Yellowstone Nemzeti Park

Hát, ha nem, hát nem. Összehajtogattam a térképet, aztán irány a vadon!
Egy kicsit meglepődtem azon, mennyire nem zavartatja magát Greg a "fotózásnál", sőt... mondhatni, még élvezte is a játékot. Már csak arra kell ügyelnem, hogy nehogy este lenyúlja a gépet és kitörölje a fotókat... Hmm... Na, majd ha egyszer lesznek gyerekei, akkor megmutatom nekik a képeket, had mulassanak ők is egy jót.
-Ennyire unod? -lassította le, ahogy feltettem a költői kérdést.
Aztán a válaszától függetlenül:
-Hát... még sok, úgyhogy fel a fejjel! De... amúgy már nincs messze, és kiérünk az erdőből, aztán ha jól írja a térkép akkor ilyen kötélhídon kell majd átmenni a túloldalra, mert van egy szakadék. De a kilátás biztos szép lesz. Jhaaaj, Gredzsi, ne csináld már... ha ilyen letört vagy, a végén még rám is átragad a hangulatod aztán egész hosszú hétvégén egymás ellen depizünk. Légy vidám, énekelj, tudomisén... Segítsek? -ha igen, akkor a képességemmel megpróbálok egy kis mosolyt csalni az arcára, ha nem, akkor meg tovább bíztatom:
-Naaa.... Vagy ha nincs kedved énekelni, akkor mesélj valamit. Mondjuk... hogy kerültél be a Xavierbe? Vagy mikor, hogyan jelentkezett a képességed? Vagy ismertél-e más mutánsokat a suli előtt? Vagy nem tudom, bármit!

Ratna kérdésére elhúztam a számat amivel válaszoltam is a kérdésére. Ahogy lassított én is visszavettem a sétatempóból. Valahogy erre a válaszra számítottam de mélyen titkon bell még reménykedtem, így van esélyem a túlélésre. Ahogy meghallom a kötélhidat, felcsillannak szemeim.
~Végre, a bosszúm édes lesz.
Egyből jobb kedvre derültem egy pillanatra. A sűrű fenyvesben ahová alig ért el a fény csak egy nóta jutott eszembe.
-A börtön, ablakéba... vagyis... kehm... Az erdő, legaljára... soha nem süt... be a nap.... a méhek tova szállnak, mint egy múló, pirkadat...
Eztán csak fütyörésztem az erős utalást tartalmazó versikét. Nem tudom Ratna képességével belebabrált e a fejembe vagy csak a tudat, hogy a híd közeleg volt e az ami kezdett jobb kedvre deríteni itt a pokol legmélyebb bugyraiban. Sajnos a vers hamarabb kimerült, minthogy a hídhoz értünk volna. A beülő csendet Ratna rögvest 3 kérdéssel törte meg.
-Melyiket szeretnéd hallani?
Kérdeztem vissza. Fel sem tűnt, hogy már teljesen felzárkóztam mellé, járásom is kezdi visszanyerni rendes, kissé fennkölt formáját.

Ahogy meghallottam, mit énekel kedvenc kiscserkészem, csak egy szemforgatással válaszoltam, de végülis... én kértem, hogy énekeljen, nem? Meg így belegondolva... egész jó ez a kis nóta, tetszik a dallama. Nem is tudtam, hogy Greg ilyeneket is tud...
-Ez az Gredzsi, énekelj mééég! -cukkoltam, bár tény, hogy tényleg jó volt hallgatni.
Így belegondolva, szeretem hallgatni, ahogy mások énekelnek, de olyan kevésszer sikerült rávenni valakit. Mármint jó, a képességemmel annyira nem lett volna nehéz, de azt csalásnak érezném...
-Hogy melyiket? Micsoda kérdés... Hát persze, hogy mindet! A sorrendet rád bízom... -mosolyodtam el, látva, hogy az énekléstől még a jókedve is visszatért. Rá is fért már...
Amíg pedig mondta a magáét, hallgattam a sztorijait, megújult erővel meneteltünk tovább, miközben én jegyzeteltem, meg szorgosan kattogtam a fotókat. Kb. 10 percig haladtunk még így, mire az erdő fái ritkulni kezdtek, s egy kisebb tisztásra értünk, aminek a szélén, az a "várva várt" szakadék pihent. Óvatosan odasomfordáltam a szélére, hogy lenézzek, de aztán egyből el is hátráltam... Lent, valahonnan a mélyből egy kis patak csobogását hozta felénk a visszhang, a jó 50 méteres szakadék túlrészén pedig még tovább folytatodótt felfelé a hegy, a kopár sziklákon itt-ott egy-egy csenevész kis fenyővel. Miután a fűre visszahátráltam, a tekintetemmel keresni kezdtem azt a hidat, amiről szó volt. És még is találtam, de... gáz volt. Ez bizony leszakadt. Elkerekedett szemmel bámultam a helyet, ahol a túloldalra kellett volna vezetnie, de... Nem vezetett.
-Gredzsi? -fordultam felé gondterhelten- Most mihez kezdjünk? És ne mondd, hogy menjünk haza...

Ratna cukkolása könnyedén kedvemet szegte az énekléstől. Amikor már buzdított is kezdem kellemetlenül érezni az egészet. Nem ittam semmit és éneklek. Szép mondhatom. Szeretek énekelni de nem illik hozzám az alkoholra pedig nyugodtan lehetett fogni a dolgot. Így a végét mér csak nagyon halkan, inkább magamban dúdoltam el.
-Kár volt kérdezni..
~Az ember a kisujját nyújtja és az egészet bekebelezik...
-Hát a Xavierbe igazából magamtól jöttem. A képességem az... 16 éve jelentkezett és... Crist ismertem még így a Xavier előtt. Apáink agyszüleménye volt hogy iratkozzunk be. Azt hiszem ennyi.
Valójában tényleg ennyi volt, nem tudom ennél szebben kifejteni a dolgot. Szerencsémre a mese végére elértük a szakadékot.
~Na, ez már valami!
Nekilódultam és nagy lendülettel haladtam a szakadék széle felé mint aki egyenesen le akar sétálni oda. Felmerült benne megy jónak tűnő ötlet, hogy inkább leugrok és szörnyet halok másodpercek alatt, mintsem az elkövetkezendő napokban valami kórság vagy medve vagy tudom is én mi ragadjon magával.
-Mennyivel gyorsabb lenne mint kivárni ezt a 6 napot... Ugye tényleg csak egy hétre jöttünk...? Ha nem, akkor...
Azzal a lendülettel már ki is nyújtottam a lábamat a szakadék fölé jelezvén öngyilkossági hajlamomat.
- és csak mondom, hogy vissza találok...
Ahogy megemlíti, hogy nincs hí bánat és öröm is átjárja a testem. A bosszú oda de legalább mehetünk vissza. Na, ennyit erről, legközelebb már gondolni sem merek rá.
-Akkor szaladjunk...
Nézek vissza rá szintén elkeseredve. Visszahúzom a lábam a mélyből.

