Yellowstone Nemzeti Park

/Ishan és Sarah részére szeretettel. (:/

Szépen zötyögünk felfelé a hegyoldalon. Lehet, hogy a többiek szerint kicsit túllőttem a célon, de szerintem ilyen terepre kell a Hilux. És biztonsági dolgokban én vagyok a főnök, ezt előre megmondtam. Mostanában szeretek főnökösködni, de hát én értek hozzá, na!
Tűzpiros járgányunk csak úgy falja maga alatt a havat. Azt mondta a haver, hogy vihetem, csak vigyázzak rá. Nem is értettem, minek kellett ezt külön kiemelni. Nem kaszkadőrködni megyünk, hanem sportolni. Ilyenkor nem kell semmit összetörni.
Kicsit ráz már ez az ösvény idefent, és néha kicsit hirtelen kell kanyarodni egy-egy szikla vagy fatörzs miatt, de eddig senki nem panaszkodott.
- Minden rendben? Szóljatok, ha meg kell állni pisilni! Jim seggberúg, ha valaki az ő kocsijában csinálja össze magát! - teszem hozzá nevetve.
Még egy kis zötykölődésbe belekerül, mire végre sikerül felkapaszkodnunk a fennsíkra, elégedetten morran egyet alattunk a gépállat. Vízszintesben már nyugodtan duruzsol tovább.
- Most kifújhatja magát a kicsike így hegymászás után - jegyzem meg mosolyogva, és egyik kezemmel megpaskolom a kormány peremét.
Továbbra is fák szegélyezik az utat, de hamar elérünk a kis rönkökből épített erdei viskóhoz. Rálépek a gázpedálra, és egy havon fékezős manőverrel gyors hátraarcot intézek az autóval, minek végére a plató kerül a ház felé. Leállítom az autót.
- Megérkeztünk! Pakoljunk be a házba!
Ezzel a lendülettel kipattanok a kocsiból, és a jármű hátuljához sétálok.

Már jó ideje zötykölődtünk felfelé ezen a hegyi terepen és már nagyon élveztem volna egy kis laza, sík terepet. Nem is tudom milyen megfontolásból vágtam bele ebbe a túrába, talán csak ezért mert már hiányzott valami izgalom a napi tanulás után. Most, hogy Adam megint elutazott pár napra, még a Harci Teremben sem tudtam levezetni a felgyülemlett energiámat és mostanában még megülni és elrabolni sem akart senki.
Így hát most itt ülök és már nagyon vágyom rá, hogy kiszállva kiegyengessem elzsibbadt tagjaimat. Hiába kapaszkodok erősen, a kocsi ide-oda dülöngélése és a hirtelen irányváltások igen csak fárasztóvá tették az utat.
- Nekem minden okés, csak már érjünk oda mielőbb. – hárítom el Colin egészségügyi sétára tett javaslatát.
Még egy kis erőlködés végül és már fel is értünk a laposabb résre, ahol megkönnyebbülve szakadtam el a kapaszkodótól.
meg kell mondani, hogy azért megérte kicsit gyötrődni, hiszen a táj csodaszép és a fákkal szegélyezett út az uticélunk végén ránk váró faházig is nagyon látványos. Ritkán van rá alkalom, hogy az ember kiszabaduljon a betondzsungelből.
Colin végül egy bravúros befarolással megáll a házikó előtt és kipattan. Példáját én is követem és nagyot szippantok a friss és oxigéndús levegőből.
Majd megkeresem a csomagjaimat és várok, hogy Colin kinyissa a házat.

Ránézek a tanártársamra, és rosszallón megcsóválom a fejem. Nem tetszik, amit csinál, és ezt szóvá is teszem.
- Ugye tudod, hogy ez kinyír? És ami még rosszabb, lerontja a teljesítőképességedet! Mondjuk nekem mindegy, úgyis lemaradnál a lejtőn, ha versenyzünk.
Közben odaérek, és vállon veregetem. Az ő dolga, de azért nem szeretem, ha valaki a környezetemben árt magának.
Amíg Ishan bagózik, én kinyitom a ház ajtaját, majd kinyitom a plató ponyváját. Odabent akad bőven sportszer, sátor, tartalék kerék, egészségügyi csomag. Én csak az élelmiszeres és a ruhás hátizsákokat szedem ki. Egyik kajás jut Ishan-nak, a másik nekem. Ezek nehezebbek a konzervek miatt.
- Ishan, ezt segíts majd behozni, ha befejezted a füstölgést!
Nem beszólásnak szánom, csak amolyan szava járásom ez a bagózásra. A ruhás zsákot Sarah kezébe adom, majd a házba lépve saját csomagomat már le is támasztom az előszobával szomszédos helyiségben.

