Central Park

Vállat vontam. Hogy mi értelme? az, hogy legközelebb kétszer is meggondolják, ilyet tegyenek-e. Az, hogy hajnali három felé, amikor a törött csontjaik fájdalmától nem tudnak aludni, keservesen bánni fogják a napot, amikor kezet emeltek a lányra. De ezeket nem mondtam ki. Helyette figyeltem, és valami egészen mást mondtam.
- Tévedsz. Értékes vagy. Csiszolatlan, de még bármerre mehetsz. Ezernyi lehetőség áll előtted, és abból csak az egyik vagyok én. Talán a többi nem ilyen egyszerű... De talán nem is ilyen veszélyes. Nem hazudtam neked. Nem tudom garantálni, hogy túléled. Mint ahogy te sem tudod garantálni, hogy túléled a telet.
A teherbe esés gondolatára semmit sem mondtam. Felnőtt nő. Ha velem tart, bármi megtörténhet. De leteperni biztosan nem fogom.
Amikor a bizalomról kérdezett, széles mozdulattal körbemutattam, jelezve ezzel az egész várost.
- Miért, ki másban bízhatnál?
Aztán halványan elmosolyodtam. Szurtos és koszos volt az utcán töltött idő miatt, de ahogy közel állt hozzám, én csak a szépségét láttam. Ártatlan szépséget.
- Elveszek tőled valamit. Többi nem lehetsz gyermek. Melletem fel fogsz nőni. Ez az ára.
Aztán bólintottam.
- Vezess.

Volt abban valami, amit mondott. Ha túl is éltem ezt a telet, mi volt a jutalmam? Egy következő tél. Aztán még egy, meg még egy, és így tovább. Az egyetlen változást csak az jelentené, ha valahol közben meghalnék. De vele... talán vár rám egy másik élet. Talán megpróbálhatnám. Ha közben meg is öl, mit veszítek? Semmit? Ezért az életért nem kár. Értem nem kár.
-Azért kösz, hogy őszinte...
A bizalomról feltett gúnyos kérdése azonban egyáltalán nem tetszett.
-Vegye tudomásul, hogy sokan vannak, akikben feltétlenül megbízom - jelentettem k, és erősen mellbeböktem a mutatóujjammal. - Nem mindenki olyan a köreinkből, mint azok a mocskok, akik elvették a kuponjaimat, van aki segít a másiknak, és ha van valamije, megosztja vele, még akkor is, ha neki ezzel kevesebb jut. Legyen az kaja, pokróc, orvosi ellátás, védelem, vagy bármi. Tűzbe mennénk egymásért. Ne higgye, hogy csak magába szorult jó szándék.
Morogva léptem hátrébb, és a morgásom csak még hangosabb lett, ahogy közölte, mit szándékozik elvenni tőlem.
-Tizenkét éves korom óta élek az utcán. Fogalma sincs, hogy az milyen, ne legyen ennyire lekezelő. Nekem azóta kell gondoskodnom magamról, ellátnom magam, és higgye el, nem sok időm maradt a babázásra, amivel akkoriban foglalkoznom kellett volna. Nyolc éve véget ért a gyerekkorom. Azt már nem veheti el. De tudja mit? - húztam össze sötéten a szemeimet. - Magának adom az összes verés, összes bántalmazás, összes megaláztatás, összes fájdalom emlékét, amit a nyolc év alatt kiutaltak nekem. Vigye, hogy használhassa, amikor majd kiképez. Ha megtanít, hogyan védjem meg magam, rám mindig számíthat.
Aztán el is indultunk. Innen nem messze egy lakóház pincéjében vertek tanyát azok a szemetek, akik ellátták a bajomat. A házban élők sokszor tettek rájuk feljelentést, olyankor mindig el is tűntek egy időre, de aztán mindig vissza is tértek. Hárman voltak, két férfi és egy nő. A pasik elég jó erőben voltak és nagyok is voltak, a nő meg magas volt ugyan, de sovány, viszont nagyon gyors, és a késével is jól bánt. Az alagsori ablakok közül az egyik be volt törve. Ők is ezt használták. Hallottam, hogy megint ott vannak. Senki sem járt éppen abban az utcában, úgyhogy gyorsan beslisszantam, aztán intettem Stevennek, hogy kövessen. Én összekuporodtam a dobozok mögött, ami fel volt halmozva a nyitott ajtó mögött, ami a pincébe vezetett. Fejemmel némán befelé intettem, és csak a tekintetemmel emlékeztettem rá: ,,Nem halhat meg senki!".

- Mi a fenének hazudnék?
Vállat vontam. Igazából nem érdekelt, kiben bízik és kiben nem. Azt akartam, hogy bennem megbízzon. A többit meg majd a sors eldönti. Meghallgattam, majd a magam módján feleltem.
- Ennek vége, ha akarod. Nem kell többé az utcán élned. Kiképezlek. De előre figyelmeztetlek... Olyan leszel, mint én.
Követtem. Egy pincébe vezetett. Előhúztam a fegyveremet, és a pillantására bólintottam. Ha nem öltek, hát nem halnak meg. Nem vagyok én állat... Legalábbis nem jobban, mint bárki más.
Az elsőnek felocsúdni sem volt ideje, máris szétzúzta a könyökét egy golyó. A nő kést rántott, amit én még azelőtt lőttem használhatatlan fémmorzsalékká, hogy bármit kezdhetett volna vele. Alacsony fémtartalmú, ócska kis penge lehetett, az én fegyveremet viszont a lehető legjobb töltényekkel töltöm. A késsel együtt a nő két ujja is a feledésé lett. Többi senkit sem fog azzal bántani.
A harmadik rám rontott. Lelőhettem volna, de inkább kitértem előle, és, hogy lendületét ne veszítse, hátba rúgtam. Arccal repült neki a falnak, reccsent az orra és az arccsontja. Eltettem a fegyvert. Három nyöszörgő, de egyértelműen élő embert hagytam a pincében. A lányhoz léptem.
- Senki nem halt meg. Megkapták, amit érdemeltek. Mehetünk? Még sok a dolog, és sosem elég az idő.
Kíváncsi voltam, vajon elijesztettem-e ezzel az agresszióval. Ha igen, az derüljön ki most, ne csak akkor, amikor szükség lenne rá, hogy ő is ilyen legyen.

-Ezt most komolyan kérdezi? - fintorogtam. - Mit tudom én, hogy miért szoktak hazudni az emberek. Talán maga is egy rosszindulatú szörnyeteg, akit csak az érdekel, hogy megszerezze, amit akar. Honnan tudjam, hogy nem így van?
Ígéretére csak követtem a példáját, és én is vállat vontam. Jaj, ez is de ért a szép szavakhoz! Majd ő kihúz az utca mocskából, hogy oda ne rohanjak! Hirtelen mindenki mennyire könnyedén tudna új életet biztosítani nekem! Csak be ne csináljak a gyönyörűségtől.
-Előbb lássuk, milyen is maga - emeltem fel a kezem, jelezve, hogy csak ne olyan gyorsan. - Aztán majd eldöntöm, hogy akarok-e olyan lenni.
Miután megérkeztünk, nem sokat vesztegette az idejét. Én meg persze nem sokáig tudtam egy helyben megmaradni, hiszen sosem tudtam nyugton maradni, valamit mindig csinálnom kellett, ez pedig most nem volt más, mint kezdeni valamit azzal a szemét nővel, aki most szétlőtt kezét babusgatva rohant k, és megakadt a szeme rajtam, miközben ide-oda ugráltam a dobozok mögött, hogy jobban lássam, mi történik, és néha zsebrevágtam találomra pár apró dolgot (csavar, üres gyufás doboz, ilyesmik).
-Te?! - dörrent rám, és hirtelen, mintha arról is megfeledkezett volna, hogy fáj a sebesült keze. - Te akasztottad a nyakunkba ezt az őrültet?! Nem volt elég, amit a múltkor kaptál?
Csak egy pillanatra villant fel a kép, ahogy röhögve nyomta az oldalamnak az égő cigijét, mivel aztán már azzal kellett foglalkoznom, hogy kitérjek a lendülő lába elől. Ez ugyan sikerült, de egészséges kezével már el is kapta a hajamat, és belemarkolva rántott maga felé.
-Ezért most megdöglesz, te rohadt rib@nc - suttogta gyűlölettől izzó tekintettel.
Nem vártam meg, hogy mire készül, inkább gyorsan átváltoztam gyík alakjába, és kislisszoltam az ujjai közül, egyenesen fel a falon az egyik villogó lámpa mellé.
-Te mutáns korcs - kiabálta, és megpróbált elérni, de persze túl magasan voltam, nem ért el, viszont már mászott is fel az egyik kuka tetejére, hogy lekapjon onnan.

