Liberty Island

Az első reakcióm az lett volna, hogy faképnél hagynom és engedem játszadozzon magával vagy keressen erre másik vevő partnert, aki belemegy a kisded játékaiba, de nem tettem. Lehet nem a leghelyesebb döntés volt részemről, de nem ez lenne az első. Egyelőre nem állt szándékomban meghátrálni. Kezdett egyre jobban felidegesíteni a srác, de nem állt szándékomban megadni ezt a fajta élvezetet, hogy mindezt láthassa is kiülni az arcomra. Ehelyett valamiféle magabiztosságot próbáltam megjátszani.
- Ha feltételezed, hogy kormányügynök vagyok, nem gondolod, hogy megvannak az eszközeim, arra, hogy rávegyelek csicseregj nekem? – mosolyogtam sejtelmesen, karba fonva kezeim, immár hátamat a korlátnak döntve – Túl sokat hisznek magukról a magadfajta sok pénzzel megáldott úri fiúk. Úgy gondolod nem lennének meg az eszközeim? Hát rajta, tégy próbára!- tártam szét a kezeim megadóan, bár arcomon inkább a kihívás játszott.

A határon billegve, de láthatóan még sikerült megcsípni azt a hajszálnyi kitartást, ami maradt benne. Furcsa, hogy a köztudat szerint az idősebbek türelmesebbek, a fiatalok pedig kevésbé. Bár ezt betudom saját képességeimnek, és nem róvom fel a hölgyemény hibájának.
Nyilvánvaló, hogy idegesíti sikertelensége, de valamiért mégis marad még. Ha nem is túl kitartó, akaratosnak kellően akaratos. Biztosan nem kormányügynök.
- Csak felvetettem, mint opciót. Amúgy szót nem ejtettem a pénzemről. Csak mert odafigyelek az öltözködésemre, már én vagyok a burzsoázia netovábbja? Ne is haragudj, de ezt kikérem magamnak! Nem mellesleg sosem a pénzemre vagy a pozíciómra leszek büszke, hanem a képességemre, hogy képes voltam megszerezni. Te sem azért fogsz ugrálni örömödben, mert megszerzel valami információt a Fordhamról. Annak fogsz örülni, hogy meg tudtad szerezni.
Végzek a hot-doggal, majd a szalvétát használat után a néhány lépésnyire lévő szemetesbe viszem. Visszatérve úgy döntök, kezd kissé unalmassá válni ez az egész kakaskodás. Főleg a kellő kvalitású ellenfél híján. Ilyen módon nem lesz ez szórakoztató.
- Nézd, elég csinos vagy. Értelmesnek is tűnsz. Valószínűleg az már leesett, hogy nem az a fajta srác vagyok, akinek elég megráznod a formás hátsódat, és térden csúszuk előtted. Unom ezt a szájalást, nincs benne kihívás. Eltölthetjük kellemesen az időt, ejtve ezt a szektás témát. Aztán, ha ez a nyomozósdi még közös időtöltés is lehet, ha kialakul a kellő szimpátia. Vagy megoldhatjuk özletember és üzletasszony módjára, amennyiben úgy érzed, van mit adnod az információért cserébe. Velem lehet alkudozni.

Megmosolyogtató volt, ahogy próbálta magyarázni saját képességeiből megszerzett vagyonát. Azonban a kioktató hangnem továbbra sem volt ínyemre, ahogy az egész viselkedése is kezdett elmenni olyan irányba, ami a legkevésbé sem volt megnyerő számomra a maga fölényeskedő viselkedésével együtt.
- Én meg nem az a nő vagyok, aki bármijét is rázogatja, ha meg akar szerezni valamit. Nem hiszem, hogy okot adtam volna az eddigiek alapján ilyesfajta következtetésre – vontam fel a szemöldököm kissé sértődötten. Furcsamód viszont nem zárkózott el teljesen, így látva esélyt a későbbi információszerzésre a témában, nem hagytam faképnél a fiút, pedig erősen rezgett a léc.
- Kíváncsi vagyok, mielőtt bármibe is beleegyezek, számodra mit jelent a kellemes időtöltés? Gondolom nem vízben elázni, pedig esküszöm sokkal szórakoztatóbb voltál akkor… - nevettem fel picit gonoszkásan.

