Staten Island-i Egyetemi Kórház

A kérésnek megfelelően felcímkézi az ampullát: "Papírfiú". Közben kicsit elvigyorodik, mivel először a papírtigrisre és a papírkutyára asszociál, és csak utána jut eszébe, hogy ezzel Mike a képességére utal. De legyen úgy, ahogy ő akarja. Az ampullát hűtőszekrénybe rakja, és újra előveszi az előbb már elrakott aktát a fiókból, felírja rá a Papírfiú nevet, majd egy másik fiókba rakja át.

- Így, ezzel meg is lennénk! - nyugtázza, majd visszaül az íróasztal mögé. Most már csak egy dologgal tartozik a fiúnak.
- Nos, az iskolát az ott szereplő címen találja. - mutat a brossúrára. - Keresse Ms. Munroe-t, most ő vezeti az intézményt.

Megköszörüli a torkát, közben pedig mintha egy árny suhanna át a tekintetén. A vérvételből származó elégedettség és öröm egy pillanat alatt szertefoszlik.
- Gondolom nem tud róla, de a papíron szereplő Xavier egy nagyszerű ember volt. Sajnos néhány hónapja elveszítettük, így az intézményt Ms. Munroe vezeti tovább, de készüljön fel rá, hogy a hangulat... hogy mást ne mondjak, kissé _nyomott_. - meséli, majd órájára tekint és feláll.
- Sajnos most el kell köszönnünk, de biztos vagyok benne, hogy találkozunk majd a Xavier birtokon. Remélem sikerrel jár! - azzal kezet nyújt a fiúnak, amolyan békejobbot.

Leporolná magát, mint aki jól végezte dolgát, de a mozdulatot feleslegessé teszi, hogy egyrészt por sincs rajta, másrészt egy végigsöprés csak lekapná a karjára tett kis gézdarabot. – Ha netán kiderül, hogy aids-es lennék, azért szóljon, jó? – Ha már vérvizsgálat, miért ne? Egyelőre marad annál, hogy barátságosan mosolyog, bólogat, egy kezében tartva kis lappá hajtogatja a brossúrát, aztán zsebrevágja. Kezet nyújt (ekkor már nem vigyorog, boncasztalos emberekkel nem fog szívesen kezet), és elégedetten konstatálja, hogy sikerült túlélnie minden idők legizzasztóbb beszélgetését. – Másoknak azért ne mutassa be a boncasztalt – ad egy jótanácsot a dokinak. Részéről ezzel le is zárta a beszélgetést, nincs más hátra, mint a távozás. Megszokott helyén, az ajtófélfa mellett egy pillanatra elidőzök, annyi időre, hogy még hátralessen. – Tschüss, doki! – aztán, ha minden ment a maga kis kerékvágásában, akkor távozik.


Off: ha nincs tovább, köszönöm a játékot! Igazán élveztem. Tegnap nem fértem már a géphez, de ma annyival korábban keltem, hogy egy reag még beleférjen. Aztán indulás. Halihó!

Mintha valami feneketlen kútból emelkednék felfelé, lassan hatolnak tudatomba a külvilág zajai. Először nem is értem, hogy mi az ami zavar, vagy nem odaillő, hiszen az ágyamban fekszem és……De miért van ennyire hűvös? És ez a természetellenes csend…...Reggelente az intézetben nyüzsgő hangokra ébred az ember: ajtócsapkodásra, kiabálásra….De itt ez a mély csend. A szemem megrebben, ahogy valamiféle veszélyjelzés fut végig az agyamon. Valami nagyon nem jó! Valami történt! De még mindig ólomsúly tartja lezárva pilláimat, ezért ismét a gondolataimra és a hallásomra hagyatkozom.
~ Mintha valami……Igen! Mégis megtöri valami a csendet! Ütemes koppanás? Vagy nem is! ~ javítom ki magam kisebb koncentrálás után. ~Csepegés! ~
Szinte megkönnyebbülve azonosítom be a hangot, mely után végre a szemem is ki tudom már nyitni.
~ De mi ez! ~ nézek körül rémülten kutatva emlékezetem üres foltjait. ~ Hol vagyok? Kórházban? Baleset ért? ~
A tipikus kórházi szoba láttán kérdések tömkelege árasztja el gondolataimat, mert hiába töröm a fejem nem ugrik be semmi. Szemem hirtelen az infúziós állványból kígyózó csőre tapad és megpróbálom végig követni az útját a kezemet felemelve….,de képtelen vagyok megmozdulni! A rémület borzongva járja át a testem!
~ Megbénultam vagy mi? ~ Fejem kicsit megemelve pillantok végig takaróval fedett testemen és újabb csapásként fedezem fel, hogy nem bénulás akadályoz a mozgásban, hanem le vagyok szíjazva! És ekkor robbannak fejembe az utolsó emlékek: a felém tartó zsebkendőt markoló kéz, a furcsa szag!
~ Hiszen engem valószínűleg elraboltak! ~
Kétségbeesetten rántottam meg a kötelékeimet, hogy szabaduljak, persze hiába. Nem volt más választásom csak várni, hogy történjen valami.

