The Queens Pub

A békésnek induló kis iszogatásunk egyre érdekesebb fordulatot vett. Kalmár barátunk álláspontja egyfelől érthető volt, ha én is úgy nőttem volna fel, mint ő, valószínűleg hasonló állásponton lennék. Oké, így se volt egy Hawaii a gyerekkorom, de még mindig fényévekkel jobb lehetett, mint az övé.
Úgy tűnik, tévedtem. Ezek szerint az orosz pacák mégiscsak "bandatag". Mik vannak! Ahhoz képest, hogy fél órája már embernek hittem, most kiderül, hogy egy csapatban játszunk? Azt hiszem, ideje lenne végre rászánni egy napot és végigjárni azt a házat rendesen, hogy kik rontják még ott a levegőt.
-Gregory, csak nem feszélyezve érzed magad? -fordultam a fiú felé.
Félrenyel, összerezzen... Gyanús ez nekem.
Közben persze fél füllel arra figyeltem, hogy Hugh és Kalmár miről beszélget...Majd ahogy körülöttünk a tömeg egy része is skandálni kezd, kezd nem tetszeni a dolog.
~Muszáj ekkora feltűnést keltenünk? Most szólok, ha balhé, lesz, én csak szépen eltűnök, mint szürke szamár a ködben... Légy büszke, légy büszke... Hogy a guta ütne abba a fene nagy büszkeségükbe!
Hé fiúk, himnuszt nem akartok írni? Vagy valami indulót a "klubnak"? -csóváltam a fejem, aztán inkább újra Gregory felé fordultam-
- No miért? Mert kiskorúként egy kocsmában vodkázol, vagy mert egy rakás mutánssal lógsz? Csak nem valami egyházi suliba jársz? Vagy félsz, hogy mérges lesz a tanárnénid?

Teljes koncentrációban vártam, hogy Hugh mester itten majd befogadjon engem a nagy Testvériség köreibe, mert láttam rajta, hogy ő nem az a brooklyn-i suttyó-féle, mint akik engem toboroztak. Szóval olyan fejes-félének tűnt, bár igazából gőzöm sincs, hogy ki a fr@nc is ő, de mindegy is. A lényeg, hogy tagja a Testvériségnek. Vártam, hogy valami szertartás lesz itt, annyira koncentráltam, hogy majd' megfájdult belé a fejem, de Hugh skótoskodott a csinnadrattával, végül szóbeli beléptetéssel megtörtént a rendes csatlakozásom is.
~Remélem nem kell tagdíjat fizetni!~
Felálltam és mivel megint nőtt bennem a szesz okozta nyomás, úgy döntöttem, hogy barátian megölelem Hugh-ot. Elvégre mi most már bajtársak vagyunk!
- Szpaszíba Hugh, szpaszíba! - veregettem meg a vállát, aztán kissé eltoltam magam tőle. Sugárzott a képemből a derű, a boldogság, a büszkeség!
~Erre inni kell!~
Felkaptam Greg elől a vodkás üveget, amiben már csak a fele mennyiség lötyögött, ezért azonnal rájöttem, hogy nem lesz ez elég kettőnknek. Mármint Hugh-nak és nekem a koccintáshoz. Úgyhogy önkéntes jelleggel magamra vállaltam, hogy iszom helyette is és egyben megmutatom, hogy iszik ki egy orosz húzóra egy félig teli vodkás üveget!
Miután az utolsó korty is lement, olyan erővel vágtam vissza az üres üveget az asztalra, hogy az ripityára tört. A számat törölgetve meredtem néhány pillanatig az üvegszilánkokra. Majd újra Hugh-ra néztem és néhány másik mutánsra a teremben, akik körülöttünk visszamondták a nagy szlogent. Ördögi vigyor ült ki a képemre és úgy éreztem, a taggá avatásom bitangul meg kell ünnepleni! Felálltam hát az asztalunkra, ami egy kissé imbolygósra sikeredett mozdulatsor volt. Magasba lendítettem mindkét öklöm és torkom szakadtából ordítozni kezdtem.
- BRATJA PO ARUZSIJU! [*fegyvertársak] - egy pillanatra mintha teljes kuss lett volna a teremben. Végignéztem az arcokon, aztán már folytattam is. - MUTÁNS, LÉGY BÜSZKEEEE!!! - ordítottam tovább, aztán, hogy bemutassam, én is Testvér vagyok, a magasba lendített karjaim lassan tapadókorongos csápokká változtattam, amik így már elértek a mennyezetig is. Aztán mielőtt még bármibe is belekezdtem volna, visszaalakítottam azokat emberi végtagokká, majd valamiért úgy éreztem - teljesen hibásan - hogy én most képes leszek itt egy igazán laza hátra szaltóval leugrani a talajra, mintha csak a moszkvai cirkusz akrobatája lennék. De sajnos ez súlyos tévedésnek tűnt, mert nem hogy nem lett ebből szaltó, de még talpra érkezés sem. Valami megmagyarázhatatlan mozdulatsort követően tulajdonképpen úgy terültem el a kövön, hogy egyszerre vertem össze a testem nagyjából háromnegyedét.
- B@ssz@m€g... - hörögtem erőtlenül és megpróbáltam felszedni magam a földről.

Furcsálkodva néztem Hughra. Nem tudtam mire vélni a kérdését. Egyszerűen nem találtam neki helyet.
-Hogy érted amígó?
Míg a válasza vártam nyúltam volna az üvegért, hogy megigyam a maradékot némi levegőzés után de Kalmár beelőzött. Így jobb híján Valoria felé fordultam, hogy válaszoljak a cukkolására.
-Azt már megszokták, hogy kocsmázok.
Belemarkoltam az asztalba és egy jó maréknyi benne maradt. Majd lakot váltott. Történetesen Valoriáról készítettem egy tökéletes másolatot.
-Úgy nézek ki mint akit az egyház iskoláztat? Nézd, műsor van.
Mutattam Kalmárra majd a lány kezébe nyomtam a kicsi szobrot. Utána felsandítottam Kalmárra aki időközben az asztalon kezdett el csápolni, a szó szoros értelmében. Valami azt súgta hogy ennek nem lesz jó vége.
~De nagyon nem lesz jó vége.
Így is lett. Kalmár egy olyan szép hátast dobott ami maga alá temetett két embert akiknek nem volt sok életerejük felnyögni. Fel pattantam a boxból és a segítségére siettem.
-Egyben vagy?
Kérdeztem és alig hittem el amit az előbb is láttam. A padlózat egy kicsit... összetört. kalmár alól pedig 1-2 törött végtag lógott ki. Közben belül próbált kitörni a röhögés. Ilyen szép hátast első sorból még életemben nem láttam. Pláne nem egy ekkora pacáktól.