Szépen lassan gúnyos mosolyra húzódik szám, a szemem körül pedig kíváncsian, meglepődve ráncolódik arcom.
- Ó, szóval nem adtál okot efféle következtetésre! Akkor tényleg annyira naiv volnál, hogy azt hiszed, csak úgy egyszerű kérdezősködéssel a két szép szemedért releváns információkat kapsz? Ez aranyos.
~ Annyira látszik, hogy akar valamit. Végülis, ki is mondta, mit. Az más kérdés, hogy jelenleg tényleg nincs miért törnöm magam a kedvéért. Vegyük lazábbra kicsit.
Megejtek egy elnéző mosolyt felé. Azt se bánom, ha ezzel tovább hergelem. Az legalább felpiszkálná a büszkeségét.
- Kellemes időtöltés? Hát tényleg nem a meglepetésszerű vízbeesés. Az kevéssé szórakoztató. Viszont, ha már ott tartunk, hogy ki kiről mit gondol, mesélj kicsit magadról! Hol élsz, mivel foglalkozol, mivel szereted tölteni az idődet? És persze mi szél hozott most ide? Nem tűnsz túristának, aki életében először járna itt.
Lassan kezdek visszajönni a szerepembe most, hogy túltettem magam a korábbiakon. Persze azért egy tüsszentés kicsúszik.

Szemem forgatva, mélyet sóhajtva, közben magamban tízig elszámoltam és megráztam a fejem.
- Nem. Azt hiszem, hogy fele ennyi energiával mondjuk a haverodból már előbb kiszedhettem volna bármit, esetleg ha nagyon nem akaródzik majd beszélni erről neked és mondjuk úgy, hogy túl nagy árat kérsz pár apró infóért cserébe, hát hanyagoljuk a témát. Sokkal egyszerűbben, sokkal gyorsabban és felesleges mellébeszélés nélkül is megvannak a magam forrásai, hogy megszerezzem, azt amit akarok. De nem arról volt szó, hogy lezárjuk a témát? Mintha folyton újra visszarángatnál bele. Még a végén azt fogom hinni, hogy nem is én vagyok aki bármit is akar… - húztam el a szám gúnyosan.
- Egészségedre! – szóltam, miközben újra elnéztem a nyílt víz irányába és megpróbáltam túltenni magam a srác irritáló viselkedésén. Immár sokkalta inkább másvalamit szerettem volna kideríteni.
- Nem hiszem, ha elmondom hol élek vagy mit csinálok, abból megtudod, hogy mit is gondolok, de legyen. Nem fog sokáig tartani. Azt hiszem elég, ha annyit mondok nem egy körökben mozgunk, de ezt azt hiszem már régen leszűrhetted. Nem élek kacsalábon forgó palotában és így is elégedett vagyok. Újságíróként dolgozom, mint azt sejthetted – húztam el kissé a szám, nem pont neki akaródzott elmondanom mindezt, sőt, talán leginkább senkinek sem mesélnék erről, de ha már így alakult…
- Nem török nagy babérokra. Szabadidőmben pedig a várost járom további érdekességek után kutatva. Ennyi. – tártam szét a kezem – Te jössz! Mesélj magadról! – döntöttem oldalra a fejem kíváncsian.

- Nem én rágcsálom a témát hosszú, unalmas, demagóg monológokon át.
Vállat vonok, és részemről letudtam a témát. Legalább bírja a kiképzést, ha nem is túl ügyes. Legalábbis valami ilyesmit vonok le az iménti megnyilvánulásaiból. Ugyanakkor valamelyest szórakoztató, hogy végre olyannal szájkaratézhatok, aki nem túl képzett benne. Igazi felüdülés kicsit visszasüllyedni a gyermekkor kebelére.
~ Persze, és még a fiatalok türelmetlenek..
- Na szép, még a végén lebetegszem! - jegyzem meg cinikus mosoly kíséretében, a távolba tekintve.
Újra veszem a bátorságot, hogy a korlátnak dőljek. Érdeklődve hallgatom, amit magáról mesél. Sokkal szimpatikusabb így, hogy abbahagytuk eddigi, óvodás játékunkat. Ismét tüsszentek egyet. Zsebemből elővarázsolok egy zsebkendőt, és rövid útonnekilátok orrom megtisztításához.
- Egy kora és építése alapján antiknak számító diákszálló egy nagyobb szobájában lakom. Egyetemi hallgató vagyok, kémia szakon. New York több egyetemén is bejártam emellett egy-egy kurzusra, de mostanság már nemigen van rá szabadidőm. Főleg így, hogy elkezdtem érdeklődni a diákközélet iránt is. Tartok kémia szakköröket, matematika, kémia és biológia korrepetálásokat. Szabad időmben tőzsdézek a magam költségére, jobb esetben magam hasznára. Bár, mióta ez online módon is intézhető, van alkalmam felfedezni közben a város szépségeit, titkait.
Újabb tüsszentés, újabb gyorssegély zsebkendő formájában.
- Ja, és ha lebetegszem, hajlamos vagyok kiállhatatlan lenni. Szóval elnézést, ha megbántottalak!Azért ritkán hullik az ember ölébe egy csinos újságírónő, még ha hidegzuhanyként is. Nem szeretném már az elején elrontani az ismeretségünket!
Egy bocsánatkérő mosoly, bociszemek, és visszafogott orrtörölgetés.

