Queensi utcák

Mikor jó ideig beragad egy lassú autó mögé, már tudom, hogy nyert ügyem van. Lihegek a gyors futástól és úgy érzem a vállaim is kiugrottak a helyükről, annyira meghajtom magamat – de beérek. Utálok veszteni. Akik eddig nyertek ellenem, mind meghaltak... rejtélyes körülmények között, természetesen.

A véremben van a vad hajtása, ilyenkor nem létezik semmi sem, csak az űzött áldozat. Csőlátás, adrenalin és vér kívánó fogak… Ám mikor kiesek ebből az őrületből, érzem a következményeket. Szerencsére gyorsan regenerálódom és az izzó porcok és ízületek már újra a régiek. Épp beérek Vigyori esésére, nekidőlök egy fának és úgy nézem, amit a kölyök csinál.

- Mindig ennyire elesett vagy? – morgom és oldalra döntött fejjel vizsgálom, miközben pulzusom kezd lenyugodni. Feláll, én fejcsóválva elindulok felé. Kérdésére nem válaszolok, egyszerűen nem érdekel a nyöszörgése. – Mert ha igen –folytatom -, akkor nem sok hasznát fogom venni neked. Pedig elég érdekesnek tűntél. De így – eresztek meg egy lenéző mosolyt – sajnos nem ütöd meg a mércét – fordulok el tőle és elindulok a parkba, az árnyékos ösvényen. Lassan sétálok, mintha egy véres kezű mutáns nem lenne feltűnő. Mutáns Testvériség? Miért is ne… Magnus úgyis megkért, hogy gyűjtsem az ilyeneket. Remélem felkelti az érdeklődését az előbb mondottak – ahogy látom úgyis mindenbe beleüti az orrát – dohogok.

Mikor körém érkezik egy megfoghatatlan sűrű valami… mondjuk úgy, hogy egyáltalán nem tetszik a helyzet. Karmaimat készenlétbe helyezem és hangosan, mélyről felmorgok. Vigyori felé kapom a fejemet és ideges vicsorral közeledem felé.

- Ajánlom, hogy ne szórakozz velem, különben… - de ekkor elhallgatok és figyelem a közeledő embereket, állig felfegyverkezve mindenféle jóval. Ösztöneim szerint azonnal támadnék, de aztán Vigyori és a dühöm „ködén” mégis meghallom, amit mondani akar. Komoran figyelem, aztán egy aprót bólintok. Megrázom magam a tű hallatára és ujjaim megremegnek a haragtól, ami lassan kezd átjárni. Még hosszabbra növesztem karmaim és lapulok. – Vigyori, nem is vagy te olyan használhatatlan – morgom felé dicséret kép, miután elmennek mellettünk. – Csak tudnám, miért akarod a hülye szóvicceid és a bénázásod alá rejteni.

Aztán, elérkezik a megfelelő alkalom és a karmaimra rászáradt vér, újra megmosakszik más belekben. Először hangtalanul közeledem hozzájuk, mellettem a „társam” is elindul, aztán begyorsítok és egy sebes vágással elvágom hátulról az egyiknek a torkát, vigyázva, hogy a szertől a lehető legtávolabb maradjak, aztán a második felé is lendítem a karomat, hogy egy halálos mozdulattal véget vessek az életének…

Imádom, ahogy formálódik a kezeim alatt a hús. Könnyen kettéválik, az első lábszárcsontját fogpiszkálóként töröm ketté, míg a másodikon is végzek pár átalakítást. Mégis, akármennyire széttrancsírozom a két férfit, hamar véget ér a móka. A többi időt azzal töltöm el, hogy mosolyogva figyelem Vigyori harcát. Rám néz, mintha vádlón azt kérdezné, miért nem segítettem, mire csak szélesebbre húzódik a szám.