- Nem - suttogtam halkan - Én a jóindulatú szörnyeteg vagyok.
A lövöldözés, mint mindig, gyorsan lezajlott. Nem használtam el mind a hat golyót a fegyveremből. Azt tapasztaltam, hogy ha valamit vagy valakit nem állít meg hat golyó, akkor nyugodtan eltehetem a stukkert. Bár erre eddig nem sokszor volt példa...
A fegyver a tokba került, de épp csak egy pár másodpercre, mert utána megint elő kellett húznom. A lány bunyóba keveredett a sebesült kezű nővel. Miközben valami szemeteskukára mászott fel, hogy elérjen valamit, én mögé lopakodtam, és a füle tövéhez illesztettem a pisztoly csövét.
- Nos, kisasszony, jobb lesz, ha lemászik onnan és elpályázik, mielőtt meghúzom a ravaszt. Nem a lány hozott ide. Ő könyörgött nekem a maguk életéért. Úgyhogy most eltakarodik, és ha az utcán valaha is kiejti a lány nevét, azt fogja mondani, hogy érinthetetlen, világos? A védelmem alatt áll, és bárkit, aki bántja, megkeresek. Éjjel fogok eljönni. Az utolsó hang a fegyver dörrenése lesz, amit az illető álmából ébredve hallani fog. Ezt jegyezze meg és terjessze. A törvény eljött a városba. Az igazak törvénye.
Elvettem a fegyvercsövet a fejétől, megragadtam a vállát és arrébb löktem.
- És most tűnés. Takarodjon.
Amikor elment, felnéztem. A lányt sehol sem láttam, de a falon volt egy gyík. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt.
- Gyere le. Még sok a dolgunk.

Elképedve figyeltem, ahogy móresre tanította a csajt. Tényleg betartotta az ígéretét: nem csak megvédett, de nem ölt meg senkit. Eddig kifejezetten megbízhatónak tűnt. És szakértőnek is, ami a bunyót illeti, ami nem volt utolsó, ha hadat akart üzenni a világ gonosztevőinek. Lesz ám dolga, és nem feltétlenül kispályásokkal, kell az a villámkéz meg a villámló csúzli. Tetszett a hazugsága is, hogy én igazából pont visszatartani akartam őt attól, hogy idejöjjön, és ha ez a rühes banda olyan nagyra tartja magát (és legjobb tudomásom szerint kifejezetten nagyra tartották magukat), akkor talán még hihető is volt. De aztán olyat mondott, amit nagyon nem kellett volna.
~Ne! Ne ezt ne, ezt nem szabad! Istenem, fogd már be!~
Hiszen még ha be is kajálják, hogy nem én küldöm, attól még a nevemben vagy értem cselekszik, amikor szétver néhány arcot, akik bántottak engem, és egy idő után már mindent az én nyakamba fognak varrni, hogy ez is miattam történt, meg az is, még ha semmi közöm nem is volt hozzá, vagy ha nem is Steven követte el. Ez nagyon nem lesz így jól. Jaj, Steven!
De nem baj, majd megoldom valahogy. Mindig megoldom valahogy. Ha eddig túléltem, ezután is sikerülni fog.
Hamar kitalálta egyébként, hogy hova tűntem. Egy kis ideig eljátszottam a gondolattal, hogy nem mozdulok, kíváncsi voltam, mennyi idő után kezdene el bosszankodni, hogy már mióta győzköd egy mezei gyíkot, de aztán inkább lejjebb ereszkedtem egyenesen a vállára, onnan pedig a kezébe. Nem tagadom, nem voltam valami bátor, és ritka az olyan helyzet, amikor ott van valaki, aki a védelmemre kel. Kicsit még a megrázkódtatás és ijedelem hatása alatt voltam, ráadásul a kilátásaim sem voltak valami biztatóak, ezért egyenlőre egy reszkető kicsi gyík voltam csupán Steven kezében, ahogy összetekeredve, fejemet a farkam alá rejtve próbáltam összeszedni magam.
Nem mondom, hogy gyorsan ment, de azért idővel csak lemásztam a padlóra, és visszaváltoztam. Megilletődve pislogtam körül.
-Ez... ez... Ilyet gyakran csinálsz? Mindegy, gyere - kaptam el a kezét, és húzni kezdtem kifelé. - Menjünk innen. Gyorsan, mielőtt magukhoz térnek.
Odakint azonban hamarosan már vigyorogtam, és végül fel is kuncogtam.
-Azért szépen helyben hagytad őket - ütögettem meg a vállát. - Nagyon szép volt... bár egy kicsit talán durva... de nem mintha ők finomabbak lettek volna velem. Egyébként... köszönöm, hogy segítettél. Betartottál minden ígéretet.
Lábujjhegyre álltam, de a fejét még így is lejjebb kellett billentenem, mert nagyon magas volt, és egy hálás puszit nyomtam az arcára.
-Tényleg nagyon köszönöm.

Csendben sétálgattam a párosok között. Közben a kiütött fickó csendben lelépett, míg nem figyeltünk. A jelek szerint nem tudott azonosulni a gondolattal, hogy egy ,,kislány" legyőzte és most elment duzzogni. Ah, tökmindegy, nem érdekel. Világéletemben nem kedveltem az ilyen nagyot mondókat, akik, miután szembesülnek a hiányosságaikkal, csak elmenekülnek csendben. Gyávák. Ah... sóhajtottam egy mélyet, majd továbbálltam. Éppen kijavítottam az egyik páros gyakorlatát, amikor meghallottam Ratna hangját.
- Egy pillanat!
Gyorsan végeztem az aktuális páros eligazításával, majd továbbsétáltam Ratnáékhoz. Végighallgattam a lány kérdését, halványan el is mosolyodtam rajta. Nagyon helyes, hogy kérdez. Persze nem azért, mert olyan átlagkérdést tett volna fel. Sok ember próbálja azzal palástolni a tudatlanságát, hogy rá sem kérdez az adott dologra. Márpedig az ilyen dolgoknál nem szabad kukának lenni, az ember élete múlhat a jó kivitelezésen.
- Attól függ, honnan jönnek az ütések. Igazából a helyzet adja meg, olykor kijön a tükörképe is, vagy meg tudod csinálni az ellenkező kézzel is. Most inkább arra koncentrálj, hogy az ütőkeze felőli oldalról meg tudd csinálni. Szóval azzal a kézzel védekezz, amelyik szemben van a támadó kézzel, a másikkal meg üss vissza. Ezek a technikák alapvetően emberre vannak kialakítva, így figyelembe van véve, szóval nagyon nem lehet elrontani... najó, el lehet, de ahhoz nagyon bénának kell lenni. Viszont adok egy tanácsot, ami hosszútávon jól jöhet: ha ilyen helyzetbe kerülsz, ne csak az ügyesebbik kezedre hagyatkozz. Bármikor kerülhetsz olyan szituációba, hogy mondjuk a bal kezed el van törve, esetleg fogsz vele valamit, ergo nem tudod használni. Az is lehetséges, hogy olyan helyről érkezik a támadás, ahová nem érsz el a bal kezeddel. Olyankor nem marad más, csak az ügyetlenebbik kezed. Éppen ezért ajánlatos másik kézzel is gyakorolni, hogy kicsit elindulj a kétkezesség felé. Könnyen lehet, hogy jópár technikát meg tudtok csinálni elsőre az ügyesebbik kézzel... de az igazi fejlődés akkor indul meg, amikor már a másik kezetek is fogékony. Az egyesületben minket például kifejezetten szoktattak rá, hogy mindkét kezünket közel egyformán tudjuk használni. Persze ezt nem várom el tőletek, de javaslom, hogy próbáljátok ki párszor, ha már működik a jobbik kézzel. Egy új világ nyílik meg ilyenkor szó szerint.

A gyík a vállamra, majd a kezemre mászott. A szemem elé tartottam, hogy biztos lehessek benne, hogy ő az, akit én keresek. A szín eléggé hasonlít a lány hajának színére. Bólintottam. Akkor jó.
Türelmesen vártam, hogy visszaváltozzon. Vajon mitől ijedt így meg? Harctéri sokk? A kezdőkkel megesik. Fenét... Igazából még a nagymenőkkel is. Néha.
A lány visszaváltozott. Az első kérdése nem igazán ért meglepetésként.
- Ez a szakmám. Ólmot árulok.
Ennyi magyarázat részemről elégnek tűnt. akinek több kell, az kerüljön a látóterembe, és megkapja.
Kint, a fényben már nem is értettem, hogyan gyanakodhattam arra, hogy a gyík nem ő.Az a haj... Egyértelmű.
- Csak azokat ölöm meg, akik halált érdemelnek. Ők bántanak másokat, ezért én is bántottam őket. Ha megölnek valakit, majd újra megkeresem őket. Olyan vagyok, mint egy adóbehajtó. Behajtom rajtuk a tartozásukat.
A puszi kicsit meglepett. Rég volt már, hogy a hálának ezzel a hétköznapi, egyszerű megnyilvánulásával találkoztam volna.
- Nos, hogy döntöttél? Akarsz olyanná válni, mint én? Mert megtaníthatlak. De könnyen bele is halhatsz.