Tulajdonképpen az előszoba a nappali is egyben. Egy külön zárható szoba a háló, másik irányban pedig a konyha található. Ez amolyan mindenes, mivel itt van a mosógép is. A hálóból nyílik a fürdő, ami egy kis helyiség egy nagy dézsával, illetve egy tárolóval, ami össze van kötve a nappali és a háló kályhájával is. Így meg van oldva a vízmelegítés.
- Van még egy padlás is - teszem hozzá idegenvezetésem végére érve -, ahol szerintem J.I. Joe-tól a második világháborús német katonáig minden van. Na, szerintem hozzunk be fát, és együnk! Addig kitaláljuk, hogy gyalogtúrázunk, vagy megyünk egyből a lejtőre. Hoztam mindegyikőtöknek páros és snowboard léceket is, bármelyikhez lenne kedvetek. A szemetet egyébként majd a ház melletti, kábé ekkora - mutatok a mellkasom magasságában - konténerbe kell...
Ekkor nagy csörömpölés hallatszik, és nekem rossz érzésem támad. Arcom elkomorodik, majd dühösen felkiáltok.
- Hééé!
Ezzel a lendülettel ki is futok, odakint pedig már hátrál is az a kedves grizzly, aki épp most döntötte fel a kukát.
- SHAROOOON! Te zsémbes némber, hogy a vihar vigyen el!
Kezeimmel fenyegetőn hadonászok felé. Már jó öt méterre megközelítem, mire végre komolyan vesz, és meghátrál. Sértődötten becammog a fák közé.
- Hahh! Még szerencse, hogy üres volt...
Felállítom a fémtárolót, és szúrós szemekkel nézek a még mindig a fák közül leskelődő medveasszonyságra. Lépek egyet mérgesen előrre, mire wooke morranásra emlékeztető gurgulázással, duzzogva távozik.

Míg a két tanár a bagózás káros, vagy nem káros hatásairól társalog, addig én igyekszem körbe nézni és lepakolni a motyómat.
A nehéz cuccokat Colin úgy is magának és Ishan-nak tartogatja, úgy, hogy nem nagyon kell megerőltetnem magam.
Mikor Colin a kinyitja a házat én is caplatok utána és kíváncsian várom, hogy vajon milyen körülmények között fogunk elszállásolva lenni. Előszoba, nappali, fürdő, hálószoba és konyha. Hát van minden, ami kell! Igaz nem a Holton, de hát nem is azért jöttünk, hogy egész nap a kényelmes ágyikóban heverésszünk, hanem, hogy a testünket edzzük egy kicsit, ezen a vadregényes tájon.
Colin, még felhomályosít a felettünk lévő helyiség állapotáról, ahová ezek szerint nem fogunk felmenni, aztán evést javasol. Na most persze ehhez itt fa és tűz is szükségeltetik.
Azt hiszem a fahordást valamelyik fiúra hagyom, de annak örülök, hogy sílécből aztán van választék, habár a snowboardot még sosem próbáltam.
Épp a szemét elhelyezés rejtelmeiről kapunk infókat, mikor valami éktelen zörgés támad odakinn és Colin eléggé feldúlt arccal iramodik meg kifelé, én meg utána.
Aztán rémülten torpanok meg a ház sarkánál, ahonnan pont egy szép termetes grizzlyvel találom szembe magam.
Colinon nem látszik, hogy különösen megrémült volna, hogy puszta kézzel áll szembe egy ekkora és igen veszélyes jószággal, hanem inkább felettébb dühösnek látszott és a nevén szólítva a kisebb hegynyi állatot sikeresen el is zavarja, miközben a helyére állítja a szemetest.
- Csak ennyi? Szerencse, hogy üres volt? Hiszen meg is ehetett volna minket? – nézek szörnyülködve még mindig a hely felé, ahol a medve távozott. – Puskát hoztunk?

