Re: Sziklás-hegység Nemzeti Park

by **Victor Creed** Szer. Márc. 21, 2012 4:49 pm

Általában véve kedves egy ember vagyok… Sőt… Igazi úriember. De a kis Bodwin már kezdi feszegetni a játékom határait. Túlságosan, hmm… komolyan veszi a bosszúját. Nem tanul egyik intő jelből sem, egy halál közeli élmény sem rémiszti meg – tehát ostoba. Ó, nagyon-nagyon ostoba. Rosszabb, még annál a rühes Jeremy-nél is. Ha csak látnám a tekintetében a halvány töredékét annak, ami Aya szemében csillogott az utolsó alkalommal… azt mondanám, hogy ideje lenne véget vetni a szenvedésüknek. De nem. Bodwin kitartóan és lassan kezd az idegeimre menni… És most ez…

Elrabolják az öcsémet. Az utolsó lökés, ami nekem kellett… Ráadásul ezt egy lepukkant pincében kell hallanom egy kis féreg szájából! Mintha ezzel az információval megmenthette volna az életét. Nos, hát… tévedett. Csak fájdalmasabbá tette. Nekem senki se beszéljen Jimmy-ről, miközben jól szórakozom, főleg ne ekkora pofátlanságokat nyöszörögjön. Aya és Mike… elrabolják az öcsémet. Legszívesebben jólesően felkacagnék és hagynám az egészet a fenébe. Jimmy-t elrabolják? Na, ne röhögtessenek. Azt a savanyú, életre képtelen alakot, aki fél kézzel végezne mindkettejükkel, ha nem lenne túlságosan elpuhulva?

Mégis elindulok a nyomuk után. Hiába, túlságosan kíváncsi vagyok. Ezt kihagyni, ugyan már! Nem tehetek mást, hiszen egyéb dolog híre is a fülembe jutott, amit... ellenőrizni kell. Állítólag Mike annyira vonzónak találta a nőstényt, hogy azóta a bérgyilkosnő nyakában liheg... vagy pont fordítva? … Lehet, hogy csak az informátoromnak túl nagy a fantáziája, de azért ez az elképzelés még engem is megindít. Az a szuka, aki már megvolt és az a kölyök, akit már többször is megölhettem volna, de túlságosan jólelkű voltam eddig. Tökéletes pár... Cöh… És én ki nem hagynám, hogy gratuláljak nekik, nem igaz? Ahogy haladok, lassan borul rám az éj. Jól esik a csend és a magány. Olyan… otthoni az egész. A folyók, az erdő illata, ritkán a jávorszarvasokkal, medvékkel, pumákkal való találkozás felemelő érzés. Új energialöketet ad a célomhoz. Kezem és lábam gyors egymásutánban ütődik a földhöz. Ez mind az én területem. Bejárnám újra, ha nem Magnus mellett lenne a helyem... Lapulnék, becserkésznék, vadá...

Bár… most is vadászok. Az öcsém, Aya és Mike illata könnyedén vezet tovább és mikor végre elékezem a barlanghoz hangtalanul lesem az alattam lévő bejáratot. A bentről jövő hangokat érdeklődve hallgatom. Itt vannak. És csak rám várnak… Ahogy mozgolódnak és a világítás egy pillanatra megtörik, tudom, hogy valaki alig már várja, hogy megjelenjek... Bodwin-t, pedig nem szabad várakoztatni... Úgy ahogy leporolom a kabátomra ragadt faleveleket és földet, majd mielőtt Mike teljesen kiérne a terepre, leugrom, ezzel elzárva az útját. Csak egy tompa puffanás és árnyék, de ez épp elég ahhoz, hogy a kifelé igyekvő kölyök megtorpanjon. Felegyenesedem és mélyről jövően felkuncogok.

- Lám, lám, lám… Ahol a madár se jár, Bodwin? – köszöntöm vigyorogva és lassan elkezdek felé lépdelni, ugyanolyan tempóban, ahogy ő hátrál. Szépen... lassan... A gyökereket, amelyek az utamat állják egy könnyed mozdulattal tüntetem el az utamból. – Szóval elraboltunk valakit... És ide hoztuk... Ide... – lépek beljebb és beljebb. - Mikey, Mikey… Nem lett volna egyszerűbb a városban meghalnod? Tényleg ide kellett rángatnod engem? – kérdezem fáradtan, aztán "majd kiugrom a bőrömből" örömemben, mikor meglátom Aya-t. - Ó! – lepődöm meg. A kikerekedett szemem körül a ráncok elmélyülnek, ahogy pofátlanul elmosolyodom. – Csak nem a bérgyilkosok királynője? – vakkantok és öblösen felkuncogok. – És az öcsém – biccentek Jimmy felé negédesen. Mindenkit lassan veszek szemügyre... természetesen a fegyverek helyeit is, tudom, hogy ott lapulnak a ruhák alatt. De Jimmy bilincseit elnézve elhúzom a számat... Szörnyű... - Hmm… Micsoda fogadó bizottság! – tárom szét a kezemet és körülnézek. – Komolyan mondom, mindjárt még zavarba is jövök, de előtte már csak egy kérdésem lenne… Tényleg ilyen hülyének néztek? – Az utolsó kérdésnél már egyáltalán nem vagyok boldog. Sőt… Bosszús… Ilyen messzire elrángatni, csak tetthogy végül mindhármukkal végezzek… Nagyon, de nagyon önző dolog...

Mintha csak az új lakóhelyemet vizsgálgatnám, úgy nézek körbe, a barlangban. Nyirkos és felettébb hideg. Egy aprót biccentek is és mikor meglátom az értetlenkedő arcokat, csak megrántom a vállamat. Odamegyek a barlang falához és végigsimítok a fagyos oldalán... majd egy hirtelen mozdulattal vájok bele négy mélyedést.

- Tökéletes a helyszín... Gondolom ezt is te választottad Aya - fordulok kissé felé a vállam felett, miközben felkuncogok. - ... Jó, nagyon jó... Egy sikolyotok sem fog innen kiszökni. Te meg Jimmy, álljál fel, kezd idegesíteni ez az elesettséged!

by **Rozsomák** Szer. Márc. 21, 2012 5:24 pm

Halk léptek...mintha egy tank próbálna osonni, és a borzasztó az, hogy sikerül neki. Nem hallja más, csak Logan, és valójában nála is csak jellegzetes illata buktatja le a közeledő Kardfogat. Már épp ideje volt. Jelentőségteljesen Aya szemébe néz, vagy ha a "nőstény" épp nem figyel rá, gyengéden bokán is rúgja, hogy jelezze neki: kezdődik a műsor.
-Eljöttél, vagy nem? - Feleli tömören, aztán mint az írott mondat végét a pont, úgy követi szavait a fémes csikorgás, ahogy elővillannak karmai, s egy hanyag mozdulattal levágja magáról a láncokat. - Ez az utolsó esélyed, add meg magad, és akkor megkegyelmezünk.
Egy porcikája sem gondolta komolyan ezt az ajánlatot, mint ahogy azt sem, hogy Kardfog igent mondana erre, inkább arra számít, hogy ellenségük félholtra röhögi magát, addig pedig Aya-nak lesz ideje bőven lelőni őt. Milyen szép is lenne, ha ilyen gyorsan véget érne a küzdelem.
-Nem kell meghalnod, de a kisded játékaidnak ma vége van! Téged ketrecbe kell zárni, és oda is kerülsz, élve, vagy holtan.
Bátyját imitálva, lassan indul meg felé, két karját maga mellett lógatva. Kivont karmairól még mindig csöpög saját vére, szemeiből pedig olyan elszántság árad, mint talán még soha. Igen, ma lesz az éjszaka, amikor végleg leszámol ezzel a szörnyeteggel, és még az sem zavarja őt, hogy ez a két...szóval, hogy segítséggel teszi azt.
-Mi legyen?

by **Aya Caine** Szer. Márc. 21, 2012 5:45 pm

Logan gyengéd bokarúgását egy hasonlóan lágy gyomorba könyököléssel válaszolom meg, ami szerintem elég tömör megfogalmazása volt annak, hogy ,,Igen, tudom, te hülye barom!" Mike már nagy bátran előre is ment, hogy fogadja a vendégünket, de hát nem is néznék ilyen gyakran arra a szexin feszülő fenekére, ha nem lenne ilyen tökös.
És hamarosan meg is érkezett Kardfog. A gyűlölt. A megvetett. A halott!!!
-Ne sértegess! - sziszegtem felé. - A bérgyilkosok istennője, ha szabad kérnem. Nemsokára te is egyet fogsz ebben érteni, de abban mindenképpen, hogy a jövőben, ha akarsz valamit, előbb kérdezd meg, hogy szabad-e, aztán fogadd el, hogy rohadtul nem!
Logan nagyon nagylelkűen még fel is ajánlotta a bátyjának, hogy akár békésen is végződhet ez az egész, engem meg nagyon nem zavart, hogy az alternatív megoldás szerint még meg is kell majd szegnem valaki ígéretét. Kardfog meg fog halni. Még ma, most!
-Nem, kiscica, nem ennyire: sokkal hülyébbnek hiszünk, mint amit el tudnál képzelni. Ha tudtad, hogy ez egy csapda, nem kellett volna belesétálnod. De örülök, ha ennyivel is hozzájárulsz ahhoz, hogy végre kibelezhesselek.
Logan kérdésével nem tudtam mit kezdeni. Megvető-hitetlenkedő arccal fordultam felé elhúzott szájjal, féloldalasan felhúzott orral, mintha egy orbitálisat böfögött volna.
-Ne kérdezősködj már! Szakadj meg te is, de előbb légy oly kedves, és szedd szét a drágalátos bátyádat.
Hogy mutassam, mire gondoltam, már elő is rántottam a hamis méreggel teli fecskendőt, és Kardfog felé rohanva előredöftem. Kíváncsi voltam, neki mi a szándéka. Beadja nekünk, amiről azt hiszi, hatásos, vagy azonnal meg akarja semmisíteni. Bárhogy is, ha megszerezné tőlem, talán megnyugodna egy kicsit, hogy ettől sem kell többet félnie. Ha meg mégis meg tudnám bökni, esetleg valami placebo hatásszerű reakciót válthatnék ki, de legalábbis ráhoznám a frászt, hogy nagy baj van.
-Most megdöglesz! - ordítottam rá, és amint eléggé megközelítettem, a magasba szökkentem, és a tűt egyenesen a nyaka felé lendítettem.

by **Michael Bodwin** Szer. Márc. 21, 2012 6:27 pm

Mikor már egy-két lépésre eltávolodtam a barlang szájától, hirtelen ugrott elém Kardfog, ami mondhatnám meglepett, de hát ez nem volt igaz. Mindenesetre úgy tettem, mintha meglepett volna. Hátrálni kezdtem és ő vigyorogva követett, miközben természetesen nem mulasztott el gúnyolódni először rajtam, majd, mikor felfedezte, Aya-n is, a maga elragadó, semmihez sem fogható stílusában. Aztán persze Logan sem maradhat ki a szórásból, aki miután már nem kellett tovább a szerepét játszania, azonnal megszabadult láncaitól és közelebb lépkedett a bátyjához.
Majdnem elmosolyodtam és bólogatni kezdtem, hogy igen, ennyire hülyének néz ki, mikor úgy reagált, ahogy számítottunk rá, de nem kellett kimondanom, mert Rozsomák megelőzött.
Aztán persze nem állhatta meg, hogy nem demonstrálja számunkra erőfölényét, ahogy belekarmolt a sziklába, de hát ezt Logan is megtehette volna, így egyelőre egálban voltunk.
Ezután a kis közjáték után, Kardfognak az öccse talán valamiféle ösztönös testvéri szeretettől vezérelve, még felajánlotta, hogy adja fel, de hát ez annyira nyilvánvalóan szánalmas próbálkozás volt, amellett, hogy sem én, sem Aya nem mentünk volna bele, hiszen már most alig bírtam magam visszafogni, de tudtam, hogy meg kell várni a legkedvezőbb pillanatot. Meg kell adni neki azt az örömöt, hogy azt higgye legyőzött minket, mert akkor fog a legnagyobbat zuhanni, és én élvezettel trancsírozom fel.
De azért kíváncsian vártam, hogy mit fog erre válaszolni Victor, miközben azért Logan is készültségbe helyezi magát, valószínűleg ő épp úgy tisztában van a válasszal, mint mi.
Aya arcát elnézve már ő is rövidre zárná a dolgot, de azért türelmesen kivárja Logan győzködését, csak a végén szakad el nála a cérna, amit annak tükrében, hogy mit kellett elviselnie ettől a vadállattól, egy percig sem csodálom.
Aztán robban és máris repül Kardfog felé a hamis folyadékkal telt fecskendővel, és én is előkapom a pisztolyom, hogy legalább némileg fedezni tudjam és megadjam neki a lehetőséget a szúrásra, ezzel megtévesztve a nagyfiút.
Nagyot kiáltva ezért, hogy megzavarjam sorban megcélzom a vállát, a derekát és a lábát, vigyázva, hogy Aya-t még véletlenül se találjam el, ha közben az utamba kerülne, akkor inkább várok, hogy tisztább legyen a cél.

