Staten Island-i Egyetemi Kórház

A kórház élete zajlik. Telefonhívások, csipogások, elsuhanó orvosok pittyegő kis belső rádiói keverednek a betegszállítók öblös hangjával. Egy félvér nővér csokibarna kezében telefonkagylót szorongatva osztja az utasításokat a betegszállítóknak, aztán a sürgősségi osztály dupla szárnyas ajtaját belibbentve egy csapat orvos érkezik.
Az első már dobja is le magáról a köpenyét, és elhaladnak a nővérpult mellett.
- Jó estét, Sonja, hányasba?
- Jó estét, dr. Balogh - mondja a raszta hajú félvér nővér, és elemeli az arcától a kagylót - az egyiket csak varrják az 1-esben, a súlyosabb a 4-es műtőben van.
- Rendben, ha a focidrukkerek arcát öszefércelték, rakják őket a 6-os kórterembe, bilincs, rendőri őrizet, én már megyek is be a műtőbe.
A három fiatal akár elveszve is érezheti magát a sürgés-forgásban. Áramlanak be a sebesültek, drog-túladagoltak, alkoholmérgezettek, egy fiatal, alig 18 körüli anyuka kék-zöld foltokkal, kisgyerekét a karján hozva, kisírt ábrázattal és elkenődött sminkkel, két, óvó, nagydarab, ellágyult arcú fekete rendőr kíséretében jön be, az egyik marcona úriember még kicsit lehajolva integet is a kisgyereknek, nagy, vastag ajkai felszaladnak az arcán, ahogy kacsint. A pici elmosolyodik.
A folyosón huligánokat vezetnek el. Az arcuk, válluk, kezük, nyakuk, vagy ezek kombinációi össze vannak varrva, leragasztva, bilincsbe vannak verve és rendőrök kísérik őket egy külön kórterembe a folyosón.

Egy nővér jön feléjük és tálcán hoz három forró, hosszú kávét papír pohárban.
Pár percig ücsörögnek a forgás közepette a nővérpult előtti székeken, amikor kijön Darren-Carl. A mellkasán lévő lövésnyomot két öltéssel összevarrták.
Arra jön a mentős doktornő is, akivel Gregory beszélgetett és - nézzenek oda! - rákacsint a fiúra, majd megy tovább. A nővérpult előtti várakozó rész megtelik egyéb hozzátartozókkal és fogy a hely. Hangos veszekedés tör ki egy ázsiai és egy fehér család között, a téma az, hogy melyikük gyereke szerezte a másiknak a drogot. Egy jól öltözött, öltönyös, fekete úriember és kosztümös felesége pedig kisfiukat kíséri be, akinek fél karja csúnyán megégett.
-Ügyes voltál, Samuel, ne felejtsd el - mondja apja megnyugtató, mély hangján - a kutyus neked kösznheti az életét.
Eközben a folyosón egy vihogó őrült rohan el, hatalmas pupillákkal, kék-zöld, véraláfutásos karral. Biztonsági őrök futnak utána.
A fiataloktól nem messze pedig három prosti köt ki, feldagadt arccal, véraláfutásos szemekkel, az egyik sántít. Neccharisnyájuk széttépve, az egyikük blúza is félig letépve lóg, fekete csipke.melltartóját felfedve. A fájó lábú combján étvérzett kötés van. Halkan elkezd sírni, a barátnője vállára borulva.
Megkezdődik a sürgősségi osztály mindennapos, esti élete.
A félvér nővér, miután végzett az adminisztratív teendőkkel, a fiatalokat betereli az osztály végében lévő, hat ágyas kórterembe, ahol kisebb a hangzavar.
Az orvosok ottmarasztalják Gregory-t és Darren-t az éjszakára.

Órákkal később, éjfél körül hozzák ki Sean-t a műtőből. A bal lába csípőtől térdig be van kötve, és jobb kezébe fájdalomcsillapító, a bal kezébe pedig egy tasak vár van kötve. Fél óra múlva, ahogy elmúlik az altató hatása, felébred.
Feltéve, hogy a társai ott vannak és ébren vannak, körülnéz.
~Úgy érzem, mintha felmosták volna velem a Liberty Island-et... Hol vagyok...?~
- ...Hhhh... hol vagyok...? Mindenki jól van...?
Sean újra körülnéz. A szemei nehezen fókuszálnak. A többiek ott vannak a környezetében... A villanyok le vannak kapcsolva; a nagy ablakok félig elfordított redőnyei között beszűrődik a város milliónyi fénye, kellemes félhomályt teremtve a szobában, a redőnyök pedig hosszú árnyékokat vetnek a falakra és az emberek arcára.
~Úristen, valaki megsérült még?~
Sean behunyja a szemét és fókuszál. Hosszan. Szokatlanul hosszan.
...
Tam-dam.
A forró erő ismerős kirobbanása helyett egy lassan felfakadó forrás erejével terjed szét a mellkasában a hatalom.
~Most... mi van...?~
Komolyan meg kell fizikailag erőltesse magát, hogy a folyam végighullámozzon a testén, majd egy végtelenségig tartó erőlködés után átlépi a bőre határait és elkezd kiterjedni a kis kórteremben.
Sean elér egy pár méteres határt. Megtalálja Sebastient. Tovább erőlködik. A combján, a térde felett valami meleget érez.
Tam-dam.
Lassan, egy örökkévalóság gyötrelmével betölti a kis kórtermet Sean ereje. Nem érti, mi a baj. A pulzusa lassú. a vérnyomása alacsony, a tudata ködös.
~Ó, hát persze. Vér van bekötve nekem, most műtöttek és be vagyok gyógyszerezve. Soha jobban nem is lehetnék.~
Tam-dam.
A szobát betölti a már ismerős, visszhangzó pulzus hangja, de most gyengén és elhalóan. Fireheart belepillant az összes jelen lévő testbe. Kiterjeszti maradék erejét; ha a többiek nem hárítják el azt az akaratukkal, végigvezeti a maradék feszültséget rajtuk, csontról csontra, ízületről ízületre, artériáról artériára. Az pedig kitörli a fájdalmat, fáradt izommerevedést, a maradék lila foltokat. Darren két öltéses sebe azonnal összeforr, az öltések a bőrt csiklandozva pattannak ki, Gregory vállából pedig kiradírozódik a fájdalom. Ratna és Sebastien is elvezti a mentőút, a kényelmetlen, kórházi székek és az este egyéb megpróbáltatásai miatti izommerevedést.
Aztán Sean ereje öszeomlik.
- Hah... huh...huh... - liheg és hátraveti a fejét. A meleg valami a térde felett, a sebénél, terjed. Mintha folyna.
Sean odapillant. Friss vér üt át a takarón, és terjed a folt.
- Öhm... izé...

