Staten Island-i Egyetemi Kórház

A szintén doktor Havassy Réka nagyon higgadtan kezelte a helyzetet, hogy egy boncteremben látom el. Nem gondoltam, hogy a hír hallatán nyomban tiltakozni fog, és kijelenti, hogy akkor inkább elvérzik, de ilyen nyugalmas hozzáállásra sem számítottam. De hát nem is létezik jobb meglepetés, mint a kellemes meglepetés!
Mikor már a vizsgálóasztalon feküdt csupasz háttal, és szemügyre vehettem a sebét, meg kellett állapítanom, hogy mutánsokat kezelni sokkal izgalmasabb, mint a többi embert, elvégre sosem lehet tudni, milyen féle-fajta sérüléseket képesek szerezni, és hogy reagálnak rájuk.
El nem tudtam képzelni, hogy szerezte azt a nagyon furcsa kinézetű sérülést a hátára, mi képes így felsérteni az ember testét?
-Mi történt magával? - tudakoltam, miközben azért hozzáláttam, hogy ellássam. - Ne haragudjon, hogy kérdezősködök, de a kezelés szempontjából fontos lehet.

Dr. Harlow bevezeti kettejüket a boncterembe. A hosszú boncasztalok makulátlanul tisztán és üresen állnak, mellettük további, magasabb asztalokkal, a szerszámoknak. A boncasztalok felett mindent megvilágító, óriási lámpák ereszkednek alá, az egyiket felkapcsolják a legszélső boncasztal felett.
Réka egy vászont terít a hideg fémre, amit értelemszerűen nem a kényelemnek terveztek - az eddigi alanyok valószínűleg még nem panaszkodtak a kényelmetlenségre, bár nekik már nem is igen lehettek ilyen elvárásaik.
Réka lassan lecipzározta motoros ruháját, amiből, mivel kezes-lábas volt, ki is bújt, ám ez problémákba ütközött, ahogy a hátán feszült a bőr. Réka csillagokat látott, és ennek szisszenéssel adott hangot, de engedelmesen odasétált az asztalhoz, miután levette blúzát is, ami alól fémesen csörögve tűnt fel egy katonai dögcédula a nő nyakában. Utolsónak fekete melltartóját vette le a doktornő segítségével - hátranyúlni képtelen volt a fájdalomtól. Egy szál alsóneműben feküdt hasra az asztalon. Bőre enyhén libabőrös lett a hideg teremben. Dr. Harlow lefejtette róla a kötést, ami kegyetlenül csípett, mivel a szövet beleragadt a nyílt sebbe, ami eddig az egész hátát fedte, ám most felfedte a nő bal vállán lévő három, egymás alatti tetoválást: egy keresztet, egy dávid-csillagot és egy félholdat. Azután csak a neon zizegése és egy-két gép zümmögése törte meg a csendet.
-Mi történt magával? - Kérdezte Dr. Harlow, hangja szinte szilánkokra hasította a csendet - Ne haragudjon, hogy kérdezősködök, de a kezelés szempontjából fontos lehet.
A seb tényleg nem volt szép. A jobb lapockája felett egy csíkban teljesen hiányzott a bőr, mintha sose lett volna és piros csík vette körbe a sebet, ami máris be volt gyulladva.
- Mint már említettem a telefonban, doktornő - mondta Réka, aki eldöntötte, hogy úgy kezd bele ebbe, mintha semmiről nem tudna - én igazából... mutáns vagyok, olyan, mint amikről a tévében beszélnek. Sajnos más mutánsokkal kellett összemérnem az erőmet, akik vandálok voltak. Eközben sajnos eddig nem ismert komplikációkba futottam... Talán elég annyi, hogy a hátamról, mint látja, egy csíkban eltűnt a bőr. Arra gondoltam, hogy esetleg igénybe veszem a pluripotens hámszövet-generációt, a legutolsó munkaadóm a Magyar Hadsereg volt és azt hiszem, még két hétig él az egészségbiztosításom. Viszont ha ilyen állapotban állítok be bárhova, biztos, hogy nyomozás lesz a dologból...

Radikális javaslatára óvatosan ingattam a fejemet.
-Nem hiszem, hogy arra szükséges volna - mondtam, miután jobban megvizsgálta a sebet. - Az iPSC alkalmazása sokkal komolyabb sérülések esetében javallott, ez azért könnyebben is kezelhető. Arról nem is beszélve, hogy azt az eljárást én nem is merném elvégezni, ne feledje, hogy én eredetileg nem sebész vagyok, az pedig egy nagyon bonyolult és összetett sebészi beavatkozás.
Dr. Havassy kapott egy köpenyt egyetlen öltözéknek, de a háta csupaszon várakozott rám az asztalon. Közelebb húztam a különféle eszközökkel telezsúfolt asztalkát, majd, kicsit távolabb sétálva túlestem a bemosakodáson, hogy aztán maszkban, kesztyűben visszasétáljak a betegem mellé.
-A bőrátültetés gyors és biztonságos művelet - biztosítottam annak ellenére, hogy ezzel ő is nyilván tisztában volt. - A combjából fogok kivágni egy kevés bőrt, és a hátán lévő sebre teszem át mozaikosan. Meglátásom szerint ez a legjobb megoldás. A lábán a sebek gyorsan be fognak gyógyulni, és nem maradnak utánuk sebhelyek. A háta... majd meglátjuk. Most elaltatom.
Mikor már alvó páciensem fölött ügyködtem, arra gondoltam, miért is nem lettem inkább sebész. Sokkal több hasznát vettem volna, ha ezt az irányt választom, hiszen mióta mutánsokat kezelek, több szükségem van a (folyamatosan frissülő és mélyülő) sebészi ismereteimre, mint a diagnosztikaira. Persze az idő múlásával a bele- és visszarázódtam az orvostudomány ezen ágába, így most sem aggódtam amiatt, hogy félúton elfelejtem, melyik lépés is következik.
Nagyjából negyven perc alatt végeztem az egésszel, és ahogy az órámra néztem, megnyugodhattam, hogy még teljesen időben vagyunk, és Dr. Havassy is nemsokára magához tér. A lábán lett néhány öltés, de azoknak egy hetet jósoltam, hogy teljesen meggyógyuljanak. A hátán lévő seb is már el volt látva, be volt kötözve. Annak már lényegesen több idő kellett, de mint szintén a szakmabeli, ezt ő is fogja tudni.
Elpakoltam hát mindent, aztán az aszal mellé húzott székre ereszkedtem, és vártam, hogy a páciens kinyissa a szemeit.

Réka az altató már ismert hatásától mély, sötét, tudatlan semmibe zuhant.
Amikor felébredt, fogalma sem volt, mennyi ideig lehetett öntudatlan. A tudata ködös volt még a fájdalomcsillapítótól, ő pedig a hasán feküdt, míg várta, hogy legalább az érzékei és a mozgáskoordinációja felett visszanyerje az uralmat.
Dr. Lynn Harlow a közelben ült.
- Doktor - mondja ekkor bágyadt, kótyagos hangon Réka - Mennyi ideig voltam kiütve? - kérdezi, miközben felkönyököl. Milyen furcsa ez a szer!
Valószínűleg hatással van az érzékeire, mert a boncterem végében lévő ajtó után következő ismeretlen területről mintha egy halk, éles csattanást hallott volna - egy, a boncterem ajtajaival megegyező nagy, fém ajtó kattanását. Ám a hang halk volt, ezért Réka csak odakapja a fejét és utána úgy csinál, mintha nem is hallotta volna.
A teremben már semmi nincs elöl, semmilyen nyoma sincs a beavatkozásnak. Réka hátranéz a bal válla felett. A combján fél tucat seb van összeöltve, ahonnan a bőrt átültették a hátára.
- Talán az volna a legpraktikusabb, ha keresnék egy regenerálódó mutánst - motyogja magának a nő és lassan megpróbál felülni.
Dr. Harlow-ra néz és már épp meg akarja köszönni a segítséget, amikor egy szolid pittyenés hallatszik a teremben és az ajtóban elektronikája zümmög, ahogy a zár jól hallható kattanással bekapcsol.
Itt benn nincs se kártyaolvasó, se hagyományos kulcslyuk.
Benn ragadtak.

