Yellowstone Nemzeti Park

-Neeem...
Engedtem le a kezemet. Ha itt összehoznék egy napocskát az nekem is fájna. Elengedtem a majd 20 kilónyi hidrogént ami lökés hullámszerűen söpört végig a kicsiny falun és környékén. egynéhány házikó áldozatául is esett a szélörvénynek. Közben a pánik kezdett fokozódni a tömegben és bennem is. Ki kellet jutnom innen, és biztosítani magunkat esetleges megtorlástól. Meztelen lábamat beletúrtam a földbe és lokalizáltam a lakosságot. Kavarogtak bennem az érzések végül elért egy kritikus pontot és dühömben a földbe csaptam. Az egész területen karók nyúltak ki a földből. Hirtelen csend lett. Néhány lehaló nyögés, és a fák suhogása törte meg a csendet. Erőtlenül huppantam le a földre, felhúzott térdeimre támaszkodtam.
-Vége... végre vége....
A zavaró érzések lassan kiürültek belőlem, letöröltem azt a két három könnycseppet az orcámról mielőtt felálltam volna. Ratna hatása ugyan elmúlt de a bűntudat, úgy érzem sosem fog. De valahogy majd ezzel is megbirkózom. Nem fog tudni róla senki...
~Senki a büdös életben...
Ahogy felálltam és körbenéztem döbbentem eszméltem rá mit is tettem. De próbáltam nem tudatosítani magamban a dolgot. Inkább csak le akartam lépni innen. Minél hamarabb. Bebugyoláltam rendesen Ratnat és a Pokróc alá kapott rendes ruhát is. Kezeim közé kaptam és elindultam vele vissza a szállásra, ott majd összepakolok és megyünk haza... Egy percet sem akarok a szabadban tölteni, főleg ezek után. Még utoljára visszanéztem a rommá lett falura s tovább álltunk. Vissza a hatalmas hasadás felé amin korábban átjöttünk.

Hopp.
Ahogy a busz kereke áthaladt egy kisebb kátyún, a hirtelen döccenéstől egy kissé előre bukott a fejem. Riadtan kaptam fel, és néztem körbe. Hm... Egy buszon zötyögünk, ugyanazon az úton, amelyiken az állomásról elindultunk a kemping felé... Én pedig bealudtam, legalábbis az biztos, hogy az előbb még Greg vállára dőlve szundiztam, és rosszat álmodtam...
Azt nem tudom, mennyi idő után térhettem magamhoz, mennyit aludhattam, vagy lehettem éppenséggel kiütve. Álmosan dörgöltem meg a szemeimet, majd újra kinéztem az ablakon. Lassan felderengett a szemeim előtt néhány kép, megrázó, véres, szörnyű emlék, én pedig csak megráztam a fejem, hogy elhessegessem őket.
~Igen, csak egy rossz álom volt... -próbáltam bebeszélni magamnak, ám elég volt egy pillantást vetnem a rajtam lévő idegen ruhákra, vagy Greg szintén gondterhelt, elmerengő arcára, hogy tudjam, valójában nem csak egy álom volt.
Tényleg megtörtént... Elég volt arra a pár másodpercnyi szörnyűségre gondolni, hogy összeszoruljon a gyomrom, pedig valahol azért sejtettem, hogy annál több is történt. Gregre néztem... Ha itt vagyunk, "épségben", az azt jelenti, hogy ő nyert, és nem az elrablóink. De... akarom én tudni azt, hogy mi volt, azok után, hogy elájultam? Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy a "tudatlanság boldogít".
-Gredzsi? Sajnálom... és köszönöm, hogy nem hagytál magamra.
Az azt hiszem egyértelmű, hogy a kirándulásnak erről a részéről nem nagyon fogunk élménybeszámolókat tartani, így kár beszélni róla. Bár attól, hogy nem beszélünk róla, még nem válik meg nem történtté, de hát na... Ásítottam egyet, s inkább visszadőltem Greg vállára, hogy tovább aludjak. Fáraszto napunk volt, és hosszú még az út hazafelé...