Meglepett a hirtelen beállt változás és bocsánatkérés, az iménti szúrós megjegyzései után. Nem is igazán tudtam mire véljem az egészet így hirtelen. Kezdtem amolyan érzelmi hullámvasúton érezni magam, hogy újra normális emberként beszélgethetek vele a fellengzős viselkedése után.
A rövidke beszámoló után elismerően füttyentettem egyet.
- A korodhoz képest szép előéletnek bizonyul mindez, amit elmondtál, talán némileg érthető is amiért ennyire fennhordod az orrod – mosolyodtam el gúnyosan. ám cseppet sem sértőnek szánt megjegyzésemen – de ezek szerint lehet , hogy szörnyű betegség előtt állsz… - nevettem fel, miközben előkotortam a táskámból egy cigarettát és meggyújtottam.
- Talán jobb lenne, akkor valami szélvédettebb helyre menned, mielőtt a világ kárára leszel és mindenkit megfertőzöl a kiállhatatlanságoddal. Egyébként közel sem sértettél meg –fűztem még hozzá röviden.
- A város szépségeit és titkait? - kérdeztem vissza iménti kijelentésére - Nocsak lehet, hogy csak akad némi közös témánk… mesélnél róla? – kérdeztem érdeklődve, hátha tényleg akad valami közös bennünk, bár lehet teljesen másra gondolunk e téren és mást jelentenek számunkra.

Elégedett vagyok, mikor látom a meglepetést Kara szemében. Arról nem is beszélve, hogy - minimum látszólag - kivívtam az elismerését. Bár valahogy nincs kedvem azon törpölni, vajon komolyan gondolta-e. Őszintének tűnt, tőle egyelőre ez bőven jó eredmény.
- Talán. De az is lehet, hogy csak magabiztos vagyok. Mondjuk te is bízhatnál jobban magadban. Nem, nem akarok előlépni a pszichológusoddá, csak úgy megjegyeztem - teszem hozzá félig-meddig bátorító, baráti jelleggel. Persze egy hajszálnyi kötekedés nem maradhat el.
- Igen, az fertőző. A környéken már többen is elkapták - Karara kacsintok.
Lassan el kezdek sétálni a part mentén az egyik irányba. Ha Kara nem indulna el, akkor megállok és visszapillantok, bevárom.
- Miről meséljek? Kérdezz ügyesebben, mert túl sok van belőlük, hogy csak úgy véletlenszerűen tartsak élménybeszámolót!
Közben, mintha csak eszembe jutott volna valami, megtorpanok, és csettintek egyet.
- De, most hogy kérdezed...tudtad, hogy állítólag van néhány barlangjárat a sziget alatt? A pletykák szerint titkos búvóhelyek mindenféle furcsaságnak és kormánykísérletnek, de ez már azért bizonyítást kíván, mielőtt csak úgy elhiszem. Az egyik elvileg annál a mólónál alatt van - bökök az egyik stég felé.

Annak ellenére, hogy óriási változáson ment keresztül Cris, az elmúlt jó néhány percben, az előbbiek alapján mégsem sikerült eloszlatnom azt az érzést ami körülvett. Hiába lett egyszerre kedves és jó fej, jobban teszem, ha vigyázok vele. Ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy kezdtem magam egész jól érezni mellette. Talán ezért is döntöttem úgy végül, hogy vele tartok, bár még magam sem tudtam merre tartunk igazából.
- Azért a túlzott magabiztosság sem mindig tud vonzó lenni. – dobtam vissza a labdát, egy gunyoros mosollyal megfűszerezve mondandóm.
- Mesélhetnél mondjuk arról, hogy mi célod az életben. Világmegváltó terveid is vannak? – kérdeztem rá-rá pillantva, miközben haladtunk, majd visszanéztem rá, ahogy egy pillanatra lemaradt. Hirtelen nem értettem mi történt, de aztán szélesen elvigyorodtam, miközben gyanakvóan felvontam a szemöldököm.
- Vagy nagyon jól sikerült kiismerned az elmúlt percekben és tudod, hogy le fogok csapni erre a felfedező kalandtúrára, miközben ki tudja miféle hátsó szándékaid vannak – nevettem, mint aki képtelennek tartja az egészet – vagy esetleg tényleg csupán felebaráti szeretetből, csak úgy elhúztad a mézesmadzagot egy újságíró orra előtt…
- Szóval megnézzük? – nevettem fel felcsillanó szemekkel, kalandvággyal telve.

