Sziklás-hegység Nemzeti Park

Végre a szabadban! Jó néha elszabadulni a városból, magunk mögött hagyva a munka okozta stresszt, nem is beszélve, az én esetemben, a halott lelkek rémítő suttogása okozta plusz stresszről. Mert bizony legyen bármennyire érthetetlen is, idekint, a természetben nagyon ritkán törnek rám az efféle rohamok. Jó hatással van rám a levegő, a magány, és az, hogy nincs mit csinálni.
Ma is, bár a hálószákom nem volt a legkényelmesebb, pihentem ébredtem, kimásztam a sátorból, jeges vízben mosakodtam, majd tüzet raktam az arra kijelölt helyen, ahová a sátramat felvertem, megreggeliztem, és óriási sétára indultam. Ha találkoztam valakivel, óriási mosollyal köszöntöttem, és nem egy esetben beszélgetésbe bonyolódtam vele.
Kellemes, lassú itt az élet, csak az a gond, hogy nem bírom sokáig: bármilyen gyilkos is a városi élet, idővel, magam sem értem, miért, visszavágyom oda. De ennek még nem jött el az ideje, hála az égnek!
Épp egy szűk kis erdei ösvényen bandukoltam, kezemben egy hosszú bottal, amit földről szedtem fel, mikor valami szokatlan hang ütötte meg a fülemet. Arra gondoltam, talán egy ösvényről letért kiránduló az, ne adj isten, egy eltévedt ember, akinek jólesne egy korty víz vagy egy falat valami, így hát bevártam.
Ez egy hatalmas, szőrös kiránduló volt. Vagy inkább, ha pontosan akarok fogalmazni, helybéli.
Megfeledkezve minden használatos túlélési stratégiától, ijedtemben futásnak eredtem. Nem volt kétségem afelől, hogy a medve a nyomomba eredt.

Már fél éve táboroztunk itt Holdba-Nézővel, egy magas sziklán, ahol épp elfért a tipi, meg egy kisebb íjjászlőtér gyakorlatozáshoz. Egész szépen berendezkedtünk, megbeszéltem egy farkasfalkával, hogy hó-naponta adott húsért védjék a sziklát, naponta beszélgettem mindenféle állatokkal, főleg madarakkal, hogy mi-újság a nagyvilágban. A legjobb hírt két hete kaptam egy veréb közlegénytől, aki a tengerészgyalogságnál szolgál morzsatakarítóként, és fül-tanúja volt hogy már lemondott arról a kormány, hogy a sámánokat piszkálja. Ennek kifejezetten örültem, de nemigazán volt kedvem visszamenni a sápadt-arcú birodalomba. Mennyivel jobb itt, a Vaka Tanka ölén, ahol a sámán csak elfekszik a tipijében, és hallgatja, ahogy Holdba-Néző álmában szarvast vadászik, a madarak meleg levegő termálokat keresnek, a pockok raktároznak, a medvék turistákat kergetnek, a szarvasok... A medvék turistákat kergetnek?! Végre valami izgalom.
~Medve testvér!~
~Ne zavarj Bagoly, vadászok!~
~Ha lemondasz erről a nyeszlett sápadt arcúról, kapsz tőlem szárított lazacot...~
~Nem.~
~Konzervet?~
~Tudsz te ennél jobbat is...~
Na nem, abból különben is kevés van... Ne már... De-hát az emberélet az emberélet... Még egy sápadt-arcúnál is...
~Csokit.~
~Megegyeztünk, merre üldözzem az ipsét?~
~A Falka sziklához.~
~ Meglesz.~
Ezt hallva kivonultam a fejéből. Szerencséje van ennek a Sápadt-Arcúnak, hogy Szellem-Medvével hozta össze a sors, különben nagyon megjárta volna. Mondjuk így is megizzad amíg lefutja azt a fél mérföldet. Fölvettem a ruháim, és a tipimből kivonulva rágyújtottam egy pipára.

