Re: Sziklás-hegység Nemzeti Park

by **Victor Creed** Hétf. Márc. 26, 2012 6:36 pm

Már nem mérlegel, nem tanakodik. Itt az ideje támadni, a falka számít rá, csakúgy, mint a mellkasában dübörgő szív, ami egy dolgot ismételget: Ölj-ölj… ölj-ölj… ölj-ölj! Ahogy hallja a többi morgást, agyarait ismét kivillantja és a farkasok felé vicsorog. Elég! Övé lesz az első harapás, mindenki tudja hol a helye! A hím kezében felugató fegyver és az apró szúrások a mellkasában, ha lehetséges, még inkább felingerlik. Nekilendül, tekintetét Mike-ra szegezi és már csak pár méter választja el az első zsákmánytól, mikor a nőstény nagyot taszít a férfin és helyette a vöröske indul felé. A sorban leadott lövések miatt a vére szanaszét fröccsen, bár ez csak a füvön látszik meg - a bőre már így is úszik a vörös folyadékban. Mégsem érdekli, szinte nem is érzi a fájdalmat, mert, amint a bőrébe fúródnak a lőszerek, visszajátszáshoz hasonlóan potyognak ki testéből. Ugrásra készen húzza össze hátsó lábait, mikor a gránátok hatalmas robajjal feloszlatják a falkát. A hatalmas hangzavar egy pillanatra lelassítja, ösztönös menekülési kényszert csal a felszínre. Épp annyi ideig, hogy Aya kicsússzon karmai közül. A vadállatok soraiból páran nyüszítve menekülnek a szélrózsa minden irányába, a többi pedig még nagyobb odaadással veszi üldözőbe a hímet. Három hamar ráugrik a prédára, alig mehetett néhány métert, mikor az állatok beérik – legyen szó akár arról, hogy a kocsi felé vagy a szörny felé indult. Az egyik Mike torkát, a másik a lábszárát célozza meg, míg az utolsó megpróbálja ledönteni a lábáról. Igyekeznek és az állandó morgás közben éhesen csattogtatják fogaikat. Ahol érik… Gyorsan, fájdalmasan…

A nőstény kecses és könnyed mozdulata úgy vonzza a szörny tekintetét, mint macskáét a fényjáték. Gyorsan mozog, egy pillanatra sem marad el zsákmánya mögött, az orrába jutó izzadtságszag és a levegő kapkodása csak olaj a tűzre. Mielőtt a lány fellendülhetne az ágra, éles karmait a lábszárába vájja és rámarkolva a csontra, erőset ránt rajta. Hallja, ahogy valami megreccsen, de ez túl kevés. Meg fogja ölni, aztán megeszi. Éhes és rég evett… túlságosan rég... Ráugrik a nőstényre, fogait a felkarjába mélyeszti és addig harap, amíg az is eltörik. Majd jön a gyomor felhasítása, a másik karra támaszkodás teljes súllyal és a fogak vállba mélyesztése, hogy jól megcsócsálja és egy nagy húsdarabot kiszakítson a még ficánkoló zsákmányból.

Ha Mike közben megzavarná, ingerülten morrant fel és a nőstény gyomrába állba rugaszkodik el a hím felé. Úgy mozdul, hogy a lehető leggyorsabban a földre terítse, az ütései és a harapásai sebesek és minden kíméletességet, ami eddig benne élt, nélkülöz. Támadja a vállát, a karjait, a lábát, a gyomrát, a mellkasát… Mindent szép sorjában, de elég néhány mélyebb harapás és éles fogai kezdenek utat törni a kemény bőrön… Idegesíti a sebezhetetlenség, hogy szinte állandóan lecsúszik a hímről, ám nem adja fel. Minden szívdobbanással közelebb érzi magát a győzelemhez.

by **Michael Bodwin** Hétf. Márc. 26, 2012 7:38 pm

Még lőnék tovább is, de ekkor Aya hatalmasat taszít rajtam, hogy majd orra bukom, miközben folyamatosan kiabál valami olyasmit, hogy hozzam a kocsit, majd ő feltartja Kardfogat! MICSODA? CFsak nem képzeli, hogy itt hagyom, itt a farkasok és Kardfog prédájának! Hát ennyire ismer engem?
Még kicsit hátrébb lépek, hogy ne akadályozzuk egymást a lövésben, és látom, hogy a szörny rögtön a lány után veti magát, mikor Aya lendületes dobása után felhangzik a robbanás, melyek nyomás a farkas falka megritkul és sok vadállat el is menekül. Már vetném magam a lány után, de aztán már nem követhetem tovább még szemmel sem a legféltettebb kincsemet a világon, mert három fogát csattogtató, és felettébb vérszomjas dög közelít felém.
Gyorsan fordultam feléjük, hogy nehogy a hátamra tudjanak ugrani. A pisztoly felugat a kezemben és az, amelyik a torkom felé tartott hangos vonyítással puffan a földre. Azonnal aktíválom a képességemet, mert a második már a lábamnak esik és rángatja, húzza morogva, a harmadik meg igyekszik nekem ugrani, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. A lábamat tépkedőt fejbe lövöm közelről, az hang nélkül esik össze, az utolsóba jókorát rúgok, hogy több méterre repül és valószínűleg több csontját töri, mert nem mozdul egyelőre.
A nadrágom rongyokban lóg a lábamon, de a farkasfogak sok kárt nem tettek bennem, ezért azonnal Kardfog felé vetem magam.
A látvány egy pillanatra megdermeszt, ahogy meglátom a karmai között vergődő testet, de aztán artikulátlan üvöltés tör fel a torkomon, most talán nem is állok olyan messze attól az állattól, amilyen Kardfog is, és hatalmas lendülettel indulok meg felé.
- Te rohadt állat, te elmebeteg dög! Gyere, velem kezdj ki! Csak a nőkkel szemben vagy ilyen bátor, meg a haverjaid segítségével, ugye?
A pisztolyban lévő összes golyót beleeresztem futás közben, majd testközelbe érve eldobom a kiürült és hasznavehetetlen vasat és puszta kézzel esem neki.
Nem gondolkozom, nem jár az agyam, csak az ősi ösztönök dolgoznak bennem, hogy megvédjem ami az enyém és megöljem, aki bántani merészeli.
Persze, ha gondolkoztam volna, akkor valószínűleg felismerem, hogy milyen reménytelen a helyzetem, de akkor sem döntöttem volna másként, így legalább erőt adott a felszabadult ősi düh.
Éreztem, ahogy több helyen belém marnak a fogai, felszántják és letépik a ruhámat a karmai, melyek még egyelőre csak felszíni sebeket okoztak beton kemény bőrömön.
Fokozatosan lassulnak a mozdulataim és fáradok, de úgy erősödik Kardfog marcangolása, ami már a képességgel felturbózott szöveteket is kikezdte.
De azért még nem hatolt át, ahhoz el kell hogy ájuljak, de ezt az örömöt nem adom meg neki.
Kihasználva a tömörség adta előnyöket a lábát támadom. Nagyokat rúgok bele, hogy eltörjem, így a földre döntve őt.

by **Aya Caine** Hétf. Márc. 26, 2012 8:45 pm

Nem értem el a biztonságos faágat. Még út közben elértek Kardfog karmai, és lerántottak a földre. A sebek, amiket ejtett fájdalmasan szakadtak fel, de nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy figyeljek a tomboló kínra, amely csak egyre fokozódott, mikor ellenfelem még rá is markol a sípcsontomra, ami hátborzongató hang kíséretében el is törött. Ezt azonban már nem hagyhattam figyelmen kívül. Nem tudtam visszatartani a kiáltásomat, hiszen egy törött csont, mégiscsak egy törött csont.
A földre esve, már halvány reményem sem lehetett a túlélésre, már csupán annyit tehettem, hogy nem könnyítem meg Kardfog dolgát. Így aztán, mikor a vállamba akart harapni, ami már épp elégszer szenvedett ettől a mozdulatától, kicsit oldalra rántottam magam. Nem sokat, slya miatt ezt nem is tudtam volna megtenni, de annyira ez is elég volt, hogy a célt elvétse, még a matató karmai se tudják felhasítani a hasamat, mivel egyetlen épen maradt kezemmel (a másiktól használható kar híján az imént már búcsút vehettem, nem vehetett részt a küzdelemben, majd ha összeforrt benne a csont) előrántottam egy pisztolyt, és egyenesen Kardfog kitátott pofájába lőttem vele.
Persze tudtam, hogy ez sem fogja leteríteni, de időhúzásnak ez is jó, addig Mikey el tud érni a kocsiig, legalább ő biztonságban lesz, túléli, nem hal meg... Ám ekkor meghallottam a hangját. Kocsi nélkül, semmi motorzúgás, semmi kerékcsikorgás, csak az ő kemény, határozott lépései egyre közelebbről, és dühös üvöltése. Istenem, csak ezt ne! Miért nem menekült el, amíg még lehetett?
Legnagyobb rémületemre Kardfog máris felállt, és felé rugaszkodott, méghozzá a hasamról, amitől hatalmasakat kellett öklendeznem, és alig kaptam levegőt, még azután is, hogy végre leszállt rólam. Gyorsan tennem kellett valami. Felállni már nem tudtam. Fegyverrel semmire nem mentem volna, és ár egyébként sem bírtam volna a fájdalom, a sebek miatti remegéstől rendesen célozni. Még kárt tettem volna Kardfogon kívül valaki másban... a remegés miatt...
-Mike, vigyázz! - kiáltottam felé, remélve, hogy sikerül, amit terveztem, és csak Kardfognak esik baja tőle.
Ilyet még soha nem csináltam ezelőtt. Nem is volt elég erős hozzá a képességem. Viszont a barlangnak, ahonnan jöttünk, pont alattunk kellet lennie. A közelben pedig elég sok patak és tó volt, vagyis a talaj nagyon lágy volt. Nem is kellett hát akkora látványos eredmény, a természet majd intézi, amihez én kevés voltam. Összeszedtem hát minden maradék erőmet, sőt még annál is többet, és elkezdtem remegtetni a földet. A rengés kilométerekre elért, házakat rombolhattam le vele ott is, ameddig onnan el se láthattunk volna, de nem érdekelt. Fák dőltek ki, a beomlott barlang törmeléke szétcsúszott, néhány kődarab arrébb mozdult.
Még erősebben koncentráltam, és végre megtörtént, amire vártam. Vékony repedés kúszott végig a földön egyenesen Kardfog felé. Egyre jobban nyüstöltem magam, hogy tovább bírjam, még rádolgozzak, aminek következtében a rés nőni kezdett, szélesedett, mélyült. Nem volt valami mély, és biztos voltam benne, hogy ha bele is esne valaki, nem túl nagyon munkával ki is tudna mászni belőle. Csakhogy ekkor elérte a barlang mennyezetét, ami vagy a tízszeresére növelte az általam létrehozott szakadék mélységét. A kidőlő fák pedig sorra zuhantak bele, csakúgy, mint a leszakadó kőtörmelék, amelynek egyes darabjai szikla nagyságúak voltak.
Már csak az volt az egyetlen gond, hogy Kardfog mellett zajlott mindez. Alig egy lépésnyire tőle, de akkor is bele kellett volna esni. Én viszont nem tudtam irányítani is a képességemet. Csak generálni. Ha senki nem segítette őt bele, vagy ő nem bénázta el, minden hiábavaló volt.
Én már nem tudtam többet tenni. Elájultam.

