam végül erre a tettre. Mármint, hogy megtanultam úszni. Most eszeveszett sebességgel hajtottam magam felfelé, mintha az életem múlna rajta. És igen, valóban. Továbbra is éreztem Cris kezének szorítását és ez még további erőt adott ahhoz, hogy képes legyek folytatni.
Még egy pillanatra hátranéztem és bár sötétség vett körbe, láthattam, amint az a hely, mely még az imént fogságában tartott szép lassan összeomlik, hatalmas sötét felhőt hagyva maga után. Végül pedig a rövidke visszapillantás után követtem Crist a barlangjárat útjait követve. Ténylegesen csak akkor nyugodtam meg amikor végre felbukkantunk a víz felszínén. Pillanatra lehunytam a szemem és hálát adtam azért, hogy épségben megúszhattam ezt a képtelen kalandot. Óriási sziklaként gördült le rajtam a megkönnyebbülés. Ellazulhattam immár. Csodálattal néztem fel a csillagos égre és örültem, hogy újra láthatom.
Levettem magamról a palackot, hogy ne nehezedjen tovább a hátamon, amúgy is kimerült voltam immár, és a vízbe engedtem azt. Remélhetőleg már nem lesz szükségem rá és visszamosolyogtam Crisre.
- Meg. Legközelebb azért, ha meg akarsz ismerni egy lányt, elég, ha elhívod mozizni – nevettem fel megkönnyebbülten, majd lassan, kimerülten, fáradtan, de elkezdtem kiúszni a part felé. Kiérve pedig fáradtan terültem el a földön.

Jót nevetek a mozis hasonlaton, bár érezhető némi fáradtság is a hangomban. Miután kimásztunk a partra, megfogom kara kezét, és talpra állítom. Egyik kezét és egyik lábát kézben tartva nyakamba veszem, majd begyalogolok vele a bokrok közé.
- Ha itt találnak két búvárruhás egyént a sétányon, valószínűleg megkérdezik, merre jártunk. És hogy volt-e engedélyünk merülni.
A bokrok közt aztán lefektetem a főbe, és én is mellé dőlök. Ez a cipekedés kellő ráadás volt az eddigi izgalmakra. Halkan lihegek, majd ahogy csendesítem a légzésemet, ez lassan szuszogássá nyugszik.
- Nem szeretem a mozit. Hollywood megpróbálja elhitetni, hogy az ilyen kalandok olyanok, mint egy laza túra.
Az oldalamra fordulok, hogy láthassam tán kimerült, ám annál szebb útitársnőmet. Persze, ahogy az hollywoodban is megszokott, ezzel megintcsak leheletnyi közelségbe került arcunk, de ez egy cseppet sem zavar. Csupán annyiban befolyásol, hogy innentől egészen halkan beszélek. Hiszen miért is kiabálnék?
- Nos, miért érte meg a mai nap? - kérdezem talányos mosoly kíséretében.

Meglepődötten vettem észre, hogy Cris a karjaiban cipel, azonban arra sem volt már energiám, hogy tiltakozzak ellene, no meg lássuk be arra már nem is gondoltam, hogy újabb galibába sodorhatom magunkat. A bokrok közé érve kissé felvontam a szemöldököm, de végül nem szóltam semmit.
Megnyugtató volt azért látni, hogy Cris is képes elfáradni és éppúgy emberből van, mint én. Elmosolyodva hallgattam a mozis témára adott válaszán, de egyelőre továbbra is csendben figyeltem az eget, illetve pár pillanattal később már kalandtársam volt az aki kitakarta az égboltot. Nem mondhatni, hogy kellemetlen látvány lett volna. Hosszasan mértem végig arcának minden egyes vonását, avval az apró gödröcskével az állán.
- Megérte volna kockáztatni az életem? Legközelebb azért átgondolom, hogy mibe vágok bele veled együtt az oldalamon – vigyorodtam el szélesen – Nos, sokat azt hiszem nem hasznosíthatok a cikkemben, ugyanis a föld alatti akármi is volt az, nem sokat tudtam meg és már nem is fogok, attól tartok. Nem vagyok benne biztos, hogy minderre azt mondhatnám, hogy megérte… - hallgattam el egy pár pillanatra ujjammal megérintve az apró gödröcskét, majd folytattam – azonban mégis. Talán. Egy icipicit. Újabb rejtélyre bukkantam melyet minden bizonnyal ugyanilyen izgalmas lesz kiismernem… És számodra?

