Liberty Island

Néha hátranézek, különösen, mikor elágazik az alagút. Egyre bizonytalanabbá válnak léptei hangjuk alapján, és nem szeretném, ha elkeveredne. Főleg, hogy valószínűleg engem hibáztatna érte.
~ Azt hiszem, sikerült elég alaposan meglepnem. De mivel, hogy szépen találom? Vagy, hogy érdekesnek? Ehhez azért eleget beszélgettünk, hogy kimondhassam.
Tovább töprengek, elemezgetem a szituációt. Ilyenkor jól jön, hogy adott szituáción belül szokásom mindent szóról szóra megjegyezni, ami elhangzik. Aztán persze érvként a megfelelő pillanatban rázúdíthatok esetleges vitapartneremre. Így azért egy fokkal könnyebb azt találgatni, miért bizonytalanodott így el, és pontosan melyik mondatomon.
~ Először akkor látszott rajta a bizonytalanság, mikor azt hallottam tőle: "Miii?" - elmosolyodom ezen ~ Ez azután volt, hogy megjegyeztem, az ilyen titokzatos szépségekre gondoltam. És hogy ő is közéjük tartozik...
Ahogy összekötöm a kettőt, kedvem lenne jó erővel homlokon csapni magam, vagy csak lefejelni az alagút szikla falát. Szerencse, hogy csak ezután fordulok meg, egyik szemöldökömet meglepődés gyanánt feljebb húzva.
- Hogy mi a tervem veled? Gondoltam, ha valami izgalmasabb időtöltést kitalálok, akkor anélkül megismerhetlek, hogy elkezdenénk versenyeztetni az egónkat. Tulajdonképpen imponálni akartam neked. Talán egy kicsit sikerült is, ha úgy gondolod, közéjük tartozom. Ez hízelgő. Talán a hirtelen felindulásból hideg vízbe esés, esetleg a szép nők zavarba hozása lenne az én szuperképességem? - kérdezem kissé hitetlenkedve, de inkább mosolyogva és jót derülve a dolgon.
~ Ez kellemes játszmának indul. Így már izgalmasabb az egész.

Az, hogy teljesen összezavarodtam enyhe kifejezés lenne erre a szituációra. Cris szavai nemhogy választ, de egyre több kérdést vetettek fel bennem. Miért nem képes egyértelműen beszélni és miért kell neki tovább idegelnie? Komolyan ez a pár perc alatt többet öregedtem, mint amúgy az elmúlt tíz év folyamán. Sehogyan nem tudtam összerakni mindazt, amit mondott és csak tovább erősítette bennem a kételyeket, nemhogy végre egyértelmű válaszokat kaptam volna.
- Hízelgő? – kérdeztem vissza megrökönyödve és némileg valóban zavarban. Tény, hogy ebben nagyon jó és ez csak tovább fokozta bennem a zavartságot.
- Jó – vontam fel a szemöldököm idegesen – Akkor most, hogy kiderült mindketten egy állásponton vagyunk haladhatnánk tovább? Látom nagyon szereted játszani a titokzatos szuperhőst… csak a végén nehogy pont őt kelljen megmenteni – suttogtam ezt inkább már csak magam elé, mint Crisnek. És miután feladtam, hogy bármi konkrétat megtudjak tőle, magam indultam tovább anélkül, hogy tudtam volna merre is tartok, de akkor már legalább saját önszántamból, nem mintha eddig sok ösztökélés kellett volna… Nem sokáig haladtam. Egész pontosan az elágazásig, ahol is megtorpantam.
- És most merre? – fordultam vissza, ám így szemtől szembe végre más kérdés is kibukott belőlem – Tudod egyáltalán hová tartunk?

Valamiért különös élvezetemet lelem benne, hogy a nálam több, mint egy évtizeddel idősebb nőt zavarba hozzam. Sőt, néha olyan arcot vág, mint aki azt is elfelejtette, milyen bolygón van. Ezt azért a legtöbb csaj hosszabb munka után szokta jelezni, és jóval kevesebb ruhában, sokkal fáradtabban.
- Igen, hízelgő - felelem, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.
Miután motyog egy kicsit, és beelőz, csak vállat vonok, és hagyom az élre törni. Biztos vagyok benne, hogy erősen felzaklatta, mikor azt hitte, tudom, hogy mutáns. Még szerencse, hogy közben lett is alapja ennek az aggodalmának!
Követem Kara-t, majd az elágazásnál megtorpanok én is.
- Te mennyire szoktál figyelni arra, akivel beszélsz? Mondtam, hogy állítólag itt van egy ilyen alagút. Nem azt, hogy ismerem Liberty Island alatt az összes titkos alagutat. Amúgy balra megyünk.
A baloldali járat felé mutatok, majd el is indulok arra, amennyiben Kara nem állja el az utat.

