Queensi utcák

Hiába Adam logikus válasza, azért bennem továbbra is az motoszkál, hogy az még rendben van, hogy valami kis h@lye punk bevág egy féltéglát a kirakatba, de miért írná rá, hogy "első figyelmeztetés"? A tulaj azt mondta most nyitottak, ha védelmi pénz miatt figyelmeztetnék, szerintem nem tégla, hanem más repült volna be azon az ablakon. Szóval elég fogós a kérdés.
- Én nem hiszem, hogy csak szimpla vandalizmus lett volna. - jegyzem meg most már hangosan is, intve a törött ablak felé. - Akkor nem vette volna a srác a fáradtságot, hogy bevésegesse a téglát. - csóválom meg a fejem. - Nem, ez valakinek szólt ez az üzenet! ~ És nagyon remélem, hogy nem nekünk. ~ teszem hozzá, de csak gondolatban.

Ines előredől az asztalra, szinte egészen rádől a fára, ahogy Adam kérdésre válaszol.
- Hogy miért akarok mélyebb háttért gondolni? Azért, hogy az élet ne legyen olyan mocskosul unalmas. Mi van, ha most az a bizonyos 1% áll fenn? Ha mindig a 99% után mennénk, akkor az embernek gondolkodnia sem kellene, nem így van? És ha azt vesszük, mennyi a vandalizmus a világon, az 1% számadatban nem is olyan kevés. Mennyi lehet? 1000? 2000 olyan eset, amikor mélyebb dolgok állnak a háttérben? Több? Így már nem is kevés az esély arra, hogy belefutunk egybe.
Visszadől a székébe, és onnan figyeli, hogy az alacsonyabbik tulaj képeket készít az ablakról és az asztalról. Biztosan a biztosítónak kell. Egy takarító amint szabad utat kap, összesepri a romokat, egy pincér rendbe teszi az asztalt. Kissé megfogyatkoztak a vendégek, sokan sietve fizettek a nyugalomra való felszólítás ellenére is és leléptek. Ines meg tudja érteni őket. Mi van, ha még ma bejön valami alvilági maffiatársulat látogatóba?
- Sarah! Ketten vagyunk egy ellen, akik azt gondolják, hogy ez nem volt véletlen. Szövetkezünk?

Sarah kérdésére fáradtan bólintottam:
- Tény, valakinek szánták az üzenetet, de hogy kinek, azt tartok tőle a rendőrség fogja kideríteni. Lehet, hogy egy utcai banda akar védelmi pénzeket szedni a környéken, vagy ilyesmi, nap mint nap megtörténik, teljesen felesleges egy ilyen jelentéktelen dolognak több figyelmet szentelni annál, amit ér - ráztam a fejemet.
Ines megjegyzésére már csak legyintettem egyet. Láthatólag bele akarta magyarázni a harmadik világháború sorsát eldöntő okiratok csempészését minimum, észérvekkel nem lehetne hatni rá. Megvontam a vállamat:
- Ha ti mindenáron ezen akartok még összeesküvés elméleteket gyártani, akkor tegyétek, nem állok az utatokba, de szerintem itt konkrétan semmi sem történt, amin ennyi időt és gondolatot kéne vesztegetni. Csupán pont ott voltunk mikor egy banda némi plusz bevételt szeretne, vagy egy esetleg a tulajdonos által megbántott mutáns bevágta a kirakatot. Ostobaság az egész - fejtettem ki fejcsóválva. - Én nem bánom mit csináltok, ez a ti felelősségetek, nyomozzatok ha akartok, de én ebben nem veszek részt. Viszont Sarah: nagyon nem szeretném ha eközben kereszteznéd a rendőrség munkáját. Ha le kell érted raknom az óvadékot, akkor nem csak a japán nyaralás ugrik, most szólok - néztem a szemébe komolyan. - De amíg nem ártotok vele senkinek, addig tőlem azt tesztek amit akartok - mosolyodtam el végül. - Viszont én nem fogok Holmes nyomozót játszani ilyen ostobaság miatt - kuncogtam el magam.