Furcsán nézek a többiekre, amikor elkezdenek aggodalmaskodni. Először meglepve nézek felváltva rájuk, majd ugyanolyan fejforgatással hirtelen nevetni kezdek.
- Puskát? Ide? Hát figyi, skacok, a grizzly gyáva állat. Hangosan rákiabálsz, vagy megdobálod konzervvel, akkor elmegy. Inkább eszik gyökereket meg dögöket, csak ne szorítsd sarokba, és ne mutasd gyengének magad! De puskára nem lesz szükségünk.
Felállítom a kukát, és visszateszem a ház mellé. Közben a nevetés megnyugtatott a korábbi mérgemből. Már nem dühöngök a medve miatt, pedig az előbb azért már pirult az arcom kiabálás közben, éreztem.
- Sarah, te érintéssel földre küldesz egy elefántot is, nem? Ihsan meg egy mérges Micimackót is megnyugtatna. Sharon meg egy nagy darab nyuszi. Szoktunk néha kaját adni neki, ha jól viselkedik. Most rossz nagylány volt, úgyhogy bünti.
Ezzel le is tudom a témát, és befejezem bent az előkészületeket. Befűtök az előszoba kályhájába, mivel annak van nagyobb sík teteje, amin főzni is lehet. Közben előszedek pár konzervet is.
- Szóval mi legyen? Kaja után gyalogtúra, sziklamászás, vagy csússzunk egyet?

Hát azért tudnék vitatkozni Colinnal, hogy milyen gyáva állat egy medve, de hát ő ismeri jobban a környéket, így feleslegesnek tartom, de azért elhúzom a szám nem tetszésem jeléül.
- Azért akármilyen a képességem, nem hiszem, hogy egy szép nagy medve ellen szeretném kipróbálni, és az sem egy utolsó szempont, hogy ahhoz mennyire kéne közel kerülnöm hozzá.
- - Sharon!Phűű! Micsoda név egy nagy melák grizzlynek! – füstölgök még mindig az ijedtség miatt, de azért már valamivel nyugodtabban követem vissza a fiút a házba.
Nem soká, hogy fa is került elég a kályhába, már vidáman pattog a tűz, és kellemes meleg kezd terjengeni, aztán már kellemes illatok is, ahogy előkerülnek a konzervek.
- Talán először jó lenne körbenézni a környéken, hogy felmérjük a lehetőségeket, aztán majd jöhet a többi, már ha engem kérdeztek – válaszolok Colin kérdésére elsőnek. – Tehát én a gyalogtúrára szavazok.

Kajakészítés közben még elnosztalgiázok egy kicsit Sharonnal kapcsolatos emlékeim között. Ez mosolygásra késztet.
~ Emlékszem, mikor még alig volt száz kiló körül. Már akkor is minden kukába beleütötte az orrát...
Kis híján sikerül magam megvágni a konzervvel figyelmetlenségemben, alig egy millivel az ujjam mellett siklik el az a vacak alumíniumfedél. Fel is teszem a kályhára, hogy melegedjen.
- Jó kis chilis bab, hmm! Remélem, senki se vegetáriánus, és a babra se vagytok allergiásak! - mondom a többiek felé fordulva, még mindig mosolyogva.
Egy kicsit csalódott vagyok, amiért nem mehetünk egyből valami jó kis pörgős programra, de ez most nem diktatúra. Ha a többség sétálni szeretne először, akkor fejet hajtok előttük. Amúgy is régen jártam errefelé, hát még gyalog!
- Hát jó. Úgyis van egy kellemes ösvény, ami felvisz a Varjú-sziklára. Kevesen ismerik, úgyhogy még akár vadállatokat is láthatunk arra. Nem zavarják el őket a turisták.
Kezd egész jól bemelegedni a szoba, ezért leveszem a kabátom és a sapkám.

Az illatok már megindítják a gyomorsav termelésemet és nem lepődnék meg, ha hangosan korogna a gyomrom, de hála Istennek, ez azért nem következik be.
- Én, most egy medvét is meg tudnék enni ~ ha már ő nem evett meg minket ~ - válaszolok Colin kérdésére. – Én minden evő vagyok, jöhet bármi! – nézek a lassan kész ételre.
Látszik Colinon, hogy nem arra számított, hogy pont sétálni támad kedvünk, de hát ő már csak ilyen, állandóan pörögne ezerrel.
- Az jó, ha nem úttalan utakon kell hegyet másznunk, de a vadállatokat remélem csak messziről gondoltad megnézni, különben tényleg be kéne szereznünk valami lőfegyvert. – aggodalmaskodom és szerintem nem ok nélkül. – Azért egy farkas falkával nem biztos, hogy ilyen könnyen elbánsz, mint Sharonnal. – teszem hozzá.

