Liberty Island

Most egészen meglepődtem! Hát milyen embert küldött a megbízó, valami szerencsétlen, kétbalkezes idiótát, vagy csak próbára akar tenni, hogy mennyire vagyok türelmes. Hát akkor lássuk, ki bírja tovább.
- Szóval, azt hiszed, hogy nem lennék rá alkalmas? - nézek rá nagyon komolyan és nagyon higgadtan, habár lehet, hogy kisebb villámok cikáztak a szememben. - Hiszen még nem is dolgoztunk együtt, nem próbáltad ki, hogy mire vagyok képes, akkor ezt ugyan honnan veszed? Én profi vagyok és még soha, senki nem panaszkodott, hogy nem azt kapta, amit megrendelt. Szóval kit, hol és mikor? Ne húzzuk az időt, mert akkor azt is felszámolom, hogy itt kellett rostokolnom veled.

Felvontam a szemöldökömet. Meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy csábítónak kéne lennie, eléggé erőszakos alkat. Talán domina? Nem is olyan nehéz elképzelni...
- Mi az, hogy kit? Hát mégis mit gondol, ha megbízom, kivel kéne... Természetesen velem! De megmondtam, ilyesmiről szó sincs. Nyilván nagyon jó a szakmájában, de kérem, higgye el, nem akarja ön ezt. Veszélyes lenne. Nagyon veszélyes.
Kissé abszurdnak éreztem a helyzetet. Mintha a nő megsértődött volna, amiért nem veszem igénybe a szolgáltatásait... Nem tudtam, hogy egy prostituáltat meg lehet sérteni a szakmai önérzetében. Vagy mint nőt bántottam meg? Azt hinné, nem tartom elég kívánatosnak?
Lehangolóan keveset tudtam a női lélekről.

Megdöbbentem és ezt biztos látta is rajtam.
- Mi? Hogy te lennél a megbízóm? - pislogtam egy párat, még a fejem is megráztam, hogy biztos jól hallottam-e. - De azt hittem, hogy más ajánlatát akarod közvetíteni, hisz általában ez így szokott menni. - zsörtölődöm, hogy valamit nagyon félreértetem az üzenettel kapcsolatban. - Ha szó sincs üzletről, akkor meg mi a csudának ücsörögsz itt. - fortyanok fel most már kicsit mérgesen, hiszen lehet, hogy csak az időmet vesztegetem, ezzel a határozatlan palival. - És, ha még egyszer elmondod, hogy veszélyes rám nézve, akkor téged ingyen is vállalak, ha esetleg úgy alakul. - fenyegetem meg kissé morcosan. - Mit gondolsz, miért lett a nevem Párduc, mert olyan kis anyámasszony katonája vagyok, hogy egy kis veszélytől megijedek? Ha akarsz tőlem valamit, akkor most már nyögd ki, hogy hol kerítsek az akcióra sort, és hogy milyen formában szeretnéd? Nézni is akarod, vagy elég egy-két fotó?

Ez már igazán több volt a soknál! Micsoda közönséges modor! Nyilván van olyan férfi, aki ezt találja vonzónak, de én semmiképp sem!
- Megbízó? Na álljunk csak meg, hölgyem! Maga jött ide hozzám! Maga kezdte el ajánlgatni... A munkáját! És minek ücsörgök itt? Nem maga mondta, milyen szép nap van? Hogy legszívesebben elnyúlna, mint egy leopárd, vagy micsoda? Anyámasszony katonája... Nem, ezt semmiképp sem hinném. Inkább azt kell, hogy mondjam, túlzottan is határozott! Igen! Ez az igazság!
Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak. a legképtelenebb mondatokra, mint amiben a fénykép is szerepelt, már nem is válaszoltam. Méghogy fényképek, meg megbízó... Vagy így működne? Ez a nő... Talán luxusprostituált? Még az sincs kizárva...

