Sziklás-hegység Nemzeti Park

-Annak látszik - ért egyet, s egész testében megremeg, amikor hallja a szörnyeteg üvöltését.
~És valahonnan olyan ismerős.~
Arra azonban nincs ideje, hogy kiderítse, honnan is, hisz Sarah már rángatja is őt magával, és ha jobban belegondol, talán tényleg nem hülyeség, hogy nem kéne itt maradni a tetőn, ahol ez a dög jól láthatja őket.
~Ez jellemző, végre összefutok egy kedves lánnyal, aki nem akar megölni...többé, és erre megjelenik a vezérdémona ...álljunk csak meg!~
-Valami itt nem stimmel! - Kiáltja, miközben a lépcsőn szaladnak lefelé, ám az utánuk kapó láng, ami kiszakítja a helyéről az ajtót egyenlőre meggátolja abban, hogy ki is fejthesse, mi nem tettszik itt neki, de nagyon. Az alsóbb szinteken sem sokkal jobb a helyzet, ablakok törnek be, falak szakadnak át, mintha papírból ennének, és egy hatalmas, karmokban végződő mancs kap utánuk nagyjából félpercenként.
~Na jó, honnan a fenéből tudja ez, hogy hol vagyunk? Kérdi telepatikusan az egyik ilyen incidens után, ám a gyanúja egyre erősebb, hogy talán nem i a sárkány a legnagyobb gondja. ~Sarah, gyorsan...hogy hívják az öcsémet?~
Újabb lángcsóva vágja el az útjukat, elhamvasztva minden bútort, ameddig a szem ellát, és kormos romhalmazzá téve az amúgy sem túl jó állapotban lévő falakat. Egy velőtrázó reccsenés hangja vágja szinte ketté a tájat, az épület pedig beleremeg, aztán elhallgat, egyenlőre.
~Basszus, ha ez így folytatja, ránk fog borulni az egész...~

Mégis sikerül elérnünk a lejáratot anélkül, hogy megpörkölődtünk vagy elhamvadtunk volna, pedig szinte éreztem a forróságot, ami végig söpört a hátunk mögött.
Ahogy lefelé rohantunk a lépcsőházban a sárkány fokozatosan bontotta le körülöttünk az épülete, hol lángokkal, hol karommal, hol a testével és meg voltam győződve róla, hogy pillanatok múlva az egész kóceráj ránk omlik, hiszen volt, ahol az épületnek szabályosan eltűnt a fél fala.
~ Ezt most tőlem kérdezed? ~ válaszoltam a megszokott módon Sean-nak, hiszen a lihegéstől és a körülöttünk terjengő portól alig kaptam levegőt. ~ Várjunk csak! Megszokott módon? Hiszen alig pár órája ismerem! ~
A kérdése váratlanul ér, hiszen honnan tudnám, hogy, hogy hívják az öccsét, hiszen pont az előbb is ezen csodálkoztam.~
- Alistair! ~ vágtam rá aztán gondolkodás nélkül, amitől saját magamnak is leesett az állam.
- Sean! Mi a fene folyik itt? Honnan tudom, hogy ki az öcséd? És csináljunk már valamit ezzel a döggel, mert nagyon idegesít, hogy nem tudok befejezni veled egy mondatot, hogy ne köpjön bele! – túráztam fel magam, mert most már egyre kevésbé értettem bármit is, és ezt nagyon utáltam.
- Ha legközelebb bedugja a pofáját valamelyik nyíláson én az istenemre mondom bemosok neki egy akkorát! – dühöngök közben.
Aztán meglátom a tűzoltócsapot a falon.
- Várj! – rántom meg Sean kezét. – Azt hiszem van egy ötletem, hogy hűtsük le ezt a tüzes jószágot. – húzódik gonosz mosolyra a szám.
Betöröm az üveget és már húzom is a csövet az ablak felé.
- Nyisd meg a csapot, ha szólok.

Forog a világ az ifjú telepata körül, ahogy az egyre őrültebb képzelgései sorra bizonyítást nyernek, s ami még rosszabb, egy deka bizonyítékot sem talál, ami az ellenkezőjét támaszthatná alá. Még nem jött rá, mi folyik itt, de abban egyre biztosabb, hogy ez nem a valóság, hisz honnan is tudhatná Sarah az ő nem létező kisöccsének a nevét, akiről épp most hallucinált ő is...és aki pár hónappal az apja esküvője után született, kivéve, hogy akkor 3 éves lenne, és nem csak hat hónapos...
-Hagyd a sárk....
A következő lángcsóva kis híján leégeti a haját, s csak épphogy sikerül mindkettejüknek fedezékbe húzódni előle. Dühösen fújtatva pattan fel, és lép a tűzoltó berendezéshez.
-Na jó, locsold le!
Kissé rajzfilmes a megoldás, de neki tettszik, amint a következő alkalommal a sárkány bedugja rusnya fejét, és kinyitja a száját, Sean is elforgatja a kart, mire sűrű fehér hab lövell ki a cső végéből, nagy erővel, szegény óriásgyík pedig azonnal le is tüdőz vagy 5 litert belőle.
-Hoppá...itt nem vízzel oltanak...és mintha ez az izé mérgező is lenne...
A szörnyeteg szemei keresztbe fordulnak, majd lezuhan mint egy kődarab az utcára, s utolsó puffanását leszámítva többé ne hallanak felőle.
-Ja, úgy néz ki.
A még mindig a tömlőt szorongató Sarah-hoz fut, megragadja a derekánál fogva, és szembe fordítja őt magával.
-Ismerjük egymást! - Kiáltja, és a látómezejükbe húzza Sarah kezét, amin ott csillog eljegyzési gyűrűje, mely ránézésre sem lehet a lányé...kivéve, hogy mégis.
-Bízz bennem. - Súgja, s a füstölgő romok közt, a még mindig szivárgó tömlő gyűrűjében szoros ölelésbe vonja menyasszonyát, s miközben az épület körülöttük darabokra hull, egy forró szenvedélyes csókot nyom a lány ajkára, mit sem törődve a külvilággal.

-Hé, ez ébredezik! - szól egy nem túl szimpatikus hang, a szoba másik végéből.
-Akkor húzzatok bele! Ha a testük a kukában ég majd, nem kelnek fel...sokáig.
Sarah-t közben két marcona ember cipeli, ketten a lábánál fogva, ketten pedig a karjainál, s már a küszöböt is átlépték. Sean-t szintén körbeállja két ember, ők viszont jóval vékonyabbak, mint ezek a "kidobók", és nem is nagyon akarnak hozzáérni a jelek szerint. A srác szülei ott fekszenek a padlón, a kisfiú pedig, akiért jöttek kábán ül egy széken, kobakján az egyik rossz arcú egyén tenyerével.
-Húzzunk bele. Hagwood ezért tuti kezet csókol majd nekünk!