Ahh... kellett nekem megszólalni. Miért van az, hogy sosem tudom, mikor kéne abbahagynom a locsogást?! Na mindegy... Legalább ennyi volt. Kíváncsian hallgattam Greg történetét, ám... meglepett, hogy ennyire egyszerű az egész. A fiút ismerve, minimum valami címlapsztoriba illő balhéra számítottam, erre? Semmi extra. Ráadásul az édesapja javasolta, hogy iratkozzon be?! Ez... szép. Vagy... vá-várjunk csak!
-Ez most komoly?! -kérdeztem ledöbbenve, majd elismételtem az évet, hogy biztosan jól hallottam-e- Komolyan 16 éve jelentkezett a képességed? De... de hisz akkor még csak 4 éves voltál Olyan fiatalon? Ez... olyan hihetetlen... Mármint, nekem csak néhány éve tört felszínre, amikor még gimis voltam... És a szüleid? Ők mit szóltak hozzá? Vagy ők is közülünk valók? Tudod... irigyellek egy kicsit. Én a mai napig nem mertem elmondani az igazat a szüleimnek...

A hídnál állva aztán reménykedtem, hogy Greg azért battyog ki a szélre, hogy valami masszívabb hidat kreáljon a leszakadt helyére, ám amikor meglátom, mire készül, egyből elkerekednek a szemeim, én pedig falfehérré sápadok.
-Gredzsi!!! -szalad ki belőlem egy kétségbeesett kiáltás, ahogy gyorsan odamegyek és egyből elrángatom a szakadéktól.
-Nem egy hétre jöttünk... -szorítom meg még erősebben a karját- Csak egy hosszú hétvégére...
Csalódottan lestem a leszakadt híd felé, de ha ezen múlik, akkor inkább visszamegyek, mint hogy ez az eszetlen itt levesse magát a mélybe.
-Gredzsi... tényleg képes lettél volna megtenni? Mondd, hogy nem... -faggattam, de továbbra se engedtem el a kezét, biztos ami biztos... ahhoz túl beszámíthatatlan állapotban volt, legalábbis véleményem szerint, aki ilyennel poénkodik, az nem számít annak.
Helyette inkább elindultam vele vissza, az erdő felé.

Sajnos menekülési kísérletemet Ratna meghiúsította és elrángatott a megváltás mély vermétől. Pedig oly közel volt és mégis oly távol. Most már csak távol van és egyre távolabb lesz... Egy mesében most könnybe lábadt szemekkel kalimpálnék a vermem felé, de a könnyek most kimaradtak. A hatás kedvéért azért szipogtam egyet. Ratna kérdésén komolyna eltöprengtem ennek jelei kiültek arcomra.
-Hm... áhh, ahhoz túl jóképű vagyok... vagy nem?
Sandítottam a lányra önelégült mosollyal az arcomon. Ami egy kis idő után lelohadt. Azok a bociszemek és a bennük hömpölygő keserűség, csalódottság. Amikor elkezd visszafele rángatni egy ideig hagyom hogy húzzon, de amikor a kezem az erek már kidagadtak és az egész lila lett a markáns szorítástól megálltam és nem engedtem magam tovább húzni.
-Az útirány arra van.
Mutattam hátam mögé szabad kezem hüvelykujjával. Fejjel még biccentettem is abba az irányba.

-De, tényleg kár lenne érted. -helyeseltem a kérdésére.
Ha csak ez kell hozzá, hogy kissé jobb kedvre derüljön, hogy pátyolgatom egy kicsit az egóját? Hát istenem, ezen aztán igazán ne múljon. Meg amúgy is, hogy venné ki magát, ha úgy állítanék be a suliba, hogy ez a lökött leugrott a szakadékba? Pláne, hogy elvileg őt rendelték ki mellém, hogy vigyázzon rám? Hónapokig nem tudnék normálisan aludni, már azelőtt romba dőlne a tanári karrierem, hogy elkezdődne, na meg a végén még visszajárna kísérteni... Elég nekem Dzsin, nem hiányzik, hogy még Greg is beköltözzön hozzám, egy kis narancssárga füstpamacs alakjában.
-Hm? Mi az? -néztem fel Gregre miután megtorpant, majd az ujját követve a háta mögé lestem.
-Azt szeretnéd, hogy arra menjünk? -húzódott halvány mosolyra a szám széle- Rendben.
Majd tovább indultunk, a sziklafal szélétől azért kellő távolságra. Már nem szorítottam úgy a karját, hogy másnapra beliluljon, de azért még belekaroltam, hogy ne jusson eszébe megszökni. Majd ha elhagytuk a veszélyes szakaszt, szabadon engedem. Ha jól viselkedik.
Egy darabig szótlanul haladtunk tovább, majd egyszer csak...
-Te, Gredzsi... jól látom? Hogy ott arrébb, van még egy híd?
Kicsit sietősebbre veszem a lépteim, s ahogy kövelebb érünk, egyből világossá válik, hogy igen, jól láttam. Akkor az előző? Az új híd lábánál egy kis tábla jelzi, hogy az előző egy sziklaomlás áldozata lett, vagy fél éve. Igaz, ez már nem kötélhíd, hanem egy egyszerű, klasszikus deszka-járófelületű függőhíd, kötél korláttal. Egy fokkal "modernebb" verzió, mint szerencsétlenül járt elődje.