A férfi higgadtsága, ahogy a helyzetet kezelte valahol azért elég nyugtalanító volt. Elvégre mások életének elvételét ennyire nyugodtan felfogni nem semmi. És vajon hány halál bezsebelésére volt szüksége ahhoz, hogy elérje ezt a fajta lezserséget e téren?
Sok bűnözővel találkoztam már, de olyanokkal azért még sosem, akik bevallottan embert öltek. Nem is nagyon tettem eddig különbséget köztük, hiszen mind gyilkolnak, kit érdekel, miért? Akár bosszúból, akár birtoklási vágyból, akár felindultságból, vagy bármi másért teszik számít? Az áldozat ugyanúgy meghal. Nem fog kevésbé verni a szívük, ha más okból lövik le őket. Ezen a hozzáállásomon azonban most egy picit módosítanom kellett. Továbbra is úgy véltem, hogy a gyilkosság, az gyilkosság, amit nem lenne szabad elkövetni, de már kevésbé gondoltam úgy, hogy teljesen mindegy, miért teszik. Egyszerűbben szólva, lehet, hogy amit Steven tesz, az rossz és helytelen, de legalább meg lehet érteni. Kevésbé tartottam elítélendőnek, mint ha például azért használta volna a pisztolyát, hogy elszedje mások vagyont. (Én már csak tudtam, hogy van annak békésebb formája is).
-Világos - bólintottam óvatosan. - Remélem azért én sosem leszek a kuncsaftjaid között.
További magyarázatára már kicsit bizonytalanabbul vontam meg a vállam.
-Hááát... te legalább nem számolsz fel kamatot. De hogy úsztad meg eddig a börtönt? Csak mert ha tényleg azt akarod visszaadni a bűnözőknek, amit elkövettek, akkor lehet, hogy fel kéne adnod magad, elvégre a börtön büntetés nem egyenlő azzal, amit ők tettek. Ott aztán lenne munkád bőven. Gyilkosok, bántalmazók... mondjuk lehet, hogy az erőszaktevőket másra kéne hagynod...
Reméltem, hogy még nem teszi fel nekem ezt a kérdést, de hát az világában lehet, hogy mindennek gyorsan kellett történnie, és ilyen pisztollyal ez valahol magától értetődő volt, hiszen ha gyakran használja, akkor neki tényleg mindig a másodperc töredéke alatt kellett döntésre jutnia.
-Én azt hiszem... - kezdtem bele, de aztán inkább megvakartam a fejemet, felsóhajtottam, köröztem egy kicsit a vállammal, hogy húzzam az időt. - Én... akár el is fogadhatnám, de... értsd meg, hogy nekem ez sokkal veszélyesebb, mint neked. Amíg nem tanítasz meg az önvédelemre, nem tudom megvédeni magam, és az is gondolom el fog tartani egy darabig, és nem lehetsz ott mindig, hogy megvédj. Tudom, hogy ezt már mondtam, d tényleg így van. És valahol még azzal sem békültem ki, hogy én nyomjam fel a tagokat, akiket aztán kinyírsz. Közvetve én ölöm meg őket.
Azzal, hogy ismételtem magam nem csupán nyomatékosítottam az aggályaimat, de még egy kis időt nyertem, hogy még jobban átgondoljam.
-Na jó - mondtam végül, és végre a szemébe néztem. - Taníts meg. Én pedig majd körülnézek, hol vannak azok, akiket kezelésbe kell venni. Legalább másoknak nem tudnak majd ártani. De eleinte ne számíts sok névre. Amíg nem tudok úgy bunyózni, mint te, óvatosnak kell lennem. Nem akarom magamra vonni a figyelmet. Majd ha én is menő leszek, akkor majd ez nem lesz probléma. De... hogy mondjam el, ha találtam valaki? Telefonálni nem tudok, a címedet sem tudom, bár az gondolom egyébként is elég veszélyes lenne, ha oda járkálnék, szóval... hogy legyen? És hogy akarsz megtanítani, hogy szuperhős legyek, vagy mi? Konzervdobozokra lövöldözzek? Vagy patkányokra? Vagy előbb tanuljak meg lemenni alfába?

Elgondolkodtam a javaslatán. Ha lecsukatnám magam, valóban sok munkám lenne. De aztán megráztam a fejem.
- Nem. Ők megkapták a büntetésüket. Azt töltik le. Én azokra vadászom, akiken a törvény nem talál fogást.
Tovább hallgattam. Hirtelen haragra gerjedtem.
- Nekem nincsenek kuncsaftjaim - mordultam - Nem vagyok bérgyilkos. Sosem öltem pénzért. Ha meg akarod érteni, gondolj rám úgy, mint egy kóbor lovagra. Csak nekem revolverem van kard helyett. De én is megmentem a szép királykisasszonyokat a sárkányoktól. Az olyanokat, mint te.
Mire befejeztem, már egészen lenyugodtam. Amikor megint húzni kezdte az időt, ismét haragra gerjedtem, de elnyomtam magamban, hagytam, hogy végiggondolja. Végül rábólintott a dologra. A kérdései pedig megmosolyogtattak. Furcsa érzés volt mosolyogni. Ritkán fordult elő velem. Állítólag egész megfiatalította az arcomat.
- Nem vagyok Jedi. Nem kell különleges tudatállapotot elérned, se a tökélyre fejleszteni a mutáns képességeidet, se semmi ilyesmi. Csak tanulj meg célozni, ne habozz, mielőtt meghúzod a ravaszt és mindig légy biztos benne, hogy akit lelősz, az megérdemli. Tessék. Az első lecke letudva.
Kabátom belső zsebébe nyúltam, előhúztam egy eldobható, kártyás mobilt
- Tessék. Majd én kereslek. Ha kell, kiveszek neked egy szobát valahol, valami kis szállóban, vagy amit akarsz.

-Azt hittem, szerinted mindenkit ugyanazzal kell büntetni, mint amit elkövetett - jegyeztem meg, de nem akartam akadékoskodni, ezért inkább megvontam a vállamat. - Mindegy, végül is az tény, hogy valahogy már bűnhődnek, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy halálbüntetéspárti vagyok. Meg annak sem örülnék, ha téged lesittelnének - mosolyogtam rá.
Hirtelen kifakadására azért összerezzentem. Már odabent is tapasztaltam, mennyire ijesztő, amikor mérges, de amikor mindez rám irányult, az máris sokkal hatásosabb volt.
-Jól van, jól van, bocsánat - emeltem fel védekezően a kezeimet. - Nem akartalak megsérteni, csak úgy mondtam. Tudom, hogy nem pénzért ölsz. Bár... akkor miből élsz?
Megkérdeztem volna tőle, hogy ő is lop-e, de féltem, hogy ha a ,,kuncsaft"-ra így bedühödött, akkor ezért már minimum a falhoz csapna. Ezért inkább nem kínáltam fel neki alternatívát, csak vártam a válaszát.
-Oké - bólogattam oktató szavaira. - Nem célzok, habozok... vagy mi... célzok, nem habozok, és meg fogja érdemelni. Ez tök logikus. Célzok, nem habozok és megérdemli. Mi a második lecke?
Csillogó szemmel vettem el a telefont. A szívem valahol a torkomban dobogott. Amikor még a családommal élhettem, túl fiatal voltam hozzá, hogy saját mobilom legyen, aztán meg... ugyan már! Kajára sincs mindig pénzem, nem hogy efféle luxuscikkre, és egyébként is, ugyan kit hívhatnék fel vele? De most már tudom használni. Még akkor is, ha csak Steven tud rajta hívni. Saját mobiltelefon!
-Hű - suttogtam, ahogy a készüléket simogattam. - Ez gyönyörű. Köszönöm szépen. A zöld gombot kell megnyomnom, ugye?
Ajánlata, hogy kivesz nekem egy szobát nagyon csábító volt, hiszen ki ne akarna fedett helyen aludni, puha, meleg, vetett ágyban az utca helyett? Már nyitottam a számat, hogy boldogan elfogadjam, de aztán a józan ész elkezdte rázni a csengőjét a fejemben.
-Nem lehet - hárítottam el búsan. - Az utcán élők közül rengetegen ismerik egymást közelről vagy csak látásból, és emlékszel, nekem, legalábbis egyenlőre, semmiképp nem szabad felhívnom magamra a figyelmet. Mit szólnának hozzá, ha én hirtelen falak között alhatnék, pénz lenne a zsebemben, elkezdenék kigömbölyödni, egy időben azzal, hogy ők meg egyre ritkulnak? Nem akarok kockáztatni. Nem csak a másik kiérdemelt halálában kell biztosnak lennem, hanem a saját életben maradásomban is. De köszönöm. Igazán hálás vagyok azért, amit értem próbálsz tenni. Mond csak - jutott hirtelen eszembe. - Neked van családod?

Vállat vontam. Előfordul, hogy valaki több büntetést kap, mint amekkora bűne volt. Főleg, ha harcolni próbál ellenem. Akkor bizony megsérülhet. Nem mintha nem szerettem volna a kihívásokat...
Láttam, hogy ráijesztettem, de nem akartam bocsánatot kérni. Talán majd egyszer. Egyelőre jobb, ha tart tőlem egy kicsit. Akkor legalább biztosan tisztelni fog, mint tanárt.
- Néha az emberek fizetnek nekem azért, amit teszek - ismertem be kelletlenül, mert tudtam, hogy ez nagyon közel áll a bérgyilkossághoz, még ha én magam soha nem is kértem pénzt - De főként a megtakarításaimból. Sok év alatt a pénz a bankban sokat kamatozik. Majd erre is megtanítalak. Ha lesz mit befektetned.
Elgondolkodtam. Vajon mi lehet a második lecke? Aztán lemosolyogtam a lányra.
- A második lecke a titok. Azt hiszem, ezzel nem lesz gondod. alapvetően igazságos, amit csinálok, é amire meg akarlak tanítani. De attól még nem lesz jó. Hogy magyarázzam el... Ismersz képregényhősöket, nem? Vagy azokat a fura ruhás embereket, az X-meneket. Ők is bujkáltak a törvény elől, mert sokszor ahhoz, hogy valami jót tehessenek, tenniük kell valami rosszat is. Ezért van szükség egy tökéletes álcára, és persze titoktartásra. Ha valaki nagyon a figyelem középpontjába kerül, az hamar rajtaveszthet. Ez volt a második lecke.
Csak remélhettem, hogy mindent jól megjegyzett.
- A zöldet - bólintottam - De ne nagyon játssz vele, és ne mutogasd.
Aztán megint elkomorodtam.
- Család? Nem, nincs. Valaha volt... Sok-sok éve. De már egyedül vagyok. Nagyon hosszú ideje.