Sarah medvés poénján nagyon jót nevetek. Mondjuk nem szeretném, hogy Sharont megegye, de azért ennyire nem is gondolom elvetemültnek.
~ Hát, néha elég furcsán tud viselkedni...Nem! - hessegetem el az ártalmas gondolatot, mielőtt bekattanok tőle.
Alig nyugszom meg, Ihsan is jól megnevettet a mohás hasonlatával. Hát igen, az izomzatomból éltem nagyon sokáig, mindig is szükségem volt megfelelő protein mennyiségre.
Közben hamar megmelegszik az étel, és sikerül felszeletelnem gyorsan egy vekni kenyeret. Nem "embertelenül gyorsan" azért, nem szoktam villogni a képességeimmel. Kivéve sportnál, ott szeretem a lazaságot.
- Itadakimasu! Jó étvágyat, skacok!
El kezdek nyammogni az ételen, kicsit talán kapkodó tempóban. Nem szeretek üldögélni, ez van. Meg még az "odakint" is vár ránk.
- Az állatok nem hülyék, messze maradnak egy ekkora csoporttól. Barlangba meg nem megyünk, úgyhogy nincs meglepi medve vagy pumafészek. Ha kölykeik vannak, akkor agresszív mindegyik. Nekem meg van engedélyem max tíz fős csoportot túráztatni erre, mivel régen gyakran hoztunk pénzes figurákat sportolni. Ha rájuk tudtunk vigyázni, veletek biztos nem lesz gond.
Megveregetem Ihsan vállát biztatóan, és folytatom az evést. Arra mindig büszke voltam, hogy soha senki nem szenvedett nálunk maradandó sérülést.
- Eddig a legkomolyabb baleset egy sípcsonttörés volt. A csóka azt hitte, hülyéskedek, mikor rászóltam. Pedig tényleg nem lett volna szabad kezdőnek azon a sziklás lejtőn lecsúsznia. Ha figyeltek arra, amit mondok, semmi gond nem lesz.

- Hát te tudod, hiszen azért jöttünk veled, mert már van gyakorlatod az ilyenekben, de azért nem leszek nyugodt az ilyen pumák, meg Sharonok között mászkálva, mert lehet, hogy egy tíz fős csoport már tömeg, ezeknek az állatoknak, de mi csak hárman vagyunk, és én nem tusok olyan gyorsan futni, mint te. – öltök nyelvet tréfásan Tempóra, érzetetve vele, hogy csak viccelek.
Nem is tudom ,i üthetett belém, amikor vállalkoztam erre a túrára, de biztos valami sokkhatás érhetett, hiszen sosem voltam egy nagy természetjáró. Persze kíváncsi voltam, hogy milyen is egy ilyen, meg hogy én hogyan bírnám, de a valóság azért egészen más, mintha az ember a kényelmes ágyában ábrándozva elképzeli.
- Én biztos meg fogom fogadni a tanácsaidat, de ne várj tőlem valami nagy teljesítményt, hiszen kezdő vagyok, jóformán minden ilyen sportban. Szerintem lesz velem annyi bajod, mint a 10 pénzes figurával együtt. –vigyorgok rá szélesen.

Az evőverseny ötletére nevetni kezdek, ami így evés közben nem is tűnik annyira jó ötletnek. Mereven nézek előre, miközben a nevetés lassan fuldoklással kezd keveredni. Leteszem a tányért, és a fotel karfáján támaszkodva hajolok előre, közben pedig köhögök, mint akinek muszáj.
- Kihhh...fohg...tok...nyihh....írhhh...ehh..ehh...ni...!
Ököllel mellkason vágom magam, mire egy kicsit rendeződik a helyzet. Egy kicsivel fáradtabb lesz a vigyorom, de akkor sem adom fel a jókedvemet! Iszok rá egy kis vizet, mielőtt tovább ennék.
- Huhh! Na szóval, hol is tartottunk?
Mivel senki sem ellenkezik, és biztosítanak a szófogadásukról, egy kis büszkeséggel is eltölt a helyzet. Kihúzom magam, és bólintok egyet.
- Még élő pumát is láthatunk, ha szerencsénk van. Csak a barlangokat kell nagy ívben kikerülnünk, mert ott tartják a kölyköket, és aludni is ott szoktak. Ti se szeretitek, ha alvás közben zavarnak, ugye?
Vigyorgok még egy jó nagyot, és összedörzsölöm a kezeimet. Úgy csillognak a szemeim, mint Indiana Jonesnak, mikor már több, mint öt perce nem látott nácikat. Megroppantom az ujjaimat, és titokzatos kalandor-tekintetemmel pillantok hol egyik, hol másik kalandtársamra.
- Indulhatunk?