-Ugye?
Húztam ki magam egy kicsit, de látva hogy ezt a poént nem igazán értékeli vállaim visszaestek és kifújtam a levegőt. Majd teljes komolytalansággal, kis cinizmussal és egy aprócska mosollyal még hozzá tettem.
-Képzelem.
Ratna kérdésére majdnem rávágtam, hogy NEM! De ez elmaradt, csak sóhajtottam egyet és elmosolyodtam. Kissé fancsalira sikeredett.
-Arra van az előre nem de?
Az a fancsali vigyor lassan ellágyult ahogy láttam mennyit jelent ez neki. Na meg a vérkeringésem is beindult az eddig éhező részén. Szépen lassan visszanyerte pirospozsgás színét. Ugyan is a kéz még erősen fogta. Végül útra keltünk, majd hogy nem kéz a kézben.
~Darren ezt látná, megetetné velem azt a követ, vagy azt, vagy azt... mennyi kő van itt... Kinek kő ennyi kő?
A szorítás egyre inkább ellágyult, a vérkeringés teljesen rendbe jött. A távolban egy hídszerűség sziluettje rajzolódott ki.
-Lehet...
Ahogy közelebb értünk... értünk ügettünk. ~Hogy lehet tornacipőben futni?! Eszem megáll, jó hogy nem magassarkúban flangálok itt...~ A híd lábánál lévő táblát gyorsan elolvastam. Végre a civilizáció apró jelével is találkozunk nem csak a dzsungel zord körülményeivel. Tekintetemet lassan ráemeltem a hídra ami kissé himbálódzott a szakadékban mozog levegőtől. A legjobb az volt benne, hogy misztikus hangon nyikorgott is. Már csak a látvány kedvéért elintéztem, hogy az egyik palló kettétörjön és lezuhanjon a semmibe.
-Hát ez...Király! Végre valami érdekes!
Tekintetem hirtelen levándorolt fogságba esett kezemre amin a lány kacsója immáron csak lágyan csüngött.
-Ratna, én igazán értékelem a gesztust, talán még viszonoznám is, de Darren nem hiszem, hogy díjazná a dolgot. Sőt, csúnyán megharagudna...

-Komolyan mondtam. -válaszoltam nemes egyszerűséggel Greg megjegyzésére- Meg amúgy is, te vagy az egyik legjobb barátom a suliból... Szóval, ha lehet, ne ölesd meg, vagy csapasd ki magad a suliból, okés?
Hát, a hídhoz érve ahogy mosolyra húzódott a fiú szája, az enyémről úgy hervadt le a mosoly.
-...hogy nem volt olyan nyerő ötlet erre jönni? -fejeztem be a félbehagyott mondatát, ahogy kétségbeesetten figyeltem a hidat.
Oké, még mindig sokkal bíztatóbb, mint ha csak 3 kötelet feszítettek volna ki, amiből 1 a járófelület, 2 meg a korlát... De... ijesztő volt, na. Ahogy Greg Darrent említette, a kezeim egy megadó sóhajtás kíséretében engedték el, ahogy nagyon lassan, odalépegettem a szakadék széléig, vagyis inkább onnan olyan jó 1-2 méterre, és úgy tekintettem le a mélybe.
-Ugyan, miért? Azért sokkal pipább lenne, ha hazaérve azzal fogadnám, hogy Greg "ott maradt" a Sziklás-hegységben...
Basszuskulcs, ez nagyon mély volt... Vagy 100 méter legalább, de legalább nem full függőleges falakkal. Igaz, amilyen meredeken álltak azok a sziklafalak, közel álltak hozzá... Valahol lent, a mélyben, pedig egy sebes folyású, nem is annyira kis patak csörgedezett. Izé... azt mondtam, hogy csörgedezett? Inkább zubogott nagy sebességgel.
-Hát... Na jó, ha idáig eljöttünk, akkor... Persze, hogy ha inkább visszafordulnál... Gredzsi, én azt is megértem... -pillantottam felé tanácstalanul, hogy mi legyen.
Oké, tudom, én rángattam el szerencsétlent idáig, de már én se voltam biztos benne, hogy át akarok menni a túloldalra... Persze ha ő menni akar, akkor én se leszek nyuszi, megyek utána...

-Öhm, nem. Végre valami izgalom. Nem csak dögunalmas fák, meg gazok meg... fák! Nézd meg ezt, ennyi maradt a civilizált társadalomban ezen a kietlen tájon. Itt nem képes megélni az ember, ez a hely nem nekünk van kitalálva...
Követtem Ratnat a szakadék széléhez. Kicsit vártam, hogy pipiskedjen ahogy a mélybe les. Egyszerűen nem tudtam kihagyni a helyzetet, annyira kínálta magát. Ratna lába előtt egy hosszú repedés szántott végig a talajban és az az 1-2 méternyi rész egyszer csak lepottyant a mélybe. Én mögé léptem halkan és hirtelen megragadtam mind két vállát.
-BELE ne ess!
Vártam egy jó két másodpercet aztán finoman elhúzta ma szakadéktól meg pótoltam a levágott részeket nehogy aztán belessen itt nekem a nagy rémületben.
-Nincs az az isten, hogy vissza forduljak, ha már eddig eljöttem ezen átmegyünk! Tök biztonságos.
Ekkor egy olyan gerenda hullott alá ami kivételesen nem az én művem volt. Ekkor nyeltem egy nagyot.
~Ó jaj...

Ahogy azt néztem, milyen mélyen is zuboghat a patak, s egyszer csak egy baljós hangzású roppanás kíséretében pont a lábaim előtt szaladt végig az a repedés... Első reakcióként csak rémültem hátrálni kezdtem... ahogy érzékeltem, hogy valaminek nekiütközök, szinte még fel se fogtam, hogy valójában csak Greg szivat engem. Csak egy szempillantással később, ahogy meghallottam a hangját, esett le, hogy ő az, akinek tolattam...
-GREDZSIII!!!!! -ugrottam a nyakába rémülten remegve, olyan erős akcentussal hogy az is csoda ha így felismeri a nevét, körmeimet a hátába/karjába vájva, ahogy reflexszerűen kapaszkodni próbálok.
Miután már visszaépítette a leomlott részeket, veszek magamon erőt nagy nehezen, hogy elengedjem, bár hogy én többet nem megyek ki a fal szélére, az is biztos...
r... Gred.... Gredzsi!!! TE IDIÓTA!!! -kiabáltam vele, mire a túlsó oldalon az egyik nagyobb bokor megremegett, ahogy néhány madár szállt fel belőle, menekülőre fogva...
A remegő kezeimet ökölbe szorítva próbáltam leküzdeni a kísértést, hogy ezért az előbbi kis szivatásáért ne keverjek le neki egy hatalmas taslit. Mert megérdemelte volna, igazán rászolgált.
-Te... Te... Te.... -mondtam lassan és vészjóslóan.
Közben nagy levegő beszív, nagy levegő kifúj. Nagy levegő beszív, nagy levegő kifúj. 1-2 perc, és sikerült is megnyugodnom annyira, hogy újra normális hangerőn tudjak beszélni vele. Egyből a híd felé emeltem a mutatóujjam, miközben szigorú tekintettel a szemébe néztem:
-Te mész előre. És semmi trükk, értve vagyok?!