Annyira szívesen lemostam volna azt a z önelégült vigyort az arcáról és még a képességem is hajlandó lennék használni hozzá. Bár közel sem tudtam még mibe keveredtem, mindenek előtt tudni szerettem volna, utána esetleg kiderül, hogy kivel is állok szemben.
- Ahhoz képest, hogy nem ismered, elég jól eligazodsz benne… - jegyeztem meg halkan miközben balra fordultam és bár rettentően fáztam és szinte biztos voltam benne, ha ezt megúszom valami szörnyű megfázás nélkül, az maga lenne a csoda. Bár lehet, nem a megfázástól kéne tartanom leginkább. Egyre többször fordult meg a fejemben ez a gondolat, ami már önmagában frusztrált.
- Szóval, most, hogy már elég sokat tudsz rólam, igazán beszélhetnél világosan is. Nem gondolod? Te is… - szerettem volna feltenni a kérdést, de nem tudtam kimondani azt az egyetlen szót, hogy mutáns.

Megállok egy kicsit, zavartan felnevetek, és a tarkómra teszem a kezem. Némi fejvakargatás után szólalok csak meg.
- Az az igazság, hogy csak ráböktem az egyik irányra. Mivel nincs térképünk, órákig dilemmázhattunk volna, merre tovább.
Széttárom a kezeimet, majd sarkon fordulok, és folytatom az utat befelé az alagúton át. Pár perc múlva azonban kénytelen vagyok megtorpanni. Kissé idegesen vetem hátra válaszomat, bár ez inkább csak a beszédem tempójából sejthető.
- Nem, még közel sem ismerlek. Arról nem is beszélve, hogy mire vagy képes. De beszélek én világosan, ha egyértelmű kérdést teszel fel. Előtte viszont ezt nézd meg!
Előttem úgy jó fél méter átmérőjű miniatűr vulkán fortyog. Igen, magam is alaposan meglepődök rajta.
~ Azért nem hittem, hogy bármelyik járat ilyen messzire lenyúlik. Az rendben van, hogy fejlődök, de ennyire? Óvatosabbnak kell lennem, mielőtt valami kellemetlen történik!
Gondolok egyet, és leveszem a pólómat, majd kifacsarás után a kis fortyogónk fölé tartom kifeszítve.
- Pihenünk pár percet. Egy kis ruhaszárítás nem árt.
Miután úgy érzem, hogy a pólóm valamelyest megszáradt és Kara is eleget látta a focicsapatban szerzett és kifejlesztett izomzatomat, visszaveszem, majd a nadrágommal is eljátszom ezt. Nem igazán zavartatom magam.

Kénytelen voltam elfogadni Cris válaszát, akár igaz, amit mond, akár nem. Akár egy jól megszervezett csapdába sétálok be vele kézen fogva, akár csak egy üres barlangjáratot fedezünk fel. Csak valahogy nehéz volt figyelmen kívül hagyni Cris lekezelő és fölényes stílusát. Ezt leszámítva és a didergést, egész érdekes túra ez.
- Tettem már fel kezdetben egyértelmű kérdést, amire nem nagyon akaródzott válaszolnod, sőt… - de végül nem fejeztem be mondandóm az elém táruló látvány miatt. No nem Cris kidolgozott testére gondoltam, bár tény, nem nyújtott kellemetlen látványt az sem.
Hosszas hezitálás után magam is követtem a példáját. Nehezemre esett ugyan feladni a makacsságot, de inkább ez, mint egy hosszú és kínzó megfázás. Kigomboltam a blúzom és kibújtam végre a csurom vizes nadrágból is, ám nem kezdtem el balettozni a kis veszélyforrás körül, bár közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem a melegét, majd ruháimat kiengedve a kezemből magasba emeltem, hogy száradjanak én pedig a barlang falának támaszkodtam.
- Honnan sikerült tudomást szerezned erről a járatról? – kérdeztem egyértelműen.