by **Victor Creed** Szer. Márc. 21, 2012 9:11 pm

Jimmy nyers felajánlása, miszerint ha feladom magam, nem ölnek meg… enyhén is csak nevetségesnek hangzott. Egy megvető morranás hagyja el a számat, miközben az egyik sarka feljebb kúszik. Feléjük fordulok és úgy állom a testvérem tekintetét… Kissé talán unva magamat. Hát sosem adják fel? Mindig csak ez a megölni, megölni, megölni…

- Eljöttem… - felelem öblös hangon Aya-nak és az öcsémnek. - Eljöttem, mert nincs elég erőm ahhoz, hogy távol maradjak a szenvedésetektől… Ugyan… egy ilyen meghívásra nemet mondani? – tagadólak felciccegek és ujjaimmal lassú ütemet dobolok a lábszáramon, miközben Jimmy-t figyelem. – De hogy pont te beszélsz ketrecről? Pedig nagyon jól tudod, hogy egy vadállatot nem szabadna kontrollálni – mondom, de a végén már fenyegetően morgok. Hát persze, ki másra is utalnék, mint Jane Grey-re… Az arcán átfutó rángásokra ingerlő módon elmosolyodom, és kissé begörbítem a hátamat. Tudom, hogy támadni fog… Mindig is támadott és hogy itt az újabb alkalom, nem fogja kihagyni. Ám helyette a kis vöröske ismét beleszól a dolgokba. Pattog… Pedig jobban járna, ha kivárná a sorát. Először James, utána Bodwin, végül a szuka… Bár annyira nem volt nagy öröm, hogy ismét elszórakozzam vele. Ki tudja, talán végig kellene nézetni vele, ahogy a drága kis Bodwin.

Ahogy mondtam: Aya pattog. Irritálóan heves vérmérsékletű nőstény, aki nem tud csendben tűrni és kivárni azt, mikor már a nagyok elintézték a dolgukat egymással. Helyette… a szemeim elkerekednek, ahogy meglátom a kezében lévő fecskendőt és az izmaim elernyednek, hogy aztán hirtelen ránduljanak össze a felismeréstől. Ilyen nincs! Gyorsan végigveszem, vajon hol ronthattam el, de ahogy felrémlenek az emlékeimben a halott, üveges tekintetek, tudom, hogy nem hibáztam. Újabb szer nem juthatott be az országba. Menekülni! Ordítja valami belső hang és legszívesebben engedelmeskednék neki. Menekülni!... Mielőtt elém érne, a belém érkező golyók ütemesen löknek rajtam, így mikor elrugaszkodik a földtől, már kellően ideges vagyok. Kellően ingerült, hogy ellenálljak a kísértésnek és helyette dühösen felmorogjak. Szinte nem is kell gondolkoznom, az ösztönökkel hajtott testem beleremeg a tenni akarásba. Bizony-bizony… Nem engedhetem, hogy újra megtörténjen. Az emléktől a fájdalom végigszánkázik a gerincem mentén - és kezem lendül, mielőtt Aya elérne a bőrömhöz.

Pár centi. Ennyin múlik, hogy ne kapjam meg a halálos… Várjunk csak… Azzal a mozdulattal csavarok egyet a kezén és ahogy a háta a mellkasomnak ütődik, szinte kiszorítom belőle az összes levegőt. A még mindig az ujjai között lévő fecskendőt az orromhoz emelem és beszippantom az illatát. Cukros, szirupos illat… Aya testét Mike felé fordítom, hogy még véletlenül se tegyen ostobaságokat, miközben egy másodperc alatt kell döntenem. A tű mindig steril volt és sosem éreztem semmit. Ez… valami más. A közeledő testvérkém és a kölyök, akinek a ravaszon remeg a keze, egy dolgot érnek el... Aya nyakába szúrom a szert.

by **Rozsomák** Szer. Márc. 21, 2012 9:40 pm

-Te nem vadállat vagy, csak egy veszett kutya, és én most véget vetek a szenvedésednek!
Aya támadása, bár felelőtlen, és fölöslegesen veszélyes, sajnálatos módon része a tervnek, leginkább azért, mert Logan tisztában volt vele, hogy a csaj képtelen lenne megállni, hogy akár csak egyetlen egyszer ne rohanjon fejjel a falnak, de sebaj. Ki kell fárasztani Kardfogat, felépíteni benne a azt a tévhitet, hogy ő irányít, így amikor ráfogják azt a pisztolyt, amit az ő nevével ellátott golyókkal töltöttek meg, csak állni fog, mint Superman, és hagyni magát, egészen addig, amíg rá nem döbben, mit is lőttek belé.
-Ó-ó... - morogja maga elé, hisz nem kerüli el figyelmét, hogy Victor rájött a cselre, s pontosan tudja, hogy a fecskendőben lévő anyag legfeljebb egy cukorbetegre lehetne veszélyes, viszont amíg bátyja arra készül, hogy beoltsa Aya-t a fáradékonyság ellen, neki van ideje lerohanni őt, s pár nagyon óvatos vágással elnyiszálni kardfog ujjait, ujjait, hogy a lány kiszabaduljon.
-Bodwin, a lábait! - Kiáltja, s ezek után megpróbálja szíven döfni a testvérét. - Na jó, bevallom, kénytelen leszek a fejedet levágni, de ne aggódj. Megoldom.
Próbál úgy helyezkedni, és egyben vagdalni, hogy Mike azért bele tudjon lőne egy párat az ellenségébe, Aya viszont arrébb tudjon mászni. Eddig minden a terv szerint halad....

by **Aya Caine** Szer. Márc. 21, 2012 10:08 pm

Amikor megéreztem a nyakamon a tűszúrás fájdalmát, ami ugyan elviselhető volt, de nem mondhatnám, hogy Kardfog különösebben óvatosan adta volna be, ezért kissé nehéz volt visszatartanom a szisszenésemet, de ki lennék, ha ilyesmi elegendő legyen ahhoz, hogy egy ilyen kis bibitől neki álljak nyavalyogni!
Még mindig jobb, mintha az ,,elvárásoknak megfelelő nő" vált volna belőlem, mert akkor valószínűleg most az okozná a legnagyobb problémát, hogy kempingezés közben (amire természetesen rózsaszín laptopot, sminkkészletet és bolyhos párnácskát is hoztam, tehát csak a legfontosabbakat) letört a körmöm. Ehelyett itt voltam három férfi társaságában, amiből egy a pasim, akinek le kéne tartóztatnia engem, a másik egy irritáló halhatatlan, akit nagyon szívesen a falhoz csapnék, amiért egyetlen együtt töltött éjszakánk során nem volt olyan pocsék, mint amivel szívesen elbüszkélkedtem volna, a másik meg egy közveszélyes, beteg perverz, vadállat (csak úgy családon belül), akit épp ténylegesen kinyírnánk. Legalábbis nagyon azon voltunk. És valamiért még mindig jobban tetszett ez a felállás, mint a másik alternatíva.
Logan és Mike segítségével sikerült kiszabadulnom Kardfog kezei közül, és hátrébb penderültem, hogy ne tudjon azonnal visszarántani magához.
-Nem mondhatjátok, hogy nem tudunk bulizni - morogtam, majd a hirtelen vércukorszint emelkedéstől felpörögve ismét Kardfognak rontottam.
Mike a pisztolyával gyengítette Kardfogat, Logan a karmaival, mi maradt nekem? Persze marhára örültek volna, ha semmi, csak ne legyek láb alatt, de abból aztán nem esznek. Kardfog háta mögé kerülve előkaptam a bilincseket, amiket előző éjszaka már felavattunk Mike-kal, és a csuklójára kattintottam. Persze feltételeztem, hogy ő könnyebben szabadul majd meg tőle, mint ahogy nekem ment, de igazából csak arra kellett,hogy legyen minél fogva hátrarántanom, majd a karpereceket összetartó láncra lépve a földhöz is szögezzem.
-Kicsi Aya nagyon fél - gügyögtem gúnyosan, és előkaptam a vészsípot, amit a bejáratnál árultak.
A füléhez hajoltam és teljes tüdőmből belefújtam, aztán a többiekre néztem.
-Szerintetek hallotta?
Újra belefújtam. Ezúttal sokkal hosszabban.Most már két lábbal álltam a láncon, hogy minél biztosabban tartsam a földön, a térdemmel pedig a hátának támaszkodtam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.

by **Michael Bodwin** Szer. Márc. 21, 2012 10:39 pm

Mikor Aya-t magához rántja és a mellkasához szorítja Kardfog, belém hasít a rémület egy pillanatra, olyan ismerős a jelenet. Lőni nem merek, mert félek, hogy a lányt találnám el, így tehetetlenül nézem, ahogy elég hamar rájön a fecskendőben lévő anyag álságára, de ennek ellenére azért beleszúrja Aya-ba.
Felhorkanok és már ugranék neki, mikor Rozsomák is a színre lép és kieresztett karmokkal vagdalkozni kezd, és ezzel lehetőséget ad, hogy további lövedékekkel ajándékozzam meg Victort a lábain és kedvesem meg kiszabaduljon végre a kezei közül.
De persze nem ő lenne, ha nyugton maradna és hagyná, hogy ketten legyűrjük életünk megkeserítőjét, hanem máris újabb csalafintaságon töri a fejét., minek következtében Kardfog gazdagabb lesz egy csinos karpereccel, aminek a végét Aya lába tapossa.
~ Ó! Pedig, milyen jól elszórakoztunk vele tegnap éjjel, most majd be kell szereznem másikat, a raktárban már így is furcsán néznek rám, de majd megoldom. ~ nézek a szorgoskodó lányra, aki most egészen más taktikához folyamodik, miután kissé „lekötötte” Victor figyelmét.
A síp hangja még az én fülemet is bántotta, de láttam, hogy Logan is a hallószervéhez kap.
- Nem tudom szívem, de ha kipróbálnád még egyszer, akkor biztos kiderülne. – noszogatom egy kicsit, hiszen láthatóan megviseli a hang mindkét éles hallással megáldott „barátunkat”.
Mivel a közvetlen veszély elmúlt rendezhettük sorainkat, de már örültem volna, a szert belepumpáltuk volna, hiszen utána már nem kellene tartanunk semmilyen hirtelen feltámadástól, hanem szépen, lassan pokolra küldhetnénk végre ezt az alávaló, pszichopata gyilkost.

by **Victor Creed** Szer. Márc. 21, 2012 11:38 pm

Fájdalmasan felmorranok, mikor Jimmy éles karmai áthasítják az ujjaimat és a kis szuka eltűnik előlem. Regenerálódás közbeni bizsergető érzésre megmozgatom a csonkokat, miközben azon gondolkozom, vajon melyiket végezzem ki a leghamarabb. Az öcsém kezét az utolsó pillanatban sikerül lejjebb ütnöm, így csak a tüdőmet szakítja és a bordámat töri, de a szívem ép marad és nyugodt ütemben kalapál, hogy szállítsa a véremet. Amiben az adrenalin egy pillanat alatt megjelenik… Mike lövéseire az egyik lábam megremeg, miközben az öcsém ütéseit kivédem, vagy nem annyira fontosabb szerv irányába terelem. Fogaimat kivillantom és egy éles gyomorba mártással válaszolnék, mikor a másik lábam is megremeg. A fájdalom végigsüvít szinte mindenemen… és ez még csak a kezdet… Részükről és részemről is. Kihívás… harc… Amit a megjelenő őrület még izgalmasabbá tesz számomra.

- Végre valamit csináltok… - morgom és hanggal nem reagálok a kínra. Helyette egyre inkább vicsorgok és morgok, a gúny és a megvetés egy pillanat alatt változik át sötét vérszomjjá és gyűlöletté.