Na, ez már több volt a soknál, de valami kezdett nagyon gyanús lenni.
- Még, hogy én ajánlottam a munkát? Hát ezt meg honnan veszed, hiszen azért jöttem ide, hogy átadd a megbízód üzenetét, nem? - nézek szúrós szemekkel a háborgó férfira. - Nem én ajánlkoztam, hanem a főnököd keresett meg! Talán valami félreértés van a dologban? És még jó, hogy határozott vagyok, az lenne a baj, ha nem az lennék. És, ha lehetne akkor Párduc, nem leopárd. - nyögöm ki kis híján fogva a fejem, hogy kibe botlottam bele. - A megbízód nem Mr. Jimison? Ő tőle vártam egy üzenetet, amit itt és most kellett volna megkapnom egy angolosan kinéző és itt a padon ücsörgő valakitől, aki azt hittem te vagy. Akkor most mi a helyzet? - kérem most már számon keményen, mert nem tudtam nincs-e benne valami átverés. Közben azért gyorsa körbe néztem és a kezem is a pisztolyom közelébe helyeztem, hátha szükség lesz rá.

Teljesen összezavarodtam. Hogy micsoda? Én ajánlottam munkát neki? Vagy a főnököm? Az én főnököm nem is Jimison, hanem Berger-Smith, a patológia vezetője... Mi a jó fenéről beszél ez a nő?
Á, megvan! Ez nyilván valamiféle vicc. Amolyan átverés, hecc, vagy ahogy tetszik. Bár meg kell, hogy mondjam, igencsak vaskos tréfa!
- Hölgyem, félreértés történt. Ön nagyon csinos, és nyilván nagyon tehetséges, de sem nekem, sem a főnökömnek nincs szükségünk a szolgálataira. A főnököm, amennyire én tudom, boldog házasságban én, én pedig nem vagyok híve a pénzen vásárolt szerelemnek. Sajnálom, de bárki is mondta magának, hogy engem kell keresnie, tévedett. Tőlem nem fog munkát kapni, de az idejét készséggel megfizetem, elvégre eljött ide, és én feltartottam...

Na itt lökte le az agyam az ékszíjat.
- Hogy micsoda? Hogy házas....meg hogy ...pénzért szerelem? Óóóó Istenem!
Igazán nem tudtam, hogy most kapjam elő a pisztolyom és lőjem homlokon ezt az agyalágyult fickót, hogy képes engem prostituáltnak nézni, vagy pofozzam fel magam, hogy hogy lehettem ilyen vak, és nem vettem észre, hogy teljesen lebeszélünk egymás mellett, vagy egyszerűen nevessek rajta egy jót. Na, mivel még elég sokan voltak a szigeten, ezért inkább az utóbbi mellett döntöttem.
- Ohh! ....Teljesen félre....re értettük e..egymást. - próbáltam levegő után kapkodva kinyögni a szavakat. - Én egy üzleti megbeszélésre jöttem és mivel nem ismertem a partneremet, csak egy gyenge leírásból, azt hittem te vagy az! Isten ments, hogy ajánlatot tegyek neked! De azért kicsit meg vagyok rökönyödve, hogy simán prostinak néztél volna. - komolyodok el egy kicsit.

Ahogy megértettem a félreértés lényegét, nevethetnékem támadt, egyszersmind kissé sértve éreztem magam. Végül ez utóbbi érzelem bizonyult erősebbnek.
- Isten ments? Nézd, tudom én, hogy nem vagyok egy amolyan adonisz, de ez akkor is túlzás! Isten ments...
És azt, amit a nő ajánlatnak vélt puhatolózása nem tudott megtenni, megtette a sértett büszkeség? úgy döntöttem, vállalok némi kockázatot.
- Figyelj rám. Ha nem vagy prostituált, akkor nyilván nem is akartál tőlem semmit, de ahogy ezt előadtad... Be akarom bizonyítani, hogy nagyon távol állok az "Isten ments"-től. Szóval add meg a telefonszámodat, és én felhívlak. Elviszlek vacsorázni, és bebizonyítom, hogy nem is olyan képtelen ötlet, amit hittem.
Az érvelésem kissé sántított, mert egy kurtizán akkor is felajánlja a szolgálatait, ha nem tetszik neki a kuncsaft, de ez most nem zavart.
Ami annál inkább, azok a kódnevek, meg a rejtjeles beszélgetés, amit a nő velem próbált folytatni. Mint valamiféle kém, vagy ilyesmi... De hát mindenkinek vannak titkai, azt hiszem.