Sean először nem lelkesedik az ötletért, de aztán, mikor majdnem sikerül a sárkánynak elégetnie, már nem habozik, így pont időben készülünk fel, ahhoz, hogy a következő bekukucskálása egyúttal az utolsó is legyen a szörnynek.
Kap egy adag habot a pofájába, amitől igen csak meglepődik és le is nyeli, aztán már csak a súlyos test puffanása, ami felveri a környék csendjét.
Vigyorogva és önelégült mosollyal nézek a rohadék után, kezemben a csöpögő slaggal, mikor Sean hirtelen elkapja a derekamat és maga felé perdít, aztán a fülembe kiabál, hogy ismerjük egymást, amire csak furán nézek rá, hiszen persze, hogy ismerjük egymást!
Mikor a kezemen csillogó gyűrűre mutogat, akkor viszont nekem is kezd derengeni, hogy itt másról van szó, hiszen én….meg ő……tényleg, hiszen miii!!!
De szavakba önteni nem tudom, mert szinte fulladásig ölel magához és már érzem is a mindent elsöprő csókot, amitől elszédülök és csak zuhanok, zuhanok…………..

Ütemes ringatózásra eszmélek, mintha cipelnének valahova, de hát miért kell engem vinni? Nehezen térek magamhoz, de a szavak azért lassan elérnek a tudatomba és ott megszólal egy éles vészcsengő. Testek égnek, testek a kukában! Most már tisztán érzem, ahogy kezek markolják a lábam és a karom és a hangok is a fejem felől jönnek.
Még nem tudom, hogy mi folyik itt, de azt igen, hogy veszélyben vagyok, és ha én veszélyben vagyok, akkor aktiválódik a képességem, bár most rásegítettem egy lapáttal. Keményen landoltam a földön, ahogy az engem cipelők ordítva elengedtek.
Most már kipattantak a szemeim és felugorva éberen néztem körül. Az első, amit megláttam Sean volt az ágyon, ahogy két fickó állja körül fenyegetően. Aztán egy gyerek a széken és két fekvő ember a földön, egy férfi és egy nő.
- Mi folyik itt? – kérdeztem igen csak vészjóslóan.

A két rossz arcú, és monoklis egyén ordít fájdalmában, aztán hangjukat elfojtja a feltörő hab, végül pedig eldőlnek, mint a kártyavár két lapja a szélviharban, mire a maradék 3 ember ijedten fordul a lány felé. Egyikük, egy kopasz, kórosan fehér ürge nyomban a plafonra veti magát, és onnan mered a lányra mind a 8 sárga szemével, a szájából kilógó undorító csápok pedig pokoli hörgés kíséretében remegnek. A másik, tüskés hajú fiatal lány összedörzsöli két tenyerét, mire mindkettő lángra lobban, aztán maga elé tartja az égő végtagokat, hogy így is távol tartsa a felébredt Fúriát.
-Ugyan, ugyan Fúria - szólal meg gúnyos hangon a kopasz, leginkább Hókuszpókra emlékeztető alak, ki a kisfiút tartja a markában. - Hosszú utat tettél meg meg ide a barátoddal, hogy keresztül húzd a terveimet. Biztos nagyon szeretnél már aludni, ahogy le is feküdtetek, amikor bejöttetek ide. Most csak felriadtál egy kicsit, de már álmosodsz is.
A fickó szemei örült forgásba kezdenek, mintha valami kaméleon lenne a csávó, ám a beígért álmosság elmarad.
-Azt mondtam aludj! - Teszi hozzá mérgesen, aztán hihetetlen erővel vágódik a falhoz.
-Hagyd őt békén - tör elő Sean halk, fenyegető hangja, mely igencsak emlékeztet arra, amikor Szellemnek adta ki magát.
-Na jó, ebből elég, ideje, hogy mindketten aludjatok, örökre!
Hókuszpók tovább koncentrál, azonban a próbálkozásait nem koronázza siker, viszont a másik két mumus közben rádöbben, hogy minden bizonnyal ezt Sean-nak köszönhetik, így fel is készülnek rá, hogy hatástalanítsák, a saját módszereikkel. A tűzről pattant hölgy összetartja két kezét, hogy egy óriás tűzgolyót formáljon, a pókfazon pedig közelebb mászik, s csak az ég tudja, mire készülhet az az undormány.

A Sean mellett álló két ember közül az egyik, egy kopasz fazon azonnal a mennyezetre cuppan és onnan mereszti rám 4 pár szemét meg valami csápokat, ami nagyon nem szimpatikusak és gondolom nem dísznek lógnak ki a szájából. A másik, egy lány, azonnal tüzeskedni kezd, hogy figyelmeztessen, ő sem védtelen.
A másik kopasz, aki a kissrácot tartja maga előtt túsznak megszólal és ebből leszűrhetem, hogy tudja kik vagyunk és, hogy miért is jöttünk. Legalább már én is tudom, hogy mi történhetett és rögtön helyreáll a fejemben minden.
Mielőtt még elmondhatnám neki, hogy hova kívánom az alvásra bíztatását, a szeme érdekes jojózásba kezd, ami biztosan félelmetes és hatásos lenne a maga módján, de a várt hatás most elmarad. Mivel sejtem, hogy mi volt ezzel a szándéka és nekem velük ellentétben rögtön leesik, hogy miért fullad kudarcba a kísérlete, majd kenődik fel a falra nyekkenve, így nem okoz meglepetést kedvesem, most cseppet sem barátságos hangja.
- Azt hiszem inkább te fogsz aludni mindjárt, de jó sokat. – mosolyogtam rá hidegen, de láthatóan még mindig nem adta fel, ami nagyfokú önbizalomra és nagyfokú hülyeségre vallott részéről, vagy még sem ismert minket olyan jól, mint szerette volna.
- Sean, azt hiszem, nem árt kicsit komolyabbra venni a dolgokat, azt hiszem. – indulok meg az ágy felé, hogy segítsek, bár a lány kezében lévő gömb aggaszt kicsit, így azonnal felé lövök jó pár tüskét, hogy megzavarjam, majd teljesen felturbózva maga, egy hirtelen mozdulattal megragadom az ocsmány csápokat és minden képességemet latba vetem, hogy lesokkoljam ezt a póklényt.
Remélem, hogy ez a szájából kilógó, nedves valami igen csak jó vezető és a sokkot egyenest az agya kapja. Szeretnék gyorsan végezni, hogy aztán vagy a lányra, vagy Hókuszpókra koncentráljak.