Miután valamelyest megszárítottam a pólóm és a nadrágomat is, leülök a kis vulkán mellé, háttal a falnak dőlve. A ruháimat pedig a lyuk melletti forró sziklára terítem.
Majdhogynem véletlenségből vagy praktikusan a legközelebbi hely gyanánt ülök Kara mellé. Kívülről valószínűleg így is látszik.
- Na, ez a kis kályha jól jött. Kezdtem megint nagyon fázni. A zippo meg nem alkalmas ruhaszárításra.
Persze azért, mikor vetkőzni kezd, elnézegetem a hősnőt. Mintha a huszas évek egyik maffiaregényéből lépett volna elő. Leszámítva talán a piercinget. Bár ki tudja? Nem éltem még akkor, talán valamelyik családnál szokás volt.
A gőzölgő ruháimra mutatok, amik a barlang padlóján hevernek.
- Elég meleg a kő a lyuk mellett. Megszáradnak hamar, ha odateríted őket.
A következő kérdésen azért eltöprengek egy kicsit. Hiszen többféle választ lehet rá adni. Ahogy Karanak is többféle válasz megfelelhet. A metszetet kellene megtalálni.
~ Ha nem akarod, hogy tudják az igazságot, de hazudni sem akarsz: áruld el az igazat, de legyen hihetetlen!
- Igazából csak gondoltam egyet, és kipattant a fejemből. Bár nem merted kimondani a kérdést, de végülis, lehet hogy...- nagyra nyitom a szemeimet, mint akibe beléhasít a felismerés, majd lehullik a megjátszott szerep, és nevetni kezdek - Úgy néztél rám, mint valami mutánsellenes a frissen felismert Megnetora! Na jólvan, nem szivatlak. Elég sok pletyka szól ezekről, legalábbis az én korosztályomban. Biztos hallottál már csatornában bújkáló aligátorokról meg patkányemberekről. Talán azok mögött is akad olyan, amelyiknek van igazságalapja.

Követtem Cris tanácsát és ruháim leengedtem a meleg kőre, hogy ott száradjanak. Azért óvatosan próbáltam eljárni, hogy még véletlenül se gyulladjanak ki. Nem lenne szerencsés, ha a továbbiakat vesszük figyelembe. Nem lett volna kedvem fehérneműben flangálni tovább és még haza is kéne jutnom ma valahogyan…
A kérdésemre adott válasz első verziójánál igencsak kikerekedtek a szemeim, bár a második lehetőség sem kecsegtet feltétlenül a legjobbakkal. Ugyan hihetőbb volt a kettő közül hirtelen nem is tudom melyiket fogadtam volna el szívesebben.
- Lehet hogy… - ismételtem meg Cris be nem fejezett mondatát kérdő hangsúllyal, reménykedve abban, hogy immár megteszi – Tudod lehet avval a patkányemberrel sem biztos, hogy szívesen összefutnék – titkon reménykedtem benne, hogy nem találunk idelent semmi vérfagyasztót, ugyanis kezdtem kissé berezelni.
Egész kellemesen átmelegedtem és elérkezettnek láttam az időt, hogy tovább induljunk, ha a ruháink is megfelelő szárazak lettek. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam így…
- És mit gondolsz, mit fogunk idelent találni? – kérdeztem a folyosó további része felé bökve fejemmel.

Kara puhatolózására nem válaszolok, csak vállat vonok flegmán. Afféle "ki tudja" nézéssel.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Abban viszont biztos vagyok, hogy te igen. Bár az is biztos, hogy a ruhák megszárítása nem megy neked. Különben már megoldottad volna - teszem hozzá nevetve.
A fejem mögé kulcsolom a kezem, és kényelmesen heverészek a langyos kövön. Egészen kellemes itt az idő. Még így is, hogy fogalmam sincs, miért lehet ennyire mély a járat egyik nyúlványa. Bár kapóra jött, annyi biztos.
- Hát ezen már én is gondolkoztam. Remélem, nem lesz több furcsán olvadt háztartási gép, mert azok nem túl érdekesek már az első után. Viszont egy ilyen patkányember, az elég komoly lehet. Lenne pár cikkre anyagod belőle, gondolom. Mondjuk, ha kormánykísérlet helye lenne, akkor jó eséllyel találunk valami szellőzőt vagy rácsot, esetleg rácsozott szellőzőt. Legalábbis Hollywood ezt tanítja.
Oldalra fordulok, és nézegetem egy kicsit útitársamat. Már korábban megállapítottam, hogy tetszetős, de így egy egészen más arcát mutatja, mint eddig. És nem amiatt, hogy fehérneműre vetkőzött.
- Mond csak, neked van családod?

- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem… - nevettem fel arra, hogy képtelen lennék-e megszárítani a ruháim – Miért nem kérdezel rá egyenesen, ha érdekel? Lehet, hogy veled ellentétben még képes lennék és válaszolnék rá – de végül csak megvontam a vállam és bazsalyogtam magamban. Igaza volt Crisnek, akármit is találunk idelent, nagy valószínűséggel olyasmi lesz, amiről akár még írhatok is. Már, ha ép bőrrel megússzuk, mert sem a mikró, sem padig a patkányember, mint lehetséges lakója az alagútnak, nem kecsegtetett sok jóval. Szóval átadtam magam a pillanatnyi élvezetnek. Mármint, hogy melegben és aránylag nyugton lehetek, a helyzethez képest és végre nem fázom.
Meglepetten fordultam Cris felé kérdésére. Nem is a kérdés, hanem inkább az lepett meg, hogy ebben a helyzetben tette fel azt. Pár pillanatig hezitáltam mielőtt bármit is mondtam volna.
- Persze, hogy van családom – az már más témába tartozik, hogy tartom-e velük a kapcsolatot, de nem éreztem, hogy annyira közel állnánk egymáshoz e rövid ismeretség után, hogy ezt megosszam vele. Egyelőre legalább is nem – Miért érdekel? Csak, hogy kérdezz valamit és ne legyen csönd köztünk vagy valóban érdekel is a válaszom? – kérdeztem vissza lábaim felhúzva és átkarolva a térdem, fejem pedig úgy helyeztem el rajta, hogy pont Crisre tudjak nézni.
- Neked van családod? –kérdeztem immár én.

- Igen? Hát jó, akkor mesélj! Mire vagy képes? Tudsz te is mikrót pépesíteni? - kérdezem viccelődve, de láthatóan kíváncsian. Fogom magam, és közelebb húzódok, hogy halkabban is tisztán hallatszon a beszédünk egymás számára. Nagyobb hangerőnél ugyanis kissé visszhangzik az alagút. Bár én csak a tőle távolabbik térdemet húzom fel, és kezemet rátámasztom. Másik kezemet közénk teszem a földre támasztékként. - Biztos van néhány szaftos sztorid így, újságíróként amúgy sem unalmas életvitellel.
Tetszik, mikor meglepődik a kérdésen. Az méginkább, hogy elgondolkozik rajta, mielőtt válaszol.
- Tényleg érdekel. Kíváncsi vagyok Karara, az újságíróra. Karara, a vagány, rátarti New York-i nőre. Karara, a kalalandor riporternőre, aki minden érdekes és titokzatos dolgot megpróbál kikutatni. Karara, a szép arcú, formás nőre, akivel egy barlangban egy miniatűr lávató mellett töltjük az időnket.
- Van családom, igen. Ti hányan vagytok, kik vannak a családodban? Testvér, szülő, férj, gyerekek, más rokon?

Így, hogy közelebb ült immár sokkal halkabban is érthető volt, amit mondok, így jóval halkabbra vettem a hangerőmet. Talán más esetben feszélyezett volna egy ember ily mértékű közelsége, akit csupán pár órája ismerek, de most nem. Talán túl voltam már azon a kezdeti távolságtartáson, bár pontosan magam sem értettem miért. Túlontúl meggyőző ez a fiú, ami további elővigyázatosságra adna okot, de mégsem foglalkoztam most ilyesfajta balsejtelmekkel.
- Nem, pépesíteni nem lennék képes. Azaz igen, de nem abban a formában, ahogy ott láthattad. Én egyszerűen csak apró kis darabokra… robbantanám – érzékeltettem kezeimmel a mozdulatot – Esetleg még röptetni is képes lennék – tettem hozzá.
- Úgy érzem csak én mesélek magamról, szóval te is igazán feladhatnád titkolódzós éned és végre megoszthatnál velem egy apró titkot magadról. Talán akkor én is mesélek szaftos sztorit neked – majd kacsintottam ám ami eztán következett egyszerre hozott zavarba és simogatta büszkeségem, ám mindeközben újra feléledt a gyanakvásom. Talán épp azért mondja mindezeket, mert tisztában van vele evvel nyert ügye van. Akkor is fenemód jól estek a szavai.
- Lehet tényleg az a képességed, hogy eszméletlen mód zavarba hozol másokat – kuncogtam fel halkan, majd elkomorodtam, ahogy a család téma újra szóba került. Szükségem volt pár pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataim.
- Nem büszkélkedhetek nagy és boldog családdal. Férjem? Az pedig nincs. A szüleim vannak nekem, semmi több – fejeztem be keserűen mondandóm – És te? Tesók, barátnők? – mosolyodtam el ismét szélesen.