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Gyökereken ugrottam át, faágak elől hajoltam le, és az alacsonyabb ágak rendre véres karcolásokat vágtak a bőrömön. Már ott tartottam, hogy ez bizony nem járja, és inkább, bármilyen szégyenletes is, felrobbantom ezt a medvét, amikor egy jókora sziklát pillantottam meg. Remek! Igazán kitűnő! Bár a kötél nélküli sziklamászást még nem próbáltam, a biztosítóköteles változat kedvelt sportom volt, így hála a jószerencsének, épségben jutottam fel a szikla tetejére, ahol...
Ahol egy indián ült egy tipikus, kúp alakú sátor előtt, és nyugodtan pipázgatott. Lenéztem. Ott volt a medve. Visszanéztem. Ott meg az indián.
Ez ma egy ilyen nap.
- Hugh Hagwood vagyok. Elnézését kérem, amiért csak így betörtem, de egy medve kergetett, és nem igazán volt más választásom, mint... Felmászni ide, és sajnálom, ha kellemetlenséget okozok, szóval biztosíthatom, amint a medve kellő távolságba került, máris távozni fogok. Addig azonban, ha nem bánja, leülök.
Azzal lerogytam a földre.

A zsebemből előkotortam a direkt pipázási célra készített gyufámat, majd miután a súrlódás és a hő szellemeinek nászaként parányi lángnyelv született, azt óvatosan a szent hegyből saját kézzel bányászott, vörös kő pipavég (szép sasdísszel), sziklatóhoz hasonlatosan mélyülő részébe toltam, ahol hamarosan parázslani kezdett a Hagyományőrző táborunk féltett titka, az eredeti indián pipafű keverék. A hatása (leszámítva a füst okozta károkat) egészséges és frissítő, jobban koncentrál tőle a sámán. Már egy jó ideje elveztem a pipa ízét és néztem elmélázva egy holló röptét, amikor meghallottam hogy valaki mászik a sziklán. Úgy tűnik ideért az óvatlan turista. Ahhoz képest, hogy a medve szemmel-orral érezhetően városi, tűrhetően gyorsan mássza meg a sziklát. Igazán udvarias, még engedélyt is kér mielőtt lehuppanik. Kár, hogy a népe nem kért engedé... mindegy. Úgy illik, hogy bemutatkozzam, ha már ő megtette. Így hát a melankolikus pipázásból felállva,jellegzetes széles vigyoromat felvéve, köszöntöttem:
-Üdv, Medve által kergetett! A nevem Vidám Bagoly.
Miközben ezt mondja, oda s nézve ledob egy csokit.
-Mi újság a természeten túl? Mióta a fémeket-mozgató újra hadi-ösvényre lépett, kimaradtam. Az északi-madár ruhás harcosok az okai...
Ekkor azonban fenyegető morgással kijön a sátorból a farkasom, és egyenesen Hughra mered.
~Ki ez a Sápadtarcú? Csak azt ne mond, hogy ide is kijönnek kopogtató-cédulázni!~

Még alig fújtam ki magam, mikor a jelenés beszélni kezdett. Akkor nem csak hallucináltam. Ráadásul még értelme is van annak, amit mond, legalábbis hellyel-közzel. De vajon miért ad csokoládét a medvének? Rejtély...
Vidámnak vidám, azt látom. Nyilván nem minden nap keresi fel medve-kergette turista...
- Üdv, Vidám Bagoly. . Ami a fémeket mozgatót illeti...
Ám nem tudtam befejezni, mert ekkor egy farkas sétált ki a sátorból. Ás rám nézett. Egy farkas. Előbb megkergetett egy medve, aztán merőn rám bámult egy farkas. Megfontoltam, elájuljak-e, de nem találtam túl jó megoldás. Pedig tény, ami tény, sok mindent megoldott volna.
- Mondd csak, ez a te farkasod? Azt hiszem, nem szimpatizál velem...
Mégsem keltem fel a helyemről, részint, mert mire mozdulnék, a farkas már it is lenne, részint, mert amúgy sem volna hová futnom, legfeljebb a csokoládét majszoló medve karjai közé.
Nem hittem volna, hogy valaha is ilyesmit fogok gondolni. A nap kezdett határozottan szürreálisba fordulni.