Sebesen, gyors egymásutánban mélyesztem karmaimat az öcsém arcába, torkába és karjaiba, ott, ahol érem, miközben az ütéseimmel igyekszem Mike és közém terelni. Már kezd elegem lenni Bodwin-ból… Közben a felém érkező vágásokat és szúrásokat alkarral védem, elhajolok előle vagy pedig morogva tűröm, ahogy belém mélyed az adamantium. És milyen kár, hogy megfeledkezem Aya-ról… öreg hiba, hogy nem szoktam selejtes szukákkal foglalkozni. Nagyon öreg hiba. Meglepődöm és még az állandó morgásom is abbamarad egy pillanatra, ahogy a csuklómon kattan a bilincs. De még az én reakcióidőm se a régi, ha közben a gyomromba vájnak és fél térdre kell ereszkednem a szilánkokra lőtt sípcsontom és izomzatom miatt. Nem bírok felállni, de valahogy nem is akarok, mikor az éles fájdalom megcélozza az agyamat. Felkiáltok és a fejemet oldalra hajtom, hogy minél távolabb legyek a síptól, majd mielőtt ismét rákezd a hátam ívbe feszül én pedig egy másodpercre tehetetlenül veszek bele a fájdalomba.

Artikulálatlanul felordítok. Elég volt ebből… Azt hiszik csak úgy hagyom magam ezek után?… Buli kell Aya? Bulizzunk… Egy hirtelen mozdulattal rántom fel a karjaimat és a felsőtestemet. Hallom, ahogy az éles hang, ami apró tűkként szurkálja az agyamat megszűnik és Aya háta keményen a földnek csapódik. Most, hogy megszabadulok a terhemtől, folytatólagosan pattanok fel, hogy James-t gyomron rúgva legalább valamennyire eltávolodjon tőlem. Ha ezzel meg vagyok a láncot szétszakítom és búcsúzóul hátrébb lépek, egyenesen beletalpalva a lány arcába… Újabb golyók fúródnak belém. Tekintetemet a kölyök felé viszem és négykézlábra ereszkedve elrugaszkodom, hogy felszakítsam a mellkasát és foggal tépjem ki a még dobogó szívet. Heh… Ajándék Aya-nak…

by **Rozsomák** Csüt. Márc. 22, 2012 1:00 am

-Vigyorogj csak - sziszegi két csapás közt - hamarosan úgyis letépem az arcodat.
Minden igyekezetével azon van, hogy Kardfog őt támadja, és ne is foglalkozzon a másik kettővel, kik nem tudnak új szíves növeszteni maguknak, ha éppen arra van szükség, már pedig ha az ember ilyen ellenséggel néz szembe, sajnos egyáltalán nem lehetetlen, hogy ezen múlik majd az élete. Felsője olyan sebesen rongyolódik el, mintha fel sem vette volna, bőréről nem is beszélve. Vére szanaszét fröccsen, támadója karmai pedig szikrát szórnak, ahogy végigszántják sérthetetlen, fényes adamantium csontvázát. Logan ordít, fájdalmában, dühében, vagy mert így látta egy filmben? Valószínűleg mindhárom, minden esetre megpróbálja túlüvölteni bátyját, s emiatt a barlang kettejük áriájától visszhangzik, Mike 9mm-es kísérőzenéjével együtt.
-Na mi lesz? Azt mondtad, egy hadsereg sem állíthat meg, mi hárman mégis kifogunk rajtad?
A mellhasába csapódó láb a válasz, mely a falig röpíti őt. Az ütközés nyomán nagyot reccsen a kőszerkezet, és apró törmelékdarabok szóródnak szét a földön.
~Lehet kicsit túlzásba vittem?Ideje lenne befejezni ezt!~
Ahogy meglátja, hogy Vic mire készül, karmait előre tartva kezd rohanni ő is, hogy az utolsó pillanatban rá tudjon vetődni a bestiára, mielőtt elérhetné az ügyeletes mesterlövészüket. Egy halott zsaru sosem jó hír, még akkor sem, ezzel esélyes lenne egy gyászkettyintésre is.
~Az életed köszönheted annak, hogy ez mennyire szánalmasan hangzik kölyök!~

by **Aya Caine** Csüt. Márc. 22, 2012 10:48 am

Mike ötletére, hogy a biztonság kedvéért, azért ellenőriztem, tuti hallotta a mi szőrös, nagydarab barátunk a vészsíp éles hangját, és belefújtam, még néhányat. Na persze, ha azt hittem, hogy ettől majd addig a földön marad harcképtelenül, amíg véget ér a buli, akkor nagyon tévedtem. Pedig nagyon élveztem volna gyötörni azt a részét, ami ilyen könnyen gyötörhető.
Még csak éppen levegőt vettem egy újabb fújáshoz, amikor egy legalább annyira vérszomjas, mint kétségbeesett mozdulattal rántotta föl magát, amitől én hanyatt is estem, fájdalmas landolással a földön. A síp messzire repült tőlem. A becsapódástól egy pillanatig a lélegzetem is elállt, de nem állhattam le pihenni, össze kellett szenem magam, hiszen már hallottam is a fémes, pattanó hangot, ami nem jelenthetett mást, mint hogy Kardfog megszabadította magát a bilincsektől, vagyis már semmi sem tartja vissza attól, hogy kiontsa a belemet.
Ahogy azonban talpra kecmeregtem, és elcsodálkoztam rajta, hogy még mindig nem támadott rám, pedig egy lépésnyire sem állt tőlem, olyasmit vettem észre, amitől a vérem a fülemben kezdett el dobogni, éreztem, ahogy a dühödt erő erő végigcikázik a testemen, ugyanakkor jeges rémület markolt a szívembe, ami ugyan szokatlan volt a számomra, főleg harc közben, de nem kellett sokáig törnöm a fejemet, hogy megfejtsem ezt az utolsó érzést is.
Őt nem bánthatja ez a mocsok!
A szemem sarkából láttam, hogy Logan is megindult felé, de nem érdekelt, ő úgysem tud tenni semmit, hiszen neki nem annyira fontos megmenteni Mike-ot, mint nekem, mit tud ő bármiről is, az a biztos, ha én csinálom, ő csak elrontaná stb. Ezért aztán alig rugaszkodott el Kardfog négykézlábról, én is ellöktem magamat a talpammal a sziklafaltól egyenesen felé, és ahogy a magasba penderült, belekapaszkodtam a lábaiba.
Ettől aztán a magasba emelkedtem én is, és még röptünkben egy erőteljes, lendületes mozdulattal a lábainál fogva fordítottam a hátára, hogy a hátára érkezzen meg, én pedig pontosan rá. Térdemet a mellkasába nyomtam, és természetesen tudtam, hogy ez nem fogja visszatartani attól, hogy egy laza mozdulattal ledobjon magáról, vagy belém eressze a karmait, de ezt nem vártam meg.
Előkaptam a pisztolyomat és lőttem. Pontosan oda, ahol a szívének kellett lennie.
Ha Logan időközben megérkezett, annál jobb, legalább segíthetett lent tartani, vagy csak úgy párszor beleereszteni a karmait, amihez épp kedve volt. Ahogy az első töltény elhagyta a pisztolycsövet, leugrottam Kardfogról, hogy távolabbról, a nagyobb biztonságból szemlélhessem az eredményt, amit a lassan a vérébe kerülő méreg okozott. Ha nem találtam el mégsem, annál messzebbre mentem tőle, de a veszélyes töltetű fegyvert folyamatosan rászegeztem, nehogy meggondolatlanságra vetemedjen.
-Jól vagy, szivi? - néztem Mike-ra aggódva. Megráztam a fejemet. - Sajnálom, tudom, hogy még várnom kellett volna, de amikor elindult feléd...
Ismét felizzott a haragom, és még három méregtől lötyögő töltényt lőttem Kardfog mellkasába. A szokásos lövés utáni csípős, füstös szag mellett még valamit lehetett érezni a levegőben, nyilván a szer szagát. Most mint a legfinomabb parfümériát szippantottam be.
-Ez már igazi, kispamacs - sziszegtem felé függetlenül attól, hogy célba találtam-e, biztosra vettem, hogy már mindenképpen tudja, mivel érkeztünk.
A többiekre sandítottam.
-Ki akarja kezdeni? - kérdeztem morogva, majd Logan felé fordultam. - Hölgyeké az elsőbbség.
Nem vártam meg, mit válaszolt, megkerültem Kardfog testét, a pisztolyt Logannek dobtam, hogy vigyázzon rá egy kicsit, és Mike-hoz lépve hosszú, megkönnyebbült csókot nyomtam a szájára.
-Mostantól te otthon maradsz, nincs több rázós akció oké? - néztem rá ideges aggodalommal, majd szorosan átöleltem, hogy megmutassam, milyen egyszerű lenne, ha mégis megpróbálna elcsatangolni.

by **Michael Bodwin** Csüt. Márc. 22, 2012 11:30 am

Tudom, hogy nem fogja a bilincs és a síp sokáig megbénítani. A váratlanság és a meglepettség dolgozik még benne, hogy hárman támadunk rá vehemensen, de az nem fog soká tartani, ami sajnos hamar be is következik, hiszen olyat ordít, hogy majd beomlik tőle a mennyezet, majd megrántja megbilincselt kezét, amitől Aya szaltót dob a levegőben és elég keményen ér ahhoz földet, hogy féltően felkiáltsak. A pisztolyom kiürül és én gyorsan, életem egyik leggyorsabb tárcseréjét hajtom végre, hogy tovább gyengítsem a vadállatként harcoló Victort.
Loganra sem lehet most panasz, hiszen keményen kiveszi a részét a harctól, hol a karját, hol a gyomrát szaggatja bátyjának, aki most már nem humorizál, nem veszi félvállról a küzdelmet, hanem vicsorogva morog és erősen védekezik.
De mielőtt nagyon elbíznám magam, hogy még a méreg nélkül is fölébe tudnánk kerekedni talán, olyat rúg Rozsomák mellkasába, hogy az a szemben lévő barlangfalig repül és kisebb kőlavinát indít el a becsapódása. Már szakítja is szét a láncait és én csak a pisztolyomban bízhatok, hogy míg a többiek összeszedik magukat, feltartóztathatom a rohamát és megakadályozom, nehogy a közelében lévő lánynak baja essen.
De aztán látom, hogy én leszek a következő kiszemeltje, és a sorban a testébe fúródó lövedékek ellenére, hatalmas lendületet vesz és már repül is felém.
Kicsit oldalra lépek párat gyorsan, és tovább küldöm felé a golyókat, remélve, ha mást nem ólommérgezésben fog elpatkolni, de közben már félszemmel mozdulni látom a magához tért Logant is bátyja felé.
De egy hátulról rátámadó törékeny test mindenkit megelőzve rántja le a lábánál fogva Kardfogat még mielőtt karmai elérnének. Döbbenten meredek a fúriaként a férfiba kapaszkodó Aya-ra, aki alighogy földet érnek mindketten máris előrántja a felspécizett golyókkal ellátott pisztolyát és lő. Azt viszont nagyon díjazom, hogy nem várja meg, hogy mi fog történni, hanem máris ugrik tovább, hogy elkerülje Kardfog karjait és karmait, átadva a terepet Logan-nak.
A pisztolyom még mindig Victorra szegezve kíváncsian várom a hatást, és már válaszolnék is az aggódó pillantásokkal kísért kérdésére a lánynak, mikor azért a biztonság kedvéért még megereszt 3 lövést Kardfog felé.
- Soha jobban! Tied az elsőbbség, - nyugtatom meg, - ha így gondoltad, ne fogd vissza magad, de csak miattam nem kellett volna. Lehet, hogy most elrontottad a szórakozásodat. – nézek rá lemondóan.
Ha sikerült a szert Kardfogba juttatni és tényleg padlót fog tőle, akkor leeresztem a fegyverem és átkarolva a derekát, viszonoztam a heves érzelmektől forró csókját.
- De csak, ha te is mellettem maradsz. – suttogtam a fülébe miközben játékosan rásóztam a formás hátsójára.
- Úgy gondolom az első vágás, rúgás, harapás vagy egyéb eszedbe jutó dolog, mind-mind téged illet. – nézek a harcos amazonra, hiszen tőle vette el a legtöbbet ez a vadállat, aztán legfeljebb sorsot húzunk.

by **Victor Creed** Csüt. Márc. 22, 2012 2:21 pm

A súlytalanságban nagyon sebezhető mindenki. Íme, rá a példa – még egy apró termetű nőstény is könnyedén tud lökni a testemen, hogy célt tévesztve csússzak a földön, elhagyva Bodwin lábait. A szétszaggatott ruhám már kezd olyan állapotban lenni, mint az öcsémé és a barlang aljára lecseppenő vér nagy tócsákban gyűlik már… persze ez nem zavar, sőt. A levegőbe kerülő vérszag csak még inkább hajt tovább, hogy mindhármukat megöljem. Talán Jimmy-vel több probléma lesz, de a kis párocska… gyerekjáték. Vagyis – már nem játék. Itt a vége, befejeztem. Mennyiszer is adtam nekik haladékot?… akárhogy is nézem, túl sokszor.