Dr. Havassy rendben magához tért, úgy tűnt, nem kell már nagyon aggódnunk. Őt nem kellett figyelmeztetnem, hogy óvatosan, magától is tudta ezt, ennek fényében csak lassan, körültekintően emelkedett fel a ráterített anyagtól függetlenül valószínűleg továbbra is hideg boncasztalról.
-Nem sokáig - biztosítottam, miközben mellé sétáltam, és a kezeimet az asztal szélére támasztottam látszólag csak mert úgy kényelmesebb volt, de valójában inkább azért, ha mégis megszédülne, a karjaim készenlétben álljanak, nehogy lebucskázzon a földre. - Gyorsan túl lesz az altató utóhatásain.
Ekkor furcsa mozdulatot tett. Mintha hallott vagy látott volna valamit, de olyan gyors volt, és utána annyira visszasüppedt a nyugalomba, hogy úgy véltem, biztos csak rosszul láttam, talán csak valami apró fájdalmat érzett vagy viszkető érzést (ilyenkor még az is belefért), és csak a sebek felé kapta a fejét.
~Kezdhetnék már valami a paranoiámmal.~
Mikor egy másik mutáns felkereséséről hallottam töprengeni, értetlenül húztam össze a szemöldököm.
-Azzal mire menne? Nem inkább egy regeneráló mutánsra gondolt?
Nem tudtam folytatni az értetlenkedést, mert ekkor már nekem is hátra kellett kapnom a fejemet.
-Hát ez meg?
Az órámra néztem. Még volt öt percünk indulásig. Még nem lehetne itt senki rajtunk kívül. Az ajtóhoz léptem. Mivel köpenyben voltam és a személyazonosító kártyám szerint itteni orvos voltam, akár meg is láthattak. Ezzel győzködtem magam, de azért úgy véltem bölcsebb, ha csak óvatosan kukucskálok ki, mert abból lehet a legkisebb baj, ha mégsem szerez senki tudomást az ittlétünkről. Lassan magam felé húztam az ajtót, csak hogy résnyire kinyíljon, és így minimális feltűnéssel rálássak a folyosóra.
Semmi.
Újra próbálkoztam, ezúttal egy kicsit erőteljesebb mozdulattal.
Semmi.
Talán csak képzelődtem, de mintha kintről motozást hallottam volna. Valaki vagy valakik kint voltak az ajtó előtt.
-Hé! - kiabáltam ki. - Hallanak engem? Joanna Wyndham vagyok. Az ajtó bezáródott, megtennék, hogy kinyitják?
A halk neszezés megszűnt odakint, de persze ebből még nem vonhattam le a végkövetkeztetést, hogy tényleg nincs már ott senki.
-Na, nyissák ki! - Ezúttal már hangosabb voltam, és a nyomaték kedvéért párszor az ajtóra is ütöttem a tenyeremmel.
Tanácstalanul fordultam Dr. Havassy felé.
-Mi folyik itt? - tártam szét a kezeimet anélkül, hogy bárminemű válaszra is számítottam volna az egyetértő tanácstalanságon kívül.

Réka azonnal feláll a kezelőasztalról, nincs ideje a sebeivel törődni. A merev rutin és a küzdő szemlélet abban a pillanatban megjelenik. Ha eddig volt bármilyen homályos érzése is, hogy talán nincs veszélyforrás, két nő van a teremben, lejjebb engedheti a pajzsait, az szertefoszlott. Két tudós voltak, egy orvos és egy katonatiszt.
Havassy odalép az ajtóhoz, és végigpillant rajta, körkörösen. Az illesztékek, támpontok biztosak. Megkopogtatja az ajtót. Nem kong, de különböző hangokat ad; belül bonyolult szerkezetű. Rövid időn belül rájön a lényegre.
- Dr. Harlow, ez az ajtó rakétaálló, semmi esélye sincs, hogy innen nyissuk ki. B.ssza meg a jegesmedve, mondja önkéntelenül magyarul, és azonnal angolul folytatja.
- Tehát remélem, a másik ajtó vezet valahová, mert különben benn ragadtunk. Mégis, milyenek itt az elvileg civil kórházak maguknál, Amerikában? Miket tárolnak az ilyen "bonctermekben", földönkívülieket, hogy tankálló ajtó kell ide?
Kintről befejeződik minden neszezés. Tökéletes csend van.
Ekkor Réka újra hangokat hall a másik ajtó irányából. Rugalmas léptekkel odasiet és ellenőrzi az ajtót.
- Ez is zárva van, de van itt kártyaolvasó. Hozza a kártyáját, doktor, csak sima kódleolvasós a zár.

Dr. Havassy nagyon gyakorlottnak tűnt az ilyen vészhelyzetek és a különböző ajtók elemzésében. Higgadt beletörődéssel hagytam hát, hogy átvegye az irányítást, mivel nekem fogalmam sem volt, mit kéne tenni egy ajtóval, vagy ő mit csinál, hogy jött rá arra, hogy rakétaálló. Mindenesetre jó volt tudni, hogy ha már ilyen szorult helyzetbe kerültünk, egyikünk ért az ilyen dolgokhoz is.
-Fogalmam sincs, mi értelme volt ennek az atombázisba illő ajtónak - ráztam a fejem. - Bár nem mintha számítana a milyensége, egyébként sem hinném, hogy be tudnánk rúgni vagy valami.
Mikor kiderült, hogy a másik ajtó már engedékenyebbre lett építve a csapdába esettek számára, némiképp felvidultam, de csak hogy másodperceken belül ismét elkomoruljak.
-Ez a kártya hamis - ráztam a fejem. - Semmire nem jó, csak emberek átverésére, egy darab ajtót sem fog kinyitni.
Vettem egy nagy levegőt, és közelebb léptem a kettes számú ajtóhoz, hogy én is szemügyre vehessem. Én ugyan kevésbé szakértő szemekkel, de hát úgyis csak egy dolgot kerestem rajta. Meg is találtam. A másik oldalon komolyan aggódhattam, hogy a végén még hermetikusan zár, ennél az ajtónál viszont, ha nem is túl nagyot, de találtam rajta rést. Nem egészen tudtam, mit találhatok odakint, ami segíthet, elvégre onnan is csak kártyával működhet, de gondoltam, kezdetnek ez sem lesz rossz.
-Csak egy másodperc, mindjárt megoldjuk - néztem Dr. Havassyra, majd víz formáját öltöttem, és az apró réseken kiszivárogtam a kalitkává vált boncteremből.
Egy jóval kisebb folyosón találtam magam, mint amin ideérkeztünk. A lámpák már égtek, de ezen nem volt időm elcsodálkozni. Inkább az ajtó ezen felére függesztettem vizsgáló tekintetemet, de nem találtam semmi biztatót. Ugyanaz, csak a másik oldalról. Kártya nélkül nem megyünk semmire.
Ekkor lépéseket hallottam magam mögött. Rémülten kaptam oda a fejem, de szinte azonnal el is mosolyodtam. Az én kedves főorvos ismerősöm volt az, aki lehetővé tette, hogy használjuk a bonctermet.
-Istenem, de jó, hogy jött - sóhajtottam. - A segítségére volna szükségünk, bezáródott a...
Tovább nem juthattam, mert ekkor láthatatlan erő a magasba emeltek, és a falhoz taszítottak. Megzavarodva, sajgó tagokkal tápászkodtam fel a földről. Talán ismét ideges, és véletlenül szabadjára engedte a képességét. Arcán azonban nyomát sem találtam bűnbánatnak vagy ijedelemnek. Az egész csupa elszánt rosszindulat volt.
Gondolkodás nélkül szökkentem felé, amit egy felém röptetett kisasztallal hálált. Szerencsére még időben félrehajoltam előle, így egyrészt elkerültem a borzalmas ütést, másrészt végre galléron tudtam ragadni a váratlan támadót, és a mellkasán fityegő azonosító kártyájával előre a leolvasó gépre tudtam lökni.
Dupla pittyenés, majd hangos kattanás hangzott fel, és az ajtó résnyire kinyílt. Reméltem, hogy Dr. Havassy a harctéren is legalább olyan hasznavehető, mint ajtó-analízisben, mivel én addigra már repültem is keresztül a folyosón egy jól megpakolt szekrény felé, hogy fájdalmas érkezés után ismét a földre essek.
Nagyon nagy szükségem volt a segítségére.