Ezek a Sápadt Arcúak, mindig a tulajdonjogon akadnak fenn, írtó fontosnak tartják, hogy mi kilyé, csakhogy aztán elvegyék tőle... Mint az örökös indián határ...
~Könyörgöm ne kezd újra! Inkább mond meg, sápadt Sápadtarcú miféle szellem?~
~Vendégféle.~
~Akkor jó, világosítsd fel hogy nem vagyok a farkasod hanem a társad!.~
-Medvék elől futó, ő itt Holdba Néző, és senkié sem. Ő a totemem. Ért minden hangot.
Ekkorra már Holdba-néző el is veszti az érdeklődését a társalgás iránt és visszamegy csokit lopni...
-De lépjünk rá a történetek ösvényére! Mi változott az elorzott földeken fél nagynap óta?
Kajánul figyelem az esetleges értetlenkedés jeleit.

Bólogattam, mintha érteném, amit mond. Hobbiból, mondhatni, puszta érdeklődésből tanulmányoztam az indián kultúrát még az egyetemen, de nem sok minden maradt meg bennem a témáról. A totemmel még tisztában voltam, és hát, mivel vendéglátóm állította, hogy minden szavunkat érti, egy biccentést és egy köszönést is megeresztettem felé, miközben igyekeztem nem nagyon furán érezni magam.
- Üdvözöllek, Holdba Néző!
Aztán már rohant is tova a beszélgetés, és nekem fel kellett vennem a ritmust...
- Igen, lépjünk arra az ösvényre... Attól tartok, a nagynap kifejezés jelentése nem teljesen tiszta előttem. Talán az évet jelöli?
Tényleg, mi is történt mostanában? Alig figyelek a hírekre, hiába csak a halottakkal foglalkozom, azért az orvos, az orvos, és abból mindenhol kevés van...

-A nagy napban egy tél van.
Mondtam azzal a hagsúlyal mint aki ezzel mindent megmagyarázott.
- Tehát a gyógyítók magaslatra vivő ösvényét járod. Nehéz út.
Bólogatok megértőn miközben próbálok nem felröhögni hangosan, hogy én, a tizenhat éves sámán, faggatok egy orvosi diplomával bíró fazont.
-Úgy mondta egy veréb, hogy a Sápadtarcú törzsfők tanácsa akik a nagy fehér kősátorban laknak, nem lépnek már többet hadi-ösvényre a sámánokkal. Jól beszélt?
Közben végigmérem Hughot, úgy tűnik szerzett pár csúf karmolást a kis tréfám mellékhatásaként. Így hát miközben beszélek, oldalamon függő kis övtáskámban leások a több-réteg pipafű alatti növényekhez, abból kiválasztok párat ami hat az ilyen felszíni sérülésekre, és elkezdem őket a kezemben összemorzsolni.

Eltartott egy percig, míg dekódoltam az indián megmentőm szavait, de azért azt hiszem, meglehetősen ügyesen oldottam meg a feladatot.
- Értem. Nos, azóta én nem hallottam, hogy bármit is tett volna, igazság szerint. A legutolsó nagy támadása óta azzal a híddal eléggé lapít, amennyire én tudom.
A másik kérdésre már nehezebb volt felelni. Nem azért, mert nem értettem a kérdést, bár az is közrejátszott, de főleg az volt a gond, hogy nem tudtam, vajon az a veréb igazat csiripelt-e.
- Nos... Ez kényes kérdés. A kormánynak az a hivatalos álláspontja, hogy hanyagolják a hadi ösvényt. De nem hivatalosan... Vannak bizonyos szervezetek. Nem tudom, mennyire aktívak, de abban biztos vagyok, hogy léteznek. De például New York-ban, ahonnan én jövök, az egész rendőrség mutánsellenes. Nem is beszélve az utca emberéről, akiből nem lehet parancsszóra kiirtani a gyűlöletet...
Igyekeztem nem elmerülni a mutánsok kényes ügyeiben, mert észrevettem, hogy ez az utóbbi időben valóságos vesszőparipámmá vált.