Az ellenség telepatájának erei pattanásik feszülnek a Sean ellen vívott párbajban, ám ezúttal képtelen felülkerekedni rajta. Ellenfele látszólag meg sem érzi, hogy valaki minden erejével próbál neki támadni, a kopasznak viszont elered az orra vére is, szemgolyói pedig egyre kevésbé tűnnek fehérnek, s azok is inkább a piros felé fordulnak.
~Ne aggódj szívi, 3 kettő ellen az már majdnem fair küzdelem, és abban nincs gyakorlata a testvériségnek. Simán elnyomjuk őket!~
Sean ellenfele idegesen fújtat, majd mikor végre rájön, hol rontotta el a dolgot, egyszerre minden erejével Sarah-ra próbál koncentrálni. Sean reakciója erre borítékolható:
-AZT MONDTAM HAGYD BÉKÉN!
Erre a manusnak befelé fordulnak a szemei, s eszméletlenül dől hanyatt a falnak, tátott szájából a nyálát csurgatva. Persze támadója szokás szerint csak épp magáról feledkezik meg, így a lángdobáló csajjal szemben teljesen védtelen, még szerencse, hogy itt van Fúria is. A tüskéitől elzsibbad a nő keze, és méterekkel mellé lő Sean-nak, a pókfazonnal viszont annyira nincs szerencséje, a csájából amik a szájából nőnek ki ugyanis kemények mint a kő, így a tüskék nincsenek rá hatással. Egy darabig még lógnak ott a plafonon, ám a vakolat nem bírja sokáig, és hatalmas port kavarva zuhannak le mind a ketten, Sarah a hátára, a lény pedig rá. Ellensége szájából sárgás lötty szivárog ki, mely a lány füle mellett ér földet, s sistereg tőle a padló. a szörnyeteg ez idő alatt tovább ordít azon a rémes hangján, és próbál a lány arca felé hajolni. Borzalmasan erős egy ilyen apró lényhez képest, de a Fúria sem tegnap kezdte, így egyenlőre patthelyzetben vannak.
-Bocsi bogaram - szól a tüsi hajú lány, és lángoló kezét feléjük nyújtja, hogy megsüsse mindkettőt, ám mielőtt még útjának indíthatná a lángcsóvát, a keze maga ellen fordul, és a saját haját lobbantja lángra. Sean hadonászik még egy kicsit, mire pár nehéz tárgy heves csapkodással oltja el a tűzet, és küldi padlóra a lányt, aztán még egy dobócsillagot is küld a pók egyik karjába, hogy az érezze a törődést. A szörnyeteg szorítása Sarah nyakán enyhül, még ha csak egy pillanatra is.

Miközben én a pókkezdeménnyel vagyok elfoglalva, csak remélni merem, hogy Sean elboldogul a másik telepatával, bár nem is tudom miért aggódok, mikor tudom, hogy az én drágám milyen nagyon szuper!
Ezt a fejemben felhangzó üzenete is megerősíti, amire boldogan elmosolyodom, de úgy látszik előre ittam a medvebőrére, hiszen az én ellenfelem viszont nem bizonyul könnyű prédának, sőt, ahogy megragadom a nyúlványait, ami valami nagyon kemény anyagból van, így nem hat rá a képességem, még a nyakamba is esik a mennyezetről, ami nem épp kellemes.
Nem elég, hogy rám esik, még azonnal megpróbál leköpni valami savas ocsmánysággal, majd a kezei a nyakamra kulcsolódnak és minden erejét bevetve fojtogatni kezd és meg kell vallanom, hogy a kinézetéhez képest megdöbbentően erősen.
Persze azért én sem hagytam magam és bár a csápjaival nem tudtam mit kezdeni, azért máshol talán nem ennyire védett ez a szörnyszülött, így aztán nem sokat teketóriáztam, volt már tapasztalatom, hogy hol van a leggyengébb és védtelenebb pontjuk, a szemébe nyomtam az ujjamat, miközben érzem, hogy gyengül a szorítása is.
A következő pillanatban még a lábam is felrántottam és igyekeztem eltalálni a másik érzékeny pontján, ami minden férfi rémálma, így kétfelől is támadva őt.
- Sean tarts ki, mindjárt jövök! – lihegtem a férfi alól.

A pókfazon visít a fájdalomtól, mikor a szemébe kap Sarah "áldásából", arcához kap összes kezével, aztán felrepül, a plafonhoz vágódik, lezuhan, elcsúszik oldalra, és ráborul egy szekrény. Sean pihegve botorkál a lányhoz, és arcán egy megfáradt, de mindenképpen győzelemittas mosollyal felé nyújtja a karját.
-Valahogy csak megleszek - jelenti ki, majd miután felsegítette kedvesét a földről: - Emlékszel amikor állandóan neked kellett megvédeni engem? Máig nem értem, mi tettszett rajtam neked akkor...
Miután ezzel megvannak, körbenéz, s boldogan nyugtázza, hogy mindenki életben van, még a szülők is, bár sanszos, hogy ez nem maradt volna így sokáig, ha nem jönnek ide pont időben.
~Logan-nek igaza volt, hogy ideküldött minket...francba!~
-ANYU!APU!!! - üvölti torkaszakadtából a kisfiú, ki csak most szabadul ki a transzból, és nyomban az ájult szüleihez rohan. Sajnos hiába próbálja felkelteni őket, s ettől csak még jobban megrémül. Nem kell sok idő, s máris patakokban folynak a könnyei.
-Kérlek...keljetek fel...jó kisfiú leszek, csak keljetek fel!
Fejét a matracba temetve zokog tovább, szülei azonban továbbra sem hajlandóak felébredni.
~Azt hiszem, jobb lesz, ha hívom a 911-et.~

Aztán már szinte semmi dolgom nincs a sokszemű rémmel, mert hirtelen úgy elrepül és úgy vágódik a mennyezethez, hogy kizárt, hogy ezek után felkeljen és ez már nem az én érdemem. Így mikor Sean kissé elgyötörten felsegít a földről, mosolyogva kapaszkodok a nyakába és jutalmazom egy forró csókkal.
- Tudom édes, de az régen volt és most már te vagy a legjobb! – suttogom boldogan a fülébe.
- annak az időszaknak is meg volt a maga varázsa.
A szoba ugyan romokban hever körülöttünk, de úgy látszik, bár kemény küzdelem volt, mindenki megúszta élve. A kisfiú is most tér magához és azonnal megpillantja az eszméletlenül heverő szüleit, amitől rögtön sírva fakad és hozzájuk rohan, és bár kétségbeesetten szólongatja őket, azok nem térnek magukhoz és ez nem tesz jót a lelkivilágának.
~ Igen, azt jól teszed. ~ biccentek a fejemben felhangzó üzenetre. ~ Én addig megpróbálom megvigasztalni a kissrácot. ~
A gyerekhez sietek és míg Sean telefonál, addig magamhoz húzom a kissé még ellenkező kölyköt és megcirógatom az arcát.
- Ne félj, nem lesz semmi bajuk. Látod lélegeznek, csak kicsit elgyengültek, de mindjárt ide érnek a doktorbácsik és meggyógyítják őket. Egyébként, hogy hívnak? Az én nevem Sarah és vigyázok rád, míg a mamás és a papád megához nem tér, okés?
Reméltem, hogy tényleg nincs nagy baj csak a telepata elkábította őket, de a gyerek képessége nagyon veszélyes is lehet, így muszáj lesz beszélni a szülőkkel, ha felébrednek.