Ratna aggodalma valahol belül jól esett. Szokatlan érzést váltott ki belőlem. Nem sűrűn ért ilyesfajta gesztus. Nem is vágyom rá, kellemetlenül érzem magam miatta.
-Ma már kétszer ellátták a bajomat. Ki-ki a maga módján. Mára elegem volt az orvosokból.
Ekkor a már ismerős hölgyeménnyel összeakad a tekintetem. Jelzését egy félmosollyal lereagálom és visszafordulok korábbi beszélgető partneremhez.
-Majd jövök vissza "varrat szedésre".
Ezt egy halovány kéjvigyor fűszerezi. Aztán Darren, vagyis Carl is feltűnik a színen. Szemöldököm egy csöppet megemelkedik az ismeretlen név hallatán.
~Carl? Remélem megtudja magyarázni.
-Lexnek kicsit komolyabb a sérülése, de jó kezekben van.
Tájékoztatom ex-Darrent. Telnek múlnak a percek, órák, Darrent és Engem maradásra kényszerítenek, viszont azt sikerül kibulizni, hogy egy üres kórtermet kapjunk, ha netán Ratna és Sebastian is maradnának.
-Igazából jobb lenne ha ma már nem igazán válnánk külön... Főleg nem ilyen későn. Meg különben is... Tudtommal értesítették a sulit, és ha Logan itt talál ránk akkor nagyobb eséllyel mentik meg az életünket mintha a suliban tépne ripityomra...
Próbálom meg marasztalni kettejüket a kórteremben ahová már Lex is megérkezett. Mázlista megkapta az ablak melletti helyet. A két ablak közötti falfelületnek támaszkodva vártam, hogy magához térjen. Hosszas csönd után engem elkap a nevetés. Először csak annyi látszik hogy remegek a sötétben és a levegő nagy sebességgel áramlik ki illetve be. Aztán végül egy halk kacaj hallatszik. Így már nem lehet összetéveszteni a sírás zokogás nevezetű válfajával. Ha még valaki virraszt velem akkor szóváteszem a nevetés tárgyát.
-Azért... mindent összevetve... jó kör volt.
Nem volt képem vicceset mondani, bár tudtuk, hogy Lexnek kutya baja sem lesz de nem várhatom el mindenkitől, hogy ilyen lazán kezelje a dolgot. Végül Lex is magához tér. Nem tűnik túl tisztának a tekintete. Érzem azt a furcsa melegséget amit szokott árasztani. Ezt ösztönösen elutasítom, nem erre kéne pazarolnia az energiáját. Előlépek a sötétből, mint egy jómódú, lőtt karú bérgyilkos, és ép kezemet a vállára teszem, finoman megpaskolom.
-Nyugi Csipkerózsika majd eljön a herceged, de most aludj szépen vissza. Különben én leszek a sárkány... Majd holnap hősködsz, hallod?

A folyosón üldögélve egyszer csak megjelent a kórházi szerelésben Darren, és már annak is nagyon örültünk, hogy a saját lábán tette ezt.
Ahogy helyet foglalt mellettünk ismételten bemutatkozott, valami Carl Bown néven, amit egy kis szemöldök ráncolással veszek tudomásul, hiszen a parkban egészen más nevet mondott, de hát az ő dolga! Nekem is van másik!
Mivel a másik két fiút a kórházban marasztalják éjszakára, és mivel külön szobát kapnak, ahová Seant is kis idő múlva betolják még mindig az altató hatása alatt, így Ratnával mi is úgy döntünk, nem megyünk el nélkülük.
Sean állapota mindnyájunkat aggaszt, ezért örömteli sóhajjal vesszük tudomásul, mikor kinyitja a szemét és homályos tekintetét végigvezeti rajtunk.
Hirtelen megint melegség árad szét az ereimben, kezdem egyre jobban érezni magam, a fáradtságot alig érzem, ami feltehetőleg tőle származik, és ami nem hiszem, hogy most igazán jót tenne neki, ezért hamar lerázom magamról, és ahogy látom Greg kapcsol először, mert igyekszik megnyugtatni, hogy ne most akarjon hősködni.
- Ahogy látom, nem tesz jót neki ez az erőlködés. – mutatok az egyre terjedő vérfoltra a kötésen. – Talán hívni kéne az orvost.

_ Ratna, jelenleg sehol sem lakom, szállodáról szállodára vándorlok a szüleimet nem ismerem, és egyszer biztos megszülettem. Jól vagyok. De mivel itt nyüzsögnek a zsaruk, ezt a Darren Black nevű fickót meg, akire állítólag hasonlítok, körözik, én most Carl Brown vagyok.
Idővel a Nagy Varázslót is kitolták a műtőből. Minket is elszállásoltak egy szobában, aminek nagyon örültem, mert a sürgősségi nyüzsgése az idegeimre ment.
A Varázsló, akit főleg Lexnek neveznek, elég ramatyul néz ki. De a képességét tudja használni. Most nem érzem azt a mindent elsöprő erőt, amit a szobornál, de a szele azért megérint. Minden sérülésem eltűnik. Nem ellenkezem, hagyom, hogy átfolyjon rajtam a forró erő, de mást is teszek: az útjába állítok egy erővonalat. Azt, amelyik engem köt össze Lex-szel, és amelyik szerint rendbe fog jönni.
Óvatosan, minden akaraterőmet beleadva megpróbálom a vonal mentén visszavezetni a gyógyító erőt a srácba, de mielőtt bármi történt volna, az ereje eltűnt. Gondolom, ennyit bírt.
Nem tudtam meg, vajon képes lettem volna-e meggyógyítani őt, de még azt sem, hogy egyáltalán lehetséges-e. De azért készen álltam, hogy ha az ereje újból körülölelne minket, újabb próbát tehessek.