Adam szavaira inkább visszakoztam.
- Én nem gyártok összeesküvés elméleteket! - mondom durcás hangon. - Csak azt mondtam nem hiszem, hogy véletlen volt! Az nem ugyanaz! De persze, eszem ágában sincs nyomozósdit játszani, ha valaki minket pécézett ki esetleg, akkor azt előbb utóbb úgy is megtudjuk. - dőltem hátra a székemen, és úgy döntöttem ezzel kapcsolatban már befogom a szám. Egyáltalán nem akarom, hogy ugorjon a Japán út, inkább bevállalom, hogy dobáljanak meg féltéglával. Most már nem nagyon akaródzott itt ücsörögni, hiszen alig maradtak a helyiségben, szép lassan elszivárgott mindenki. A törött ablak miatt, úgy éreztem magam, mintha valami kirakatban lennénk.

Ines egészen 90 fokos szögbe dönti a fejét a nyakához képest és vigyorog Adam-re, mint a Vadalma.
- Jaj, ne mááár! Nélküled unalmas lenne a nyomozósdi. És elveszed tőlem az esélyt egy szaftos és mélyreható turkálástól. Hogy te milyen ünneprontó vagy.
Pedig már kezdett örülni, hogy Sarah-val egy jó kis bulit csaphatnak. Az visszahozta volna a régi szép emlékeket, amiről Ines elvileg már megvált és új életet kezdett. Persze nem kezdett volna kemény büntető akcióba, és nem hajszolt volna senkit az őrületbe, míg be nem viszik a diliházba, de legalább az arcába nézhetett volna annak a randalírozónak és talán megkérdezte volna tőle, miért tette. Ha semmi különös oka nem volt rá, ahogy azt a férfi feltételezi, akkor is legalább egyikük verziója kiderül.
Sarah is visszakozik a dologtól, Adamnak túl nagy befolyása van rá azzal a kirándulással kapcsolatban.
- Nyugi, nem vittelek volna semmi olyanba, ami megfosztott volna Japántól. Önszántamból nem. – kacsint a lányra és ő is hátradől.
Körülnéz, és most tűnik fel neki igazán, mennyire kevesen maradtak.
- Ennyit a kávézóról. Nyomorultak most szenvedhetnek, hogy visszaállítsák a cég jó hírét. Pont, amikor már kezdtek igazán szépen felfelé ívelni a karrierükkel.

- Az élet nem mindig igazságos Josh. – mondtam szomorúan a szemébe nézve - Ha igazságos lenne, akkor neked nem kellene mindazt a szenvedést átélned, amit láttam odabent. – böktem a kávézó felé, az iménti kis képvilágra utalva, amit mutatott. Aztán rájöttem, hogy nem kéne még jobban elszomorítanom, így gyorsan témát váltottam és hevesen bólogattam a fagyi meghívásra, annak ellenére, hogy most a legkevésbé egy fagyira vágytam.
- Nem gondolkodtál már azon, hogy felkeresed az intézményt, ahol megtanítanak a képességed használatára? – néztem rá, miközben haladtunk a fagyis felé. – Tudod ott megtanulhatod kontrollálni mindezt és akkor csak olyankor használnád, amikor szükségét érzet vagy szeretnéd, mert nagy lehetőségek rejlenek benne. Képzeld csak el, hogy egy kisgyereknek mesét mondasz és ő ezt átélheti, láthatja. Valahol a városon mellett van egy iskola, Xavier professzor alapította. Hallottál már róla? – nem mintha tudnám, hogy helyileg hol van, de ennek a fiúnak segítenék megkeresni. Egyelőre érdekelt, hogy foglalkoztatja-e a gondolat.

Megrémülve néztem Karára miközben a fagyis felé ballagtunk lassan, majd zavartan babrálva a gitárom pántjával megráztam a fejemet:
- Én... én nem szeretném használni ezt - kezdtem ijedten, magamban remélve, hogy emiatt nem fog megharagudni. - Csak... csak azt akarom, hogy egyáltalán ne jöjjön elő... sohasenem!
Vettem egy pár mély levegőt, mert éreztem, hogy az idegességtől hadarni kezdek. Az meg nem szép szokás anyu szerint, nem szabad. Rendeztem magam, amennyire tudtam és folytattam:
- Légyszi ne haragudj, csak... én csak félek ettől az egésztől. Én nem ezt nem akartam! Nem kértem sohasem... félek tőle. És félek magamtól is, meg mindenkit féltek, aki a közelembe jön - hajtottam le a fejemet. - Sajnálom... nem szeretném még többet használni. Egyáltalán nem szeretném... nem hogy többet...
Feltűnt végre a fagyiárus, reméltem ez eltereli majd a dolgot erről, nem akartam megbántani a lányt. Miközben kértem egy pisztácia meg a vanília fagyit, hirtelen felkaptam a fejemet. Kara tök jól uralja a képességét, biztos ő is ott tanulta. Bűnbánóan hajtottam le a fejemet:
- Gondolom te is abban a suliban tanultál... ne haragudj - néztem a lábaira kitáguló pupillával, félénken. - Nem akartalak megbántani, biztosan nagyon jó suli meg minden, csak... sajnálom - suttogtam. Aztán vettem egy mély levegőt: - Szerinted oda kéne járnom?