/Köszi a játékot! /

A korábban hintának használt hídon átérve úgy döntöttem jobb lesz ha a hidat nem hagyom meg épségben. Ahogy leléptem róla az elengedett és az egész a mélybe zuhant. Mondani szokták, hogy a haza fele út mindig rövidebb. Főleg ha az ember célirányosan arra tart nem pedig bolyong az erdőben. A karom lassan kezdte megadni magát így Ratnat átügyeskedtem a hátamra egy rövidebb pihenő után. A szállásra érve pillanatok alatt tábort bontottam, nem foglalkoztam az esztétikával, beraktam mindent ami kellett úgy ahogy a legjobban elfért. A hátamon éppenséggel egy szép lány aludta igaz álmát így a hatalmas hátizsák már csak előre fért fel.
Sokáig tartott de végül elértük a buszmegállót, amit szépen kipofoztak az elmúlt 1-2 nap alatt. Biztos kezdődik a rendes turista szezon, jött is vagy 2 busz nagy hirtelenjében, szerencsére az egyik a reptérre ment. Felpakoltam a vállamat nyomó terhekből 2-t a harmadikat pedig megtartottam az útra.
Mélán bámultam az elsuhanó fákat és a történteken agyaltam. Hulla fáradt voltam de ha akartam volna e tudtam volna aludni. Így csak felkönyökölve az ablak szélére támasztottam tök fejemet. Több aggódó pillantással is lettem Ratnat de a szíve vert, a légzése rendben volt, innentől kezdve nagy baj nem lehetett, de azért mégsem tudtam teljesen megnyugodni. Míg nem végül magához tért, nevemet hallva kérdőn fordultam felé. Szavait hallva csak elmosolyodtam, összekócoltam haját egy játékos fejsimogatással aztán visszafordultam az ablak felé és lelohasztott jókedvvel merengtem tovább a tájba. Talán egész úton meg sem szólaltunk, kellet a csönd és a béke mindezt feldolgozni. Talán már csak az iskolában hangzott el egy "szia" és elváltak útjaink a történtek pedig elménk legmélyebb bugyraiba lettek száműzve.

//Én is köszönöm //

** A Fekete Vér Eredete I. ** // Valahol Wyoming határában //

Nem tudom mióta vezethetek, viszont az általam generált sebességgel mindenképpen gyorsabban haladok mint egy átlag sofőr, pláne, hogy a gépezet a látszat ellenére még kissé fel is volt turbózva. Na igen, ennek most köze sem volt a versenyekhez, amiken részt vettem, de a műhelyben már készült egy ideje, és pont itt volt az alkalom, hogy végre kipróbáljam. Persze nem éppen így gondoltam az első járatot, ahogy alakult, de az élet útjai kifürkészhetetlenek. A jeep remekül alkalmazkodott a terep nehézkes viszonyaihoz, de pont ez volt a cél, különben egy rakás sz*rt sem ért volna az egész, és mehetne az alkatrészek közé, vagy ócskavasnak. De azért még reménykedtem a képességeimben. Alap esetben nem biztos, hogy egészséges lenne, hogy olyan tempóval repesztek, amilyennel, de az ujjaim akaratlanul is görcsösen szorultak a kormányra. A kavics csak úgy ropogott a kerekek alatt, és porzott az út, ahogy a jeep elhaladt a már elhagyatottnak tűnő úton. Már jó pár mérföldnyire elhagytam az aszfaltozott utat, erre már azért ritkábban keveredtek turisták, a nyomvonal is csak azért látszik, mert a vadőrök azért használják még ezeket az utakat, és ki tudja, néha akad még néhány bolond, aki erre téved, valami furcsa októl vezérelve.
Én nem igazán tartozom az efféle vadbarmok közé, nem lenne olyan isten, hogy én kikeveredjek az isten háta mögé, a semmi közepébe...viszont most nyomós okom volt arra, hogy elhagyjam a biztonságot nyújtó bronxi kerületet.

A szerelőműhely csendes volt, mostanában Nick sem járt arra, és én is készültem egy újabb versenyre, ám ez gyorsulás helyett most egy motoros pálya lett volna,s közben már készült is a legújabb remekművem. Nem hiányzott a társaság már jó pár napja, ha versenyre készülök, amúgy sem igazán bírom, ha feleslegesen zargatnak minden hülyeséggel. Ilyenkor az okosabbak tudják, hogy jobb nem a közelembe jönni, mert képes vagyok oroszlán mód vetni magam akárkire, aki megzavar. Épp ugyanígy dühösen rezzentem meg, mikor meghallottam a telefon éles hangját. Nem sűrűn szokott csengeni az a vacak, épp ezért a szerelőaknában nyakig a melóban úgy voltam vele, hogy egyszer majd csak elhallgat, de jobb, ha minél előbb, különben újabb telefon végzi darabokban, igen, ez már nem az első volt, kissé hirtelen tud felszökni a cukrom, és olyankor hamarabb szedek szét bármit darabokra, de már közel sem biztos, hogy össze is rakom utána...Vártam hát, hátha abbamarad, de nem. Kitartóan csengett az a vacak, csak nem hagyja abba, csak nem hagyja abba.
-Mi a tökömet akarsz már!-horkantam fel, majd nyakig olajosan a szokásos szakadt farmeromban és ujjatlan trikómban kimásztam a járgány alól, és a telefonhoz mentem.
-Ki vagy és mi kínod van? HA jót akarsz, akkor rohadt gyorsan elmondod vagy leteszed.-mondtam, miközben igyekeztem figyelni, de az agyam már az újabb pótalkatrészek körül forgott, mikor hirtelen a csend után kikerekedtek a pupilláim, a kezemben megállt a rongy és a csavarkulcs, ami másodpercek alatt már hangosan koppant a földön.
~Ez nem lehet...~gondoltam, és még mindig nem akartam elhinni, az a hang, az a személy, aki a hanghoz tartozik. Azt hittem már réges-régen halott. Szellemek pedig nem léteznek...már pedig erre kell, hogy legyen valamilyen racionális magyarázat. A telefon már rég süket jelzést pittyogott, mire felfogtam mit is hallottam az imént. A testem mintha ólom súlyúvá vált volna, alig voltam képes megmozdulni, a kagyló is szinte csak kicsúszott a fülem és a vállam közül.
~Nem, nem ez lehetetlen, Ő nem lehet életben...hiszen láttam, hiszen Én...~tudtam, hogy képtelenség, hogy valaki ilyesmit túléljen, pláne, hogy pont Ő lenne az. Elgondolkodtam, hogy mi van, ha csak valaki szórakozik velem, de szinte azon nyomban kizártam ezt a lehetőséget, hiszen rajtunk kívül senki nem tudott a dologról. Nem tudhatott. Le kellett ülnöm a kanapéra, mert éreztem, hogy a lábaimból kiszáll minden erő. Nem tértem magamhoz. Nem tudom mennyi időbe telt, mire végre összeszedtem magam, és elindultam. Úgy pattantam kocsiba, hogy semmi más nem érdekelt. Követtem a koordinátákat, ha akartam volna se felejthettem volna el, s a végére kellett járnom, bármi áron, hogy valóban Ő tért vissza a Pokolból, vagy én bolondultam meg és már hallucinálok. Nem várhattam, ezzel a dologgal semmiképpen sem.