- Indulunk kölyök – döntöm el, lezárva minden vitát, aztán kissé megrezdül a fejem, mikor hallom a távoli lépteket. – Most – parancsolom és elindulok az ellenkező irányba. – A motoroddal én nem foglalkoznék, úgy sem visz el senki egy ekkora roncsot – jelentem ki gúnyosan. De az sem érdekel, ha visszamegy érte, nem megyek gyorsan. Mikor mellettem van a szemem sarkából lelesek rá, majd kellemetlenül felsóhajtok. – Na, gyere Vigyori – mondom kissé furcsán hangzik, a „kedvesnek” induló hangszínem. – Nem vagy az-az elesett fajta… Talán mégis hasznát vehetnénk valahogy neked – morgom miközben felgyorsítom a lépteimet. – Mi a neved kölyök? - Csak tudnám, miért gondolta Magnus, hogy én vagyok a megfelelő mutáns a toborzásra...

Egyáltalán nem tetszik, ahogy szórakozik velem. Összeszűkült szemmel hallgatom, de egyenlőre nem teszek semmit. Ugyan, kit érdekel a „rendőrségi nyilvántartás”? Kezd egyre inkább idegesíteni – nem mintha eddig nem ezt tette volna. Mikor visszatérve ott pöfékel a motoron, csak elhúzom a számat.

Eduardo Herrera, Midnight? Egyik sem nyeri el a tetszésemet, így inkább maradok a Vigyorinál. Mikor nem úgy reagál, ahogy kellene, eldöntöm magamban, hogy soha többé nem fogom a kiscserkészt játszani Magnus-nak. Még, hogy szerezzek mutánsokat! És küldözget a csomagjai után! Idegesen felmorgok, aztán a motorra pillantok.

- Valamiért nagyon azt akarod, hogy felszálljak arra – bökök a gép felé a fejemmel. Sóhajtok. Ez egy olyan sóhaj, amiben a kissé megcsorbult büszkeségemet és a nekem kijáró munkákat siratom. Sürgősen változtatni kell ezen, határozom el. Ahogy felülök mögé a motorra, a súlyom alatt jelentősen megereszkedik. Hát igen… Nem a méreteimre tervezték.

De azért kihasználom az alkalmat és megmondom a nekünk kellő utca nevét… csomag… Még, hogy csomag! Dohogok magamban és azon elmélkedek, vajon, a visszautat is kibírja-e ez a csotrogány a S házig. Végül a kölyök vállaira rakom kezeimet. Ideje bemutatkozni.

– Victor Creed, de ha ezt a nevet bármikor is kiejted a szádon, esküszöm, játszadozás nélkül öllek meg – morgom növekvő karmokkal. – Neked csak Kardfog… Gyilkos, hóhér, vadállat… – lesz erősebb a szorításom és mutatóujjamat finoman rárakom a torkára. Olyan egyszerű lenne, most megölni. Érzem, ahogy nyel egyet és fölé magasodva elmosolyodom. – Úgyhogy ha még egyszer gúnyolódni mersz velem, kénytelen leszek téged is kezelésbe venni. – Várok egy pillanatot, hogy jól belevésse abba az ostoba fejébe, hogy kivel húz újat, aztán visszahúzom kezemet és barátian ütögetem meg a vállát, amivel rögtön elmúlik az előbbi feszültség.

- Na, indíts Vigyori – szólalok meg, miközben érződik rajtam, hogy jót szórakozom rajta. Hiába. Idegesítő, nagypofájú, gúnyos, beképzelt… De azért mégis kezdem megkedvelni a kölyköt.

Előbbi gondolatomat azonnal kitörlöm a fejemből… Utálom ezt a kölyköt! A gyomrom megugrik a motor sebességétől, karmaimat a gép hátuljába mélyesztem. Még nem is lenne furcsa Vigyori rálapulása a motorra, de mikor kitartóan közelít egy fához…

- Vigyázz… - figyelmeztetem, de nem lassít, nem is kanyarodik. – Hallod kölyök, vigyázz! – emelem fel a hangomat. Fenyegetésre már nincs időm, az ágak telibe találják az arcomat és mikor kikerülünk alóla minden ponton csíp az a szar, vérzek és nagyon nagy szerencséje van, hogy nem látja vért kívánó tekintetemet. Nagyjából úgy nézhetek ki, mint akit ostorral ütögettek… Idegesen felmorgok. Jól van kölyök, jól van…

Mikor megáll a motorral még mindig ugyanolyan faarccal nézem a tarkóját, ami nem változik akkor sem, amikor felém fordul. Robbanni fogok… és kinyírom…