Kis idő múlva távoli neszezést és mozgást észlelek, hiszen minden idegszálammal a kinti zajokra koncentrálok, hátha meghallok valamit. Léptek közelednek.
A középkorú doki – mert a fehér köpeny alapján feltételezem, hogy orvos – aki valamilyen ázsiai ország szülötte lehet, megáll az ágyamnál a kezében tartott kórlapot tanulmányozva.
Mielőtt lerohanhatnám a kérdéseimmel, ő teszi fel a sajátjait.
- Nem, nincs fájdalmam! – felelem kissé rekedten és rázom meg a fejem egy kisebb önellenőrzés után. – És kisebb bódultságot leszámítva érzékzavarom sincs,de….
Mielőtt tovább folytatnám egyszerűen falon sorakozó polcokhoz sétál és míg figyelmesen kutakodik rajtuk újabb megjegyzést tesz, ami még jobban összezavar.
~ Lehet, hogy mégis történt velem valami? ~ tépelődök. ~ Lehet, hogy tényleg kórházban vagyok? ~
- De doktor úr, megmondaná mi bajom van? És egyáltalán hol vagyok? És miért vagyok lekötözve – válik a hangom izgatottá, élesebbé és rántom meg látványosan a szíjakat.

Várom, hogy válaszoljon a kérdésemre, de egy darabig csak tesz-vesz a polcokon, összekever valamilyen folyadékot és azt egy injekciós tűbe szívja fel. A még bennem lévő tompaságnak köszönhetően mind ezt figyelmesen és érdeklődve nézem végig, nem jut eszembe további kérdéseket feltenni, még akkor sem tiltakozom, mikor látom, hogy az egész löttyöt az infúziómba tölti bele.
- A Professzor úr? Vizsgálatok a képességemmel kapcsolatosan? - kezdene végre az agyamig eljutni az amit mond, az hogy itt valami nagyon nem stimmel még sem. - És még nem válaszolt a kérdésemre! Miért va...vagyok...le...kö...töz....
Hirtelen ólmos fáradtság telepszik a nyelvemre és a tudatomra.
~ Olyan jól esne becsukni a szemem. ~
Mivel senki nincs aki az ellenkezőjére biztatna, ezért a gondolatot tett követi és a következő pillanatban már teljes a sötétség.

//Előzmény: UBC Vancouver Campus //

Sheena az ágyhoz szíjazva ébred, egy számára ismeretlen helyen. Az őt fogva tartó valami nem bilincs, inkább csak az a kötés, melyet az orvosok alkalmaznak, ha a beteg nem akar nyugton maradni, mielőtt beadják neki a szúrit. Az ágy mellett egy orvosi köpenyt viselő férfi áll, kit bár homályosan lát csupán, mégis úgy érzi, mintha ismerné valahonnan.
-Shalimar Fox...ne haragudj, de hirtelen nem jutott eszembe jobb álnév neked.
A szellem az aktát az éjjeli szekrényre hajítja, majd helyet foglal a lány ágyán. Ahogy tisztulni kezd Sheena látása, azt tapasztalhatja, hogy "barátja" nincs elragadtatva.
-Szóval Kanada mi? Az ottani zsaruk nem viccelnek, mázlid van, hogy volt nálad egy ingyen szabadulhatsz a börtönből kártya. - Hüvelyk ujjával itt maga felé mutat, és az, hogy ki tudta venni ezt a mozdulatot, bizakodásra adhat okot. - Hogy érzed magad?
Ez csupán egyfajta udvariaskodás volt szellem részéről. A hangjából ítélve nagyon zavarja valami, és abból ahogy néz, nyilvánvaló, hogy ez a valami a nővel kapcsolatos.