Más esetben a normális kulturált emberek nézelődnének, fotókat készíthetnének egy ilyen környezetben, ahol megannyi látnivaló és felfedeznivaló akad, de engem ez hidegen hagyott. Engem csak egy dolog volt, ami hajtott előre, az pedig Ő volt. Ez volt a motorja mindennek. Végül a fékre tapostam, és a jeep porfelhőt képezve állt meg. Kiszálltam, és elindultam a sziklák felé, elindultam oda, ahol minden elkezdődött, és ahol mindennek véget kellett volna, hogy érjen...

** A Fekete Vér eredete I. ** // Valahol Wyoming határában //

Nem gondoltam, hogy végül ez lesz a vége az egésznek, de már épp eleget vártam, ebben az ismert világban csak egyikünknek volt hely. De hogy miért vártam ilyen sokáig? Magam sem tudom...nem, cseppet sem féltem, viszont amit tervezek, az felér egy testvér gyilkossággal.
Furcsa, hogy az ilyen sziklás részeken olykor még a szél is mennyire meg tud állni, nem érezni az ég világon semmit. Hogy mióta ácsorgok már itt?Tulajdonképpen fogalmam sincs, úgy egy órája...de ilyenkor az ember elveszti az időérzékét is. A szirtek, a nyílt terep, ha egy egyszerű szemlélő szemével nézném, akkor minden bizonnyal megannyi csodát tudnék itt felfedezni...csoda..igen...olyan dolog, amiben nem hiszek. Pedig talán kellene, ki tudja. Hiszen valahol csoda, hogy életben vagyok, bár ez azt hiszem ha kiderül, sokaknak igencsak bökni fogja a szemét. A gondolatra ördögi mosoly kúszott az ajkamra.
Ott álltam, a fekete tincseimet olykor meg meg rebezgeti a szél, hallani, ahogy egy egy résbe befúj, de minden mozdulatlan. Még én is, ahogy a kezeimet összekulcsolom magam előtt. Nyugodt vagyok. Minden bizonnyal mérföldekkel nyugodtabb mint az, akire várok. Mert nem csupán bámészkodni jöttem ide...

~Nem gondoltam volna, hogy ennyire kicsi a világ.~gondoltam először, mikor Bronxban egy lebujban megpillantottam azt az ismerős arcot. Hosszú idő után merészkedtem vissza csak New Yorkba, hiszen miután mindenki azt hitte, hogy halott vagyok kellett egy kis idő, hogy tényleg el is higgye ezt mindenki. Tulajdonképpen én is majdnem elhittem, hogy nincs tovább, miután majdhogy nem apró darabjaiban raktak össze ismét. Hosszú hónapokba telt, mire ismét életképessé váltam, és azalatt folyamatosan tervezgettem a bosszúmat. Róla viszont semmit sem tudtam. Elárult engem, aki bárkinél fontosabb volt a számomra, de szó szerint megásta a síromat. És mintha csak a sors akarta volna, hogy akkor este ott meglássam. Innen már szabad volt az út, előttem nem voltak zárt ajtók, amit meg akartam szerezni azt megszereztem, bármi is volt a módja. Nem volt nehéz nyomon követni az üres kis életét, tudtam mit szeret, mi vonzza, csak meg kellett keresni az összekötő kapcsot és lám, szabad volt az út hozzá. Észrevétlenül figyeltem minden egyes versenyén, bár ő nem tudott róla, figyeltem miként alakul az élete, vártam a számomra legkedvezőbb pillanatot, és lám...nem is kellett olyan soká várakoznom. A szervezet, amihez tartozott szóbeszédként keringett a város legmocskosabb környékén, hozzájuk már sokkal nehezebb volt eljutni, mint gondoltam volna. És végre tudtam mit akarok. Őt, a lelkét, a sorsát, az életét....mindent el akartam venni tőle, ahogy azt ő is tette velem 2 évvel ezelőtt.
-Felismered még a hangom?-egy telefonszám, akárhogy is rejtőzködni akart, gyerekjátéknak bizonyult. A csendből a vonal végén azonnal sejtettem, hogy tudta. Alig tudott megszólalni, és ezzel csak az én malmomra hajtotta a vizet. Nem tagadom, hogy gúnyos vigyorra húzódott a szám. Elmondtam neki mikor és hová jöjjön, ha a saját szemével akar meggyőződni róla, hogy élek. Nem tudom, hogy elhitte e, de azt viszont nagyon jól tudtam, hogy ebben a kérdésben annyira érintett, hogy akármekkora is benne a kétely, úgyis el fog jönni, hogy a saját szemével meggyőződjön arról, hogy valóban én vagyok e, és hogy valóban életben. Két lépéssel előtte jártam, mindent előre megterveztem, ahogy 2 éve ő is. Már csak annyit kellett tennem, hogy eljövök és várok...