Széles vigyorral néztem, ahogy a megszégyenített keményfiú elkullog. Nos, úgy kell neki... Mindenki tudja, hogy a pici, ázsai lányok, ha kiállnak, hogy bunyót fognak tanítani, halálosak... Legalábbis a filmekben midig így van. És ha már filmek...
Hát, ez a gyakorlás nem egészen úgy nézett ki, mint a filmekben. Ott az első jól sikerült ütés után óriási vigyor, sárga öv, majd karateverseny-győzelem szokott következni, nagyjából fél órán belül. Itt fél óra szerintem arra sem lett volna elég, hogy összehozzak egy szabályos ütést, nemhogy Ratna még szépen, szabályszerűen vissza is támadjon. Nálam a harcmodor amúgy is kimerült abban, hogy rúgd meg egy érzékeny helyen, és ha összegörnyed, üsd, ahol éred. De ezt itt aligha alkalmazhattam...
Aztán Ratna idehívta hozzánk Andrew-t. Sértődötten néztem. Oké, lehet, hogy én nem vagyok karatekölyök, de azért volt már részem egy s másban... Én is tudtam volna válaszolni! Duzzogva karba tettem a kezem, és hallgattam a srác válaszát. Na jó, hát az látszott, hogy nem a levegőbe beszél... Oké, elismerem, tényleg ért hozzá.
- És ha a támadó nem szabályosan üt? Hanem mondjuk alulról felfelé? - mutattam is, hogy gondolom, lassan, hogy érthető legyen.
erre a lentről jövő, állra mért ütéstől eddig két módon menekültem meg: hátraugrottam vagy kifeküdtem, bár ez utóbbi aligha tekinthető tényleges menekülésnek...

Annyira belemerültem a gyakorlásba, hogy fel sem tűnt, hogy Motoko kihívója eltűnt. Amíg arra vártam, hogy Andrew befejezze a magyarázkodást az egyik párosnál, addig megálltam, hogy körbenézzek a sátorban - de úgy tűnik, hogy ez tényleg lelépett. Egyből támadt egy kis lelkiismeretfurdalásom... Oké, oké, értem én, hogy megérdemelte, meg hogy ő kereste magának a bajt, de lehet, hogy mégis oda kellett volna mennem hozzá, segíteni, vagy legalább megkérdezni, hogy jól van-e... Bár, most már mindegy is, nem fogok utána eredni, remélhetően van annyi esze, hogy ha nem érzi jól magát, akkor kerít egy orvost.
Amikor pedig Andrew ideért, és válaszolni kezdtem, lelkes bólogatásba kezdtem, mint aki minden szavát érti, vagyis... értettem én minden szavát, de éreztem előre, hogy ha a gyakorlatban kell kivitelezni, hirtelen úgy is mindent elfelejtek... Istenek és istennők, miért ilyen bonyolult ez az egész harcművész dolog?!
-Ühüm, szóval kétkezesség... -nyújtottam ki magam elé a jobb karomat, ahogy ökölbe szorítottam meg újra ellazítottam- Azt hiszem, akkor nem árt majd egy kicsit tornáztatnom, miután kicsavarták, meg rosszul visszarakták, meg jól visszarakták a helyére, azóta valahogy nem az igazi...
Amíg csináltam pár karkörzést, meg nyújtottam egy kicsit a karomat, hallgattam, hogy Darren milyen kérdéssel áll elő, meg Andrew milyen jó tanácsokkal lát el válaszul.
A korábbi megjegyzései után egy egészen icipicit megijedtem, hogy a végén még tényleg behúz egyet Andrew-nak, csak hogy letesztelje, mennyire jó, de aztán amikor láttam, hogy csak lassítva illusztrálja a kérdését, nagy kő esett le a szívemről. Áh, csak feleslegesen aggódok, Darren úgy se viselkedne ilyen undokul.
-Akkor... megpróbáljuk megint? Most összekapom magam, ígérem...
~Egyik kézzel blokkol, a másikkal támad... ami azt jelenti, hogy Darren jobb kezes, úgyhogy valószínűleg azzal támad, amit nekem ballal kéne blokkolni, aztán jobbal meg visszatámadni!
És ha kedves edzőtársam nem valami übertrükkös új cseles támadással rukkol elő, akkor igaz, csak óvatosan, de elkapom a kezét, igaz, egy kissé hátratántorodok tőle, ám még így is sikerült a másik kezemen lendíteni egyet, támadásképp. Ami, ha nem is megy el lentről jövő, állra mért ütésnek, egy lentről jövő, hasra mért ütésnek még nem utolsó... (persze csak az is olyan finoman, Ratnásan, hogy ha betalál, akkor se kelljen rohammentőket hívni.)

/Steve-nek/

-Befektetnem? Nekem? - nevettem fel hitetlenkedve. - Ugyan már, az én pénzem gyakran még kajára sem elég; mit tennék be a bankba? De ha valaha eljön értem a tökhintó, majd visszatérhetünk a banki ügyleteimre, jó?
Arra szándékosan nem mondtam semmit, hogy a gyilkosságokért időnként még pénzt is kap. Eddig se voltam oda a gondolatért, hogy embereket öl, de valahogy még visszataszítóbbá vált a tény attól, hogy nem becsületbeli ok vezérelte, hanem a piszkos anyagiak. Ugyanakkor nem tudtam teljes szívvel elítélni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy tényleg csak azokat és pont annyira bünteti, mint akik és amennyire megérdemlik. Biztosan tudtam, hogy ezzel a dilemmával még jó darabig nem leszek képes bármit is kezdeni, úgyhogy inkább hallgattam.
-Ugyan kinek árulnám el? - ráztam a fejemet a titoktartásra vonatkozó leckére. - Alig ismerek egy-két embert, velük meg vagy nem találkozom szinte soha, akkor is köszönünk egymásnak, aztán megyünk tovább, vagy kellőképpen megbízhatóak - talán még az x-men bandával is kapcsolatban állnak. De ha kéred, nem avatom be őket sem. Én meg... hát megtanultam már, hogy maradjak inkább az árnyékben. Muszáj volt, néha az életem múlott rajta. Szóval ez nem lesz nehéz.
Azt, hogy a családjáról kérdeztem, hamar megbántam. Szegény olyan szomorúnak tűnt, hogy még én is egészen elkámpicsorodtam.
-Hé - markoltam bele a karjába, és picit megráztam. - Na, ne legyél bánatos. Én is elvesztettem a családomat, tudom, hogy az milyen, de attól még találkozhatsz olyan emberekkel, akik majd megint család lesznek neked. Majd minden jó lesz, tudod, jön a tökhintó meg minden... ne szomorkodj. Na, kérlek! Sajnálom, hogy megkérdeztem. Figyelj, elég idősnek tűnsz hozzá - jelentettem ki hirtelen ötlettől vezérelve. - Legyek az unokahúgod?

A tökhintós tréfán halványan elmosolyodtam.
- Bármennyire is furán hangzik, meglehet, hogy én leszek az a tündér, akitől megkapod a tökhintódat. A világtörténelem legrandább tündére... - tettem hozzá, megint halvány mosollyal az arcomon.
Aztán egyik pillanatról a másikra elkomorodtam.
- Főleg az X-men nem tudhat rólam - mondtam - Ők nem értenének egyet velem. Nem véletlenül nem csatlakoztam soha hozzájuk. Amit én erkölcsnek nevezek, annyira különbözik attól, amit ők neveznek erkölcsnek, hogy akár még ellenségekké is válhatunk. Jó, maradj árnyékban. Az a legjobb. Nem szabad túl nagy feltűnést keltened.
Elgondolkodtam a javaslatán. Aztán szomorúan megráztam a fejem.
- Eddig bárkit is fogadtam a családommá, megölettem. Persze nem szándékosan, de valahogy mindig így alakult. Veszélyes életet élek. Mindig megvan annak a lehetősége, hogy megölik azokat, akik közel állnak hozzám. Ha elterjedne a híre, hogy rátaláltam valami rokonomra, az ellenségeim megpróbálnának bosszút állni rajta. Márpedig ellenségeim, azok lesznek. Nem. A te érdekedben az volna a legjobb, ha a lehető legkevesebben tudnának róla, hogy ismerjük egymást.