Ahogy Aya rám térdel és elszánt tekintetét az enyémbe fúrja, még inkább felingerel. Ugyan, mire készül ez a vinnyogó, nemrég még könyörgő és nyöszörgő szuka? Talán még a szérummal lenne esélye, de így… Cöh, nevetséges próbálkozás egy olyan csata megnyerésére, amit hát... mondjuk ki – csak én nyerhetek meg. De mégis, az a céltudatosság még inkább megmozgatja a fantáziámat. Elképzelem fájdalmas sikolyait és a meleg húst, amit lefejtek a csontjáról. Kezdek bemelegedni. A keze lendül és erre reflexszerűen válaszolok… mégis, egy szívdobbanásnyi idővel elkésem. Egy hangos pisztolylövés rázza meg a barlangot. Magamban szitkozódva hasítok végig a csuklóján és a morgásom felerősödik, ahogy a düh… ahogy a fájdalom… a fáj… Egy újabb szívdobbanásomnál már nem csak vér pumpálódik, hanem valami izzó, savas méreg is, ami kísértetiesen hasonlít valamire, amit legszívesebben egy életre elfelejtettem volna. Valamire, amit máskor erősebben szoktam érezni. A tekintetemben a lehető legnagyobb döbbenet ver tanyát, miközben Aya kihasználja ezt az alkalmat és eltávolodik. A szérum…

Ez lehetetlen… Honnan szerezték meg? Mikor? Kitől? Mindenkit megöltem, akit lehetett! Mindenkit!!! Egy pillanat alatt átformálódik minden a fejemben. James, Aya, Mike és a szérum - ellenem. Hát persze... hát persze... Ahogy eljut az agyamig a felismerés, máris számba veszek minden lehetőséget, amivel növelném az esélyeimet.

- A rohadt kis… - állok fel és vetném magam a nőstényre, amíg van hozzá erőm. Meg kell szereznem a szérumot! Újabb három lövés és én fájdalmasan felvonyítok. Nem úgy, ahogy mikor az ujjaimat levágták. Nem… ez a fájdalom sokkal erősebb, még annál is, mint ami az emlékezetemben élt. Ez az igazi kín és szenvedés. Égek… A savas maró anyag most még gyorsabban dolgozik, mint régebben. Rosszabb… ezerszer rosszabb a fájdalom. Erőtlenül görnyedek össze és miközben próbálok a lábaimon megállni, érzem ahogy minden elkezd forogni. Izzadok… a lihegésem egyre hevesebb és minden mozdulat felér a bőröm lenyúzásával.

- Hogyan…? – nyögöm ki és szerencsémre a hangom dühtől lángol és nem a bennem munkálkodó méreg fájdalmától… Még... még van pár másodpercem, aztán megjelenik a gyengeség is. Meglátom a levegőbe dobott pisztoly. Nem tehetek mást… az egyik után kapok a sok közül, hátha eltalálom az igazit. És mikor az ujjam, a bőrtől meleg fémet zárják körbe, már esek is a közvetlen közelemben lévő öcsémre, hogy egy utolsó energialökettel eltaroljam. Szorosan a mellkasához nyomom a fegyver csövét, szinte átfúrom a bőrét, majd egymás után, sietve húzom meg a ravaszt. Felordítok. A zuhanás után keményen érkezem a földre... A pisztoly kiesik megremegő kezemből én pedig távolabb gurulok… Amíg lehetséges...

by **Rozsomák** Csüt. Márc. 22, 2012 7:56 pm

~Ez az!~
Bár a testvére az, ki vérbe fagyva vergődik a földön, Logan-t mégis boldogsággal tölti el a látványa. Keserű a bosszú, de neki nagyon ízlik, egészen addig, amíg ő is kap belőle egy igazi kóstolót. Elkövette azt a hibát, hogy elhitte, a csatának vége, és végre foglalkozhat a migrénjével, amit az átkozott síp hangja okozott, a lövések visszhangzó zajáról nem is beszélve, ám Kardfog sajnos nem az a fajta, aki ilyen könnyen feladná a dolgot. Az első lövés sokkal inkább meglepi, mint fájdalmat okoz neki, s tágra nyílt szemekkel mered új, véres köldökére, csupán néhány centiméterre az eredeti felett. A következő nagy kaliberű golyó is azon a környéken csapódik be, s ennek ereje már ledönti őt a lábáról, minek következtében az utolsó két lövés már jóval több kárt okoz a fekvő férfinek, hisz átlósan hatolnak be a bordái alá, szétroncsolva minden létfontosságú szervet, amit érnek, teli szórva a férfi testét a méreggel.
-....
Szólni próbál, de ajkait csak vérbuborékok hagyják el, majd kicsit később azok sem. Éj fekete haja fokozatosan őszbe vált, a karmai mentén szivárgó vér csermely - mely épp csak most apadt el - egyszerre folyóvá duzzad, mely többi sérülésével együtt valóságos tengerré duzzad, egy sötét, sűrű, baljóslatú tengerré. Egész teste remeg az égető láztól, ujjaival pedig a földet kaparja, míg leszakad az összes körme. Karmai persze mély árkot vágnak a sziklában, ám ez csak néhány percig tart, aztán a remegés alább hagy, majd teljesen megszűnik.Üveges szemeivel Aya-ra mered, de életnek nem mutatja semmi jelét többé.

by **Aya Caine** Csüt. Márc. 22, 2012 10:41 pm

Egyszerűen gyönyörű szép volt. Én ugyan nem szoktam megkínozni az áldozataimat, az nem szokásom, de ez most valami hihetetlenül csodálatos volt. Azok a kikerekedő szemek, az a tekintet, amikor rájön, hogy nem csak egy újabb bibit szerzett, az a fájdalom, ami szinte látható módon áradt szét benne, aztán az a kétségbeesés, a hiábavaló tagadás, a gyenge küzdés, hogy de talán, esetleg ennek ellenére... Hát egyszerűen fantasztikus!
De persze nem tartott sokáig a jókedvem. Logannek persze el kellett rontania mindent. Semmi dolga nem volt, csak elkapni a pisztolyt, amit egy hülye is meg tud tenni, de ő elhibázta. Meg is kapta a magáét érte, hiszen mondhatni szinte azonnal bátyja sorsára jutott, miután Kardfog elcsaklizta tőle a fegyvert és beleeresztett kettőt.
Azonnal odarohantam, és felkaptam az elejtett pisztolyt, amiben így már csak egy töltény maradt, azt gondolkodás eresztettem Kardfog hátába, majd a tokjába csúsztatva fordultam az imént még Logant ,,fogva tartó" láncok felé, majd gyorsan megkötöztem vele Kardfogat úgy, hogy ugyanahhoz a sziklához legyen láncolva, mint amihez az öccse volt.
-Innen már nincs menekvés, ugye te is tudod, te rohadt patkány! - susogtam a fülébe, a rá váró borzalmakat csak a hangsúlyommal közölve.
Utána Loganhez siettem. Letérdeltem mellé, és a fejét az ölembe húztam.
-Hogy lehettél ilyen hülye? - morogtam, de sajnos nem sikerült jól lepleznem az aggodalmamat. - Nehogy meghalj itt nekem, hallod? Mike, segíts! Valahogy próbáld megmenteni, én nem vagyok jó az ilyesmiben.
Úgy tűnt azonban, hogy nincs itt már mit tenni, Logan magára vállalva az elmúlt éveket, amiket eddig letagadhatott, megőszült, és úgy tűnt már semmi sincs, ami visszahozhatná őt az élő, lélegző emberek közé. Nem mondanám, hogy különösebben rajongtam érte, de a halálát sem kívántam soha. És most még segített is nekünk.
-Most te jössz, kiscica - léptem vissza Kardfog elé, még az előbbinél is dühösebben, hiszen gyarapodott a száma azoknak a gaztetteinek, amit még le kell vernem rajta. - Kicsi Victoria, nehogy azt hidd, hogy megfeledkeztünk rólad. Rossz cicus voltál, ezt már semmiképpen nem kellett volna tenned!
Előkaptam a késemet, és a segítségével megszabadítottam Kardfogat minden ruhájától egy szemernyi figyelmet sem szentelve közben arra, hogy őt ne sebezzem meg. Mikor kész voltam, tetőtől talpig végigmértem.
-Nem is olyan klassz fordított helyzetben, mi? - érdeklődtem, szinte kedves hangsúllyal, majd megvetően elfintorodtam. - Tudod, tényleg nincs mire büszkélkedned, ha nem kaszaboltál volna szét, nem is éreztem volna, hogy nőhiányban szenvedsz. Ez még egy hangyabokánál is kisebb. Nem hiszed el? Várj, megmutatom! - Egy gyors nyisszantás, és máris a képébe mutathattam a szóban forgó testrészt. - Szerintem nem fog hiányozni, egy ilyen kis mikrobát tényleg észre sem veszel, ha már nincs meg. Na lássuk, mid van még!
A kést az oldalába döftem, és végigszántottam a hasát először vízszintesen, majd függőlegesen, aztán sorra kezdtem kitépni-vágni a belső szerveit. Vesék, gyomor, belek, minden, ami a kezem ügyébe akadt, és mindet megmutattam neki, mielőtt a földre hajítottam volna.
-Kell ez neked?... És ez?... Hát ez?... Szerintem a valaha volt leghatékonyabb fogyi programot műveled, még a végén reklámarc leszel!
Közben persze intettem Mike-nak, hogy ha gondolja, beszállhat ő is, csináljon vele amihez kedve van, neki is azért akadt egy pár dolog, amiért jogosan kívánhatta a szenvedését és a halálát. Végül csak összejött. Ha áldozattal is járt, de végre visszafizethettük neki a kölcsönt, minden szenvedést, kínt és halált, amit okozott. Mike-kal az oldalamon nem tudtam, meddig fogja húzni Kardfog, nem tudtam, meddig engedjük, hogy kihúzza, csak azt tudtam, hogy épp nem siettem sehová...