/Köszönöm mindenkinek a játékot! Irtó klassz volt Smile

//

by **Victor Creed** Kedd Márc. 27, 2012 10:55 am

Sosem érezte még magát ennyire elevennek és pusztításra éhesnek. A benne fortyogó düh, a hosszú időn át elfojtott agresszivitás és állati viselkedés követelte magának a teret. A teret, hogy romboljon, hogy öljön és senkit se vegyen számításba. Olyan régóta aludt és viselte el az emberi részét. Többször nem hagyja magát. Nem! Nem fog engedelmes kutyaként kiszenvedni! Harcolni fog, ameddig csak bírja. A hím rúgása nyomán a sípcsontja hatalmas reccsenéssel törik el. Fájdalmasan felmorrant és még nagyobb odaadással kezdi marni az ellenfelét. Nem érti, hogy miért sebződik ilyen lassan, de ez nem akadályozza meg abban, hogy folytassa… Vállával nekimegy a férfinak és igyekszik a hátára dönteni, hogy még kevesebb esélye legyen a védekezésre és a támadásra. Úgy fúrja a fejét a keményen csattanó öklök között, mintha meg sem állna Mike gyomráig. Ki tudja, ha a szer nem dolgozna benne egyre vészesebb gyorsasággal, talán kitartana addig. Egy óvatlan pillanatban, mikor is a morgáson keresztül felcsendül egy magas hang és a hím önkéntelenül arra kapja a fejét, erősen ráharap a torkára. Csak szorítja és szorítja, néha-néha meg is emeli a földről, hogy kiszakítsa a helyéről, de a bőr még mindig nem enged!

Aztán hirtelen kapja fel a fejét. A föld ismét megmozdul, és félve ugrik le a férfiról. Körbeszimatol. Tekintete egy pillanatra elidőzik a nőstényen, de a test mozdulatlannak látszik – nem okoz gondot. Nem mozog, akkor nincs kihívás… És neki a kihívás kellett. Így hát érdektelennek találja a vérben fürdő lányt. Helyette egyre inkább aggasztja a mozgó talaj. Alig bír megmaradni a lábán. Minden mozog, állandóan, megállíthatatlanul és egyre gyorsabban. Próbál menekülni, de a távoli fák is vészesen imbolyognak. Nincs kiút! Miért nincs kiút?! Sietve hátrál a felé tartó repedéstől és mikor a föld elkezd beomlani, megfordul és hatalmas ugrásokkal távolodik a földön keletkező lyuktól. A szeme elé kerülő táj borzalmas. Az ágak a feje fölött csapnak össze, a levelek felszántják a bőrét és az elrugaszkodáshoz szükséges talaj kicsúszik a lába alól. Por… A madarak sebesen szállnak fel fészkeikből és ijedten csiripelve terítik be a tisztás feletti levegőt. És végre, kijut! Bár még a menekülési kényszer dolgozik benne, az, ahogy a talpai alatt szilárd talajt érez, máris kezdi megnyugtatni.

Elér a barlang széléhez, ahol a talaj már nem omladozik tovább. Éles karmaival görcsösen kapaszkodik a szakadék szélébe és húzza fel magát, majd miután biztonságos talajt ér megrázza magát. Hiába. A föld- és fűdarabok, a por és a vér makacsul ragadnak bőréhez. Szemével a prédákat keresi. Farkasoknak nyoma sincs, csakúgy, mint a többi erdei állatnak. Egy másodpercig feszülten vár, aztán megremeg az orra. A fájdalmas nyüszítés, amit kiprésel a tüdejéből nem akar megszűnni. Arca összerándul, egyik kezét a hasára, a másikat a fejére szorítja. Remeg. A földre rogy és még keservesebben kezd vonyítani. A hangjából érződő kín igazi és a lehető legnagyobb. Aya és Mike sosem hallhatta ennyire szenvedni ellenségüket.

A szer megtette hatását. Kitartóan dolgozik és lassan pusztítja el az X gént, ami akaratosan kapaszkodik be minden emberi sejtbe. Mintha egy embert engednének bele lassan egy savas oldatba. Először csak a lábfeje, majd a lábszára, végül combja lesz semmivé. Aztán lassan folytatódik a folyamat. Mintha tényleg savba engednék, az agyában lévő hely úgy pusztul... Kínkeserves lassúsággal és fájdalommal. Tudja, hogy itt a vég. Már a barlangban is tisztában volt vele, hogy a méreg megtalálja. Érzi, mégsem akarja elfogadni azt, hogy meghal… Nem... Ő nem halhat meg...

by **Szellem** Kedd Márc. 27, 2012 1:07 pm

Ahogy a rengés abbamarad, s kardfog végre eltávolodik a szakadék peremétől, néhány méterrel előtte egy fekete, ujjatlan felsőt viselő, izmos alak jelenik meg. A férfi nem szól semmit, csak lenéz a szánalmasan nyögő szörnyetegre, s vállához emeli puskáját. A fegyver amit a kezében tart hatalmas, mintha a tervezője azért építette volna, hogy szembe szállhasson a Balroggal, ha esetleg mégis túlélte a csatát Gandalf ellen Móriában. Ha tényleg ez volt a célja, ma kiderül, hogy sikerrel járt-e, hisz keresve sem lehetne találni vérszomjasabb szörnyeteget, mint ezt itt. A korábbi földmozgásokhoz képest a puska hangja eltörpül, de még így is olyan érzés, mintha egy vulkán törne ki a férfi kezében minden alkalommal, amikor meghúzza a ravaszt, s egyáltalán nem spórol a töltényekkel. Több ezernyi gyilkos sörét szabadul rá kardfogra, szétszaggatva a húsát, s hátrébb dobva őt jó pár méterrel, valahányszor eltalálja őt ellensége. Ezúttal nincs kegyelem, a puskát szorongató férfi addig sorozza őt ágyúgolyónak is beillő lövegeivel, míg sikerül annyira hátra löknie Victort, hogy az belezuhanjon a szakadékba. Amint ez megtörtént, a még mindig sűrű porfelhők rejtekében kámforrá válik, s úgy vet egy utolsó pillantást áldozatára, mielőtt tovább állna.

Ahogy eloszlanak a füstfelhők, és Mike végre tisztán lát, felfedezheti, Hogy Aya nincs sehol. Sajnos bármilyen erős is a nő, az általa keltett környezeti katasztrófának mindig ő maga az epicentruma, ezért aztán a szakadék telhetetlen gyomra őt nyelte el elsőnek, és ez kis híján az életébe került. Szerencsére letett arról a tervéről, hogy egymaga esik neki Karfognak, így volt aki segítsen rajta, s nem sokkal később fel is bukkan, zúzódásokkal, és sebekkel gazdagon csúfított testtel, és rongyos, piszkos ruhákban, ahogy egy porlepte, sántító kísértet alak az ölében cipeli őt Mike felé. Csupán csak néhány lépést kell megtennie, hisz néhány méterre jelent meg tőle - azt is csak azért, hogy ha ijedtében orrba vágná, ne érje el - aztán át is adja a sérültet a rendőr gondoskodó kezeibe. Enged egy röpke pillanatnyi időt, hogy megvizsgálhassa nőt, de aztán kezét Mike vállára teszi, s mind a hárman eltűnnek innen.
~Győztetek.~
A szakadék felett szállnak el, hogy erről a férfi maga is meggyőződhessen, de aztán irány a legközelebbi kórház, ahol Dr. Simon Brenner rendel, ám Aya egészsége érdekében most nem ő fogja kezelni a sérült bérgyilkosnőt, inkább csak leteszi a párost a váróban, s megindul az üdítőautomaták felé, út közben letörölgetve magáról a port, ahol csak tudja, de tükör híján ez nem olyan könnyű feladat. A sok mocsoktól egy ősz csöves látszatát kelti, mialatt hosszú köhögések közepette megissza a kóláját.