A távolban hallani lehetett, ahogy egy gépjármű közeledik, itt szinte minden visszhangot vert a sziklák között. Csak egy aprócska mosoly suhant át az arcomon, nem okozott csalódást. Vártam. Tudtam, hogy a szérumom sem fog soká tartani már, annyira még éppen, hogy fel fog ismerni, hogy tudni fogja tényleg én vagyok, és látni fogja azt is, milyen szörnyeteg válik belőle szép lassan...Akartam, hogy lássa. Hogy tudja, ez mind milyen érzés. Látni akartam az arcát, a szemét, mikor szembesül mindennel. Vártam. Hallottam az egyre közeledő lépteit. Jött, itt volt. Persze várhattam volna, hogy fegyvert is hoz, hogy hátba támad, mint ahogy azt egyszer már megtette...de valahogy éreztem, hogy nem lesz ennyire merész. Most nem.
Közeledtek a léptei, majd megállt. Hallottam, ahogy szuszogva veszi a levegőt, majd visszafogottan várakozik. Vár arra, hogy a felismerés tudatosuljon benne.
-Késtél.-szólaltam meg váratlanul, még mindig háttal neki.
-Kezdtem azt hinni, hogy el sem jössz...bár azért valld be, hogy jobban érdekelt a dolog annál, minthogy érdektelenül leszard, ugye Ann-Marie, vagy mondjam úgy inkább, hogy Moira, vagy Speed, ahogy mások ismernek?-fordultam meg lassan, és találkozott a tekintetünk.

// Valahol Wyoming határában //

A szívem szó szerint a torkomban dobogott, ahogy egyre jobban közeledtem a már így is ismerős hely felé. A fülemben éreztem az egyre gyorsuló dobogást, bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után még mindig így fel tud kavarni ez az egész helyzet. Még abban sem lehettem biztos, hogy életben van, hogy tényleg ő volt az aki telefonált, hiszen neki már rég halottnak kellene lennie. Nem tudtam mit gondoljak, és hiába igyekeztem volna nyugalmat erőltetni magamra, ez nem nagyon sikerült. Ropogott a kavicsos talaj a talpam alatt, akaratlanul is de gyorsabban szedtem a lábaim, majd ahogy a sziklákhoz értem a vér is megfagyott az ereimben. Úgy 2-3 méterre állhattam meg tőle, és a lábam azonnal gyökeret is vert. Igaz, hogy csak a hátát láttam, de az a hosszú fekete hajzuhatag, az a parfümillat....és máris emlékek ezrei jöttek elő bennem ismét, amit igyekeztem jó mélyen eltemetni magamban. Kitágult pupillákkal bámultam, és ahogy megszólalt, ahogy megfordult és megláttam az arcát, már kétség sem fért hozzá, hogy ő az.
~Mira....~nem akartam hinni a szememnek, hogy életben van, hogy itt áll előttem, ugyanúgy szívja a levegőt mint én, miközben már rég oszlásnak kellett volna indulnia valahol a föld alatt. Nem értettem, és ez minden bizonnyal az arcomra is kiült, és ezzel már eleve hátrányba kerültem vele szembe. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy ezt a hitetlenkedést és meglepettséget látja az arcomon, viszont én sosem tudtam jól leplezni mit érzek, most meg pláne nem sikerült. Remegtek a lábaim, de ezt igyekeztem nem túl feltűnően. Kellett egy kis idő, mire eljutottam arra a pontra, hogy meg tudjak szólalni.
-Te 2 éve meghaltál...halottnak kellene lenned!-ennyit bírtam kinyögni, még mindig nem fogtam fel a dolgot...