A siker várakozáson felüli volt. Olyannyira hogy majdnem elejtettem Ratnat, bár ha nem fogtam volna rá akkor is megmaradt volna rajtam. Karmai olyan mélyen hatoltak a húsomba. Így nagy megkönnyebbülés volt amikor kihúzta őket. Amikor teljes biztonságban tudtam kitört belőlem az ami az első pillanattól, hogy kitaláltam az egészet, ki akart törni. Olyan jóízűen kezdtem el nevetni, potyogtak a könnyeim. Még az üvöltözése sem tudott teljesen kizökkenteni. Akkor ugyan abba hagyta megy pillanatra és ránéztem. De az a tipikus helyzet állt elő amikor meg van tiltva a nevetés.
-Pff...ff...pr...pfff HÁÁÁÁháháháhá...
Alig kaptam levegőt még térdre is leereszkedtem annyira rázott a jókedv.
-Én...én...én
Nem bírtam szavakba önteni, hogy én milyen jól szórakozom. A kis durcás képe amit vág. Az felerősödő akcentusa és az ijedt arca, ezek felejthetetlen élmények maradnak a számomra. A nevetés lassan kezdett alább hagyni és sikerült feltápászkodnom két lábra de még mindig derékra tett kézzel előre görnyedve nevetgéltem.
-Én... sajnálom... de... háhá... muszáj volt...
Míg ezt kimondtam többször is elnevetnem magam, letörölgettem kicsorduló könnyeimet és még szipogtam is hellyel közzel...
-Hjahhj...

Ahogy a srác kisebb röhögőgörcsben tört ki, csak megszeppenve figyeltem. Én épp osztom ezerrel, ez meg képes, és csak így, lazán, a képembe röhög? Bár... Gredzsiről van szó, nem is értem, miért lepődök még meg rajta... Sőt, inkább azon kéne meglepődnöm, ha komolyan vett volna.
-Gredzsiiiiiiiiiii! Fejezd be, most rögtön! Nem érted! Hééé!!! Ez... Ez nem vicces! -pöröltem vele tovább, már jóval kevésbé "energikusan".
Sőt... Ahogy tovább próbálkozott, úgy bizonytalanodtam el egyre inkább, hisz hiába mondtam én bármit ennek a félkegyelműnek, csak röhögött tovább, levegőért kapkodva. Sokáig én se bírtam, lassan mosolyra húzódott a szám széle, és én is vele nevettem. Miután pár perccel később nagy nehezen sikerült befejezni a nagy hahotázást, beláttam, hogy esélytelen, hogy bármi jómodorra neveljem, kár az energia érte.
-Jó... Akkor megyek előre én... De! -torpantam meg a híd szélénél, hátrafordultam, és a mutatóujjamat a mellkasának szegeztem.
-Az előbb komolyan mondtam. Még egy ilyen trükk, és a további két napban az erdő összes helyváltoztatásra képes élőlényét rádszabadítom, a grizzliktől kezdve a szúnyogokig, értve vagyok?
Majd meg sem vártam a válaszát, kéz kézzel megmarkoltam a híd kötél-korlátait, és szépen, lassan, szinte tyúklépésben, elindultam a hídon előre. Yay!

Olyan aranyos volt ahogy dúlt fúlt mint Iluska gonosz mostohája. Aztán inkább csak toporzékolt de az is még az aranyos kategóriába esett. Lassan abbamaradt a roham, de úgy fest a nevetés tényleg ragadós. Miután lecsillapodtak a kedélyek a fejére tettem a kezem és összeborzoltam a haját szélesen vigyorogva, mintha csak a húgom lenne. De jó is lett volna egy húg akit lehet folyton ugratni. De így több jutott nekem.
-Jajj Te, csak ugrattalak, többet nem fordul elő.
Kíváncsian figyeltem, hogyan vág neki a nagy kalandnak. Mondani sem kell, hogy eléggé bátortalanul tette. Időhúzás gyanánt még hátra is fordult fenyegetőzni egy sort. Kihúzott háttal, magabiztosan mosolyogva álltam a fenyegetések sorát. Végül grimaszoltam egyet és kinyújtottam hosszú nyelvem.
-Ne fáradj, jönnek azok maguktól is.
Azt hiszem a harmadik lépésig bírtam idegekkel ezt a séta tempót.
-Na jó... én ezt nem bírom... Kapaszkodj, erősen.
Nyúltam alá és egy szempillantás alatt ölbe kaptam. Elkezdtem szaladni vele a hosszú csenevész rozoga hídon. Menet közben egy picit dobtam rajta, hogy jobban megtudjam fogni. Ahogy elértünk a híd feléhez már nagyon imbolygott az egész és recsegett ropogott. Itt egy kicsit megálltam és A lánnyal kezemben egyensúlyoztam, hogy ne boruljunk a semmibe.
-Óóó... woah... jujj,.... nah....
A hullámzás csak hamar abbamaradt bár így is volt egy tisztességes kilengésünk. A mélybe néztem és eltátottam a számat.
-Azta! - Kicsit kitoltam amennyire csak tudtam, hogy a korláton át lenézve láthassa a hatalmas szakadékot. Aztán ha eleget nézelődtünk megint dobtam rajta egyet, ugyan is lecsúszott, végig szaladtam vele a híd maradékán.