Dr. Lynn Harlow most megmutatta, mire képes.
Ahogy felvette a víz alakját, a neoncsövek fénye hullámokban csillogott a testén. Aztán egyszerűen kifolyt a réseken át.
- A tökéletes beszivárgás - mondja magában Réka félhangosan és várja, most mi következik.
Kintről emberi hangok szűrődnek be - Dr. Harlow valakivel beszél. Aztán a hangokat élesen, átmenet nélkül csatazaj váltja fel. Tompa ütések és puffanások hallatszanak.
Havassy öklével az ajtóra csap.
- Lynn, ha ott van, nyissa ki!
Aztán két pittyenés hallatszik, és az ajtó hangos kattanással kinyílik. A nő kitárja az ajtót.
Egy félig megvilágított, szűk folyosóra kerül. A folyosónak gyér felszerelése van, jobbára orvosi eszközök, gyógyszeres szekrények fordulnak itt elő, de az is épp az átszervezés-lerombolás fázisán megy keresztül. Egy férfi, arcán néma rosszindulattal, hideg elszántsággal tartja maga előtt a kezét. Az, hogy mutáns, Rékának azonnal világos lesz, érzi a rosszindulattal vegyülő hideg erőt, ami a tenyeréből árad. A folyosó másik végén hangos reccsenés és tompa puffanás hallatszik, ott, ahol egy 90°-os kanyart vesz jobb felé.
Réka odapillant, és látja, hogy Dr. Harlow zuhan épp bele egy gyógyszeres szekrénybe.
És ez hiba volt. Mialatt ő megfordult, pont elég időt adott a támadónak, hogy felé fordítsa az erejét. Mire visszafordulna a nő, egy leigázó erejű, láthatatlan erő sodorja magával, mintha egy gravitációs lökéshullám kapná el. Dr. Havassy a testével löki el az ajtót, végigszántja a falat, maga is szétzúz egy szekrényt és Dr. Harlow-tól kartávolságra ér földet. A férfi elindul feléjük.
Rékának mentő ötlete támad. Kinyúl és megfogja Dr. Harlow kezét. Aztán összpontosítja az akaratát és bekapcsol a képesség.
A nő teste vízzé válik, folyékony szoborként kel fel a földról. Nekiiramodik és elkezd a férfi felé futni. Az szintén meg sem áll, csak előreszegezi a kezét és újra kiengedi a képességét.
A telekinézis láthatatlan ereje szétrobbantja Réka testét.
Ilyet még nem tapasztalt. Ezer cseppben loccsan szerteszét, tócsák, azonnal meginduló kis patakok formájában terül szét a padlón, a két falon és a plafonon.
Meg sem áll.
A nő folyamként zúdul tovább a folyosón. A férfi láthatólag megzavarodik. Gyorsan külön-külön akarja szétlőni a kis patakokat, amik hangosan loccsanva robbannak szét, de aztán folytatják tovább útjukat.
Réka célba veszi a férfi lábát és teljes erejével zúdul végig a boka magasságán. Persze a támadó azonnal megcsúszik és előrebukik a padlón.
A nőnek abban a pillanatban új ötlete támad.
~Hacsak hozzá tudnék érni egy ujjal is...~
A telekinézis nagyon csábító mutáció.
Azonnal megszilárdítja a testét. Ami egy kicsit lassan megy, mert szokatlan a képesség, így a férfinak van ideje a hátára fordulni és újra rálőni.
Réka épp, hogy csak újra emberi alakot ölt, alhasába kap egy erős, szúró lökést. A világ megfordul, ahogy lágy, védtelen részét éri az ütés és a támadás többi része eloszlik a felső testén. Felfele repül és hátraesik, de azonnal kelne fel.
A következő találat a belső combját éri, az ágyéka magasságában, koncentráltan. Ez kiviszi a lábát és most összeesik.
A férfi láthatólag gyenge részeit támadja, a lehető maximális fájdalmat okozva, hogy a lehető legjobban szétzúzza ellenfele akaratát. Réka tökéletesen ismeri az ilyet, szinte látja, ami a másik fejében zajlik.
Dr. Havassy-nak ezen a ponton elpattan a türelme és a düh végigrobog rajta. Egy gyors sarokrúgással eltalálja a férfi sípcsontját. Az nekiesik a falnak. Réka hasra fordul, hogy fellökje magát a földről. A láthatatlan erő újra a hátára fordítja, mintha egy óriás rántaná fel.
A következő találat egyenesen az ágyékát éri. Réka továbbcsúszik a padlón és összegörnyed. Azonnal igyekszik úrrá lenni a görcsön és a testén eluralkodó éles fájdalmon, de ez túl hosszú ideig tart, a fájás pedig túl erős...
Akaratlanul könnyek csordulnak ki elhomályosuló szemeiből a kíntól.
Az idő olyan kevés... Túl gyorsan telnek az értékes pillanatok...
~Harlow...most...~

Nagyon nehezen tudtam csak moccanni, mert a rámzuhant szekrény iszonyú nehéz volt. Ráadásul a benne elhelyezett orvosi műszerek is mind rám potyogtak. Ezeknek súlyuk ugyan nem volt, de kellőképpen zavaróak voltak, pláne, amelyiket úgy kellett kiköpködnöm a számból, vagy eltaszigálnom az útból, hogy jobban lássam, mi folyik tőlem nem éppen megnyugtató távolságban, addig is amíg össze nem szedem magam eléggé ahhoz, hogy ismét harcba lendüljek.
Dr. Havassy remekül megállta a helyét. Gyakorlott harcosként küzdött, ami ugyan legalább annyi kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt, de egyenlőre örülhettem annak, hogy van ott velem valaki, akire tényleg számíthatok, ha már a másik valaki ilyen orvul elárult.
Sajnos ez utóbbi is ember volt a talpán, Dr. Havassy nagyon nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy kiállt ellene. Nem mintha lett volna más választása. Nem mintha bármelyikünknek lett volna más választása. Védekeznünk kellett, meg kellett menekülnünk, és ha csak kevés reményünk is volt a sikerre, abba kapaszkodnunk kellett, és el nem eresztenünk.
~Még jó, hogy van itt velem valaki, aki úgy tűnik egy lövészárokban nőtt fel!~
Mikor Dr. Havassy mellettem csapódott a falnak, azt hittem mindennek vége, vesztettünk. Ő még egészen szerencsésnek mondhatta magát, amiért őt nem temette maga alá semmi, bár a falnak ütközni talán még fájdalmasabb lehetett. Ennek ellenére, hamar talpra állt, méghozzá egy bátorító gesztusnak felfogott kézszorítás után, ami aztán teljesen másnak bizonyult.
Eddig nem tudtam, még csak nem is sejtettem Dr. Havassy képességét. Most ez egy csapásra megváltozott, ahogy megláttam, mint lendül vissza a csatatérre vízalakban. Abban, hogy ez az én, és nem az ő nagyon hasonló képessége volt, egészen biztos lehettem, hiszen ellenkező esetben, nem jelentett volna neki gondot az imént egy zárt ajtón való kijutás.
Nagyon furcsa volt mást nézni az én trükkjeimmel. Párszor oda is akartam kiáltani, hogy segítsek neki a használatában, de mindig kiderült, hogy csak felesleges lármát csapnék vele, ő ugyanis meglepő ügyességgel használta a számára valószínűleg ismeretlen képességet.
Ez erőt öntött belém, és végre össze tudtam kaparni magam annyira, hogy én is vízzé váljam, és így játszi könnyedséggel szabaduljak ki a súlyos szekrény alól.
Mire azonban felegyenesedtem, Dr. Havassy már annyi ütést volt kénytelen elsznvedni, hogy komolyan aggódtam, megúszhatja-e maradandó sérülések nélkül. Abban mindenesetre biztos lehettem, hogy a harcba még egy darabig nem fog tudni beszállni.
Az áruló főorvos engem is megpróbált cseppjeimre szétszedni, ahogy azt már a társammal is tette. Nekem kevesebb idő kellett ahhoz, hogy újra egybeolvadjak, és folytassam felé az utamat. Felemelhetett, elhajíthatott, nem ment vele semmire. Mindig tovább közeledtem felé. Aztán, mikor végleg meguntam a csikicsukit, jéggé változva feléhajítottam egy kicsi elsősegély dobozt, ami bizony nagyon fájdalmas körülmények között találkozott volna a fejével, ha célba ér. Ő viszont sikeresen térítette másik röppályára, a padlónak, ahova esett, nem fájhatott az ütés.
Nem zavart, nem is úgy terveztem, hogy ezzel fogom kiütni. De valamivel el akartam terelni a figyelmét. Amíg ő a dobozkával volt elfoglalva, és futásból ugrottam egyet, aztán jégtalpon sebesen felé csúsztam, és mire visszafordult felém, már csak a lendülő öklömet láthatta.
Aztán fájdalmas kiáltással vérző orrához kapta a kezét. Ez engem nem hatott meg. Újra lesúlytottam öntudatlanságba segítve a gaz árulót.
Végezvén ezzel a mocskos munkával, visszaváltoztam emberré, majd Dr. Havassyhoz léptem, és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem a földről.
-Jöjjön! Nem biztos, hogy egyedül volt.

Dr. Havassy még mindig majdnem vinnyogott a fájdalomtól, amikor a férfi a földre került. Lynn Harlow előkerült a romok alól és maga is elővette a képességét, ám ő sokkal gyakorlottabb és professzionálisabb módon használta azt. Réka még a földet kaparta, amikor Harlow egy ügyes eltereléssel közel került a férfihoz, majd kiütötte.
Ahogy Lynn felsegíti, Réka megpróbálja a vállához dörgölőzve letörölni a fájdalomkönnyeket az arcáról. Határtalan mérgét legszívesebben levezetné a férfin. Hiszen nem elég, hogy katonaként mit sem tudott tenni kvázi fegyvertelenül a távolba ható mutáns ellen, nőként megszégyenítő volt a mód, ahogy harcképtelenné tették. A helyzet akár perverz is lehetett volna, ha nem lett volna ilyen kegyetlen; el sem tudta képzelni, hogy keveredhetett Harlow szóba az embertelen támadóval.
- Doktor... - mondja Réka, enyhén meggörnyedve és Lynn vállára támaszkodva az egyik kezével, a másikat az alhasán tartva, ami továbbra is tompán és erősen fájt - Úgy hallottam, váltott pár szót ezzel az emberrel. Talán ismeri?
Dr. Havassy ekkor eldönti, hogy a romok alatt keres valahol egy fájdalomcsillapítót, ám még odalép a férfihoz és megfogja a karját. Egy másodpercig tartja ott a kezét, ez elég. Majd a térdére támaszkodva, fájdalmasan felegyenesedik és a törmelék felé fordul, hogy kipróbálja az új képességet. Kinyújtja jobb kezét és koncentrál. A törmelékek megmozdulnak. Semmi nem maradt épen. Körülnéz. Az egyik közeli szekrény, aminek szárnyas ajtaja innen láthatólag zárva van (a két szárny rése között látszik a zár nyelve) pont megfelelőnek tűnik. Réka odafordítja a tenyerét és újra kipróbálja a képességet. Az egész szekrény megemelkedik. Újra próbálkozik. Egy kis rövid gyakorlás után sikerül leemelni a zárt ajtószárnyakat a sarokvasakról. Réka épp odalép a szekrényhez, hogy megkeresse a morfiumot, amikor valami erősen belevágja a fejét a polcba.
Még pont időben csukta be a szemét, arca összetöri a polcot és csörömpöléssel az üvegcséket. Réka megszédülve térdre esik, újra könny szökik a szemébe, mert az orra ütést kapott. Ahogy térdre esett, megfordul és a falnak veti a hátát. A férfi felkönyökölt és most Dr. Harlow felé fordítaná a kitárt tenyerét, de Réka minden haragját összeszedve megelőzi, és saját, kinyújtott kezéből sugározza ki a képességet. A dühhel kevert erőtől a férfi nekirepül magasan a falnak, és fájdalommal vegyes meglepődött kiáltást hallatva a földre puffan. Réka meg se várja, hogy bármi mást tehessen, odalép és belerúg a hason fekvő férfiba, majd megragadja a kezeit és hátracsavarja őket.
Rálép a férfi hátára.
- Ennyi volt a műsor mára. Így senki nem kezelhet két hölgyet.
A fehér köpenyes hátán állva fél lábbal, tovább feszíti felfele a férfi karjait a háta mögött, miközben az fájdalmában felüvölt, míg tompa és hátborzongató reccsenéssel valami eltörik a férfi vállaiban. Réka ekkor elengedi a férfi csuklóit és a fehér köpenyes hangosan nyög és jajgat, ahogy a karjai használhatatlanul puffannak a teste mellett.
Egyik vállában sem maradt meg a csont az ízületi vápában, valószínűleg teljesen tönkrementek az ízületek.
- Így már nem fogja tudni senkire ráirányítani a képességét. Mehetünk.
Réka nem is vacakol tovább a szekrénnyel, minden üvegcse összetört. Egy zsebkendőt vesz elő, hogy leitassa az arcáról a kiserkent, csordogáló vért, ami az üvegszilánkok vágta sebekből származik. A hangosan nyöszörgő főorvosnak átfogja hátulról a nyakát és a megfelelő nyomást gyakorolja addig, amíg az teljesen elernyed, pár órára öntudatlanul. Réka újra feláll és Lynn-nek intve elindul a folyosó kanyarulata felé.