Ami Mike-ot illeti, senki sem lett tanúja varázslatos érkezésének, ám sokáig nem marad észrevétlen, a súlyos sérülttel a kezében. Hacsak nem előzi meg őket, rengeteg orvos, és ápoló szalad hozzá, hogy kezelésbe vehessék szerelmét, illetve akadnak azért páran, akik őt is szívesen megvizsgálnák, hisz rajta is hagyott nyomokat a küzdelem bőven. Ha ennek ellenére mégis a váróban marad, jótevőjük felé is dob egy flakon kólát.

by **Michael Bodwin** Kedd Márc. 27, 2012 5:39 pm

A szörnnyel való kilátástalan küzdelmemet egy hatalmas földrengés szakítja félbe, amit minden bizonnyal Aya gerjesztett és ami ösztönös menekülésre késztette a vadállattá lealacsonyodott Kardfogat, így kicsit eltávolodott tőlem, és nekem lett egy szusszanásnyi időm. Láttam, ahogy az egyre szélesebb nyílás a földben közeledik a férfi felé, és mivel én is közel voltam, igyekeztem gyorsan négykézláb arrébb mászni, nehogy én is belezuhanjak, hiszen Aya nyilvánvalóan Victornak szánta a csapdát, aki sietett is minél jobban eltávolodni, de a föld többször is megindult súlyos teste alatt. Egy darabig nézem kétségbeesett rohanását, de végül a menekülő eltűnik a szemem elől.
Ekkor már hiába nézek oda ahol az előbb még a sebesült szerelmem feküdt, sehol nem látom.
Kétségbeesetten rohanok a hely felé, de a tisztást kettévágó repedés meggátol benne, hogy odajussak. Az erdő vészterhes csendjét csak az én kiáltozásom veri fel, ahogy rémülten szólongatom a lányt.
Mikor már tisztulni látszik a levegő, hirtelen egy alak jelenik meg pár lépéssel előttem, aki a kezében hoz egy másikat.
Rémülten ismerem fel a tetőtől talpig véresen és élettelenül lógó testben Aya-t, mire abbahagyom a kiáltozást és földbegyökerezett lábbal várom, hogy egészen közel érjenek. Abban a koszos, szürke porral borított, bicegő alakban alig ismerem fel életem megkeserítőjét, Szellemet, aki mint valami hős szanitéc a csatamezőn, a kezembe helyezi a lányt.
Kétségbeesetten szorítom magamhoz és ekkor………ekkor megérzem…..megérzem a szíve dobbanását. Igaz, hogy nagyon gyengén, de dolgozik az az áldott izomköteg.
Az arcomon boldog mosolyt suhant át egy pillanatra, hogy aztán újból átadja a helyét az aggodalomnak, de mielőtt ezt meg is fogalmazhattam volna, Szellem már repített is valahová, ahol reményeim szerint segítséget kapunk, hiszen, ha az előbb megmentette a kedvesemet, akkor valószínűleg most ez a következő lépés.
Én most csak a karomban tartott törékeny testet babusgatom, mert nem tudok betelni az örömmel, hogy életben van…..életben vagyunk.
Mikor meghallom Szellem hangját a fejemben, azért vetek egy pillantást a szakadék mélyére.
~ Talán, de milyen áron! ~ nézek a véres, meggyötört testre, és eszembe jut Rozsomák is.
Aztán hirtelen érkezünk meg egy kórházba, vagyis annak a várójába, ahol az eddig minket segítő férfi a következő percben magamra hagy, de nem telik bele pár perc és meglátnak, ahogy ott állok kezemben az ájult Aya-val, mindketten szánalmas állapotban. Lerohannak a nővérek, majd az orvosok is és elveszik tőlem szerelmemet, de közben záporoznak a kérdések, melyekre megpróbálok valamilyen sablonos válaszokat adni. Aya-t gyorsan eltolják egy hordágyon és engem is szívesen megvizsgálnának, de egyelőre elhárítom a segítséget, megnyugtatva az aggódókat, hogy mindjárt megyek úgy is a lány után, de előtte még van egy kis dolgom. Mikor végre mindenki elmegy a dolgára, az ital automatánál iszogató Szellemhez sétálok aki barátságosan hozzám vág egy doboz colát, ami nagy csattanással a mellkasomon landol.
- Nem tudom honnan a búbánatból kerültél oda, de…..de köszönöm. – emelem meg felé az italt.
Belekortyoltam a colába és hálát adtam a Jóistennek, hogy vége van és talán maradandó fizikai sérülések nélkül megúsztuk, de a lelkiekről jobb nem ejteni szót.

//Köszönöm a játékot – nagyon-nagyon szuper volt //

by **Victor Creed** Kedd Márc. 27, 2012 7:46 pm

A levegőt remegve szívom be a tüdőmbe. Hallom, ahogy hangosan sípol, ráadásul még szúr is. Végtelenül lassan mozdulok, mégsem megy könnyedén. Fáj… Pontosan nem tudom megmondani, hogy hol – egyszerűen fáj. Kínkeserves a gyötrelem, mégsem tudok felordítani. Fejemet nem bírom megemelni, ezért a szememet forgatom, de a törmelékeken, a felvert földön és a mindent belepő poron kívül nem sok mindent látok. Talán az egyik szememre meg is vakultam… ki tudja. Egy biztos - csak az egyikkel látom a romhalmazt... Hason fekszem és mikor megpróbálok felállni, elgyengülök. Erőtlenül ejtem le karomat a szemem elé és megdermedek a döbbenettől. Karmaim lassan görbülnek be, elvesztik tartásukat és mielőtt bármit tehetnék, lefolynak a földre, mintha vészes gyorsasággal rohadnának el... Bennem reked a levegő és hitetlenkedve meresztem szememet az ujjam végére. Körmök. Emberi körmök… Ökölbe szorítom kezemet, de nem érzem az apró szúrást, ahogy karmaim vége átszakítaná a bőrt. Nyelvemmel végigsimítok a fogsoromon. Még érzem, ahogy a szemfogak hihetetlen gyorsasággal zsugorodnak össze és a számban lévő izomdarabot semmi sem hasítja fel, pedig erősen odanyomom a csonthoz.

Mi ez?... Legszívesebben idegesen felpattannék és kizsigerelném azt, aki ezt tette velem, de nem jut eszembe hogyan jutottam ide. Nem… nem emlékszem. Pár szívdobbanásnyi idő azzal telik el, hogy próbálok ébren maradni és minél több vért felköhögni… Bár a légzés nehezen megy, egyre nehezebben - azért örömömben felcsillan a tekintetem és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne veszítsem el Aya és Mike arcát, amikor felderengnek az emlékezetemben. Barlang… csapda… egy idegesítő Farkas... És akkor eszembe jut a vértócsa, mozdulatlan test és üveges tekintet. Upsz James. Ez biztosan fájt... de most ehelyett...

- Jimmy… - suttogom száraz hangon és a pillantásom valahová messzire réved... A rohadt életbe! Kezem ökölbe szorul és újabb adag vért köhögök fel. Az a hirtelen rám törő kétségbeesettség, gusztustalan. Ha tehetném, elhánynám magamat. Nem értem miért érdekel, hogy tényleg meghalt-e. Rühellem az öcsémet, ő is rühell engem... Mégsem hagy nyugodni a kép, ahogy holtan elterül a barlang mélyén. Kezemet a fejemre szorítom és remegő ujjakkal, de megkapaszkodom a hajamban. A többi alkalommal mindig tudtam, hogy felkel… Sosem érdekelt a halála. Sőt, boldogan, kacagva tiportam el újra és újra. Nem ártott neki sok minden, ami miatt belegondoltam volna valaha is, hogy milyen lesz, ha meghal. Ha tényleg meghal... Ugyan, hol érdekelt engem? Tessék csak, dögöljön meg! De legyen akármennyire idegesítő, gyenge, selejtes kis korcs… mégis az öcsém. Az egyetlen, aki fel tudja fogni, hogy milyen halhatatlanként élni… Bassza meg, a testvérem! Csináljon bármit, ezt nem tudja letagadni… Cöh, még én sem... Undorodva elhúzom a számat.

Tehát meghalt… És nekem egy érzelgős emberként(!) kell megdöglenem, két kölyök keze által. Remek… Nem is kívánhatnék jobbat, nem igaz? Önmagamon szórakozva, majdnem belefulladok a vérembe. Mikor a köhögő roham alábbhagy, a szájamon veszem tovább a levegőt… Nem tudom miért hosszabbítom még a szenvedésemet és kapaszkodok az életbe. Talán mert ez az utolsó.

Furcsa… Nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Tudtam, hogy elfog jönni ez a nap. De be kell vallanom – nem erre számítottam. Ismét felköhögök, miközben észreveszem, hogy a fájdalom kezd megszűnni. Hmm… Akkor már mindjárt vége. Tényleg furcsa. Nem pörög le a szemem előtt az életem, nem vágyom arra, hogy ne történjen meg, nem fáj, nem vagyok ijedt... Meg fogok halni – és kész. Semmi körítés, semmi nagy dráma. Egyszerűen meghalok, mint egy ember… Érzem, hogy a szívem lassul és a szorításom is enyhül… És még utoljára egy gondolat fut át az agyamon, mielőtt elsötétülne előttem minden:

Egy kalap szar volt ez az egész.