Darien hajthatatlan volt és lelőni sem akart, így nem volt sok választásom, mivel moccanni sem volt már erőm, mint, hogy megvárjuk a rend őreit, akik nem vállalva semmi kockázatot, még egy lónyugtatóval is megkínáltak, mielőtt bilincsbe vertek. Tudatom lassan megvált a testemtől és innentől se kép, se hang.

Nehezen evickélek az ébredés olyan fokára, hogy már érzékeljek is valamit. Zúg a fejem, ezért kezem oda emelném, amiben viszont megakadályoz valami. Újból megpróbálom, majd most már a szemem is kinyitom, hogy megszemléljem az okot, és látom, hogy kezem gézszalaggal van az ágyhoz rögzítve.
~ Mi a jó Isten folyik itt? ~ kúszik be tudatomban e kérdés.
Majd mozgást észlelek az ágy mellet, ahol egy kórházi köpenyt viselő férfi álldogál és engem fixíroz.
~ Milyen ismerős? De honnan ismerek én orvosokat? ~
Mikor megszólal és leül az ágyam szélére hirtelen ugranak be a történtek és az is, miért volt olyan ismerős a „doktor bácsi”.
Már éppen megkérdezném tőle, hogy mit keresek itt, mikor szavai mindent megmagyaráznak.
~Szóval ő hozott ki Kanadából és a rendőrök kezei közül! ~
- Szarul! – közlöm vele rekedt hangon. – Kicsit elvesztettem a fonalat! Elmondanád, hogy hoztál ki és hol vagyok egyáltalán? És mi ez a kötés a kezemen? – emelem meg kissé a karom, amennyire bírom, de közben azért érzem, hogy valami még nagyon böki a csőrét.

-Ó, az ott nem az én ötletem volt - bök fejével a kötésekre - a főorvos úr unta, hogy az ápolóidnak is ápolókra van szükségük, miután nálad jártak. Tessék.. - fél karjával odanyúl, és egy pillanatra anyagtalanná teszi az egyik kötést, amitől Sheena azonnal kiesik belőle. Úgy tűnik a többi kicsomagolását már a nőre bízza.
-Oda szoktam figyelmi az általam fontosnak tartott személyekre, ezért amikor megláttam a neved egy letartóztatási parancson, már repültem is - hangjából ítélve ez olyasmi, amit igazán természetesnek vehetett volna a nő, annak ellenére, hogy Szellem nem arról híres, hogy milyen rendes fazon lenne - ami a módszert illeti, elraboltalak a celládból, miután "elvesztettek" minden arra utaló nyomot, hogy valaha az országban jártál. Tudom, nem kell a segítségem - teszi hozzá némi gúnnyal - de Grizzly-vel úgy tűnik nem jöttetek ki jó, és gondoltam nem akarsz egy helyen ülni vele. ~Egy olyan helyen, amiről még én sem tudom, hol van. ~ A többihez már csak egy hamis személyi kellett, és némi "adomány" ennek a kódháznak. El sem hinnéd, milyen sunyi dolgok folynak itt, de nekünk ez most pont jó.
Mostanra belátja, hogy a nő leszedálva, és lekötözött lábakkal kizárt, hogy ki tudja szabadítani magát, ezért felpattan az agyról, körbe sétálja azt, majd egy mozdulattal kiszabadítja a másik csuklóját is.
-Muszáj beszélnünk valamiről. Előre bocsájtom, hogy nem hibáztatlak a történtekért, szólhattam volna a dologról korábban is...
Újra magához veszi a kórlapot, de csupán annyi ideig, hogy eltávolíthassa róla a fölösleges rajzokat holmi belső vérzésekről, és egyéb marhaságokról, majd a maradékot átnyújtja a nőnek. A papíron egy lista szerepel, rajta rengeteg névvel. A sort Kara Shawn nyitja, őt követi Darien Foster, Mike Hanscom, a Varangy, valami Frost nevű ürge, a Xavier-be járó diákok teljes névsora, illetve a lista legalján szerepel még egy mondat: bárki, a "Darrow" vezetéknévvel.
-Kérlek a jövőben, ha megbíznak valakinek a likvidálásával erről a listáról, ne fogadd el. Illetve nagyra értékelném, ha szólnál róla, mint láthattad, mindenről én sme szerezhetek tudomást időben.