Látom én, hogy még nehezen gyűri le az iménti ego-párbaj büszkeségén ejtett sebét, de azért már kezd aklimatizálódni. Nálam is hasonlóképp van. A különbség úgy tűnik, hogy én akarok uralkodni magamon, neki pedig vezetés kell hozzá.
- Persze, ebben igazad van. Főleg, ha különösen érzékeny a társaság büszkesége - kénytelen vagyok viszonozni mosolyát, de a szituáció által megkívánt fölényért a gúnyt most elhagyom belőle.
A következő kérdésén jót derülök, és az igazat megvallva számítottam valami hasonlóra.
- Hogy mi a célom az életben? Amit megkezdtem, szándékomban áll sikerre vinni. Bár ez talán nem olyan különleges dolog, szerintem a legtöbben így vannak vele.
Végigpásztázom a föld alatti néhány méter mélységet, véletlenszerűen mintát véve belőle. Úgy döntök megfelelő a keménysége ahhoz, hogy a mutatvány biztonsággal működjön.
- Persze, reméltem, hogy le fogsz csapni az ötletre. De töltsök olyannal az időnket, amit mindketten élvezünk, nem?
Rámosolygok a nevetgélő lányra, miközben alattunk szépen lassan kialakulnak a járatok, a tervezettnek megfelelően berendezve.
~ Ez talán tetszeni fog neki. Remélem, nem kényes a párára!
Meg is indulok a koréábban általam megadott irányba, miközben továbbra is folytatom szépen lassan mesterművemet.
~ Pusztításra építeni egy alkotást? Végülis, a szobrászok is ezt csinálják.
Némi séta után a stégre lépek, és kelletlenül próbálok lelesni mellette a part peremére. Egészen széles a stég, így nem látom be az alatta lévő részt.
- Elvileg ez alatt van. Csónak? Vagy bevállaljuk együtt a következő fürdőzést? Úgyis szépen besötétedett, amíg szóbírkóztunk? - kérdezem egy vigyor kíséretében.

Furcsa ötletei vannak a srácnak, ebben már biztos voltam, de végül is egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. Na igen, azért tartottam is tőle kissé, hogy megint mibe keverem bele magam. Mert ugye simán mondhattam volna, hogy tojok rá, mi van a föld alatt, de természetemnél fogva mindig is vonzottak a furi és veszélyes helyzetek. Az már más dolog, hogy mennyi esélyem van ezt ép bőrrel megúszni.
- Te! – böktem oldalba, amikor a stéghez értünk és szóba jött a hideg fürdőzés – Ha ez tényleg egy titkos épület, kísérletekkel vagy tudom is én mivel, akkor nem gondolod, hogy megfelelően őrzik is a helyet? Bár lehet, hogy semmit nem találunk odalent. – vontam meg a vállam végül, de azért megmártózni a hideg vízben nem sok kedvem volt. Sőt, leginkább semennyi, de ugye ha akarunk valamit…
Inkább magamban tartottam a balsejtelmeimet és nem osztottam meg Crisel, továbbá azt sem részleteztem, hogy szívesebben mennék csónakkal vagy egy légbuborékban, ha már erről van szó, de iméntiek után nem akartam további okot adni rá, hogy piszkálhasson. Sőt, szerettem volna megmutatni, hogy nem futamodok meg holmi víztől sem.
- Éjszakai fürdőzés? Rajta...

Mikor már érzem, hogy fogást találtam Karan, határozottan jó kedvem lesz tőle. Már a korábbi tüsszögés sem igazán érdekel. És tényleg, mintha varázsütésre abba is hagytam volna. Lehet valami abban, hogy a hangulat és az ember fizikai állapota összefügg.
Nem is kell csalódnom, gond nélkül belement a kalandtúrába. Hát ennyit arról, hogy fiataloké a kalandvágy, a korral pedig átveszi helyét a bölcsesség! Vagy csak a fiatalság korhatárait értelmezik rosszul az igazán vének?
- Ha tényleg egy katonai létesítmény, akkor biztos, hogy őrzik. De ne aggódj! Tudok verekedni - teszem hozzá, érezhető ironikus fennhanggal.
Látom rajta, hogy némileg ódzkodik a vízbemeneteltől, de azt is, hogy csillog a szeme a várható új élményeknek már az elképzelésére is. Talán némi bizonyítási vágy is akad a viselkedésében, de az is lehet, hogy csak beképzelem magamnak. Ki tudja?
- Hát akkor rajta!
Már ereszkedek is utána. Nem szándékozom ugrani, mára elég volt a tengerbe csobbanásokból. Telefonomat a fejem mellett, a víz felett tartva kapaszkodok a stég szélébe. Kissé beljebb lebegve a vízben közelítek a part sziklájához.
- Itt is van! - mutatok a sötétlő folt felé, amiben akár kissé görnyedve már elférhet egy felnőtt ember - Úgy tűnik, enyhén lejt. Már amennyire az első másfél méterből meg lehet mondani.
Magyarázás közben látványosan vizslatom a barlangszerű képződmény bejáratát a mobilom fényének segítségével.