//Köszönöm a játékot! Smile

//

by **Szellem** Kedd Márc. 27, 2012 8:15 pm

Bár rezzenéstelen arccal figyeli, ahogy Mike izmos mellkasáról lepattan a felé dobott üdítős flakon, belül azért szörnyülködik egy sort a látványon. Tényleg azt hitte, hogy el fogja kapni, vagy legalább félreugrik előle. Na, mondjuk az érdekesen festett volna...
És akkor a férfi közelebb lép hozzá, s valami olyat hall tőle, amit talán nem illene olyasvalakinek mondani, akit az élete megkeserítőjének titulál az ember, ehhez képest nem ez az első, hogy köszönetet mond neki az ifjú rendőrtiszt. Biccent egyet, aztán kiissza maradék kóláját, összegyűri a flakont egy szemetes felett, aztán eltűnik, hátrahagyva az eldeformálódott alumínium dobozkát, ami így a szeméttárolóba zuhan. Szellem eltűnése után újabb orvos lép Mike-hoz, s közli vele, hogy Dr.Branner utasítására a hölgyet New Yorkba fogják küldeni, amint stabilizálódott az állapota, s ha kívánja ő is velük mehet.

3 Héttel később, egy másik kórházban.

-Jó reggelt napsugár!
Rozsomák morcosan nyőg fel, ezt követően pedig megpróbál kimászni az ágyból, ám hamar rá kell döbbennie, hogy még megmozdulni sem képes, egyedül a feje az, amit uralni tud, mert még a nyaka is ki van támasztva valamivel.
-Rajzoltam a gipszedre, remélem nem baj. Nyugi, csak halálfejek, tankok, meg ilyesmik, semmi szívecske, vagy póni.
Rozsomák a szemeit forgatja, de eleinte nem szól semmit, hisz mit érdekli őt, hogy mit rajzolt ez az őrült a...várjunk csak!!!
-MIÉRT VAGYOK BEGIPSZELVE?!?!?! - Ordítja, s majd beleremeg az épület.
-Cement nem volt. Mellesleg, álmodban megpróbáltál leszurkálni mindenkit aki a közeledbe jött, és gondoltam, ez mégis jobb megoldás, mint visszavinni a barlangba, ahonnan kirángattalak. Na, de ne aggódj, nemsokára rendbe jössz, de mostantól vigyázz magadra. Többször nem mentem meg az életed...

//Csúcsok voltatok Smile

//

by **Cristopher W. Somerset** Kedd Júl. 24, 2012 7:50 pm

Két szendvics. Ennyi maradt az egészből. A sok bolond meg elment rohangászni valami sziklafalon. Valami olyasmit mondtak, hogy a Sziklás-hegység sziklamászásra van. Részemről ezt a hegyi kecskék feladatának gondoltam eddig, de azért lehet benne valami. Hogy akkor miért nem mentem velük végül? Nagyon egyszerű. Fáradt voltam. Nem testi fáradtság ez, azt sokáig elviselem. Sokkal inkább a vágy, hogy végre kipihenjem az utóbbi idők magamra vállalt és mások által rám testált feladatait. " Cris, kérlek, intézd el ezt! Beszélj azzal, békítsd ki ezeket! És közben tanulj, vagy taníts... öhm.... kérlek! De legalább az egyiket."
Most viszont itt van ez a két szendvics, és úgy készítették nekem. Van mellé narancslé, így tökéletes az összhang.
Lábamat finoman himbálom, s időnként lehajítok az alattam tátongó szakadékba egy-egy kavicsot, hogy figyeljem, milyen gyorsan ér le.
- Hm, ez már hiányzott! - adom ki magamból, megkönnyebbülten felsóhajtva.
Most nem sietek, mint általában hétköznapjaimon. Kihasználom az időt, lassan, alaposan rágok. Közben figyelem, ahogy a természet éli körülöttem szokásos életét.
Még egy pumát is sikerül meglesnem, alig húsz méterről. Igen jóllakottnak tűnik, mivel rám se hederít.
~ Colin biztos nekiállna fogócskázni vele. Nem bántam meg, hogy a másik csapattal jöttem kirándulni - kalandozok el kissé, majd újabb termetes harapásnyomot hagyok a kezemben lévő étken.
Bár észre veszem, hogy olyan dolgokat csinálok - töprengek -, amiket nem szoktam, azonban most ez egyáltalán nem zavar.

by **Seréna Defender** Kedd Júl. 24, 2012 9:35 pm

Hogy őszinte legyek, én nem igazán vagyok az a természetbe való alak, ciki nem ciki, de hősiesen vállalom, hogy betonpatkány vagyok, hogy hamarabb eligazodom a koszos, mocskos utcákon, mint egy nemzeti parkban, egy erdő közepén sok sok növénnyel és állattal körülöttem. Igen, ha már az állatoknál tartunk, nem is tudom, melyik barom találta ki, hogy egy szerkesztőségben is kell olyan, hogy csapatépítő tréning, és hogy azt pont az isten háta mögött kell tartani. Kénytelen voltam eljönni, sajnos nem volt választási lehetőségem, ugyanis kő keményen megfenyegettek, hogy vagy bevállalom újoncként, vagy ha nem, akkor mehetek aktákat rendezgetni, és jó ideig leshetem, hogy ki küldjenek tudósítani, vagy más nyílt munkára. Így össze kellett kapnom magam, szakadt farmer, tornacipő, a szokásos fehér ujjatlan trikó, és egy kisebb hátizsák, amiben volt egy pulcsi, és némi madáreleségnek talán épp elegendő kaja, valamint a jó öreg nikotin, amit aprócska rudakba csomagolnak. Végre megálltunk pihenni, ki is használtam az időt, hogy a túrázás után végre elszakadjak a többiektől, na meg persze már épp ideje volt rágyújtanom is. Kicsit igyekeztem eltűnni szem elől, és keresni egy olyan helyet, ahol talán nem gyilkolnak le a szemükkel a nagy természetvédők, hogy én hogy merek rágyújtani egy nemzeti park kellős közepén, ahol még csak ki sincs jelölve hogy dohányzó hely. Így nagy suttyomba elvágódtam egy hatalmas törzsű fánál, könnyedén ültem le a tövébe a fűbe,majd a zsebemből elhalásztam a gyújtómat, és rágyújtottam. Tulajdonképpen inkább ennem kellene, mint dohányoznom, de ez már függőség, és tulajdonképpen én sem igazán akarom letenni. Ilyenkor, mikor ennyire csend van, és el tud merengeni az ember, rájövök mindig, hogy nem kellene ennyi mindentől elzárkóznom, hiszen az én életem jóval rövidebb mint az átlag embereké, és még annyi mindent kellene csinálnom. De hamar elűzöm a gondolatot a fejemből, megfogadtam, hogy nem agyalok ezen, hanem csak egyszerűen élem az életet, amíg megtehetem, úgy, hogy nem bánok meg semmit. Ekkor vettem észre, hogy tőlem nem messze valaki más is igencsak elmerült a gondolataiba, de ő legalább evett, és nem olyan piszkos dolgot művelt mint én. Csendesen mértem végig, úgy tűnt, mintha ő sem egészen itt járna. Csak figyeltem, nem szóltam, és közben csendesen fogyott a kezemben a cigaretta. Nem is terveztem, hogy megszólalok, de annyira elbambultam, hogy a parázs a lábamra esett, szerencsétlenségemre ott, ahol éppen divatosan szaggatva volt a nadrág, és már pedig ez azért még égetett.
-Hogy az a rohadt...-és folytattam elég cifra káromkodással, és úgy pattantam fel, mintha legalábbis a seggem égne.

by **Kalmár** Szer. Júl. 25, 2012 12:37 am

Nagyon vicces gyerek ez az Ivan Iljics, mutáns nevén Bőregér, a prostiknak Ivanuska, a sittesek közt meg csak Félkarú Rabló. Egy alkalommal megmentette az életem egy utcai verekedésben, utána kitaláltuk, hogy ketten kipakolunk majd egy-két pénzesebb kertvárosi házat, aztán az lett mindennek a vége, hogy véletlenül kicsináltuk a digó maffia egyik tagját, egy Soldato-t. Ez szült némi konfliktust mindenféle szervezetek közt, így aztán fognom kellett a sátorfámat és egy kicsit ki kellett, hogy vonuljak New York-ból. Kaptam némi költőpénzt a Bőregértől és egy határozott parancsot, hogy itt a hegyekben ne csináljak semmi meggondolatlant! Ő megpróbál majd mindent elintézni, aztán ha kitisztul a levegő, visszamehetek.
Mit is mondhatnék, rohadtul nem ér, hogy pont ide, a hegyekbe küldött és nem abba a híres-neves Kaliforniába, ahol még sosem voltam és úgy tűnik, most sem leszek. Láttam én már vadont eleget abban a pár évben, amíg szabad ember voltam. A nemzeti parkokkal meg aztán tényleg marhára semmit nem tudok kezdeni. Nálunk otthon az sem zavart senkit, ha az öböl tele van rozsdás hajóroncsokkal, a part meg olajos hordókkal és autógumikkal. És aztán mi történt az öko-miafenével? Semmi. A halak még mindig ehetőek, a parton lehet strandolni. Csak mindig ezek a nyugatiak hiszik úgy, hogy ha csinálnak pár nemzeti parkot, akkor utána már megkönnyebbülten szennyezhetik a világ többi részét. Tisztára olyanok, mint a maffiózók vasárnap a templomban.
Így hát vegyes érzésekkel léptem be a parkba és azonnal el is határoztam, hogy akkor is a magam módján fogom itt jól érzeni magam. Amint eltávolodtam a bejárattól és leráztam a zsibongó gyerektömegeket meg az andalgó párokat, el is szívtam egy cigit, aztán még egyet. Majd a málló félben lévő katonai hátizsákomból elővettem egy kis szeszt is, mert zavart már ez a fokozott józanság. És mi mást is kaphattam elő, mint némi vodkát, amit rafináltan ásványvizes flakonba töltöttem, hogy még véletlenül se kössön belém itt egyetlen okostóni sem a távolból bámészkodva. Feltéve, ha észrevesznek, mert ma talpig terepmintában vagyok. A halászsapkám, az ingem, a sok zsebes nadrágom és a cipőm is mind katonai terepmintás, a tükörfényű pilótaszemüvegem meg egyszerűen csak pokolian észbontó! Ki gondolná rólam, hogy az időm nagy részében hajléktalan vagyok New York-ban, nem pedig egy lökött természetbúvár. Jókat is derültem ezen a gondolaton, ahányszor elmentem egy pocsolya mellett és vetettem egy pillantást a tükörképemre.
Aztán valamire felkaptam a fejem, miközben ismét lement pár korty a kezemben szorongatott, szintén "álruhás" tüzes vízből.
~Nézzenek oda, egy vadon élő, gyönyörű gyévuska, aki legalább olyan cifrán tud káromkodni, mint én! Két ilyen példánynak azonnal párzania kell a természet törvényei szerint!~
Odaszaladtam a lányhoz, miközben fél kézzel visszatuszkoltam a vodkát a hátizsákomba.
- Hé! Jól vagy? - ordítottam felé már messziről. - Vagy beleszállt volna oda egy méhecske? - mutattam magamon az alsó fertályomra, utalva a női nemi szervre. - ...Mert akkor szívesen bemennék lespriccolni azt a kis galádot! - óbégattam tovább, mire végül elé nem értem. Széles volt már a vigyorom és a nadrágomban is keményedni kezdett az öreg harcostárs, így csak azért nem hemperedtem le a leányzó mellé, mert felfelé emelkedett a terep. Amint sikerült stabilan megállni a két lábamon, kiszúrtam, hogy minden megfigyelésem ellenére baromira nem vagyunk ketten. Arcomról le is hervadt az a fene nagy jókedv.
~Remek, azt hiszem öt perc múlva vagy a sitten leszek, vagy egy diliházban...~