Az enyhélt bódult állapotomtól telhetően figyelmesen hallgatom Szellem beszámolóját a dolgok alakulásáról. Egy-két dologban lenne hozzáfűzni valóm, de megvárom míg befejezi.
- Köszönöm! – ejtem ki halkan a szavakat. – Az ottani és a mostani szabadítást is. – nézek a felszabaduló kezemre. – Tényleg nem lett volna jó egy ekkora vadállattal ismét összeakasztani a bajuszt. – bólintok komolyan. – De, ha nem csal az emlékezetem, nem kötöttünk vérszerződést, hogy minden munkámról beszámoljak neked. – reagálok gúnyos hangvételére, amit kicsit sem értek. – Eddig is tudtam magamra vigyázni, és ezután is tudok, legalábbis remélem, ha életben maradok. Nem gondoltam, hogy egy ilyen egyszerű munkánál, aminek ez tűnt, segítségül kéne hívnom a híres-neves Szellem uraságot. – dobom vissza a labdát egyre jobban magamhoz térve. – Egyébként, csak, hogy tudd, valahogy kiszagolta az a vadbarom, hogy én nyírtam ki a kínai maffia alvezéreit, és ezért loholt a nyakamban. Na, ne vedd magadra, természetesen tudtam, hogy nem lesz sétagalopp mikor elvállaltam a melót, de az már jobban érdekelne, hogy hogyan jutottak a nyomomra, főleg egy ilyen betonfejű tuskó. – fortyogok most már izegve-mozogva az ágyon, ami nem tesz jót az oldalamnak.
Mikor a kórlapot megszanálva a kezembe nyomja a listát, enyhe csodálkozással az arcomon nézek fel rá.
- Elég hosszú lista! A barátaid? Én is csinálhatok egyet? – és arcomon ülő érdeklődés, azért tudomására hozza, hogy azért jó lenne valami kisebb magyarázat is hozzá.
- - Aztán, ha életben maradok, mikor mehetek el innen, doktor úr?

-Ugyan - emeli fel tenyerét, hogy elhárítsa a Sheena irányából felé sugárzó hálát, de azért egy halvány mosolyt megenged magának közben - te sem hagytál volna börtönbe jutni valakit, aki látta már az arcod.
Bár ez mind logikus, és Szellemből nem nehéz kinézni, hogy ez a hátsó szándék motiválta a mentőakcióra, szavai mégsem férnek össze testbeszédével, melyből még egy avatatlan szem is a "szívesen máskor is" egy elnyújtott változatát olvasná ki. Ami a következő, nagyon is jogos kérdést illeti, hálát az az égnek, hogy volt néhány napja, rá, hogy végig gondolja, mit fog válaszolni, amikor felmerül. Lezseren felhúzza köpenyét, láthatóvá téve egy apró vatta pamacsot, melyet egy sebtapasszal rögzítettek az alkarjához. Sokat mondó pillantást vet a nőre, majd ha ő is lezártnak tekinti ezzel a vérszerződés témát, áttér a következőre.
-Ó, tudom én, hogy nagy lány vagy - alig viszi túlzásba a lekezelő hangsúlyt - de nekem a srác sorsa okozott kisebb fejfájást. Viszont, mint említettem, nem hibáztatlak érte, ő is megúszta, szóval fátylat rá.
~Hogy miért izgat egy random Kanadai kölyök élete, és halála? Mondjuk úgy, szíven ütött volna, ha aznap este randija van a lányommal, ezt azonban mégsem köthetem Sheena orrára, végén még nem tudna aludni a...bűntudattól.~
-Bérgyilkos kódex, 12. szabály: Az, akit bérgyilkosként ismerünk, és még életben van, az minden lehet, csak nem hülye, még ha annak tűnik is.
~Egyszer össze kéne már írnom ezeket.~
-Egyébként fogalmam sincs - válaszol végre, vállat vonva - de kedves tőled, hogy rám gondoltál. Én amúgy anonim béreltem volna fel az ismeretlen profit, az összekötőjén keresztül, aki az előző munkáját szerezte neki.
Hagy némi időt a nőnek, hogy tanulmányozhassa a listát. Időközben megbeszéli az érkező nővérrel Sheena jelenlegi állapotát, majd felír neki még egy kis fájdalomcsillapítót, biztos ami biztos.Ijesztő, hogy milyen otthonosan mozog ebben a szerepben, azok számára pedig, akik sejtik, hogy mennyire is van otthon a gyógyításban valójában, vérfagyasztó lehet a gondolat, hogy ha netán történne valami vészhelyzet, ezt a férfit is csatasorba állítanák, ha valaki pont belebotlana. A nővér távozása után figyelmét újra a betegének szenteli.
-Természetesen írhatsz, én sem szeretnélek jobban magamra haragítani téged, mint te engem. - Látva, mennyire kíváncsivá tette a nőt azzal, hogy ennyi ember sorsa után érdeklődik, még gyorsan hozzáteszi: - Hosszú lista, akad rajta mindenféle, de főleg olyanok akiknek a rokonai visszautasíthatatlan ajánlatot tehetnének nekem, és mint említettem, erre nem vágyom, egy kicsit sem.
Utolsó kérdésre újra a kórlapot kezdi tanulmányozni. Bár az avatatlan szemnek csak barlangrajzoknak, és Klingon kézírásnak tűnik a papíron található információ, Szellem legalábbis nagyon jól játssza, hogy érti.
-Bent szeretnének tartani még pár napig, és igazából rád férne a pihenés, de saját felelősségedre bármikor távozhatsz. Rendesen összefoltoztak, úgyhogy meg fogsz maradni a segítségük nélkül is.