~Ejha, ezt nevezem sok új infónak rövid idő alatt. -kerekedtek el a szemeim a ledarált kis válaszát hallva, ám a lényeg azért átjött, tegyem takarékra magam...
Idő közben kaptunk egy kávét is, azt iszogattam csendesen, azonban nem tudtam nem figyelni a körülöttünk lévő diliházra, ahogy mindenki csak sietett, rohangált, vér, sebek, zúzódások, morgolódás, szentségelés, kiabálás, tudomisén még mi... Nem is bírtam sokáig, így mielőtt még akárkinek eszébe jutott, hogy elkísér, gyorsan kiszöktem az udvarra, hogy levegőzzek egy kicsit.
Mire visszaértem, a többiek már nem voltak a folyosón, így a nővérektől sikerült kiderítenem, hogy mi történt. Seant is kihozták a műtőből, Sebastien kivételével a többieket pedig itt marasztalják éjszakára. Miután sikerült meggyőznünk a nővéreket, hogy maradjunk, gyorsan be is támadtam az egyik fotelt az ablak mellett. Mivel túl sok minden nem történik, ezért többnyire csak szótlanul bámulok kifelé az ablakon, miközben megpróbálok nem-figyelni a folyosóról beszűrődő zajokra. Mivel amúgy is eléggé el voltam már fáradva, így ez annyira jól sikerült, hogy kb. 10 percen belül már a fotelben aludtam, kényelmesen bevackolva magam,
Egyébként sem vagyok valami hű-de-jó alvó, amin most a kinti alapzaj is rontott, viszont... egyszer csak valami furcsa érzés járt át, amit hirtelen nem tudtam hova tenni... ez most álom? Vagy... vagy valóság? Miután felriadtam, még mindig nem akart elmúlni ez a különös érzés, így riadtan néztem a többiekre, hátha ők is érzik.
Greg és Sebi már úgy tűnik, mozgolódnak, és jé, már Sean is magához tért... Sean... csak nem ő lenne az? Elmúlt a fáradtságérzetem... áh, de banyek, épp, hogy magához tért, már megint rosszabbodott az állapota. Amikor pedig Sebastien említi, hogy mi történt, elég egy pillantást vetnem felé, és már indultam is, hogy kerítsek egy nővért.
-Elnézést, azt hiszem, az egyik betegnél nem ártana kicserélni a kötést, átütött a vér...

Sean felpillant a vérfoltról. Sebastien és Greg visszautasítja a gyógyítást, így kicsivel nagyobb nyomás fut végig Ratnán és Darrenen. Greg nyugtatására még egy kicsit el is szégyelli magát,de gyorsan erőt vesz az ilyen kisfiús érzéseken.
Ratna visszatér egy orvossal, aki azonnal leszúrja Sean-t, amiért rögtön tornászni kezd, miután kihozták a műtőből. Az orvos fáradt és kezdő, de azért elég gyorsan, pár perc alatt összevarrja az itt-ott felszakadt sebet. Sean felül, de az újabb adag nyugtató-érzéstelenítő visszadönti az ágyra. Most már tényleg nem tud rendesen fókuszálni a szemével, és mozdulni is csak alig. Ez pedig a tehetetlenség dühítő érzésével tölti el, mintha felpezsdülne, felhevülne a vére, de most mindenféle különleges képesség használata nélkül.
Az orvos kimegy, békés félhomály telepedik a kórteremre, a város hangjai egyik oldalról, a kórház nyüzsgése a másik oldalról szüremlik be.
Sean végigpillant a társaságon; Ratna egy fotelban ül, kék szemei kipillantanak az égre, a redőnyök fekete árnyékcsíkokat rajzolnak az arcára. Gregory a két ablak között támaszkodik; a másik két fiú az ágyakon helyezkedik el, hogy hogyan, az nem látszik a félhomályban.
- "There must be some kind of way out of here..."- dünnyög szinte hallhatatlanul Sean egy sort, de fogalma sincs, honnan jutott eszébe. Aztán megtöri a csendet, ahogymegszólal.
- Khm... Hát, mindannyian élünk, senki nem maradt ott, tehát azt hiszem, sikeres volt az este. És mozgalmas is. Azért kérlek, valaki árulja el, hogy kerültünk ide! - néz végig a társaságon.
- Bizonyos részek... kicsit homályosak... khm... egy kicsit elszabadultak bennem is a hormonok, azt hiszem. Szembeszálltunk a másik csapat úriemberrel... aztán Gregory teremtett nekem egy hasznos baseball-ütőt... aztán kicsit felgyorsultak az események, lövések dördültek el. Aztán sokra nem emlékszem... Talán rendőrök is voltak?
Sean megpróbál belenyúlni mélyen az emlékezetébe, de minden olyan ködös. Ma este olyan szinten használta a képességét, ahogy még eddig nem, és sok mindenből egyszerűen csak a saját felemelkedett pulzusának dübörgése, a mozgás, harc elszórt képei és üvegfalon átszüremlő, érthetetlen emberi beszéd foszlányai maradtak meg.
Ahogy a válaszra vár, Sean kipillant az égre. A csillagok végtelen, végtelen szabadsága üti meg, ahogy a magas felhőkarcolók között feltűnik a sötét ég, és néhány a legfényesebb csillagból. A lemenőben lévő Esthajnalcsillag, a Vega, Sirius... De ezekről valami más nvek jutottak eszébe korábban, az este folyamán... ez olyan zavaros...
A csillagok pedig továbbra is szenvtelenül vibrálva néznek a nyüzsgő városra és a kórház ablakán keresztül Sean-ra.

Visszavonultam a sötétség takarásába amit a fal nyújtott számomra. Innen néztem végig milyen percíz mozdulatsorral fércelték össze bajtársamat. Sokáig újra néma csönd állt be és kitöltötte mindannyiunk hangszálát. Az első ellenálló Lex volt. A lázadás engem ért először így mérsékelt hangon az ágya mellett álldogálva válaszoltam.
-Hivatalosan, Ratna-t védtük, de most már tényleg aludj vagy hívok hozzá 1 nővért...
Hangom higgadt volt, érezhető volt benne a fáradtság ez csupán még komolyabbá és félelmetesebbé tette. Visszafordultam az ablak felé és csak bámultam ki rajta. Messze elkalandoztak gondolataim. A redőny egy csíkban kitakarta a fényt a szememnél. Ahogy teltek a percek sokasága a város szépen megnyugodott. A folyosó elcsendesedett az utcán is csupán néhány autó száguldozott el. Immáron teljes volt a csönd. Csupán néhány fiatal fáradt szuszogása töltötte be a homályba burkol kórtermet, néha a radiátor monoton, halk zúgása is bekapcsolódott a nyomasztó zenekar játékába. A korábban várost pásztázó kék szempár is lecsukódott, gazdájukat egy pokróccal óvatosan betakartam. Még egyszer végig néztem a csipetcsapaton és néma léptekkel elhagytam a kórtermet. Az ajtó mozgása némán foglalta keretbe távozásom. Utam a recepcióhoz vetett. Fizetési szándékomat örömmel vették. Miután letisztáztam a szándékaimat a diszkrécióról visszasétáltam a szobába. A nyílás záró ismételten némán mozdult mind két irányba. Belépve egy kósza fénysugár furakodott a szemembe amire gyors reakcióval válaszoltam. Kilesve a karom mögül az ablakon keresztül megláttam a felkelő napot. Elfoglaltam korábbi helyemet és hátratett kézzel csodáltam, évek óta tán először, józanul a napfelkeltét...