by **Cristopher W. Somerset** Csüt. Aug. 02, 2012 6:23 pm

Természetesen a baj megtalál. Szokott. Jellemzően elsőre nem tűnik fel, hogy megint ő az, csupán kicsivel később. Mikor már meglepetés értékűvé növi magát.
Így volt ez a fiatal lánnyal is, aki természetesen a szakadék szélén kezd ugrálni valamiféle cigarettától elszenvedett égéstől. Már éppen rászólnék, mikor megérkezik egy erős akcentusú, gyengén szofisztikált úriember álló brével.
- Ebből mi lesz... - mondom magam elé fejcsóválva, mikor szinte azonnal választ is kapok kérdésemre.
Könnyed roppanással válik el a szikla peremvidéke a hegy többi részétől. Ez persze azt jelenti, hogy egy kellemes repülés veszi kezdetét. Repülést mondtam volna? A súlytalanság a pontos kifejezés, ugyanis míg zuhannak, se alátámasztás se felfüggesztés nincs terhelve általuk. Röviden: Leszakad a szakadék pereme. Hívhatnánk le-szakadéknak is tán.
- Valami ilyesmi - felelem meg korábbi kérdésem, és már sétálok is feléjük gyors léptekkel. Jó kétszáz méter mélyen van a legközelebbi párkány, így soká érnének le. Sajnos azt nem várhatom meg, mert igen komoly károsodást szenvednének.
Az első tíz métert kénytelenek maguktól túlélni - átlagembernek sem lehetetlen -, utána viszont az intésemre kiemelkedett sziklapárkányra esnek. Jó tíz másodperc még, míg elérem korábbi helyüket. Először csak lenézek, mozognak vagy nyögnek-e.
- Minden darab a helyén? - kérdezem tőlük. Talán leginkább a szakállastól, ugyanis ha ráesett lándzsájára, a kötőszövet bizony hajlamos szakadni a terheléstől. Ez persze azt jelentené, hogy a szerszám pedig törik. Nem szívesen nézném meg a végeredményt.
~ Édes pihenés, mi? Folyton csak a munka, életmentés. Talán nemsokára pont a sajátomé...

by **Seréna Defender** Kedd Aug. 14, 2012 4:52 pm

Épp csak sikerült leseperni az égető parazsat magamról, ami bár közel sem volt olyan fájdalmas, mint amihez szoktam, de azért éppen kellemesnek sem volt mondható. Miután forogtam néhányat álló helyzetemben, hogy meggyőződjek arról, hogy én se gyulladtam meg sehol, és remélhetőleg magam körül se gyújtottam meg semmit. Ekkor vettem észre a hozzám odalépő alakot, és bevallom a szám is tátva maradt attól, ahogy az illető közeledni próbált. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, meg nem mondanám, hogy a meglepetéstől vagy attól, hogy mennyire pofátlan módon jött oda a pasas.
-Kösz, de csak a cigi...-emeltem fel a félig már elszívott nikotinrudat a kezemben.
-És azt hiszem akad is más spriccolgatni való rajtam kívül is...-jegyeztem meg az alaknak, és tényleg eléggé megrökönyödtem. Nem mintha nem láttam volna már életemben elég érdekes és hajmeresztő dolgot, de azért olykor még mindig meg tudtak lepni. Igyekeztem nem figyelembe venni a pasas ágaskodását, amin elve csodálkoztam is, hiszen idáig éreztem a belőle áradó vodka szagát. Valamit biztos tudott az ürge. Azon voltam, hogy lehetőleg a maradék cigarettámat még képes legyek észrevétlenül elszívni, de sajnos úgy tűnt, az égiek megtorolnak azért a gaztettért, amit elkövettem. Alig léptem hátrébb, hogy lehetőleg biztos távolságba kerüljek a vodkaszagú idegentől, már csak a reccsenő hangra lettem figyelmes. Még arra sem volt időm, hogy valami sikoly féle kiszaladjon a számon, már zuhantam is lefelé, és hiába kaptam volna az idegen felé a talaj szakadása tovább terjedt, vele sodorva őt is.
Igyekeztem volna a sziklafal felé kapni, de a zuhanás során ezzel csak azt értem el, hogy felhorzsoltam a karomat, ha jól éreztem pár körmöm is betört, de a gyors zuhanás miatt képtelen voltam stabilan megkapaszkodni bármibe is.
~Nem épp így terveztem a halálomat...nem így akarok meghalni...az nem lehet.....~futott át agyamon a kétségbeesett gondolat, és éreztem, ahogy a kétségbeesés, a félelem átvonaglik az egész testemen. Eddig azt hittem nem félek a haláltól, hiszen minden egyes nap arra készülök fel, és mikor így szembe kellett volna vele nézem, azt éreztem, hogy megfutamodnék ha lenne rá lehetőségem. Behunytam a szemem, vártam a becsapódást, ami csak nem akart bekövetkezni, tulajdonképpen pont azért, mert bár időközben kinőtt alattunk valami sziklaszirt féle, de még az arra való esést megelőzően megállítottam az időt. Vártam, de semmi nem történt, mire kinyitottam a szemem. Meglepve tapasztaltam, hogy ott lógok a levegőben, mellettem nem sokkal valahol a vadidegen is, megfagyott állapotban. Úgy 1-2 perc telhetett el, amíg tartott ez az állapot, és így csak kisebb puffanással estem az alig fél méterre lévő szirtre.
-Auuu.-azért kicsit megéreztem, ugyanis telibe seggeltem a kemény anyagot, amit azért ha akartam volna ha nem megéreznék, de szerencsére nem azzal a lendülettel, ahogy zuhantunk.
~Basztikuli, ez igen közel volt!~gondoltam, és igyekeztem ellenőrizni, hogy egyben vagyok e teljesen, de a kezeim nem festettek valami jól. Vérző horzsolások, és úgy három totál beszakadt körömágy.
~Remek.~gondoltam, és ekkor hallottam meg a fentről lekiáltó hangot.
Felfelé néztem, kicsit hunyorgatnom kellett., nem tudtam a pasas milyen állapotban lehet mellettem, én viszont azt hiszem tűrhetően voltam.
-Azt hiszem nincs komolyabb gond...nálam legalábbis.Segítene?-próbálok kommunikálni fölfelé, egyelőre nem nagyon merem mozgolódni, nem tudom milyen stabil az alattunk lévő szirt, meg eleve, azt sem tudtam, hogy a viharba került ide, mikor zuhanáskor még nem láttam. Egyelőre csak annyit akartam, hogy szabaduljak innen és végre stabil talaj legyen a lábaim alatt.