Mind testvérek vagyok, egy óriási család fivérei... Mindazonáltal ha egy testvér aznap már bizonyítottan lehányta magát egyszer, akkor nem pártolom az ölelkezést túlzottan... Ám ez egyszer még efölött is szemet hunytam annak a nagyszerű pillanatnak az örömére, hogy hogy a Testvériség új tagot fogadott a sorai közé.
- Kissé feszültnek tűnsz, amigo - mondtam némi kárörömmel - Talán úgy gondoltad, hogy a Testvériség egy elvont fogalom, ami nem érhet el ide, a kedvenc kocsmádba? Hogy hangoztatni az érveket és szólamokat arról, mennyivel többek vagyunk embernél, jó dolog, de tenni valamit már nehéz? Büszke vagy arra, hogy mutáns vagy, Gregory? Büszke vagy rá annyira, mint bárki más ebben a teremben, vagy az embereket pátyolgató gyenge láncos kutya vagy?
Ezzel lezártnak is tekintettem a témát. Várakozva néztem fel Kalmárra, hisz az újdonsült testvérünk máris kinyilvánítani készült nézeteit. Igazán sajnáltam, hogy nem sikerült neki. Sokan még ki is nevették, ami sokat levont a pillanat nagyszerűségéből. Nos, igen... Ember vagy mutáns, van egy közös ellenségük, és az az alkohol. Fejcsóválva gondoltam arra, hogy bizony Kalmár nagy ellenségének tarthatja az italt, szemlátomást ott pusztítja, ahol éri...
Én már nem álltam fel az asztalra. Talán jó pillanat lett volna egy toborzó beszédhez... De lesznek még ilyen pillanatok, ebben biztos voltam. Főleg ebben a bárban.

~Huhú, kezdődik... -néztem fel Kalmárra, ahogy felpattant az asztalra, hogy ott lejtsen egyet örömében.
Mivel elég ingatag volt, így önkéntelenül is kissé hátrébb húzódtam, nem mint ha ez olyan sokat segítene, ha dől a fa...
-Nem, de a látszat sokszor csal, pénzből meg egyiknél sincs hiány. -vontam vállat, ám amikor a kezembe nyomta a szobrot, csak megrökönyödve néztem rá.
Ezzel meg mi a búbánatot kezdjek? Mert hogy nem fogom hazavinni, és a polcomon őrizgetni, az ziher... Nemes egyszerűséggel fogtam, majd a boxok közötti elválasztófal egyik virágládájának puha földjébe nyomtam a szobrot, amíg teljesen el nem tűnt a páfrányok kusza levelei között. Erről ennyit.
Még épp idejében néztem Kalmár felé, hogy elcsíphessem a pillanatot, amikor a csápjai visszaalakultak, majd premier plánban megcsodálhassam az első sorban ülve azt a fantasztikus hátra szaltót. Tudom, nem szép dolog kiröhögni másokat, de én akkor sem bírtam megállni... Sőt, ez még tapsot is érdemelt! Pláne azok után, amit még előtte az utcán lenyomott... Már épp indultam volna, hogy felsegítsem, amikor Gregory beelőzött.
Szóval mától egy testvérrel többen lettünk. Amíg Gregory Kalmárt vakarta fel a földről, én a hátuk mögött megpróbáltam Hugh tekintetét elcsípni, s ha még maradt benne annyi józanság, hogy vegye a lapot, akkor a tekintetemmel a "kakukktojás" öltönyösünk felé biccentek.
"Őt ne próbáljuk meg?" -formáztam némán a szavakat, persze csak ha az előbbi üzenetet felfogta.
-Hahó, Kalmár, egyben vagy még?

Nem tudom, hol a hiba a gépezetben, de alig bírtam most felhúzni magam. Szerencsémre legyen mondva, hogy az alkohol eléggé letompította a fájdalomérzetem, ami amúgy sem szokott gond lenni nekem. Elég lesz holnap szembesülnöm azzal, hogy úgy néz majd ki a testem, mint akit megdolgoztak egy sodrófával. Viszont szesz ide, szesz oda, ettől még semmivel sem mozogtak gyorsabban és fiatalosabban a végtagjaim. Közben leesett, hogy nem csak magam törtem össze, hanem még másik két tagot is.
- Izé...bocs. - morogtam nekik mindössze ennyit, aztán sikerült legalább feltérdelnem. Greg kérdésére csak dörmögtem valamit, a segítségnyújtási kezdeményezését meg igyekeztem kézzel elhessegetni magamról. Milyen pokoli kínos is lenne, ha úgy kéne felhúzni, mint egy gurulós, félnyomorék vén trottyot, aki véletlenül kidőlt a betonra. Végül aztán mégis csak közös erővel álltunk fel, de igyekeztem ezt meg sem történtnek venni. Majd mint egy dicső öreg harcos, úgy tértem vissza a testvéries társaságba. Amint leültem, idióta vigyorgásba kezdtem, ahogy fáradtan végignéztem rajtuk. Megint előbányásztam egy cigit és valamivel több koncentráció és pancserkodás után végül meg is tudtam gyújtani azt.
- Hol is tartottunk? - kérdeztem, miközben álmosan piszkáltam meg a szemem, aztán az orrom. Majd hirtelen eszembe is jutott, hogy hol hagytuk abba.
- Greg, hallod, akkor te is Testvér vagy, ugye? Vagy akkor most mi van? - kérdeztem, számban a bagóval, aztán teljesen összefüggéstelenül egy másik kérdés is az eszembe jutott, amit nem is bírtam magamban tartani. - És akkor most hova tovább a lenini úton? - néztem még az előzőnél is ostobábban a többiekre. Féltem, hogy nem leszek már képes megérteni a választ és egy váratlan pillanatban elnyom az álom az asztalra dőlve, de az embernek mindig küzdenie kell, hogy elkerülje a végzetét.

A Feszültségemet rohamosan oldotta a fél üveg vodka. Ami elvárható egy másfél literes kiszerelés esetében, még nálam is. Volt bőven alkohol úgy hogy még az agressziónak is jutott belőle táptalaj bőven.
-Magneto lefegyverzése után azt hittem, összeomlott az egész...
Körbepillantok a kocsmában, immáron legalább 3 testvériség tag a többi pedig minimum szimpadizál velük és a kifacsart nézeteikkel. Hugh befejezte a beszédét. Homlokom egy ér egy pillanatra kitüremkedett. Rosszallóan néztem rá és kihúztam magam.
-Kutya? Ráadásul láncra vert? Na ide figyelj. Egyet jegyezzetek meg mindannyian. Nincs béklyó sem börtön ami engem fogva tarthat. Ahogy hatalom sincs ami láncra verhet... Gyengeségről pedig hallani sem akarok...
Nesze neked szónoklat, Kalmár felszínesnek sem mondható ködös tudata úgy tűnik, hogy kicsivel túl komplikálta a dolgot. Így amikor megerősítést kért megszeppentem egy pillanatra majd megcsóváltam a fejem.
-Nem, nem vagyok tagja a testvériségnek. Mint mondottam, azt hittem feloszlott, tagjai pedig szét széledtek. De úgy tűnik tévedtem...
~Nagyon is...