Hideg… hideg… nagyon hideg… Nem mondhatni, hogy épp kellemes a víz hőmérséklete vagy akár az idő egy kis délutáni fürdőzéshez. Egyből elment a kedvem az úszkálástól. Miért is nem a csónakot választottam, ha már adott volt a lehetőség? – átkoztam volna magam akár hangosan is, ha fogaim nem vacognak. Meleg szobára, száraz ruhákra és forró fürdőre vágytam. Fordított sorrendben…
Nem találtam viccesnek Cris verekedéssel kapcsolatos szövegét. Nem akartam semmiféle hasonló helyzetbe keveredni. Mindenesetre követtem a fiút minden hang nélkül. Bár a csöndben kérdések merültek fel bennem. Érdekes, hogy egyébként nem beszél a suliban folyó dolgokról, de egy titkos labort vagy legyen bármi idelent felfedne előttem… Kezdtem magam úgy érezni, mint aki nagy valószínűséggel csapdába sétál, illetve jelen esetben úszik. Mégsem fordultam vissza. Túl csábító volt a lehetősége annak, hogy ez mégsem egy csapda.
Majdnem Crisnek ütköztem, amikor megállt és telefonjával a sötétségbe világított. Nem sok mindent láttam, de felőlem… Itt vagyunk még? Menjünk már. Kezdtem egyre jobban fázni és tudtam, ha kiszállunk a vízből ez csak rosszabb lesz. Basszus a telefonom… mindegy, gondolom már elázott a farzsebemben… - jutott eszembe, ahogy Cris telójára pillantottam és hirtelen hiányérzetem támadt.
- Biztos vagy benne, hogy van ott valami és nem fogunk beszorulni? – nem mintha szándékomban állt volna visszafordulni, de azért jobb lenne előre tudni….
- Szóval? Bemegyünk oda? – néztem kérdőn Crisre.

- Ha nincs ott semmi, mitől szorulnánk be? Ha pedig idegint sopánkodunk, hogyan tudnánk meg, van-e bent valami?
Úgy nézek Karara, mint aki iszonyatos hülyeséget kérdezett. Megcsóválom a fejem.
- Nem tudom, mi van itt. Ha tudnám, minek nézném meg? - nézek vissza rá egy elnéző mosoly kíséretében. És hogy ezt lássa is, magunk közé tartom a telefont, valamivel a fejünk fölé.
Megvárom, míg megnyugszik, mimikája vagy szavai alapján, majd visszafordulok, és bemászok a sziklán látható lyukon. Miután felmásztam, szabad kezemet nyújtom Kara felé, hogy segítsem a feljutásban.
- Nyugodtan szólj, ha félsz, és visszafordulunk.
A járatban néhol akad arra utaló jel, hogy ezt valamiféle eszközzel vagy eszközökkel vájták a sziklába, de még mindig lehet természetes is a képződmény. Nem állapítható meg egyértelműen a keletkezése.
Víz nincs benne, a tenger szintje felett van az alagút szája.
- Te gyakran jársz ismeretlen, veszélyes helyeken?

Jól van na… Nem kell azért egyből így nézni rám. – ráztam meg a fejem és néztem felé értetlenül.
Átvizesedett ruhámba kezdtem egyre jobban vacogni, ahogy a szél is feléledt kissé, karjaim összefontam magam előtt evvel is melegedni próbáltam, noha nem sok sikerrel. Figyeltem közben Cris szavait, de nem hiszem, hogy sok eljutott hozzám. Bár az arckifejezéséből nem volt nehéz kitalálni, már megint kóstolgat.
- Nem félek! De szólj nyugodtan, ha esetleg te mégis beijedtél. Visszafordulhatsz… - léptem fel a sziklákon és a segítséget pedig figyelmen kívül hagytam, bár rezgett a léc rendesen, amikor egy csúszósabb sziklán lépkedtem fel. Mindjárt nem fáztam annyira.
Az alagútba beérve végighúztam ujjaim a falakon, majd újra bevillant a telefonom. Talán nem ártana, ha nálam is lenne valamiféle fényforrás, így elővettem és megpróbáltam valami életet lehelni belé. Ám a vízen kívül nem sok jött belőle…
- Ööö… - gondolkodtam el egy pillanatra Cris kérdésén – végül is, ha úgy vesszük igen – számoltam össze magamban a mostanság elkövetett hasonlóan vakmerő akcióimat.
- Igen – ismételtem meg újra megerősítve a válaszom. – És te gyakran kísérsz vadidegeneket hasonló túrákra? – ha igen remélhetőleg mindenik élve visszatért…