Miután Seant ellátta egy ügyeletes és eléggé fiatalnak tűnő orvos, ismét csend telepedett a szobára, most mindenki egy kicsit a saját, lassan nyugalmat árasztó gondolataiba merült, ahogy a külső zajok is egyre csendesebbé váltak. Majd amikor már azt hittem mindenki elbóbiskolt, hiszen engem is már majdnem elnyomott az álom, Sean még mindig kissé fátyolos hangja szólalt meg és tudni szerette volna mi is történt.
~ Úgy látszik menet közben egyszer csak elvesztette a fonalat. Mondjuk nem csodálom, nagyon igyekezett feltúrbózni mindenkit. ~
Már éppen nyitottam a szám, mikor Gregory megelőzött és rövid tömör feleletet adva, féltő szigorúsággal parancsolt pihenést és alvást a legsúlyosabb sérültünknek.
Aztán megint elcsitult minden és már csak a szobában tartózkodók halk szuszogása hallatszott. A szemem szinte észrevétlenül csukódott le és mély pihentető alvásba merültem

- Inkább mozgalmas, mint sikeres... - morogtam - De igaz. Végső soron, mind életben vagyunk. Az jó dolog. Szeretem, mikor életben maradok.
"Hivatalosan Ratnát védtük..." Ez így igaz. De azt hiszem mégsem... Nem egészen. Na jó. Elmondom, szerintem mi történt. Szerintem adott volt két társaság. Az egyik sokat ivott, és ez bátorrá tette. Mi több, vakmerővé. Harcra vágytak, mindegy volt, kivel, nem számított más, csak a puszta erőszak.
És a másik társaság hajszálnyival sem volt jobb az elsőnél, bármilyen nemes indok vezérelte is a felszínen.
Ez van. Nem egy nagy szám. Persze rosszabbul is végződhetett volna, de az egész nekem ismerős volt. Az én világomba való. Csak épp nem mindig álltam a jó, vagy éppen a kevésbé rossz oldalon, ahogyan ma...
A félhomályos kórteremben csend uralkodott, miután Greg válaszolt a Nagy Varázsló kérdésére. A halk szuszogásból, ami nem messze tőlem, egy fotelból jött, tudtam, hogy Ratna elaludt. Amikor Greg betakarta, küldtem felé egy mosolyt. Úgy éreztem, ezt nekem kellett volna megtennem, de nem volt ez amolyan intenzív érzés... Tompa volt, mint minden. Mint az egész éjszaka.
Gondolom, többször is elszundíthattam, vagy csak elhagyott az időérzékem, mert a hajnal halvány derengése meglepetésként ért. Felkászálódtam az ágyról, és Greg mellé álltam.
- Öreg... Mindig ilyen húzós veled lógni?

Miután sikerült egy nővért keríteni aki kezelésbe vette a betegen is hősködő diáktársamat, még sétáltam néhány kört a folyosón, majd újra betámadtam az ablak mellett található fotelt. Ahogy elnéztem, a fiúk már úgy-ahogy rendben voltak, szerencsére. Újra a várost kezdtem szemlélni az ablakon át, viszont fel sem tűnt, hogy mennyire elfárasztott a képességem használata, én pedig sikeresen elaludtam, újra. Furcsa, amilyen nehezen szoktam elaludni, meg rosszul aludni, ma este már kétszer is sikerült... Vagy a kórházi hangulat teszi, vagy van valami ezzel a fotellel...
Hajnalban ébredtem fel megint, amikor tőlem nem messze halk beszédszóra figyeltem fel. Felpillantva megláttam a hangok gazdáit is. Meglepődve tapasztaltam, hogy idő közben valaki betakart... Greg és Darren már talpon, Sebi és Sean még mindig durmolnak...
Összehajtogattam a takarót, majd miután letettem a fotel mellé, óvatosan felkeltem a helyemről, hogy kinyújtóztassam elzsibbadt, elgémberedett tagjaimat. Miután már úgy-ahogy helyreállt a vérkeringésem és újra mozgásképes voltam, én is csatlakoztam a már ébren levők csapatához egy adag kávé kíséretében.
-Jó reggelt... -dünnyögtem még kissé álmosan.
Egy darabig csak szótlanul hallgattam őket, majd ha elhallgatnak egy pillanatra, akkor én veszem át a szót egy kis időre.
-Ha a többiek felébrednek, akkor ugye haza megyünk? -kérdeztem Greget, de aztán Sean felé tekintve elbizonytalanodtam egy kicsit- Bár, esélyes, hogy őt még nem engedik vissza... Ha maradsz, megértem, de én szerintem visszamegyek a suliba, nem úgy készültem tegnap délelőtt, hogy ilyen sokáig távol leszek. No meg valakinek úgy is illene értesíteni valamelyik tanárt, ha már kimaradtunk éjszakára... Úgy tudom, Sebi is kolis, szóval van hová mennie... -itt viszont Darren felé fordultam, hogy őt is "meginterjúvoljam" a témában- Darren? Vagyis izé, Carl... te merre tovább? Neked van hová menned? Csak mert múltkor azt mondtad, hogy Manhattan-ben laksz, de tegnap meg azt, hogy hotelekben élsz...