Dr. Havassynak szerencsére nem esett különösebben nagy baja. Mármint nagy fájdalmai voltak, azt láttam, de a sebeii, amiket elláttam nem véreztek, úgyhogy egészen bizton állíthattam, hogy egyben maradtak. Az eszméletét sem vesztette el, és csontja sem törött. Kellőképpen szerencsésnek mondhattuk hát magunkat egy ilyen megrázóan szerencsétlen eset után.
Tapintatosan elfordultam, amikor a könnyeit törölgette, hadd higgye azt, hogy nem láttam, még ha teljesen normálisnak éreztem is ezt a fajta reakciót, de hát tudtam, hogy ellenkező esetben én se szívesen verném nagydobra. Addig is ott volt a vállam támasznak, szegény még elég gyengének tűnt.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor mégis sikerült elcsakliznia a főorvos képességét, gyorstalpalóval elsajátítani a csínját-bínját, aztán a váratlanul magához térő, eredeti képességbirtoklót is ártalmatlanná tette, amikor az megint túlságosan elemében érezte magát.
Mire beavatkoztam volna, már senkinek sem tudott volna ártani. Jó darabig legalábbis nem.
-Nem semmi - hümögtem elismerően, majd gyorsan az áldozat mellé hajoltam, hogy ellenőrizzem, nem esett-e túl komoly baja, de úgy tűnt Dr. Havassy elég precíz munkát végzett. Nemsokára magához térhet a gazember, iszonyú fájdalmak között, de élni fog.
El is indultunk tovább a folyosón, hogy biztonságosabb helyre érjünk. Közben válaszoltam az imént feltett kérdésére.
-Ő az az orvos, aki lehetővé tette, hogy idejöjjünk. Segítettem neki még régebben, amikor megtámadták őt az utcán, úgyhogy kérhettem tőle viszonzásul egy szívességet. Nem egészen értem, miért támadott meg minket. Talán valaki megfenyegette. Bárhogy is, legyünk résen, lehetnek még többen is.
Mintha csak megerősíteni akarnák a szavam, szapora léptek zaja hagzott fel valahonnan a következő sarkon túlról.
Dr. Havassyra néztem.
-Mit mond? Ellenség? Vagy csak valaki, aki meghalotta a dulakodást?

- Nem hiszem, hogy kényszerből cselekedett - mondja Réka, hangja alig érezhetően megkeményedett. - A mód, ahogy harcolt, eltökélt és hideg, módszeresen kegyetlen emberre vall. Nem tűnt sem zaklatottnak, sem izgatottnak.
Ahogy befordultak a sarkon, egy előbbihez hasonló nagy, tükrös fém ajtóval találják szembe magukat. A folyosó ismét elkanyarodik, most balra, és szinte azonnal léptek zaja hallatszik fel a sarkon túlról.
-Mit mond? Ellenség? Vagy csak valaki, aki meghalotta a dulakodást?
Harlow Havassy felé fordul, az utóbbi pedig megragadja a doktornőt a két karjánál.
- Akárki is, nem lenne jó szem előtt lenni, mert többen vannak. Gyorsan!
Azonnal a leolvasóra helyezi a főorvostól zsákmányolt kártyát, ami hangos pittyenéssel enged a parancsnak. Az ajtó résnyire nyílik. Réka nekidőlve a testével nyitja ki az ajtót és behúzza Lynn-t, (ha az nem ellenkezik) majd gyorsan be is hajtja maguk után. Becsapná, de az ajtó hidraulikája csak lassú csukódást enged.
- Hé! - hallatszik még egy férfi kiáltása - Azonnal álljana... - a mondat elvágódik.
Ahogy az ajtó becsukódik, minden hang megszűnik, csak csendes félhomály marad. A félhomályt az ajtó felett égő zöld lámpa, és különböző, halvány, kék lámpák fénye adja, amik tükrös lapokról csillannak meg.
Ahogy az ajtó becsukódik, Réka rögtön a leolvasóra tapasztja a kártyát. Az még egyet pittyen, és a zöld lámpa pirosba vált a fejük felett, párhuzamosan azzal, hogy a fém ajtó belső mechanikájában hangosan kattan a zár.
Réka odalép a falból kiálló leolvasóhoz. Van rajta egy kártyanyílás. Gondolkodás nélkül helyezi be a kártyát.
Pitty.
A kijelzőn egy közlemény ragyog fel:
Permanent Lock - Engaged
Hirtelen a monitor megváltozik.
Pity-pity-pity
Acces Denied.
Pity-pity-pity
Acces Denied.
- A zárat kívülről próbálják kinyitni, az ajtó pedig visszautasítja a parancsot. Ahogy gondoltam. Egyenlőre biztonságban vagyunk idebent. Hol is...?
Réka körbenéz a teremben. Ahogy a szeme alkalmazkodik, rájön, hogy újra egy boncteremben vannak. A kék lámpák a kihúzható, csukott hullatárolók felett égnek, mindegyik felett egy.
- Azok nyilván vagy a "foglalt" vagy a "bekapcsolva" jelzést jelentik. Eh, kár, hogy nincs szabad hely, doktor, pedig beugorhatnánk pihenni egyet, ráadásul egy kis hűsölés sosem árt, nem igaz? - kacsint Réka és elindul felfedezni a termet. A csillogó, tükrös felületek boncasztalok. Három foglalt; Vékony takaró rejti a rajtuk levő testeket.
A terem végében van még egy nagy, fém ajtó. Zöld lámpa ég felette. Réka lassan odasétál és ha Lynn nem akadályozza meg, óvatosan kinyitja.
Emberi beszédre lesz figyelmes. Réka pont annyira nyitja ki az ajtót, hogy a két nő be tudjon leskelődni.
A teremben boncasztalok vannak, felettük kikapcsolt lámpákkal. Nyolc. Az egész termet a másik végében lévő, kb, harminc méterre lévő boncasztal felett bekapcsolt reflektorok vonják be kétes, hol éles, hol csak vetődött, homályos fénnyel, és hosszú, ijesztő árnyékokkal.
A boncasztalok felett fém függönykarnis fut körbe, a fehér függönyök, azonban, mindenhol gondosan ki vannak kötve a falhoz, az asztalok mellett kétoldalt. Kivéve az utolsó asztalt. Ott a függöny körbe van húzva, mintha valami morbid baldachinos ágy lenne.
A közelében egy férfi, Lynn-éknek háttal, egy pulton valamit csinál, a testétől nem látszik, mit.
A lámpák fényében egy kontúr vetődik a félig áttetsző, műanyag függönyre. Egy asztalon ülő, emberi test kontúrja.
Egy hang szólal meg a függöny mögött.
- Miért... van... ilyen... hideg...? - mondja a vékony, dermesztően földöntúli, akadozó hangocska, és Réka háta libabőrös lesz.
Elkerekedő szemekkel néz Lynn-re.