Sean a telefonjába pirulva tárcsázza a segélyhívó számot, aztán pedig elfordul, miközben a központtal beszél, és felvázolja nekik, hogy mi is történt itt pontosan, vagyis, hogy pár elmebeteg mutáns megtámadott egy motelt, de néhány másik elmebeteg mutáns lenyomta őket, mint a lekvárt - van ilyen kifejezés egyáltalán? - aztán pedig megléptek, ők pedig már így találtak mindent.
-Pár perc és...ó... - Áll el a szava, s húzódik szája széles mosolyra, mikor visszafordul. A kis srác még mindig zokog, de úgy néz ki, amint Sarah közelebb ment hozzá, nyomban rácsimpaszkodott vékony kis kezeivel, mint medvebocs az anyamacira, és nem sok hajlandóságot mutat rá, hogy elengedje őt.
-Semmi baj Jesse - szól halkan Sean is. - A szüleid jól vannak, még mindig hallom őket. Csak nagyon elfáradtak.
-Én úgy sajnálom, bocsássatok meg. Én nem akartam ezt tenni Fúria nénivel, és Szellem bácsival, de az ott, kényszerített!
-Tudom, tudom...de psszt. Nemsokára itt van a rendőrség is a mentőkkel, és hidd el, nem szeretnéd, ha hallanák, hogy ilyesmikről beszélsz előttük.
~Fúria néni? Szellem bácsi? Ha ez nem álompár, akkor mi...~

Hamarosan megérkezik a segítség, s az öt gonosztevőt béklyóban szállítják el, a szülőket pedig a mentő viszi el. Jesse az "unokanővérével" és a párjával marad addig is, bár az sem tart sokáig.
-Nézd, itt nem biztonságos többé a számodra - magyarázza Sean, miután leguggol a gyerekkel szemben. - Viszont, nem kell félned. Minket egy olyan csoport küldött, aminek az a dolga, hogy vigyázzon rád, és a hozzád hasonlókra. A rossz hír, hogy a főhadiszállás egy bentlakásos iskolában van, cserébe viszont...
Az udvaron egy repülőgép hangos zúgása töri meg a csendet, miközben az az út közepén landol. Szerencsére ez Kanada, így van helye bőven, és a lakók közül sem bámészkodnak sokan.
-Van kedved vadászgéppel utazni?
Rövid búcsú után a gép elszáll a kiskölyökkel együtt, Sean és Sarah pedig ott maradnak kettesben, összeölelkezve, ahogy figyelik a rohamosan zsugorodó fekete pontot az égbolton.
-Azt hiszem rendben lesz - jegyzi meg, elégedetten mosolyogva - remélem Logan nem felejti el felhívni majd a szüleit. Apropó...van még kedved találkozni a nagyszüleimmel? Ha elfáradtál, és inkább áttennéd karácsonyra, és teljesen megértem!

Miután Sean befejezi a telefonálást ő is besegít a kisfiú, akiről kiderül, hogy Jesse-nek hívják, megvigasztalásába, aki most meg azért kesereg, hogy minket is kénytelen volt bántani. – Így van kölyök, ahogy Szellem????, aha szóval ő mondja, minden rendben lesz, de nem kell ezt a rendőr bácsik és doktor bácsik orrára kötni. – győzködöm én is, mert nem lenne nagy élmény, ha elkotyogná magát.
~ És mi van? Jól hallottam, amit hallottam? Bácsi? Néni? Szellem? Ugye, majd megmagyarázod? ~ nézek döbbenten Sean-ra, aki azért szintén meglepődik az üzenete szerint.

Végül a lehetőségekhez képest minden jól sül el, a támadókat abban az újfajta béklyóban vitték el, amiről már rebbentek fel hírek, a mesénket teljesen megették, a szülőket a mentősök szállították kórházba és a kis Jesse-t közös erővel meggyőztük, hogy amíg a szülei felgyógyulnak jó helyen lesz a suliban, ahol megtanulhatja, hogy ne bántson senkit a képességével. Ez a mostani rémület után sokat nyomott nála a latban, hogy elfogadja az ajánlatunkat. Nem tagadom persze a repülőgépen történő utazás is sokat nyom a latban.
Mikor kettesben maradunk végre és Sean kissé gyanúsan engedékenyen felajánlja, hogy elhalaszthatjuk a látogatást, csak megrázom a fejem.
- Dehogy! Eszembe sem jutna ilyen, édes! Nagyon szívesen találkozom a nagyszüleiddel, hiszen már annyira kíváncsi vagyok rájuk! – fogom a két kezem közé az arcát nevetve és adok a szájára egy cuppanós csókot.

~Hát tudod, ha valaki nagyon fiatal, annak egy ekkora nagy lány mint te bizony néninek tűnik, a bácsit meg biztos azért kaptam, ahogy rád néztem odabent...amúgy a kölyök telepata, az ő műve volt ez az...érdekes álom, és gondolom innen tudja a neveinket...illetve, na...a te neved, nekem meg furát talált ja...~
A végére másfelé kezd nézni, ki az ablakon, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van odakint. A mentősök távozása után azonban ha lehet még jobban rájön a mindent elsöprő lámpaláz, s bár a csók sokat segít, hangja még mindig remeg, mikor rákérdez:
-Bi..biztos? Mert tényleg nem zavarna ha...á, na jó, te akartad, menjünk!
~Találkozom a nagyszüleimmel, jujj de jó! Végre megtudják, hogy gondolatolvasó vagyok, menyasszonyom van, aki mutáns, és megtaláltam az apám...jó, valahol ez az én hibám is, nem kellett volna hagyni így felhalmozódni, de na....biztos nem ér rá, amíg megszületik az első gyerekünk? Legalább vihetnék magunkkal valami édeset, ami elterelné a figyelmüket. Vagy kölcsön kérhetnénk Alistair-t! Vagy...~
Vesz egy mély levegőt, s újra Sarah-ra mosolyog, ahogy kéz a kézben felszállnak a vonatra, mely most már kitérő nélkül viszi őket Los Angeles-be.

Az út persze még nagyon hosszú, így van idejük bőőőven kibeszélni az álomban történteket, például:
-Most őszintén, melyik jött be jobban? Az ártatlan énem, vagy az, amelyik fél kézzel elbánt a régi bandáddal?
Illetve, Sean nem tudja megállni, hogy ne jegyezze meg:
-Tudod, te még könyörtelen bűnözőnek is valami eszméletlenül aranyos voltál. Mondjuk, kicsit gyakrabban hoztál zavarba...
A vonat út végén taxiba szállnak, hogy a gazdag negyeden áthaladva végre megérkezzenek a nagyszülőkhöz...kivéve, hogy a sárga autó egyszer csak megáll a puccus házak egyik legpuccosabbika előtt, Sean pedig szó nélkül fizet, s már nyitja is ki az ajtót Sarah előtt.
-Nos...itt volnánk.

Valamiért volt egy olyan érzésem, mintha Sean nem lelkesedett volna annyira a nagyszüleivel való találkozásért, mint én.
~ De biztos csak képzelődöm, hiszen minden bizonnyal repes a boldogságtól, ugye? ~
Hiszen mindig emlékeztetnem kell magam, hogy általában ha vele vagyok nem vagyok a fejemben egyedül.
Aztán már nem időzünk tovább rémálmaink helyszínén, hanem szépen vonatra szállunk, hogy meg se álljunk Los Angeles-ig.
Mikor már kényelmesen elhelyezkedtünk persze rögtön az álomban látott dolgokra terelődik a szó, és úgy legyen ötösöm a lottón, hogy számítottam Sean kérdésére.
- Azt hiszem az ártatlanabb. – gondolkozom el rajta, de azért kaján mosollyal figyelem a reakcióját. – Tudod arra az időre emlékeztetett, amikor megismertelek és annyira kis édesen esetlen és védtelen voltál.
Aztán önkéntelenül is elpirulok a bókján.
- Fura, de érdekes is volt egyben és valahogy végig nem éreztem jól magam a bőrömben, mintha tudat alatt sejtettem volna, hogy ez nem én vagyok. – mondom neki kicsit zavartan, de aztán én is felfigyelek az elszólásra. – Zavarba hoztalak, tényleg, mivel, naaaaaa, mond meg mivel? – unszoltam kuncogva.
De aztán ennek az útnak is vége lett egyszer, majd taxiba szálltunk, hogy az állomásról már egyenesen a nagyszülőkhöz menjünk.
Mikor az egyre nagyobb és egyre pazarabb házak között suhantunk, kezdett gyanús lenni a dolog, de mikor aztán megálltunk egy akkora villa előtt, hogy talán még a Xavier is simán elbújhatott mellette, és nagyon úgy nézett ki, hogy ez volt az úticélunk, akkor kikerekedett szemmel néztem az eléggé sápatag kedvesemre, aki habozás nélkül ajtót nyit nekem.
- Ezt nem mondod komolyan? Miért nem szóltál, hogy a királyi család sarja vagy? – bokszoltam bele a vállába kiakadva. – Most nézd meg, hogy vagyok felöltözve! Ajaj, már el is ástam magam a rokonaid előtt.