Mira olyan volt nekem régen mint a nővérem. Szoros kapocs fűzött össze minket. Most, hogy itt áll előttem, megint emlékszem mindenre. Arra a pillanatra, mikor találkoztunk, az együtt töltött időre, minden amit együtt csináltunk, aztán, ahogy miatta újra és újra bajba kerültünk, majd arra a borzalmas helyre...nem volt más választásom, ahhoz, hogy mentsem magam, nagy árat kellett fizetnem. De megtettem. Megtettem, mert akkor ez tűnt helyesnek, élni akartam, és ez mindennél erősebb volt bennem, még attól az ígérettől is, amit egyszer tettünk, hogy kiállunk egymásért, történjék bármi. Én mindezt felrúgtam, de nem volt más választásom. Nem hittem, hogy egyszer eljön az idő, hogy vezekelnem kell az akkori döntésemért. Márpedig nagyon úgy festett a dolog, hogy itt és most vége lesz. Ismertem Mirát, mindig is bosszúálló típus volt, akkor pont velem, akit testvéreként szeretett, de az elárulta őt, sőt mi több, megölette, majd pont azon nem fog bosszút állni? Nem ringattam magam tévképzetekbe, biztosra vettem, hogy nem bájcsevegni hívott most ide, itt akart végleg pontot tenni a dolgok végére. Vagy ki tudja, hiszen sosem lehet tudni, hogy mi járhat egy bomlott elme mélyén, hiszen ő ilyen szempontból mindig is különleges volt, függetlenül attól, hogy mindezek mellé még mutáns is.
-Mit akarsz tőlem, Mira?-tettem fel a keresztkérdést, bár azt hiszem nagyon is jól tudtam, mit fog válaszolni.

// Valahol Wyoming határában //


Ahogy megfordultam, csak az a sejtelmes félmosoly volt látható az arcomon, amit eszem ágában sem volt onnan letörölni. Hogy miért? Meg volt az oka.
Csak néztem Moira arcát, ahogy ott áll ledermedve, és alig hisz a szemének, nem hiszi el, hogy ennyi idő után élve, teljes nagyságban láthat engem. Ez mérhetetlen kárörömmel töltött el, de nem csak ez az, ami bennem volt, hanem a bosszúvágy, amit azóta is itt cipeltem magamban, azóta a nap óta.
-Ha látnád most magad, hogy mennyire szánalmas képet vágsz!- most már teljes testtel fel fordultam, de eszem ágában sem volt közelebb menni hozzá, vártam, hogy ugyan mit fog lépni a továbbiakban.
-Fel sem merült benned, hogy valaha még élve láthatsz, ugye? Sejtem, milyen érzés lehet...-kezdek bele, végig csak őt bámulva. Le sem veszem róla a tekintetem, ő szinte semmit nem változott ez alatt a két év alatt, viszont nekem muszáj volt, egyrészt ahogy fejlődik a képességem, és minél többször használom, annál kevésbé vagyok a régi önmagam.
Eddig semmi jelét nem mutattam érzelmeknek, egészen addig, amíg ki nem mondta a varázsszót, erre már dühösen villantak meg a szemeim, és nem is nagyon türtőztettem magam.
-Halottnak?-csattantam fel, és hangomon is érződött a bennem dúló indulat.
-Igen, elméletben már lassan több mint 2 éve hogy halott vagyok, MIATTAD!Tudod, te egyáltalán, hogy ez mit jelent? Hivatalosan megszűntem létezni azok után, hogy akkor ott magamra hagytál!Tőled nem vártam volna soha, hogy hátba támadsz, tőled, akit a testvéremként szerettelek. Te is tudod, hogy mit éltünk át együtt, hogy ha én nem vagyok, akkor te is ott rohadsz meg azon a kísérleti patkány telepen!Vagy ez már nem rémlik neked kicsi Moo?-most már nehéz volt visszafogni magam, a sebek sosem forrtak össze, és most egy pillanat alatt téptük fel őket. Viszont a fájdalom már átalakult bosszúvággyá, vágytam Ann-Marie halálát, már nem tudtam többé úgy tekinteni rá mint évekkel ezelőtt. Mélyen szívtam be a kora délutáni még így is forró levegőt. Végül úgy döntöttem, lassan mégis elindulok felé, de csak biztos távolságból, hiszen ismertem a képességeit, már hogy ne ismertem volna? Mindent tudtam róla, a múltjáról, és a jelenéről is, mivel már hosszú ideje figyeltem. Elindulok felé, és miközben beszélek hozzá lassan körbe járom őt.