by **Kalmár** Szer. Aug. 15, 2012 10:05 pm

Széles nagy vigyorral a képemen meredtem előbb a bagóra, aztán a fürtöskére. A méhecskés szövegem persze csak udvarlásból nyomtam el, még én magam sem hittem, hogy ez lehetett a probléma.
- Áh, a cigi... értem! - jeleztem egy bólogatással, hogy felfogtam a dolgot, majd hosszan a távolba mutattam, pont úgy, ahogy Lenin apánk szokta csinálni a boldog poszt-szovjet városok főterén, bronzszobor formájában. - Látod ott azt a kopár hegyet? Na azt én égettem le egy szál cigivel, tavaly ősszel! - hamukáltam egy sort, de mielőtt még reagálhatott volna a leányzó, egyszer csak leszakadt a föld, mindenestül.
~Akutyaúristenit, ebben a rohadt Amerikában folyton háborog a természet!~
Amint elvesztettem az egyensúlyomat, az agyamban felrázódott a vodka és néhány pillanatig jóformán azt sem nagyon tudtam, hogy fentről esek lefelé, vagy lentről felfelé. Eszembe sem jutottak a tapadókorongjaim, nem mintha tudtam volna akkor, hogyan is kapaszkodjak meg itt bármiben is, miközben s*gg részegen zuhanok szabadesésben. De azt az egyet mindenképpen észleltem, hogy nagy gáz van és talán hamarosan egy kövön fog szétfröccsenni az agyvelőm.
~De legalább egy nővel az oldalamon halok meg! Mindig is ezt akartam!~
Majd puff és kopp, megérkeztem valami felületre. Abban a pillanatban csak annyit tudtam felfogni, hogy az agyam mégsem fröcsögtehettem szét, ha közben éppen azon gondolkodom, hogy mindez nem történt meg. A következő másodpercben meg elért a tudatomig, hogy fáj egy-két tagom, ami szintén megerősítette bennem a hitet, hogy élve maradtam.
- AaaAaaa... - hangoztattam hosszasan az ábécé első betűjét, ezúttal kínomban. Hallottam egy hasonló hangot a közelből, úgyhogy harmadik lépésben azt is felfogtam, hogy a csaj is itt heverhet mellettem. Mindezek után elkezdtem felvakarni magam erről a kőféléről és miután kihúztam a bal karom magam alól, az a gyanúm lett, hogy az bizony nem kizárt, hogy kettébe tört. A lábaim is fájtak, meg a bordáim is, hogy a fejemet nem is emlegessük már!
~Tudtam én, hogy nem ebbe a rohadt Sziklás-hegységbe kellett volna elküldeni engem! Ha egyben hazaérek, a gipszemmel verem szét a Bőregér fejét!~
Amikor egy harmadik valaki hangjára is felfigyeltem, a fájós nyakam megerőltetve felnéztem, jól bele abba a veszett mód világító napba. A napszemüvegemből persze kitört a lencse, így egy mozdulattal és is dobtam azt a fenébe. A halászsapka viszont masszív darabnak tűnt, mert a fejemen maradt.
- Nekem viszont cseszettül fáj a karom! - válaszoltam nem sokkal a fürtöske után. A jókedvem elszállt és magamban kezdtem el morgolódni. Forgott velem a föld és most az egyszer az sem kizárt, hogy szó szerint.

by **Cristopher W. Somerset** Szomb. Aug. 18, 2012 10:34 pm

Úgy tűnik, kellően rücskösre sikerült a sziklapárkány ahhoz, hogy csak gyanakodjanak. Igaz is, ha sima felületet kapnak maguk alá, darabokra törték volna mindenüket. Így viszont csak az egyikük jajgat komolyabban.
- Próbálja meg minél stabilabb pozícióban tartani a sérült kezét!
Alaposabban megnézem őket. Elsőként alapvető szerkezetüket mérem fel. A lánynak néhány hajszálér elpattant a hátsójában. Kicsit sajogni fog neki, de semmi komoly. A férfi karja viszont erősen megrepedt. Törni nem tört, ami valamiféle bolondokra vigyázó őrangyalnak lehet köszönhető.
- Hozom a kocsit, és leeresztek egy kötelet. Addig várjanak itt!
Különös, hogy ilyen kevés sérüléssel megúszták, így egy kicsit mélyebbre is benézek. Nem kell sok, az első elérhető sejtjükre kell csak ráközelítenem. És igen, egészen hamar megvan, még miközben sarkon fordulok.
~ Át kéne rajzolni azt a népességről készült statisztikát...
Szerencsére nem túl forgalmas ez a sziklás rész itt - vélhetően a szakadék veszélyei miatt -, így gond nélkül sétálok be a bokorba. Ugyanilyen kényelmesen jövök ki alóla egy Toyota Hilux-szal. Jó tíz méterre a szakadéktól megállok vele, majd a csörlőt kiengedem kampóval a végén. Ráakasztok még némi hegymászókötelet és két beülőt. Nemsokára odalentről is megláthatnak, ahogy átvetem a kampót a szakadék szélén a rajta lógó felszereléssel együtt.
- Ezeket fel kellene venniük! Nem nehéz, csak bele kell bújni. A kocsival aztán fel tudom húzni magukat. Remélhetőleg addig nem lesz több omlás - teszem hozzá, hiszen nincs garancia rá. Főleg, ha valamelyik csodabogár okozta az előzőt.

by **Seréna Defender** Kedd Aug. 28, 2012 2:23 pm

Mikor az alak felnyögött mellettem, akkor esett le, hogy igen, ő is zuhant velem együtt. Tulajdonképpen így, hogy belegondolok, még szerencsém van, hogy nem rám esett az ipse, akkor aligha csak horzsolásaim lennének. Kissé megráztam magam a gondolattól. Ahogy nyögött jobban végig mértem, amíg vártunk a fentről érkező segítségre, és ahogy elnéztem nem volt valami jó bőrben.
-Ó öreg, elég sz*rul festesz.-szaladt ki a számon, ahogy végig néztem, na nem mintha én szebb lettem volna a felhorzsolt alkarokkal és a vörösben úszó ujjbegyekkel, de ez igencsak eltörpült egy törött kar mellett.
~De vajon hogy a fenébe került ez ide?!~bevallom még mindig kicsit értetlenül álltam a helyzet előtt, hiszen első lenézésre a szakadék rohadt mély volt, és legjobb esetben is csak az alján állhattunk volna meg...apró darabokban. Kicsit jobban megnéztem az ürgét magam mellett, talán feltűnőbben is, mint kellett volna, és azt találgattam, vajon ő volt e. Láttam már mutánsokat különböző képességekkel, de végül megráztam a fejem, egy ilyen tagbaszakadt alakból, aligha néznék ki ilyeneket. De a gondolat csak ott motoszkált továbbra is bennem.
Megnyugtatott a tudat, hogy remélhetőleg hamarosan biztos talajt érezhetek a talpam alatt, és azért reménykedtem, hogy nem döntjük itt romba pillanatok alatt a fél hegységet. Meglátom a kötelet, és meghallom a segítő idegen hangját is újfent. Valamiért ez megnyugtató volt, de a rögtönzött hegymászási/mentési gyakorlat már kevésbé tetszett.
-Talán biztosabb lenne, ha külön külön húzna fel minket. Először majd megy a...-itt kicsit elhallgattam, majdnem kicsúszott a számon a vodkás farkangyal kifejezés, ugyanis első ránézésre ez jött le a pasasból, de még épp idejében nyeltem ezt vissza-....a sérültet vigye fel először, addig én várok, azért az a szirt egész stabilnak tűnik.-nem akartam megkockáztatni, hogy adott esetben ismét történjen valami baleset, hogy kettőnket húz fel egyszerre, no meg nem igazán szeretem volna testközelbe se kerülni ezzel az ipsével a fent nyújtott alakítása után. Vártam, hogy a két pasas mit reagál, márpedig én tudtam, hogy jobb lenne külön felmennem, és ha kell szócsatában be is bizonyítom, remélhetőleg nem fognak itt hagyni....

by **Kalmár** Kedd Aug. 28, 2012 4:27 pm

Rühellem, ha széjjelmegy a karom! Ha komolyan fáj, nem bírom átalakítani. Gőzöm sincs, ennek mi az oka, én ehhez nem vagyok elég müvelt lény, de eddig ahányszor eltörtem a karom, gondjaim lettek a kipoliposodással. Nem kellett itt stabil pozíción fáradoznom, éppen eléggé fájt ahhoz, hogy amúgy se nagyon akarjam mozgatni. Mindvégig abban reménykedtem, hogy csak szarul néz ki a karom és dühös vagyok, azért látom úgy, mintha háromba tört volna. Ezzel próbáltam tömni a fejem, egészen addig, amíg a szőke csaj itt mellettem meg nem szólalt.
- Szarul is érzem magam! - tettem hozzá rögtön és elmorgolódtam magamban még egy ideig. A szőkeség elég jól megúszta.
~Miből lehet ez a nő, gumiból?~
Magamra sem ismertem, mert ilyenkor már rég rámásztam volna, kihasználva az alkalmat, de ehelyett nem tudtam túltenni magam azon, hogy ez a rohadt hegy, vagy nem is tudom mi a rák, leomlott a francba! Ha bunyóban törik el valamim, azt úgy élem meg, mint harci sérülést, de ráesni egy nagy kavicsra rohadt szánalmas egy dolog.
Most tényleg örültem volna valami mutánsnak, aki meg tudna minket reptetni, de erre szaros kötelekkel kell majd itt babrálnunk. Így aztán hogy az ördögben maradjon stabilan a karom?! Tisztára kivagyok már ettől az egésztől!
- Jól van, akkor megyek előbb én! - kotortam fel magam a fekvő pózból és elkezdtem magam becsatolni ebbe a micsodába. Semmi türelmem nem volt a finom mozdulatokhoz, a sérült karommal sem foglalkoztam, inkább összeszorítottam a fogam és azt is használni kezdtem.
~Ha felérek, kiiszom az egész adag vodkát a flakonból!~ sóvárogtam máris a szesz után, mert tudtam, most csak az fog tudni lenyugtatni. Vagy az az egy szál füves cigi, amit napok óta hurcolok magammal, a megfelelő pillanatra várva.
Végül felértem. Egy srác várt minket, eléggé zsengének tűnt. Annak ellenére, hogy megmenteni próbált minket, én mégis olyan szúrós szemekkel néztem rá, mintha minimum ő omlasztotta volna le ezt a sziklát. Most már fenn voltam, meg is kezdhettem a kezelésem. Az egyben maradt karommal elkezdtem a hátizsákomban kotorászni, mire megtaláltam az ásványvizes flakonban rejtegetett vodkát. Nincs az a megszorult helyzet, hogy én ne tudjak kinyitni egy flaskát, úgyhogy ez sem okozott gondot. Húzóra magamba döntöttem a flakon tartalmát, majd végignéztem a gyereken.
- Azt mondd meg nekem, hogy hogy az Ördög villás farkába tudott ez a szar innen leszakadni?! - szóltam oda neki, miközben türelmesen vártam, hogy ellazuljon a begörcsölt agyam.