Dr. Havassy úgy döntött, nem kockáztat, így aztán hamarosan egy másik bonceremben találtam magam, ahol még azt is elérte, hogy az ellenség/nemisellenség ne tudjon bejönni.
Access Denied
Úgy éreztem az univerzum legszebb szavai, hiszen nekünk egyet jelentettek a biztonsággal.
Access Denied
Nem lehet eleget hallani! Mint egy bátorító dal refrénje!
Sajnos azzal az állításával, hogy akit az imént padlóra küldtünk, önszántából támadott ránk kénytelen voltam egyet érteni. Okfejtése logikusnak és helytállónak tűnt, bármilyen nehéz volt is beismerni, hogy ezek szerint még abban sem szabad megbízni, aki segítő kezet nyújt.
-Azt hiszem, az lesz a legbiztosabb, ha beszerzek még néhány műszert a rendelőmbe, hogy még egyszer ilyesmi ne fordulhasson elő - dünnyögtem a szoba berendezéseit szemlélve. - Ha én ezt sejthettem volna!...
Javaslatára vállat vontam.
-Hát akkor erről lecsúsztunk. De talán jobb is így, elvégre, ha ott találnak ránk... hát abból a helyzetből nehezebb lenne védekezni, arról nem is beszélve, hogy ha eddig nem voltunk klausztrofóbiások, ettől tuti azok lennék.
Dr. Havassy ekkor érdekes felfedezést tett. Egy ajtó, mögötte pedig tisztán kivehető emberi beszéd. Fogalmam sem volt, kit lehetnek azok, de jelen helyzetben már csakis ellenséget tudtam odaképzelni. Nem tartottam hát különösen jó ötletnek Dr. Havassy következő tettét, amivel kinyitotta az ajtót, hogy kiderítse, kik is tartózkodnak ott. A kíváncsiság azonban győzött, úgyhogy odahajoltam a réshez, és bekukucskáltam a szomszédos szobába.
Újabb boncterem. A falait és berendezéseit megvilágító lámpa fénye immár hozzánk is átszűrődött, bár előnyösebb lett volna, ha minket semmiféle fény nem emel ki a sötétség rejtekéből. Feszülő idegzettel vártam a másodpercet, amikor a veszély lecsap, és ugrani kell, védekezni, menekülni. Egyenlőre azonban jelenlétünk észrevétlen maradt, így zavartalanul figyelhettük az idegen férfi ténykedését, valamint a függöny mögötti másik alakot, aki úgy tűnt, egy vizsgálóasztalon ült, és a nagyon ijesztő környezethez illően nagyon ijesztő hangon kérdezett valami nagyon ártalmatlant, mégis nagyon ijesztően hangzó dolgot.
Dr. Havassy döbbent pillantására hasonlóval válaszoltam, és tanácstalanul ráztam a fejemet.
Ismét körbenéztem. Az elfoglalt ember háttal állt nekünk, a vizsgálóasztal pedig függönnyel volt eltakarva, de ha bejutnék a terembe, csak egy kicsit kéne jobbra araszolnom, és talán bekukkanthatnék a függöny mögé, anélkül, hogy a látókörükbe kerülnék.
Intettem Dr. Havassynak, hogy maradjon, aztán négykézlábra ereszkedtem, és elkezdtem befelé araszolni olyan óvatosan, olyan csendesen, ahogy csak bírtam. Lassan haladtam csak előre, de nem mertem kockáztatni a lebukást. Azt sem felejtettem el, hogy folyamatosan készenlétben legyek, ha esetleg vészhelyzet állna elő, változzak például pocsolyává, majd azt hiszik, hogy kiömlött valami. Minden igyekezetem ellenére azért elég nehéz volt uralkodni a kézremegésemen.
Már sikeresen elhagytam az előttem álló alakot. Azt már láthattam, hogy az engem annyira érdeklő vizsgálóasztal elölről nincs eltakarva, úgyhogy, ha még egy métert haladnék előre, beleshetnék mögé. Borzasztóan féltem attól, hogy mit fogok látni, de nem riadhattam vissza, más kiút egyébként sem volt, mögöttem jó okkal lezárt ajtó várt. Csakis előre mehettünk. Persze, csak ha túléltük ezt a termet is!
Már nagyon közel voltam. Le nem vettem a szemem a függönyökről, hogy minél hamarabb megpillanthassam, kit rejtegetnek ott. Ez pedig nagy hiba volt.
-Maga meg kicsoda?!
Azonnal felpattantam. Megfordult a fejemben, hogy talán helyzetelőnybe kerülhetnénk, ha mi támadnánk először, de aztán úgy döntöttem, kezdjük békés tárgyalással.
-Joanna Wyndham vagyok - mondtam neki határozottan. - Itt dolgozom, és tudni akarom, hogy mi folyik itt.
Nem mertem Dr. Havassy felé nézni, hátha őt még nem vette észre, de nagyon reméltem, hogy van valami terve.

A két nő egy fél percig meredten és tanácstalanul bámul egymásra, majd Dr. Harlow térdre ereszkedik és elkezd lassan a terem másik vége felé kúszni. Réka ezt nem tartja jó ötletnek, de jobb neki sincs. Lynn már majdnem odaér az utolsó boncasztalhoz, ami felett kérlelhetetlen objektivitással ragyognak a kiállhatatlan fényességű, természetellenes reflektorok.
Ekkor a férfi megfordul és lenéz a négykézláb közeledő nőre.
- Maga meg kicsoda?!
- Joanna Wyndham vagyok - áll fel a nő, és ellentámadásba lendül. - Itt dolgozom, és tudni akarom, hogy mi folyik itt.
A függöny ekkor megmozdul.
- Mi... történik... Ki van... ott... - szólal meg újra az elhaló, nyugodt és vékony kis hangocska. Réka hátán újra borzongás fut végig; a hang egy kislányé, ám a törékenységbe valamilyen furcsa természetellenesség vegyül. Rékának hirtelen olyan érzése támad, hogy nem akarja látni azt, aki vagy inkább ami a függöny mögött van.
De tovább mozdul a függöny, épp csak egy kis rést nyitva, amin egy természetellenesen fehér kis kéz nyúlik ki...
Réka nem habozik tovább. Ahogy látja, hogy a kéz Lynn irányába nyúl, a pár perce történt események után azonnal használja a frissen zsákmányolt képességet, és tenyeréből kisugározza az erőt.
Ekkor ismét több minden történik egyszerre.
Abban a pillanatban, hogy a lökéshullám elhagyja Réka bőrét, minden lámpa kialszik a teremben, tökéletes sötétséget hagyva maga után. Valami a sötétben hangos csörömpöléssel szinte rögtön felborul, más dolgokat is feldöntve, reccsenésekkel és hangos üvegcsörgéssel, valamint egymáson és a padlón koppanó fém kongó illetve puffanó hangjával.
A falakon túlról furcsa zümmögés érkezik. Majd Réka egy tompa dörgést hall.
Aztán újra halk zümmögés következik és a terem tetején eddig kikapcsolt lámpák halvány, kékes derengésbe vonják a termet.
Az utolsó boncasztal körül, Lynn-től alig pár lépésre lassan húzódik el a függöny - az asztalon ülő, meztelen alak két kézzel hajtja szét, lehajtott fejét eltakarja a hosszú, sötét haj.
A fehér köpenyes férfi pedig, aki Lynnt felfedezte, most megfordul, kezében injekciós tűnt tartva rontana a doktornőnek.
- Lynn! - kiáltja Réka teli torokból és azonnal lő. A tenyeréből kifutó erővonal azonban célt tévesztve a férfi mögött lévő gyógyszeres szekrényt találja el. Az mérgesen kiált egyet és arrébb ugrik, a boncasztal és a még elhúzott függönyrész mögé.
Réka teljes erejéből fut tovább Lynn felé.
Mindez körülbelül három másodperc alatt történik meg.
A lámpák újra kikapcsolnak egy kattanással, a kevés, kékes derengés is eltűnik a hosszú helyiségből. Csak Réka lihegése hallatszik, ahogy még pár lépést megtesz arra, ahol Lynn-t sejti a sötétben.
Csak remélni tudja, hogy nem valami másba rohan bele.
Hacsak a nő nem mozdult el az egy pillanattal korábbi helyéről, Réka elkaszálva őt, mind a kettejüket a padlóra rántja és ahogy esik, érzi, hogy egy harmadik pár lábat is kirúgott - a férfi káromkodását hallja, majd egy harmadik puffanást.
Pitty-pitty-pitty.
Emergency Backup Protocol activated
Eddig nem látott hangszórókból lágy, nyugodt, gépi női hang szólal meg.
Az elzárási protokoll bekapcsolt. Én Cyberille 1.4 vagyok, a fedélzeti számítógép. Ha Önök engem hallanak, az azt jelenti, hogy az alábbiak közül legalább egy helyzet áll fenn.
- Atomháború
- Földönkívüli támadás
- Meteorit-becsapódás
- Szuperveszélyes járvány
Kérem, maradjanak nyugodtak. A kórház tökéletesen el van zárva. A tartalék atomreaktor indítása folyamatban.
Tartalék reaktor indul:
Három...
Kettő...
Egy...
A falakból mindenhol mély zümmögés árad, majd pittyenések és kattanások, ahogy az elektromos rendszerek bekapcsolnak. Surrogó hang hallatszik, ahogy a függöny mozog a fém karsnison.
Aztán visszakapcsolnak a boncasztal feletti reflektorok.
Réka, aki még mindig Lynn felkarját fogja, felpillant, ám a reflektok fényében majdnem könnyezni kezd a szeme és semmit sem lát először. A fehér köpenyes elgurult szemüvege után tapogatózik a földön.
Lemászik Lynn-ról. Ha a másik nő felpillant, valószínűleg ugyanúgy földbe fog gyökerezni a lába, ahogy Rékának.
A két nő előtt egy halott lány áll a reflektorfényben.
Bőre hideg, kékes-zöldes elszíneződésekkel fedett. Szürke, opálosan elszíneződött szeme pedig hátborzongatóan, rezzenésmentesen mered rájuk. Ajkai, orrának környéke, mellbimbói teljesen kékek. Egyetlen izma sem mozdul, mellkasa nem emelkedik, akár egy műanyag bábu is lehetne. Ám ekkor újra megszólal, ajkait a már hallott, hideg, vékony, kísérteties, halott hangocska hagyja el.
- Kik... vagytok...? Hol... vagyok...