Mivel már teljesen kiment a nyugtatók hatása, ezért természetesen nagy-nagy kétségekkel fogadtam Szellem magyarázatát a listán szereplő nevekről. Viszont a nyugtató hatásának elmaradása ismét eszembe juttatta, hogy van oldalam, ami az összestoppolás ellenére is írtóra tud fájni. Ez azért nem vette el a kedvemet, hogy azonnal ne akarjak hazamenni és egy nagy üveg jó erős pia mellett átgondolni, hogyan tudnám visszafizetni annak a nagy szőrös medvének, hogy idejuttatott, vagyis nem ide egy rosszabb helyre! És még attól is el kéne vennem a kedvét, hogy valakinek elfecsegje, hogy jutott a nyomomra! Szóval van min elgondolkodnom azt hiszem.
- Oké! Tehát haza mehetek? – kezdtem lemászni az ágyról, remélve, hogy a ruháimat is felfedezem valahol.
~ Hoppá! A ruhákról jut eszembe, hogy mintha felső terén hiányt szenvedtem volna legutoljára! ~ fut ki a vér az arcomból, hogy utána rögtön ezerrel kússzon vissza.
- Remélem, nem valami rabruhában hoztál ide? – nézek kérdőn a várakozó férfire. – Mert akkor sürgősen szükségem lenne nekem is egy ilyen szép fehér köpenyre. – Ja! És valahogy haza is kéne jutnom. Van nálad egy kis apró buszjegyre? – mosolyodom el kínomban.
~ Utálom, mikor ilyen kiszolgáltatott vagyok! Az idejét sem tudom már, mikor kértem szívességet utoljára mástól! ~

-Ez a cetli azt írja - jegyzi meg kissé flegmán - és nem látom akadályát, miért ne sétálhatnál ki innen, egy nappal azután, hogy összekapartak. Másfelől, én nem vagyok igazi orvos, csak azért hordom ezt, hogy a nővérek békén hagyjanak.
Látva a nő vergődését, felpattan az ágyról, felkészülve, hogy esetleg el kell majd kapnia őt, ha netán túlértékelte volna, hogy mennyire is érzi jól magát.
-Dehogy, egy kényszerzubbonyban. Néztek is nagyot. - Hangja alapján ezt egyáltalán nem viccnek szánta. - amit ott viseltél az elveszett a többi bizonyítékkal együtt. De majd otthon felöltözöl.
A következő felvetésen hangosan kacagni kezd. Percekig képtelen abbahagyni, olyan jóízűen nevet a felvetésen, hogy a lány félig kómásan, sérülten, félmeztelenül akar végig buszozni a városon.
-Azt hiszem jobban oda kellett volna figyelni arra az enyhe agyrázkódásra, amit a papírra írtak. Mindegy, most az egyszer elnézem. Na gyere...
Ellentmondást nem tűrve az ölébe kapja a kórházi pizsamát viselő nőt, a következő pillanatban pedig kámforrá válik mindkét mutáns.
~Bocs, ez most hosszabb lesz, kicsit még én is szédülök a vérveszteségtől.~

A percekig tartó út végén Sheena végre haza kerül. Szellem az ágyára fekteti őt, majd ha a nő nem szól semmi mást, távozik is.
-Holnapra kérem a listát.