-Gyógyfű!
Emeltem fel a most már kenhető gyógyírtól lucskos kezeimet.
- Segít a medvefutás nyomain. Megengeded?
Ha igent mond akkor a sebekre kenés közben beszélek, ha nemet akkor kissé sértődötten az arcomra kenem, és aközben.
-A legtöbb sápadt arcú szavával, mindig könnyen játszik a szél. Te a becsületes ösvényen járónak tűnsz. Én ismerek egy kősátort, ahol az ifjú sámánok biztonságban tanulhatnak. Hatoltál róla?
Ha megengedte hogy bekenjem, akkor enyhe csípést érezhet, és utána a gyógyszer eltünteti a seb minden fájdalmát.
-Amire lekopik, begyógyul. Ne gázolj patakba!

Mint orvos, tudtam, hogy a természetben rengeteg-féle gyógyszer található, némelyik hatásosabb is, mint az, amit az ember a patikában vesz. Azért mégis gyanakodva vizsgáltam kissé az indián által felajánlott orvosságot, de bólintottam. Végül is, ha ilyen magabiztosan ajánlja, biztosan ért is hozzá, gondoltam.
Miközben az apró sebeket, karcolásokat kente be, én a szavaira figyeltem. A Xavier Intézetre gondolhat? Na igen... Jó dolog, hogy létezik, mindazonáltal...
Gondolataimnak hangot is adtam.
- Igen, ismerem a helyet, ha csak hallomásból is. Megmondom őszintén, nem vagyok biztos benne, hogy helyes, amit az ottani ifjoncoknak tanítanak. Mutánsok volnánk, vagy ahogy te nevezed, sámánok. És a múltban túl sokszor támadtak ránk az emberek ahhoz, hogy csak úgy megbocsássunk. Nem azt mondom, hogy jogunk lenne uralkodni, vagy ilyesmi, de hiszek benne, hogy a mutánsok a törzsfejlődés következő lépcsőfoka. Mi vagyunk a jövő, és az egyszerű emberek félnek tőlünk és sokszor üldöznek minket emiatt. És ez helytelen. Talán... Nem tudom. Talán vissza kéne vágnunk nekik, ahogy Magneto tette. Persze nem olyan eszetlenül, pusztítva, mint ő, de... Nem tudom. Te mit gondolsz?
Bármit is kent rám, az némi csípős érzet után valóban enyhítette a karcolások és apró sebek fájdalmát.
- Köszönöm, Vidám Bagoly. A gyógyfüvek bölcs ismerője vagy.

Elgondolkodva hallgatom végig a mondandóját. Belesik abba a hibába, aminek gödrében amúgy is elegen vannak. Túlbonyolít. A mai ember szeret sokat beszélni, bonyolítani a bonyolítást az egyszerűből pedig bonyolultat csinálni.
Mindenesetre végig hallgatom és közben egy kannával leöntve a kezem, mosakodom. A víz jéghideg, de így szeretem. Nem kell nekem a mindenféle hőmérséklet, elég az amit a természet ad. A Véleménye érdekes, de bizonytalan. A sámán legyen biztos a véleményében. Mint én meg az egyszerű igazságaim:
-A sámánok olyan ösvényeken járnak amit az ember nem ért. Ez mindig is így volt és eztán is így lesz. Vannak olyan korok mikor az ember félni kezd és hadi-ösvényre lép. Mindig is voltak.
~Kivéve nálunk.~
-Ez most egy ilyen kor.
Vonom meg a vállam.
-Csak pimasz ugró szellemből Bölényt csináltak. Én védekezek az ellen aki velem hadi-ösvényre lép, és ha győzök megskalpolom. De legyen ember, vagy sámán, ha békés, én nem lépek vele hadi-ösvényre. Ennyire egyszerű.
A második állításán egy ideig gondolkodnom kell.
- Hadi-ösvényen vész aki hadi ösvényre lép.