Bólintottam Valoriának. A személyes szimpátia egy dolog, ám ha a Testvériség egy erős taggal bővülhet, nem adhatunk ilyesmire. Elvégre, Victort sem kedveltem túlzottan, mégis beláttam, hogy mint harcos, hasznos tagja a szervezetünknek.
- Nos, Gregory, akkor nyilván örömmel hallod, hogy a Testvériség feltámadt hamvaiból, és erősebb, mint valaha. Felteszem, ha az előbb kifejtetted, hogy szimpatizálsz az elveinkkel, most pedig az erőd hatalmas voltát bizonygatod, nyilván szívesen állítanád azt a mi szolgálatunkba. Nem béklyó, sem börtön nem tarthat vissza? Akkor jöjj, Testvér, csatlakozz hozzánk! Én megmutatom neked, mi az igazi hatalom...
Valamiért úgy gondoltam, Gregory nem akar igazán csatlakozni hozzánk. Ám mégis egyetértett velünk, még ha csak gyávaságból is... Akkor viselje a következményeit. Ha csak a szája volt nagy, ez a szimpatizáns-csoport itt felkoncolja, és ami a legszebb... Csak egy szavamba kerül. Mi ez, ha nem hatalom?

Kalmárt látva, ahogy feltápászkodott, majd visszamászott a helyére, csak a híres mondás jutott eszembe, miszerint ebcsont beforr. Vagy az ő esetében polipcsont... vagy mi az izére hasonlítottak azok a karok. Bár, a polipoknak van egyáltalán csontja? Így jobban belegondolva, azt hiszem nincs, de fogadni azért nem mernék rá...
A visszajelzés, amit Hugh-tól vártam, meg is érkezett, így hát én is odadobtam magam: Mindent bele, szervezzük be a kölyköt!
-Ugyan Gregory, milyen csacska felvetés. Ennyire erősnek és megállíthatatlannak tartod magad, és mégis adsz holmi kósza plátykákra? -fordultam féloldalasan a párnás ülőhelyünkön, a fiú felé fordulva.
-Attól, hogy nem szerepelünk kiemelt helyen a híradókban a megmozdulásainkkal, még nem jelenti azt, hogy tétlenkedünk.
Ittam néhány kortyot a sörömből, majd farkasszemet nézve vele, tovább folytattam:
-Talán nem is gondolnád, hogy mennyien vagyunk. Hogy hány testvérünk mellett sétálsz el az utcán, nap mint nap. -hajoltam kissé közelebb hozzá, továbbra is fenntartva a szemkontaktust, ám a hangom az előzőhöz képes jóval halkabbá vált, szinte már suttogva formáltam a szavakat neki- Hogy hányan élnek a közvetlen környezetedben úgy, hogy arról nem is tudsz, szemmel tartva minden mozdulatodat...
Kíváncsian várakozva, kissé oldalra billentettem a fejem, részben a hatásszünet kedvéért, részben pedig, mert kíváncsi voltam, van-e valami hozzáfűzni valója, de aztán már valamivel derűsebben, könnyedebb hangnemben folytattam:
-Ezek szerint nehezen viseled a bezártságot, és ha korlátok közé kényszerítenek, hm? Ha semmi sem tarthat vissza, és szorult beléd annyi bátorság, miért nem tartasz velünk? Itt az alkalom! Vagy csak a szád volt nagy? -mosolyodtam el, bár hangomon érződött némi gúny.
Majd újra közelebb hajoltam hozzá, kezemmel a combján támaszkodva, hogy szem-szemmagasságba kerüljek vele, s így suttogtam el az utolsó néhány szót, mélyen a szemébe nézve:
-Vagy tán félsz tőlünk?

Lassan eljutott a tudatomig, hogy Greg nem fúj velünk egy követ, aminek az okát próbáltam most megfejteni, de vagy háromszor futottam neki ennek a gondolatkörnek a felgöngyölítéséhez. Hugh pont úgy beszélt közben, mint valami költő, vagy más okos ember, akikkel én nem igen szoktam egy asztalnál ülni, érthető okokból. Valoria meg atyaég... hát már szövi is befele! Na de álljon meg az úttörővasút!
~Gyerekek, ez nem ilyen egyszerű, mint ahogy ti gondoljátok!~
Vártam egy keveset, aztán úgy döntöttem, hogy én is szót kérek magamnak.
- Ez mind szép és jó, de... - könyököltem rá az asztalra a torkomat köszörülve, kivettem a bagót a számból és öltönyös, "kívülálló" barátunk szemébe fúrtam a tekintetem.
- De ugye nem valami vamzer vagy? Mert ha megtudom, hogy az vagy b**dmeg, ezzel verem szét a fejed! - mutattam fel neki a jobb öklöm. Dühöt éreztem magamban és valamiféle félelmet, hogy egy spiclivel van dolgom, aki szabadidejében a Testvériség tagjaival hetyeg, aztán meg felnyomja őket a mutánsellenes körökben. Engem sokkal jobban aggasztott ez, mintsem az, hogy bővül-e a Család, vagy sem. Én már sokat látott pofa vagyok és belefáradtam már az ilyen harcokba. Persze ilyen alapon az én tagságomat is meg lehetne kérdőjelezni, mert ki vagyok én? Ki tudja? Egy értelmes igazolványom sincs, a múltam sem túl rózsás, könnyen azt hihetnék a Testvérek, hogy ahogy a mondás tartja, "messziről jött ember azt mond, amit akar". Gőzöm sincs, mit gondolnak ezek rólam, de én legalább az vagyok, ami. Én őszinte embernek tartom magam! De nekem az ilyen sunyi öltönyösök mindig is gyanús alakok voltak...