-Hééé, ne már... -pateroltam arrébb a kezeit, de már túl későn.
Kénytelen voltam szétengedni a hajam, az ujjaimmal kissé átfésülni, majd hajgumival újra összefogni, hogy normálisan álljon.
-Na, ez a nap híre! Remélem is, a szívbajt hoztad rám... -sóhajtottam fel, miután Greg közölte, hogy nem lesz több hasonló szivatás.
A nyelvnyújtáson először csak meghökkentem, de aztán elnevettem magam. Most komolyan, mikor látta bárki is Greget nyelvet nyújtogatni?
-Mit nem bírsz? Nyugi, kapaszkodok én erősen... -néztem hátra a vállam fölött, amikor már javában (bő egy méter megtétele után) a hídon jártunk, amikor...
-Hééééé, várj! Hóó, Gredzsi!!! Mit csinálsz?! Tegyél le! Nem hallod? Tudok én menni egyedül is... -magyaráztam neki, bár minek, egyik fülén be, a másikon ki... már ha egyáltalán bement a fülén, és nem kanyarodott el előbb.
Most már új értelmet nyert a "kapaszkodj erősen" felszólítás, szerintem épp, hogy nem fojtottam meg, csak annyira kapaszkodtam. Bár, miután egyet dobott rajtam az eszetlenje, szerintem már levegőt se kapott. Legalábbis én olyan erővel kapaszkodtam, hogy több dobás tuti nem lesz... Persze a szemem szokás szerint csúszva, így hála az égnek nem kellett látnom, amit neki...
-Gredzsi... vagy tegyél le, vagy siessünk...

-Ezt a nyugdíjas tempót.
Válaszoltam gyorsan mielőtt ölbe kaptam volna. A haladást kissé megnehezítette, hogy csupán minimális mennyiségű levegő jutott a tüdőmbe. Nagy nehezen azért sikerült levegőhöz jutnom de érezhető volt a különbség.
-Jó mindjárt kiviszlek csak támadt egy ötletem.
Dobtam volna rajta egyet de olyan volt mintha egy tumort lökdösnék magamon, igazából meg se mozdult. Akár ragasztó is lehetett köztünk úgy hozzám tapadt. Annyiból volt szerencsés, hogy biztos voltam,hogy le már nem fog esni. Nélkülem. YaY! Miután a híd ingása teljesen abbamaradt szépen lassan elkezdtem oldalra kilengetni, mint egy gigantikus hintát. Szépen lassan minden egyes ingás után egyre jobban felgyorsultunk és egyre inkább kilengtünk a híd pedig hangosan szenvedett a szokatlan megterhelés alatt.
-Sose hintáztam de ez király.
Nyöszörögtem azzal a kevés levegővel ami még volt bennem. Aztán úgy döntöttem tényleg elég volt, én levegőt akarok Venni Ratna pedig élni szeretne így kisiettem vele a szilárd talajra. Majd fél percig még tartottam aztán kezdett fáradni a karom. Végül elengedtem de csak nem mozdult egy fikarcnyit se.
-Öhm... most már el engedhetsz. Tényleg a talajon állunk.
Mondtam majd felnéztem az előttünk tátongó fekete erdőre. Visszanéztem a másik oldalra ahol verőfényes napsütés volt. Ez a hely valamivel lelombozóbb és félelmetesebb volt.

Nem tudom, mit ökörködött még össze ez az idióta, eszetlen állat iskolatársam, de azt hiszem, jobb is volt így... Így talán még annyira sikerült visszafognom a képességem, hogy csak akkor kezdjen el hatni, amikor már újra a szilárd talajon álltunk, ellenkező esetben már rég, sírva-remegve menekült volna le ő is a hídról...
Hiába hagytuk már el a függőhidat, azért még beletelt egy pár percbe, mire érzékeltem, hogy egy helyben állunk, nem hintázunk, lebegünk, tudomisénmitcsinálunk, és ki mertem nyitni a szemem. Aztán miután már újra láttam, hogy mi újság a külvilágban, újabb pár perc, mire újra hagytam némi oxigént jutni Greg tüdejébe, majd lemásztam róla.
-Oké... Bocsi. De megérdemelted! -szegeztem a mellkasának a mutatóujjam, de aztán nem akartam újabb fejmosásba belekezdeni, úgy is értelmetlen, inkább megfordultam, hogy tovább haladjunk a túrával.
A sötét, komor rengeteg láttán egy pillanatra megtorpantam, de aztán... hátranéztem Gregre, elmosolyodtam, majd megújult lelkesedéssel indultam el az ösvényen. Ugyan, mégis... tőlünk veszélyesebb ugyan mégis mivel futhatnánk össze? Sőt, talán még Greg is elég veszélyes...
Újabb 1-2 óra telt el, mi pedig egyre mélyebbre jutottunk az erdőben. Amilyen lelkes voltam eleinte, most annál inkább elbizonytalanodtam, pláne, hogy az erdőnek ez a része tényleg sokkal félelmetesebb volt, mint azelőtt. Nem elég, hogy szinte semmi napfény nem szűrődött átt a sűrű fenyő-koronán, de a járás is nehezebb volt a vastag, süppedős fenyőtű-avaron, ráadásul feszt beleakadtam 1-1 kiszáradt gallyba. Igaz, próbáltam nem mutatni az egyre csappanó lelkesedésemet Greg felé, így is olyan mufurc volt, bár nem hiszem, hogy nagyon sikerült volna eltitkolnom előle.
-Úgy emlékeztem, hogy a térkép szerint lesz egy tisztás a közelben, de ezek szerint már azóta benőtték a fák.
~Vagy eltévedtünk, de ezt úgy se vallanám be... Legalábbis még nem most...
Elővettem a kulacsomat, hogy igyak egy kicsit, amikor valami csörtetést hallottam tőlünk pár méterre, a cserjék között, én meg az ijedtségtől majd' kiejtettem a kezemből az italom...
-Te is hallottad? -súgtam oda Gregnek.