A kísérteties hang még azelőtt megszólalt, hogy az előttem ügyködő férfi akár csak kinyithatta volna a száját. Azt kívántam, bár ne így történt volna. Ez a hang mintha jégkockákkal töltötte volna fel a bensőmet, és zsibbasztó merevséget szórva rám, gúzsba kötött volna.
Még egy lépés, és már azt is láthattam, mi volt a függöny mögött. Vasmarok szorította össze a torkomat, ahogy a csöppnyi, meztelen lánykát néztem, ahogy dús hajzata mögé bújva ült a vizsgálóasztalon. Halovány bőre szinte világított.
Aztán megjelent a kéz is, mely apró volt és a hónál is fehérebb. Felém nyúlt, én pedig tétován emeltem a kezem, hogy megérintsem az ujjacskákat, noha a furcsa, kíváncsi beleegyezésem mellett továbbra is éreztem a rémes viszolygást, ami pedig épp arra sarkallt volna, hogy húzódjak hátrébb, ne hagyjam, hogy hozzámérjen ez a szellemszerű gyerek.
Végül nem én, hanem Réka döntötte el a kérdést új képességével. Nem egészen tudtam, mi a szándéka, csak a szemem sarkából láttam, ahogy megmozdult, de a fények kihunytak. Nemsokára a kékes derengésen kívül nem akadt semmi, ami hozzásegítette volna, hogy legalább az orrom hegyéig ellássak. A kicsiny test sápadt bőre ettől csak még földöntúlibbnak tetszett, hosszú haja takarta arcát, ezért még az sem segíthetett a helyzeten, hogy esetleg aranyos arcocskája van.
Nem tudhattam, nem láthattam, és a következő pillanatban iszonyatos robaj támadt, mintha valaki egy jól megpakolt asztalt söpört volna tisztára egyetlen széles karmozdulattal. Fogalmam sem volt, mit történt. Ilyen-olyan zajok jutottak még el a fülemig, de nem figyeltem rájuk, ahogy semmi másra sem, csak bámultam megbabonázva a különös kislányt.
Nem érzékeltem, mi történik körülöttem, a következő, amiben biztos voltam, hogy egy az enyémhez hasonló alkatú test magával sodort, és a földre húzott. Réka volt az. Ahogy felpillantottam, és megláttam az ismeretlen férfit a földön matatni, tőle nem messze pedig egy elgurult injekciós tűt, rögtön rájöttem, mi történt. Dr. Havassy Réka épp most mentette meg az életemet.
-Ne haragudj - suttogtam. - Nem figyeltem. De köszönöm.
A kislány ekkor ismét megszólalt.
-Kik... vagytok...? Hol... vagyok...
Tanácstalanul néztem Rékára.
-Segítenünk kellene neki - véltem halkan. - Mégiscsak gyerek, de előbb talán vele kéne kezdeni valamit.
A szerencsétlenül keresgélő férfi úgy tűnt, szemüveg nélkül elég kiszolgáltatott lehet, mindenesetre meglehetősen kétségbeesetten keresgélt utána. Én szerencsére szinte azonnal megláttam, mivel hozzánk volt közelebb, nem láthatta, onnan pont takarta az egyik boncasztal. Megböktem Réka könyökét, és a szemüvegre mutattam.
-El tudnád törni? - kérdeztem nagyon halkan. - Minden előnyre szükségünk van.
Aztán már tápászkodtam is fel. Tekintetem a férfi és a kislány között ugrált.
-Úgy tűnik, halott - gondolkodtam hangosan. - Talán csak manipulálják a testét, mint egy bábot. Nagyon nem tetszik ez nekem.
Ismét a kezemet nyújtottam Réka felé, hogy segítsek neki felállni. Egyedül nem akartam a férfira rontani, hiszen ki tudja mire képes.
-Jól van, a lány már halott, neki már nem eshet baja - véltem. - Előbb gondoskodjunk a pasiról. Mit szólsz?

Egy sötét 1968-as Pontiac GTO áll meg a kórház parkolójában. A sofőr sietősen kiszáll majd át csúszik a motorháztetőn és kinyitja a másik oldalon az ajtót.
-Gyere Max, megvizsgálnak aztán kapsz valami gyógyszert és mehetünk is tovább.- A kimondott gondolat végeztével kissé elmosolyodik, majd Andrásra néz.
-Szerintem valami jó kis történetet is ki kellene találni hogy mi lett Max-el. *Eközben kiengedi másik barátját is a kocsiból. majd a cigarettáját elpöckölve kifújja a füstöt.*
- Mi lenne ha mondjuk elesett volna a lépcsőn lefele jövet és beütötte a fejét. Te úgy is rokon vagy tudod majd igazolni ezt a kis "balesetet". Ugye iratok vannak nálatok is?- Aggódva teszi fel a kérdést, mind Maxnek mind Andrásnak.-

-Szerintem inkább ráesett valami a fejére, mondjuk a motorháztető... épp szerelt... Mert annak hasonló nyoma van...
András még mindig bizonytalanul pillogott a kórház fele. Mondhatni hunyorgott. Sőt mi több álmos volt. Aggódva figyelte Maxot.
-Iratok? Nálam vannak... De Max? Nálad?
~Hí, de fáradt vagyok mi a franc történt velem?!~
-Ha megvagyunk bedobok egy kávét...
Andrásnak nehezére esik a gondolkodás, fáradt agya lassul vészesen lassul...
- (ásítás)

- Hmm- Mint apa az alvó fiára úgy mosolyog Damon is Andrásra.-Hamar végzünk csak megvizsgálják és kész. Szerintem nincsen komoly baja, de ha így marad lehet hogy beüt valami gikszer, így jobb ha megnézetjük. A büfénél biztos van kávé és ha nem tévedek még mindig egy fiatal szőke bombázó van a kis "standnál", de ha a gépi kávét szereted automatát is találunk a földszinten.
~ Rá esett a motorháztető a fejére? És hogyan? Ha ki van támasztva az nem mozog sehova! Mindegy látom nagyon kimerült, inkább maradjuk az ő ötleténél nem szükséges még több felesleges vita.~
-Jó akkor a fejére esett a motorháztető. Induljunk minél előbb kezdjük annál előbb lesz vége ennek az egész hercehurcának.
~ Rá esett a fejére a motorháztető... Ez kész ezt nem hiszem el, csak legyen olyan orvos aki annyit se ért a szereléshez mint András.~

// Bocsi az állandó szurkálódásért csak beleélem magam a karakterbe //

- Szerintem nem lehet gond egy kórházban a mutánsággal, ahol mutánsokat gyógyítanak.
- Természetesen nálam vannak, mindig magamnál hordom őket.
Aggódva méri végig ő is Andrást.
- Minden oké? Elég sápadt az arcod is...
~A srác tényleg nincs valami jó bőrben, talán valami betegség...Mióta lehet vajon talpon? Elég régóta nem aludhatott. Persze, akaraterő, de azért akkora akarata neki sincs, hogy heteken át minden nap a Vadásszal szálljon szembe...~
A szőke bombázót hallva vigyorogva fordul Damon-höz.
- És mi lenne, ha én is inkább kávézni mennék?
A kocsiból kiszállva még mindig feje búbját vakarja.
- Csak nem lesz gond, szerintem csak jegelni kell... Na jöttök?

*Damon hangosan felvihog* - Ez a fejbeverés meghozta az eszedet Max. végre nem búslakodsz hanem a tettek mezejére lépsz!- Nevetése baráti mosolyba vált át.- Mindent a maga idejében, miután megnéztek és megállapították a diagnózisodat, fizetek neked is egy kávét.

~Remélem igazad van és tényleg nem komoly ez a fejbeverés, még a végén én leszek a hibás hogy ez a hülye Jerry meg a bandája belénk kötött... Azaz hogy Andrásba és viszont. De ez már a múlt, és ahogy mindig is mondani szoktam a múlt egy olyan valami, amin nem érdemes sem rágódni sem gondolkodni mivel már úgyis tökmindegy hogy mi volt, változtatni nem lehet rajta... ~

*A gondolat befejeztével a kocsit bezárja, a kulcsot elteszi a kabátja belső zsebébe ahogy szokta, majd egy oldalzsebéből előkerül a jól megszokhatott cigarettája a fekete: Djarum Black és természetesen a cigarettát kísérő zippo öngyújtó sem maradhat le Damon kezéből. A gyújtó kékes lánggal ég majd a cigaretta is meggyullad.