Miután társai rövidre zárták a témát, Sean úgy döntött, egyelőre hagyja a körülményeket, végtére is kedvező fordulatot vettek. Bár a fájdalomcsillapítók összeadott hatása miatt képtelen megemelni a fejét, bizonyos értelemben sokkal tisztább a tudata, mint az este folyamán bármikor.
~Végtére is bölcsész vagyok, nem valami nagy harcos... mit is gondoltam...?~
Sean, ha végigpillant az eseményeken, nem tudja nem észrevenni a minták változását.
A tudata mintha lassan elfordult volna tőle... mintha idegen motivátorok csöpögtettek volna belé gondolatokat és érzéseket.
~Pontosan. Hatalmas adag nyugalommal kevert önbizalom. Honnan is jött ez... és mikor éreztem utoljára...?~
Az egész akkor indult, amikor megint elkezdte érezni azt a szúrást a szívében. Amikor szinte automatikusan ki-be kapcsolt a képessége, magától forrósodott fel benne a vér.
Amikor kiterjesztette először az este folyamán a hatalmát.
~Hát persze, akkor éreztem ezt ilyen erősen, amikor először ébredtem a tudatára a képességemnek. Csak megszoktam a szintjét... de akkor... lehet, hogy a képességem megnövekedésével...
Megnövekedésével...~
- Oh bloody hell, ma este megnövekedett a képességem - fejezi be a gondolatot elámulva Sean, észre sem véve, hogy hangosan mondja ki a szavakat.
Ahogy a kirakós játék darabjai kezdenek összeállni, rájön, hogy ahogy elkezdte használni a képességét, az nem csak másokra hatott, hanem visszafele is, a forrásra; Tiszta, magabiztos gondolatai és érzései keltek tőle, ami mintha még az erejét is megnövelte volna. Bár a fizikai adottságai nem javultak tőle, egyfajta erős bátorság lett rajta úrrá, amit a vére a már ismerős tűzzel együtt hordott szét a testében.
~Sean, az ókori harcos-herceg. Micsoda sármőr ~ a gondolattól mosolyognia kell.
Ennél tovább nem jut, mert lassuló tudata már képtelen összerakni logikus gondolatokat. Pontosan érzi a határt, ahol minden széthullik, ő pedig elsüllyed a néma és tudatlan álomban.
Azonnal felébred.
A nap első sugarai betűznek a rolók között, arany csíkokat rajzolva a fehéres csíkok helyére, amit még az előbb az éjjeli város fényei, a csillagok és a hold festettek a falra.
Egy pillanatra nem is tudja, mire ébredt, aztán megérzi a kávé mindent meggyógyító, életteli illatát.
- Hhhhh.... kávé.... - nyöszörgi Sean és tágabbra nyitja a szemeit.
Ratna, Darren és Greg alakját látja a még félig sötét hajnali fényviszonyok közepette az alak előtt. A lány, mint mindig, élénk, kék szemei villognak a reggeli fényben, kezében gőzölög egy pohár.
Sean megpróbál felkelni, ám a fájdalom belenyilall a combjába.
~Oh, well, blimey, persze. Tegnap verekedtünk, meglőttek és megműtöttek. Már dereng valami.~
- Well, dear friends, jó reggelt! Szentimentálisan szokatlan volt a tegnap este. Ratna, dear, már értem a motivációkat az absztinenciád mögött. By the way, kérlek, áruld el, hol adták azt a csodálatos illatú italt!

Felkönyököltem a falra és vízszintbe fordítottam ép alkaromat, amire homlokomat tapasztottam. A karom kitakarta a nap bántó sugarait amik a redőny résein át a szememet vették ostrom alá. A támadás elhárítása után újabb támadás vette célba nyugalmamat. Fejemet a hangforrás felé fordítottam. Sérült vállam felett elnézve fordultam oda egy pillanatra majd vissza a város fölött lebegő égitestre. Fáradtságomtól vezérelve komoran válaszoltam.
-Nem is tudod mennyire...
Egy mély sóhajjal nyomatékosítom a kijelentést. Érezze, hogy nem viccből mondtam. Leveszem a kezem a falról és zsebre dugom. Tovább merengek az ébredező város szívébe. A jó reggelre is csak annyira fordítom a fejem, hogy szemem sarkából lássam a kék szempárt. Alig észrevehető biccentéssel viszonozom a jókívánságot és folytatom korábbi cselekménysorozatomat.
-Talán.
Válaszoltam a leányzó első kérdésére. A másodikat pedig ignoráltam, tudtommal már értesítették az iskolát a helyzetünkról, más nem a hírekben benne leszünk. Sean szavait hallva is hasonló képen veszem szemügyre a másik irányba. Aztán sarkon fordulok és szép csendben elhagyom a helységet. Sokáig csak álltam a kávéautomata előtt és bámultam a semmibe. Percek múltán vettem 3 adag kávét amivel elindultam vissza a kórterembe.

Először valami halk mormolás jut el a tudatomig, majd mikor már az álom kellően tovaszáll, a szemhéjamon keresztül, már érzékelem, hogy nincs már sötét, ezért csak résnyire, majd amikor rájövök, hogy már a nap is kisütött és rajtam kívül mindenki ébren van, már rendesen kinyitom a szemem, habár továbbra is elég kótyagosnak érzem magam.
Seanra nézek, aki szintén felébredt már és éppen kávé után áhítozik, habár inkább vért kéne innia, mert olyan sápadt, mint a lepedő, amin fekszik.
- Hogy érzed magad Sean? - kérdezem meg tőle, mert azért a tegnapi állapotánál már jobban fest.
Miközben feltornázom magam az ágyról és kinyújtózom, belém csap a felismerés, hogy a suliban elég nagy bajban leszek, az éjszakai kimaradás miatt, és csak remélni merem, hogy a rendőrség nem informálta az igazgatót a tegnapi eseményekről, mert akkor egy darabig ez volt az utolsó kinn töltött estém.
- Srácok? - kérdezem a kávét hörpölgető társaimat. - Mi lesz a program a továbbiakban, mert azt hiszem nekem lassan vissza kéne mennem a Fordham-ba, mielőtt keresni kezdenek.

Greg komorabb volt a szokottnál. Igaz, csak egyszer találkoztunk, de akkor nem volt komor, szóval nekem az a szokott, és kész.
- Üdv köztünk, Nagy Varázsló - mondtam Sean-nek.
Ratna kávéja rám is mély benyomást tett. Reméltem, hogy Greg hasonló nedűkért távozott, de lusta voltam előhívni a képességemet, hogy utána nézzek.
- Van hová mennem, Ratna. A régi lakásomban egyszer két verőlegény várt, oda nem mennék vissza. De megoldom. Az olcsó motelek elég jó helyek, ha nem akarsz szem előtt lenni.
Jól esett a tudat, hogy nekem nem kell semmiféle iskola vagy feljebbvaló miatt aggódnom. Bár, ha Rozsomák megtudja, hogy Ratna verekedésbe keveredett, és én is ott voltam, nincs kizárva, hogy lesz hozzám pár keresetlen szava. Pedig kivételesen még csak jogos sem lenne... Ez egyszer nem én kerestem a bajt. Hiába, azok közé tartozom, akiket a baj így is, úgy is megtalál...