by **Sean Darrow** Vas. Szept. 30, 2012 6:57 pm

//Sarah-nak//

Késő este a telefon csörgésére ébred a fiatal párocska, s mikor percekkel, és pár kinyomással, párnával, és egyéb kómás agresszióval később sem adja fel a másik fél a próbálkozást, Sean jobb híján a füléhez emeli a kagylót.
-Tudod te mennyi az idő?!
-Igen, délelőtt fél nyolc. - Feleli egy érces hang a kagylóba. Sean erre félrehúzza a függönyt, és az egyszerre betörő napfény valósággal elvakítja. Kissé hátra is hőköl az élménytől.
-Na jó, te nyertél...
-Figyelj jól pubi, ez most fontos...
S Sean így is tesz. Némán hallgatja végig a férfi szavait, álmos agya viszont közben akaratlanul is afelé kalandozik, hogy mégis hogy kerültek ebbe a helyzetbe. Minden Adam hibája, természetesen! Ő erősködött, hogy ideje lenne végre elmondani a nagyszüleinek az igazat, és talán a menyasszonyát sem ártana bemutatni, a drága Sarah pedig azonnal belement a dologba. Hogy miért nem ott vannak? Nos, repülni még mindig elég necces, úgyhogy inkább egybekötötték egy kis nyaralással, és ha közben kedvese meggondolná magát, akkor mit van mit tenni, visszafordulnak, biztosan meg fogják ért...
-Hé! Itt vagy még?!
-Mi? Ja....igen...?
-Pazar....a lényeg: a srác telepata, de elvileg nem lehet vele gond. Pár órája nem veszik fel a telefont, és félek megint életre kelt a Csipkerózsika mese miatta. A részleteket elküldtem E-mailben, és a címet is. Nem vagytok messze, pár óra alatt odaérhettek.
A vonal megszakad, Sean pedig fáradtan rogyik vissza az ágyra, Sarah mellé.
-Mond...van más X-men is kettőnkön kívül? Na mindegy, egy fél napos kitérő még bőven belefér...úgysem sietünk sehová...

by **Sarah Wilchok** Vas. Szept. 30, 2012 8:31 pm

Nem és nem! Nem akarja abbahagyni az az átokverte csörgés! Morgolódva próbálom a fejemre húzni a párnát, de az éles hang, mindenhová befurakszik. Aztán hallom, hogy Sean megunja és végre felveszi. Megnyugodva szusszanok egyet és már éppen a másik oldalamra fordulnék, hogy odabújjak az én drága kedvesemhez, mikor érzem, hogy fészkelődni kezd, majd kissé megfeszülnek az izmai, majd kimászik az ágyból magamra hagyva.
Nem tudom ki az aki telefonált, de biztos, hogy nem jó híreket mondott, mert felzaklatta Seant.
Most már kíváncsi lettem és az álom is egyre jobban kiment a szememből.
- Ki volt az és mi a frászt akart? – morogtam nem épp kitörő örömmel. – Miért ne küldted el a bánatba? – pislogtam a fény miatt könnyezve.
Mikor visszafeküdt mellém és beszélni kezdett, csak értetlenül néztem rá, miközben az agyam próbált magához térni.
- Mi van? Hová megyünk és mond már meg hogy KI A FRÁSZ VOLT AZ?
Nagyon szerettem volna tudni, hogy ki nem hagy minket békén, mikor életem egyik fontos eseményére készülök, hogy megismerjem Sean nagyszüleit.

by **Sean Darrow** Vas. Szept. 30, 2012 9:01 pm

Ahogy az édes, ám veszélyesen álmos pszicho-süni morgását meghallja, nyomban jobb kedve derül, ami furcsán hathat, de ha jobban belegondolunk, annyira mégsem meglepő, hogy amíg Logan morgása ijesztő, Sarah-é egyenesen aranyos, neki legalábbis. Egyik karjával átnyúl alatta, és magához húzza kissé kócos menyasszonyát, hogy összebújva fekhessenek tovább, s miközben gyengéden cirógatja a fejét, halkan mesélni kezd.
-Rozsomák volt. Anno a csajával megszálltak valami motelben...ja várj, azt mondjam amit mondott, vagy amit tudok? Na mindegy, a lényeg, hogy találkozott egy mutánsgyerekkel, akinek a szülei jóindulatúak ugyan, de valami hihetetlenül birkák. Egy ideje nem válaszolnak a hívásokra, és megkért, hogy nézzünk rá, úgyhogy indulunk...de majd csak... - ásít egy nagyot - majd csak dél után. A kölyök rémálmokat kelt vagy mi, úgyhogy jobb, ha kialusszuk magunkat...
Ólomsúlyú szempillái eddig bírják, aztán le is hunyja őket. Sarah sem bírja sokkal tovább, hisz csak néhány órája aludt el ő is. Összeölelkezve szundítanak tovább, s csak késő délután ébred fel a lány, akkor is csak azért, mert valaki dörömböl a dohos ajtón.
-FÚRIA! ÉBRESZTŐ HALLOD! - Szolid káromkodás szűrődik be kintről, aztán újabb dörömbölések, mire az ajtó kinyílik. Egy marcona férfi lép be rajta, s amikor meglátja milyen öltözékben feszít a kolléganője. Sokáig nem meri legeltetni rajta a szemét, ugyanis a bandában mindenki jól tudja, angyali arca ellenére milyen veszélyes ez az oly törékenynek tűnő kis rémség.
-Öltözz fel - szól, háttal állva neki. - Defoe vár minket.
Sean közben szőrén szálán eltűnt, de még a hangulatos motelszoba is egy leprateleppé változott, arról nem is beszélve, hogy a gyönyörű hegyek helyét is felhőkarcolók vették át, ám a legrosszabb, hogy Sarah-nak ez fel sem tűnik, s a világ legtermészetesebb dolga, hogy Dirk csak így rátört. Bunkó dolog persze tőle, de már megszokta...
-Nem tudom, mi ütött az öregbe, de nagyon zabos valamiért...az egészet nem értem, én a helyében annyi pezsgőt innék, hogy nem józanodnék ki újévig. - A csendből arra következtet, hogy Sarah nem hallott róla, mi a nagy újság, ezért gyorsan beavatja. - Ó tényleg, te dolgoztál! Boower meghalt! Nem tudjuk ki tette hidegre, de én személy szerint meghívom egy sörre, ha látom!

by **Sarah Wilchok** Vas. Szept. 30, 2012 9:40 pm

Sean kellemes cirógatására már-már kezdek megnyugodni, mikor rájövök, hogy még mindig nem mondta meg, hogy ki volt az, de végül csak belekezd és én nagy szemeket meresztve hallgatom, hogy Logan mg itt sem hagy minket nyugodtan kettesben lenni, hanem valami mutáns kölyköt akar a nyakunkba varrni.
Na jó! Nem akarja a nyakunkba varrni, csak azt akarja nézzük meg.
- Rémálmokat tud csinálni! Nagyszerű! Már más nem is hiányzott, csak néhány rémálom. – puffogok magamban, de aztán a kellemes közelsége, testének melege és simogató tenyere alatt szép lassan én is álomba merülök.
A dörömbölésre felpillantva úgy látom, hogy már elég sokáig aludtam, hiszen lemenő félben van a nap.
- Ó a fene! – ugrok fel, mint aki lekésett valamiről, csak utána torpanok meg, mikor Dirk szokásához híven, meg sem várva míg ajtót nyitok, magától engedi be magát és rögtön parancsolgatni kezd, bár tudja, hogy nem veszem jó néven.
- Dirk! Ez volt az utolsó, hogy elnéztem neked, hogy rám töröd az ajtót! – teszem csípőre a kezem és nézek hideg mosollyal a szemébe. – Legközelebb érdekes élményben lesz részed, ha megteszed. – fordulok meg kényelmesen összeszedve a ruháimat, nem törődve a sürgető toporgásával és csak mosollyal nyugtázva, hogy nem nagyon mer megfordulni a nagyfiú.
Kinézek a koszos ablakon a szmogtól szürke városra és egy grimaszt küldve a málló vakolatú szoba egyetlen , most már becsukhatatlanná váló ajtajára, felöltözöm.
- Az ajtóval csinálj valamit, mert ha ellopják a cuccomat, akkor te szerzed vissza. – sziszegem neki, míg elmegyek mellette.
Boower halála egy kicsit lelassítja a lépteimet, de nem nagyon ráz meg, hiszen egyik kutya, másik eb. Defoe is csak egy mocsok gazember, még ha neki dolgozom is néha.
- Az öreg mindig dühös valamiért. – vonom meg a vállam. Már megszokhattad volna. – lépdelek le a lépcsőn a tele grafitizett, szemetes lépcsőházban.
- - Remélem valamilyen járgánnyal jöttél? Nem szeretek éhgyomorra gyalogolni.