Nem sokat tűnödöm a kérdésen, hiszen már akkor megvolt a válaszom rá, mikor én tettem fel Kara-nak.
- Az a hely odalent azért simán kenterbevág bármilyen hullámvasutat - viszonzom a vigyort -, de ha utána nem vízbe ugrunk, most rettenetesen le lennék izzadva. Bár, ez a búvárruha egész jól hőszigetel - ezzel a lendülettel ki is cipzározom, és felsőtestemről lehámozom a gumiruhát.
Sokkal szabadabb érzés nélküle, még ha hűvös is van. Szerencse, hogy az óceáni éghajlat enyhít a hidegen, így azért egy darabig még komoly gond nélkül elviselhetem.
- Az is biztos, hogy a zsákmány megérte a kincsvadászatot. Mondhatom, elég szép darab - felelem.
Emellé társul egy mosoly, és a prédát kiszemelt ragadozó tekintete. Jó ideje látom már Kara-n, hogy ki akar törni, csak egy kellően erőszakos partnerre várt, aki kirángatja önmaga állította falai közül. Így ezúttal nem lépek, csak egészen közel hajolok. Ideje, hogy kiprovokáljam, neki kelljen folytatnia a mozdulatot.
Nem szólok többet, csak csendben várok.

- Zsákmány? – kérdeztem vissza szórakozottan, persze mindvégig tisztában voltam vele, hogy részben erre megy ki a játék, ami valljuk be nem is annyira lett volna ellenemre, mint azt elsőre hittem. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna fenntartásaim vele kapcsolatban.
Tekintete, az egész magabiztossága vadító hatással volt rám. Kezem elindult, hogy megérintse, hogy érezze, hogy végre magáénak érezhesse, birtokba vehesse felsőtestét, evvel egy időben pedig ajkammal közeledtem hozzá. Vágytam rá, jobban mint eddig bármire, mégsem voltam képes megtenni, hiszen tudtam, hogy ezt várja.
Az utolsó pillanatban ajkamba haraptam és felsőteste felé induló kezem inkább a hajamba túrva indítottam tovább, csak, hogy ne legyen amolyan bénán félbemaradt az útja.
- Tudod, ez a zsákmány nem adja egykönnyen magát és nem szereti, ha úgy érzi be szeretné törni bárki is. Még akkor sem, ha az illető nem bárki, hanem valaki – suttogtam egész közel az ajkához, miközben folyamatosan azt néztem. Talán, hogy lecsapjak végre rá vagy, hogy eltávolodjak.

Elmosolyodom. Kissé talán meglepetten, kissé talán értetlenül, kissé talán fölényesen.
- Ez a zsákmány nem adja könnyen magát? Mikor ott van számára az, amire vágyik, és visszahőköl engedélyt kérni?
Bár nem húzódom el, de kissé oldalra döntöm a fejem, s közben a meglepetés, majd egy nevetésre emelkedő száj jellemzi arcom. Bár a kacaj nem tör ki, odabent marad.
- Mikor először megláttam, ez a zsákmány vad volt, szilaj. Vagy csak arra várt, hogy megszelidítsék?
Hogy ingereljem kissé, hüvelykujjam végigsimítja Kara ajkait, majd állát, arcélét. Végül elengedem, s fent hagyom a feldobott labdát.
~ Milyen furcsa, hogy most én küzdök a vadságáért! Persze, ha azt kívánja, hogy betörjék, nem ágálok ellene. Annak is meglehet a maga szépsége.
Várok türelmesen, ahogy eddig is, hogy kiderítsem, mit is akar valójában.

- Engedélyt kérni? – szaladt fel kissé a szemöldököm, meglepetten, s bár láttam Cris így is igen jól szórakozik, nem is állt szándékomban elvenni a kedvét. Továbbra is küzdöttem önmagammal, mire Cris érintésére lehunytam a szemem és eldöntöttnek éreztem a meccset a magamban lezajló viadal kapcsán. Már csak fokozni szerettem volna a pillanatot, hogy aztán a beteljesedés annál édesebb, forróbb legyen.
Végül előrehajoltam, míg már ajkam érintette az övét finoman, miközben kezem is előbb finomabban, majd követelődzőbben haladt felsőtestén, majd nyakszirtjén fel végül tarkóján fel finoman, de határozottan megmarkolva a haját. Ajkam és nyelvem is felvette a vadabb ritmust, immár megadva magam a szenvedélynek.