Hát lehet, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot, azzal az "Isten ments" felkiáltással, de hát annyira megdöbbentett a feltételezés, hogy nem a kiejtett szavak voltak a legfontosabbak akkor a gondolataimban. Viszont az ajánlata egészen kíváncsivá tette, vajon hová akar kilyukadni, és egyáltalán mit akar elérni, bebizonyítani?
- Mármint az nem képtelen ötlet, hogy kurvának néztél? - kérdezek vissza hökkenten, mert nekem most ez jött le a mondanivalójából. - Hát, ha elhívsz és elviszel vacsorázni, attól nem hiszem, hogy ez a félreértés bármiben megváltozna. - rázom a fejem, de aztán magamat is meglepve, eljátszom a gondolattal, hogy vajon mit tudna kihozni a helyzetből ez a kissé bizonytalannak tűnő srác. Miért is fosszam meg magam egy ingyen vacsorától. - Na jó! - halászok elő egy névjegyet a zsebemből. Természetesen a magánnyomozói kártyámból. - Itt a telefonszámom, és kíváncsian várom, hogy mit hozol ki ebből a lehetőségből. - nyújtom át neki és remélem, hogy tényleg nyújt valamit, ami megváltoztatja a róla kialakult nem épp fényes véleményemet.

Hevesen ráztam a fejemet.
- Nem, nem a prostis dolog... Azért elnézést kérek, de amiket mondtál... Na mindegy. Szóval. Úgy tűnt, hogy te lehetetlennek tartod, hogy egy ilyen fickó, mint én, bármit is tudna nyújtani egy olyan nőnek, mint te. Alapjáraton egyet is értenék. Nem vagyunk egy súlycsoportban. Te gyönyörű vagy, én meg jóképűnek is megfelelő fényben és kis jóindulattal vagyok nevezhető. De... Ezt nem feltétlen kell az orrom alá is dörgölni... Na, és hogy megcáfoljam a rólam kialakult képet, most randira hívlak. Így már világos?
Reméltem, hogy sikerült megértetnem magam, mert kezdtem belebonyolódni a saját mondandómba. Még szerencse, hogy nem vörösödtem el.
A kísértetem persze ujjongott. De ha valami csoda folytán eljutnék ezzel a nővel a hálószobáig, valahogy el kell űznöm a szellemet... Nem tudok teljesíteni, ha közönségem van. Márpedig ez az öregúr, vagy inkább halottúr aligha mondana le róla, hogy meztelenül láthassa... A névjegyre néztem... Sheenát, a magánnyomozót! Azt a mindenit! Ez mindent megmagyaráz!
- Magánnyomozó vagy? Dicséretre méltó.

A magyarázata egy kicsit talán helyrerakta a dolgokat, de még így is eléggé megmosolyogtató volt az igyekezete, hiszen, ha jól értelmeztem a szavait, amikor még azt hitte utcalány vagyok, akkor nagyon nem szerette volna, ha összejön a dolog.
- Miért ne! - rántottam meg mosolyogva a vállam. - Talán adhatok egy esélyt, hogy megtudjam, hogyan kezelne, ha nem prostinak gondol. De megnyugtatom, nem minden a külső, kedves.....hmmm...még nem is tudom a nevét? - nézek rá kérdőn, hiszen az enyémet már tudhatja a kártyámról. - És igen, magánhekus vagyok és éppen egy üzleti tárgyalásra érkeztem volna, de úgy látszik az én emberem felszívódott, de miért is olyan meglepő, hogy magánnyomozó vagyok? Mert nő vagyok? - várom kíváncsian a válaszát.

- Nem feltétlen azért - kezdtem lassan, remélve, hogy nem egy vérfeministával hozott össze a sors - Bár tény, hogy az ember a Chandler - regények és a Bogart-filmek alapján inkább férfira gondol, ha elhangzik a magánnyomozó szó.
Rámosolyogtam, és folytattam.
- De igazából csak azért furcsálltam, mert nem tűntél nekem annak. Nyilván előítélet... Vagy hovatovább sztereotípia... Szóval ha az ember meglát egy ilyen gyönyörű nőt, inkább arra gondol, hogy a szépségéből él meg. Ha kicsit hagyjuk szárnyalni a fantáziánkat, könnyedén hihetjük, hogy modell vagy, vagy egy kevésbé ismert színésznő, vagy hasonló.é De a szépség más előnyökhöz is juttathat. Gyakorlatilag egy szép nő szinte bármelyik szakmában könnyebben elhelyezkedik... De a bűnüldözés pont nem ilyen szakma. Egyébiránt Hugh a nevem. Hugh Hagwood, szolgálatodra. És tényleg, komolyan elnézést kérek a félreértésért...