Miután Kalmárt sikeresen kioperáltuk a földből és a két tag veséjéből tisztáztam előkelő helyemet a mutánsok listáján. Visszaültem Valoria mellé a kényelmes boxunkba. Korábbihoz hasonló kényelembe helyeztem magam. Kezemet felraktam a boxra Val mögé másik pedig ölemben pihent. Rögvest ez után Hugh bele is kezdett hosszú monológjába aminek, minő meglepi, az lett a vége, hogy engem is tárt karokkal várnak maguk közt. A helyzet nem is lehetett volna kellemetlenebb. Így sem vagyok egy minta diák a suliban, hát még ha erre igent mondok. Bár itt senki sem szólna rám, hogy így meg úgy nem használhatom mai az enyém. Nem mintha annyira érdekelne egyébként de itt még jó hírem is lehetne a dologból. Tele voltam ellentétekkel. Egyik iszákosabb felem azt mondja menjek, jó buli lesz, a másik oldalon ott vannak a többiek.
~Egy percet se bírnának ki nélkülem.
Éppen válaszoltam volna amikor Valoria kisugárzása egy kicsikét megváltozott. A stílusa és a viselkedése is sokkalta csábosabb volt mint eddig. Végig futtattam rajta a tekintetem annak ellenére, hogy újat már nem tudna mutatni. Csak egy elismerő biccentést ejtettem meg a felszínes feltérképezés után. Ezt ilyen közelről még ól is láthatta. Mindeközben félfüllel figyeltem mindarra amit mondott. A lényeg nagyjából az volt, mint Hugh esetében csak a körítés volt sokkal impozánsabb és kívánatosabb. Kissé szokatlan volt ez a hirtelen hozzáállás változás de talán csak a sörtől van. Ki tudja, lehet nem bírja és csak nagy lány akart lenni. Mindenesetre nem zavartattam magam a közeledésétől. Kicsit elnézelődtem a szemeiben, bűvölődtem és tán bűvöltem is egy kicsit az enyéimmel. Hugh felé fordultam, hogy válaszoljak neki.
-Szívesen részt vennék egy népesség felosztó hadjáraton, azonban másutt még kötelezettségeim vannak... Ők is közülünk valóak, de néha rám szorulnak.
~Melyikük milyen értelemben...
Ekkor hirtelen visszanéztem Valoriára egy könnyed mosollyal köszöntöttem a nem is olyan rég látott arcot. Arcából, eddig boxon pihenő kezemmel, kisodrok egy kósza tincset, hogy arcának teljességében gyönyörködhessek.
-Remélem megérted.
A lány arcánál felejtve kezemet fordultam kevésbé tiszta elméjű, orosz barátunkhoz. Felkacagtam felvetésén.
-Bocsáss meg, úgy érted valamiféle fakabát? Dehogy is! Minimálbérből szerinted futná ilyen öltönyre?- Ragadtam meg két kézzel a zakóm mellkas környékén és rántottam rajta kettőt a miheztartás véget. -Különben is, inkább dolgoztass, minthogy dolgoznod kelljen. Ezt érdemes észben tartani.
Vissza könyököltem a boxra és vetettem egy kósza pillantást Valoriára. Ugyanis rettentő kíváncsi voltam a további terveire, hogy vannak e vagy nekem kell meglépnem a következőt.

Két dolog van, amit nehezen tudok elviselni. Az egyik a gyávaság, meg az, hogy ilyen-olyan indokokkal kimagyarázzák azt. Ez pont ilyen eset volt: Gregory nyilvánvalóan gyáva volt ahhoz, hogy mellénk álljon és ne csak a szavaival mutassa, mennyire egyet ért velünk.
- Hogyne, nyilván - mondtam gúnyosan - Alighanem ők még nálad is gyávábbak, nem csoda, hogy a gyámolításodra szorulnak.
A másik dolog, ami képes volt kihozni a sodromból az volt, ha valaki a tulajdonomra pályázik. Egy mutáns ne legyen tolvaj! Márpedig Gregory egyértelműen a tanújelét adta annak, hogy szívesen kerülne közelebbi viszonyba Valoriával. Persze a nő nem úgy volt a tulajdonom, mint akár egy elegáns óra, de mióta megmentettem, úgy éreztem, formálhatok rá bizonyos... jogot. Előjogot, ha úgy tetszik. És ezt most Gregory semmibe vette. Talán ezt tette korábban Kalmár is, hisz együtt érkeztek, ám ő már a Testvérünk volt: a jövőbeli, nem pedig múltbéli tettei alapján akartam megítélni őt.
- Ezt talán abba kéne hagynod, barátom - súgtam oda Gregorynak úgy, hogy más lehetőleg ne hallja. A szemeim haragosan villogtak.

Ahogy meghallottam Kalmár kérdését, csak felvontam a szemöldököm, aztán Gregory felé fordultam. Hogy ő? Besúgó? Őszintén? Nem igazán bírtam elképzelni róla. Bár lehet, hogy pont ezért lett volna jó besúgó belőle, de akkor is. Milyen kis fiatal, megszeppent, mint valami kis nyuszi a farkasok ketrecében... Meg ha már témánál vagyunk, a múltbéli hivatásomat tekintve rám előbb illene a kifejezés...
Gregory megjegyzésére, miszerint ő mennyire fontos egyén, hisz nélküle nem boldogulnának a "társai", csak jóízűen felnevettem.
-Hugh, hisz tudod, hogy van ez. A vakok között a félszemű a császár.
Ahogy Gregory a hajamat kezdte igazgatni, csak elmosolyodtam, majd pár pillanatnyi szemezés után visszahuppantam a helyemre, amíg ő az öltönyével bizonygatta, hogy nem zsaru.
-Na ja, gyerekeket nem szokások alkalmazni, nemde?
Épp az utolsó kortyokat fogyasztottam el a korsómból, fél füllel sikerült elcsípnem Hugh szavait. Elvégre akinek címezte, közvetlenül mellettem ült...
~Mi a csuda?
Oldalra sandítottam rá, majd Gregoryra, végül újra rá. Vajon mire érthette? A kifogásokra, vagy arra, amit művelünk? Mindjárt kiderül...
-Ha megbocsájtotok egy pillanatra... -álltam fel a helyemről, majd körbenéztem a pubban.
Az üres korsót Gregory előtt áthajolva kitoltam az asztal szélére, majd én is megpróbáltam kijutni, annak ellenére, hogy az ülőhelyek és az asztal között meglehetésen kevés hely volt, és még Gregen is "át kellett másznom" hozzá. Amivel nem is lett volna semmi gond, hacsak nem botlok meg és esek kis híján az ölébe.
-Hoppsz, ne haragudj. Azt hiszem, nem kellett volna kevernem a vodkával... -mentegetőztem kissé zavarba esve, majdmiután kijutottam, visszavittem a pulthoz az üres korsót, aztán a mosdó felé vettem az irányt.
Persze az előbbi kis húzásom nem volt éppenséggel véletlenül... Amennyiben az alkalom engedi, a kellemeset a hasznossal összekötbe megpróbálom az irattartó tárcáját is "magammal vinni", persze egyből láthatatlanná téve... (Greg, majd döntsd el, hogy sikerrel jártam-e ) Ha igen, akkor a mosdóban gyorsan átfutom az iratait, személyi, diákigazolvány, bankszámla, névjegykártyák, vagy bármi, amit találok benne, aztán bő 5 perc után én is visszatérek az asztalunkhoz.
-Szóval, hol is tartottunk? -foglalok helyet az iménti helyemen.