- Persze. Ma már remegett eleget a lábam. Most már fázni se vagyok hajlandó.
Komoly arccal nézek Karara, majd abbahagyom a színlelést, és elnevetem magam a nyilvánvalóan viccnek szánt gondolaton.
Figyelem, ahogy a falakon húzza az ujját, majd a telefonjával próbálkozik. Sajnálkozva megcsóválom a fejem.
- Nem hiszem, hogy a teljes száradásáig használni fogod. Addig talán érdemes lenne legalább a fedőlapjait levenni, hogy párologhasson. Ha fény kell, tessék.
A zsebemből elővarázsolok egy Zippot, meggyújtom, majd a kezébe nyomom.
- Nem, nem dohányzom. De talán minden srác arra vár, mikor járkálhat Indiana Jones módjára, ismeretlen alagutakban egy csinos nővel, akit aztán a történet által diktált ütemben levehet a lábáról.
Természetesen nem titkolom el a humorszándékot, de az is érezhető, hogy komolyan gondolom a csinos nő jelzőt. Ezt egy a gyenge fénynél talán látható, néhány pillanatig tartó mosollyal is jelzem. Eztán megfordulok, és vonulok tovább befelé. Ekkor azonban hirtelen megtorpanok, mint aki erőteljesen meglepődik. Valami "hű!" szerű hangot is kiadok.

Furcsa gondolatok és rémisztő fantáziálgatások futottak végig elmémben, ahogy haladtunk előre… vagy le… vagy tudom is én merre. A föld alatt teljesen elveszítem az irányérzékem, így dunsztom sem volt merre tartunk. Ki tudja, talán szánt szándékkal esett a vízbe, hogy aztán magával citálhasson a föld alá és ott megöl vagy megerőszakol vagy jobb bele sem gondolni mit művel. Még abszurd gondolatok közt is melyeknek nem adtam ugyan sok esélyt, megbújt valamiféle balsejtelem a fiúval kapcsolatban. Vagy nevezzük női megérzésnek, ami azért lássuk be 50-50 százalékos eséllyel szokott működni.
Gondolataimból Cris újabb okos megjegyzései vontak ki.
- És mi van, ha nem világítani szerettem volna vele, hanem telefonálni? – rázogattam tovább, aztán szétszedtem, bár gyanítottam, hogy ennek már egyébként is lőttek.
Kezemben szorongatva a Zippot hirtelen füstölöghetnékem támadt, de természetesen a cigim is elázott, így kénytelen voltam lemondani róla egy időre, hosszú sóhaj kíséretében.
- Meg se forduljon a fejedben hasonló, különben mielőtt levennél a lábamról a kocsi kulcsommal nyiszálom le a férfiasságod! – mondtam elviccelődve, különben sincs autóm sem hozzá való kulcsom, de némileg éreztettem, hogy komolyan gondolom, így vigyorogva ütköztem a srácnak amikor az megtorpant.
- Mi mimimi az? – lestem volna előre az öngyújtót magam elé tartva, ám az ütközéstől kialudt…

Figyelem, ahogy a félelemmel vegyes izgalom úrrá lesz a lányon. Igen, lánynak hívom. Nem öreg, sem külsőleg, sem fejben. Nagyon is friss, ruganyos, eleven. Mind testben, mind lélekben. Meglátjuk majd, hogy bírja.
- Hát itt úgyse lenne térerő - vonok vállat.
Mikor látom, hogy habozik az öngyújtóval, nem tartom fontosnak szemmel követni, így tovább indulok. Azaz indulnék, mert kocsikulccsal fenyegetik a...nos ezt egy történetben nem illik nevén nevezni, még kitalálunk rá valami megfelelő jelzőt, álnevet.
- Talán már sikerült is, hangulatodból ítélve. Hol az a kulcs? Vállalom a következményeket! - mondom nagy hangon, mellkasomra csapva, vigyorogva.
Mikor nekem ütközik, finoman szűröm a levegőt a fogaim között. Lassan fordulok hátra, közben lassan kezdek félrehúzódni, hogy Kara is lássa.
- Hát lássuk csak: az, hogy ez itt van, egy dolog. Talán mások nálunk is nagyobb bolondok, és lehozták. De az, ami ilyen formába hozta, nos akár élő, akár gép, nem szeretnék szembe futni vele.
Végül teljes egészében a fal mellé állok, hogy Kara is láthassa azt a mikrohullámú sütőt, ami úgy néz ki, mintha valami egyszerűen helyben elolvassztotta volna. Csak esetleg félbemaradt a folyamat, mert bár magassága fele az eredetinek, alakja még felismerhető. Mintha helyben sütni kezdték volna...mikróval(?)...
- Hát ez az...hogy mi volt, azt sejtem, de hogy hogy lett ez, ami...