- Talán igazad van - mondtam tétován - Talán nem faji kérdésként kéne ezt kezelni.
Fiatalnak tűnt az indián, de ettől még bölcsnek. Megfontolandó, amit mond. Csakhogy nem gondolkodhat mindig így. Mert néha az embernek túl kell néznie önmagán, tovább kell látnia azon, mi a jó neki. Esetenként egészen messzire kell pillantani, hogy meglássuk, mi helyes és mi nem az.
- Igazad van, Vidám Bagoly. Bölcse vagy te a népednek -milyen ragadós ez a beszédmodor... - De válaszolj meg egy kérdést nekem. Ha az erdőben sétálsz, és azt látod, hogy három ember és három sámán folytat véres harcot, és egyedül te döntheted el, melyik lesz a győztes, te kinek az oldalára állnál? Ha mondjuk tudnád, hogy azok az emberek félelemből a sámánokra támadtak?

Elgondolkodtató amit mond de rövid úton megkapja rá a választ:
-Ha az emberek csupán félelemből léptek Hadi-ösvényre, akkor a sámán jól jár. Nem marad társ nélkül a harcban. De miután letértünk a harci ösvényről, nem fogok dühből újra harci ösvényre lépni az emberek ellen. Egyszerűen segítettem egy lényen, aki a segítségemre szorult, nem azért léptem mellé a hadi-ösvényére mert sámán.
Teljesen magabiztosan mondtam, hiszen a düh és a bosszú megöli az embert. Egyedül a vidámság és a boldogság élteti. Sajnálnám persze az embereket, de így jár mindaz ki ártatlanra támad, a lelkiismeretem pedig olyan tiszta lenne mint az ő skalpjaik a tipimben.

Kicsit elfintorodtam. Nem tudtam teljesen magamévá tenni Vidám Bagoly elképzeléseit erről a témáról, de veszekedésig sem akartam vinni a dolgot.
- Megértem. Sajnos nem értünk egyet, de hiszek benne, vagy legalábbis remélem, hogy a te nézeteid fognak majd érvényesülni. Csak nehéz ez a dolog, Vidám Bagoly. Nagyon nehéz. Próbálok mindig a helyes úton járni, de honnan tudom, mi a helyes?
Helyes-e minden áron megvédeni egy üldözött mutánst? Helyes -e ölni azért, amiben hiszünk? Az helyes, minket, mutánsok mint a társadalom kitaszítottjait kezelnek mind a mai napig? Még a közvetlen kollégáim az osztályon sem tudják, hogy mi vagyok, mert félek a lenézésüktől. Ez egészen biztosan nem helyes, igaz?
Mélyet sóhajtottam.
- Vidám Bagoly, az élet nem egyszerű, azt hiszem.

Elkomolyodva hallgatja végig Hugh panaszát, majd hátranyúl a susogós bőrkabátjának hátsórészéhez és előhúz egy ősi ninja tőrt.
-Egyszer összefutottak az ösvényeim, egy nagy törzsfővel aki a Biztonságos Kősátor törzsének harcosa. Őtőle kaptam.
Emelem szemmagasságba.
-Ő nagy harcos. Sok skalp díszítené a tipijét. Ezt mondta:"Aki ostobán cselekszik és megüti anyját mert tudatlan, s fel nem ismeri, annak kezét megfogva s elmagyarázva mit is tett újra bevezethetjük a hajlék fedele alá, s erősebb lesz vele a család. Az, aki gyáva, s megüti szülőjét, nem hallgat ránk majd, de ha félelmet sodrunk a szívébe, visszajön majd velünk a hajlék tetője alá, de nem lesz több vele a család, mert nincs gerince annak. Az aki gonosz, igazán gonosz, s megüti anyját, hiába szólsz annak, hiába kérleled s fenyegeted, vissza nem tér az tetőd alá. Ha nem veszed a vérét, meg is öli anyját, neki csak halálával lesz erősebb a család. A bölcsesség ahhoz kell, hogy tudd: vissza tudod-e vezetni, vagy érdemes-e visszavezetni a kunyhó tetője alá." Bár ő más ösvényeken jár, s szavai is másképp folynak mint az Indiánoké, de nagy igazságot mondott.
Ezzel elteszem a tőrt.