-Jaj, de kishitű itt valaki... bár nem tudom, hogy állna rajtad egy olyan habos-babos tündérruha - kuncogtam fel, mivel ez így nem volt teljesen igaz, lelki szemeim előtt máris megjelent az abroncsos-fűzős ruhába bújtatott Steve, ahogy pisztolyával egy halloweeni töklámpást bökdös, hogy ugyan növesszen már kerekeket.
Azért örültem neki, hogy ő is tud mosolyogni, főleg mivel alapjában véve nagyon is ijesztő ember benyomását keltette, jó volt egy kicsit oldottabb hangulatban látni. Még ha nem is tartott sokáig.
-Oké, akkor nekik sem szólok róla - vontam meg a vállamat. - Nem mintha olyan mély ismeretség volna közöttünk, hogy naponta cseverésznénk. Ami azt illeti csak két diákkal találkoztam onnan, és ők... nem is vagyok benne biztos, hogy szívesen látnám őket újra - vallottam be szomorúan visszagondolva az emlékre. - Pedig olyan kedvesnek tűntek... de csak ki akartak csúfolni... Még hogy én a kastély hercegnője! Szóval ne aggódj, nem mondom el senkinek.
Bár az unokahugis ajánlatot csak viccnek szántam, hiszen tudtam, hogy nem a nagybátyám, ő úgy látszott, sokkal komolyabban vette. Hát nem csak nekem hiányzott egy igazi család! Bár ő tényleg lehetett volna a nagybátyám, én se bántam volna, elvégre tanított, megvédett, kedves volt, vagyis minta nagybácsi. Na de az sem volt elhanyagolandó, amit ő mondott.
-Oké, ezt... ezt megértem - bólintottam kicsit megszeppenve. - Akkor maradunk kollégák vagy mik. A többi embernek meg két ismeretlen. Majd ha lesz valami... jelentenivalóm, a lehető legdiszkrétebb leszek, ígérem. Viszont addig akkor tényleg az lenne a legjobb, ha nem nagyon látnának együtt minket. Veszélyes.
Körbe is néztem, és bár alig láttam pár errefelé sétálgató embert, a veszély gondolatára minden fa mögött ádáz ellenséget sejtettem. Hű, de hosszú éjszaka lesz ez a mai!
-Talán jobb is lenne, ha most elköszönnék... és meg is köszönnék mindent, Steve bácsi - megszólítást már suttogva mondtam ki, egésze közel hajolva Steve-hez. - Leginkább tőled függ, hogy mikor találkozunk újra, addig pedig megpróbálok összeszedni pár nevet... meg tudod... életben maradni, meg hasonlók - tettem hozzá vállrángatva. - Addig te is vigyázz magadra.
Még egyszer megszorítottam a kezét, aztán gyíkká válva eltávolodtam tőle, még egyszer integettem neki a farkincámmal, majd eliszkoltam az ellenkező irányba. Sebesen haladtam egészen addig, amíg meg nem érkeztem a kartondobozba berendezett kuckómhoz egy közeli sikátorba, ott visszaváltoztam, bevackoltam magam, és megpróbáltam kipihenni a mai nap fáradalmait.

//Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt //

Darren előállt egy elég érdekes kérdéssel, mely jogos is. Amikor imitálja nekem a támadást, valami villan a szememben, egy pillanat alatt kapom fel a kezemet a mellkasomhoz és mutatom be a hárítást. Persze, mivel láttam, hogy ebben csak amolyan bemutató jellegű mozdulat veszett el, ergo nincs erő, én se fejtettem ki a szükségesnél nagyobb erőt. Egyszerűen annyit csináltam, hogy a felém tartó öklöt megtámasztottam a tenyeremmel és egy könnyed mozdulattal oldalra nyomtam, eltérítve az irányról. Ha egy teljes erejű csapás lett volna, akkor vagy a fejem mellett megy el, vagy akár ki is tudom tolni úgy, hogy még a testemet se árnyékolja.
- Ennyi az egész, semmi katyvasz.
Még egyszer elismételtem a mozdulatot a levegőben és igazából tényleg rémegyszerű volt. Mint ha csak néhány egymásra helyezett könyvet toltam volna arrébb az asztalon.
- Innentől persze több féle módon is vissza lehet támadni - kicsit hátra léptem, majd úgy mutattam tovább. - Ha elég gyors vagyok - a kezemet visszahelyeztem oda, ahol a tolás után volt - akkor innen akár tudok torokra is támadni - kissé bedöntöttem a kezemet és imitáltam egy csapást a kezem élével - Vagy - visszafordítottam a kezemet - lenyomhatom a másik kezét és használhatom a másik kezemet - imitáltam egy lenyomást, miközben a másik kezem felhoztam középre és onnan ütöttem egyet előre - És a többi. Igazság szerint csupán alkalmazkodni kell a kialakult helyzethez - engedtem le a kezeimet és léptem megint közelebb. - Ahogy utaltál rá, az ellenfél egy éles szituációban biztosan nem fog szabályosan jönni. Az utcán nem is lehet elvárni, hogy szabályos körülmények között megütközz valakivel. Éppen meg kell lepni és a lehető leggyorsabban véget vetni a dolgoknak. Ehhez pedig nem árt felkészülni minden eshetőségre... és lehet, hogy még az se lesz elég. Senki sem legyőzhetetlen, ezt már megtanultam a magam kárán.
Amikor láttam, hogy minden elrendeződött, kicsit biccentettem a páros felé, majd hátraléptem. A szemem sarkából láttam, hogy időközben újabb emberek érkeztek, de Motoko már ment is intézkedni. Szóval egy darabig még ott maradtam Ratnáék mellett, hogy lássam, jobban megy-e ezek után.

Na jó... Nem is olyan béna ez az Andrew gyerek. Látszott, hogy tényleg tudja, miről beszél, és nem csak amolyan edzőtermi fenegyerek, hanem volt már éles helyzetben is. Valami tiszteletféle kezdett pislákolni bennem az irányába. Csak ne volna ilyen jóképű... És ne az én barátnőm mentora lenne... És ne menne a közelébe, se ő, se más pasik... Öhm... Azt hiszem, kicsit eltértem a tárgytó.
Bólintottam Andrew-nak, hogy mindent értek, és próbaképp megismételtem a lefelé nyomó mozdulatát. Én egy ilyen felfelé irányuló állba vágás ellen leginkább csak simán hátralépek, de ez jobbnak tűnt, mert így rögtön vissza is támadhat az ember. Hát, ma is tanultam valami újat...
Ratnára mosolyogtam, és végigpróbáltam megint a mozdulatsort, melynek végén a lány apró kis ökle utat talált a gyomromhoz, és belőlem egy hangos nyögés kíséretében kiszaladt a levegő. Nem volt igazán erős ütés, de volt egy kis lendülete, és a lehető legjobb helyre talált.
A gyomorszájamat dörzsölgetve, mosolyogva egyenesedtem fel.
- Látod? Megy ez neked. Már csak azt kell megkérdezni, hogy tud-e olyan fogást a barátod, amivel Dzsin-t tudnám fejbe vágni... Csak vicceltem!
Igazából persze nem, de Ratna megsemmisítő pillantásából egy hétre egy is elég.

Darren megjegyzésére csak egy szemforgatással válaszoltam. Most komolyan, azt hiszi, hogy elhiszem, hogy tényleg poénnak szánta? Azóta a porszívós beszólása óta ahogy csak tudtam, igyekeztem távol tartani kettejüket egymástól (bár tény, hogy mióta Dzsinnek megmutattam a porszívót, elég kimondanom a szót, és úgy viselkedik, mint egy kisangyal).
-Nem értem, miért nem tudtok megbarátkozni végre egymással, olyan gyerekes tud lenni ez a marakodásotok. Amúgy is, Darren, amikor először találkoztatok és okozott némi fejfájást neked… emlékszel, ugye? Szóval, utána kapott egy kis „fejmosást”, és megkértem, hogy ezentúl neked is fogadjon szót. Csak úgy mellékesen megsúgom, hogy tudj róla. De aztán nem visszaélni a helyzettel, mert… -emeltem fel az ujjam figyelmeztetésként.
Őszintén? Pár perccel ezelőtt még nem hittem volna, hogy sikerül a mozdulatsort így kivitelezni, azt meg pláne nem, hogy ilyen ereje is lesz.
-Jajj, ne haragudj! –kaptam a szám elé a kezem ijedtemben, ahogy a tekintetemmel az orvosokat vagy miket kerestem, akikről az előbb még Andrew említést tett- Mondd csak, ugye jól vagy? Ne mozdulj, mindjárt hívok segítséget!
Azzal a lendülettel el is indultam, ki a sátorból. Úgy rémlik, hogy amíg a fiúk egymással konzultáltak, mint ha kimentek volna levegőzni. Ám ahogy ott álltam a sátor bejárata előtt, tekintetemmel az elsősegélyeseket keresve, valami fura zajra figyeltem fel, ami a hátam mögül jött. Megfordultam, s még pont annyi időm maradt, hogy hátrébb ugorjak pár lépést, ugyanis a sátor, amiben az önvédelmi oktatás zajlott, nemes egyszerűséggel: összedőlt.
Először el sem tudtam hinni, csak elkerekedett szemekkel bámultam a sátorponyvát, ahogy az alatta rekedt emberek kétségbeesetten próbálnak kijutni alóla, kiabálva/sikítozva/röhögve, lökdösődve. Ahogy magamhoz tértem, már bújtam is volna vissza, hogy segítsek a többieknek, azonban pár lépésnél előrébb én sem jutottam. Valaki ugyanis a vállára kapott, és már rohant is velem, a fene tudja merre a parkban…