-Hogy mit akarok tőled?-kérdezem, csendesen beszélek, de volt a hangomban valami vészjósló.
-Ötleted sincs Ann-Marie? Akkor segítek egy kicsit! Volt egy lány, akit gyerek kora óta egy kísérleti telepen tartottak bezárva, mígnem tiniként valahogy sikerült a képességeit használva kijutnia onnan. Ez a lány találkozott egy utcagyerekkel, összeverődtek egy társaságba, mikor kiderült, hogy nagyon is sokban hasonlítanak egymásra. Mindketten család nélkül voltak, mindketten sok borzalmat láttak, és a legszebb, hogy mindketten mutáns génekkel születtek. Ezek mind olyan kapocsként tartották össze a két lányt, amit mások nem igazán érthettek meg. És hol volt hol nem volt, a mesének ebben az esetben sem volt happy endje, ugyanis az ember nem menekülhet a múltja elől, még ha erre kifejezetten képessége is volt. És a múlt elsöprő erőkkel kísértett, és hozta a bajt a két lány nyakára...Tudod, eszem ágában sem volt visszakerülni arra a halál telepre, és ezt te is nagyon jól tudtad. Gondolom a mese vége már neked is ismerős, vagy frissítsem fel a memóriádat?-kérdeztem, és ismét megálltam vele szemben, most már alig két méter ha lehetett közöttünk.
-Ez....ez a rohadt kanyon...ismerős ugye? Mert nekem igen. Tudod, a robbanás után hónapokba telt mire felépültem, és szembesültem azzal, hogy már nem lesz ugyanolyan életem....de tudod mit? Volt időm rágódni a dolgokon, és azt hiszem a mondásban van igazság, hogy minden rosszban van valami jó. Töröltek egy olyan személyt, akit kereshettek volna, de ő már nem létezik. Tudod Moo, 2 éve én már halott ember vagyok! És fogalmad sincs, hogy ezzel mekkora lehetőséget adtál a kezembe! Igaz, kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, és megszokjam, hogy mindig más identitásom van, illetve, hogy a régi énem sutba kell dobjam, de megérte! És most itt vagyok! -tártam szét a karjaimat, de közben éreztem, hogy a szérum ereje csökken, és az eredeti arcom itt ott már kezd torzulni, jobban mondva más jellemzőket felvenni.
-Látod ezt?-mutatok az arcomra, hiszen tudom hogy neki is szemet kell, hogy már szúrjon a dolog.- Ez is mutatja, hogy már nem vagyok a régi Mia! Nem csupán sebeket szereztem, de már az arcom sem a régi, mindenem megváltozik szép lassan. Egy rohadt szérum segítségével vagyok képes arra, hogy időről időre még önmagamat láthassam a tükörben! Felfogod, hogy mit jelent ez? Hogy milyen érzés ezzel együtt élni?! ÉS ha már kérdezted, hogy mit akarok tőled...-itt elhallgattam, figyeltem az arcát, majd a düh után ördögi mosolyra húztam ajkaimat.
-Téged akarlak Moira! Elveszem az életedet, ahogy te elvetted az enyémet! Mindened az enyém lesz, a külsőd, az emlékeid, az ismerőseid...és még a hőn szeretett posztod is a Testvériségben!-láttam az arcán a meglepettséget, és tudtam, hogy hamarosan neki is el fog borulni az agya, merthogy ő sem fogja egykönnyen önszántából mindezt nekem adni. De én felkészültem. És ismertem őt, ő viszont semmit nem tudott arról, hogy időközben mivé fejlődtem.
-Sokkal többet adok a világnak, mint amit te valaha adhattál volna...mindent elveszek tőled, és meg fogsz halni! Jobb, ha ezzel már most tisztában vagy!Utolsó szó jogán, esetleg van valami mondandód?-teszem fel ártatlanságot színlelve a kérdést, de marhára nem érdekel, hogy mit fog mondani, nem igazán vagyok rá kíváncsi. Még talán azt meghallgatnám tőle, hogy miért árult el, de ez nem változtat már semmin, mert hidegen hagy, vannak terveim, és abban ő halottként szerepel.