Egy pár percig hallgattam és emésztgettem a szavait. Volt abban igazság, amit mondott. Bárkivel is találkozott, bölcs ember lehetett.
Felálltam. Úgy gondoltam, ideje tovább mennem. De valami még fúrta az oldalamat.
- Mond, Vidám Bagoly... Miféle sámán vagy te? Mert én tüzet tudok támasztani, robbanást hozni az ellenségeim fejére. De azt nem tudom, te mire vagy képes.
Legtöbbször titkolom, hogy kiféle, miféle vagyok, de ha egy természetben élő, igaz szívű indiánnak, aki menedéket adott vész idején, nem mondhatom el, akkor nagyon rossz világban élek. És nekem eszem ágában sem volt rossz világban élni.

Érdeklődve hallgatta végig Hugh magyarázatát a képességről, de egy kissé szemtelenségének éreztem, hogy ilyen egyszerűen módon rákérdez a képességemre. De hát ő is elmondta a sajátját és nem akartam viszont sérteni azzal, hogy visszautasítom, így hát következőképp szóltam:
-Én egyszerűen sámán vagyok, a természet vadcsapásain járok, a szellem ösvényein botladozok...
~Így is épp eleget mondtam. A medve elment, az út szabad, ha akar mehet.~
~Hát akarjon is.~
~Holdbanéző, ne légy udvariatlan...~
~Gondolni azért csak szabad nem?~

Összeráncoltam a szemöldökömet. Lehet, hogy nem is mutáns, csak egy holdkóros? Aligha, elvégre rögtön Magnetora kérdezett rá, és úgy tűónt, mintha valami telepátia folytán a farkassal is kapcsolatban állna. De talán tévedek. Persze, sehol sincs az megírva, hogy csak egy mutáns lehet igaz ember...
Egy darabig némileg szerencsétlenül álldogáltam ott, aztán felsóhajtottam.
- Mindenesetre nagyon örültem a találkozásnak, sámán. És köszönöm a segítséget.
Azzal elindultam a szikla széle felé, olyan helyet keresve, ahogy könnyen lemászhatok.

-Vaka Tanka kerítsen eléd kövér bölényt, Medvék elől futó!
Félrebillentett fejjel figyeltem az ügyködését, ahogy lefele igyekszik. Holdbanéző magában kuncogott, én azonban komoly maradtam, a beszédmodora valahogy azt sejtette, nem a szívleli a nagy kősátor népét...
~Barátom ellensége?~
~Áh, hagyd ha így folytatja magától is lecsúszik....~
~Meggyűlhet még vele a bajunk...~
~Vele?!~
~Lehet, hogy igazad van de...~
Már gondolati hangot se mertem adni annak a furcsa ténynek, hogy úgy éreztem veszélyes a srác...

//Köszönöm a játékot, vigyázz meg ne csússz! //

Végül találtam egy helyet, ami jónak tűnt. Mielőtt még elkezdtem volna lefelé mászni, visszafordultam Vidám Bagoly felé.
- Ahogy eléd is, bölcs sámán - búcsúztam mosolyogva.
Elkezdtem lefelé mászni. Nem volt könnyű, mert egyrészt arra is figyelnem kellett, hogy ne essek le, másrészt pedig folyton lefelé tekintgettem, hogy nincs-e valamerre errefelé az a medve.
Az már biztos, hogy a nyaralás hangulatát megölte a medve. És ami azt illeti, kis híján engem is. Szóval most szépen sátrat bontok, és irány a nagyváros. Egy ideig nem megyek erdő közelébe, az egyszer biztos...