Elismerően bólintok képessége hallatán. Közben természetesen el is képzelem, hogyan repülne a levegőben, vagy épp apró darabokra egy a korábban látotthoz hasonló mikró.
- Elég látványos lehet, mikor használod. Viszont, ha jól sejtem, nem nagyon mered mások előtt használni. Ha nem így lenne, elkapsz még vízbe esés előtt - mondom vidáman, némi öniróniával.
Vetek egy pillantást a száradó ruháink felé, majd vállat vonok.
- Végülis úgyis vizes lettem volna, szóval nem lényeges.
Persze aztán ahogy puhatolózik, elgondolkozom, mit is tehetnék hozzá. Végülis, akad ilyen. Aztán vagy elhiszi, vagy nem.
- Hát, ha megesküszöl, hogy nem köztünk, akad egy érdekesség, amit elmondhatok.
Nekem is nevethetnékem támad, mikor felhoz egy vicces alternatívát a képességemre. Biccentek egyet rá.
- Végülis van benne ráció.
Látom, hogy a család téma nem a szíve csücske. Sejtettem is, hiszen elég magányosnak látszik. Bármennyire is a magabiztos, határozott nő képét igyekszik magára ölteni.
- Nekem sincs testvérem, csak a szüleim. Barátnők? Nincsenek. No és ha férjed nincs is, udvarlód gondolom akad pár.

Szinte már zavaróan jól következtetett Cris a képességem használatát tekintve, mégsem helyeseltem bár teljességgel igaza volt.
- Az is lehetséges, hogy eszem ágában sem volt elkapni egy ilyen kis piperkőcöt, mint te vagy – vigyorogtam jókedvűen, jelezve, hogy közel sem gondoltam komolyan – Viszont lehet, hogy akkor most nem is lenne ilyen jó kedvem és egy kedves ismerőssel is kevesebb lenne. Szóval csak jól jött az a vízbe esés.
Kíváncsiságom arra hajt, hogy kiderítsem vajon pontosan mekkora titokról is beszél Cris, így ugyan a hely nem indokolja, hiszen aligha van a közelünkben bárki aki kihallgathatja a beszélgetést, de közelebb hajolok hozzá – Esküdözni ugyan nem szoktam, de megígérhetem, hogy a titkod biztonságban van nálam… Szóval? – nézek fel lelkesen.
- Udvarló? – kérdezek vissza és úgy teszek, mint aki nagyon is elgondolkodik, de végül megrázom a fejem – Nem tudok róla. Szóval? Te mire vagy képes? – térek rá egyből a másik témára, ami nagyon is furdalja az oldalam.

Mivel így is abszolút partner benne, és ő is közeledik, én is közelebb hajolok hozzá. Persze azért néhány ujjnyi távolságot hagyok magunk közt. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez az ideális, de majd kiderül.
- Mire vagyok képes? Talán nem csak zavarba hozok másokat, de ki is ismerem őket. Legalábbis egyszer sikerült elbeszélgetnem Magnetoval. Anélkül, hogy bármi bűvészmutatványt számonkért volna rajtam. Meg kell mondanom, abszolút pozitívan csalódtam benne. Viszont ennél sokkal szaftosabb részletek nincsenek. Semmilyen hadititkot nem árult el, csak az elvekről beszéltünk, és a mai helyzetről.
Majd, mintha ez is csak egy iskolás sztori lenne, legyintek, és visszakérdezek a korábbi témára. Természetesen még mindig Kara arcától leheletnyi távolságra.
- Tehát nincs udvarlód, aki miatt most kényelmetlenül kéne érezned magad? Ez jó hír. Akkor csak azért voltál zavarban, mert amennyire taszít a bosszantó viselkedésem, ugyanannyira vonz is?
Cinkos félmosoly jelenik meg a szám sarkában, majd kissé oldalra billentett fejjel, kérdőn nézek Karara. Közben, mivel elég közel vagyok, a szuszogásából igyekszem kihallani, milyen lelkiállapotban is van most.