// Valahol Wyoming határában //

Mereven álltam, és csak bámultam Miát, miközben beszélt. Igaza volt, ezt tudtam, hiszen mégis csak én voltam az, aki elárulta őt, és hagyta meghalni. De akkor ez tűnt helyesnek, hiszen az a gyilkolási vágy, ami benne dúlt, már életveszélyes volt. Olyanok voltunk mint két elveszett majd egymásra talált nővér, de mégis kénytelen voltam megtenni akkor azt a lépést. Ha biztosra tudtam volna, hogy életben marad, akkor sosem lettem volna ennyire nyugodt, mindig attól kellett volna rettegnem, hogy mikor tér vissza értem, hogy bosszút álljon. A legrosszabb rémálmom, most teljes valójában itt állt előttem, és a jelek szerint az életemet akarta. Egyik meglepettségemből estem a másikba, mikor elkezdte sorolni, hogy mindent tud az életemről. Tud a tiltott versenyekről, a szerelőműhelyről, és a Testvériségről és az ott betöltött szerepemről is.
~De mégis hogy lehet?~ nem tudtam, hogyan tudhatott meg ennyi mindent rólam úgy, hogy ez még csak fel sem tűnt. Persze mindig is remek színész volt, de úgy tűnik most már az eltűnés mesterévé is vált. Milyen meglepő.
-Mi történt veled Mia? -csúszott ki a számon, nem tudtam, hogy tényleg aggódtam érte, vagy egyszerűen csak sajnáltam őt. De a dühtől szikrázó szemeit elnézve, tök mindegy is lenne, hogy milyen indíttatásból kérdezek tőle ilyeneket.
-Engem? Az életem?- sziszegtem a fogaim közül, mikor már végre én is képes voltam felfogni szavai súlyát. El akart törölni a föld színéről, mintha soha nem is léteztem volna, úgy, ahogy azt tettem vele én.
-Akárhogy is történt a múltban, én azóta megváltoztam. Ne hidd, hogy csak úgy egyszerűen hagyni fogom, hogy mindent elvegyél tőlem. Gondolom ezért is vagyunk itt, ugye? Itt, ahol minden történt, itt akarsz befejezni mindent! Ennyire szentimentális lettél, Mia? Neeeeem....nem fogok odaadni neked semmit, harc nélkül semmiféleképp nem.- súgtam neki magabiztosan, és a szemeimből láthatta, hogy tényleg komolyan gondolom, amit mondok. Nem mondom, hogy túlképzett voltam a harc terén, a képességem is bár sokat segített, de nem éppen harcra termett képesség volt. Bár, ha az emlékeim nem csaltak, Mia is csak mások alakját tudta felvenni, ezzel meg most aligha tudna megtéveszteni. Bár ő mindig is a meglepetések embere volt, azért bizonytalan voltam, hogy 2 év alatt mégis mit tanulhatott meg, ki tudja, ennyi idő alatt azért profi gyilkológéppé is fejleszthette magát. De tudtam, hogy nem szabad, hogy lássa rajtam, hogy bizonytalan vagyok, vagy hogy félek, hiszen azzal az ő kezébe adom az előnyt. Nem akartam várni, tudtam, ha én nem, akkor majd ő fog támadni, hiszen már előre megmondta, mit tervez. Ezt az örömöt viszont nem fogom neki megadni.
Így azzal a lendülettel ökölbe szorult a kezem, és felhasználva a gyorsaságomat indultam meg felé, gyorsabban, mint azt emberi szem követni tudná. Jobb hijján maradt a pusztakezes harc, aztán meglátjuk, reménykedtem abban, hogy ennyi becsület még benne is maradt, hogy nem fog hátba támadni, hogy mondjuk előkap egy fegyvert.