//Én is köszönöm, igyekszem nem összetörni magam//

A csapda készen állt. Ha egy akármilyen öntelt alak lettem volna, azt mondtam volna, hogy fantasztikusak vagyunk, főleg én, úgyhogy igazán nincs mi miatt aggódni. De nem voltam az, még mindig Aya Caine voltam, úgyhogy nemes egyszerűséggel jelenthettem ki, hogy...
-Még ennyire zseniálisan tökéletesen tervet nem hajtottak végre soha. Se hiba, se gikszer, én egy istencsászár vagyok! Na jó, Mike, te is egész jó vagy, nélküled tuti nem lett volna erőm végig ilyen páratlanul frankónak lennem. Simán lezúzzuk a kiscicát. Te meg, Logan, kussolj, és próbálj élethű fogoly lenni. Mivel az én foglyom vagy, a hitelesség kedvéért össze is csinálhatnád magad.
Egy hete készítettük elő a tervet, amit ugyan Logan talált ki, de garantálom, hogy az utókor úgy fog emlékezni, hogy én voltam az. Először is biztosítani kellett, hogy Kardfog értesül öccse elrablásáról, és azt is megtudja, hogy hova kell mennie, ha esetleg nem akarná annyiban hagyni. Ez nem volt túl nehéz, ismertem a megfelelő embereket, akiknek csak a szavát kellett vennem, hogy maradjon kettőnk között, és máris a fél világ tudott mindenről, de természetesen számíthattunk rá, hogy csak egy valakit fog érdekelni.
Mike feladata volt, hogy a rendőrségen elintézze, hogy ne köpjenek a levesünkbe. Se járőrök, se fülesek, hirtelen a Sziklás-hegység Nemzeti Park lett a legbiztonságosabb hely az egész világon, amiért egy rendőrnek sem kellett, hogy fájjon a feje. Ugyan néhány hacker ismerősöm ebben be tudott volna segíteni neki, de gyanítottam, hogy ilyesfajta törvénysértést nem nézne jó szemmel, úgyhogy inkább önállóan, és hogy úgy mondjam ,,természetesebben" motiváltam a jó munkára.
A hely, amire a választás esett egy félreeső, csendesebb területen volt. Nem volt könnyű rátalálni, már benőtte a gyom, sőt a bejáratot néhány öreg fa kiálló gyökerei, és egyéb növényzet is eltakarta. Valaha medve barlang lehetett, de már rég üresen állt. Jó mély volt, a kinti meleggel ellentétben, mire teljesen beértünk már kifejezetten hideg volt. A magunkkal hozott lámpák körben megvilágították a sziklás, nyirkos mélyedést, ami elég mély volt ahhoz, hogy kicsi legyen a valószínűsége annak, hogy odakint bármit is meghalljanak, bár egyébként sem volt valószínű, hogy bárki is arra tévedne. Erről gondoskodott az a néhány tábla, amiket a közelben tettem ki, miszerint ,,Mobiltelefon használata tilos!". Furcsa, de ez még a ,,Fizetős parkolók!" táblánál is hatásosabbnak szokott bizonyulni.
Logan az egyik sziklához volt láncolva, amit előtte előzékenyen átlyukasztott nekünk a karmaival, hogy könnyebben áthurkoljuk a béklyóit. Persze tudtuk, hogy Kardfog nem fog sokáig bedőlni ennek, de addigra már itt lesz, és ez volt a lényeg. Felkészültünk, fel is voltunk fegyverezve. Nálam ott lapult a méreg a kívülről változatlan, és ugyanúgy működő, de belülről kissé átalakított pisztolyomban. A töltényhüvelyek vékonyabbak voltak az átlagosnál, csak annyit bírtak ki, amíg a kilövést követően az ellenség testébe fúródnak, ott darabjaira hullottak szét, és pont ez volt a lényeg, mert a csodás szer ott lapult a töltényekbe adagolva. A biztonság kedvéért pedig feltöltöttem egy injekciós tűt valami olcsó üdítőitallal, aminek hasonló színe és állaga volt (nem is tudtak volna annyit fizetni, hogy igyak belőle). Gondoltam, még jól jöhet egy hamisítvány.
-Figyeljétek csak - emeltem fel a kezemet. - Hallottam valamit. Máris megérkezett volna?