Úgy éreztem, hogy nőtt még egy tüdőm amikor Ratna elengedett. Ahogy szívtam be a sok levegőt mér csak a rajzfilmes pukkanás hiányzott amikor visszanyerte eredeti térfogatát a felsőtestem. Jókedvemet fokozta a reakciója de sajnos az újabb fejmosás elmaradt ami még jobb kedvre tudott volna a deríteni.
Frissen szerzett lendületem az elkövetkezendő 2 órában exponenciálisan csökkent. Végül valahol alulról súrolta a nullát. Ahogy az erdő sűrűsödött, feketedett úgy kezdett vissza csúszni a nulla fölé. Illetve egy rossz érzés is el elkapott. Ratna szavait hallva leblokkoltam.
-Úgy emlékeztél? Mond csak, mikori az a térkép?
Rá néztem az órámra, aztán felkaptam a fejem a zajra amit Ratan is hallott. Nem válaszoltam csak ujjamat felemelve csöndre intettem. Körbenéztem de semmit sem láttam. Lassú léptekkel indultam el a zaj irányába ami hirtelen a másik oldalról jött. Odakaptam a fejem és teljes testtel oda fordultam. Egy erős ütés után a föld kifordult alólam és néhány homályos alakot láttam még fölém hajolni aztán teljes sötétség.
Nem tudom mennyi idő telt el de arra keltem, hogy a szomszéd szobában valami animal pornót néz valaki vagy Wukiee sorozatot ugyanis nem tudtam kivenni egy értelmes szót se az elhangzottakból. Továbbá az ágytól fáj a vállam és nyomja a hátam közepét.
-Nem lehetne halka.... ban?
Akadt el a szavam amikor a földön ücsörögve találtam magam egy masszív karóhoz kötözve. Rögtön mocorogni kezdtem mire egy fekete hajzuhatag hullott a vállamra. Odafordultam amennyire tudtam. Ratnat látva aki szintén ide volt kötözve annyiból megnyugtató volt látni, hogy még nem ették meg, pedig az nagy fekete mesébe illő üst arra utal, hogy ilyesmire készülnek ezek a kifestett csontpiercinges alakok.
~Na ilyen nincs... De legalább nem vagyok egyedül...
Néztem Ratnara akit nem sokkal ezután finoman lökdösni kezdtem a vállammal, hogy térjen már észhez.
-Ébresztő... mindjárt vacsora...

-Hogy a térkép? Hogy őszinte legyek, nem tudom, a suliban találtam a könyvtárban, a földrajz szekciónál a térképek között. Amilyen kopottas-sárgás, szerintem vagy 20-30 éves biztos lehet. -vontam vállat.
Igen, úgy tűnik, Greg is hallotta. Ahogy csendre intett, megfagytam a mozdulatba, s csak a szemem járt jobbra-balra, hátha kiszúrok valamit, de... Ahhoz sajna túl sötét volt. Ő elég bátor volt ahhoz, hogy megmozduljon. Ám alig tett meg néhány lépést, hirtelen felerősödtek a hangok... Ám mielőtt még egy ijedt kiáltással figyelmeztethettem volna Greget, egy erős ütést éreztem a tarkómon. Ezzel egyidőben a palackot is kiejtettem a kezemből, ami némán indult meg lefelé a lejtőn, s mielőtt még nekigurult volna az egyik hatalmas fenyőfának, addigra már ájultan el is terültem a földön.
Én olyan jót aludtam... Igaz, kissé kényelmetlen volt, meg a kezemet is elfeküdtem közben, de egész pihentető volt. Egészen addig, amíg Greg el nem kezdett ébresztgetni...
-Jajj, Gredzsi, csak még öt percet... Amúgy se vagyok éhes... -motyogtam még félálomban, amikor egy hangos korgással tiltakozni kezdett a gyomrom.
Na, erre már én is elkezdtem pislogni, ám még így is beletelt jó egy percbe, mire sikerült összerakni a képet, hogy mi a helyzet... A földön ülünk, odáig stimm, de... azt hiszem, nem elfeküdtem a karomat, hanem... megkötözték?! Egyre pánikolva kezdtem el rángatni a karomat, hátha sikerül kiszabadítani, de hiába, ahhoz túl erős volt a csomó. Az üstöt meglátva aztán elkerekedtek a szemeim, és még jobban pánikba estem.
-Gredzsi! Gredzsi.... mondd, hogy te vagy az! Kérlekkérlekkérlek... -próbáltam hátrasandítani a vállam felett, amennyire tudtam- Hol a fenében vagyunk? És hogy kerültünk ide? Vagy ki ejtett foglyul minket? Vagy te is csak most tértél magadhoz? De miért nem bomlasztottad még szét azokat a kötekelet...? -hadartam halkan, de gyorsan, s ahogy lassan eluralkodott rajtam a pánik, úgy egyre érthetetlenebbül is az akcentusom miatt...

-Nincs 5 percünk... Ugyanis ők nagyon éhesnek tűnnek.
Feleltem kissé ingerülten aztán az sem nyugtatott meg, hogy Ratna hasa is felkordult. Végén még ő is nekem esik pár falat reményében. Na meg ha ő itt éhezik akkor csak előételnek lesz jó, én meg megyek a főfogásnak almával a számba ezüst tálcára salátakörítéssel.
~Miért pont saláta? Nem lehetne Krumpli?
Gondolkoztam el és a konyhának szolgáló faházban szorgoskodó nők irányába tekintettem akik nagyban aprították a salátát és fenték a szép nagy kés szerű valamiket. Nem tűnt egészségesnek az a recés penge. A múlthéten voltam bőr rehabilitációs hétvégén. Nem kéne, hogy összekaristoljanak azzal a vacakkal.
Végül Ratna is magához tért és rögvest mocorogni kezdett. Kétségbe esetten keresett a másik oldalt.
-Másik oldal...
Szóltam rá az irányába fordulva. Aztán a kis színes bőrű őslakosok felé néztem. Úgy tűnik nem vették még észre, hogy magunknál vagyunk. Viszont a számban éreztem egy furcsa ízt amit eddig soha, nem volt jó sem pedig rossz csak érdekes. Igazából nem tudtam hova tenni a dolgot. Sűrű nyelvmozgásokkal gyűjtöttem némi nyálat majd kiköptem a földre.
-Pfejj... Hát... gondoltam megvárom míg ezek a kedves bennszülöttek lerágják a pedigrés valagamról a húst...-hatásszünet- Egyszerűen nem tudom.-köpök még egyet- Valamiért megint nem tudok semmit se csinálni... Mivel még nem tört rám a pánikroham és a többiek is csak ránk vágynak nem pedig védelemre azt hiszem te sem vagy a helyzet magaslatán...
Megadóan sóhajtottam és elernyesztettem a testemet.
-Gyűlölöm a természetet...