Ihsan megjegyzése kisebb fuldoklási rohamot idézett elő Colinnál, amit csak elég nehezen tudott leküzdeni. Már éppen felmerült bennem, hogy, ha komolyabb baj lesz, elég érdekes helyzet elé nézünk, de hál Istennek kezdett rendbe jönni és a lila szín is kezdett eltűnni a képéről.
- Nem tudom tim hogy vagytok vele, én azért a pumát szeretem olyan jó pár mérföld távolságból és távcsövön keresztül megfigyelni. Szó se róla Colin, biztos nagyon cuki egy állat, de azért jobb a békesség. – hárítottam el a kedvcsináló ismertetést az utunkon található látnivalókról. – Ha kölykeik vannak ebben az évszakban, akkor meg főleg.
Mikor befejeztem az étkezést és épp valami kellemes meleg sarkot akartam kinézni magamnak, ahol sziesztázok egyet, Colin szavai zökkentenek ki.
- Most? Azonnal? Hát ha mindenkinek ez a leghőbb vágya, akkor tőlem! – rántom meg a vállam.

Körülnézek. Úgy tűnik, a döntés megszületett, mindenki készen áll lélekben. Felállok a helyemről, és elhajtom a fojtást a kazánon. Így kisebb lánggal ég majd, de tovább. Ha megjövünk, talán még egy kis meleg is marad a házban.
- Akkor megegyeztünk. Öltözzetek fel jó alaposan, mert cudar idő van odakint! Érdemes még lámpát és kulacsot is hozni. Enni nem fogunk megállni útközben, mert ha megállunk, fázunk. Tíz perc, és indulunk.
Összekészítem a felszerelésemet, elsősegély csomag, lámpa, mentőkötél, meg amit mindig magammal szoktam vinni ilyen túrákra. Nem maradhat ki a kés sem, természetesen.
Ihsan megint megy füstölni, de ezen már meg se lepődök. Úgy tűnik, legalább annyira függ tőle, mint én a sebességtől. Ez már csak ilyen, nehéz rajta változtatni.
Ha bármelyikük segítséget kér a készülődéshez, akkor segítek, de szerintem egyedül is meg tudják oldani. Hiszen csak fel kell öltözniük, meg egy kis vizet magukhoz venni. A többi már az én dolgom.
Sikerül annyira belemerülnöm az elsősegélycsomag ellenőrzésébe, hogy észre sem veszem az ablak előtt elsuhanó árnyékot. Pedig lehet, hogy nem ártott volna.
Sharon az, és Ihsan haját kezdi el szaglászni, majd a cigaretta füstjétől tüsszent egy nagyot, és ezzel a lendülettel le is hajol. A fiú elsőre azt hiheti, hogy valamelyik társa jött ki, mivel az ajtó felől közelített a jámbor, de nagy darab jószág.
- Sarah, nem láttál egy kék táskát, rajta fehér csíkokkal? - kiáltok át a lánynak a nappaliból a szobába, feltételezve, hogy oda ment át öltözködni.

Miután befejeztük az étkezést, és megbeszéltük, hogy mivel is töltsük a nap hátralévő részét, Colin már ki is adta az utasításait. Mivel ő is letűnt, hogy összepakoljon, Ihsan meg elvonult bagózni, így magam is nekiláttam a készülődésnek, a tanácsokat nem elfelejtve.
Több rétegben öltöztem fel, hogy, ha mégis kimelegednék, legyen mit levennem, legfelülre egy vízhatlan nadrágot és dzsekit húzva.
Előhalásztam egy kis hátizsákot és belepakoltam egy elemlámpát, egy vízzel telt kulacsot. Aztán a fejem búbjára teszem egyelőre a napszemüveget, ami majd talán megvéd a szikrázó napsütéstől. Már ott állok részemről útra készen, és éppen Ihsan után nézelődnék, hiszen ő még nem jött vissza, mikor meghallom Colin kiáltását.
- Itt nincs! – néztem körül a ledobált cuccok között. – Biztos a kocsiban maradt. – szóltam vissza, de már indulok is kifelé, egyrészt, hogy ne melegedjen rám a ruha, másrészt, hogy akkor már megnézzem a kocsiban a táskát.