by **Sean Darrow** Vas. Szept. 30, 2012 10:00 pm

-A matracodat félted, amiből kiállnak a rugók, vagy a prémtakarót, ami úgy néz ki, mintha tegnap este nyúztad volna le egy kóbor kutyáról.
A pokrócra sandít, s nyel egy nagyot.
-Ugye...nem ez történt?
Az ajtót minden esetre visszailleszti a helyére, amíg a nő öltözik, s pár jól irányzott ütéssel a kiesett zsalut, majd mosolyogva néz a szemrevaló maffiózóhölgyre.
-Tessék, pont olyan biztonságos, mint volt. Mond csak...miért élsz ilyen lepra helyen? Tudom, hogy nem fizetnek valami jól, de ez azért túlzás - magyaráz tovább, ahogy lefelé haladnak a modern hieroglifákkal telemázolt lépcsőházban - nekem például pont kéne egy szobatárs...
Egyébként tényleg járgánnyal érkezett a férfi. Egy lepusztult, Wolvo Camper-el, de akkor is, legalább gurul..még egy darabig biztosan. A New York-i forgalomban úgysem lehet száguldozni, úgyhogy ez is megteszi. Egy órányi sétakocsikázás után aztán Defoe-nál találják magukat. Még vagy egy tucat hozzájuk hasonló rossz arcú végrehajtó álldogál a főnök íróasztala körül, többek között az újonnan átpártolt Darren Black, és Varangy is, aki vidáman biccent az érkezőknek.
-Remélem kialudtad magad, ez húzós lesz.
-Mindenki itt van? Helyes! Dirk, csukd be az ajtót kérlek. - A nagyfőnök hangja rideg, s az ember csontjáig hatol, pont mint ahogyan elvárhatná az ember egy maffiavezértől. Lassan fordul meg a karosszékében, hogy az emberei szemébe nézhessen. Dirk nem viccelt, tényleg nagyon zabosnak tűnik.
-Mint azt tudjátok, Boower tegnap éjjel meghalt. Amit viszont még nem tudhattok, hogy ki tette. Ma reggel eljött hozzám egy fiatal suhanc - magyaráz tovább az ősz hajú, s ráncos arcú, ám öregnek és gyengének semmiképpen sem nevezhető férfi - s ultimátumot adott nekem. Hajtsak fejet előtte, vagy Boower sorsára jutok én is. AZ ARCÁTLAN!
Elhajítja a kezében szorongatott Whiskey-s poharat, mely apró szilánkokra törik a falon.
Ez a rohadék ma este találkozni fog valamelyik másik banda vezérével is. Azt akarom, hogy találjátok meg - itt Sarah-ra néz - és olyan fájdalmasan végezzetek ezzel a...ezzel a Szellemmel, hogy száz év múlva is erről beszéljen az egész alvilág. ÉRTVE VAGYOK?!

by **Sarah Wilchok** Vas. Szept. 30, 2012 10:30 pm

- Hé te! – emelem fel a kezem, hogy megfenyegessem. – Te csak ne kritizáld a cuccaimat, mert megjárod! – fújtam egyet dühösen, mint egy macska. És úgy élek, ahogy akarok! Semmi közöd hozzá! És, ha még egyszer ajánlatokat teszel nekem, akkor később nem leszel olyan nagy legény a sarki kocsma örömlányaival, mert csak a nyáladat fogod csorgatni. Comprende? – nézek rá dühösen, mert ezt muszáj eljátszania minden alkalommal.
A délutáni csúcsban nem egy leányálom kocsikázni, de azért lassan, de biztosan megérkezünk, bár csoda ettől a járgánytól, hogy még nem hullott darabokra.
Már toporognak egy páran a főnök körül mikor befutunk, úgy látszik csak mi hiányoztunk a díszes társaságból, mert azonnal beszélni is kezd szeretett nagy emberünk.
A többieknek csak intek, még mindig kicsit bágyatagon a hirtelen felkeléstől, aztán a figyelmem a főnöké, akinek a fülén éppen csak nem jön ki a gőz.
~ Hát tényleg felzaklatta valami piszkodul, ilyennek még akkor sem láttam, mikor Charli véletlenül kiheréltette a macskáját. ~
Aztán csak hallgatom, hogy mi történt vele és közben alig bírom visszafojtani a vigyorgásomat, hogy volt valaki, aki meg merte fenyegetni a nagy Defoe-t és ezek szerint mg pár másik maffia főnököt is.
~ Ezt nagyon megnézném magamnak! Szellem, micsoda név! ~
Közben a főnök befejezte és úgy láttam pont én lennék majd a nagyon hosszú és fájdalmas halálának a kivitelezője.
- Hát, hogyne. – bólintok készségesen, hiszen most ellenkezni vele kész öngyilkosság lenne és én nem vagyok az aki ezt választja. – Tökéletesen főnök. De, hogy néz ki? És van valami tipp, hogy hol találjuk? És egyáltalán, hogy jutott be hozzád, hogy megfenyegessen, és a legfontosabb, hogy jutott kiélve? Mit csinált Monro és Kalapács? – nézek a két drabális fickóra, akik a testőr szerepét töltötték be a főnök mellett.

by **Sean Darrow** Vas. Szept. 30, 2012 10:59 pm

-Nem lesz nagy változatosság - Jegyzi meg Dirk durcásan, enyhe célzásként arra, hogy mostanában arra sincs pénze, hogy azok az örömlányok egyáltalán ránézzenek. - Egyébként meg, szerintem tök jó páros lennénk. Most komolyan, marha jó csaj lennél, ha néha egy kicsit...jó, jó, befogtam! Jézusom! Izé..inkább csak vezetek, oké?
Beszéd közben valósággal elsüllyed a székben, olyan mélyre, hogy alig lát ki a volán mögül. Az út további részében nem szólal meg, a főnöknél pedig végképp nem veszi csevegősre a figurát, igaz Defoe mellett aligha jutna szóhoz.
-Hogy hogy néz ki? - Kérdi, még mindig dühösen fújtatva, két tenyerével az asztalra támaszkodva, de aztán vesz egy mély levegőt, s visszadől a székébe. - Egy fiatal pasas, az arcát nem láttam, de nagyon kemény fickónak tűnik. Egyébként lövésem sincs, hogy jutott be. egyszer csak itt volt, mintha a semmiből bukkant volna elő.
Szigorúan a két testőrre tekint,aztán megrázza a fejét.
-Ez a két mamlasz tegnap este kimenőt kapott, és a Winger fiúk helyettesítették őket. Senki sem tudja hova lettek, vagy mi történt velük. Még én sem.
Szigorúan néz végig a társaságon.
-Black szerint a barátunk a kínaiakhoz néz be ma este. Azok az állatok élve tépik majd darabokra, de ha mégsem...Fúria! Vidd magaddal Dirk-öt, meg ezt a két hústornyot, és küldd a túlvilágra, mindörökre. A többiek itt maradnak, ha esetleg visszatérne!
Mielőtt még Sarah távozna, Varangy felé biccent, s azt tátogja: "vigyázz magadra", aztán tova ugrál, a szoba másik végébe.
-Remek, megint veled osztottak be - Méltatlankodik Dirk a volán mögött - lehet a nagyfőnök is látja, milyen jó páros lennénk. Biztos nem gondoltad meg?
Hosszú éjszaka előtt állnak. a nap alig ment le, s egyenlőre nincs semmi mozgás a telepen, azt a néhány kínait leszámítva, akik a főnököt őrzik.
-Ugyan, körbe kérdeztem, és ugyan azokat a zenéket is szeretjük, meg minden.
Nagyon hosszú...

Aztán egyszer csak a háztetőn mintha egy sötét árny moccanna meg, ám amilyen hirtelen felbukkant, olyan hirtelen el is tűnik. Talán ennek köszönhető, hogy Sarah-n kívül senki sem látta.

by **Sarah Wilchok** Hétf. Okt. 01, 2012 9:03 am

Hát sokkal okosabb nem lettem a főnök szavaitól, mert azon kívül, hogy fiatal a pasas, meg, hogy keménynek tűnik, semmi érdemlegesen nem tudott mondani, ilyenből meg rohangál vagy pár százezer a városban is.
~ Hmm! Tehát a semmiből tűnt elő? Talán ő is mutáns? ~ ötletelek magamban, mert hiszen valamiből ki kell indulni.
Aztán jó, hogy felemlegetem a két gorillát, mert rögtön meg is kapom őket kísérőnek, bár szerintem csak a látszat kedvéért, hiszen biztos vagyok benne, hogy fel fognak tartani.
Ráadásnak meg még Dirk-öt is a nyakamba sózza, amit csak egy nehéz sóhajjal és némi szemforgatással veszek tudomásul.
A Winger fiúk hollétére meg lett volna ezek után pár tippem.
- Szóval a kínaiak területére nézzünk be a pasasért? Ez eléggé húzós lesz. – morgom magamban, mikor már kifelé tartunk a még mindig tüzet okádó Defoe-tól. – Azt hiszem jobb, ha kivárásra játszunk. – döntöm el, miközben intek Varangynak vigyorogva, majd erőszakkal fogom vissza magam, hogy ne rögtön az indulásnál sokkoljam le ezt a szerencsétlen Dirk-öt.
- Fiúk! – fordulok a hátsó ülésen nyomorgó hústornyokhoz várakozás közben. – Ha még egyszer kinyitja a száját és nem a meló ügyében, - mutatok a sofőr ülésben kérődző srácra, - akkor felhatalmazlak benneteket, hogy a tőletek telhető legkreatívabb módon dugítsátok el. Ha megteszitek agyon dicsérlek benneteket a főnöknél, ígérem. – mosolygok rájuk kedvesen.
Ezek után békés csend telepszik a kocsi belsejére, amit jóleső szusszanással konstatálok, míg egyszer csak egy elmosódott árnyat látok meg a tetőn, de még magam is alig hiszem, hogy láttam valamit, mert már el is tűnt.
- Azt hiszem járok egyet, maradjatok itt, mindjárt jövök. – kászálódok ki a kocsiból, mert nem akarok pofára esni a srácok előtt, így magam járok utána.
Mikor eltűntem a kocsiban ülők látóteréből, halkan osonni kezdek az épület felé, lehetőleg elkerülve, hogy valamelyik kínai seggfejbe belebotoljak.

by Ajánlott tartalom