~Nos igen, már megint cigizek, sokak szerint ez káros, de ők nem én vagyok, nekik lehet hogy tényleg káros és roncsolja a tüdejüket, engem viszont a leszívott füst csak felfrissít és jobb közérzetet tesz lehetővé, egyszerűen vissza adja a kedvet az élethez. Soha nem voltam nagy cigis, a baleset előtt, de valahogy a törött lábam miatt is meg az unalom elűzése végett elkezdtem sorra szívni a cigiket, és valamivel gyorsabban gyógyult meg a lábam illetve nem eléggé elhanyagolható módon annyira nem is unatkoztam annyira...De ne maradjuk le Maxtől, hátha összeesik vagy valami baja lesz még nekem... Mostanában úgy érzem hogy Emmetten kívül ő az egyetlen akire számíthatok.~

-Várj már Max! Jövök én is.- Vigyorogva megy barátja után, miközben nagyokat szipákol a kellemes illatú dohányból.-

Mielőtt belépne az ajtón Max még hátrapillant.
Damon éppen mögötte igyekszik, míg András mélyeket szuszogva fekszik a hátsó ülésen.
~ Nem gond, had pihenjen szegény. Éppen ideje volt, hogy rendesen kialudja magát.~
Azzal benyit az épületbe. Egy tipikus kórház. Ahogy lép párat a folyosón erős klórszag csapja meg az orrát.
~ Pfúj, mindig is utáltam ezeket a helyeket. Alig várom, hogy leszedjék a gipszem és akkor végre elkerülhetem őket. Borzalom.~
A fiú a recepcióhoz lép.
- Jó estét kívánok!
A pultban egy 50-es éveiben járó hölgy áll és valamiféle kórlapot nézeget.
Már őszül, de korához képest még viszonylag jól tartja magát. A nagy koncentrációban szemüvege egészen az orra csúcsára csúszott, Max a nő láttára elmosolyodik.
Ahogy maghallja a köszönést felpillant, majd ismét a papírt bújja.
'- Önnek is fiatalember! Mi járatban?'
Meglepődik a kérdésen, miközben a fejét fogja.
- Leestem..., akarom mondani ráesett aa fejemre a motorháztető. Kocsit szereltem.
A nő kissé furcsálja a dolgot, majd leteszi a lapot:
'- Baleseti ambulancia...'
Majd elmagyarázza a pontos utat.
'- Az a srác magával van?'- az éppen kávéautomatát ütögető Damon-re mutat.
- Öööm, igen. Szólok neki.
Max Damon-höz lép.
- Kissé fogd vissza magad. - mondja miközben fülig ér a szája. - Na, talán 10 perc és jövök, addig leülök a váróba...Te addig talán menj ki, jó lenne ha valaki figyelne addig Andrásra. Tudod, ott van az a Vadász dolog...

Választ sem várva indul az Ambulanciára. Léptei nyomán kong a folyosó.
~ Alig várom, hogy végre mehessek a Xavierbe...Jó dolog mutánsnak lenni, de ha az ember alig ismeri az erejét elég nehézkes. És, hát New York nem éppen az a hely, ahol egy magamfajta srác a föld mozgatást gyakorolhatná...~
A váróterem szinte üres, alig ül pár ember,az is csak kivizsgálásra érkezett. Max helyet foglal és arra vár hogy behívják.

Egy jó fél óra múlva végez és már kifele tart. Amint a recepcióhoz ér biccent az idősebb hölgynek:
- Viszont látásra és köszönök mindent!
Majd kilép az ajtón. Beül az autóba és Damon-höz fordul:
- Nincs semmi gond, kisebb agyrázkódásom volt, de egyébként semmi. Azt mondták, hogy ha jegelem és sokat pihenek nem lesz semmi maradandó gikszer.
Elmosolyodik és hátra fordul az alvó unokatestvérére pillantva:
- Viszont én is elálmosodtam, szóval lassan haza indulnák. Ha elvinnél, nagyon megköszönném.

~ Azért nem semmi volt ez a nap. Megismerkedtem a sosem látott kuzinommal, harcoltam a Vadásszal, leütöttek és most éppen a kórházat is megjártam. Ideje lesz egy jó nagyot aludni.~
Gondolatai közepette ásít egy hatalmasat.

//Köszönöm a játékot:)//

-Mi az? kérdi Maxet aki visszapillantott a kocsi felé, majd Damon is hátra fordul és a látványon egy nagyot nevet.
-András, András látod néha a "szex a parton" elég ütős lehet!!- A koktélra célozva ismét felnevet.- És még innál rá egy kávét a büfés csajjal mi? Hát pajtás az már csak a jövő zenéje lesz.

~Persze hogy nem a koktél vágta oda Andrást... Ahogy jobban megfigyeltem legalább 2 napja nem aludt egy szemhunyásnyit sem, eléggé megviseli ez a Vadász is, meg aztán Max-re is vigyáznia kell, és ott van még az a sok galiba amibe belekeverte az a lepcses szája, mint a pubban is...Mindegy is, ráfér egy kiadós alvás és ha a kocsimat találta erre a legalkalmasabbnak hát csak tessék~

Ismét elmosolyodik majd sarkon fordul és Max után megy, aki már az épületben van.Ahogy belép látja hogy Max már rendezi a dolgokat így a közeli kávé-automatához megy.
-Lássuk miből élünk.
- Capuccino,nem most valami erősebb kell.. ~Tea, legjobb választás ilyenkor egy forró teára vágyik az ember, Istenem ki tesz a kávéautomatára tea gombot~-Erős iróniával gondolja ezt Damon.-Majd ahogy a forrócsokihoz ér ismét fellobban benne a düh.~Forrócsoki, nos igen a kölykök akik ide bejönnek valami kisebb sebbel lehúzzák ilyen hülyeségek miatt a szüleiket mint ez a rakás sz*r... Az forrócsoki meg a jó édes****~
-Espresso ~ végre van valami jó is ebben a napban...~

Bedob pár centet és megnyomja a gombot, az automatán, de az automata nem csinál semmit majd ismét bedob néhány érmét hogy hátha most már jó, majd miután erre sem reagál az automata egy enyhe oldalba rúgással próbálkozik az ifjú Smog.

-A rohadt k**va-anyádat te rühes gép, mit gondolsz hogy csak így benyeled 2 kávé árát és egy retkes poharat sem adsz?! Hmmm?!-

Erre a reakcióra odalép hozzá Max aki lecsillapítja némileg. Majd ellép a géptől hátratűri a haját, és elballag a recepciós nő mellett a büfé felé.

-Jó estét- Gúnyos fülig érő mosollyal- Vén satrafa, hogy téged is ide evett a penész- a mondat második felét csak a bajsza alatt félhangosan mondja majd odalép a fiatal büfés-lányhoz.

-Szia Lara, egy kávét kérlek, az a nyüves gép benyelte a pénzem...
-Szia Damon régen láttalak...-erre a lány lenyom egy puszit Damon idegeskedő arcára.- máris csinálom- Nagy mosollyal az arcán.
-Ezt miért kaptam?- Damon csak fogja az arcát ahol a lány megpuszilta, a haragja már el illant, Lara egy kedves intelligens, nagyon csinos barna hajú és szemű lány akit Damon egy balesete utáni kórházi lábadozásából ismer. ~Húúú ez jól esett, megtudnám szokni hogy valaki szeret, ráadásul Lara az egyik legjobb indítóm volt, nem egy ő általa indított versenyt nyertem meg.~
-Csak úgy-a lány elpirul- Hiányoztál és nagyon régen nem láttalak már...De ugye nem baj, hogy megpusziltalak, nincsen barátnőd vagy ilyesmi...
-Damon elmosolyodik a lány zavarán- Nem nincsen, és nem nem zavar sőt nagyon jól esett, szeretnék én is adni neked egy puszit.

A lány odahajol Damonhöz, ahogy egyre közelebb hajolnak egymáshoz a lány elfordítja a fejét és Damon a puszi helyett egy csókot ad Laranak. A lányon látszik hogy nagyon boldog hogy ismét láthatta a régi barátját, és hogy még egy-darabban látja. Odaadja a kávét, majd ismét megcsókolja Damont.
Beszélgetni kezdenek, kb 25 percet tudnak beszélni néhány csók kíséretében, mivel Damonnek beugrik hogy András egyedül van a kocsiban és a Vadász...

-Lara mennem kell, de még beszélünk többször hívlak majd ígérem és többet fogunk találkozni.- Damon arcáról az őszinteség tükröződik, a lány látta már ilyennek nem egyszer, és a barátai is ismerik hogy mikor is vág olyan ábrázatot amiről egyből lerí hogy őszintén beszél, ami Damonnél nem ritkaságba menő dolog, de valljuk be hogy nem az erős oldala az őszinteség.
-A lány biztatóan elmosolyodik- Menj csak, tudom hogy amit megígérsz azt be is tartod!- Egy utolsó mámorító csókot adnak egymásnak, majd Damon hátrálva megy ki miközben végig Lara szemeit nézi, azokat a tüzes őszinte barna szemeket, majd az ajtónál a kocsi felé fordul. Beül és beindítja a motort a parkolóban kiírja Lara nevét, pontosabban ki faralja, majd beáll az ajtó elé. Erre már Max is kijön és beül a kocsiba.