-Mondjuk, annyira én sem éreztem jól magam Szellemként - ismeri be, egy fáradt sóhaj kíséretében. - Persze, poén volt, hogy az apám nevelt fel, de a valóságban tuti nem alakultak volna ilyen jól a dolgok. Amikor az elején azt hitted, valami lelketlen gyilkológép vagyok...na az lenne szerintem a valóság..mondjuk ez már sosem derül ki.
Elrévedve bámulja az ablakon át a tova suhanó tájat, s sokáig meg sem szólal, csak hallgatja kedvesét.
-Most ugye csak viccelsz? - Kérdi nevetve a kérdésre, hogy ugyan mivel hozta őt zavarva a lány az álomban. - Megállás nélkül azt tervezted, hogy ha már a főnöknek nincs rám szüksége, elhurcolsz a barlangodba, és kiveszel néhány nap szabadságot! Mondjuk...annyira nem volt ellenemre... - teszi hozzá, ismét kipirult arccal. - Viszont, nagyon megnehezítetted a dolgom...képtelen voltam a munkámra koncentrálni...mázli, hogy csak álom volt.

-Azért, mert nem vagyok, csak...Hééé! - Ugrik arrébb, amikor Sarah bokszzsáknak kezdi el használni a vállát. - Már megint kezded? Egyébként meg amikor beköltöztem a Xavier-be, mondtam, hogy itt nagyobb helyen laktam...
~Persze, könnyen lehet félre értette, s azt hitte, csak a szobám volt nagyobb..mondjuk az is. Mi a...~
-Hé, héhéhé! Hagyod abba te! Na! - Megragadja a lány mindkét csuklóját, hogy megússza a további támadásokat, aztán a háta mögé szorítja mindkettőt, ettől azonban a két fiatal mellkasa egymásnak feszül, tekintetük pedig igencsak közel kerül egymáshoz. Egy ideig Farkasszemet néz így a lánnyal aztán...aztán a Taxis dudaszóval hívja fel rá a figyelmet, hogy talán nem ártana kiszedni a cuccaikat a csomagtartóból, még a mai nap folyamán.
-Ja...igen...
El is engedi hát a lányt, és magára aggat minden táskát, amit csak talál. Sarah szemérmes megjegyzésén pedig csak nevet.
-Ugyan már! Nem vagyunk sznobok, te pedig istenien nézel ki, mint mindig, mellesleg, rajtam is szabadidő nadrág van, meg egy kék póló, szóval ne aggódj, minden a legnagyobb...
-SEAN! - Kiáltja egy örömteli hang, melyet négy pár láb szapora dobogása követ. Egy férfi és egy nő tart a párocska felé, korokat meghazudtoló vitalitással. A férfi jó egy fejjel alacsonyabb, mint Sean, szürkés haja pedig rövidnadrágjával együtt lobog a szélben, papucsát pedig kis híján elhagyja út közben. A nő valamivel melegebben van öltözködve, de még ő sem hord olyan ruhát, amivel beengednék a pingvinek gálaestjére. Hosszú ezüstös haját kontyban hordja, az arca pedig...nos a jelenlévők közül látványosan nem hasonlít senkire, mintha egy másik földrész szülötte lenne, ám behatóbb vizsgálat után könnyen megállapítható, hogy Szellem viszont kifejezetten hasonlít erre a hölgyre.
-Tudom, hogy sosem voltál jó földrajzból, de, hogy másfél évig tartson, amíg idetalálsz, az azért nevetséges, nem gondolod? - Dorgálja meg nagyapja amint kartávolságon belül ér, aztán egy forró öleléssel köszönti a rég nem látott unokát, majd amikor a nagymama is magához szorítja Sean-t, az öreg a Fúriához lép.
-Ebből a csirkefogóból bármit kinézek - mutat hüvelykujjával a háta mögé - de megkockáztatom, hogy te vagy Sarah. - Kezét nyújtja a lány felé. - Sean Darrow, az idősebb. Ő pedig a feleségem Yvonne Lyons Darrow.
A nagymama addig odaér, s ő is a kezét nyújtja a lánynak.
-Köszi, de é is emlékszem még a nevemre. - Mordul rá játékosan a férjére, aztán Sarah-hoz szól, mosolyogva. - Légy üdvözölve kedvesem, és érezd otthon magad. Remélem nagyon éhesek vagytok!
~Ajjajj...szólnom kellett volna előre...Ismered a "terülj terülj asztalkám" című mesét? Ha nem, most majd bepótolod...~
-Papa, Mama, mielőtt még bemennénk, valamit mondani szeretn...
-Ugyan már fiam, Hollywood-ig hallatszik, mennyire korog a gyomrod! Na gyertek szépen, úgyis van miről mesélned gondolom. Legalábbis remélem, hogy nem csak a szobádban ültél, és virtuális emberkékkel tettél olyat, amit még én sem tudnék kimagyarázni az esküdtcégnek. - Ezzel határozottan a hátára kap minden cuccot Sean kezéből, ellentmondást nem tűrve természetesen, aztán megindulnak a ház felé, az unokájuk pedig egy ideig gyanakodva néz utánuk, de aztán követni kezdi őket.
-Nos...a jó hír az, hogy sanszos, én is ilyen formában leszek 90 körül, de legalábbis az esélyem megvan rá....Na gyere, az a pirított marhacsorda nem eszi meg magát.