A bennem lévő alkohol vértartalma még mindig túl alacsony volt ahhoz, hogy néhány, hosszan kitartott távolba meredésen kívül gondolatokra is gondoljak a fejemmel. Amit Greg válaszolt, csak félig értettem meg, amit a munkáról mondott, az a rész nem nagyon akart összeállni itt bent.
~Miva' már megint?!~
- Fakabát? Nem! Spicli! - tisztáztam le a fogalomzavart. Majd végignéztem az öltönyén, ha már az előbb úgy megtaperolta. Kretén vigyorgásba kezdtem, aztán reszelős hangomon röhögtem egyet-kettőt.
- Ja bocs, leesett. Te vagy a Dzsémszbond. - emeltem fel a kezeim megadóan, aztán rögtönzött színi előadásba kezdtem. - "Egy martinit kérek. Rázva, nem keverve." - csináltam úgy, mintha én lennék a világ leghíresebb titkos ügynöke. Hirtelen felszakadt belőlem egy mindent elsöprő röhögőgörcs. Kitörölhetetlenül ez a pofa lebegett a szemeim előtt, ahogy kikéri a piáját. Annyira röhögtem már, hogy taknyom-nyálam elkezdett folyni, amit igyekeztem letörölni az elhordott ingem ujjával. Még egy párszor rákezdtem, de nagy nehezen csak elhalt bennem a vihoghatnék. Közben valamit sutymutyolt Hugh Gregnek, csak remélni tudtam, hogy nem most mondta ki neki a nevem néhány nem túl hízelgő szóval megtoldva. De most nem tudtam csúnyán nézni rá. Meg erre a Gregre sem. Valoriára meg pláne nem, hiszen olyan ennivaló nőcske volt! Némi fáziskéséssel leesett, hogy hiába is keresem a szememmel, mert időközben elment, vagy legalábbis nem volt itt. Hogy azelőtt tűnt-e el, hogy rám tört a röhögés, vagy közben, vagy azután, arról semmi fogalmam nem volt jelen pillanatban. Éreztem nem is gyengén, hogy kezdek szétcsúszni, de ennek ellenére most mulatni akartam. Az asztalon kozák táncot járni, meginni még három üveg vodkát, Greggel kokain hegyeket varázsoltatni! De egyenlőre semmi nem lett ebből, csak üveges tekintettel könyököltem az asztal lapján, félig tátva maradt szájjal, ujjaim közt tartva a félig leégett bagót.
Pislantottam párat, amikor újra visszatért közénk a vöröske, próbáltam bizalomgerjesztően, sőt, kihívóan ránézni. Észrevettem, hogy a srácok is hasonlóképpen tesznek, így felvertem magamban a vén bikát és amennyire csak az asztal meg az ülőhelyek engedték, én is Valoria közelébe akartam férkőzni. Bal kezem közben az asztal alatt elindult az ismeretlenségbe vesző útján, abban bízva, hogy végül sikerül megfogni a lány combját.
~Drága jó Istenanya, kérlek add, hogy ne Hugh vagy Greg lábát markolásszam meg!~

Hugh és Val a barátaim gyámoltalanságát kezdik firtatni, ez valahogy most nem esik jól. De úgy döntöttem nem kezdek bele egy ilyen vitába. Nem lenne túl szerencsés ha még egy kocsmát írnának a számlámra. Összerakom sec perc alatt nem arról van szó de így is csoda, hogy még nem jöttek értem a zsaruk. Bár Roxit néha kiküldhetnék amolyan ellenőrzésre vagy terep munkára... De ha már a vöröseknél tartunk itt egy csinos példány. Vele csupán az a gond, hogy Hughnak a jelek szerint nem tetszik, hogy szimpatizálok. Pedig kivételesen nem is én kezdtem az ismerkedést. Nem néztem Hughra inkább Valorián legeltettem a szemem. Fejemet oldalra billentettem és két ujjam közé vettem egy kis tincsét.
-Pedig olyan bájos teremtés.
Engedtem el a haját, hogy ne maradjon a kezemben amikor vissza huppan a helyére. Aztán végül előre fordultam, mégis van itt még két másik személy is akiből az egyik, név szerint Kalmár miután le James Bond-ozott elkezdett szakadni a röhögéstől. Szemem sarkából láttam, hogy Valoria mozgolódik készültem felállni de ebből csak annyi lett, hogy Valoria az ölembe esve visszanyomott a helyemre. A lány alá nyúltam, hogy felsegítsem két lábra és én is felálltam, kiléptem a boxból és a kezét fogva kivezettem a szűk helyről.
-Tessék csak.
Aztán visszaültem, egy pár másodpercig Kalmár jókedvét figyeltem ami nálam is előidézett egy egészséges mosolyt. Aztán így mosolyogva fordultam Hughoz és felkönyököltem az asztalra. Össze kulcsoltam a kezeimet.
-Igazán elbűvölő nemde? Szeretem a vöröseket. Nagyon értik a dolgukat és olyan tüzesek.
A magabiztos mosolyom hirtelen lelohadt, szemöldököm összeszaladt. Hiány érzetem volt. A szó szoros értelmében. Nem érzékeltem a tárcámat, sem az irataimat. A WC felé fordultam, gyanakodni kezdtem, de egyértelmű volt a helyzet.
~Pár koszos század, nem ügy.
Vállat vontam és vissza fordultam Hugh felé és hallgattam esetleges reakcióját. Eközben Valoria vissza is ért.
-Emlegetett.
Szóltam és kipattantam a boxból, aztán ha bent volt visszaültem.
-Valoria, esetleg ha vissza kaphatnám az irataimat...
Nyúltma felé felfelé fordított kéregető kézzel. Aztán kikerekedtek a szemeim, és kirázott a hideg. A térdemtől egy erőteljes inger futott az agyamig és teljes valójában láttam Kalmárt. Bal tenyérrel az asztal szélére ütöttem mire az eltorzult a túlvége megnyúlt és hasba vágta Kalmárt és áttolta a háttámlán mintha valami pudingon nyomná át.
-VÁÁH! FÚJ! HOVA NYÚLKÁLSZ?!
Fakadtam ki és fel is álltam a helyemről. Közben vagy kétszer megborzongtam.
~Brr.. fú basszus...

Rámosolyogtam Valoriára, talán kicsit hálásabban, mint kellett volna. A vakok között a félszemű a király... Nos, ez valóban így van. És örültem, hogy a nő sem ítéli meg máshogy Gregoryt, mint jómagam.
Az viszont, ami ezután következett, már sokkal kevésbé tetszett. Összezavarodtam. Nem értettem, miért használta Valoria a csábításnak ezt a nyilvánvaló trükkjét, ha egyszer ő is úgy gondolja, hogy Gregory gyáva és nem ért igazán egyet az elveinkkel? Belátom, egy nőnek, még egy Testvérnek sem ezek lehetnek a legfontosabb tulajdonságok, ez nyilvánvaló, de mégis... Nem értettem.
Vetettem egy oldalpillantást Kalmárra, aki szilaj jókedvében nem épp bizalomgerjesztő nevetést produkált. Nos... Talán a jövőben jobban meg kéne vizsgálnom, kit emelek meggondolatlanul a sorainkba... De most már mindegy. Ha beválik, egy szavam sem lesz.
- Tűz... A tűzről én is taníthatok neked egyet s mást, ifjú barátom - mondtam, és Gregory keze mellett füstölne és feketedni kezdett az asztallap.
Amikor Valoria visszatért, és Gregory követelni kezdte tőle a pénztárcáját, értelmet nyert számomra az előző jelenet. Hát persze... Akkor emelte el a tálcát! Nos... A régi szokások nehezen halnak, gondolom. És hát így tudhatjuk meg a legkönnyebben, ki is ez a fiatalember...
Aztán hirtelen minden nagyon gyorsan történt. Felpattantam, és feledve a Kalmárral kapcsolatos kételyeimet, Gregoryra támadtam.
- Megtámadtad a Testvériség egy tagját!
Ez persze csak ürügy volt, de legalább annak jó: vártam már, hogy elintézhessem a kevésbé szimpatikus asztaltársunkat.