Csak csendben hallgattam Josh hirtelen szóáradatát és miközben teljes mértékben egyet értettem vele, hiszen én magam sem kértem ezt a fajta „adományt” és egész eddigi életem során csak újra és újra szembetaláltam vele magam… Mélyet sóhajtottam, majd egy fáradt mosoly után megráztam a fejem, ám mielőtt bármi továbbit mondtam volna én is kértem két gombóc fagyit. Egy csokit és egy citromosat, majd továbbindulva kezdtem újra beszélni, ahogy a siető tömeg elhaladt mellettünk.
- Dehogy haragszom. Nem is jártam abba a suliba és nem is szeretnélek akaratod ellenére bármire rábeszélni, de lehet, hogy egy próbát, esetleg látogatást megérne a dolog – kacsintottam a fiúra – Tudod jobban megértem, amit mondasz, mint hinnéd. Én sem kértem ezt az egészet és nem is akarom használni, de valahogy mindig belebotlom. Nem tudom elrejteni, nem tudom semmissé tenni és néha… nagyon ritkán elgondolkodom azon, hogy lehet ideje lenne elfogadnom azt ami vagyok.

/Dögvésznek/

A bokaficam után, mikor már végre lekerült a gipsz a lábamról és visszamehettem dolgozni is. Szerencsémre nem töltötték be a helyemet, így volt melóm bőven és így a hét vége felé, már éppen elegem volt a sok motorozásból. Ezért, ahogy lettem az utolsó szállítmányt is és kifizették az aznapi béremet, úgy döntöttem, hogy ideje egyet gyalogosan nézelődni, úgy is akartam venni magamnak egy-két apróságot, többek között egy cipőt is. Nem siettem sehová, hiszen a szünet közeledtével, már lazíthattam egy kicsit a tanulási tempón is, ezért kirakatról-kirakatra vánszorogtam és már az ünnepi kínálatot is megszemléltem, hátha akad valami, ami megtetszik. Ilyenkor nagyon tudott hiányozni a családom és szomorúan készültem, hogy életemben először talán egyedül töltöm ezt az ünnepet. A kirakat nézegetés arra is jó volt, hogy ellenőrizhettem nem e akaszkodott valami gyanús alak rám, hiszen volt az utóbbi időben elég sok kalamajkában részem, nem hiányzott egy újabb üldözéses nap, főleg a nemrég gyógyult bokámmal. De most nem láttam semmit és ezért vidámabban folytattam a keresgélést.

Minden nap egyre frusztráltabb lettem. Az utóbbiakban valahogy semmi nem akart összejönni. Nem volt bevétel, vagyis alig, a cuccaim sorra mentek tönkre. Mintha rontás ülne rajtam, amihez hozzáértem annak valami baja lett.
Mellesleg ha én nem keresek, nem csak én maradok lassan pucéran és éhen, hanem a kicsik is sírnak. Nem tudom Magneto mit szólna hozzá ha egy rakat gyerekkel benyomulnák hozzá a főhadiszállásra.
Amúgy pedig... sétáló utcák. Utálom őket. Ez egy olyan dolog, hogy a gondolatát még az én gyomrom sem veszi be, ami aztán nagy szó. Nagyon nagy!
De tömeg az van, és az időjárásból kifolyólag mások is sapkában, kapucniban vannak, így nem vagyok feltűnő. A kirakatokat már reflexből nem néztem. Az arcom visszatükröződne és akkor bizony valószínűleg mára is vége lenne mindennek.
Az egyik ott álldogáló srácnak viszont olyan kabátja volt... a többi vonuló marha talán kétszer felé se néz... de valószínűleg van pénze. De már nem sokáig. Szóval elsétáltam mellette, mint a többi csürhe az utcán, leszámítva azt hogy a többiek nem próbálják meg lenyúlni a tárcáját.