-Neked is jó reggel, Sean. A motivációt az abszmicsodám mögött? -kérdeztem vissza értetlenül.
Lehet, hogy nem voltam valami perfekt angolból, de volt egy olyan érzésem, hogy akkor se biztos, hogy ismerném ezt a szót, ha itt születtem volna...
Miután a kávéra terelődött a szó, csak elmosolyodtam:
-Van egy büfé a folyosó végén. Tegnap vettem észre véletlenül, amikor kimentem levegőzni az udvarra. -mondtam, ám mielőtt befejezhettem volna, Greg már el is tűnt- Ha gondolod, hozhatok egyet neked is, bár van egy olyan érzésem, hogy Gredzsi pont azért ment...
Darren megjegyzésére csak megcsóválom a fejem. Ha van hová mennie, akkor minden rendben, bár az a verőlegényes dolog nem hangzott túl bíztatóan. Mondjuk azt nem tudom, mit kerestek nála, de hát az ő dolga...
-Ahogy gondolod. -feleltem neki végül, majd Sebi felé fordultam, hogy válaszoljak a kérdésére- Tudtommal nincs semmi program betervezve... Sőt, szerintem én is visszamegyek a suliba.
Gyorsan megittam a maradék kávémat, majd miután összeszedelőcködtem, még az ajtóban megálltam, hogy elbúcsúzzak a többiektől.
-Aztán nem rendetlenkedni meg hősködni. -mozgattam jobbra-balra egy kissé a mutatóujjamat- Sean, te pedig próbálj meg nyugton maradni és pihenni, különben még pár napra bent fognak. Sziasztok!
Amennyiben Sebastien jön, őt még megvárom, hogy elkészüljön, majd elindulok a folyosón a kijárat felé. A három sérültre gondolom még vár némi papírmunka, mielőtt szabadul...

Sean, immár egy kávéval a kezében vidámabban tekint ki az ágyból és mosolyogva válaszol Ratnának:
- Rövidebben, most már érthető, mi az oka, hogy nem iszol alkohol, Ratna.
Sebastien aggodalmas kérdése jól esik Sean-nak és vidáman válaszol.
- Áh, köszönöm, kedves barátom, semmiség az egész! Ti hogy vagytok?
Ahogy mozgolódás támad a teremben, Sean érdeklődve figyeli az eseményeket. Még szívesen elcseveg a többiekkel, ha azok beszélgetésbe bocsátkoznak, hisz nem nem szeretne egyedül maradni az üres kórteremben, ám erre sajnos előbb-utóbb sor kerül. Miután a társaság szétoszlott, Sean nekiáll az okostelefonján elolvasni a leveleit, a munkával kapcsolatos értesítéseket. Szerencsére minden jól megy és az éjjel egy következő, nagyobb pénzösszeget utaltak át fizetésként. A források bővülése pedig vidámsággal tölti el Sean-t, aki az ablakon át figyeli a hétköznapi életét élő várost.

Miután mindenki megkapta a kávéadagját az ablakhoz sétáltam. Egy pillantást vettem az órámra. Lehúztam a redőny néhány elemét és kinéztem a kórház elé. Egy fekete limuzint pillantottam meg ami éppen akkor gördült be mire rosszallóan megcsóváltam fejem és kicsit elhúztam a szám.
~Jellemző...
-Nekem mennem kell. Ratna. -Szólítottam meg a készülődő lányt. -Kérlek szólj Logannek, hogy vasárnapig ne számítson rám. Vigaszdíjként meghívom pár körre...
A fekete limuzin a kísérőkkel együtt szokás szerint pontban, legfőképpen hívatlanul érkezett. Felügyeskedtem a zakómat. A kötés miatt csak a jobb karomat tudtam beledugni. Mire az ajtóhoz értem már meg is igazítottam a ruházatom.
-Legyetek jók.
Töretlen lendülettel hagytam magam mögött a kórtermet. Mire kiértem az épületből a jármű hátsó ajtajánál két gorilla várt a másik 3-nál pedig 1-1. Mindegyik magas, kopasz napszemüveges. Bólintással túl voltunk a formaiságokon. Jöttömre már nyílt is az ajtó. Nyugisan beszálltam elhelyezkedtem. Amikor a jármű elindult még láttam a hírvivőmet kilépni az épületből. Majd a velem szemben ülő nyugtalan személy felé fordultam.
-Szia Apa...


// Köszönöm a játékot, élmény volt //

Miután Sean megnyugtatott, hogy már sokkal jobban van, bólintottam felé, mert én is úgy láttam, hogy már sokkal jobb színben van. Aztán az általános felébredés és kávézás után, mikor már Ratna is úgy döntött visszatér az iskolába, akkor én is úgy döntöttem vele tartok, legalább is egy darabig.
- Akkor, további gyógyulást. - fogtam kezet a három fiúval. - És remélem még találkozunk, csak kevésbé mozgalmas formában. - vigyorgok rájuk, és követve a lányt elhagyom a kórházat.

/Én is köszönöm a játékot. /

Szépen sorban elköszöntem mindenkitől, aztán lehuppantam Ratna foteljébe.
- Én maradok, ha nem bánod, Varázsló. Nincs hová mennem. Izé... Kicsit füllentettem Ratnának. Hogy ne aggódjon. Szóval remélem, hogy itt nem találnak rám, mert akkor bajban lennénk... Már bocs, ha kissé össze-vissza beszélek...
Előrehajoltam, és a Sean nevezetűre néztem.
- Ott, a szobornál... Éreztem valamit. Miután kijózanítottál. Az erőd és az enyém valahogy... Kölcsönhatásba léptek. Katalizáltad a képességem. Egy pillanatra elképesztően erős voltam. Egyedül is össze tudtam volna verni minden támadónkat. Vagy egy kézmozdulattal a tengerbe hajítom mindet. Vagy... Vagy lehozom a csillagokat is, akár. Szóval... Nagyon erősnek éreztem magam. Tudod, hogy ez hogyan lehetséges? Történt már ilyen máskor is?