Az asztalhoz visszaérve volt szerencsém elkapni Kalmár kissé bandzsára sikeredett mosolyát, amitől önkéntelenül is kirázott a hideg, összébb is húztam magam ültömben. Inkább fogtam egy pohár vizet, és még a még mindig füstölő asztallapra öntöttem, miközben vetettem Hugh felé egy szúrós pillantást. Díjaznám, ha nem gyújtaná ránk a kócerájt...
Ahogy meghallottam Gregory kérdését, egyből inkább felé fordultam, szempillarebesgetve, hogy ugyan már milyen iratokról beszél, amikor hirtelen... Ő felpattant a helyéről, Kalmár repült, Hugh szintén felpattant... Nehogy már én maradjak ki, én is felkeltem, majd ahogy magamban sikerült összerakni az eseményeket, azzal a lendülettel is ültem az asztalra kettőjük közé. Kinyújtott karral, egyik tenyerem az egyikük, másik tenyerem a másikuk mellkasára téve, hogy távol tartsam őket egymástól, mielőtt még elborulna az agyuk.
-Hugh, elég legyen. Ha a drága testvérünk Gregory helyett téged tapizott volna le, te nem reagáltál volna hasonlóan? Mert ha engem, akkor fájdalmasabb véget ért volna, azt garantálom. -feleltem, majd Greg felé fordultam.
-Az előbb te is bűvészkedtél, mit szólnál hozzá, ha most én mutatnék egy trükköt? -kérdeztem, de anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, benyúltam az öltönye belső zsebébe, visszacsúsztatva a még mindig láthatatlan irattartót- Nem volt olyan rossz. -mondtam elismerően, hogy ilyen hamar észrevette a kis kártyák hiányát.
Végül, mintegy zárásként megpaskoltam az öltönyét, ott, ahol a belső zseb lehet. Ekkora kb. már újra láthatóvá válik a kicsike.
-Szóval, hol is tartottunk? Ja igen, Kalmár... -vetettem egy pillantást a szóban forgóra, hogy él-e még, vagy hívjuk-e a rohammentőket.
Bár hirtelen jött a támadás, nem tűnt különösebben vészesnek. Pár kék, zöld, lila folt, esetleg egy lightos bordarepedés...

Még mindig az iménti jókedvemből jutott ki akkor is, amikor megint füstölögni kezdett az asztalunk.
- Amindenit! Ennyi f@szalegény és egy jó nő közt izzani kezdett a levegő! - röhögtem fel megint, aztán elnyomtam a csikket a hamutartóban.
Egy szava sem lehet Valoriának, mindenki rá van állva, bár hogy ki mennyire, azt nem tudom. Nekem elég lenne, ha csak megdöngethetném valahol, nem akarok én megházasodni, de még hetekig udvarolni sem. Mindezt egy menetért... túl sok energia meg idő és persze rohadt sok pénz! Na jó, azért nem egészen bíztam abban, hogy elég lesz nála annyi, hogy kicsit megfogdosom a combját és esetleg feljebb csúsztatom a tenyerem, de a fenébe is, mióta kell a nőzések előtt fejben komolyan lejátszanom mindent?! Ha épp ehhez van kedvem, akkor ehhez van kedvem, és kész! Bezzeg egy ruszki vagy lengyel csaj... az nem nyavalyog, olyan, mint egy kezes bárány! Ha belenyúltam a bugyijukba, már dobták is szét a lábaik... Egy dögös maca ilyenkor nem ugrik fel nyivákolva, inkább vagy belemegy a játékba, vagy leszerel valami szellemes szöveggel, végülis nem nyerhetek mindig csak én. Már vártam is a vöröske reakcióját, akármilyet, de hát nem mellé nyúltam?!
~B@sszameg, ebből most k*csögölés lett!~
És már jött is a megtorlás! Soha közelebbi kapcsolatba nem kerültem még az asztallal és a széktámlával, egy pillanatig azt hittem, hogy a bútorok bennem egyesültek és én lettem a kötőanyag. Aztán a következő pillanatban azon vettem észre magam, hogy már megint a földön fetrengek, mintha ma csakis ezért keltem volna fel, hogy rámenjek valami új Guinness rekordra. Felnyögtem kínomban és a hasamhoz nyúltam.
- Csjort vozmi... - káromkodtam megint, mert mostanra már egészen biztos voltam benne, hogy holnap csak segítséggel fogok tudni kimászni az ágyból. A bordám nem fájt így azóta, amióta kiengedtek a sittről. Ott néha kaptam egyet-kettőt az oldalamba, nem csináltam sose nagy ügyet belőle, így most is gyorsan összeszedtem magam és hamar fel is keltem a földről.
- Greg, te nyápic jenki! - vetettem oda neki. A fejem kissé vörös volt már, a kezeim is ökölbe szorultak, ahogy visszaléptem az asztalhoz, ahol Hugh már rá is vetette magát a célszemélyre. Rátámaszkodtam az asztalra és elkezdtem Greg-nek pofázni.
- Ennyitől már megijedtél, mi? Nálunk a sitten az ilyet, mint te, két perc alatt hülyére k*rták volna a nehézfiúk. - röhögtem egyet, aztán vigyorogva Val-ra néztem.
- Cicám, remélem tudod, hogy az előbb csak mellényúltam... - kacsintottam rá minden érzékiségemet beleadva, aztán Hugh-hoz is szóltam egyet-kettőt.
- Kösz haver, de miattam igazán nem kell nekiesned. Ha akarom, majd én elintézem ezt vele, ez a mi ügyünk. - néztem végül Greg szemébe és vártam, mi lesz a következő lépése.

-Nyugszik!
Szalad ki a számon ez a kissé alpári mondat Hugh felé. Kissé még zaklatott voltam a történtektől. A hirtelen támadása pedig nem segített úrrá lenni magamon. Végül megköszörültem a torkom de mielőtt még szólhattam volna, Valoria az asztalra pattant mint egy csinos főfogás aki békét teremt majd ebben a zűrzavarban.
Érdeklődve vártam, hogy miként is akar bűvészkedni. Ahogy a zakómba nyúlt hirtelen elmém elé tárultak a hiányzó irataim. Finoman megfogtam a kezét csuklójánál mikor még paskolta a mellkasom.
-Milyen puha és ügyes kezek.
Hüvelykujjammal belesimítottam tenyerébe és elmerengve néztem kicsi kacsójára.
-Lemerem fogadni, hogy ugyan akkor veszélyesek is.
Néztem fel rá, ha ki akarja venni a kezét akkor semmi akadálya, elengedem. Ezt a minimális idilli pillanatot a magához térő Kalmár törte meg így ha Valoria keze még nálam időzne akkor eljött az ideje elengedni és Kalmárra figyelni. Szavai hallatán fintorra húztam a számat.
-...Régi, szép emlékek?
Valoriára pillantottam de ahogy odaért a szemem a kép kicsit tova csúszott de végül beállt egyenesbe. Visszanéztem Kalmárra.
-Csak nem Hugnak céloztad? Magatokra hagyjunk?
Kérdeztem karba tett kézzel és pofátlanul mosolyogva. Hol Kalmárra hol Hughra pillantva. Valt is elnézegettem volna de túl marasztaló látvány ahhoz, hogy megmerjem kockáztatni.