// Valahol Wyoming határában //

- Ne játszd nekem itt az együtt érzőt Ann-Maire! Téged egy cseppet sem érdekel, hogy mi van vagy volt velem, különben nem tetted volna, amit tettél!- dühös voltam rá, és ez még igen enyhe kifejezés volt, arra, amit éreztem. Semmi nem okozott volna nagyobb nyugalmat, mint őt halottnak látni.
-Ó igen? Nem fogod hagyni? Nagyszerű, pont ezt vártam tőled!- vigyorodtam el gúnyosan, sejtettem, hogy nem fogja azt mondani, hogy mindent sajnál, és könyörögni sem fog.
-Azért azt hittem azt még elrebeged nekem, hogy mennyire megbántad a dolgot, hogy sajnálod, hogy akkor rosszul döntöttél, és nem tudtál aludni a bűnbánattól, hogy ha még egyszer vissza lehetne pörgetni az időt, akkor másképp csinálnád! De tudod mit? Akkor sem érdekelt volna, ha sajnálkozol vagy ha megbántad volna! Elárultál, és erre nincs bocsánat!- sziszegtem a fogaim közül, most már én is kellően dühösen. De nem veszíthettem el a fejemet, most még nem, ugyanis sokszor abba a hibába esem, hogy a gyűlölettől eltorzult gondolatokkal esek neki valakinek, és akkor igyekszem gyorsan végezni. De most nem akartam, lassan, nagyon lassan akartam megölni Mariet, hogy fájjon neki, hogy szenvedjen, ahogy én tettem, abban a pár hónapban, amíg lábadoztam a súlyos sérüléseimből.
-Akárhogy is próbálod itt nekem megjátszani a kemény lányt, ne feledd, hogy én ismerlek! Lehetsz kemény, de előttem mindig is ugyanaz a szánalmas kislány maradsz, akit folyton bántottak és megvetettek. Rajtam kívül nem volt senkid, aki valaha is egy kicsit szeretett volna!- lelkileg is terrorizálni akartam, és tudtam, hogy ennek milyen módja van, ami rá is hatással lesz. És telitalálat. Próbálta leplezni az irántam érzett gyűlöletét, amit a szavaim okoztak neki, de a szemeiben láttam, hogy nem sokáig lesz képes visszafogni magát. Feltépem a régi sebeket, ami persze nekem is fájt...egykor...ugyanis most már csak a gyűlölet és a bosszúvágy maradt meg, és talán így én jobban is jártam.
-Rendben van, akkor gyerünk! Harcolj! Próbáld megakadályozni, hogy elvegyek tőled mindent! Küzdj az életedért...bár tudnod kell, hogy úgyis hiábavaló lesz minden erőfeszítésed.- igen, nekem olyan képesség is a birtokomban volt, amiről ő még nem tudhatott. Még akkoriban kezdett kialakulni az a mutáció, és nem láthatta, hogy használtam, utána meg már halottnak hitt. Ez volt az én titkos aduászom ellene.
Csak mosolyogtam, mikor láttam, hogy támadni készül. Már vártam rá, még így is tovább húzta, mint azt gondoltam volna. Azt hittem hamarabb le akarja majd rendezni a dolgot, de egész jól végig hallgatta a kis monológomat. Ezzel bevallom meglepett, de nem gond.
Szélesebb terpeszbe helyezkedtem, hogy ha támad, ki tudjam védeni, Eszméletlen gyors tudott lenni, erre emlékeztem, és a jelek szerint nem is volt más képessége. Volt időm megfigyelni, és nem utalt más jel arra, hogy ez nem így lenne. Gyorsan vitte be az ütéseket, amit igyekeztem hárítani. Közelharc volt, ő támadott én védekeztem, hiszen sokkal gyorsabb volt mint én. Egy ütést sikeresen be is vitt, le is zsibbadt az állam. Viszont neki is el kellett távolodnia, hogy újból lendületet tudjon venni.
-Igazán gyors vagy!Gratulálok!-simítottam végig az állam, ami igencsak sajgott. - De ez ellenem igencsak kevés lesz, ugye tudod?!- igen, szándékosan dühítettem is mellé. Elértem, hogy újból támadjon. Nekem esett, esztelenül ütött, ahol csak ért, alig tudtam követni a mozgását, de tudtam, hogy az ő készletei sem kifogyhatatlanok. Próbáltam kiszámítani, hogy merre fog ütni, és mikor, illetve mikor kezd el lassulni. Jó pár ütést bekaptam, de éreztem az ütései erősségén, hogy bizony ő is kezd fáradni. A sebességét erőből és kitartásból tudta fenntartani, ami kezdett a végéhez közeledni. Viszont én sem vártam tovább. Várható volt, hogy az utolsó erejét egy minden elsöprő támadásba fogja koncentrálni, de ehhez össze kellett szednie magát. Kockáztatnom kellett nekem is. Megálltam egy helyben, és vártam, hogy támadjon.
Piszkosul brutális sebességgel lőtt ki felém, szinte nem is láttam, az utolsó pillanatban a jobb karom átalakult egy hegyes kardszerű fegyverré, és éreztem, ahogy a támadása célt talál. Üveges lett a tekintetem, a fájdalom az egész testemet átjárta. Tipikus filmes jelenet, ahogy a kettőnk teste összefonódott, és mintha az idő is megállt volna körülöttünk. Nehéz lett a tüdőm, nem éreztem szinte semmit az erősen hasító fájdalmon kívül. Láttam a szemeit, pont az enyémbe nézett, majd megpróbált még mondani valamit, de közben a vékony vörös vércsík megindult az ajka szélén.
Mondhattam volna, hogy sajnálom, de nem tudtam kimondani. Végre elégtételt vettem, amire vágytam. És nem éreztem bűntudatot, hiszen egyszer már ő is megölt. Most törlesztettem, viszont én véglegesen pontot tettem az i-re. Azért még utoljára magamhoz öleltem, majd hagytam, hogy a teste rongybabaként csússzon le a karjaim közül. A kard, amivé a kezem formáltam telibe talált, túl gyorsan támadott, hogy ki tudja kerülni, így egyenesen belerohant azzal a nagy sebességgel. A kard lassan változott vissza emberi ujjakká, melyek végei vöröslöttek a vértől. Egy ideig csak néztem a kezemet, majd megnyaltam az ujjaimat.
- A bosszú édes íze!- rúgtam oldalra Marie testét, hogy láthassam még, ahogy az utolsó lélegzeteit veszi. Szenvedett a fájdalomtól és a vérveszteségtől, viszont épp emiatt nem volt gyors lefolyású a haláltusája.
Leguggoltam mellé.
-Látod, kislány, megmondtam, hogy felesleges próbálkoznod. Már nem az vagyok, akit akkor ismertél...sokkal rosszabb lettem! Érzed már ahogy a fájdalom átjárja a tested? Ahogy lassan itt a vége? De bevallom derekasan küzdöttél, jobban támadtál, mint hittem volna, és piszkosul erős ütéseid voltak.-töröltem le én is a vért a felcsattant szám széléről.
-De nem volt elég! Most már mindened az enyém! Milyen érzés? Így meghalni, a semmi közepén, egyedül? Remek, ugye? Most már tudod, mit éreztem akkor! Felálltam végül mellőle, majd körbenéztem még utoljára a tájon, végül visszafordultam hozzá.
-Dögölj már meg végre!-kiáltottam rá, mikor még azért szaggatottan de vette a levegőt. Végül nem tudom mennyi ideig állhattam még ott, mire végül vége lett. Az enyém volt! Elvettem tőle mindent, ami eddig az övé volt. És mégsem éreztem semmit!Végül úgy döntöttem, nem temetem el, nem ért nekem még ennyit sem. A végső nyughelye a szakadék mélye volt. Még figyeltem, ahogy a test eltűnik a sziklák mélyén, miközben bennem minden teljesen üres volt. Se szánalom, se bűntudat, csak a nagy büdös semmi!
Elindultam a kocsi felé, amivel jött, majd gázt adtam, és elindultam a város felé. Terveim voltak, nem is akármilyenek, főleg így, hogy Ann-Mariet eltakarítottam végleg az útból!