Miközben Gregory elolvasta a leveleit, mindenki kisorjázott, csak Darren-nel maradtak ott ketten. A hangulat felvette a bajtársisasság légkörét. Mire mindenki eltávozik, Sean végez a levelekkel és elteszi a telefont.
- Nos, kedves barátom, először is, kérlek, áruld el, melyik neveden hívjalak. Mivel most már bajtársak vagyunk, ezt igazán megteheted.
Sean kinéz az ablakon újra.
- Szerintem menjünk innen minél hamarabb. Ha segítesz keríteni egy botot, amit kölcsönadnak nekem, ne várjuk meg itt a reggelit, nem hiszem, hogy a kórházi koszt megfelelő lenne és hagyjuk meg a rászorulóknak. A reggelit én állom. És akkor minden kérdést megbeszélhetünk, mert ez a téma engem is érdekel. Amúgy kösz, a Varázsló név nem rossz. Hallottam, a másik Gregory-t Jézusnak hívod... Akkor legalábbis én szeretnék lenni Merlin. Vagy, ha tudsz nála nagyszerűbb varázslót, nyitott vagyok.
Sean lassan feltornássza magát az ágyban. A kávés papírpoharat a szemetes felé dobja.
Mellé.
~A francba, egy filmben belement volna.~
Sean hosszú küzdelemmel az ágy szélére tornássza magát és lelógatja a lábait.
- Amíg nincs botom, egy váll jól jönne támasztéknak...

- Ha zsarukat látsz a közelben, Carl vagyok. Amúgy meg Darren. Merlin? Nos, legyen. Na gyere, Merlin, itt a vállam, nem... Disznóváll? Hagyjuk. Keveset aludtam. Reggeli, és kávé, lehetőleg intravénásan.
Kitámogattam a Varázslót a folyosóra. Ott rászóltam a nővérre, hogy szükségünk lesz egy botra. Szegény annyira elfoglalt, hogy meg sem kérdezi, kinek, ki adott rá engedélyt, ésatöbbi... Nem is nagy baj. Szóval megkapjuk a botot. Merlin kezébe adom. Levedleném magamról a kórházi inget, de a műtét előtt a sajátomat levágták rólam. Könyörgöm, nem haldokoltam, miért nem lehetett gombolni? Na mindegy.
Végigmentünk a folyosón. A hajnali óra dacára is rengetegen voltak, de hát ez nem meglepő... Elvégre ez New York. Régen a nyolcmillió halál városának is nevezték. Amikor még nyolcmillió lakója volt. Gondolom, nem véletlenül. Szóval kicsit sem fura, hogy tele a kórház.
A recepciónál persze megállítanak minket. Merlinre néztem.
- Mond ki a varázsszót, ó, hatalmas mágus, mond, hogy: "Saját felelősségre!"
Talán furán viselkedtem, úgy értem, még magamhoz képest is furán, de mint említettem, nem túl sokat aludtam az éjjel...

- Egy cirkusz tagjai vagyunk - mondja magától értetődően a portásnak Sean - A kardnyelőnk, ez az úriember - lapogatja meg Darren vállát - sajnos megszőrta magát, de kutya baja már! Nekem meg a combomat szúrta meg, amikor leesett a tigris hátáról, mert az elefánt nem kapta el a légtornászlányt...
A mágus meg én vagyok. A bűvész. - folytatja Sean - mindjárt mutatok is valamit!
A személyzet oszlopos tagja alig bírja követni, ezért Sean maga veszi el tőle a papírokat, valahova valamit firkant (még futólag látja, hogy "Takarítási jegyzőkönyv" felirat van ott, ahova odafirkantja: "Csokoládés banán", eközben a férfi csak becsukja és kinyitja a szemét.
- Hogy.. mi? Mit varázsol ide?
- Ééés. Már kész is van. Mit varázsoljak? Csiribú, csiribá, legyen itt a pápa! Nahát, nézze, ott a pápa! - int a folyosó vége felé, a férfi pedig 180°-ban elfordul a forgó székével.
Ekkor Sean int Darren-nek és a szó legszorosabb értelmében angolosan távoznak.

/Darren, majd írj PM-ben, hova írod a következő reagot a reggelivel /

A szép téli reggel napsütéssel tölti meg a kórház előtti teret. Nem sokan vannak errefelé; vasárnap van, a reguláris kezelések, kivizsgálások, időpontok a mai napon szünetelnek, így visszavonul az élet a kórházból. Csak a fekvőbetegek maradnak, az ügyeletesek, meg persze azok az osztályok, amik nem állhatnak meg: A sürgősségi ambulancia, toxikológia, a művese-állomás, és a többi. Ettől eltekintve álmosság lepi el a Staten Island-i kórház környékét.
A két nő ezt pontosan tudta, és pontosan ezért beszélték meg mostanra a randevút.
A kórház ajtaja kinyílik és egy álmos doktornő lép ki rajta fehér köpenyben, egy civil ruhás férfi karolja át a derekát. Mind a ketten mosolyognak, csevegnek, ahogy átsétálnak az úton és kávét vesznek a mozgó árusnál. A meleg ital gőzöl a reggel fényében.
A suzuki motor dorombolása idegenként visszhangzik a békés környéken. Réka már lelassított, most csak ráérősen gurul el a kórház elé, ahol megáll és leállítja a motort. Eközben végig a környéket pásztázza.
Leveszi a sisakját. A fekete napszemüveg segít elkendőzni a fájdalmát. A kötés a tőle telhető legjobb, de a hátát nehezen kötötte be saját magának, és nem is lett tökéletes. Ráadásul tudja, hogy valami nincs rendben belül sem; A fájdalomcsillapítók hatása múlóban van, és egyre fokozódik az éles fájdalom a hátában.
~Ha legközelebb azzal a gyíkkal találkozom, hozzá sem érek, egyszerűen le fogom lőni.~ gondolja bosszúsan, és már nem tudja megállni, hogy ne torzuljon el az arca a kíntól.
~Hol lehet az a bizonyos doktornő?~
Ahogy még egyszer végigpásztáz a szemével a téren, feltűnik egy hozzá hasonlóan sudár alakú és barna hajú nő, elegáns, világos vászonkabátban. A nő egyenesen felé néz. Nem lehet más, mint Dr. Lynn Harlow.
~Tehát van egy ismerőse, aki tartozik neki egyel. És ő pedig kérdés nélkül segít nekem, akit nem is ismer. Réka, mi hiányzik a képből?~
Ám Réka úgy találja, hogy más választása nincs, így egyszerűen lezárja a motort és elindul a nő felé. Testhez álló, sötét motorosruhája zsebébe teszi a kulcsot és a tőle telhető legnormálisabban és legfeltűnésmentesebben igyekszik járni, de elkerülhetetlenül kínos merevség uralja a mozgását.
Minden lépéskor beléhasít a fájdalom.