//Köszi a játékot //

~ Igazán nem tudom mi abban olyan mulatságos, amit mondtam! ~ próbálom összeszedni a gondolataimat.
Kicsit megütközve nézek rá a kényszerzubbony hallatán, és csak remélni tudom, hogy ezt most viccnek szánta, még, ha nem is ezt hallom ki belőle.
- Nem is érzem, hogy agyrázkódásom lenne! – tapogatom meg a fejemet, de mikor felállok az enyhe hányinger azért erősen mást sejtet.
Viszont mire ezt Szellemmel is közölném, már ölbe is kapott és pár perc múlva már az ágyamban heverészve próbálom a tudomására hozni, hogy most a fürdőszoba jobb ötlet lenne, de végül nem állítom meg, így is eleget tett értem, hiszen végül is alig ismerjük egymást.
- Jah! Holnap! Lista! Jó…- igyekszem tartani magam míg ellebeg, aztán sürgősen kibotorkálok a wc-re.


//Én is nagyon köszönöm! //

~ Az a szerencsétlen, ütődött Robin! ~ mérgelődött Sebastien, miközben arra várt, hogy sorra kerüljön az Ambulancián.
A szóban forgó egyed, pedig azt a bűnt követte el, hogy a ju-jitsi edzésen annyira megfeszített Sebastien karját, ami már túl ment a tűrés határán. Pedig már jóval előtte jelezte a gyakorló szőnyeg megütögetésével a srácnak, hogy álljon le, de hát még új volt a fiú és ráadásul egy gorilla, így most itt ül, hogy megnézesse, nem történt-e nagyobb baja, mint az a szúró fájdalom, amit még mindig érez.
A váróban valahogy nem akart csökkenni a tömeg, mintha mindenkinek a mai napon támadt volna sürgős megvizsgáltatni valója. Sebastian már így is feszült volt, ez még rátett egy lapáttal. Már nagyon szeretett volna a kollégiumi szobájában lenni, ahol végre magában lehet. Végre, aztán rá került a sor és megkönnyebbülve ment be az orvoshoz.
A röntgen szerint nem tört el semmije, csak kicsit meghúzódott. Felírtak neki valami kenőcsöt, amivel pár napig kenegetnie kell, de hála istennek, minden rendben lesz.
Nagy sóhajjal nyugtázta a jó híreket és a kórház patikája felé indult, hogy kiváltsa azt a gyógyírt a vállára.

A reggel egészen jól indult...volna, ha nem hasogatna ennyire a fejem. Komolyan, néha úgy érzem, a múltkori Hulk-rajongó izomagyhoz hasonlóan ketté tudnék fejelni egy házat kínomban. Mivel azonban se ház nem volt kéznél, se erre specializált fej és nyakizom, így kénytelen voltam az orvostudományhoz fordulni. Sajnos fejből csak néhány könnyű drog összetételét tudtam, az pedig a fájdalomcsillapításon kívül más hatással is lett volna rám.
~ Komolyan, mintha direkt az én kedvemért ma mindenki kórházba jönne.
Iszonyatos a sor. Egészen az aulát át a kórház recepciójáig állnak az emberek, hogy gyógyszerhez jussanak. És én még a recepciónál tartok csak. Ez van, ha egy patikus látja el az egész gyógyszertárat, mert minden kollégája lebetegszik. Csak tudnám, akkor ezek után ki tud értelmes tanácsot adni, hogyan is élljek egészségesen!
Ahogy unottan, álmosan és egyúttal elkínzottan nézelődök, a kórház bejáratán át néhány rendőr érkezik. Egyből a recepció felé veszik az irányt. Pontosabban ketten. A következő kettő megáll az ajtóban, és úgy tűnik, másik kettő pedig kint.
~ Mi van itt kérem? Csak nehogy most kezdjetek el lövöldözni meg üvöltözni, mert kikészülök!
A fájdalom nem tesz jót a türelemnek. Ezt biztosan tudom, hiszen most is érzem.

Mivel a gyógyszertárnál sincsenek kevesebben, mint az ambulancián, Sebastien kénytelen itt is sorba állni, habár a türelme a végét járja már, de hát most álljon ki a sorból és menjen egy másik patikába? Amilyen szerencséje van ma, ott sincsenek kevesebben. Így hát felveszi a fapofát és bambán nézelődve várakozik, igyekezve nem venni tudomást a háta mögött bömbölő gyerekről, az előtte lévő öregúr állandó, már-már halálhörgéssé fajuló köhögő rohamairól.
Aztán valami történik, ami kicsit felkelti az érdeklődését. Rendőrök érkeznek, akik közül ketten a bejáratot állják el, ketten pedig befelé indulnak.
~ Biztos keresnek valakit! ~ néz körbe és kíváncsian kezdi figyeli a további fejleményeket.
~ Legalább történik valami érdekes és nem unom halálra maga. ~