- Örvendek Hugh! - nyújtom a kezem barátságosan mosolyogva. - És rendben elfogadom a magyarázatot, hiszen nem először találkozok, ezzel a szemlélettel, hogyha valaki nő és ráadásul szőke is, akkor már csak valami lökött cicababa lehet, de hát nehéz ezeket a társadalmi beállítottságokat megváltoztatni, igazad van. - enyhülök meg egy kissé, habár igazán nem is rá vagyok mérges, hanem saját magamra még mindig, hogy ennyire sikerült majdnem átverni saját magam. Még jó, hogy konkrét dolgokat nem árultam el, hiszen akkor lehet, hogy nem hagyhatnám elsétálni. - Mondjuk azért utcalánynak még nem néztek. - kuncogom el magam. - De így visszagondolva szépen elbeszélgettünk, holott mindegyikünk másra gondolt. És, te mivel foglalkozol? - kérdeztem aztán vissza, hiszen ő már legalább az egyik foglalkozásomat ismerte. - Remélem nem te vagy a Park Réme! - intettem nevetve a zsebe felé, ahová az érkezésemkor azt a szikét elsüllyesztette.

Kezet ráztam a nővel. Finom bőre volt.
Odanéztem, ahová intett, aztán megértettem a célzást.
- Nem, szó sincs róla...
Pedig dehogyis nincs, ha jobban belegondolok...
- Én egy kórházban dolgozom. Öhm... Kórboncnok vagyok. Ezért a szike... Jó, tudom, ez eléggé morbid. De ez a kabalám. Mondhatni, a hivatásom jelképe.
"Mesterségem címere" - jutott eszembe a régi játék, amit még gyerekkoromban játszottunk a barátaimmal. Akkor még voltak barátaim.
- Egyébként nem hittelek cicababának. Igaz, hogy a foglalkozásodat tekintve igencsak nagyot tévedtem, de ostobának egyetlen percig sem hittelek.
Felötlött bennem valami. Az iménti mondatai között egy-kettő nem igazán utalt a nyomozói munkára. Vagy csak paranoiás lennék? Ha nem tudnám biztosan, hogy tökéletesen normális vagyok, kivizsgáltatnám magam. Jut eszembe, mi lehet a szellemmel? Már vagy egy perce meg sem szólalt... Ez nem jellemző rá...

- Köszönöm! Ez jól esett! - nyugtázom, hogy legalább butának nem nézett. - Kórboncnok? Nocsak! - nézek rá meglepődve. - Nem sűrűn fut bele az ember valakibe, akinek ez a foglalkozása, de hát akkor kvittek vagyunk, mindketten meglepődtünk a másik foglalkozásán. - nevettem el magam. - Kabala? Talán szerencsét hoz? Mondjuk még önvédelem szempontjából sem utolsó, ha az ember egy ilyen éles szerszámot hurcol a zsebében. - nézek rá vidáman, miközben észreveszem, hogy kicsit fészkelődni kezd, mintha hiányolna valamit, de mivel még egyáltalán nem ismerem, ezért nem akarom esetleg kellemetlen kérdésekkel zaklatni, így nem teszem, majd csak megmondja. - És most mi járatban erre felé, vagy csak szabadnapos vagy és élvezed a jó időt? Habár a te pácienseidet nem sürgeti már semmi igaz? - legyintek egyet vidáman, hiszen engem nem borzaszt el a halottak gondolata, mint sok más embert.

-Nem, ők már nem sietnek sehova.
Meglepődtem azon a könnyedségen, ahogy ezt mondta. De hát, az ő szakmája egy dologban hasonlít az enyémre: a halottak előbb-utóbb megszokottá válnak. Bár talán nála nem is annyira, de nyilván, ha ilyen könnyedén veszi a dolgot, akkor nem házasságtörőket követ, meg drogos tiniket...
- Szabadnapos vagyok, igen. Gondoltam, kellemes lehet idekint, és nem is tévedtem, bár ilyen nagyszerű társaságra nem számítottam - bókoltam ügyetlenül.
- Gyakrabban találkozol kórboncnokkal, mint hinnéd. Nos... Sokan félnek elsőre elmondani. Általában azt mondják, hogy orvosok, ami igaz is, de amikor a szakterületükről kérdezik őket, gyakran mellébeszélnek. De én nem látom be, mi szégyellnivaló lenne a foglalkozásomban. Ugyanúgy orvosi egyetemet végeztem, mint egy sebész, és többet tudok, mint egy átlagos háziorvos.
Némi szakmai öntudat vegyült a hangomba, de igyekeztem elfojtani. Büszke voltam a diplomámra, de minek ezt hangoztatni? Néha visszatetsző lehet az ilyesmi.