Persze a sovány mentegetőzése, nem téveszt meg és csak akkor hagyom abba a püfölését, amikor végül erősen lefogja a kezemet és hátra szorítja, amitől viszont majdnem összekoccan az orrunk és egy pillanatra elveszem a kék szemeiben és….
Majd nem ugrom egyez ijedtemben, amikor az a hülye taxis dudálni kezd. Még jó, hogy már tudom kontrollálni a képességemet, különben most szegény Sean-on csattant volna az ostor.
- Jól van már! De sürgős! – puffogok magamban, miközben próbálom valamelyik táskát elhappolni szerelmem elől, aki most akarja eljátszani a karácsonyfát, hogy mindent magára aggat.
- Hééé! Senki nem fog megharagudni rád, ha hagysz nekem is! – igyekszem meggyőzni. – És különben is, ekkora házhoz nem jár valami inasféle? – nézek a bejárat felé, persze csak viccnek szántam, de ekkor tényleg lábdobogást hallottam a ház felől, bár a kiáltásból ítélve inkább valamelyik nagyszülő lehet…..vagy mindkettő, állapítom meg felnézve és leesett állal.
Valami karót nyelt és puccosan kiöltözött anyakirálynőre és hasonló adottságú férjére számítottam, akik már minimum bottal járnak. Ehhez képest olyan lendülettel érkeztek, az igen csak lengén öltözött nagyszülők, hogy először nem is akartam hinni a szememnek. Nem mintha baj lett volna, csak hát a ház után ez az elképzelésem alakult ki róluk és most igyekeztem összeszedni magam, hogy megemésszem a valóságot.
Úgy láttam Sean inkább a nagyapjára ütött, de a nagymama le sem tagadhatta volna Szellemet, elég szembetűnő volt első látásra a hasonlatosság.
Volt időm szemrevételezni őket, míg Sean-t elhalmozták szeretetükkel, de aztán én sem úsztam meg.
Csak álltam ott, igyekezve határozottan és lazán viselkedni, miközben olyan ideges voltam, hogy attól féltem még a végén maguktól előbújnak a tüskéim, és ettől még idegesebb lettem.
- Igen, én vagyok és üdvözlöm …uram. – fogom meg félve a kinyújtott kezet, majd a közeledő nőre néztem és gyorsan vele is kezet fogtam, majd a hátam mögé dugtam. – Köszönöm asszonyom, igyekszem. – mosolyodtam el halványan és megpróbáltam Sean-t elcsípni, hogy vele menjek be a házba.
~ Húúú, nagyon édesek a nagyszüleid és nem baj, én farkas éhes vagyok! ~ néztem rá sokat mondóan. ~ Örülj, hogy ilyen lelkesen várták a tékozló fiút! ~
- Köszönjük, tényleg megéheztünk az úton, jól fog esni pár falat. – húzom magam után Sean-t, bár a nagyszülőket sem kell félteni, ők is le tudják szerelni, mielőtt itt az utcán akarná megejteni a nagy vallomását.
~ Kicsit beszélgessünk, meg lazuljunk, utána is lesz rá időd, kedves. ~ nyugtatgatom, hisz látom, majd kiugrik a bőréből.
- Ennek kimondottan örülök édes, akkor te fogod nekem ágyba hozni minden nap a reggelit. – adok egy puszit az arcára, míg befelé lépkedünk, az „öregek” után.
Persze az épület belülről legalább annyira lenyűgöző, mint kintről és nem győzök álmélkodni rajta, de azért úgy teszek, mintha nem esett volna le az állam.
- Azt hiszem Sean, mindenre számítottam veled kapcsolatban, de erre nem. – súgtam a fülébe.

-Éppenséggel akad - vallja be szégyenlősen - már ha a takarítókra gondolsz...meg a biztonsági személyzetre...és kertészekre, meg a...mindegy, a lényeg, hogy cipekedni, azt viszont nekünk kell, de ne aggódj, ha kell, még téged is a nyakamba kaplak.
A bemutatkozást a követően a csomagok nélkül maradt Sean nyom egy puszit kedvese homlokára, s mosolyogva "súgja" neki telepatikusan:
~Ne aggódj, nagyon jól csinálod. Engem sem sokkoltál le már mióta véletlenül.~
Aztán amikor Sarah megjegyzi, hogy nem kicsit lepte meg családja vagyona, felvonja az egyik szemöldökét, s cseppet gúnyos hangon kérdez vissza.
-De azért ugye nem baj? Úgy értem, röstellem, hogy ezt a szörnyű titkot eddig rejtegettem előled, remélem valahogy meg tudsz bocsájtani. - Közben elérik a hatalmas két szárnyas bejárati ajtót, ami látszólag magától nyílik ki előttük, s odabent az épület még puccosabbnak tűnik. a hófehér falakból kikandikáló színarany gyertyatartók és csillárok csak úgy ragyognak a tisztaságtól, pár lépéssel odébb pedig már láthatják is az ebédlőt, s itt kiderül, hogy Sean nem viccelt, az asztal valóban roskadásig meg van rakva mindenféle finomsággal.
~Szóval farkaséhes vagy mi? Hát, ne fogd vissza magad...~
-Szóval - kezd hozzá a nagypapa, s az asztalra helyez egy hatalmas üveg pezsgőt. - Azt mondtad, bejelenteni valótok van. Felteszem van némi köze ahhoz az ékszerhez Sarah gyűrűsujján, nem igaz?
Miközben a Papa tölt, Sean gyanakodva sandít rá, aztán nagyot pislog.
~Sarah...tudják!~

Kicsit megnyugtatott Sean fejben elhangzó üzenete, de azért még volt miért izgulnom azt hiszem, hiszen ha Sean ennyire ideges, hogy elmondjon mindent a nagyszüleinek, akkor biztosan csak tévesen vontam le azt a következtetést, hogy ez egy kedves, aranyos, közvetlen házaspár, akik mindennél jobban szeretik az unokájukat.
A gúnyos megjegyzésére csak szúrósan összehúztam a szemem és legalább annyi vitriollal a hangomban válaszoltam, amitől örökre elmegy a kedve az ilyen piszkálódástól.
- De, de baj! Képzeld, hogy baj és még nagyon gondolkozom, hogy mivel érdemelhetnéd ki a megbocsátásomat.
A játékos civakodásunknak, amit persze az idegesség is gerjesztett az ebédlő mérete és az asztalra felhalmozott, egy kisebb falunak is elegendő étel vetett véget.
~ Azt hiszem mégis csak igazad volt azzal a terülj-terülj asztalkámmal! ~ esik le az állam és egy pillanatra megtorpanok a látványtól. ~ Gondolom nagy a rokonság, nem? Mert akármennyire éhes vagyok, egy hegyet nem tudok megenni. ~
Aztán meg jön a meglepetés, nagypapa a pezsgővel és mikor megemlíti a gyűrűt, akkor kicsit elpirulva nézek Seanra, viszont, ami a fejemben felhangzik, az kicsit hideg zuhanyként is ér.
~ Mit tudnak? Hát arra, hogy mi ez a gyűrű, nem volt nehéz rájönni gondolom. ~ nézek rá meglepődve, de aztán gyanús lesz, hogy esetleg nem erre gondol.
- Most mi van? – szólalok meg hangosan, elfelejtve, hogy eddig sok minden a fejemben hangzott csak el.

-Ó, valóban? - Tesz rá még egy lapátra, aztán közelebb hajol Sarah füléhez, hogy forró leheletét a bőrén érezhesse a lány, s úgy folytatja: - Biztos vagyok benne, hogy meg fogunk tudni egyezni.
Azt asztalnál ülve aztán elégedetten dől hátra a puha, kényelmes székben, s csen el egy kókuszgolyót az asztal közepéről, mielőtt még hozzálátna a főfogáshoz. Bármennyire is ínycsiklandozóan néz ki az a szép, ropogósra pirított marha, a kókuszgolyó az kókuszgolyó.
~Hát, nem kicsi...de most speciel csak nekünk szánták ezt, és persze maguknak. A családban mindenki elég falánk, szóval jól be fogsz illeszkedni, szerelmem.~

Sarah gondolatban adott válaszára a szemeit forgatja, mikor nagyapja nem figyel, mert hát nyilván nem arra gondolt, hogy az eljegyzésről tudnak, azt meg sem próbálták titokban tartani, és egyébként sem valószínű, hogy a menyasszonyán kívül van olyan nő, akit át tudna hurcolni a fél kontinensen, hogy bemutassa a családnak.
-Kedd - Feleli a papa vidáman - vagy mire gondoltál? Ja, hogy a sok kaja? Tudod, a seregben borzalmas volt menza, és megfogadtam, hogy ha tehetem, soha többé nem fog korognia gyomrom. Lehet kicsit túlzás, de általában meg szoktuk vendégelni a személyzetet is, ha végeznek a munkájukkal, szóval elfogy, ne aggódj.
~Nem bébi, apámról tudnak...és rólam is...~
-Minden rendben Sean? Olyan az arcod, mint amikor algebra házit írsz. -Kérdi mama, ki épp most ért vissza a konyhából, kezében egy hatalmas tál sült krumplival.