Unottan támasztottam a fejem a gép ablakán kibámulva. Végig azon járt a fejem, hogy miért is mentem én bele ebbe az egészbe? Logan halálos fenyegetései, Adam hegyi beszéde vagy Ororo meggyőző stílusa... Átgondolva egyik sem tűnt túlságosan nyomós érvnek sem pedig különösebben komoly fenyegetésnek. Csak mert kissé ittasan vezettem haza és összetörtem mindenki kocsiját garázsajtóstul aztán még Logan karmait is kicicomáztam amikor nekiállt papolni. Ekkor vetettem egy pillantást Ratnara aki sugárzott az izgatottságtól és az örömtől. Nem tudtam eldönteni, hogy azért örül ennyire mert végre nem én vezetek és biztonságban van vagy pedig ez hosszú vadonban töltött hétvégének örül. Esetleg a kilátásnak. Ezen a vackon még telefont sem lehet használni. Arról nem is beszélve, hogy vezetni sem engednek. Úgy nézek én ki, mint egy terrorista? Jó, Ratna nem egy hófehérke és velem van de akkor is... Legalább a Blackbirdel jöhettünk volna de neeem az másra kell. Képzelem, hétvégi nagy bevásárlásra.... Újabb nagy sóhaj hagyta el a számat amikro a gép ereszkedni kezdett. Már kapcsoltam volna vissza az övem amikor eszembe jutott, hogy még ki sem kapcsoltam...
~Nagyon hosszú hétvége lesz... Egy átkozott gyorskajáldát sem láttam az útikalauzban... Így bele gondolva... betonútból sem volt sok...
A maradék életkedvem is úgy süllyedt ahogyan a gép. Kicsekkolás után rutinosan mentem a taxik hoz, hogy fogjak egyet és bevitessem magunk a városba ahol keresünk egy hotelt. A gond csak az volt, hogy Ratna a tömérdek csomagjával a buszmegállóhoz ment. Akár hogy kalimpáltam neki, hogy jöjjön, nem mozdult. Nagyot sóhajtva elengedtem a taxit és oda sétáltam. Megfogtam a táskáját és felkaptam. Volna ha nem lenne pattanásig pakolva. Második nekifutásra szépen lassan elemeltem a talajtól a csomagot.
-Uhh... Mondtam, hogy fölösleges ez a nagy cucc... remélem nem buszozni akarsz. A taxi gyorsabb. Különben is, ez a Yellowstoneba megy... A város amarra van.

Már vártam, hogy mikor kezdődnek el az egyetemen a terepgyakorlatok, no, most megkaptam. Így első körben természetvédelem, biológia, földrajz keretében egy hosszú hétvégére való kempingezés jutott, és hol máshol, ha nem kis hazánk első nemzeti parkjában? Mivel azelőtt még úgy se jártam arra, pláne fellelkesültem a hír hallatán. Mondjuk annak már kevésbé örültem, amikor nem akartak egyedül elengedni... De miééért? Tudom vigyázni magamra, de tényleg...
Amikor kiderült, hogy Greget kaptam útitársnak, először azt hittem, csak valami vicc... Na nehogy már, ő? Kempingezni? Egy egész hétig? Távol a civilizációtól, úgy, hogy nincs áram, nincs térerő? Na erre kíváncsi leszek...
Persze a repüléstől még mindig tartottam, de így, hogy normális, szakképzett pilóta volt és nem Greg kapitány vezetett, mint anno Hawaii-ra, azért annyira nem volt vészes a dolog. Sőt, így, hogy a képességemmel is segítettem egy kicsit a helyzetemen, fogjuk rá, még tetszett is a dolog. No azt azért nem mondanám, hogy én is olyan csillogó szemekkel tapadtam az ablaküvegre és bámultam a mellettünk elsuhanó felhőket mint az előttünk ülő ülésen a kiskölykök, de na, legalább nem kapaszkodtam kézzel-lábbal-foggal-körömmel az ülésbe...
Miután landoltunk a géppel, egyből a buszmegálló felé kezdtem vonszolni a túrahátizsákot meg az összecsomagolt sátrakat, amikor észrevettem, hogy Greg eltűnt. Na neee, még csak most szálltunk le és már szökik? Aggódva tekintettem körbe, majd amikor észrevettem, hogy épp egy taxival próbál meglógni, utána füttyentettem, utána meg lelkesen kapálózva integettem neki, hogy észrevegyen.
-Hékás, úgy volt, hogy busszal megyünk. -csóváltam meg a fejem, majd amikor lovagiasan felkapta (volna) a csomagokat, csak egy széles mosoly kíséretében megköszöntem.
-Na gyere, a végén még lekéssük aztán várhatunk 3 órát a következőre. -nógattam egy kicsit, majd a mi buszunk felé vettem az irányt.
Ha már csórikám bevállalta a hordár szerepet, akkor voltam olyan jószívű és megvettem az ő jegyét is, szegénynek nehogy bliccelni kelljen már, a végén még megbüntetik, aztán hallgathatnám egész hétvégén a morgolódását.
Aztán nem is kellett sokat várnunk, a busz elstartol, majd kezdetét vette az út, a Yellowstone Nemzeti Parkba. Annak is valami jóóó belső, eldugott részére, ameddig még buszok járnak... Vagy 2 óra zötykölődés után meg is érkeztünk, bár nekem sokkal rövidebbnek tűnt az idő. Ami nézelődés a repülőgépen kimaradt, itt bepótoltam, szinte egyfolytában a tájat bámultam, majd miután egy pici jegyzetfüzetet előtúrtam a hátizsákomból, kissé lentebb csúsztam az ülésen, megtámasztottam a térdem az előttem ledő ülés hátán aztán szorgosan jegyzetelni kezdtem. Mindent... milyen jellegű erdők vannak, milyen növények, kőzetek, a táj, a látványok, esetleg állatok, időjárás, néhány kis skicc, meg ilyesmik. Mire megérkezdünk, már egész elültem a derekam, így jól is esett a mozgás. Intettem Gregnek, majd amíg ő összeszedi a csomagokat, addig én előre siettem és elintéztem az anyagiakat a kempingezéssel kapcsolatban.
-No, itt is lennénk! Hát nem gyönyörű? Mutattam az előttünk heverő tájra, majd felkaptam a hátizsákomat és elindultam előre.
-Gyere Gredzsi, ma még haladni is kéne... vagy legalábbis keríteni egy helyet ahol letáborozhatunk, aztán utána majd lehet nézelődni meg nagyokat túrázni...