Úgy látszik az agysejtjeim is rohamosan kezdtek lefagyni, ugyanis nem igazán akaródzott összeállni a kép, hogy egy mikró mégis mit keres itt lent és nem kevésbé volt meglepő az állapota sem. Csak nagyokat pislogtam és továbbra is azon voltam, hogy megfejtsem a mikró rejtélyét, ám nem sokra jutottam. Ahogy elnéztem Cris sem jutott többre nálam…
- Mégis ki cipel le ide egy mikrót és egyáltalán minek? Ha mondjuk rendeltetésszerű használatra hozták le, akkor kell lennie itt valaminek. – néztem előre a sötét alagútban, nem mintha sokat láttam volna…
- Vagy valaki unatkozott – vontam meg a vállam és inkább bele sem gondoltam abba, hogy milyen módon vette fel ezt az állapotot a formája, különben ész nélkül rohannék a kijáratot keresve. Mindinkább vágyakoztam egy szál cigi után, hogy lenyugtassam az idegeim, ám hiába. Gondolataim elterelendő az áhított füstölgésről jobban szemügyre vettem a mikrót, miközben leguggoltam mellé és kezem hozzáérintettem, esetleg nem-e meleg még vagy, hogy akármi kiindulópontot el tudjak képzelni.
- Ez a hely máris kezdi a frászt hozni rám… Kinek támad idelent kedve mikrót sütni és egyáltalán miért? – gondolkodtam hangosan.

Óvatosan megkocogtatom a mikrót, mint aki vizsgálja, vajon igazi-e. A kocogás alapján igazinak igazi. Bár tömörebb, mint az eredeti. A műanyag része szintén.
- Ennek itt ekkora hőmérsékleten szenesednie kellett volna. Vagy egy sci-fibe csöppentünk, vagy legalább egy mutáns járt már erre.
Néhányszor még megnézem a többi oldalát is, de miután láthatóan semmi újdonságot nem találok, széttárom magam előtt a két kezem.
- Látod? Ezekre a titokzatos szépségekre gondoltam! Példának okáért. Te is közéjük tartozol - teszem még hozzá egy kedves mosoly és némi bólogatás kíséretében.
Persze itt a szép és titokzatos jelzőkre gondoltam, nem pedig a mutánsokra. Ugyanakkor első körben ez számomra teljességgel természetesnek tűnik, bár ez a mondatszerkesztésből nem tűnt ki.
- Biztosan lesz még itt olyan, amit érdemes látni. Gyere!
Intek, és tovább indulok a járatban, feltételezve, hogy Kara is követ majd. Eddig elég kíváncsi természetűnek mutatkozott hozzá.

Mutáns? – miért van az, hogy akármerre lépek mutáns ügybe botlok? Minél inkább el szerettem volna kerülni egész életem során a mutánsos témákat, az utóbbi időben annál jobban belekeveredek, méghozzá nyakig. Végül is jobban belegondolva más magyarázat valóban nem nagyon volt a mikróra.
Kérdőn néztem Crisre kijelentése után, de hirtelen se köpni se nyelni nem tudtam, csak botladozva elindultam utána a zippót újra próbálkoztam beüzemelni, ám remegő kezem miatt nem ment. Végűl csak kiböktem valamit.
- Miii? – kérdeztem vissza tök értetlen fejjel. Honnan a bánatból lett ennyire egyértelmű, hogy mutáns vagyok? Másra ugyanis nem igazán tudtam gondolni vagy összefüggésbe hozni. Újra és újra lejátszottam magamban azt a mondatot. Te is közéjük tartozol. Már már azon voltam, hogy egyenesen rákérdezek, minek kerülgetni a forró kását, hiszen minden bizonnyal lebuktam. De hogyan???