A bent lévőket tényleg váratlanul érte a történés, elvégre korábban eléggé stabilnak tűnt a szerkezet, no meg Andrew emlékezhet korábbi sportnapokról, hogy kisebb is viharokat is átvészeltek már ezek a szerkezetek. Ahhoz képest, most csak egy nagyon enyhe kis szellő lengedez.
Ha meg is próbáltok egyből kijutni a „fogságból”, néhány fiatal egyetemista srác (akiket korábbról akár látásból is ismerhettek, de itt az edzésről biztosan nem) nektek rohan a nagy fejetlenségben, kis híján fel is lök titeket.
Persze pár perc, és mindenkit kiszabadítanak a ponyva fogságából, a közelben lévő többi egyetemista, biztonsági őr, szervező, látogató, stb… egyből a segítségetekre siet. Azonban, mire ti is kijuttok, Ratnának már hűlt helye, csak a sálját pillanthatjátok meg néhány méterrel arrébb, a gyep szélén. Az összedőlt sátor miatti pánikhangulatot leszámítva semmi „gyanús”, tömegekre kiható érzelmi hullám nem érzékelhető, így Darren annyi következtetést levonhat az eltűnésből, hogy nem életveszélyes a helyzet (gondolom Ratna képességéből adódóan nem kell magyarázni, milyen, amikor nem tudja irányítani azt és másokra is „átragad” a hangulata). Maradhattok a sátornál, segédkezni, vagy elindulhattok a sál irányába is további jeleket keresve, mindenesetre Darrennek nem kerül különösebben nagy erőfeszítésbe a nyomára bukkanni, amennyiben úgy dönt, hogy használja a képességét.
Andrewnak pedig az juthat eszébe, hogy bizonyos időközönként szokás az egyetem diákjai körében különféle ügyességi feladatokat, versenyeket szervezni, hogy a különböző karok így mérkőzhessenek meg egymással. Ilyenkor pedig köztudott, hogy pihentebbnél pihentebb feladatokat kell megoldani, köztük nem kevés csínytevéssel. Az összedőlt sátor jó eséllyel lehet egy ilyenfajta „bátorságpróba”, például egy „felelsz-vagy-mersz” játékban. Ha részt nem is vettél ilyenen korábban, de láthattál nézőként pár feladatot és lehet némi elképzelésed, hogy milyen helyszínekre van szükség 1-1 feladat kiosztásához/kiadásához (sok diák, szervezők, stb… távolabb eső, csendesebb hely, ahol mások nem zavarnak bele a szervezésbe).
Akármelyikőtök vezetésével is indultok el, ha siettek, kb. 5-10 perc alatt odaérhettek a szabadtéri színpadhoz, ahol több kisebb-nagyobb diákcsoport várakozik, a falon pedig egy nagy táblára kiírva láthatjátok az egyes csapatok pontszámait... Bölcsészek, jogászok, mérnökök, művészek, stb…
Ha közelebb mentek, a különböző karok versenyzői is jól elkülöníthetőek, egyforma színű egyenpólóik miatt, így nem kell hozzá sok idő, hogy bárki „kívülállót” gyorsan megtaláljatok. Ranta mindig vidám, színes ruhái legalábbis egyből észrevehetőek az építészhallgatók sötétkék pólós csapata mellett, vagy ha más nem, akkor a jellegzetes, akcentusos hadarás mindenképp árulkodó lehet, ahogy épp nagyban vitázik valakivel – egy kb. nála egy fejjel magasabb, hasonló indiai vonásokkal rendelkező sráccal, aki szemmel láthatóan jól szórakozik a „kiosztásán”. Annyira nem is figyel rá, miközben a sörét iszogatja, inkább a csapatok állását követi, vagy a következő feladat kiosztását várja.
-Pssszt, jól van már, csitt legyen, a végén még elmegy a hangod. –öleli át fél kézzel, majd nyom egy puszit a lány homlokára, mit se törődve annak duzzogásával, aztán újra a szervezőknek szenteli a figyelmét.

Pár perccel korábban…
-Az istenek szerelmére, Nishan, tegyél már le! –püföltem lelkesen az elrablóm hátát, míg végre újra a saját lábamon állhattam- Mégis, megmagyaráznád, hogy mi ez az egész? Miért kellett ilyen barbár módon iderángatnod?
’-Egy egyetemre járunk, könyörgöm, ne mondd, hogy nem hallottál még a NYU (New York University) egyetemi kupáról… Na jó, úgy tűnik, tényleg nem hallottál. Az odáig stimmel, hogy az egyetemen vannak különböző karok? Tudoood, mérnök, mint ahová én járok, bölcsész, ahová te jársz… -kezdett bele vigyorogva, mire egy oldalába „boxolással” letöröltem a vigyort a képéről- Oké, oké, nyugi van. Szóval, van ez a verseny, mindenféle feladatokkal. Már korábban elkezdődött, de ha már két napos sportnap van, akkor egy párat most tartunk, legalább a helyszín garantálva van hozzá. Szóóóval, elég szoros az állás, és azt a feladatot kaptuk, hogy „tesórablás”. Mármint, amelyik csapat először rabolja el és hozza ide valamelyik csapattag testvérét, az kap a legtöbb pontot, aki másodikként ér ide, az kevesebbet, aki az utolsó, az meg így járt, nem kap egy pontot se. És hát ugye szoros az állás, és az építészek között nem vagyunk túl sokan, akiknek a tesója is ugyanezen az egyetemen tanul, és a szűk keresztmetszetből még talán te vagy a legkönnyebben felismerhető a tömegben. Már nem sértésnek mondom, csak hányan mászkálnak még ilyen ruhákban? –vonta fel a szemöldökét ahogy végigmért.
-Talán valami baj van vele?
-Neeem, ugyan, dehogy. De a mobilokat le kellett adni a verseny előtt, szóval nem olyan egyszerű megtalálni valakit. Téged meg? Vagy jóga, vagy tánc… igaz, ezt most bebuktuk, azért is tartott olyan sokáig mire megtaláltunk. Ráadásul mire összedöntöttük a sátrat, már te is majdnem leléptél, ejnye hugi. Szóval ennyi lenne, azt hiszem, a többit már tudod. Ja igen, másodikként teljesítettük ezt a feladatot, szóval köszi a sok pontot!
Én meg csak álltam, karba tett kézzel, türelmetlenül toporogva.
-Oké, és mikor is mehetnék végre vissza? A többiek már biztosan keresnek.
-Passz, majd ha az utolsó csapat is végzett a feladattal. –vont vállat, mire nálam elszakadt a cérna.
-Na neee. Nishan, ezt te sem gondolhatod komolyan! Tudod te, mekkora a Central Park? Akár több óráig is eltartat a keresés… -ragadtam meg a karját, hogy megnézzem az időt a karóráján.
Oké, azt nem tudom, hogy mennyi ideje vagyok itt, de legalább azt tudni fogom, mennyi ideje nem akar visszaengedni…
-Egyébként is, bhai, mégis, hogy juthatott eszetekbe, hogy tönkrevágjátok a sátrat? Nem elég, hogy valaki épp edzést tartott ott, arra nem gondoltál, hogy bárki megsérülhetett volna? Tudod te, hogy mennyi időbe tartott mindent összerendezni? Meg egyébként is, semmi kedvem itt ülni egy rakás építésszel amíg a többiek bénáznak a feladatukkal… Had menjek vissza, naaa! Még csak nem is tudtam szólni a többieknek, hogy eljövök, izé, bocs, elrabolnak… meg minden cuccom ott maradt, a táskám, az irataim, mi van, ha valaki ellopja? Hé, Nishan, figyelsz te rám egyáltalán?!

Egy darabig még ott maradtam Ratnáék mellett, majd tovább sétáltam. Halványan elmosolyodtam Ratna rakcióján, amikor benyomott egyet Darrennek. Na igen, ez gyakorta előfordul. Ez a technikák, amiket én tanulok az edzéseken, rendelkeznek egy közös vonással. Módfelett hatásosak tudnak lenni, ha jól hajtják őket végre. Már pedig maguk a technikák mindig jók. Ha nem működnek, akkor nem az elméletben kell keresni a gondot... persze, ez csak akkor igaz, ha alapokkal rendelkező önvédelmi módszerekről van szó. Kóklereknél nem igaz ugyanez. No, de ahogy körbenéztem, arra lettem figyelmes, hogy már egész jól mennek a dolgok. Így hát intettem Motokonak, hogy jöjjön, térjünk a következő napirendi pontra. Főleg, hogy két újabb kíváncsi arc jelent meg a sátor bejáratában. Ám... nem várt esemény történt. Már éppen szóltam volna a srácoknak, hogy gyülekező, megyünk tovább, amikor elszabadult a pokol. A sátor ránk omlott.
- VÁÁÁÁÁ!
- Mi a fa...
- A franc essen bele!
Kb hasonló gondolatok gondolatok fogalmazódtak meg, mire mindenki kikászálódott. Gyorsan körbenéztem... és észrevettem, hogy hoppá, valaki hiányzott. Ratna. Viszont nem láttam mozgást a sátor romjai között. Vagyis nem maradt bent. De akkor hova lett? Aztán beugrott, hogy mint ha ő hamarabb ment volna ki. Csak a szemem sarkából láttam a dolgot... viszont pár másodperc múlva észrevettem valamit. Felvettem a földről a sálat, miközben jobban megnéztem... és mint ha Ratnáé lett volna. Nofene. Ránéztem Darrenre.
- Jól emlékszem, hogy ez Ratnáé? - odaadtam neki. - Gondolom te se tudod, hova lett.
- Nekem van egy tippem - morgolódott Motoko, aki szintén odajött. - Le merném fogadni, hogy a Sportnap kari versenye miatt volt. Biztosan kitalált pár ember olyan elmeroggyantságot, hogy döntsenek össze egy sátrat.
A tekintetem egyik pillanatról a másikra váltott borongósra. Alapvetően rühelltem, ha megzavarják az edzéseinket... de az ilyesmi nyílt szabotázsnak számított. Morgolódva néztem a sátor felé, amely összeomlott a dolgoknak köszönhetően. Sóhajtottam egyet.
- Ha ez így van, talán a pontösszesítő táblázatnál van - ránéztem Darrenre. - Menj csak, ha gondolod. Motoko és én helyrerakjuk a sátrat. Természetesen visszavárunk titeket, amint normalizálódott a helyzet - elfordultam a férfitől és elindultam a sátor felé... de aztán sötét tekintettel visszanéztem. - És üzenem annak, aki ezt csinálta, hogy ne merjen a szemem elé kerülni.
Azzal Motokoval nekiálltunk rendberakni a sátrat... csak aztán észrevettem valamit. Nem messze egy srác sétált... ám amikor elérte az egyik oszlopot és elsétált mögötte, eltűnt... pont amikor egy síkba ért az oszloppal. Nem, nem bújhatott el mögötte, túl vékony hozzá... na, megráztam a fejem. Biztos csak képzelődtem.