Minden jókedv nélkül mosolyodtam el. Két tenyerem felett hullámzani kezdett a levegő, mint a meleg nyári napokon az aszfalt felett. Meglehet, elintézhettük volna tettlegesség nélkül még az után is, hogy a fiú nekiesett Kalmárnak. Elvégre, legyünk őszinték: a férfi csak egy nagydarab, ostoba senki, aki hozzá merészelt volna nyúlni Valoriához... Még talán jobb is, hogy így alakult. Ám mindenek megvan a maga határa, és mindenkinek. Amikor a lány a mellkasomra tette a kezét, hajlandó lettem volna szemet hunyni az események felett. De az, hogy a gyáva kölyök ezt is arra használta ki, hogy alantas ösztöneit kielégíthesse... Ezt már nem hagyhattam annyiban. És amúgy is a becsületembe taposott. Mutáns, légy büszke! Akkor én büszke is leszek, és megvédem magam!
- Gregory... Sajnálom. Másképp is végződhetett volna.
Tenyereim felett most már nem is hullámzott, hanem egyenesen kavargott a levegő. A kocsmában megugrott a hőmérséklet, előbb csak egy, majd még egy, aztán kettő fokkal. Az asztallap több helyen megint füstölögni kezdett.
- Valoria, kérlek, állj félre - mondtam, de a hangomban inkább parancs, mintsem kérés zengett - Ez már csak kettőnkre tartozik Gregory-val.
Készen álltam a harcra. Tudtam, hogy ellenfelem nagyon erős, hisz már láthattam egy kis részét annak, amire képes. De a harcot illetően én sem voltam éppen elhanyagolható tényező.

Már épp válaszoltam volna Kalmár barátunknak, ámde Gregory beelőzött a frappáns válasszal. Na igen, viszont remélem, az orosz is tudja, ha nem nyúlt volna mellé, akkor én biztosan nem rúgtam volna félre…
Amikor Gregory végigsimította a tenyeremet, csak furcsállva pillantottam felé, aztán… valami olyan fura volt… Csak nem melegebb vagy? Vagy csak az adrenalin miatt érzem így? Hugh felé néztem, ám amikor megláttam a kezeit, elkerekedett a szemem, nekem pedig végigszaladt a hideg a hátamon annak ellenére, hogy egyre melegebbé vált a helyzet.
-Hugh, kérlek, ne… -néztem rá kétségbeesett tekintettel, ugyanis már volt szerencsém élőben tapasztalni, hogy mire képesek azok a kezek, ha a tulajdonosát felbőszítik, és már akkor megfogadtam magamban, hogy én, akkor, nem akarok a közelében lenni.
Nem tudom, hogy van pontosan a hierarchia a testvériségen belül, valami olyasminek képzeltem el, hogy Parázson és rajtam kívül mindenki született alfának, félistennek képzeli magát, s természetesnek veszik, hogy nekik kéne irányítani a csapatot… tipikus, férfiak. Ráadásul Hugh volt az, aki segítségével bekerültem a csapatba, így őt talán valamennyire még felettesemnek is tekintettem, vagy ha nem is, az utasításaira azért adtam. De… Most? Őszintén? Nem akaródzott… Egy kissé megrémisztett a parancsoló hangneme, de erőt vettem magamon és továbbra sem mozdultam. Vagyis, egy kicsit mégis. Elrántottam a kezem Gregorytól és Hugh felé fordultam.
Próbáltam neki a tekintetemmel üzenni, hogy ne csináljon hülyeséget, de azt hiszem, amiatt a fene nagy férfiúi büszkesége miatt nem vette az adást… Így aztán:
-Azt kétlem… Beszélnünk kell! Most rögtön! –jelentettem ki, majd a zakójánál fogva megragadtam, és megpróbáltam arrébb húzni.
A kezét nem mertem megfogni… és ha éget? Az égési sérülések nagyon szarok tudnak lenni, és ráadásul lassan is gyógyulnak.
Ha sikerül minél messzebb ráncigálni a többiektől-emberektől-mutánsoktól, akkor halkan, de kissé hadarva, ha pedig nem mozdul, akkor kissé közelebb hajolva és már-már suttogva kezdek neki magyarázni.
-Megőrültél? Hagyod, hogy egy gyerek így felbosszantson? A végén még felrobbantod a helyet… ami tele van mutánsokkal, hallod? Mu-tán-sok-kal! Akik jó része a mi oldalunkon áll… Meg amúgy is, a kölyök a xavierbe jár, hiányzik az neked, hogy a nyakunkra hozd az x-ment? –próbáltam észhez téríteni.

Greg felém pampogott valami nagyon kifinomult célozgatást, amit elsőre nem értettem, de másodikra sem biztos, hogy a jó lukba esett le a tantusz.
- Mi van?! - Azt hiszed köcsögölni akarok?? - buktam ki és elképedten néztem a gyerekre, aztán egy látványos fintorral Hugh-ra. De senki nem akarta nekem kibogozni ezt a csomót, mert időközben az történt, hogy Hugh fogta magát és épp előkészítette a terepet a leszámoláshoz.
~Ez hülye ez?!~
Először nem is értettem, mi ez a sóműsor, de amint a vöröskére néztem, kezdett összeállni a kép. Kaján vigyorra húzódott a szám, mert arra számítottam, a két szépfiú majd egymásnak esik, én meg mint a nevető harmadik, szépen megszöktetem Valoriát és most már tényleg megdöngetem valamelyik sikátorban! De a fene essen bele, a lányból előjött a jó kislány és most nekiállt lebeszélni Hugh-ot az előrevárhatóan nagy csinnadrattáról. Elkeseredve álltam az asztal mellett és egyre inkább nem találtam a helyem ebben a balhéban. Gregnek is be akartam húzni, Hugh-ot meg le akartam állítani, hogy aztán végre lophassak egy kis szeretetet a lánytól, de az agyamban már csak olyan lassan pattogtak ide-oda a gondolatok, mintha egy lyukas focilabdát rugdostak volna a sárban. Végül egy teljesen váratlan megoldást dobott ki a "gép" odafönn és így történt meg az, hogy én is odaléptem Hugh-hoz.
- Hagyjad koma! Ez ma mindenkit provokál! - mutattam rá Gregre nem túl kulturált módon. - Inkább menjünk aztán mutass be még több Testvériségeseknek! - rágtam a fülét Hugh-nak, mert tudtam, hogy ha ő kohóvá alakítja ezt a helyet, Greg meg a kezébe varázsol egy aknavetőt, akkor hamarosan tálalásra kész, grillezett tintahal lesz belőlem. Valoriára néztem egy pillanatra, aki meg Hugh másik oldalán állt.
~Na érte meg igazán kár lenne, ha megégne az a szép arca! Akkor kénytelen lennék letakarni valamivel a fejét, mielőtt letolnám a nadrágom!~