Aya teljesen fel volt dobva, na persze én is és ebben közrejátszott az előző éjszaka is, de most nem ez volt a fő ok, hanem, hogy eljött a várva várt pillanat, a terv összeállt és most, hogy már a megfelelő helyszín is kiválasztásra került eljöhetett a leszámolás édes pillanata.
A bosszú, mely ott fortyogott elnyomva bennünk, most majd felszabadultan kitörhet és végre megtisztulva élhetjük a mindennapi életünket, Aya ritkíthatja a bűnelkövetők világát – persze szigorúan a tudtom nélkül – én meg végre behozhatom a fél éves lemaradásomat és nem kell hallgatnom a napi lecseszéseket a kapitány részéről. Logan, ha morcosan és kelletlenül, de végül is velünk tartott, így már azért eléggé hatásos volt a csapatunk, de a legfőbb ütőkártyánk ott lapult Aya pisztolyának tárjában, amin valószínűleg az egész tervünk állt vagy bukott.
Az elterelésre meg ott volt az álfecskendő. Szóval nagyon felkészültek voltunk, már csak a főszereplő hiányzott a színpadról.
- Igazán nagyszerű munkát végeztél édesem, és nem kétséges, hogy az oroszlánrész a tiéd, ezért te vághatsz le esőként valamit Kardfogról. – cirógattam meg a kézben tartott pisztolyommal Aya lelkesen kipirult arcát.
Remélhetőleg Logan elrablásának híre, a megfelelő csatornák megmozgatásával eljutott Victorhoz, és már csak azért is eljön, hogy láthassa mire megyünk vele, vagy, hogy milyen csapdába akarjuk csalni, de a lényeg, hogy eljön.
A kollégák pedig most éppen valami nagyon izgalmas fülest kapnak, hogy ki akarják rabolni New York központi bankját, így minden élő ember most ott toporog a környéken, és ide, az isten háta mögé, még csak egy kóbor parkőr sem teszi a lábát.
A barlang tökéletes hely volt a kis akciónkhoz, a lámpák fénye kísértetiesen világította meg a falhoz láncolt és egyfolytában minket méregető, rosszkedvű Rozsomákot.
- Lassan itt az idő! – bólintottam az órámra nézve, és a barlang szája felé indultam, hogy körbenézzek, természetesen teljesen gyanútlanul. Persze benne volt a pakliban, hogy megsérülünk, de hát az, hogy ma megölhessük, mindent megért.

~Victor, az ég áldjon meg, gyere már ide, tépd ki az egyik lábam, és verj vele fejbe annyiszor, hogy utána egy hétig aludjak, a következő hónapban pedig dodó kacsának képzeljem magam, bármit, csak ne kelljen néznem ezt az idegesítő duót! Komolyan mondom, szimpatikusabbak voltak, amíg csak embergyűlölő bosszúszomjas pszichopaták voltak, de amióta egymásba szerettek....blöeeee....~
Ilyen, és ehhez hasonló kedves gondolatok kergették egymást a fejében, ahogy láncainak feszülve várakozott, hogy végre eltegyék láb alól a bátyját, és aztán ne kelljen látnia egyik jómadarat sem soha többé. Legszívesebben megkérné Aya-t, hogy inkább belé eressze azt a tárat, mert már nagyon unja bámulni ezt a romantikus tragikomédiát, de tart tőle, hogy ezt hallva a vöröske rá jellemzően inkább fellökné Mike-ot, és a hátának dőlve folytatnák tovább...
-Gondolom, egyikőtöknek sem jutott eszébe, hogy hozhatna magával pár üveg sört, igaz? - Kérdi lemondón, majd arcát előre dönti, amennyire csak nyaka, és a láncok engedik - mennyei.
A legrosszabb az egészben, hogy ez ráadásul az ő terve, így még csak nem is hibáztathat érte senkit, hogy ilyen helyzetbe került. Szó sincs róla, hogy ez megakadályozná benne persze, de akkor is...