-A francba, a francba, a francba... -kezdtem el szajkózni, ahogy Greg válaszát meghallottam.
Rémült tekintettel pillantottam a konyhában készülődő csapat felé, aztán még hevesebben rángattam a hátul összekötözött karomat, hiába. Ha valamit nagyon tudtak az itteni lakosok, akkor az a csomók kötése volt.
Greg felvetésére csak riadtan néztem rá. Na ne... ezt azért ő sem gondolhatja komolyan! Lehet, hogy rajta van hús, de én szinte csak csont és bőr vagyok, tényleg...
-Hogy mi?! -súgtam oda neki- Mi az, hogy nem tudsz semmit se csinálni? -sandítottam rá értetlenkedve, de ahogy az én képességemre terelődött a szó, elgondolkoztam egy pillanatra.
-Jé. Tényleg... Miért csak én vagyok ilyen parás?! Már mindenkinek meg kéne kergülnie az idegeskedéstől... -kapkodtam jobbra-balra a fejem, majd koncektrálni kezdtem, de csak némi fejfájás volt a válasz, hatás semmi...
-A francba.
S amint kimondtam, már meg is jelent pár új festettképű a színen. Külsőre olyan bő két méter magasak lehettek, kb. 100 kiló izommal, és persze egyből a kondér felé tartottak. Egy kis sürgés-forgás, s már lobogott is a láng, a vízzel teli fazékban... Nem kell sokat várni, hamarosan már a zöldség is záporozik bőven a vízbe, egy csomó ilyen-olyan szárított növénnyel együtt.
Én persze szóhoz se jutok a döbbenettől, ahogy figyelem, hogy alakulnak a dolgok körülöttünk. Hogy az idegeneket nézem, hol Greg vállát lökdösöm a vállammal, hogy találjon már ki valamit... Túl sokra azonban itt se jutunk, ugyanis mielőtt még kitalálhatnánk valamit, már két idegen, 1-1 késsel a kezében felénk is veszi az irányt.

Nem láttam sok értelmét idegeskedni, kijutni nem volt esélyünk, legalábbis egyenlőre. Gondoltam az a nagy 2 személyes üst nem azért van ott, hogy zöldséget főzzenek benne. De ha minket benne akarnak tudni ahhoz előbb bele kell minket pakolni. Akkor pedig rengeteg lehetőségünk nyílik elmenekülni.
-Hogy-hogy mi az? Az egy kellemetlen dolog, főleg most...
Ratna feltűnő mocorgása és ás a pusmogásunk felkeltette néhányuk figyelmét. Ahogy a késsel jöttek felénk nem úgy tűnt, hogy a kötelet akarják átvágni, sokkal inkább a bőrünkre pályáztak. Ez volt az a pont ahol elvesztettem maradék reményemet és az aggódó fázist átugorva belekerültem a belenyugvóba, hogy nekem itt és most végem.
-Valamit az utolsó szó jogán?
Kérdeztem Ratnat aztán ha végzett esetleges mondandójával én is kifejtettem utolsó gondolataimat.
-Tudod... valahol reménykedtem, hogy többre visszük mint barátság...
Minek után ezt kinyögtem megpróbáltam ránézni de csak annyit láttam hogy lekókad a feje aztán erős ütést érzek a tarkómon és ismét se kép se hang.

Aztán forróságot éreztem, illetve lágy ölelő melegséget. Furcsa, kellemes ám ismerős illatot. Utána folyamatos nyomást a halántékomnál. Felemelve a fejemet láttam meg, hogy már az üstben vagyunk és eddig Ratna vállán szunyáltam. Hirtelen beugrottak az "utolsó szavaim" amiket akár még hallhatott is Ratna. Valahogy kezdett elfogadható opció lenni ez a megfőznek vacsorára. Aztán elkezdtem lökdösni csupasz vállát.
-Ratna... hé... ébresztő...
Nem úgy tűnt mint aki fel akar kelni, inkább mint aki megint 5 percet kér.
-Nincs Rajtad ruha...
Közöltem vele a rideg tényt. Körbenézve a kondérból éhes szájak vigyorogtak ránk és valami halandzsa nyelvel pusmogtak. A víz egyenlőre elfogadható hőmérsékletű volt, bár kissé szűkös volt a hely.
-Valahogy nem így képzeltem a jakuzzizást...
Homlokból kezdtem gyöngyözni és aprócska ismerős képek kezdtek megvillanni a fejemben.

Ahogy egyre inkább közeledtek azok az alakok, én úgy majréztam be egyre jobban. Idegesen pislogtam hol feléjük, hol Gregre, és egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy a képességem egyszerűen... cserben hagyott. Emlékszem, hogy eleinte mennyire utáltam, és elegem volt, és azt kívántam, bár sose lett volna, de az utóbbi pár évben már annyira a mindennapjaim részévé vált, hogy őszintén? Hiányzott... Ha nem ilyen szorult helyzetben lettünk volna, akkor is hiányozna, most viszont kegyetlenül, és legalább annyira zavarban voltam tőle, mint ha a ruháimtól fosztottak volna meg.
Greg szavait még hallottam, ám mielőtt még reagálhattam volna, ismét minden sötétségbe borult... Mígnem újra dejá vu érzésem támadt, ahogy valaki a vállam lökdöste. Már épp visszaszóltam volna, hogy had aludjak még, csak mééég egy picit, ám ahogy meghallottam az ismerős hang következő megjegyzését, finoman szólva is kipattantak a szemeim.
-Hogy MI?!?!?!?! -kérdeztem visszafojtott hangon.
Aztán körbenéztem, és levegővételre annyi káromkodást morogtam el az orrom alatt, amennyi csak eszembe jutott édes ékes anyanyelvemen... Azaz nem valami sokat, de a semmitől azért ez is több. Az egy, hogy egy majdnem akkora kondérban ültünk, mint ami a Jodhaa Akbar című film konyhájában van, de abban legalább vegetáriánus menüket készítettek... De hogy még ez se legyen elég, körbeálltak. És bámultak. Minket.
Önkéntelenül is összébb húzódtam és nyakig elmerültem a sötét, zavaros színű löttyben. Ekkor tűnt fel, hogy a kötéseinktől is megszabadultunk, ám sajnos Greg szavai is beigazolódtak... Sajnos... Bár láthatatlanná tudnék válni... Vagy elteleportálni... Vagy szégyenemben a föld alá süllyedni... Vagy nekem az is elég lenne, ha valaki oldalba csíp, és felébrednék, mert ez már rosszabb volt, mint a legrosszabb rémálmom. Kipróbáltam, a csípés nem segített...
-Én sem... -motyogtam magam elé szinte érthetetlenül erős akcentussal a választ Gregnek.
Már épp megkértem volna, hogy alakítson valami ruhát nekem, azt se bánom, ha káposztalevélből, csak... legyen valami... De eszembe jutott, hogy ahogy én, úgy ő sem volt képes használni az erejét, és ettől még jobban elkeseredtem. Annyira kilátástalan volt a helyzetünk, hogy nekem ez már sok volt, nem bírtam tovább. Ahogy néma kussban gubbasztottam a nyakig érő és egyre melegebb zöldséglevesben, egyre szaggatottabban vettem a levegőt, sűrű szipogásokkal tarkítva, mígnem a könnyeim is potyogni kezdtek.