Kicsit feszengve várakoztam a hűvösben, hiszen a sok szabálytalan, esetenként egyenesen törvénytelen dolog,amit életemben elkövetni kényszerültem általában a rendelőm falai között maradt. Kórházba még sosem kellett besurrannom, de ez a mostani helyzet súlyossága miatt megkövetelte, hogy ne törődjek az idegességemmel.
Az egyik itt dolgozó főorvost egyszer kezeltem. Elég csúnya sérülést szerzett, mikor az utcán éjszaka megkéselték, hogy ellophassák a tárcáját. Egészen addig nem értettem, miért nem egy kórházba ment ezzel a problémával, amíg körbe nem reptetett a rendelőmben a puszta tekintetével. Kiderült, hogy ha ideges, még nem tudja kontrollálni a képességét. Miután összevarrtam, kihívott az utcára, és megkért, hogy kezdjek valamit az ottmaradt tinikorúval is, akit három méteres magasságba emelt, majd leejtett. Nem tehetett róla, elvégre érthető, hogy ideges volt, mikor megtámadták. Cserébe a segítségemért megesküdött rá, hogy ha bármiben segíthet, csak egy szavamba kerül. Nem hittem, hogy egyszer még élni fogok ezzel a lehetőséggel.
Eddig a napig.

Nem tudtam a rendelőmben ellátni a Havassy Réka nevű hölgyet, mivel az előző napi csetepaté után a felújítási munkálatok még javában folytak. Ő azonban azonnali, és a lehető legdiszkrétebb ellátást igényelte.
Hogy sürgős esetről van szó, már azután tudtam, hogy letettem a telefont, amiben elmondta a helyzetet és megbeszéltük ezt a találkát. Most azonban a saját szememmel láthattam is, noha még a kabátját sem vette le. Tisztán kivehető volt, hogy minden lépése külön tortúrával ért fel. Mintha az igazi Hófehérke utolsó jelenetét láttam volna.
Motorját hátrahagyva elém sétált, én pedig nyomban üdvözöltem, hogy biztos lehessen benne, én vagyok az. Nekem semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy ő Havassy Réka, hiszen ki más lenne az, aki nyilvánvalóan komoly sérüléssel nem rohan a sürgősségire, hanem kereső pillantásokkal pásztázza a környéket, egészen addig, amíg észre nem veszi az egyetlen várakozó alakot.
-Üdvözlöm - nyújtottam felé a kezemet. - Dr. Lynn Harlow vagyok. Kérem, jöjjön velem. Sikerült szereznem egy helyet, ahol - az órámra néztem - még majdnem egy óráig nem fog zavarni senki.
Beszéd közben levettem a kabátomat, és magamra kanyarítottam az eddig a kezemben szorongatott orvosi köpenyt, amin a fényképemmel ellátott laminált kártya lelkesen hirdette, hogy a köpenybe bújtatott alak nem más, mint Joanna Wyndham kardiológus.
-Nem tudtuk máshogy megoldani, csak úgy ha a boncterembe megyünk - magyaráztam neki, miközben elindultam a bejárat felé, és intettem neki is, hogy kövessen. - Valami előadáson kell részt vennie kötelező jelleggel. Annak viszont ötvenkét perc múlva vége, úgyhogy igyekezzünk.
A folyosón senki nem állított meg. Egyik-másik nővér ugyan furcsállva méregetett, de biztos kimagyarázták valamivel teljesen idegen külsőmet, mondjuk hogy új vagyok, vagy vendégorvos.
-Elnézést, meg tudná mondani, hol van a bőrgyógyászat? - kérdezte egy hirtelen felbukkanó férfi.
-Egyenesen, aztán balra - vágtam rá gondolkodás nélkül anélkül, hogy tudtam volna, mi található egyenesen és balra.
Csupán abban voltam biztos, hogy nekünk a pont előttünk lévő lifttel lefelé kell mennünk egy emeletet, aztán a jobb oldali ajtót magunk mögött hagyva birtokba venni a bonctermet.
Még ötven perc.

A barna hajú nő gyorsan Réka elé sietett és bemutatkozott. Már mindent elintézett.
- Dr. Havassy Réka vagyok, velem beszélt telefonon... Bár gondolom, ezt már kitalálta. Először is, nagyon köszönöm, hogy fogad és segít rajtam, az adósa vagyok. Ha tud rajtam segíteni, tényleg nagyon sokkal tartozom magának.
Ekkor Réka megtudja azt az indokot is, amiért neki segít a nő. Vagy legalábbis, azonnal rájön egy lehetséges indokra, ami elég motivációt adhat ahhoz, hogy két ember ismeretlenül is segítsen egymáson...
Azonban mire Rékában ez tudatosul, a kézfogás rövid kontaktusa, sajnos, véget ér...
A nő felvesz egy köpenyt és beavatja Rékát a terv részleteibe. Gördülékeny, intelligens s praktikus, Rékában a főhadnagy tapsolva ujjong a remek csapattársnak gratulálva. Ahogy belépnek a kórházba és egyre beljebb haladnak, Réka az elméjébe vési az útvonalat - csak úgy mindenesetre.
A megszokás nehezen kopik ki.
Dr. Harlow sikeresen elhárít egy szociális helyzetet, majd a liftbe kerülnek.
A lift tükrös fém ajtaja visszaveri kettejüket, ahogy állnak, azzal a tartással, ahogy az emberek kínosan maguk el néznek a liftben. Lynn arcára különböző érzelmek vannak írva, amik lehetnek az aggodalom, az idegesség, a fokozott koncentrálás, gondolkodás közül bármelyik, vagy tetszőleges kombinációjuk.
Réka viszont a szeme sarkából jól irányzott, feltűnésmentes pillantásokkal megfigyeli a doktornőt. Ám semmi olyat nem tud meg, amit az első pillanattól ne tudott volna, ahogy egymás közelébe értek.
Abban a percben, amikor Dr. Harlow bemutatkozott, Réka már tudta róla, hogy mutáns.
Itt, a liftben lefelé haladva Rékának nem maradt más, minthogy a legrégebbi módon próbálja megismerni nemeslelkű pártfogóját.
-Felteszem, egyáltalán fogalma sincs arról, mi van a földszinten egyenesen, aztán balra - mondja Réka Dr. Harlow felé fordulva.
A lift zökkenéssel megáll, a liftajtó kinyílik; megérkeztek a -1 szintre, ahol a patológia is található.