Szemeim kikerekedtek Cris mondandóját hallva és elismerően biccentettem.
- Magnetóval? Tényleg? – kérdeztem lelkesen és mélységesen irigykedtem miatta, amiért egyáltalán élőben láthatta. Nem mintha különösképpen egyetértenék az eszméivel, de talán szívesebben összefutnék az öreg harcossal, mint bármelyik X-el.
- Nagy élmény lehetett. De az előtt futottál össze vele, hogy elvesztette az erejét vagy utána? Azt suttogják újra formában van. Igaz? – érdeklődtem, mint egy kisgyerek a Mikulásról. – Mesélj róla kérlek! – unszoltam tovább Crist kedvesen – Nyugi, nem fogok róla írni…
Majd áttértünk egy olyan témára, ami újfent zavarba hozott, pulzusom felgyorsult, de nem moccantam még. Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy Crisnek igaza van. Épp annyira vonz, mint amennyire bosszant a viselkedése, de nem szándékoztam evvel is növelni az önbizalmát. Enélkül is tisztában volt vele láthatóan.
- Nincs okom kényelmetlenül érezni magam, hiszen csak beszélgetünk – vontam fel a szemöldököm, miközben elmosolyodtam, majd a ruhákra néztem, amik már minden bizonnyal szárazak voltak, majd vissza Cris édesen félrehajtott arcára.
- Akár indulhatnánk is tovább…

Megcsóválom a fejem, hogy lenyugtassam kissé hirtelen támadt kíváncsiságát.
- Ha ideges lesz, akkor legebnek az evőeszközök. Nagyjából ennyit láttam a hatalmából. Az esze viszont a helyén van. Talán jobban, mint régen.
Nyugtázom magamban, hogy igazam van. Légzése felgyorsul, ahogy közelebb hajolok hozzá. Csak egy ujjnyi helyet hagyok köztünk.
- Akkor induljunk...
Ezzel együtt elindítva egy asszociációt, amit összekapcsolva az eddig tapasztaltakkal feltételezem, hogy könnyedén közel segít hozzá.
Ajkáról lopok egy pillanatnyi időt, édeset, nem túl mohót. Ha pedig sikerül belefeledkeznie, akkor hagyom, hogy a magunk kíváncsi, kapzsi módján vehemensebben folytassuk.
Elégedett mosollyal távolodom el tőle, akár csak néhány pillanat, akár több, hosszabb pillanat volt.
- Valóban olyan édes, mint gondoltam. Gyere, menjünk, nézzük meg, hová vezet!
A ruháimhoz megyek, és felöltözök. Előveszem a telefonomat, homlokomra csapok, majd előkeresem a zseblámpa funkciót. Bekapcsolom, és így már nagyobb fény mellett haladhatunk. Megvárom, míg Kara is felöltözik, és kezemet nyújtom felé, mielőtt elindulnék tovább.

- Én eddig csupán só meg borsszórókat lebegtettem - jegyeztem meg halkan – Csak nem sikerült őt is felidegesítened? – kérdeztem tovább heccelve Crist. De kíváncsi lettem volna, hogy mi okból találkoztak ők valójában, de tartok tőle erre már nem kaptam volna egyértelmű választ, így nem is firtattam tovább a témát. Pedig még ezernyi kérdésem lett volna evvel kapcsolatban.
Egy másodpercre elbizonytalanodtam, ahogy alig ujjnyira volt ajkunk egymástól, de ő volt aki végül megtörte ezt az apró távolságot. Előbb finoman, majd egyre követelődzőbben, hevesebben folytattuk megkezdett játékunkat, mely épp oly gyorsan ért véget, mint ahogy elkezdődött. Még mindig a hatása alatt ücsörögtem pár pillanatig, amíg Cris öltözködött, majd magam is ruháimért nyúltam és követtem a példáját. Végül pedig elfogadom a kéznyújtást és immár útra készen álltam.
- Merre is haladunk tovább? Erre vagy az előző elágazásnál folytatjuk? - kérdeztem