Talán óvatosabban kéne beszélnem a halottakról, hiszen egy kicsit láttam, hogy meglepődött, de hát a foglalkozásom némi magyarázattal szolgálhat, de nem árt vigyázni, hiszen egy diplomás és valószínűleg intelligens emberrel állok szemben, aki könnyen átláthat a szavaimon, ha nem vigyázok.
- Köszönöm. - biccentek a bókra. - Akkor is jól esik, ha még oly véletlen is a találkozás, de úgy látszik sosem tudhatja az ember, hogy kivel hozza össze a sors. - villantok rá egy mosolyt.
- Hát lehet benne valami. - gondolkozom el a magyarázatán. - Habár én sem látom be, hogy miért is szégyellné valaki ezt a foglalkozást. Talán itt is az emberek reakciója, ami ezt előidézi, hiszen nem szívesen beszélnek halottakról, és ezáltal arról sem akarnak tudni, akik velük foglalkoznak. - rántom meg a vállam értetlenül. - De, hát ez már csak az élet velejárója és az orvosok ezen rétege segítsége nélkül, a bűnüldözés is nagy hátrányban lenne, nem igaz? Úgy, hogy én semmi kivetni valót nem találok benne, hogy nyíltan felvállalja valaki ezt, mint ahogy te is megtetted teljesen jogos önérzettel.
Mondjuk én már bajban lennék, ha nyíltan kéne beszélnem a munkámról, de hát van amit nem kell nagydobra verni.

A nőre mosolyogtam.
- Köszönöm. Jól esnek a szavaid. És igen, azt hiszem, a mi szakmáink valahol azért rokonszakmák. Mondhatni, a kezed alá dolgozom.
Már ha igaz, amit magáról mondott, de egy apró kis hang a fejemben, ami kivételesen én magam voltam, nem pedig egy szellem, nos, ez a hang azt súgta, legyek óvatos. A beszélgetés nem minden eleme illeszthető a Sheena, a magánynyomozó puzzle-be. Főleg nem a beceneve, vagy, ha élek az első benyomás sugallta kifejezéssel, kódneve.
- Viszont így alighanem elestél egy munkától, mivel, mint kiderült, nem én voltam az, akit kerestél. Meg tudod még találni a megbízódat? Remélem, nem okoztam gondot neked ezzel.

- Hát az már csak igaz! - kacagtam fel a szavaira, hogy a kezem alá dolgozna.
Főleg, ha tudná, hogy valószínűleg fordítva igaz és én dolgozom az ő keze alá, gyakrabban, mint hinné. Szerintem a város összes kórboncnakának adunk munkát Szellemmel rendesen, úgy, hogy lehet, hogy az én áldozataimmal is találkozott már egyszer-kétszer.
Talán nem ártana jó kapcsolatot ápolni ezzel a fickóval, hiszen ki tudja, lehet, hogy adhatna majd egy-két tippet a rendőrség álláspontjáról, ha arra kerülne a sor.
- Hát igen, de majd felveszi velem a kapcsolatot, ha annyira fontos neki a dolog. Nem aggódom túlságosan, hogy meggondolja magát. - intek kicsit flegmán. - Ha meg mégis, nem maradok sokáig újabb megbízás nélkül, abban biztos vagyok. Mindig akad olyan aki igénybe akarja venni a szolgálataimat. - vigyorgok, hiszen, igazat mondok, de beszélgető partneremnek fogalma sincs a szavaim mögötti valós tartalomról.

Csak mosolyogtam, mikor a nő nevetett. Tetszett a nevetése, de valamiért nyugtalanított is. A kísértetem is azt súgta a fülembe, hogy csak óvatosan. Szóval nem vagyok paranoiás, nem csak nekem tűnt fel, hogy valami nem stimmelt a nővel...
- Nem rázott meg különösebben, hogy esetleg elveszítheted a munkádat. Gondolom, akkor elég jó vagy a szakmádban, nem? Én ugyan nem tudom, kik a "nagy nevek" a nyomozók között, de ha ilyen könnyen veszed, gondolom, közéjük tartozol... Ne haragudj, nem akarlak faggatni, de nem találkozik az ember minden nap magánnyomozókkal...
De olyanokkal, akik titkolnak valamit, annál többször. És ha az ember egész életében titkol valamit, felismeri azt, aki szintén titkolózik...