-Hé, egy árva szó sem esett arról, hogy...
Kezdtem bele a mondandómba mire Ratna sarkon fordult és ott hagyott a poggyászokkal amiket NEKEM! kell cipelnem.
-...busszal megyünk...
Fejezem be elhaló hangon lényegében csak magamnak mondva. Az igazat megvallva ötletem se volt, hogy a csomagokat hova is kéne tenni... Életemben nem ültem még buszban... Tiszta kosz, meg zajos, büdös és kényelmetlen is. Jobb híján néztem a többi ember hogyan pakolja el a cuccait meg hova. Én is megpróbáltam beerőltetni Ratna cuccát a megfelelő helyre. Mondanom sem kell, hogy igen kevés sikerrel. Körbepillantottam figyel e valaki. Kicsit csaltam, pár dolog picit összemosódott a táskában de majd kijavítom, a fő, hogy beférjen... Végül helyet foglaltam a szűk kis székben. Sehol 1 biztonsági öv, stuardest se látok sehol és a motor hangja is erőteljesen idehallatszik. Meg rázkódik az egész tragacs. Ratnahoz hajoltam.
-Te, miért nem az első osztályra ültünk?... Úgy látom itt még felszolgálás sincs... Meg csinálhattak volna valamivel nagyobb székeket is...
Zsörtölődtem ahogy izegtem mozogtam a szűk kis helyen amiben alig fértem el kényelemesen. De legalább itt már lehetett telefont használni. YAY! Sajnos ez a kis örömöm se tartott túl sokáig. Ugyanis egy félóra zötykölődés után minden jel megszűnt. Se rádió se műhold kapcsolat. A térerő az nagyon gyenge volt. Újabb félórámba telt hogy valami elfogadható pozícióba kerüljek amiben esetleg aludni is tudok. Behunytam szemeimet és nagy nehezen álomba ringatott... dobált! a busz. Fejem végül Ratna vállán landolt. Ha hagyja az elkövetkezendő majd háromnegyed órát így töltöm el alvással ha nem akkor pedig a fejem visszatérő vendégként nehezedik újra és újra a vállára. A sok zötykölődés meg a gépen fogyasztott ital újabb kellemetlenséggel járt. A hátralévő percek egy örökké valóságnak tűnt. Amikor végre megérkezett a busz. Valami végállomás utáni kihalt helyen lehettünk... Ketten voltunk az egész busz utasterében. Gyorsan kipakolásztam a poggyászokat aztán keresni kezdtem a WC-t. De... még csak egy buszmegálló sem volt! Csupán egy kósza tábla és kész.
-Nagyon... sehol egy járda, sehol 1 ház, sehol semmi... Hogy élhet meg itt bármi is?!
Ekkor kiszúrtam egy gigantikus kristálytiszta WC-t. Szemeim szinte könnybe lábadtak a gyönyörtől.
-Najó, mindjárt jövök...
Szépen elvonultam a vízhez, hogy könnyítsek magamon. Alig hogy leértem a partra nyakamra csaptam. Majd megint és megint. Mire észbe kaptam egy egész raj szúnyog volt körülöttem akik a véremre vágytak. Bal kezemmel megragadtam a nadrágom nehogy futás közben lecsússzon.
-ÁÁÁÁÁÁÁ...
Szaladtam vissza Ratan felé.
-KAPD EL A BUSZT! NEEE...
Alig, hogy elszaladtam a lány mellett a busz már ki is kanyarodott a földútra és elhajtott.
-Neee... SZ!! Ányád!
Csaptam le a nyakamról a szúnyogot bal kézzel. Minek után a nadrágom felfüggesztés nélkül maradt és hatott rá a gravitáció. Lenéztem a ruhadarabra majd nagyot sóhajtottam fejcsóválás közben. Végül markomba temettem az arcom. Kis idő kellett míg összeszedtem magam. Kissé megtörten battyogtam a nagy csomaghoz amit a hátamra kaptam.
-Menjünk...
Valahol mélyen reméltem, hogy van itt egy eldugott szálloda vagy valami...