Hiába volt már fedél a fejem fölött, azért még mindig zavart, hogy egy petákom sem volt. Munkát még nem találtam, és őszintén iskola mellett nagyon időm sem volt rá. Nem mintha ne lett volna elég szabadidőm, de elég nehéz volt újra visszarázódni a normális életbe, mondhatni embert próbáló, úgyhogy igazából energiám nemigen maradt még arra is.
És közelgett Adam szülinapja. Nem felejtettem el, milyen kedves volt velem, pedig majdnem lelőttem (jól van na, szavazzuk ezt meg nekem...), ezért mindenképpen akartam venni neki valamit. De mit? Ez jó kérdés volt, de még bőven ráért, ugyanis egy sokkal fontosabb kérdésre sem tudtam válaszolni. Egész pontosan arra, hogy miből.
Búsan járkáltam hát este, a kánikula, és a tűző napsütés elmúlása után az utcákat, borús gondolataimba mélyedve, amikor egyszer csak megláttam egy valahonnan ismerős arcot, de képtelen voltam rájönni, hogy honnan is ismerhetném. Az illető egy japán nő volt, ahogy éppen egy fémkonténerhez vágta a mobilját, és olyan cifrán káromkodott, hogy komolyan belepirultam. Nagyon mérgesnek tűnt, legalábbis olyan erővel rugdosta a falat, hogy ha a lába nem is, a betonépület nem hittem, hogy sokáig kibírná repedés nélkül. Nevezhetjük akár sorsszerűnek is, de őszintén én hajlok arra, hogy inkább csak kíváncsi voltam rá, honnan is lehet olyan ismerős ez a nő.
-Ha gondolja, használhatja az enyémet - nyújtottam felé bátortalanul.
Ahogy rám nézett... Uram atyám! Ölt volna meg inkább puszta kézzel, az biztos gyorsabb és fájdalommentesebb lett volna, mint elégni a tekintetétől, ami még így sötétben is tisztán kivehetően ölt meg minden élőlényt a közelében!
-De nem muszáj - visszakoztam riadtan.
-Köszi, minizeller - kapta ki azonnal a kezemből a telefont, ami ugyanaz volt, mint Rozsomák vett el tőlem, de hát ez ugye távolról sem jelenti azt, hogy nem került vissza nagyon hamar a birtokomba.
A cseppet sem tetszetős becenevet inkább nem tettem szóvá, de azért nagyon reméltem, hogy többet nem mondja ki.
-... szóval, bocsesz, Sheena, de nem leszek ott. Tudom, hogy rohadt fontos lenne, de ez van. Viszont ha elérsz valamit szólj, nem akarok kipurcanni. Menj egyedül, vagy fújd le, mit tudom én, de Mike nagyon begőzölt a múltkori kiruccanásomért, úgyhogy nem feszíteném túl a húrt. Meg egyébként is... talán igaza van, hogy gyerekkel a hasamban nem kéne ennyit akcióznom. Majd hívj vissza, ha lehallgattad, de az otthonit, ez nem az én mobilom. Az enyém... véletlenül leesett. Csá!
És akkor beugrott. Mike! Japán nő! Lehetséges, hogy akkor, néhány hónappal ezelőtt a turmix bárban igazam volt? Lehetséges volna, hogy ez itt előttem Aya Caine? Jó lenne megtudni, és ennek csak egy logikus módját láttam.
-Te vagy Aya Caine?
Fenyegető lassúsággal fordította felém a fejét, és a pillantása most már tényleg szinte fizikai fájdalmat okozott, de aztán csodák csodájára elmosolyodott. Még akkor is, ha ennél halálosabb vigyort még az életben nem is láttam.
-Nem, kis csipisz, én a Fogtündér vagyok - susogta olyan jóságos hangon, ami aligha nekem szólt, inkább az aligátor haverjainak, akik elé majd odadob vacsora gyanánt.
-Ismerem Mike-ot - forszíroztam tovább. Nem mondom, hogy nem féltem tőle, de az utcán már hozzászoktam az ijesztő helyzetekhez, és hogy néha muszáj kockáztatni, hogy pénzhez vagy ennivalóhoz jussak. - Találkoztam vele.
-Na, ne mond - vonta fel a fél szemöldökét unottan. - Akkor most rátérünk arra, hogy mit reggeliztél? Csak, mert akkor nyerésre állnál az ,,Untassuk halálra a másikat" játékban.
-Előttem nem kell titkolóznod. Xavieres vagyok. Ismerem Rozsomákot is.
-Pf! Ezzel ne büszkélkedj - forgatta a szemét.
-És Sheenát is ismerem - folytattam makacsul.
-Nofene. Nézted a sorozatot? Szereznél nekem autogramot?
-Ő is mutáns. Párduccá tud alakulni. Rozsomák barátja. Akárcsak te... vagy én.
-Mit akarsz tőlem? - reccsent rám hirtelen. - Teapartit szervezel? Szállj már le rólam!
-Hadd menjek el helyetted.
-Mi bajod van?!
-Hadd menjek el helyetted. Rozsomák barátai az én barátaim is.
-Annak a mamlasznak nincsenek barátai, csak ágyasai - fintorgott megvetően, de nem zavart.
-Mindegy hogy nevezitek egymást.
-Miért akarsz odamenni?
-Pénzre van szükségem.
-Meg akarsz dögleni?
-Nem. Szülinapi ajándékot akarok venni egy ismerősömnek.
Azt hittem tovább fog ellenkezni, vagy elküld melegebb égtájakra, de helyette csak oldalra döntötte a fejét, elgondolkodva méregetett, majd előhalászott egy százast, és a kezembe nyomta.
-Elég anyagias vagy ahhoz képest, hogy a barátaidnak segítenél
Erre nem tudtam mit mondani, mert valójában nem is ismertem, és ha tényleg olyan rémségeket követett el, mint amit hallottam róla... De tény, hogy Rozsomák barátja volt, éppen ezért nem jelentettem fel. Így aztán csak vállat vontam, mire elvigyorodott.
Távolról figyelni foglak. Ha ez egy csapda, kinyírlak. Érthető?
-Teljesen. Egyébként hova is megyek?
-Tudsz védekezni valamivel? Értesz a fegyverekhez? Harci képességed van?
Az egész utca visszhangzott gúnyos nevetésétől, miután megmutattam neki, mire vagyok képes.
-Hát ez is valami - csóválta a fejét. - Bár megmondhattad volna őszintén, hogy tapasztalatot akarsz szerezni. Nem szégyen az. Aki egy olyan biztonságos helyen él, mint a Xavier, arra rá is fér némi kiképzés, de azért... próbálj a nagymacs mögött maradni, oké? És te győzöd meg, engem elfelejthetsz.
Azzal ismét tárcsázott.
-Küldök helyettem mást. Idomítsd kedvedre.

Nem kellett messze mennem. A találkozó a Central Park egyik bejáratánál volt, Aya szerint azért, mert arrafelé volt Derek King várható. Már korábban lemaradt, de nem volt kétségem afelől, hogy tényleg figyel, és hogy tényleg megölne, ha rosszat tennék. Bár ettől nem kellett tartanom, hiszen tényleg nem akartam elárulni. De azért örültem volna neki, ha nem érzem a tarkómon a szinte perzselő tekintetét.
-Szia - léptem oda bátortalan pillantással Sheenához. - Itt vagyok. Aya helyett.
Előre féltem, hogy most átharapja a torkomat, úgyhogy sietve folytattam:
Figyelj, én tudom, hogy... nem kezdődött valami jól a kapcsolatunk, de most azért vagyok it, hogy segítsek. És tanuljak. És... hogy a hasznodra legyek. Maradhatok? Mehetek veled? Nem lennék útban, sok mindenhez értek. Lopok, hallgatózom, amit akarsz.

Mit ne mondjak nem voltam elragadtatva, mikor Aya felhívott, hogy nem tud segíteni annak az idióta King-nek a megfigyelésében, pedig a kiszivárgó hírek és Mike értesülései szerint is, egyre jobban eszi a fene, hogy elkapjon minket és ezért minden követ megmozgat, ami kezd aggasztóvá válni. Muszáj megtudni, hogy miként állnak a dolgaink, mennyit tud, hogy a megfelelő ellenlépéseket megtegyük, mielőtt még késő lenne. Mike-nak már így is nagyon vigyáznia kell, hogy nehogy lelepleződjön, nem várhatjuk el, hogy még többet kockáztasson, nekünk kell akcióba lendülnünk, ami meg is beszéltünk, erre jön ez a telefon.
Jó, persze végül is megértem a zsarufiút, hogy félti élete párját és a születendő gyermekét, ezért nem is teszem ezt szóvá Aya-nak a telefonba, csak egyedül eléggé necces lesz a dolog, és most honnan akasszak le valakit, aki úgy viszi kockára a bőrét, hogy közben a száján is lakat lesz. Nincs kedven még holmi szószátyár társ miatt meghalni, vagy a börtön mélyén elrohadni, ami talán még rosszabb.
Mikor Aya visszahívott és azt mondta küld maga helyett valakit, ezért nagyon megörültem neki, de mi volt az utolsó beszólás értelme? Miért kell valakit idomítani? De mivel gyorsan letette, így ezért már nem akartam visszahívni, mire leesett, majd megtudom, ha találkozom a protezsáltjával.