-Nincs semmi gond, kisebb agyrázkódásom volt, de egyébként semmi. Azt mondták, hogy ha jegelem és sokat pihenek nem lesz semmi maradandó gikszer.-Hátranéz és elmosolyodik.-Viszont én is elálmosodtam, szóval lassan haza indulnák. Ha elvinnél, nagyon megköszönném.
-Persze Max semmi akadálya. - Örömteli vigyorral az arcán beindítja a rádiót és erre már a motor is felbőg. Aztán elindulnak az éjszakában. Andrást hazaviszik Maxel, majd Damon Maxék lakására tart. Leteszi Barátját akinek csak annyit mond: - A számom megvan bármikor hívj ha valami történik, akár ha a Vadász bukkanna fel valahol, vagy ha csak egy kocsi kell... Csak csörögj.-Kacsint egyet majd rátapos a gázra és ő is haza megy.

//Köszönöm a jó játékot, és bocs ha zavartunk bármilyen másik kalandot. //

// Sheena //

-Mondja itt dolgozik még Dr. Moore?-kezdek kissé ideges leni, ahogy ott toporgok az információs pult előtt, már harmadjára teszem fel a kérdést, de a pult mögött ülő nő, szinte tudomást sem vesz rólam. Betelt a pohár, elég volt abból, hogy kórházban vagy viselkedj is úgy...na nem. Ököllel vertem egy nagyot a pultra, hogy az írószertartó doboz a földre esett, és szanaszét gurultak a tollak. Erre már végre hajlandó volt a nővér is rám emelni a tekintetét. És ha ez még nem lett volna elég a dühömet alátámasztottam a jelvényemmel is, amit a nő orra elé toltam.A kérdést nem voltam hajlandó elismételni, mert tudtam, hogy nagyon is érthetően tettem fel...többször is.
-Nem. A doktornőt áthelyezték.-csak ennyi választ kaptam.
~Mit beszél ez...ez lehetetlen...~
-Áthelyezték? És pontosan mikor? És hová? Egy másik osztályra?-igen türelmetlen voltam, de a nő nem sejthette, hogy emögött már nem a hosszas várakozás állt indokként.
-Nem. Nem egy másik osztályra, hanem egy másik kórházba.
-És mégis melyikbe?
-Azt sajnos nem tudom önnek megmondani.
-Nem tudja, vagy nem akarja?!-legszívesebben a pultot borítottam volna erre az idegölő némberre.
-Nézze nyomozó, sajnos ezt az információt már nekünk sem hagyták meg. A doktornő hirtelen távozott a kórházból, állítólag egy nagyon jó ajánlatot kapott, amit el is fogadott. Az irodáját még nem ürítették ki teljesen, a holmiját az igazgató úr szerint csak pár nap múlva fogják utána vinni. Ennyiben tudok önnek segíteni.-istenem, hogy én mennyire utáltam az ilyen fennhéjázó embereket.
-Köszönöm.-mondtam, majd elléptem a nővérpulttól. Végig futtattam a hallottakat. Különös, hogy a genetikus doktornőnek ilyen hirtelen nyoma vész, majdhogy nem egyik napról a másikra. De akkor miért hívott fel pár napja, hogy sürgősen beszélnie kell velem...rettentően furcsa volt ez az egész. Bár, ha a holmiját még nem vitték el, akkor talán ott taláhatnék valamit, sőt, talán hagyott is itt nekem valamit, hogy miért keresett, hogy miért volt olyan zaklatott, és most mi az oka ennek az eltűnésnek...Volt egy olyan megérzésem, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben, a kopó ösztön feléledt bennem, mint mikor a véreb szagot fog, és megy a nyomok után. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan jutok le az alagsorba, ahogy a doktornő irodája volt. Napközben túl forgalmas a kórház területe, és valahogy egy mágnes kártyát is szereznem kell....

Mióta Szellem visszavonult és rám bízta az üzletet, igazán nem panaszkodhattam. Előtte se ment rosszul, de ezek a melók azért magasabb körüket is érintettek néha. Így aztán a fizetség is ennek megfelelően emelkedett. A bankszámlám szépen gyarapodott, hát mi kell több.
Mikor az egyik hosszú hétvége után Josh visszament a suliba, újból a gép elé ültem, hogy megnézzem az újabb megbízásaimat. Volt egy, ami nem tűnt túl bonyolultnak és nehéznek, végül is csak egy sima betöréssel vagy talán inkább besurranással is meg lehet oldani az egyik részét, na meg talán egy-két ember kiiktatását, akik még tudhatnak a dologról. Viszont szépen fizet és még a cél sem elvetendő, még azt is mondhatnám, jó célt szolgál, habár, hogy mi húzódik a háttérben, az engem már nagyon nem érdekel.
Az ügyfelemnek a fiát egy közúti baleset után szállították kórházba, ahol megállapították többek között, miután ellátták a törött lábát, hogy mutáns a lelkem. Apucinak ez a beosztásába vagy a karrierjébe kerülhet, és nem egy kiskaliberű emberről van szó, így ennek a nyomait kell eltörölni. Persze a fejekből nem lehet, és hát bizonyíték nélkül nem mennek semmire, így jövök a képbe én. El kell tüntetni az aktákat és azokat, akik még tudnak róla.
Hát most itt vagyok a kórházban és igyekszem felmérni a terepet, megfigyelni a személyzet és a biztonsági őrök mozgását, miközben elvegyülök a betegek és látogatók között.
Ha megszereztem a papírokat, végül is csak akkor fogom megtudni, hogy hány ember szerepel majd a halállistámon, most még csak az egyik doki nevét tudom: Dr. Freeman.

Rendőrségi jelvénnyel egész jól el lehetett "vegyülni" a kórház területén, nem kellett túl sok, csak némi hazugság, és egy kis alátámasztás, hogy az ember elkolbászolhasson a folyosókon, akár egészen az orvosi öltözőkig. A zárat nevetségesen könnyű volt kinyitni, így könnyedén jutottam be a fémszekrényes öltözőkbe. Hátul lehetett a zuhanyzó, ha jól vettem ki a hangokat, és az egyik szekrény a sor végén nyitva is volt. Halkan osontam beljebb, a jelekből ítélve itt valakinek lejárhatott a mai műszakja, és éppen hazafelé készülődik. A fehér köpeny fel volt akasztva, rajta a belépőkártyával.
~Dr. Freeman. Cöh...milyen hülye képe van ennek a dokinak..~gondoltam magamban, most az volt a lényeg, hogy szükségem volt a mágneskártyára, amit könnyedén akasztottam le, és tettem zsebre, majd mielőtt elmentem volna, az oldalsó akasztóról leemeltem egy fehér köpenyt is, na nem mintha, ez lenne szívem minden vágya, de arra még szükségem lehet a későbbiekben. És leléptem az öltözőből. Szerencsére csak pár órát kellett várnom, amíg a kórházban is vége lesz a látogatásnak, ahogy jönnek az éjszakai ügyeletesek, váltás, miegymás, épp ezt használtam ki arra, hogy amíg megürültek a folyosók, addig a teherlifttel lemenjek az alagsorba.
Ez volt az egyszerűbb része a dolgoknak. Óvatosan mentem végig a folyosókon, néhány itteni orvosnak volt csak idelent irodája, olyanoknak, akik valamilyen más ágon is folytattak kutatásokat. Ezt Dr. Moore-tól tudtam, és a járás is azért volt némiképp ismerős, mert már találkoztam itt lent vele néhányszor. Elértem az első folyosói kapuhoz, ahol már szükségem volt a kártyára.
-Ó nicsak, a doki irodája is idelent van...ezt a mázlit...-motyogtam magam elé, miközben lehúztam a kártyát. Tudtam, hogy így kevésbé lesz feltűnő, hogy egy olyan orvos mászkál itt, akinek talán adott esetben nem kellene.
Kissé hideg volt az alagsorban, benéztem pár helyen, de tudtam, hogy itt nem a legjobb nézelődni, ugyanis volt ahol boncterem volt, volt ahol a hullákat tárolták tepsiben....grrrr......ki is rázott a hideg ha belegondoltam, hogy azok a szerencsétlenek mi célból is vannak itt.
Még egy ajtón kellett átmennem, hogy elérjem az irodát, amit keresem. Az első dolog, ami furcsa volt a számomra, hogy zárva volt az iroda.
~"Sosem zárom az irodámat, tudja, ahhoz túl sokszor jövök megyek az iroda és a labor között, hogy időm legyen folyton ki be zárogatni, és különben is, erre egy lélek sem jár."~ jutottak eszembe a doktornő szavai. Épp ezért lepett meg, de a zárat sikerült feltörnöm. Jobb esetben biztos hatásosabb lenne berúgni, de itt minden visszhangzik, úgyhogy inkább elmatattam vele egy percet. A kattanás volt az a hang, amit szívesen hallok ilyenkor. Furcsa, hogy odabent semmi nem volt eldobozolva, sőt, az iroda egyik vége olyan volt mintha szélvihar tombolt volna, mindent feltúrtak.
-Még hogy áthelyezték, mi?-mondtam fennhangon, már egyre biztosabb voltam abban, hogy a doktornő találhatott valamit, amit mások nem akartak, hogy kiderüljön.
-De mégis mit találhatott?-töprengtem, és azon agyaltam, vajon aki kereste az megtalálhatta e amit akart. Bár tudtam azt is, hogy a genetikus doktornő nem volt olyan hülye, hogy ha talált is valami fontosat, hogy annyira szem előtt hagyja, hogy bárki könnyedén megtalálja...talán pont ezért tűnt el ilyen hirtelen. Át akartam nézni én is az anyagait, amikor a folyosó felől valami zajt hallottam.....