A cipőbolt kirakatánál aztán kicsit tovább időztem, és szemlélgettem a csukákat, hogy mire is költenék és főleg mennyit. Nem mintha nem engedhettem volna meg magamnak akár a legdrágábbat is, de nem lóghattam ki a sorból a suliban, mert azonnal feltűnt volna és nekem igazán kerülni kellett a feltűnést.
Mint, ahogy az az ünnepek miatti zsúfolt utcán sokszor előfordul, többször jöttek nekem siető és másokkal nem igazán törődő emberek, néha majd a kirakatnak lökve, ezért az ember egy idő után majdnem, hogy hozzá szokik. Kezdem megunni a tömeget, ezért inkább úgy döntök az üzletben folytatom a nézelődést, viszont nem akarok kártyával fizetni, ezért meg kell néznem, hogy menni készpénz is van nálam, nehogy a végén a fizetésnél bajban legyek. Ha nincs elég, akkor elsétálok a közelben lévő bankautomatához és veszek fel még hozzá. Ezen megfontolásból a zsebembe nyúlok, hogy előhalásszam a tárcámat, mikor megakad a szemem egy kapucnis alakon a hátam mögött a kirakat üveg tükröződésében, aki mintha épp a tárcámat nyúlta volna le. Igaz semmit nem éreztem, de azonnal a zsebemhez kaptam és persze, hogy hűlt helye volt a pénzemnek és az irataimnak. Azonnal megperdültem és a tömegben cikázva elsiető tolvaj után vetettem magam ösztönösen, remélve, hogy talán még utolérem.

Nem siettem láthatóan, igazából viszont csak annyira nem, hogy ne lehessen észre venni. Nem néztem hátra, csak mentem előre, mint akinek pontos úti célja van.
Az első keresztutcán aztán lefordultam. Majd még két vagy három utcát tervbe vettem, hogy aztán megálljak kiszedjem a pénzt, a tárcát meg eldobjam. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem dolgoznék egyedül. De a kicsiket nem foghatom be, egyedül ők a tömegben borzalom... a többiek meg... hagyjuk.
Végre viszont úgy éreztem, hogy fordult a szerencsém. A pár kisebb fogás után ami akadt, jól jött volna végre valami normális.
Aztán bekövetkezett az amire egyáltalán nem számítottam. Most nem. A lábam fázni kezdett, elég rendesen, jelezve, hogy bizony a nadrágom oldalt lábszárnál elszakadt.
- Mi a...? - néztem le, de minek, hiszen úgy sem álltam meg, majd azt is megnézem akkor de nem most.
De ez gondolatban eléggé kizökkentett. Ez a nadrágom viszonylag új volt. Nem feslett, nem foszlott, semmi baja nem volt... eddig. Fenébe.

Nem volt egyszerű történet, hogy a zsúfolt, emberekkel és azok hatalmas csomagjaival eltorlaszolt utcán követni tudjam az előttem tempósan és célirányosan igyekvő, kapucnis alakot, de azért sikerült nem szem elől veszteni. Örültem, mikor végre befordult az egyik keresztutcába, mert itt legalább levegőt lehetett venni, akár még az előzőek tükrében kihaltnak is lehetett volna nevezni. Itt már rohanósabbra fogtam, hogy utolérjem és nem tudjon valahová beslisszolni, de közben azért felmerült bennem, hogy mi van, ha valami banda tagja, és én pont most sétálok be a vadászterületükre, hiszen általában ezen a környéken csapatban dolgoznak és valamelyik bandához tartoznak a zsebesek, tolvajok.
~ Sebastien, nincs neked elég bajod a maffiával, meg a zsarukkal, még valamelyik bandával is össze akarod rúgni a port? Megéri az a pénz neked? ~ futott át az agyamon a vészjelzés, de túlságosan mérges voltam, hogy csak így megszabadítanak a kemény munkával megkeresett pénzemtől, az irataimról nem is beszélve, hiszen micsoda macera azt újból minden megszerezni.
Az utca közepe felé értem utol és ragadtam meg a karját , kicsit lihegve a futástól.
- Hékás! Add vissza a tárcámat, mert rendőrt hívok!