A Central Park déli bejáratánál, az egyik büfékocsi takarásában várakoztam. Semmi feltűnő nem volt rajtam, gondoltam Aya úgy is ellátja tanácsokkal a küldöncét, így tudni fogja, hogy ki vagyok, hogy nézek ki. Azért a pisztolyom a kezem ügyében tartottam, ha esetleg bármi balul ütne ki, de mikor megláttam, hogy ki közelít felém, gyanakodva kezdett felszaladni a szemöldököm egyre magasabbra.
- Miiii???? Te? Jézus! Ez a terhesség tényleg Aya agyára ment! Egy óvodást küld nekem ide egy ilyen melóra? Az eszem megáll! – szólaltam meg egy pár másodperces tátogás után, hitetlenkedve. – Különben is, mi van a megbízásoddal? Vagy ez valami csapda? – mozdult a kezem a derekam felé, hogy a kezembe vegyem a fegyvert.
Azért végül csak eljutott az agyamig, hogy miket makog a kiscsaj össze-vissza, hogy kezdjük újra, meg hasznomra lesz, meg hasonlók, és az is eszembe jutott, hogy milyen képessége van, így aztán a mozdulat félbe szakadt és csak a telefonomat vettem elő végül.
- Te ezt tök komolyan gondoltad? – szóltam bele, ha Aya felvette. – Egy pelenkást vigyek egy ilyen munkára?
Természetesen, ha igenlő választ kaptam, akkor megadóan sóhajtottam, miközben a szemem nem vettem le a csenevész tanoncról.
- Hát jó, de felelősséget nem vállalok érte. – nyomtam ki a készüléket és indultam meg. – Tudod, hogy mi a feladat? A társam már elmondta neked? Mert nem akarom, hogy később kezdj el nyavajogni, hogy milyen veszélyes, vagy valami. – morgom a vállam felett oda neki.

Hát nem mondhatnám, hogy Sheena különösebben örült volna nekem. Kicsit azért szíven is ütött, hogy ennyire nem örül nekem, pedig csak egyszer akartam felnyomni, és veszélybe sodorni az életét, belevonva végül Rozsomákot is, aki valószínűleg még jobban megnehezíthette volna az életét, de azt a napját biztosan tönkre tette, utána pedig... Óóó! Azt hiszem, értem.
-Már nem teljesítek megbízásokat - biztosítottam gyorsan, amikor megláttam a kezét felfelé emelkedni, úgyhogy én is gyorsan felrántottam az enyémet a fejem fölé nyújtva a megadás pózába, hogy majd kiszakadt a karom a helyéről. - Igazából egyet sem teljesítettem. Tényleg. Becsszó. Nem kell félned tőlem.
Nahát! Ezt se mondtam még soha senkinek. De fura érzés. Főleg, hogy kettőnk közül nem ő reszketett, mint a nyárfalevél.
Persze miért is hitt volna nekem! Azonnal tárcsázta Ayat, én pedig örültem neki, hogy nem a fegyverét kapta elő, úgyhogy ha eddig nem engedélyezte, most óvatosan leeresztettem a kezeimet. Próbáltam diszkréten félrenézni, amíg beszéltek, mintha attól kevésbé hallanék, de Aya olyan elemi erővel kezdett üvölteni, hogy még én is majdnem megsüketültem.
-B#@°% meg, Sheena! Épp önfeledten hányok, erre felhívsz emiatt? Sosem voltál még terhes, mi? Tudod mit? Tiszta szívemből kívánom, hogy egyszer az legyél, és akkor minden vécé fölé görnyedésednél felhívlak majd, hogy a hülye kérdéseimmel bombázzalak! A kölyök a Xavierben él. Ráférne, hogy szerezzen egy kis harctéri gyakorlatot, vagy már a reggeli hugyozást sem fogja túlélni! Egyébként sem gyerek már, legalábbis tizennyolc már tuti elmúlt, szóval legálisan nem gyerek, úgyhogy nem bűn bűnre csábítani. Viszont egy babát elcipelni egy ilyen akcióra már szerintem is az. Szóval kuss legyen, és hacsak nem vagytok a halálotokon rohadtul ne hívogass, vagy ha legközelebb találkozunk, már nem fogok előzőleg a slozira hajolni, vilá... lá...ááá... BÖÖÖ-EEE...
Hihetetlen, hogy ez a nő még hányni is képes ordítva. Nagyon reméltem, hogy kettejük közül Sheena a kevesebb, mert valami azt súgta, hogy most nem fog jönni Rozsomák, hogy megvédjen. De igaza volt Ayanak, nem ártott a tapasztalatszerzés. Meg egyébként is meg akartam venni azt az ajándékot Adamnek. Szóval reméltem, hogy a látszat tényleg csalt, hiszen Aya, aki azért már rendesen gömbölyödött, úgy viselkedett, mintegy emberbe zárt tornádó, Sheena viszont, aki úgy néztem, egyedül volt, ráadásul bérgyilkos volt, és párduccá tudott alakulni, kis szerencsével azért haverkodik vele, mert olyan jól kiegészítik egymást. A brutál elmebaj, és a kevésbé brutál elmebaj. Mennyi esélyem lehet rá?
-Elmondta, igen - bólogattam készségesen, miközben a nyomában trappoltam. - Meg kell figyelnünk egy rendőrt. Hát.. Aya igazából azt mondta, hogy akár halálra is figyelhetjük, de... ezt, ugye, nem mondta komolyan?
Tényleg aggódtam emiatt egy kicsit, de talán nem megfigyelni akarnák, hanem rögtön megölni, ha tényleg a halálát kívánnák. Bár a Park ilyentájt elég kihalt, azért itt-ott néha felbukkant még egy-két látogató, annyira meg biztos értettek a szakmájukhoz, hogy ne itt rendezzenek vérfürdőt. Legalábbis nagyon reméltem.
-De használj nyugodtan, sok mindenhez értek - ajánlkoztam, hátha akkor kevésbé fog nyársalni a tekintete. - Amellett, hogy gyíkká tudok változni, tolvaj voltam éveken át, úgyhogy elég jól kitanultam a mesterséget, és... igazából ennyi. De gyors vagyok, és nagyon halk tudok lenni, és... Nem ő az? - kérdeztem suttogva egy nagydarab férfira mutatva.
Igazából teljesen felesleges volt suttognom, hiszen annyira távol volt tőlünk, hogy ha fennhangon beszéltem volna is esélytelen lett volna, hogy meghalljon, de aki még olyan messziről is ekkora, az könnyedén eléri, hogy bárki maga alá csináljon, ha meglátja. Viszont láttam már King képét az újságokban, valami templomos akció után, úgyhogy rémlett az arca. Bár akkor még nem volt szakálla.
-Most mit csináljunk?

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, mikor végül úgy döntöttem, mégis magammal cipelem a kis vakarcsot erre az akcióra! Az biztos, hogy Aya dühkitörése nem könnyítette meg a dolgomat, mikor felhívtam, de már kezdtem megszokni, hogy mióta viselős, azóta nem lehet vele normálisan beszélni.
- Hogy is hívnak? – kérdeztem a rám sózott kiscserkészt, miközben már messziről kiszúrtam a célpontunkat. – Gyíkocskának, Zöldikének még sem hívhatlak, vagy igen? – vigyorogtam el magam, de nem jókedvemben.
Még az is megnehezítette a dolgomat, hogy a „társamnak” olyan rikítóan zöld haja volt, hogy mindenki felkapta rá a fejét, és mivel a célom nem a figyelemfelkeltés, hanem az észrevétlenség volt, így ez most igazán nem jött jól, hiszen nem sokan bóklásztak már a parkban, így még feltűnőbb volt az egész.
Így aztán első utam egy, még éppen a záráshoz készülődő árushoz vezetett és kisebb méricskélés után vettem egy rövidujjú kapucnis pólót, amit a lányhoz dobtam.
- Először is ebbe búj bele és takard el a hajad, mert úgy virítasz, mint egy világítótorony. – kezdtem bele egy nehéz sóhaj és egy szemforgatás kíséretében, de végig ügyelve arra, hogy ne veszítsem szem elől nagydarab ellenségemet, ami nem volt túl nehéz feladat.
- Aztán meg csak akkor használod a lepénylesődet, ha én mondom és azt és akkor csinálod, amikor én mondom. – néztem rá szúrósan, hogy megértette-e. – De akkor aztán pattansz, mint a nikkelbolha, comprende?
Úgy láttam King teljesen gyanútlanul sétálgat, fel sem merül benne, hogy amennyi ellensége van, simán minden percben kicsinálhatnák, de annyira elbizakodott egy fráter, hogy ez láthatóan fel sem merül benne.
- Egyelőre követjük, igen őt. – bólintok a kérdésre. – Aztán, ha lesz olyan alkalom, akkor el kell helyeznünk rajta egy lehallgatót. Ezt. – mutatok fel egy alig gombostű fejnyi kis műszert. – Aztán a lakásába sem ártana bejuttatni egyet. – folytatom tovább a felsorolást.
A munkahelyére nem kell, hiszen Mike megtette már nekünk ezt a kis szívességet.
- Én biztosítom, hogy ne veszítsük szem elől, de ha te olyan jó vagy a lopásban, akkor ennek elhelyezése a te feladatod lesz. – húzódik egy farkasvigyorra az arcom, miközben Anabelle-re nézek.