by **Michael Bodwin** Pént. Márc. 23, 2012 8:57 am

Aya terve bevált és Kardfog szervezetébe a golyókkal együtt a méreg is bejutott, ami kikerekedő szemi láttán, már neki is leesett. Széles mosoly terült el az arcomon, ahogy elképzeltem, mi járhat most a fejében. Hiszen erre igazán nem számított és most már nem is tehet ellene semmit. Túljártunk az eszén és most végre megfizeti az árát annak a rengeteg gaztettnek, szenvedésnek és gyilkosságnak, amit elkövetett ellenünk, szeretteink ellen, az ártatlan emberek ellen.
Ezt, pontosan ezt szerettem volna, ha átéli, mikor a biztos győzelme tudatában kell szembenéznie saját esendőségével is, és így legalább nem csak a testét, de a lelkét, a nagy egóját is összetörhetjük, megalázhatjuk, megtiporhatjuk.
De azért korán örültem! Sajnos nem hatott olya annyira gyorsan a szer, hogy ne lett volna képes még kegyetlen meglepetést okozni.
Ahogy Aya abban a tudatban, hogy már vége a játéknak a méreggel töltött pisztolyt Rozsomák felé dobta, Kardfog felélénkült és megkaparintva azt, pár golyót a testvérébe pumpált, és aztán mindketten a földre rogytak erőtlenül.
Döbbenten álltam egy kicsit távolabb, mikor láttam a szer Loganra gyakorolt hatását és a golyó ütötte sebre vetett hitetlenkedő pillantását, ami a szer terjedésével együtt lassan élettelenné vált, végül lehanyatlott. Haja pillanatok alatt vált őszessé és vére sűrű patakokban folyt a barlang fala mellett.
Aya gyorsan felkapta a fegyvert, hogy Victor már ne érhesse el, és aztán rákattintotta a nemrég még Rozsomákot tartó bilincseket, majd Loganhoz rohant, akinek tőle szokatlan aggodalommal a hangjában tanácsolta, hogy meg ne merjen halni. Sajnos a nagyfiú, mint máskor sem, most sem hallgatott rá.
Közelebb menetem, majd megfogva a kedvesem vállát szomorúan megráztam a fejem az üveges szemekbe nézve.
- Nem tudok édesem, sajnos nem tudok! Vége! Úgy látszik ez a szer túl erős volt!
Nagyon rossz érzés volt, hogy az az ember, aki már oly sok ideje járta a halhatatlanok útját és akit tulajdonképpen mi rángattunk bele ebbe az akcióba, most itt hever holtan. Elkeseredett és dühös voltam, mert ezt is Kardfog számlájára írhattuk, mielőtt végezhetnénk vele. De több ember halála már nem fog a kezéhez tapadni, abban biztos vagyok, főleg, ha Aya arcára nézek, aki máris fúriaként indul a láncain szenvedő Kardfog felé.
Magam is elsötétült arccal követtem és szenvtelenül néztem, ahogy megszabadítja a ruháitól, közben mély vágásokat ejtve rajta.
Nagyon is el tudtam képzelni, hogy mi ját most a fejébe és mi a szándéka a férfivel és eszem ágában sem volt megakadályozni, hiszen minden joga meg volt hozzá.
Majd, ha kiélvezkedte magát, akkor jövök én.
Jó kis helyen voltunk ebben a barlangban, innen semmilyen ordítás nem fog kihallatszani, ami remélem még sokszor elfogja hagyni Kardfog száját, mielőtt végképp átküldjük a túlvilágra.
Aya igazán elemében volt, néha még magam is elcsodálkoztam, hogy mennyire kegyetlen tud lenni az én drágám, de most ezt igazán nem vethettem a szemére, hiszen magam is eszement vigyorral szemléltem a művét.
- A szívét! Csak a szívét, hagyd meg nekem. – guggoltam mellé és fordítottam magam felé vérpöttyös arcát, hogy csókot leheljek rá. – Szeretném én kitépni azt a mellkasából és megetetni vele. De azt majd csak a legvégén, addig még nyugodtan folytasd csak, hiszen nem akarom, hogy túl hamar haljon meg. – nézek Kardfogra és remélem, hogy folyamatosan ordítani fog, amíg csak nem végzünk vele. – Talán nekiláthatnánk még eltördelni az ujjait a végtagjait, hiszen azt többször is lehet. Nekem nem sürgős, hogy gyorsan elpatkoljon.

by **Victor Creed** Pént. Márc. 23, 2012 6:08 pm

Legszívesebben elmosolyodnék, mikor látom James reakcióját. Kegyetlen vagyok és legyen akármennyire is az öcsém, ha lenne még egy alkalmam – újból megtenném... Nem mondom, hogy nem „sajnáltam” (ha lehet azt sajnálatnak nevezni, amit ekkor éreztem), tudtam min megy keresztül, de nekünk ez nem jelentett többet, mint egy kellemetlen estét. Aztán másnap folytatódik minden ugyanúgy… Összeszűkült szemekkel, néha meg-megrángó orral figyelem az őszülő haját, a szája szélén megjelenő és a sebeiből elinduló vércsíkokat. Jaj, Jimmy, mégis, mit gondoltál? Meg sem tudom számolni hányszor próbáltam eltenni láb alól. Hogy mennyiszer dobtam le épületekről, törtem csontját, téptem ki a húsát, inait és a szerveit, vágtam fel a torkát, haraptam ki a légcsövét, nyitottam fel a tüdejét… És erre tessék. Két gyors lövés és szóhoz sem tud jutni. Ó, ha én ezt tudtam volna!… Az igazság pedig az, hogy miközben Jimmy halk hörgéseit hallgatom, nem érdekel, hogy én is ugyanattól szenvedek. Ebben a pillanatban biztosan nem, ahhoz túlságosan lefoglal a látvány. Egy halhatatlan testvér ilyen pillanatai örömkönnyeket csalnának a szemembe, ha ki tudnám őket morzsolni. Végre valami, ami megállítja, tényleg megsebzi és nem csak pár másodperces sérüléseket okoz neki!... Olyan jó volt látni, hogy pusztítható. Áruló, megszelídített kutya … de pusztítható…

Egy újabb fájdalomhullám söpör végig rajtam és ránt vissza a valóságba. A hátam pár másodpercre ívbe feszül az utolsó adagtól, amit belém lőnek. A földön fekve és a talajba markolva, próbálok enyhíteni a szédülésen, de a szérum nem hagy pihenőt.
Akaratlanul rándulok össze a testemben végigszánkázó méregtől, miközben Aya megfogja az egyik, majd a másik kezemet és a hátam mögé kötözi őket. Gyors, alapos munka… Legalább ehhez ért a kicsike… Megrángatom béklyóimat, de túl gyenge vagyok, hogy kitörjek… Egyszerűen – nem megy. Tekintetem mégis megcsillan…

- Ugyan kislány… - kuncogok fel, mintha nagyon jól szórakoznék és nem épp a kínzásomra kellene felkészülnöm - soha nem menekülök – hangom határozott, de még ha akarnék, se tudnék a nőstényre figyelni ezek után - a szérum... érdekesebbnek tűnik. Elmegy az öcsém felé, én pedig becsukom a szememet, hogy enyhítsek a szédülésen. A hátam mögötti sziklára hanyatlok és próbálom kivenni a hangokat, miközben pihenek... Nehéz feladat, a gyors beszédre szinte lehetetlen figyelnem. Az állkapcsomat minden erőmmel szorítom össze, mikor meghallom a lépteket. Közeledik. Tudom, mi következik... Én ne tudnám?

A szemöldököm alól fellesve, halálnyugalommal nézek farkasszemet a lánnyal. A tekintetemben nincs félelem. Komor, sötét, mindent tudóan mély pillantással vizsgálom.

– Gyerünk Aya! Kezdd…– parancsolom és elvigyorodom, kivillantva agyaraimat, miközben minden porcikámmal azt üzenem neki: Úgy sem mered megtenni. Megölöm! Én nem fogok kegyelemért könyörögni. Nem fogok megalázkodni és segítségért sikítozni, ahogy ő tette… Abból már réges-rég kinőttem... Közelebb jön, lehajol és lefejti rólam minden ruhámat… De sokkal kevésbé zavar, mint ahogy azt várná. A hegyekben nem aggattam magamra ilyen ostoba, emberi göncöket, ráadásul nem kell szégyenkeznem semmi miatt. Látni akar? Gyerünk, engedj! Ettől nem leszek védtelenebb. Sőt más esetben büszkén húznám ki magamat… Bár Aya szavai… a kis szukából süt a gyűlölet és a megvetés, ami bennem is ingerli az állatot. Mielőtt megszólalhatnék a fejem hátraesik, és egy pillanatra elsötétül minden. Pár másodperc múlva felébredek és érzem, hogy a tarkómon lefolyik a vérem. Fenyegetően felmorgok, mint egy sarokba szorított kutya, és a hirtelen megjelenő, már-már kétségbeesett dühtől, remegek. Az ereim kidagadnak vörös bőrömön és mintha hatvan fokos lázam lenne. Izzadok, mintha a verejték megszabadíthatna a forróságtól, ami a belső szerveimet égeti. Engedj már! Még erősebben morgok, mikor Aya felém mozdul – aztán fájdalmasan felkiáltok. Még szűkölni sincs időm, olyan gyorsan teszi meg már másodszorra. Bassza meg! Megrángatom a láncaimat és előrébb hajolok, hogy a fejem még közelebb legyen a nőstényéhez. Állkapcsom erősen csapódik össze a levegőben, talán néhány fogam eltörik. Ki akarom kaparni a szemét, úgy akarom a torkát kihúzni a helyéről, hogy még a nyelve is jön vele együtt! Ki fogok szabadulni!

- Mostantól nem játszom Aya… – sziszegem felhúzott orral és az arcom megrándul, ahogy a kés durván felmetszi hasamat… nyelek egyet, hogy a fájdalmat elnyomjam magamban. - ha még egyszer az utamba állsz – suttogom a köteleimbe kapaszkodva – habozás nélkül öllek meg. – De nem érdekli, amit mondok. Miért érdekelné? Tudom nagyon jól, hogy mi hajtja: Bosszúszomj… Heh, milyen ironikus, hogy kezd olyanná válni, mint én. Élvezi, ami csinál, miközben mélyen belém nyomja a kést, aztán… szinte könyékig belém nyúl! Újra és újra megteszi, miközben kipakol belőlem mindent. A vérem száguld és a fülemben dobol. A vörös tócsa gyorsan terjeszkedik és a vérem makacsul tapad a bőrömre. Érzem, ahogy szívem a bordáimat ütlegeli. Tűnj az utamból! Mondhatnám azt, hogy szinte állandóan fájdalomban élek. Hogy nem telik el úgy egy nap, hogy ne törnék el a csontomat, ne lőnének meg, hasítanák fel a húsomat és vágnák le egy végtagomat. Nem beszélve arról, mikor a mesteri kínzásokon, egy hang sem hagyhatja el a számat… nemcsak fájdalmat tudok okozni. Tűrni is tudom. Végsőkig... Lőtt sem, törés, húscafatok… cöh, egyszerűen idegesítenek az ilyen apró sérülések és morgolódom a lassulás miatt.

De a szérum és Aya beleim között turkáló ujjai már sok... Túl sok egyszerre - még nekem is. Felüvöltök, fájdalmasan, erősen úgy, hogy a hangom bezengi az egész barlangot. Nem akarok üvölteni, valahol mélyen még szégyellem is magamat, hogy megadom nekik az örömöt. Ám nem bírom abbahagyni, jó pár szívdobbanás kell, mire eljut az agyamig a felismerés. Ez a gondolat hirtelen hallgattat el és a nyelvembe harapva nézem a gyomromat, a májamat, a belemet, amit a lány az ujjai között kíváncsian megforgat. Az összes füstölög, mintha sav marná és ismeretlen zöld nyálka borítja. Nem nézek le a sebre… Nem fogom hagyni! Egyenesen Aya, dühtől izzó szemébe fúrom a sajátomat és még akkor sem engedem el, mikor a kölyök megjelenik. Szájam sarkában egy számító, bujkáló mosoly rejtőzik.

- Nem tudtok megölni… Véglegesen? Heh… senki sem tud… - próbálok felkuncogni és visszanyelem a véremet. – Volt már ennél rosszabb… Szánalmas próbálkozás ez egy kölyöktől és egy… bérgyilkost játszó, végtelen kislánytól… - Mikor Mike megcsókolja a vöröskét, hátrahajolok és elhúzom a számat. Ha már nem lenne hányingerem, most biztosan megjelenne… – Mondd Bodwin! Milyen érzés, mikor egy… gyilkossághoz kihívnak és nem tudod ki tette?... Én… talán Aya? – horkantok fel, aztán halkan felszisszenek a gerincembe nyilalló fájdalomtól. Nincs sok időm. Tudom, hogy a testem küzd a méreg ellen, de örökké nem tudja feltartóztatni. Le fog gyűrni… Nem fog! Nem engedem, hogy egy barlang mélyén rohadjak el! Csak engedj ki!!! A gyűlölet és a düh ott lapul bennem és ütlegeli a ketrecét. Oldalra dobom magamat, hátha szabadulni tudok, majd a másik irányba is megpróbálkozom. Karmaimat megnövesztem és miközben a láncokat feszegetem, felhúzom a lábamat. Gyorsan mozdulok és keményen rúgok bele mindkét előttem térdelőbe. Ha hátraesnek, a karmaim elvágják a bilincseket és a kezeim lehullanak oldalra. Levegő után kapkodok, miközben elkezdek feltápászkodni, de az utolsó pillanatban ordítva esem össze.