Amikor Greg a minőségre meg a kiszolgálásra kezdett panaszkodni, csak megálltam a jegyzetelésben és értetlenül néztem rá. Így belegondolva... létezik egyáltalán olyan, hogy buszon első osztály? Nem rémlik, hogy hallottam volna olyat... De látni biztos, hogy nem láttam.
-Gredzsi, nem értem, hogy mi a bajod. Szinte üres a busz, alig vannak rajtunk kívül. Sőt, még ülőhelyed is van, szóval szavad nem lehet. Buszoznál egyszer Indiában, ott annak is örülnél, ha lenne annyi hely a busz oldalán, hogy felkapaszkodj rá valahogy... utána megtanulnád értékelni az itteni "luxus" körülményeket, az egyszer biztos.
Majd azzal a lendülettel vissza is tértem a jegyzeteléshez. Már nem is tudom, hanyadik oldalnál tarhattam, amikor azt vettem észre, hogy Greg feje a vállamra dől. He?
-Hékás, Gredzsi, dőlj az ablak felé inkább, jó? -tuszkoltam finoman arrébb, mígnem következőnek az üvegen koppant a feje, én pedig nyugodtan dolgozhattam tovább.
A következő fél órában még legalább 5-ször játszottuk el ugyanezt, aztán meguntam a játékot. Legyen karácsony csórikámnak, miután megérkezik, onnantól kezdve úgy is a földön alszik. Mondjuk túl sokáig nem aludt, bár így utólag inkább azt tette volna, legalább addig is csendben maradt volna ahelyett, hogy itt hisztizik, hogy wc-re kell mennie. Rosszabb mint egy ovis, komolyan...
Amikor végre valahára megérkeztünk és lecuccoltunk a buszról, ismét csak a fejemet fogtam Greg kérdésein, de különösebben nem törődtem vele, csak előtúrtam egy térképet, hogy tudjam, merre is kéne indulnunk. Már javában a különböző túraútvonalakat bújtam, amikor túratársam ordítására kaptam fel a fejem.
-Mimimi mi történt? Gredzsi? -kaptam utána a fejem, amikor megláttam, hogy a nadrágjába kapaszkodva rohan a busz után- Na mi az, már hiányzik? Az előbb még panaszkodtál rá... -csóváltam meg a fejem.
A következő pillanatban meg ahogy megláttam, mi történt vele, hangos nevetésben törtem ki. Mire Greg összekapta magát annyira, hogy végre tovább induljunk, én még mindig kuncogva bólintottam egyet, majd én is felkaptam egy kisebb csomagot és magam elé kaptam a térképet. Egy pillanat erejéig átfutottam a tekintetemmel, majd az egyik kitaposott ösvény felé mutattam, ami a patakparton vezetett végig.
-Erre, utánam! Még egy pár km, utána jön egy kisebb erdőfolt, na, ha azon túljutottunk, akkor utána már nem lesz messze egy nagyobb tisztás, ott letáborozhatunk. Mit szólsz hozzá, Gredzsi, hát nem szuper? Pár napig kint a természet lágy ölén, friss levegő, madárcsicsergés, semmi stressz, semmi számodra oly idegesítő gyerekzsivaj, házi feladatok, őrült közlekedés, telefoncsengés... Tiszta nyugi lesz.