Legalább annyira észbe kaptam, hogy nem kaptam a szám elé a kezem, amiből rögtön nyilvánvaló lett volna, hogy olyasmire gondolta……..szóval olyasmire, amit hála az égnek nem vettek észre, mert azt hitte Sean nagypapája, hogy az étel mennyiségére célzok vele.
Gyorsan elmosolyodtam, hogy ezt el is hitessem vele, majd sűrűn bólogatni kezdtem.
- Óóóó! Már értem! – szólalok meg, de aztán majdnem megint elárulom magam, mikor szerelmem közli, hogy szerinte a nagyszülei mindent tudnak róla.
~ De akkor miért nem esnek neked? Tudtommal mindig attól féltél, hogy mi lesz, ha megtudják, hiszen szándékosan akarták elnyomni benned az x-gént? ~ társalgok tovább vele gondolatban, ami kissé rá is nyomja a bélyegét a társalgásra, mert azért olyan szinten még nem tartok, hogy közben hangosan egészen másról beszélgetni is tudjak.
Viszont aztán már megrebbennek a szemeim és még hallom is, ahogy Yvonne nagymama húzza egy kicsit az unokáját, a meglepett képére célozva, bár az enyém sem lehetett sokkal másabb.
Mit tartogatnak vajon még nekünk ezek a szupernagyik?
- Azt hiszem, csak elszokott a menzán ettől a királyi lakomától. – igyekszem megvédeni, bár lehet, hogy jobb lenne, ha mielőbb túlesnénk a vallomásokon, mert az étel nagyon finomnak látszik, de a feszültségtől összeszorul a gyomrom és ez most nagyon rosszkor jön.
~ Jól tennéd, ha végre mindent elmondanál nekik, hiszen mégis csak megérdemlik, hogy megtudják az igazat. ~ győzködöm Sean-t, de helyette nem fogok beszélni, ez az ő dolga lesz.
Viszont mellé sétálok és szorosan rákulcsolom az ujjaim az ő ujjaira, hogy érezze, mindenben támogatom. Rám számíthat.

~Az túlzás, hogy félek tőlük, nem fognak elkergetni, vagy ilyesmi...csak..nem is tudom...gyakorlatilag ők a szüleim, és most hallom a gondolataikat, neked volna ehhez kedved?~
Sean legszívesebben az asztal alá bújna, s az, hogy nem teszi részen annak köszönhető, hogy a gondolatoktól ott sem lenne biztonságban, másrészt Sarah kezének tapintása erőt ad neki...és van egy sanda gyanúja, hogy a meglepően erős lány amúgy sem hagyná, hogy csak így meglógjon, ezért felkap az asztalról egy nagyobb darab kókuszgolyót, a szájába tömi - mire a papa megjegyzi, hogy látott a múltkor egy természetfilmet arról, hogyan táplálkoznak a kígyók, és nagyon hasonlított erre - majd miután lenyelte, a nagyszüleihez fordul.
-Nem, nem erről akartam beszélni...megtaláltam apát.
Elhallgat, hogy megadja az ilyenkor illő hatásszünetet, ám a hirtelen beálló síri csönd, és a leejtett tányérok csörömpölése elmarad, igaz nem is tartott a kezében senki semmiféle edényt. Viszont, az arcukat fürkészve sem látja sokkhatásnak még szikráját sem, ami valahol jó, de ugyanakkor...
-Hála az égnek - szalad ki a Mama száján megkönnyebbülten, lerogy egy székre a férje mellé. - Akkor nem kell többé titkolóznunk.
-Hogy mi? - Döbben le Sean, olyan arcot vágva, amit tőlük várt volna az előbb.
-Tudod, amikor 24 éve megjelent itt, füsttől bűzlő ruhákban, vérző fejjel, fulladozva a köhögéstől, és átnyújtott téged egy törülközőbe csavarva, megkért minket, hogy sose beszéljünk róla neked - kezd bele a magyarázatba a papa. - Először nem akartunk belemenni, de aztán amikor megtudtuk, miken ment keresztül...érts meg, nem akartunk azzal traktálni téged, mindig olyan érzékeny gyerek voltál.
Közelebb húzódnak mind a ketten.
-Meg tudsz nekünk bocsájtani?
Sean Sarah-ra néz, kérdőn.
~Hát, ha már így belejöttem, akár elmondhatnám nekik a másik dolgot is ugye?~
Ha Sarah bólint, vagy bármilyen módon igent felel, folytatja:
-Ha már itt tartunk...oltást sem kaptam pár éve. - Na erre már kikerekedik mind a négy őt figyelő idős szempár.
-Úristen...akkor te...
-Igen, de...
Elakad a fiú szava. A telepátiának hála látja, hogy a két embert valóban aggasztja, hogy unokájuk mutáns lett, azonban közel sem azért, amiért gondolta volna.
-Ne aggódjatok, nem esett semmi bajom. - Folytatja, s arcvonásai megenyhülnek, majd végre el is mosolyodik. - Nem tűnök el, mint apám...mármint, ha akarnék, sem tudnék.
S erre a nagyszülők egy emberként lélegeznek fel, s szemmel láthatóan elernyed minden megfeszült izmuk.
-Gondolatolvasó vagyok - válaszol lezseren a mindössze csak gondolatban feltett kérdésre, aztán magához röptet egy kókuszgolyót. Ha már tudják, minek rejtegetni. - Ja igen, és ez is...
Egy ideig csendben maradnak mind, aztán újra a papa szólal meg.
-És Sarah, ő is?
-Igen.
-És, össze fogtok házasodni?
-Úgy tervezzük.
-No, akkor koccintsunk végre! - Pattan fel fiatalosan, és unokája, illetve frissen megismert menye kezébe nyom egy-egy pezsgőspoharat.