A méreg…

by **Aya Caine** Pént. Márc. 23, 2012 9:14 pm

-Te most beszóltál? - hajoltam közelebb fenyegetően Kardfoghoz, majd Mike-ra néztem, mintha tényleg tanácstalan lettem volna. - Beszólt? Én nagyon úgy hallottam. Elhiszed, hogy még most sem képes befogni a lepcsest?
Arcom egy pillanat alatt sötétedik vissza, ismét igazi érzelmeimet tükrözve, ami leginkább a bosszú, a gyűlölet és a vérszomj körül forogtak. Ezeket dédelgetve döftem késemet Kardfog egyik szemébe, majd miután eleget forgattam kirántottam, ami saslik módjára a pengén maradt.
-Ne aggódj, édes, a szíve a tiéd lehet - biztosítottam Mike-ot. - Engem úgysem ott sebzett meg. Igaz, te undorító gennyláda?!
A késekre már nem volt szükségem, azért mindkettőt beledöftem oda, ahol régebben még a férfiasságát hordozta. Utána Mike javaslatát követve nekiláttam eltörni az ujjait. Egyik reccsenés a másik után, és valahányszor eltört egy, még meg is mozgattam, mintha joystickkal játszottam volna.
-A másik keze lehet a tiéd - engedtem át némi szórakozást Mike-nak is.
Csókját hevesen viszonoztam, és ebben most más is volt a szerelmen kívül, most már a bűnben is társak voltunk, most már éreztem, hogy tényleg összetartozunk, olyan volt ez a csók, mint az első hitvesi csók egy esküvőn, csak a mi esetünkben ez egy halhatatlan holtteste mellett, egy vérszomjas sorozatgyilkos kínzása közben történt. Nem is lehetett volna finomabb az a csók.
Kardfognak azonban úgy tűnt nem tetszett.
-Ne húzd a szádat, kiskomám, mert a végén még az öledben fogjuk csinálni - vetettem neki, és a kisujját is kettétörtem, aztán addig csavartam, amíg leszakadt a helyéről. - Nem árt, ha látod, hogy is csinálják a profik. Nem úgy, mint te, te nulla, te semmi, te rakás szerencsétlenség!
Lassan emelkedtem fel, és el nem tudom mondani, mennyire élveztem, hogy most én magasodtam fölé. Egyenesen az arcába hajoltam, közel a füléhez, szájam épp hogy nem súrolta a fülkagylóját, ahogy alattomosan sziszegtem neki:
-Meg fogsz dögleni. Itt, ebben a barlangban. Senki nem fog hiányolni, senki nem fog keresni, senki nem fog rád emlékezni, olyan lesz, mintha nem is lettél volna. A természet gusztustalan tévedése voltál csak, amit mi most kijavítunk. Búcsúzz el az életedtől, te mocskos állat!
Kihúztam az egyik tőrt új tokjából, és Mike felé nyújtottam.
-Vedd el, bébi, a tiéd.
Kardfog rúgása meglepett, nem is tudtam rá időben reagálni, legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Helyette hanyatt estem, egyenesen Logan mellé. Szemeink egy szintbe kerültek, ő pedig egyre csak meredt rám üveges tekintettel, mint egy kitömött vadász trófea.
-Sajnálom - suttogtam, és gyengéd mozdulattal lecsuktam a szemeit.
Talpra ugrottam, és felmértem a megváltozott helyzetet. Kardfog próbálkozott, meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy mennyi mérget szívott már be addigra, kifejezetten szép eredményt ért el, de nem eleget. Közel sem eleget. Ahogy összeesett már biztosan tudtam, hogy a győzelem a miénk. Már a bilincsre sem lesz szükség. Ez pedig egy jókora kiáltással kísért hasbarúgásra késztetett, amit aztán a feje követett. Megint felrémlett előttem, mit tett, miért vagyunk itt, mit kellett elszenvednünk miatta, amitől kizsigerelt felsőtestére térdeltem, és addig ütlegeltem a puszta öklömmel, amíg az én kezem is vérezni nem kezdett.
Mikor vége volt, lihegve ültem a hűvös sziklafal tövébe, és a karjaimat felhúzott térdeimen pihentetve néztem a művünket. Vajon meghalt már? Él még?
-Vágd le a fejét - dörmögtem Mikey-nak. - Vágd le azt a rohadt fejét! Látni akarom.

by **Michael Bodwin** Szomb. Márc. 24, 2012 9:18 am

Máskor talán magam lőném le undorodva azt, aki egy másik embert lassanként trancsírozva hagy szenvedni és meghalni, de amit most Aya csinál valami morbid örömmel tölt el és remélem, hogy Jeremy akárhol is lógatja lábát a felhők között, azért vet le egy pillantást és látja, végre eljött a bosszú ideje.
Kardfog kétségbeesett kísérleteit, hogy felbosszantson gúnyos szavaival, csak egy vállrándítással intézem el, hiszen a következő pillanatban felcsattanó üvöltése minden korábbi szót elsöpör és nekem ettől fülig szalad a szám.
- Azt hiszem mire itt végzünk, te már nem mész sehová, és ezt már kezdheted is belevésni, abba a nagy, ronda és most már félszemű fejedbe. – nézek le rá, ahogy szívszerelmem, egymás után fosztja meg a szerveitől, majd a késeket a legmegfelelőbb helyen pihenőbe téve, nekilát a lassúbb fájdalomokozásnak.
- Bébi csak így tovább, nem kell semmit elsietni, ha tovább trancsírozod, akkor még idő előtt távozik a pokolba, és akkor oda a szórakozás. – bólintok a taktikaváltásra.
Az, hogy a csókolózásunk, milyen reakciót vált ki Kardfogból, csak olaj a tűzre és vigyorogva hallgatom Aya erre adott válaszát, mert azért a testi kínzáson túl, a lelkit sem szabad feledni és elképzelem, hogy most mi járhat ennek az állatnak a fejében.
- Kösz drágám! – lépek közelebb, hogy éljek a lehetőséggel és magam is érezzem, ahogy darabokra törik a csontja, egyik a másik után. – Ugye, milyen jó érzés Victor? Tudom, hogy ezek a sérülések neked pillanatok alatt regenerálódnak, de fájni azért fáj! És milyen lesz újra meg újra átélni a kínt? – hajlítom hátra lassan a csuklóját, amíg meg nem hallom a várva várt reccsenést.
Talán hiába a jogos bosszúvágy, Aya mégsem Kardfog, aki a végtelenségig tudja élvezni egy ember, még ha olyan semmilyen szánalmat nem érdemlő is, mint az előttünk lévő, a végtelenségig kínozza, így a kezébe kapva a tőrét, felém nyújtotta.
- Végezzünk? – néztem rá, hogy biztos legyek a válaszában. – Ezt akarod? – veszem el a kést, és Kardfog felé fordulok, hogy kimetszem a szívét és a még dobogó izomcsomót megmutatva neki, a szájába tömhessem.
De ez a szívós dög megint meglepett minket, mert nem hogy békésen megadná magát a sorsának, vergődni kezd és olyat rúg felénk, hogy én is és Aya is hátra esünk tőle, de már ez a kis idő is elég neki, hogy levágja a bilincseit.
Gyorsan ugrok talpra, hogy mielőtt talpra áll végezzek vele, de a szer és Aya megelőztek. Még mielőtt Kardfog felállhatott volna máris legyűrte a méreg okozta fájdalom és gyengeség, aztán meg a lány rontott rá, akiben újra fehorgadt a düh, és ütötte, rúgta, ahol érte.
Nem akartam megakadályozni, hogy kiadja magából. Miért is tettem volna? Talán Kardfog érzett valaha is bármilyen szánalmat irántunk? Nem, soha! Hát, most megérdemli, amit kap, én sem érzek felé egy csepp irgalmat. Meg kell halnia, hogy soha többé senkinek ne okozzon fájdalmat. Nem mehet el innen élve!
Mikor végre Aya lecsillapodik, mellé sétálok és leguggolva szorosan átölelem.
- Megteszem. – suttogom a fülébe gyengéden. – A lábad elé gurítom a fejét, ne aggódj. Aztán darabokra vágjuk a testét és szétszórjuk az erdőben a vadállatoknak, hogy semmi ne maradjon belőle. – fogom meg a hosszú tőrt és felállva, elindulok Victor felé, hogy bevégezzem a bosszúnkat.

by **Victor Creed** Szomb. Márc. 24, 2012 6:25 pm

Mindkettejük szemében ott van a boldogság, ami miatt legszívesebben kitépném a szívüket. De sajnos épp fordítva van. Akárhogy igyekszem, semmi sem jut az eszembe, csak a csillogó tekintetüket látom és beleremegek abba a kegyetlenségbe, ami bennük van. Én okoztam ezt… Egyedül nekem köszönhetik ezt a gyönyörű bosszúszomjat.

A szemüregemből és az ujjaimból induló fájdalmat már nem érzem, olyan erősségű az ereimben szálló méreg. Hatalmas a kín. Folytonos, szűnni nem akaró pusztulás, amire csak ordítással és összeránduló, fájdalmas arccal tudok reagálni. Érzem minden érzékszervemmel a gyötrelmet, miközben néha-néha felerősödik. Tán akkor törik el az ujjamat? Vagy az a csuklóm volt? Eltávolodnak, a fejem erőtlenül esik hátra, a számon kapkodom a levegőt... Elfáradtam… Több, mint 170 év alatt nem sokszor mondtam, hogy meg akarok halni – most mégis így érzek. Védtelennek, kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek látom magamat. Nem tetszik a kép. Szégyen. Én, Victor Creed. A vadállat, a ragadozó, a gyilkos – elgondolkozik azon, hogy kívánja-e a halált… És kívántam-e?... Talán egy pillanatig. Véglegesen? Soha. Nem-nem, sosem adnám meg azt az örömet nekik, hogy végleg eltűnjek. Én az erőre vágytam, amit a szer elnyomott bennem… De ugyan, mit tehetek ellene?... A felém közeledő Bodwin-ra nézek, aztán a vértől pirosló késre. A talpamat megvetem a földben és megpróbálom eltolni magamat, mintha valahová hátrálhatnék. A szikla megakadályoz, keményen tart vissza és tálcán kínál fel a kölyöknek. Nem értett a szóból, akárhányszor mondtam, hogy meg fogom ölni, ha tovább követ… Annyi alkalmam volt rá, mégsem öltem meg egyiküket sem. Most olyan ostobaságnak tűnik a játék. Milyen ostoba is voltam… Nem menekülhetek és ez bosszant! Pillantásom sokáig időzik a kés hegyén. Lecsöppen a hegyéről egy vércsepp, mire kétségbeesetten felnyüszítek, majd utolsó próbálkozásként rúgok…

Lihegek és próbálok életet lehelni valamelyik testrészembe, mikor Aya belém térdel. Eldőlök és felnyögök, nem védekezem. Már nem érdekel, ha hallják a fájdalmamat, nem érdekel, ha tovább kínoznak – már szinte semmit sem érzek a kínon kívül. Mondhatnánk azt is, hogy kezdem megszokni. Aya ütései kemények, a nyakam megroppan, ahogy ide-oda csapódik a fejem. Hányingerem van, az eltört orromon át nem tudok lélegezni. Az ökölcsapások között vért köhögök és kaparom a talajt, hátha találok valamit… valamit, amivel ezt a kis szukát… Hirtelen ájulok el és ernyed el a fájdalomtól összeránduló testem… Pihenek…

Bodwin lépéseire nincs válasz. Victor teste élettelennek tűnik. Se szívdobbanás, se lélegzés, szemhéja alatt nem mozog a szemgolyó. Üresen fekszik, vérben fürödve, hatalmas lyukkal a hasán és az ágyékánál. Nem gyógyul, nem mozdul. Csak egy test, melynek a gazdája annyi szenvedést és mély emléket hagyott Aya-ban és Michael-ben. A barlang belsejét betöltő hirtelen jött némaság nyomasztóan ül rá a szerelmesekre. Ki tudja, talán még örülnek is a csendnek…

Valahol távol egy végtelennek tűnő sötétségben megjelenik. Fellélegzik és az orrlyukain kivándorló meleg, jól látszódik a nyirkos hidegben. Nagyot nyújtózik és élvezettel felkacag, hiszen eltűntek láncai. Bár a láncszemek még ott vannak csuklóin – végre szabad. Előbújik az árnyékból és a fény felé fordítja arcát. Elmosolyodik, torkából hosszú morgás tör fel, szinte már dorombol az elégedettségtől. Boldogan hajlítgatja ujjait és mozgatja vállát, majd kutyamód megrázza magát. Furcsa érzés a szabadság... Mennyi ideje is várt erre, hogy csak ő maga legyen… De a boldogsága nem tart sokáig, a szer kezdi bekebelezni. Tisztában van vele, hogy menekülnie kell. Ezért is feszegette láncait, ezért is kellett az agyának apró rejtekhelyeiből egy egészként megjelennie. A szer csak őt üldözi. Az X gént. Így hát különvált. Kitagadta az embert és a kezébe veszi az irányítást, amíg még van ereje hozzá. Nem fog így megdögleni. Kiszenvedett kutyaként, egyedül, két kölyök mutáns által, akik még azt sem tudják, mint jelent élni…

„A szakadatlan emlékezés az őrület poklába vezet.”