Szólásra nyitom a számat, hogy valami olyat mondjak, amitől önszántából lenyomja a saját torkán a sisakját, de mielőtt hang is kijönne a számon a fejem megrezdül és fülelek. Ha siettetné a leszállásomat, egyszerűen tudomást sem veszek róla vagy pedig egy morranással elkussoltatom. Eltelik egy, kettő, három, négy másodperc…

- Két lehetőséged van – mondom komolyan és talán egy kissé bosszúsan. - Egy… azonnal tovább hajtasz, bekanyarodsz az első utcába, ott bemegyünk egy épületbe és meghúzzuk magunkat, amíg elmennek. Kettő, leszállok a motorról és elhúzom a csíkot, te pedig csinálj, amit akarsz. Bár velem több esélyed lenne, de a te dolgod… - Abban biztos vagyok, hogy a kis akciónk után mind a kettőnket lelőnek, még azelőtt, hogy megkérdeznék, vajon melyikünk éli túl a halálos sebeket. Ami persze nekem nem gond, de Vigyori… Miért is kérdeztem meg?! Eltűnök, és ha jól mennek a dolgok még őt is megölik, nem kellene többé azt az idegesítő arcát látnom. Hallom a hátunk mögül felcsendülő ismerős szirénát. Huh, valaki nagyon durcás… Na, de honnan van ennyi férgük? Termesztik őket?

- Mindjárt eltűnök kölyök, szóval dönts gyorsan.

Felhorkanok a mondandójára, leszállok a motorról és egy nagylendülettel vágom le kedvenc fekete kabátomat a földre, miközben a motor felbőg alatta és elszáguld. Még most sem bízom benne és az egyre távolodó motorra úgy tekintek, hogy most láttam a gazdájával együtt utoljára. Pedig igaza van, ó hogy rohadna meg! Az utcasaroknál lévő falból több téglatörmelék is kiszakad az ütésemre, mikor elhaladok mellette.

Berúgom az ajtót, ami kétszer is megmozgatja a plafonra szerelt csengőt – egyszer a kerettől száguldva a falig, aztán onnan visszafele… megfogom és nagy lendülettel vágom be magam után, mire kitörik az üvege. Körülnézek… ékszerészbolt – egyszerűen remek! Összesen hárman vannak a kicsi üzletben, az idős eladó, egy fiatal nő és egy férfi a kislányával. Felém fordulnak a tekintetek…

- Kipp-kopp – morgom és beljebb lépve nekidőlök a falnak, keresztbe teszem a karjaimat és úgy figyelek a további zajokra.

- Apu-apu... mi van a bácsi arcával? – kérdi a szőke fürtös hosszú idő után, kikerekedett szemekkel ráncigálva apja kabátját. – Megütötte magát?...

- Nem tudom Penny, maradj csendben – próbálja eltakarni a gyereket a testével.

- De apu! Mi az ott a kezén? – a férfi felkapja a gyereket és a fejét a vállába nyomva figyel engem tovább.

- Nem tudom kicsim, nem tudom… - Azon gondolkozom, vajon mikor lépjek le innen. Mikor már nagyon felerősödnek a zajok vagy ha az a kölyök tovább nyavalyog?...

- Öhm… Segíthetek valamiben? – hangzik el szinte ugyanakkor a kérdés, mikor felveszik az ivadékot. Az ősz férfi felé fordulok, aki még maga sem hiszi el, hogy ez a kérdés a legjobbkor hangzik el a szájából. Nyájasan elmosolyodom, ami az arcából ítélve nem sikerül olyan tökéletesre…

- Ha meglát egy idiótán vigyorgó, Eduardo Herrera nevű fickót, lője le! – vakkantom oda mérgesen és felé lépek. Erős hangomra összerezzen, felemeli a kezét és elhátrál a pulttól.

- Rendben, rendben… - néz rám és még véletlenül sem kérdezi meg, hogy hogyan gondoltam ezt… Szerencséjére.

A nő mozdulatlanul áll előreszegett fejjel. Arca merev és igyekszik levegőt sem venni, amikor közelebb megyek hozzá. Belefúrom a tekintetemet a szemébe, de továbbra is feszülten mered a falra... A kezére teszem a tenyeremet, mikor az elkezd az üvegpulton lévő mobil felé csúszni.