-Nyugi, valahogy kijutunk...
Tettem a kezemet Ratna fejére és kicsit közelebb húztam magamhoz. A jelek szerint teljesen összeroppant. Ezzel is próbáltam megnyugtatni amire valljuk be, jelen esetben nem sok esély volt. Azért próbáltam halkan csitítgatni és némi életkedvet lehelni belé. Közben vállát finoman veregettem.
-Nyugodj meg, voltunk már rosszabb helyzetben is...
~Nem... valójában azt hiszem, hogy nem...
Ahogy a víz melegedett és egyre jobban izzadtam a látásom rendetlenkedni kezdett. Minden vibrálásnak indult, azonban ez nem is volt akkora probléma. Sőt kimondottan jó hír volt. Ugyanis a vibrálás egyre fényesebb és komplexebb megvilágításba tornázta a látásomat. A vízre néztem. Majd egy maréknyi vizet emeltem ki belőle ami nem folyt el a kezemből.
~Cukor... só... és minden(Ratna) mi jó... Kár hogy belekevertek még egy alkotó elemet... az X génemet...
-Nyugodj meg, most mi jövünk...
Ratna remegő testét elengedtem és én ölelésemet felváltotta egy rátapadó selymes pokróc. Felálltam két lábra a derékig érő vízben és kihúztam magam. Ahogy végignéztem a kis buckalakókon felment bennem a pumpa. Magamra öltöttem egy nadrágot és a víz szint süllyedni kezdett a kondérban. Pontosabban a kezembe gyűlt majd egy karikába körém. A kondér tartója hirtelen megadta magát és leszakadt, ezzel kioltva alattunk a tüzet és stabilabb helyzetbe hozva az üstöt. Egy felém repülő dárda folyadékként terült szét rajtam. Megcsóváltam fejem. A vízgyűrűn kinövések jöttek létre és ahogy ökölbe szorult kezem kiengedett a kinövések hegyes karókként lövelltek ki a körülöttünk állók mellkasába. Egy vékony víznyaláb maradt a kezemben. Átsétálva a kondér falán a folyadék leért a földre és egybekapcsolódott vele.
Szemeimben dúlt a harag, meg akartak főzni, többször leütöttek, rabságba taszítottak és az öltönyömet is széjjel cincálták. Ratnat pedig ne is említsem. Megvetően néztem körül van e kedve valakinek ezek után ránk támadni. Volt is két jelentkező akik fegyvert ragadtak. A levegőben feléjük szúrtam nyújtott tenyérrel mire a földből kinövő két vaskaróra felnyársalódtak. Természetesen a karó belül tovább terjeszkedett míg végül sok kis apró tüske elő nem bújt az áldozatokból és azok a mozdulatba fagyva ki nem lehelték a lelküket. Páran még megpróbáltak ránk rontani de ugyan csak egy egyszerű mozdulattal hasonló sorsra jutottak. Végül eluntam és tenyerembe hidrogént kezdtem gyűjteni, de irdatlan mennyiséget és meglehetősen kicsiny méretben.
-Azt hiszem a vacsi megfeküdte a gyomrotokat...
Gyűjtöttem és tömörítettem, vártam a kritikus tömeget amikor beindul a fúzió. Ha közben valaki mozdul aki nem Ratna, az együtt érezhet harcosaikkal. Bánom is én, hogy terves vagy aggastyán, gyermek vagy kutya...

Greg szavait, mint ha meg se hallottam volna, csak üveges tekintettel meredtem magam elé, a semmibe bámulva... A buksisimire meg az ölelésre is csak egy nagyon minimális reakcióm volt, ahogy összerezzentem és ösztönösen összébb húztam magam, felhúzva és magamhoz ölelve a térdeimet. Más helyzetben már hülyét kaptam volna, hogy így ölelget, meg milyen viszonyba kerültünk, de most... valahogy már semmi sem tudott érdekelni.
Ahogy a könnyeim rendületlenül tovább potyogtak, már azt se nagyon fogtam fel, hogy mi történik a környezetemben, csak amikor lassan fogyni kezdett a folyadék, mi pedig egy oltári nagy koppanás kíséretében földet értünk az üres kondérral. Szerintem még egy kisebb krátert is ütött alattunk a földbe... Összébb húztam magamon a takarót, amiről hirtelen elképzelésem sem volt, hogy mégis hogy került ide, de ahogy felnéztem, és megláttam Greget, lassan kezdett összeállni a kép... Csak... Csak nem kaptuk vissza a képességünket?
Greghez hasonlóan én is felegyenesedtem, hogy lássam, mi történik, de amikor megláttam, hogy mi a helyzet, kis híján újabb sokkot kaptam... Testközelből, elborzadva néztem végig, ahogy a szemem láttára élve felnyársalnak egy embert, majd egy következőt, és aztán egy harmadikat is... Ez volt az a pont, ahol a remegő lábaim felmondták a szolgálatot, én pedig összecsuklottam, vissza az üstbe... Nem hittem volna, hogy egyszer még ide fogok visszakívánkózni, de innen legalább nem láttam ki... Sőt, biztos ami biztos, még a szememet is becsuktam, ahogy összekuporodtam az edény alján, a pokrócba gobózva, a tenyereimet a fülemre tapasztva, hogy minél kevesebb jusson el hozzám az idegenek halálra rémült kiáltozásaiból... Mert hogy idő közben az én képességem is visszatért, nem kis pánikhangulatot okozva a közelemben.
-Isē banda karō! ELÉG! Elég... elég legyen.... isē banda karō... elég... -tört ki belőlem a kiáltás, de aztán a következő szavakhoz már egyre elhalóbb hangnemben ejtettem ki, mígnem a végére csak egy vérszegény suttogás maradt belőle, ahogy zaklatottan, remegve formáltam a szavakat- Én... én ezt nem bírom tovább... elég... elég ebből... elég...................................
És akkor újra minden elsötétült, ahogy ájultan dőltem a földre.