Bodwin lépteire nagyon is van válasz. A szemhéjak felpattannak és a fölé magasodó férfi megláthatja a sötétséget. Nincs fehérje, se írisz, ami szabályozná a rajta bejutó fényt. Minden befogad és megmutat… leginkább sötétséget. Fekete éjszakát, amivel egyenesen a férfit lövi keresztül. Süt belőle a gyűlölet, az agresszivitás és az a futótűz, ami sikolyt csal a remegő lelkekbe. Sebei egy pillanat alatt eltűnnek, a regenerálódás felsokszorozódik és miközben gyorsan felül, teste már ép és egészséges. Kezét erősen szorítja rá a férfi nyakára és megpördülve Aya felé hajítja. Négykézlábra ereszkedik és úgy nézi a két mutánst, mint az embereket a vadállatok. Idegenek, akik betolakodtak a területére. Morgása farkasszerű, mély vadállathang, ami nem csak a hangszálakat, hanem az egész tüdőt megrezegteti. Lelapul, lábain és kezein lépdelve hátrébb óvakodik, bőre néha-néha megrezdül, miközben a vörös hajú nőstényt és a hímet bámulja. Mit bámulja… egyenesen belelát a lelkükbe és nem ereszti őket. Ajka felhúzódik, hogy ínyét megmutassa. El kell kergetni a betolakodókat. Szemfogai agyarakká növekednek, nyála felgyülemlik és hosszan elnyúlik, mikor kifolyik a szájából és lecsöppen a földre.

Nincs benne semmi emberi. Hogy is lenne? Azt száműzte az agya egy pontjába, hogy kacagva rohanjon a felszínre. Elérkezett az ő ideje… Mondta, hogy ki fog törni és lám… Kiszabadult.

„Az őrület olyan, mint a gravitáció. Csak egy kis lökés kell hozzá.”

by **Aya Caine** Szomb. Márc. 24, 2012 8:22 pm

Mike ölelése furcsa érzéseket váltott ki. Ahogy suttogott, és a lehelete megcsiklandozta a fülemet, az marha szexi volt, nem volt semmi furcsa az általa kiváltott érzésekben. De a törődése, a gondoskodása, az hogy megtesz valami nehezet és mocskosat a kedvemért! Valami nagyon jó érzés volt, vagy soha, vagy csak nagyon régen tapasztalt érzés, amit nem tudtam beazonosítani. De nagyon jó volt. És ezt az érzést az ölelésével mintha még belém is ágyazta volna, hogy örökké velem maradjon. Ha nem is tudtam, mi volt ez, nagyon kellemes volt.
Miután kibontakoztunk egymás karjaiból, elindult, hogy teljesítse az ígéretét. Hogy levágja Victor Creed fejét, és ezzel véget vessen annak a velejéig rohadt életének. Már nem volt kedvem sem kegyetlenül vigyorogni, sem hangosan kacagni, ahogy még régebben megígértem neki, csak komor elégedettséggel néztem, ahogy régi ellenlábasom, aki úgy alakult, hogy már a legfontosabb ember az életemben (Úristen, még nálam is fontosabb!), lassan közeledett hozzá, hogy megölje azt a mocskot.
És ekkor megtörtént!
Megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Aminek nem volt semmi értelme! Ami lehetetlenség volt!
Kardfog élt. Mit élt: újjászületett! Pupillája mintha felfalta volna a szemét, fekete volt az egész. Tekintete ismerős volt, ahogy a mozdulatai is, de valahogy mégsem ő volt az. Mintha eltűnt volna belőle minden gúny, minden pöffeszkedő, arrogáns, lekezelő, étellel szórakozó megjelenés. Semmit nem lehetett látni benne, csak a vérszomjas gyilkost. Most igazán nem volt más, mint egy láncait letépő vadállat.
Ahogy felémhajította Mike-ot, már tudtam, hogy sokkal nagyobb bajban vagyunk, mint akkor a kocsmában. Ösztönösen felényúltam, hogy elkapjam, de persze túl nagy és túl nehéz volt nekem. Így bár köré tudtam kulcsolni a karjaimat, a lendülete és a súlya magával húzott, és mindketten a földre zuhantunk. Fájdalmas nyekkenéssel landultunk, amire erősen rásegített, hogy Mike-nak én párnáztam ki a leszállópályát.
-Uh! - nyögtem fel, miközben próbáltam kikászálódni alóla. - Az ágyban nem tűnsz ilyen nehéznek!
Mikor újra a két lábamon állhattam, és megláttam Kardfogat, azt a Kardfogat, akit mindig láttam a szemében, tetteiben, hangjában, de sosem teljes valójában, sosem csak őt, hátráltam pár lépést. Tudtam, hogy itt így semmi esélyünk.
-Oké, Mikey - vettem egy mély levegőt és elkezdtem remegtetni a földet. Közben Loganre pillantottam. Nem tehettünk már érte semmit. - Kifelé innen! Próbálj egyensúlyozni. Ne nézz engem, ne nézz hátra, csak rohanj előre. Minden rendben lesz, oké? - Néztem rá, még amíg tehettem. - Megígérem.
Még erősebben koncentráltam, amitől már iszonyú mértékű lett a földrengés, amitől már kezdett omladozni a barlang.
-FUTÁS! - kiáltottam el magam, és sarkon fordulva a kijárat felé kezdtem el rohanni.
Az út hosszú volt, mögöttünk pedig a rengéstől már szakadt is be a mennyezet, én pedig csak abban reménykedhettem, hogy Kardfogat is maga alá temeti. Iszonyatos nagyságú sziklák zuhantak le a magasból, és volt, amelyik csak centiméterekre vétett el minket. Embertelen tempót kellett tartanunk ahhoz, hogy túléljük, és nem voltam biztos benne, hogy helyesen tettem, amit tettem, de akkor, ott nem láttam más kiutat. Szúrt az oldalam, már alig tudtam kapkodni a levegőt, de az omlás egyre csak terjedt felénk, mint az özönvíz, és arra sem mertem gondolni, hogy Kardfog milyen eredménnyel tud minket követni, mennyire jelenthetnek akadályt a sérülései. Csak rohantam előre, és reménykedtem, hogy mindez elég legyen, hogy kijussunk innen élve, és Kardfog ott maradjon a sziklabörtönben, ami egyben a sírja is lehet.

by **Michael Bodwin** Szomb. Márc. 24, 2012 8:56 pm

Semmilyen lelkiismeret furdalást nem éreztem, hogy olyan dolgot készülök megtenni, ami szöges ellentétben áll a hivatásommal, és, hogy ezért én másokat börtönbe juttatni szoktam, amit most elkövetni szándékoztam.
Meg akartam tenni, hogy megszabadítsam a világot ettől a gyilkostól, és meg kellett tennem Aya-ért és Jeremyért és most már Logan-ért is.
Lassan sétáltam a földön heverő test felé, és megállva előtte egy pár másodpercig csendesen szemléltem, hiszen ez egy ritka pillanat volt. Egy ájul és haldokló Kardfog!
Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott valami! Csukott szemei felpattantak és én megrökönyödve merültem el azokba a feneketlen és sötét, pusztulást ígérő pupillákba. Még fel sem fogtam, hogy annak a testnek nem szabadna mozognia, mikor már fel is pattant, mintha soha egy karcolást sem ejtettünk volna, és EGÉSZSÉGES VOLT! Ez nem lehet! Ez valami vicc? De az nem volt vicc, ahogy megragadta a nyakamat és a következő amire eszmélek, hogy nagy ívben repülök a szintén döbbenten álló Aya felé, majd egész egyszerűen magammal sodorva őt vágódunk a földre nagy lendülettel. Nem érek rá, most a fájó végtagjaimmal törődni, hiszen egyrészt szegény lány nyelte el az ütközés nagyobb részét, másrészt az a valami, ami régen Kardfog volt, most vadul morogva ugrásra készen áll velük szemben.
- Majd figyelmeztess, hogy fogyózzak, hogyha ezt túléljük! – tápászkodok fel és kapok a fegyverem után, habár fogalmam sincs, hogy azzal mire mennék egy olyan lény ellen, aki egy-két másodperc alatt regenerálódott félhullából fittre és egészségesre.
Aya hangja térített vissza a földre, amikor kifelé zavart a barlangból. Hirtelen jutott eszembe, hogy a képessége mit tesz lehetővé, így nem sokat haboztam, mert sejtettem, hogy ő is rájött, talán ez az egyetlen reményünk ezzel a nyáladzó és vicsorgó szörnnyel szemben, amiben már nem volt semmi emberi.
- Rendben, de az ígéretet, mindig meg kell tartani. Ezt nem felejtsd el! – kiáltottam felé, mikor megmozdult a lábam alatt a föld és inam szakadtából rohanni kezdtem a kijárat felé.
Még hallottam, hogy a lány is futni kezd utánam, és néha csak a szerencsénken múlt, hogy elkerültük a kilapulást, ezért közben én is aktiváltam a képességemet, hogy az talán megvéd minket egy nagyobb ütközéstől.
Már láttam a kijáratot és gyorsan visszanéztem, ahhoz pont időben, hogy észrevegyek egy nagyobb lezuhanó szikladarabot. Aya felé ugrottam, hogy rántsak egyet rajta és magam alá gyűrjem, így a kődarab a hátamon csattant és onnan gurult tova. Akármennyire is tömör volt a testem, azért a súly az nagyot ütött. Egy kis ideig így levegőt sem nagyon kaptam, aztán igyekeztem legalább legurulni Aya-ról, hogy tovább tudjon szaladni a pár méterre lévő barlang szájához. Ha összetudom kaparni magam, akkor négykézláb kimászom utána

by **Victor Creed** Vas. Márc. 25, 2012 5:31 pm

Nem érti mit mondanak, csak azt tudja, hogy róla van szó. Valamit akarnak tőle, valamit, amit ő nem akar odaadni vagy nem akar megtenni… El akarják űzni? Nem, ez az ő helye! A tekintete belefúródik a nőstény szemébe, aztán a hímre néz. A döbbenet és az, ahogy állják a pillantását felingerli. Megrázza magát. Erősebben felmorrant és összecsapja a fogsorait, aminek hangja hosszan és élesen visszahangzik a falak között. Karmait belemélyeszti a földbe, miközben lassan elindul feléjük. Az izmai jól láthatóan mozognak a bőr alatt és ugrásra készen teszi a testsúlyát a mellső lábaira, hogy körözzön a két ember körül. Nem veszi észre a holtan fekvő testvérét, sőt nem is emlékszik rá, hogy valaha ismerte volna. A kör ívére kanyarodik, tisztes távolságban maradva a betolakodóktól. Végigméri őket, lapulva, akár egy jaguár, aki a megfelelő alkalmat lesi a támadásra… Minden kis hibát, rossz mozdulatot görcsösen keres…

De a pillanat nem jön el. A vadállat értetlenkedve megtorpan, mikor megmozdul a föld. Kétségbeesetten kapaszkodik és veti meg lábait, miközben körülnéz, alig tudja megtartani egyensúlyát. Behúzza a nyakát, nem érti, hogy mi történhetett. Megnézi a falakat, a plafont, de nincs több ideje, mert a lába elé érkező szikladarab miatt hátrébb ugrik… El kell tűnni innen! Ki kell szabadulni! Minden porcikája azt súgja neki, hogy fusson el, jó messzire, de aztán… Aztán meglátja a kijárat felé forduló párt. Szeme összeszűkül, orrát felhúzza és megbabonázva nézi az előle menekülőket. A távolodó testeket, a mozgást, amiben benne van a félsz… Aya és Mike, a lehető legrosszabbat teszik, mikor megszüntetik a szemkontaktust és hátat fordítanak neki – mert ez elindít egy ösztönt. Egy mély, ősi választ a prédák reakciójára… Szeme helyén lévő pokoli sötétségben megcsillan valami és éhesen nyalja meg szája szélét. A vére felpezsdül, az agya csak egy parancsot ismételget: Támadj! És ő örömmel veti utánuk magát. A ráeső, féltestnyi méretű törmelékek nem akadályozzák meg és az, hogy egyre közelebb kerül a zsákmányokhoz, feltölti a testét adrenalinnal és elégedettséggel. Vadászösztön… Ez az egy, ami hajtja.