Ahogy látom, arcizmai kisimulnak, majd teljesen belefeledkezik a pillanatba, tudom, megvan. Valószínűleg ő is tudja, elég okos lány. Talán csak túltette magát önnön büszkeségén, hogy feloldódhasson inkább.
Az izzó lyuk mellett indulok el, óvatos léptekkel, magam mögött vezetve Kara-t.
- Erre megyünk. Nem lehet véletlen, hogy út közben furcsaságokat találunk. Ez olyan, mint Jancsi és Juliska mesjében az elszórt morzsák. Csak nem biztos, hogy szándékos jelzések.
Közben, ha már sikerült megnyílnia a képességével kapcsolatban is, úgy döntök, kérdezgetem kicsit erről is. Hiszen nem árt tudnom, mire képes pontosan.
- És mond csak, hogy állod meg, hogy ne robbantsd szét egy-két idegesítő ember fejét? - kérdezem kissé viccelődve, de tényleg érdekel a válasza.
Közben persze viszem magammal egyre beljebb, kézen fogva.

Avval az egyetlen keserédes, kellemes csókkal elérte, hogy minden eddigi gyanakvásom irányába semmivé foszlott, mint hajnali napsütés után a reggeli köd. Furcsa és tőlem szokatlan módon még valami bizalomhoz hasonló is kezdett kialakulni bennem. Mikre nem képes egy furcsaságokkal teli barlang? Még azt is elfelejtettem megtudakolni, pedig még pár perccel ezelőtt listám első helyén szerepelt, hogy honnan szerzett tudomást mutáns lényemről? Csak lépkedtem utána kézen fogva, melytől ha lehet valamelyest biztonságban éreztem magam. Fura érzés volt…
- Miből gondolod, hogy a jobb oldali irányba elágazó alagútban nincsenek ennél nagyobb érdekességek? – kérdezgettem tovább, majd következő kérdését hallva elmosolyodtam.
- Mármint úgy érted, a tied? – nevettem fel, melyet visszahozva vertek vissza a barlang falai – Tudod emberi testrészekkel még nem próbálkoztam és lehet nem is vagyok annyira elvetemült. De egyszerűen az is elképzelhető, hogy nem lennék rá képes. Nem vagyok valami gyakorlott benne – vallottam be végül. - És te? Igazán elárulhatnád mire vagy képes valójában?

- Nem mondtam, hogy ott nincsenek ennél nagyobb érdekességek. Csak úgy gondolom, ez lesz a jó irány. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy visszamenjünk, felőlem az is rendben van.
Megállok, és kérdőn nézek Karara, vagy ha aztán nem forszírozza tovább a dolgot, akkor viszem tovább magammal lefelé.
- Hát nem pont a sajátomra gondolok itt. BIztosan felbosszantottak már rajtam kívül mások is. Néha elég magányos vagy, ahogy láttam. Emiatt pedig ingerlékeny.
A sziklán vasfoltok, mintha csak odacseppentek volna. Ezzel az az egy probléma lehet, hogy a vas ugyebár nem szokott csak úgy csöpögni. Ezért akár forró is lehetne egy-egy ilyen folt. Törekszem is rá, hogy kikerülgessem azokat, amik az alagút aljára kerültek.
- Hm, a mikrós trükk sorozatban? Azt én is kipróbálnám. De ki állította, hogy én is valami különös, tudományosan nehezen megmagyarázható képességgel rendelkezem? Kivéve, ha a zavar okozására gondolsz, mert azt tudományosan biztos nehéz lenne megmagyarázni - teszem hozzá vigyorogva.

Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem akarok átmenni a másik folyosóra, csupán felvetettem, mint lehetséges másik útirányt. Nem mintha ez nem tartogatott volna elég sok és izgalmas lehetőséget…
- Nálad jobban eddig nem sokan voltak képesek felbosszantani, így nem fordult meg még a fejemben, hogy bárkinek is a fejét használjam céltáblámként. Miért érdekel? Csak nem tartasz tőlem? – vigyorogtam szélesen, miközben haladtunk egyre tovább. A furcsa pacák némi kétkedésre adtak okot, hogy valóban erre akarunk-e tovább menni, azonban mivel Cris továbbra is magabiztosan haladt előre, én sem láttam okát, amiért meg kéne torpannom. Azért egy idő után kénytelen voltam szóvá tenni.
- Nem furi ez egy kicsit? – kérdeztem miközben ujjam végighúztam egyiken – Auuu! – vettem ujjam számba, hogy enyhítsem a forróság miatti fájdalmat. - Ejébként é’ á’lítot’am… - néztem rá továbbra is nagy és kíváncsi szemekkel és immár úgy mint egy óvodás.