Az egyik recepciós hölgy érezhetően felháborodva, nagy hangon ad utat véleményének.
'- De Uraim, ez egy kórház! Ide gyógyulni járnak az emberek! Nem tarthatja fel őket!
Persze a rendőr sem rest, és láthatóan nem fél felhasználni törvény adta hatalmát, hogy érvényesítse akaratát. Vagy legalábbis valakinek az utasítását.
"- Hölgyem! Ez a parancs, itt áll feketén-fehéren! Ne akadályozza a rendőrség munkáját!
Közben a sorban többen is felbolydulnak. Úgy tűnik, leállították a kiszolgálást. Kezdenek egyre többen hangot adni nemtetszésüknek.
Nincs fájdalomcsillapító. Nem baj, ezt még valahogy elviselném, de ez a hangzavar csak rátesz egy lapáttal a fejfájásomra.
Feltűnik, hogy az előttem álló srác egy kis nézelődéssel letudja az egészet. Ha nem fájna a fejem, én is így csinálnám. Ebben biztos vagyok. Csakhogy nem ez a helyzet. Ráadásul mögöttem az a gyerek sem akar elfáradni a bömbölésben.
Megfordulok, és valami iszonyatos gyilkos tekintetem lehet, mert a gyerek egyből csendben marad. Szemei pedig nagyra nyílnak. Nem szólok semmit, csak visszafordulok.

Egyelőre nem derül ki, hogy miért is van ez a nagy felhajtás, csak az, hogy egy darabig áll a kiszolgálás és ezért csak még jobban nő a tömeg.
Ez persze nem csak Sebastiennek, de láthatóan és hallhatóan másnak sem tetszik.
~ A jó életbe! Lehet, hogy mégis csak át kellene mennem egy másik gyógyszertárba? ~ vacillál magában, főleg, hogy a bömbölés már a tűréshatárait feszegeti, de aztán egy pillanat alatt csönd támad és Sebastien kíváncsian néz hátra, vajon mi lelte a kölköt, hogy végre abbahagyta, talán valaki befogta a száját?
A gyerek csak tágra nyílt szemekkel nézi az előtte a sorban álló srácot, aki megkönnyebbült arccal fordul vissza, mikor összeakad a tekintetük és Sebastien elismerően biccent.
- Nem tudom, hogy csináltad, de kösz! Már szerintem mindenkinek rongyosak voltak az idegei tőle. – vigyorog rá elismerően. –Én viszont azt hiszem ezt már nem fogom kivárni és elhúzok egy másik patikába. Ha ez így megy tovább éjfélre sem végzek itt. – sóhajt egy nagyot az inkább a maga biztatására tett monológja után. – A fene tudja mit akarnak itt. – néz a rendőrökre bizonytalanul, még mindig hezitálva, hogy elinduljon-e.

Jól esik a dícséret. Főleg, mert egy kicsit elvonja a figyelmemet az iszonyatos, favágó stílusú fejfájástól. Mintha csak csapkodnák a fejemben a fejszéket valamihez, ami az enyém. A fák viszont nem akarnak dőlni.
- Csak egy kis fegyelemre volt szüksége. Te viszont nem hiszem, hogy kijutsz hamar.
Kinézek az üvegajtón, és jól látható, ahogy bekanyarodik még néhány rendőrautó, két csapatszállító, és kordont vonnak az épület köré.
- Ezek keresnek valakit. Annak az illetőnek pedig van valamilyen fegyvere, különben nem jöttek volna ennyien.
A csapatszállítóból kommandósok sorjáznak ki, és szépen, tempózva közelítenek a bejárathoz. Nem valami megnyugtató, hogy elvileg ilyen veszélyes a hely, eddig pedig csak szép nyugodtan álldogáltunk ennyien.
Majdnem minden kommandós szemén éjjellátó van. Az infravetők kikapcsolva, ami nappa érthető. Az viszont pont a nappai időpont miatt furcsa, hogy egyáltalán használnak most ilyet. Hacsak...
- Ezek egy mutánst kereshetnek. Főleg, ha ennyien jöttek - mondom csevegő hangon - Vagy valami sorozatgyilkos, vagy valakinek csúnyán a tyúkszemére léphetett.
Még nem vagyok biztos a dologban, de ez a gyanúm. Nem érzem úgy, hogy félnivalóm lenne a törvény őreitől, így nyugodtan tudok róla beszélgetni. Persze azért megfordul a fejemben olyan lehetőség is, hogy netán mégiscsak fáj valakinek a nagylábujja miattam.