Mikor Mike elesik, boldogan veti rá magát… Vagyis vetné, de a rohamosan omló barlang nem kegyelmez neki - elveszti szerencséjét. Az eddig a vállát, a hátát sebző kövek, mintha Aya és Mike szövetségesei lennének. Mintha nekik is elegük lenne, hogy a másnak halálos sebek egy pillanatra sem akadályozzák meg a szörnyet. Könnyedén pattannak le róla, hatalmas vércsíkokat hagyva maguk után. Ám egy hatalmas szikla válik el a plafontól és az épp elrugaszkodó vadállatot a földhöz passzírozza. Hangosan felnyüszít, de nem tud semmit se tenni. Pedig már milyen közel volt, csak pár méter és kijutott volna. A némaság ismét borzalmas teherrel jelenik meg. Az összeomlott barlangban nincs mozgás, még az élet legkisebb jele sem kutatható fel. A por lassan ülepszik le és a törmelékeken kívül nem látszik semmi. Se Logan, se testvére. Mindketten megkapták Aya-tól a sírjukat…

Nem tudja, hogy a két áldozat tovább futott-e vagy megálltak, hogy biztosak legyenek a halálában. Nem hall semmit, csak a düh és a szabadulni vágyás érzése uralja. Szemét ide-oda forgatja, bár a feketeség nem mozdul, mégis, minden apró kis rést megszagol és próbál tágítani. Felemeli kezét és kínok kínjai között fordul meg. Halkan felnyüszít ismét és akkor… rohanó léptek. Kivillantja a fogát és elkezdi aprítani a rászakadó sziklákat. Őrült sebességgel igyekszik kitörni. Gyerünk! Mikor az esti holdfény megtörik és a romhalmaz tetejének egy része árnyékba borul az összekuporodó szörny nyomán, torkából a vonyítás hosszan vibrál a levegőben. Farkashoz hasonlító, de sokkal hangosabb, mélyebb vonyítás… melyre az erdő vadjai készségesen válaszolnak.

Gyorsan üget, a talpai és kezei ritmikus ütemben érkeznek a földre, a tompa puffanás miatt azt hihetnénk, hogy egy medve járja az erdőt. De a léptek tulajdonos több mint egy medve… Beleszagol a levegőbe és máris elindul. Nem vesztegeti idejét, az őt támadókat meg kell ölni. Vagy így vagy úgy… Egy dolgot tud. Vérre szomjazik és csillapítania kell a dühöngését. Könnyedén kerülgeti a sötétségben a fákat, néha egy-egy törzsről rugaszkodik el. Mozgása egyáltalán nem kecses, mégis van benne valami légies.

És akkor lefékez egy pillanatra... Az apró tisztáson a kirajzolódó két árnyék után morog és ismét ügetésbe vált... El kell kapnia őket!!! A zsákmányok megtorpannak. Már ők is tisztán hallják a fák közül hallatszódó folyamatos morgást. Farkasok… Most ők jöttek el, mikor meghallották a vezér hívó szavát. Milyen régen is látták errefelé! Szinte elfelejtették a szörnyet, aki uralkodójuk volt több évig... mégis, mikor meghallják a hangját, ösztönösen gyülekeznek. Félnek tőle… Csakúgy, mint mindenki más.

Így hát meghunyászkodva engedelmeskednek a vadállatnak és mikor meglátják a zsákmányokat, tudják, hogy a vezér nekik hozta a prédákat. Lassan közelednek, miközben a vadállat pár ugrással Aya és Bodwin mellett terem. Nincs kiút… Nincs élet… Csak vérszomj és ösztönök.

by **Michael Bodwin** Vas. Márc. 25, 2012 7:27 pm

Mikor nagy nehezen négykézlábra állok és kimászom az egyre jobban összeomló barlangból, még a kövek zuhanásán is túl hallom, ahogy az a szörny, ami Kardfog lelkét táplálta és most felszínre tört már ott dobogott a nyomunkban. Egy utolsó vetődés és kijutottam. Lihegve kapkodom a levegőt, de már szemem Aya-t keresi, hogy hol van és, hogy jól van-e.
Ha meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, erőt veszek magamon és feltápászkodom.
A hátam még most is nagyon fáj és feltételezem, hogy lesz rajta pár csúnya kék folt, de ez legyen a legnagyobb bajom. Visszanézek a beomlott járatra és nagyot szusszanok.
- Azt hiszem talán itt a vége. A méreg és a kövek megteszik a hatásukat, és még ásnunk sem kellett. – nézek a lányra, de ahhoz képest, hogy végre talán megszabadultunk életünk megkeserítőjétől, nem érzek semmit, sem örömöt, sem szomorúságot, semmit. Kiürültem, mintha a bosszú beteljesítése kimosta volna a lelkemet is.
- Induljunk! Itt már nincs tennivalónk. – fogom meg Aya kezét és magamhoz húzom. – Csak ez az egy még. – és hosszan, alaposan megcsókoltam. – Azt hiszem ez a benti munkádért megilletett.
Ezután már tényleg nincs miért itt maradnunk, így megindulunk az erdőn keresztül a kocsink felé. Gyorsan lépkedtünk az erdő, most, hogy leszállt az este és csak a holdfény világította meg a tájat, eléggé kísérteties volt, főleg miután megszólalt a hátunk mögött az a vonyítás.
Hallottam már farkast üvölteni és abban biztos voltam, hogy ez nem az. Hasonlóan nyújtott és éles volt, de sokkal erőteljesebb és félelmetesebb. De bezzeg, ami válaszolt rá, az már kétségtelenül az volt, és nem csak egy, hanem tucatszám hangzottak fel a válaszok.
- Siessünk! – szorítottam meg a kezét Aya-nak. – Nem tudom, de ez nagyon nem tetszik nekem, lehet, hogy kiszabadult? – nézek a hátunk mögé, de már igen csak szedjük a lábunkat.
Ha köze van ehhez a hanghoz Kardfognak, ha nincs, egy farkas falkával nem szeretnék közelebbi ismerkedésbe kezdeni.
Éppen egy kisebb tisztásra érünk, amit szépen megvilágít a Hold, mikor megjelenik velünk szemben az első árnyék, ami megtorpanásra késztet. Aztán a második, a harmadik és már csak a villogó szemeket látom körös-körül. Farkasok!
- Aya! Vedd elő a pisztolyod, azt hiszem szükség lesz rá! – szólok miközben magam is előhúzom a fegyverem és remélem, hogy nem egyszerre fognak támadni, mert akkor esélyünk sem lesz.
Egy nagyobb dobbanásra kapom oldalra a fejem, és meglátom! KARDFOG! Ez nem lehet igaz! Hogyan! Hogy tudta kiásni magát a több tonnányi kő alól?
Önkéntelenül kapom rá a pisztolyt, hogy lőjek, mielőtt még az eszem fel is fogná, hogy hiába, a reflexek már működésbe lépnek. És már meg is húzom a ravaszt.

by **Aya Caine** Hétf. Márc. 26, 2012 1:00 pm

Amint az utolsó törmelék is lezuhant, már tudtam, hogy minden rendben lesz. Mind a ketten kijutottunk, Kardfog pedig nem volt sehol, de még csak a morgását sem lehetett hallani. Szerencsére néhány könnyebb sérüléssel megúsztam a menekülést, pár karcoláson és kisebb zúzódáson kívül semmi bajom nem esett, de azokat sem vettem volna észre, ha nem néztem volna oda. Úgy néztem, Mike is hasonló sérüléseket szerezhetett csupán, ami nagyon megnyugtatott.
Sürgetésére lihegve bólintottam, és meg is indultam, elfogadva felkínált kezét, amibe kissé kifulladva kapaszkodtam, hogy együtt végre magunk mögött hagyjuk a barlangot az áldozattal, akit sajnáltunk, és a tetemmel, ami győzelmünk záloga volt. A csók meglepetés szerűen ért, magasabb, előkelőbb szintre helyezve a kifulladásomat, mindazonáltal boldogan merültem el benne, utána pedig még egyszer lábujjhegyre löktem magam, hogy még egy zárópuszit nyomjak Mike ajkaira.
-Ilyen prémiumért bármit - vigyorogtam rá.
Ha nem is rohanvást, mint az előbb, de azért erősen kilépve haladtunk a kocsi felé, amit a barlangtól messzebb parkoltunk le. Bár már erősen sötétedett, még lehetett alkalmazkodni a megváltozott fényviszonyokhoz, hiszen nagy könnyebbség volt, hogy ha ki is volt világítva, eddig mégiscsak egy barlangban kuksoltunk, ami nem éppen a ,,Let the sunshine in" dudorászására készteti az embert. A könnyebb előrejutásban a telihold is segített, amelynek a fénye a fák lombkoronájának tiltakozása ellenére is elég fénnyel látta el az utat ahhoz, hogy tapogatózás nélkül siethessünk előre.
Na de azok a vonyítások!
-Ezek a farkasok! De rohadtul egy hatásvadász banda! - morogtam, ahogy Mike nyomában lépegettem előre, időnként jobban megszorítva a kezét, amikor megbotlottam egy kiálló gyökérben, kőben, vagy egyéb természetes akadályban. Egyre kevésbé tetszettek nekem ezek a vonyítások. Nem mintha még soha nem hallottam volna ilyesmit, de ezek sokkal fenyegetőbbnek hangzottak. Egyrészt gyanúsan sok torokból tört fel, gyanúsan sokáig, másrészt egyre közelebbről zengett, hiába haladtunk folyamatosan előre. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy utánunk eredtek. Helyesnek is ítélvén Mike felvetését a pisztolyom elővételére, máris a kezembe kaptam a fegyvert.
-Mi a fene van ezekkel? - értetlenkedtem. - Az itteni állatok nem szoktak emberekre támadni.
Alig mondtam ki, máris mindent megértettem.
-Ilyen nincs! - hebegtem elképedve. - Ez lehetetlen. EZT NEM HISZEM EL!
Mike azonnali reakciója, amivel rálőtt, észhez térített. Két dolog lebegett a szemem előtt: túlélés és halál, és a felosztásukról nem voltam hajlandó vitát nyitni. Ezért aztán előkaptam a vacis új Krinkovot, és Mikey kezébe nyomtam, amiből előzőleg kitéptem a pisztoly, és az övébe csúsztattam.
-Menj! Hozd a kocsit! Lőj mindenre, ami mozog - kiáltottam rá. - Én addig feltartóztatom! Ne ellenkezz, nincs rá idő! Menj!
Még egy aggódó pillantást vetettem rá, és ha nem akar indulni, löktem is rajta egyet, én pedig azonnal az ellenkező irányba rohantam, egyenesen Kardfog felé. Út közben elővettem még egy pisztolyt, és mindkettővel ész nélkül lőttem rá. Nagyon kevés esélyt láttam rá, hogy túlélhetem ezt a mai estét, de ha Mike beszállt a kocsiba, és még vissza is jönne, nagyon nem hittem, hogy van olyan hülye, hogy ne hajtana el. Ő megmenekülhet, és egészen érthetetlen okokból, amikor erre gondoltam, már nem is zavart annyira a tény, hogy én viszont valószínűleg meg fogok halni. Csak az zavart, hogy így már nem kérdezhetem meg Mike-tól, hogy ez miért van.
Mindegy! Csak élje túl!
Mikor a táram kifogyott, két gránátot is eldobtam, bár ezeket nem Kardfogra, hanem a közelünkben gyülekező farkasokra, minek következtében hamarosan máris sokkal kevesebb ellenséggel kellett szembenéznem. Mivel azonban a fő problémát Kardfog jelentette, ezzel nem voltam túlságosan kisegítve.
Előkaptam hát az egyik szélesebb, vaskosabb tőrömet, és rohanás közben az egyik fa törzsébe vágtam, hogy kapaszkodóként használva felpenderülhessek az egyik alacsonyabb ágra. Onnan folytattam a lövöldözést, és bár nagyon szerettem volna, nem néztem hátra, hogy Mikey hogy halad, meg kellett bíznom benne, hogy érti a dolgát, és nem lesz semmi baja.

by Ajánlott tartalom