Hallom, ahogy kattog a zippoval, közben pedig egy kellően megrökönyödött hanglejtésű, ámde rövidke kérdést szegez nekem. Megtorpanok, és értetlenül nézek vissza rá.
- Hogy érted, hogy Miii??
Majd alaposan végigmérem. Nem kevéssé zavartnak tűnik. A lehető legnagyobb természetességgel, kissé tudálékos arckifejezést kísérő mosollyal vágok vissza, némi kiegészítő szöveg kíséretében.
- Jajj, ugyan! Mitől lettél ilyen szégyenlős hirtelen? Mintha meglepődtél volna azon, amit mondtam. Ugyan, nagy lány vagy már!
Ha kellően zavart, még az arcát is végigsimítom egy ártatlan mosoly kíséretében. Majd, mintha mi se történt volna, hátat fordítok, és haladok tovább befelé.
~ Ezt meg mi lelte?

Megijesztett Cris viselkedése és kezdtem úgy érezni megint, hogy csapdába kerültem. Sőt, már nem csupán holmi tévképzetnek hittem, hanem valóságossá vált. Mintha csupán játszadozna velem, miközben egész végig pontosan tudta, hogy ki vagyok. Talán olvasta a cikkeimet és egyáltalán nem tetszik neki, hogy a mutánsokról írok vagy… vagy nem is tudom… Nagyot nyeltem, ahogy kezét végigsimította az arcomon teljes természetességgel, majd tovább indult. Megtorpanva álltam és azon gondolkodtam, hogy elszaladok a másik irányba, de nem bírtam moccanni. Lábaim nem engedelmeskedtek. Tudni akartam, hogy miért. Miért játssza velem ezt?
- Honnan tudod, hogy közéjük tartozom? – szóltam utána bátortalan hangon, miközben már a következő lépésen járt az eszem és egyszerre próbáltam meg összerakni a képet visszagondolva a beszélgetésünkre. Persze a suliba járt… vagy még mindig. Nem csoda, hogy ilyen készségesen ajánlkozott csapdába csalni, a kíváncsi természetem meg épp kapóra jött, hogy csapdába csaljon. Kombináltam össze a dolgokat.

Mikor ismét megszólal, néhány lépésnyi távolságban ismét meg kell állnom. Fáradtan sóhajtok, majd végigmérem, és már kissé értetlenkedő hangnemben válaszolok. Érezni rajtam, hogy ez számomra magától értetődő.
- Igaz, ami igaz, megvannak a saját bejáratott módszereim ennek eldöntésére. Mégis azt hiszem, a te esetedben ez egyértelmű. Nem tudom, miért problémázol ezen. Fogadni mernék, hogy csak beijedtél, és kifogásokat keresel, hogy ne kelljen tovább menni.
A végére jut még némi gúny is, majd vállat vonok, és ismét a sötétség irányába fordulok. Lassú léptekkel elindulok előre. Valamiért biztos vagyok benne, hogy nem fog visszafordulni. Ahogyan abban is, hogy ezt a témát még tovább fogja firtatni az este folyamán.
- Ha lemaradsz, nem segítek meggyújtani a zoppot! - kiáltom hátra.
Lassú, de határozott léptekkel haladok tovább befelé, a sziget alá.

Csupa kérdőjel játszott társastáncot a fejemben és egyre értetlenebb fejet vágtam. Oké, manapság már valóban nem annyira nagy szám, ha valakiről kiderül, hogy mutáns, de az én helyzetemben azért ezt nem voltam képes annyira félvállról venni, mint Cris. Saját bejáratott módszerek? Egyértelmű lenne? De ennyire? Hiszen nem tettem semmit, amiből ennyire nyilvánvaló lenne.
Cris túlzott magabiztossága engem kezdett egyre inkább elbizonytalanítani. Botladozva indultam tovább, nem akartam, hogy eltévedjek és egyedül maradjak itt, de továbbra is egyre durvább rémképek ötlöttek a fejembe, miközben továbbra is remegő kezekkel próbáltam meggyújtani a zippót. Tudni akartam mibe keveredtem és ez némileg erősebb volt, mint a félelem, bár erősen vetekedtek egymással.
- Látszik, hogy ne ismersz különben értenéd, hogy mi a problémám de evvel - rá szerettem volna kérdezni, hogy mégis miből lett számára ennyire egyértelmű a dolog, de nem tettem. Féltem a választól. Inkább félve követtem tovább kis ideig csendben az alagútban, majd végül megint megtorpantam és utána szóltam, nem akartam mellé kerülni, szerettem volna magamnak kis menekülő utat, ha úgy alakulna.
- És most mégis mi a terved velem? – kérdeztem rá egyenesen – Mi van, ha azt gondolom, te is közéjük tartozol? – torpantam meg válaszra várva, bár közel sem voltam benne biztos, de egy próbát megér. Legalább egyvalamiben biztos lehetek, ha nem beszél mellé…