Sebastien követem a srác tekintetét és tényleg az látja, amit az mond, és ez nagyon nem tölti el jókedvvel.
~ Hogy annak a hülye Robinnak is most kellett erősködnie! ~ dünnyögi magában mérgelődve.
- Gondolod, hogy valami fegyveres bandita, pont ebben a kórházban van? – néz a srácra meghökkenve. – És miért lenne pont mutáns, akit keresnek? Ezt honnan veszed? – pillant a közeledő feketeruhás és állig felfegyverzett zsarukra.
Valahogy a fegyverek látványa rossz érzéseket kelt benne, a régi emlékeket nehéz levetkőzni. Kellemetlen érzésekkel néz a belépő fegyveresekre, pedig tudtával semmi oka, hogy bármiért féljen tőlük, hiszen nem értesítették otthonról, hogy baj lenne.
- Te ismered az ilyen rendőri akciókat? Nagyon hozzáértőnek tűnsz. – mondja a srácnak kicsit halkabban, pedig nincs is rá szükség. – És nem kellett volna kiüríteni az épületet, mielőtt itt akcióba lendülnek? Mi lesz, ha az a valaki pánikba esik és lövöldözni kezd, vagy túszt ejt. – jön elő Sebastienből az akciófilmek hatása.
Minden esetre nem próbál meg kilépni a sorból és a kijárat felé indulni, valahogy jobb a tömegbe beleolvadni. Azért a rossz érzése ellenére kíváncsian néz szét a helyiségben, hátha kiszúr valakit, aki gyanús lehet.
- Remélem nem téged keresnek? – vigyorog a srácra aztán, hogy oldja kicsit a feszültségét

Úgy nézek a fiúra, mint akinek épp valami teljesen magától értetődő dolgot kell elmagyarázni.
- Ha nem lennének biztosak benne, hogy itt van, inkább szétosztanák kisebb kereső csapatokra magukat a környéket átfésülendő. New Yorkban mostanság hemzsegnek a mutánsok. Ha nincs egy teljes fegyverarzenálja az illetőnek, vagy nincsenek legalább hárman, mind felfegyverezve legalább közepes kaliberű pisztolyokkal, akkor fele ennyi embert se vezényelnek ki.
Tovább figyelem az épületbe érve öt fős csapatokra oszló kommandósokat. Nem érzem túl megnyugtatónak a helyzetet, de hagyom, hadd tegyék a dolgukat.
- Ha megfigyeled az infraszemüvegeket rajtuk, arra se lenne szükség nappal közönséges emberek ellen. Mellesleg szerintem az illető bújkál, és nem tudják biztosan, hogy is nézhet ki.
Meglepődök rajta, mikor felveti, hogy netán engem keresnek. Furcsán nézek rá, miközben körülöttünk is több tekintet ránk szegeződik.
- Úgy gondolod, hogy jó ilyen vicceket elsütni szegény türelmetlen és rémült emberek között?
Persze, hogy észrevették mások is a jelenetet! Miért is ne? Honnan tudható? Egyszerű: az egyik csapat egyenesen felénk indul. Ráadásul, ha nem is célra tartott, de készenlétben lévő fegyverekkel.
- Ha miattad lesz balhé, seggbe rúglak! - mondom neki, de ezt már halkan. Úgy tűnik, kettőnkre szegeződik a kommandósok tekintete, és tovább közelítenek felénk.

Miközben hallgatom a srác magyarázatát, azért szemmel tartom a helyiségben ténykedő rendőröket. Még sohasem voltam ilyen szituációban, így valahol a kíváncsiság is dolgozik bennem.
- Hát, ha nem tudják, hogy néz ki, akkor elég érdekes lesz kiszúrni ebben a tömegben. – jegyzem meg kételkedve, miközben nem kerüli el a figyelmemet pár gyanúsan felénk közeledő fegyveres.
- De, hiszen tényleg csak vicceltem! – nézek körbe döbbenten, hogy van aki komolyan veszi, amit itt nagy vigyorogva előadok. – Lehet, hogy ennyi sorban állás után az emberek már nem értik a tréfát?
De azért én is kezdek izgatott lenni és valami hidegség kúszik fel a gerincemen, ahogy az egyre közeledő kommandósokra nézek.
- Miattam ugyan nem! – súgom vissza, de már a kétely felütötte bennem a fejét. – Én csak egy egyszerű diák vagyok. – teszem még hozzá nagyot nyelve.