Végre, miután sikerült egyben lenyelnie még egy kókuszgolyót és amire a papája igyekezett némi vidámsággal oldani a feszültséget, na meg az egyre türelmetlenebb kézszorításom miatt, végre belekezdett a vallomásába.
De a várt nagyszülői meglepődés helyett, mi lepődhettünk meg, mikor kiderült, hogy ez részükre nem döbbenetet váltott ki, hanem megkönnyebbülést.
~ Látod! Hogy bevoltál rezelve hosszúideig, aztán nem is kellett volna! ~ mosolyodom el, és örömömben adok az arcára egy puszit gyorsan. ~ És, igen mond gyorsan a többit is, hiszen lehet, hogy ezzel is elkéstél már. ~ biztatom tovább önkéntelenül bólintva is a fejben feltett kérdésre.
Na, de ez már azért a nagyszülőket is meglepi, még ha nem is annyira, hogy a szívükhöz kapva jajveszékelni kezdjenek, de az aggodalom jelei azért kiülnek az arcukra és én egy pár pillanatig nem tudom, hogy ez mit is jelent, de aztán Sean szavai rávilágítanak, hogy mi is az oka, mire én is megnyugodva felsóhajtok.
Nagyon bírom szerelmem nagyszüleit! Annak ellenére, hogy a környezet miatt egy végtelenül sznob és karót nyelt őskövületeket láttam volna, egy nagyon is temperamentumos és a korral is haladó, megértő házaspár ült előttem, akik láthatóan imádták az unokájukat.
~ És te ezektől a nagyszülőktől tartottál ennyi éven át? ~ böktem oldalba játékosan Sean-t.
Persze nem ő lett volna, ha nem demonstrálja is egyből, hogy mire képes, ha már egyszer itt volt az igazság pillanata.
Innentől aztán már nem volt megállás is pillanatok alatt fény derült arr is, hogy én is mutáns vagyok, ami természetesen ezek után már nem volt valami drámai bejelentés és az sem, hogy tervezgetjük, hogy összekötjük az életünket, hiszen pont ezért is jöttünk ide.
Érezhetően feloldódott a hangulat, ahogy mindenki elmondhatta ami a szívét nyomta és San papa már töltötte is a pezsgőt, hogy ezt megünnepeljük.
Mosolyogva nyújtottam koccintásra a poharamat, hiszen máris otthon éreztem magam, olyan kedvesek és aranyosak voltak, és bár pár pillanatra átszaladt rajtam, hogy mennyire jó lett volna, ha az én családom is ilyen lett volna, ami egy pillanatra elkomorított, de aztán elhessegettem ezeket a gondolatokat és visszatért a mosoly az arcomra.
Biztos voltam benne, hogy ezek után kérdések tömkelegére kell majd válaszolgatnunk, hiszen sok-sok éve kimaradtak Sean életéből és most ezt igyekezni fognak bepótolni.

~Annyira nem is voltam berezelve hosszú ideig!~ Jelenti ki, s karba fonja a két kezét, durcás fejét pedig elfordítja Sarah-tól. Aztán persze a puszira megenyhül...csak mint rendesen.
~Hogy érted azt, hogy ennyi éven át? Nem vagyok mutáns olyan rég óta...megvan már egyáltalán egy éve?~
Aztán persze jönnek a sűrű koccintások, s mindenki mosolyog, a papa pedig még mond egy rögtönzött kis beszédet is az élet értelméről, s a boldogságról, amit hála az égnek az unokája is megtalált végre, Sarah-nak pedig külön köszönetet mond, ugyanis van egy olyan sanda gyanúja, hogy az, hogy Sean nem válik láthatatlanná, ha a hófehér fal elé áll, azt a lánynak köszönheti. Senkinek sem tűnik fel a lány pillanatnyi elszontyolodása...senkinek, a telepata pasiját kivéve, ki szembe fordul vele, s nyom egy puszit a homlokára.
~Nos, a jelek szerint most már ilyen a családod. Mondtam, hogy népszerűbb leszel még nálam is.~
A vacsora további része gyorsan eltelik, Sarah pedig annyi ételt kap a tányérjára, amennyit már ő sem tud befalni, de még Sean sem képes mindent elpusztítani. Nemsokára megérkezik a személyzet is, hogy asztalhoz üljön, az öregek pedig búcsúzkodnak a mai napra, s megindulnak a hálószobájuk felé.
-Pont úgy hagytuk a szobádat, amilyen volt, el fogsz tudni igazodni benne, ne aggódj. Na szép álmokat nektek.
-Nektek is - feleli, aztán Sarah-hoz fordul - ne aggódj, kizárt, hogy tényleg akkora disznóólat hagytak ott, amilyen volt, mikor elmentem.
És valóban, a hatalmas szoba teljesen rendben van, minden játék vigyázzban áll a fiú poncain, a plüsspókember a párnája mellett fekszik, a tonnányi posztertől pedig alig látszanak a falak, régi könyvei pedig roskadásig megtöltik a polcokat.
-Azt hiszem egyszer majd beleolvasok az elsős számtech könyvembe. Rém fér már, hogy röhögjek egy jót. - Aztán az ágyára tekint, s gyengéden megcirógatja a piros ruhás szuperhős buksi fejét. - Ez de hiányzott a Xavier-ben... igaz, most már szívesebben alszom valaki mással. - Közelebb lép ahhoz a valaki máshoz, s óvatosan megcirógatja az arcát. - Tudod, te vagy az első lány aki itt jár...mármint, a takarítókat leszámítva persze. - Beszéd közben alattomosan átöleli a lány derekát, aztán gyorsan az ágyra hajítja őt, majd ráveti magát.
~Köszönöm. Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni.~

// Köszönöm a játékot @->>-- //

Nagyon kellemes percek következnek, hiszen a nagyszülők mindent megtesznek, hogy elássanak minket egy örök életre való jókívánságokkal és egészen zavarba jövök, mikor Sean nagypapa nekem köszöni meg, hogy az unokája nem merült bele végképp a számítógépek virtuális világába teljesen.
- Ez nem…..nem az én érdemem. – vonogatom a vállam a talpamig elvörösödve, amit még tetéz, amikor szerelmemtől még egy gondolati lelki vigaszt és egy puszit is begyűjtök.
Ezután már az ételeké a főszerep és én még életemben nem ettem ennyi finomságot össze, és úgy éreztem, hogy ha még egy falatot legyűrök, akkor menten szétpukkadok, mint egy felfújt lufi.
A nagyszülők nem mondtak valótlan, mert a vacsora vége felé megjelennek a személyzet tagjai és nekilátnak a még mindig tekintélyes mennyiségű kaja elpusztításának.
Közben az idős házaspár pár hozzájuk intézett szó után elköszön és elvonulnak lefeküdni.
- Azért meglepődnél, ha mégis így lenne? – nézek rá kajánul. – De ne aggódj, én biztos nem takarítok utánad, mert meg sem tudok majdnem mozdulni. –simogatom meg a domborodó pocakomat.
Persze egyikünk sem hiszi, hogy egy kupac szemétdombba lép majd be, és ez igaz is, hiszen minden olyan glédában áll a szobában, hogy öröm nézni.
Szemem vidáman söpör végig a rengeteg játékon, könyvön és poszteren, ami egy tipikus kamasz szobájában csak előfordulhat. A pókember természetesen nem lep meg.
- Hát azt nem várd, hogy a kedvedért ilyen jelmezt húzzak éjszakára. – karolom át a nyakát, ahogy közelebb lép. – És vedd úgy, hogy nagyon meg vagyok tisztelve, hogy én lehetek az első.
Vidáman felkacagok, ahogy az ágyra lendít, aztán már rám is ugrik, mint egy támadó hiúz.
- Ne hozz zavarba! – támasztom meg a kezemmel a mellkasát, hogy a szemébe tudjak nézni és amelyben azonnal el is veszek. – Ez csakis a te érdemed, de azt a kis részt, ami ebből az enyém azt most könyörtelenül behajtom. – rántom a pólójánál fogva magamhoz, hogy be is váltsam a fenyegetésemet.

/Én is köszönöm a játékot – nagyon élveztem //