-Ha nem így lenne akkor nem az én lábamat tapiztad volna...
Vetem Oda Kalmárnak nagy értetlenkedésében. Közben Hugh sem ült a babérjain ami a szájkaratét illeti. Ujjaimat számhoz emelem sajnálkozóan és kissé mintha ijedt lennék. Hugh és Kalmár közt kapkodtam a tekintetem.
-Ohh, máshogy is lehetett volna? Csak nem össze vesztetek? Fogadd őszinte részvétemet...
~Pláne ha most nekem akarsz esni...
Ééés ugye megmondtam? Hugh intő szavait hallva Valoriára néztem, kezét elengedve biccentettem egyet, ezzel próbáltam kevésbé agresszívan távozásra kérni. Elléptem a füstölgő asztaltól és nagyot sóhajtottam. A hőmérséklet ugrásszerűen megnőtt. Kellemetlen. Homlokból szinte azonnal gyöngyözni kezdtem.
-Nem gondolod, hogy meleg bárt csinálni a helységből kissé ironikus ezek után?
Gondoltam itt arra, hogy milyen jól összeboronáltam Kalmárral. Ettől egész jó kedvem támadt. Azonban éreztem hogy ahirtelen meleg az alkoholt is kezdi felturbózni a szervezetemben. Mielőtt túl késő lett volna gyorsan vízzé változtattam az összeset. Arra most nagyobb szüksége volt a szervezetemnek mint a szeszre. Ilyen szituációban még egy pohár sörtől is fejre lehet állni... Nem kockáztatok, bármennyire jól bírom. Csettintettem és Kalmárra mutattam ahogy befejezte a szövegelést. A provokálásban nem tévedett.
-Az Orosz okos! A csaj okos és szexi... Te meg... meleg vagy...
Mutattam ujabb csettintéssel Valoriára, utána pedig lassan átvándorolt nyitott tenyerem Hugh felé és neki lesajnálóan mondtam azt amit. Elégedetten vigyorogva hátsó zsebembe csúsztattam mind két kezemet. A körülöttem lévő levegő megiramodott az egyik ablak felé és új, friss érkezett a helyére. Ellentétben ezzel körülöttük a levegő megállt és vibrált ahogy azt Hugh szerette volna. De nem hagytam, hogy mozduljon körülöttük. A légzés örömét nem vontam meg tőlük. Hagy nyomják a kis környezetükbe a friss CO2-t. Nagyokat és mélyeket szívtam a hűsítő szellőből ami engem ért.

Azt hittem, végre elengedhetem magam, és kitörhet belőlem a gyilkos tűz, de Valoria a közelembe jött, így kénytelen voltam visszafogni magam. Őt nem bánthattam. Végighallgattam, amit mondott, és bár nagy volt a kísértés, nem vágtam a szavába.
- Ha gyerek, legalább kap egy jó leckét. Az önuralmam pedig kitűnő. Könnyedén hamuvá égetem Gregory-t úgy, hogy senki más nem sérül meg. De ne félj, nem ez a szándékom. Ha csak... Ha csak nem akarod, hogy megkíméljem... Miattad. Egyébként pedig nem félek az X-mentől. A legveszélyesebb tagjai halottak.
Kalmár nyugtatónak szánt mondatai még annyira sem értek célt, mint Valoriáéi.
- Keresi a bajt - mondtam - És most meg is találta.
Nehezebben vettem levegőt. Ezt betudtam annak, hogy felmelegítettem a helyiséget, és Gregory felé fordultam.
- Nos, ki kell, hogy ábrándítsalak, barátom: nem vagyok meleg. Te viszont nemsoká az leszel. Nagyon-nagyon meleg... Ismered a történeteket a pokolról, Gregory? A tüzes vasak, és hasonlók? Nos... Üdvözöllek, barátom. Megérkeztél.
Egy forró levegőhullámot indítottam felé. Egyelőre csak rá akartam ijeszteni: ez csak arra volt elég, hogy megperzselje a haját meg a szemöldökét, és fájjon neki egy kicsit.

Csak csendben hallgattam, amíg a fiúk tovább nyomták hármasban a szájkaratét, de amikor aztán Gregory jelzett, kihátráltam közülük. Hugh válaszára a magyarázatomra csak megszeppenve vontam fel a szemöldökömet.
-Miattam?! –kérdeztem vissza megrökönyödve, majd Gregoryra pillantottam, majd újra Hugh-ra.
Nem is tudtam hirtelen, hogy mit reagáljak rá… „De jó, ezek szerint megtarthatom?!” Vagy… „Ó, ezek szerint hazavihetem?” Vagy egy szimpla „Köszi Hugh”, aztán lépjek le vele… Vaaagy, mint „B” verzió, inkább próbálkozzak be Hugh-nál, ha már ennyire „törődik” velem… „Ha csak nem akarod, hogy megkíméljem... Miattad.”. Igaz, azt mondta, hogy nem akarja hamuvá égetni a kölyköt, de azért az szimplán az égési sérülésekbe is bele lehet halni, meg ha nem, akkor is rohadtul tudnak fájni.
Áh, a munkahelyi románcoknak sosincs jó vége, csak nehezítené a közös munkát a jövőben... Az meg oké, hogy ő nem fél az X-mentől, meg hogy a legveszélyesebb tagjai már halottak… könyörgöm, a maga módján minden mutáns veszélyes. Fogadok, hogy van abban a suliban olyan kisiskolás kölyök is, aki a képességével röhögve elbánna vele, hiába hiszi magát olyan keménynek.
„C” verzió, fogom magam és egyszerűen eltűnök, ők meg intézzék el kettesben-hármasban ahogy akarják, én meg szépen kimaradok az egészből… Férfiak…
Újra végigjárattam a tekintetem a díszes társaságon, mire Hugh már támadásba is lendült. S mivel gondolom, most minden szem rá szegeződött, én ezt a pillanatot választottam ki, hogy láthatatlanná váljak. Így, immár láthatatlanul sétáltam Hugh háta mögé, hogy aztán kissé közelebb hajolva súghassam neki a kérdésemet, mert a kíváncsiság eszméletlenül furdalta az oldalamat. Komolyan gondolta, vagy csak úgy mondta, hogy lerázzon?
-Miért, megtennéd? Ha én azt kérném, tényleg megkímélnéd?