Talán kicsit elgondolkozott, mert rövid csend állt be, bár talán egy átlag embernek nem volt feltűnő, viszont nekem megragadta a figyelmem és kicsit óvatosságra intett. Mintha nem csak rám figyelt volna időnként, de annyira halvány volt a sejtelem, hogy különösebben nem foglalkoztatott, hiszen akár valami belső sugallatra is figyelhetett.
- Általában jól végzem a munkám és ezért elég keresett vagyok, nem panaszkodom. - bólintok a megjegyzésére. - És, ha valakinek nagyon kell a szakértelmem, akkor úgy is megkeres később, ezért nem aggódom. - mosolygok rá továbbra is. - És miért választotta végül is ezt az szakát az orvostudománynak? - kérdezem érdeklődve. - Talán a családi hagyomány, vagy valami ilyesmi? Hiszen a legtöbb orvostanhallgató nem erről a szakmáról álmodik.

Szóval jól végzi a munkáját. Az szép dolog. De akkor miért hiszem, hogy nem mond igazat? Hogy nem is az a munkája, amit nekem mondott? Elképzelhető, hogy nem köti rögtön egy idegen orrára a foglalkozását, mint ahogy én sem teszem a legtöbb esetben, de valamiért ezt akkor is túl szokatlannak éreztem. Miért mondaná, hogy magánnyomozó, ha nem az? Ha valami szégyellni való, vagy titkos foglalkozása van, miért nem adja ki magát titkárnőnek vagy tanárnak vagy valami ilyesminek? Érthetetlen...
Vagy csak a paranoia, az az átkos paranoia beszél belőlem, és ennyi az egész...
- Nem, szó sincs család hagyományról. Egyszerűen csak... Nem, nem mondhatnám, hogy ez tetszett meg.
Azt mégsem mondhatom, hogy azért választottam ezt, mert jól kijövök a halottakkal. De akkor mit mondjak?
- Szóval nem is igazán tudnám megindokolni. Felteszem, olyan szakmát kerestem, ahol nem szorítanak a határidők és nem zaklatnak mások. Nos, ezt megtaláltam.

A bizonytalan válaszok, a hosszabb szünetek, mind-mind azt sugallták, hogy menet közben gondolkozik azon, hogy mit is mondjon nekem. Ez viszont azt jelenti, hogy vagy igyekszik elhallgatni valamit, vagy most talál ki valamit, ami ugye megkérdőjelezi a magáról mondott információk valóságtartalmát. Nem lennék jó nyomozó, ha ezek elkerülnék a figyelmemet. De, ha oka van rá és ez nem velem kapcsolatos, akkor engem nem zavar különösebben.
- Hát az biztos, hogy nem fogják a páciensei a szemére hányni, hogy elkésett valamivel. - kuncogok fel a végül csak kibökött magyarázaton. - De kevés ember választaná ezt a hivatást még ezen oknál fogva is, de végül is teljesen igaza van.
Szemem sarkából ismét megpillantok egy ballonkabátba burkolódzó férfit, aki nagyon meresztgeti a szemét felénk, aztán meg sokszor körbe néz. Talán az ügyfelem jött vissza? Ha sokáig tiblából, és letelepszik egy padra, akkor adok neki egy esélyt, de előtte mindenképpen megcsörgetem. Most már biztosra mennék, nehogy még egy ilyen félreértés legyen, mint most.

Én is kiszúrtam a ballonkabátos fickót. Nocsak, esetleg a titokzatos munkaadó volna az? Még az sincs kizárva.
Szólásra nyitottam a számat, de valami megelőzött. A csipogóm. Igen, mi, orvosok még a mai napig használjuk. Igaz, az üzenete megváltozott: mostanában már csak annyit tesz, hogy gyere, mert baj van.
Felálltam a padról.
- Ne haragudj, de befutott valami sürgős. Tudom, ez elég viccesen hangzik, de így van. Megesik, ha egy holttest mondjuk járványgyanús, vagy elengedhetetlenül szükséges egy nyomozáshoz, ilyesmi. Szóval sajnos mennem kell.
Búcsút intettem, és már ott sem voltam.

//Köszönöm a játékot! //