Jót kacagok a felvetésen, hogy félnék tőle. Még legyintek is egyet rá.
- Ne aggódj, nem tartok tőled. Viszont nemrégiben szerintem még te tartottál tőlem. Örülök, hogy ezt már nem érzem rajtad.
Megállok egy pillanatra, hogy szembe fordulhassak Karaval, és a szemébe nézhessek.
- Az a szenvedélyes kíváncsiság, és hm, talán áhítat? Sokkal jobban áll. Nyers, őszinte, vonzó.
Megerősítésképpen még egy cinkos mosolyt villantok felé, kiegészítve egy rámenősebb arckifejezéssel és egy kacsintással.
A következő, gyermeki kifejezésére kiváncsisága kapcsán visszafogott nevetéssel csóválom meg a fejem.
- Még ruha nélkül sem láttalak, te pedig már a génjeimre pályázol? Nem vagy te egy kicsit mohó? - kérdem egészen közel hajolva, miközben úgy nézek rá, mint egy kiváncsi kisgyerekre.

- Szerintem minden okom megvolt rá, hogy tartsak tőled. Nem? És még azóta sem sikerült megtudnom, hogy honnan is szerezted azt az infót, miszerint mutáns volnék? Nagyon érdekelne. De most komo… - akadt bennem a szó, amikor szembe fordult velem és már azt hittem valami más miatt teszi, de végül szavai egész elgyengítettek.
Amikor úgy érezném, hogy képes vagyok újra átvenni magam fölött végre az irányítást, jön az ilyen és ehhez hasonló mondataival és egész bosszantóan képes rám hatni. Ami végül is annyira talán nem bosszantó, mint inkább jóleső. Maga a gondolat bosszantó, hogy egy jóképű srác a maga cseppet sem kevésnek mondható önbizalmával mennyire is képes levenni a lábamról. Teljesen.
Ujjam végül már kevésbé lüktetett a fájdalomtól, így kivettem a számból, látva, hogy kevésbé tudom magam megértetni, majd ellenkezés gyanánt felemeltem magam elé.
- Dehogy pályázom a génjeidre! És mohó sem vagyok – nyújtottam rá a nyelvem, folytatva a gyerekes viselkedést – és majdnem ruha nélkül már láttál – csak, hogy képes legyek ellenkezni vele. Szórakoztatónak találtam, bár már inkább csak a magunk szórakoztatására játszottam az egészet. Végül tovább indultam, mint durcás kisgyerek, aki nem kap választ valami nagy és komoly kérdésre.

A kérdés szórakoztat. Vagy talán nem is annyira a kérdés, sokkal inkább a válasz. Ezen nevetek néhány hosszú pillanatig, mire ki bírom nyögni.
- Hát az úgy volt...- nevetek -, hogy beszéltem a titokzatos szépségekről. És megjegyeztem, hogy te is közéjük tartozol. Utána figyeltem, mennyire zavarba jöttél, és később esett le, mennyire félre lehetett érteni a mondatomat. Úgyhogy semmi varázslat nem volt benne, csak átlag feletti kognitív készség. De örülök, hogy rájöttem. Te is sokkal lazább vagy, mióta tudom rólad.
Minden alkalommal, így most is élvezem, ahogy elérzékenyül néhány szavam nyomán.
~ Úgy néz ki, talán egy kicsit pótszülő is vagyok most. Ha ennyi gyermeki indulat maradt még benne.
- Majdnem - emelem fel a mutatóujjam, jelezve, hogy amíg a ruhái rajta vannak, lezártnak tekintem a témát.
Persze hamarosan találunk mégegy kellemes kis lávatavat, és felette egy félig megolvadt acélgerendát, ami az alagút plafonjából áll ki.
- Szóval ez fröcskölte szét amazt. Még jó, hogy megálltunk pihenni. Elég csúnyán megsütötted volna azt a kiváncsi ujjadat, ha nincs elég ideje hűlni.