- Á-á… - dorgálom fenyegetően és egy pillanatra megenyhülök, mikor a szemében felcsillan az aggodalom. Hmm… Másik kezemmel félresöpröm a haját és a szabadon hagyott nyak felé közelítek. Finom az illata és a pillanat még édesebb lesz, ahogy remeg a karmaim között. – Én a helyedben nem tenném - suttogom a fülébe és szadistán elmosolyodom...

Végül is azt a pár percet hasznosan is eltölthetjük... Bár ha több időm lenne, akkor talán még... És aztán vagy megpróbálok meglépni egyedül vagy megjelenik Vigyori...

- Kérem – rebegi a nő, mikor végigsimítok a nyakán, egészen a nyakláncáig. Érzem, ahogy száguldozik a vére, ahogy az ujjam alatt kidudorodik az ütőere és jól hallom eszeveszett szívdobogását. Megnövesztem karmomat… lassan, minden pillanatot kihasználva éppen addig, hogy ne érjen hozzá az állához és ne serkenjen ki a vére. A nyaklánc megadja magát - egyik szeme elpattan és ugyanabban a pillanatban rezdül össze a tulajdonosa. Felkuncogok, de most máshogy, mint eddig. Enyhén, számítóan, magabiztos mosollyal, miközben szememben fellobban az éhes tűz.

- Hagyja abba! – kiált fel a férfi. Elnyújtott mozdulattal fordulok felé és szemöldököm alól lesve csak fenyegető pillantásomat láthatja, mire a kislányt még inkább magához szorítja. Hangosan nyel egyet; ha a hallásom nem lenne tökéletes, még akkor is észrevenném. Penny nem lélegzik, de a szíve úgy verdesi a bordáit, mint egy ijedt kismadáré. Szorosan markol apja kabátjába – a férfi pedig hasonló erősséggel tartja a fejét.

- Mondd még egyszer – szólalok meg dörmögve, de ráérősen. Nem érkezik felelet, helyette tesz hátrafelé pár lépést. Úgy, szóval semmi érdekes… Pillantásom visszasiklik a finom bőrre, szemem sarkából látom az öreget a háta mögött lévő polcba kapaszkodni, miközben igyekszik nem elájulni.

- Mit kérsz kedvesem? – kérdem kíváncsian és kipattintom blúzának felső gombját. Újabb rezdülés a jutalmam. Elmosolyodom… Karmaim újra kisebbek lesznek és mutatóujjammal magam felé húzom a felsőt, hogy láthatóvá váljon csupasz válla. Most már a remegése állandósul és egyre hevesebb, mire felforr a vérem. – Nem kell félni – nyugtatom, egyáltalán nem nyugtató szándékkal és számat a puha bőrére rakom, miközben ragadozó tekintettel figyelem a reakcióját.

- Ne – suttogja rettegő tekintettel és elfordítja a fejét, de ezzel csak még inkább szabadabbá válik a nyaka. Amire elkezd felkúszni a tenyerem és ujjaimat ráhajlítva az ívére a markomban tartom… Próbál elhúzódni, de biztos kezekkel tartom.

- Tessék – szólal meg hirtelen, természetellenesen magas hangon a vénember, amire akaratlanul is odanézek. Szám elválik meleg vállától és a fehér bőrön egy vérfolt jelenik meg, bizonyítva azt, hogy a kezeim (és fogaim) által jó sokan meghaltak már. Az öreg kezében egy pár fülbevaló csillog. – Vigye, ezek itt a legértékesebbek – teszi le az üvegpultra, aztán ismét elhátrál. Először a férfira nézek, aztán az ékszerekre, majd ismét a férfira.

Jóízűen felnevetek.

- Találtam egy sokkal értékesebbet – suttogom a nő füléhez hajolva, mire ijedtében felnyög. Hamar is túl lehetnék rajta, nem kellene nyújtanom a feszültséget. A végén úgyis megkapom, amit akarok, de most valamiért sokkal élvezetesebbnek tűnik, ha lassú tempóban pusztítok… A nyakán lévő kezem, pedig elindul befelé, mintha belül a torkánál akarnám az ujjvégeimet összeérinteni…

Ezt a pillanatot választja Vigyori, hogy megjelenjen. Először el sem hiszem, hogy ez a mitugrász visszamerte tolni a képét. Tényleg visszajött, tartotta a szavát és… Hmm…

Felmorgok, és minden eszembe jut, amit kitörölt az agyamból a nő rettegése és illata. Hát persze: rendőrök, hullák, menekülés. Csak a szokásos… de miért nem várhatott volna még egy kicsit?

Elengedem a nőt, aki a pultra hajol és fellélegzik, majd ugyanazzal a lendülettel felmarkolom az elém tett fülbevalót, ha már ilyen önzetlenül adták. Ingerülten követem a kölyköt. Egy fehér furgon áll az utcában és léptei odavezetnek. Megtörlöm a véres arcom, mikor meglátom, hogy nem csak az autó vár minket. Mielőtt még odaérnénk, füttyentek és felé dobom az ékszereket.

- A ház ajándéka selyemfiú. Megy a szemedhez – szórakozom magamban.

Igen, ekkor kezdődik el az-az óráknak tűnő pár perces őrjöngés... Ennyire még soha a büdös életben nem fogtam magamat vissza! Malvin?! Rendben. Süketnéma?! Hogy az a rohadt…! Orrcimpáim megremegnek és vészesen kitágulnak, de csak azért sem csinálok semmit. Hangosan veszem a levegőt, egész testem befeszül a visszatartott dühtől, kezeim remegnek, amit a nő persze azonnal észrevesz és ez a pofátlan barom ugrik is rá!

Út közben ezer módon megölöm. Először lassan, eltörve a lábujjait, majd a lábfejét, a térdét és szépen lassan haladva felfele, néhányszor még meg is állok pihenni, hogy ne olyan hamar dögöljön meg. Aztán, ahogy fokozódik mérgem, végigsimítok az arcomon és észrevétlenül hasítom fel a fejbőrömet a tarkómtól kezdve a homlokomig. Most már gyors halált kívánok neki! Nagyon gyorsat!

Megállunk és körülnézek, aztán az ingerültségemet tovább fokozza azzal, hogy közli, itt van egy kis dolgom. Mégis mi?! Malvin megtanul beszélni, azon kívül, hogy felvágja a szádat a füledig?! Aztán szinte rögtön leesik, mire megy ki a játék, főleg akkor lesz ez világosabb, mikor felemeli a csatorna fedelét. Dühöm ellenére azért képes vagyok kicsikarni egy elégedett szájrándulást és Vigyori még be sem fejezi az utolsó mondatot, mikor már ugrom.

Egy laza mozdulattal vágom fel a torkát, aztán megvetve karmaimat a gyomrában, felfutok vele a ház falára, onnan elrugaszkodom, háttal a levegőben egy ívet leírok, majd halálos pontossággal érkezem a lábaimra és az egyik kezemre, a lyuk mellé, miközben a nőt, aki mint horogra a csali, úgy van felakasztva a másik kezemre, egy lendületes mozdulattal tűntetek el a csatornában. Koponyája és végtagjai hangosan koppannak, néhány csont el is törhetett. Placcsanás, aztán néma csend. Nem volt szükséges ez a kis mutatvány, de nekem nagyon is kellett, hogy a bennem forrongó gyűlöletet egy kissé megcsapoljam. Rávágom a csatornafedőt, aztán a kölyök felé sem pillantva robogok a furgon felé, beszállok és becsapom a jobb oldali ajtót, ami természetellenesen horpad be a kezem alatt.

Egy kicsit sincs nyugtom, ami hosszú távon nem nekem fog fájni. Mellém ül, indít és be nem áll a szája. Már az elején halkan morgok, de ahogy folytatja úgy teszem egyre hangosabban. És csak mondja, mondja, mondja… mintha engem érdekelne a véleménye!
- Ha az a terved, hogy lenyugtass kisköcsög, sokkal erősebb dolog kell – vágom ki a dobozt a csukott ablakon. – Kiérünk innen, megállsz az első kocsmánál, világos? – ordítom felé és jó eséllyel kussol, amíg meg nem érkezünk. Jobban teszi, mert ha nem – kitépem a nyelvét…


[You must be registered and logged in to see this link.]