Puff, neki! Úgy látszik még sem az lesz a legnagyobb gondom, hogy a ruhám szakad le rólam. Mellesleg mért jön mindenki ezzel, és mért bénázom ennyit? Agh!
Már épp azon voltam, hogy flegmán visszakérdezek, és hogy nem tudom miről beszél és bla-bla-bla... de aztán valami más jutott eszembe. A szám széle mosolyra rándult, de még időben észre vettem.
- Ááá! Segítség, perverz! - kezdtem el sikoltozni. - Nem meg mondtam, hogy köztünk mindennek vége! Nem követhetsz mindenhová! - rángattam közbe a karomat, mint egy buta csitri, bár erősebben, hátha ki tudom szabadítani valahogy. Igazából az első tervem az volt, hogy megfejelem, de hát... valahogy nem voltunk egy magasságban. Úgyhogy lendítettem is a térdem, hogy jobb helyen illessem vele, aztán majd futok is, de még mennyire. Mellesleg ha számítana rá, végső soron a leheletemnek még senki nem tudott ellenállni, ha addig nem engedné el a kezem. Aztán döntse el utólag melyik lett volna jobb ha már felkelt a földről.
Szóval irány a következő utca, még a végén meg sem állok hazáig.

Püff neki! Nem elég, hogy megloptak, még a tolvaj olyan patáliát csapott, hogy azonnal minket nézett az össze közelben csámborgó ember, de még mielőtt magyarázkodhattam vagy elengedhettem volna, olyat rúgott a lábam közé, hogy egyből sivítva hagyta el az össze levegő a tüdőmet és könnybe borultak a szemeim, míg kezemet a fájó testrészemre szorítva térdre estem. Míg próbáltam összekaparni magam, hogy legalább felállni tudjak, addig a kis szemét persze már elszelelt, de még láttam befordulni a következő sarkon, így botladozva és szentségelve utána eredtem, most már azért is megfogadva, hogy legalább vissza adom a kölcsönt, habár még életemben nem ütöttem meg lányt, hisz jó nevelést kaptam. De ma kivételt teszek….már ha utolérem.
A sarkon befordulva látom a kapucnis hátát, és mivel senki más nincs a közelben a képességemhez folyamodom és úgy igyekszem a nyomába, hogy alaposan meglepjem a kis pimaszt, és remélem a frászt is ráhozom, ha egyszer csak megjelenek előtte.
A terv az, hogy egy darabig követem, és mivel nem lát majd senkit, egy idő után megnyugszik és megáll. Ekkor jön el az én időm.

Még élveztem is az egészet azt hiszem. Mármint onnantól hogy elengedett én meg szabadon elhagyhattam a helyszínt.
Jó sokáig nem álltam meg. És valahogy tényleg hazafelé vettem az irányt. Jó oké, hogy Magnetoéknál is van egy szobám vagy mi a szösz, de azért...
A sikátor egyik falának támasztottam magam.
- Dögvésssz... - szólt hozzám egy ismerős hang, és keresni kezdtem a hangját.
- Hydra! Te meg mit keresel a csatornában? - Valami csatorna fedőszerűség alól integetett nekem félig folyékony formában. Leszámoltam a pénz felét, ami hozzáteszem egész jó termés volt így, majd oda nyújtottam neki. - Vidd haza, ez a kicsiké, és ne hiányozzon belőle, különben... - de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Tudom, tudom... kifilézel, és borzalmakath fogok áátélni... - gurgulázta a maga sajátos hangján, majd eltűnt. Én a többi pénzt elraktam, a tárcát meg a közeli kukába dobtam, és nyugodtan tovább indultam.

Mire odaértem, ahol végre megállt, addigra már a pénzemet kivette és egy részét bedobta a csatornába, amire jóformán felszisszentem, a többit zsebre tette és épp a tárcámat dobta be a kukába. Azt hiszem itt volt az ideje, hogy számon kérjem a cuccomat rajta, ezért gyorsan visszaváltoztam és a lány elé toppantam, elállva az útját a sikátorban, és nagyon örültem, hogy egyedül találom.
- Na, kezdjük még egyszer! – álltam meg tőle most már kellő távolságban, mert nem szerettem volna megint a lába hatótávolságába kerülni. – Láttam, hogy eldobtad a tárcám, azt még meg is találnám, de kérem vissza a pénzem, ha nem akarsz egy nagy verést, amit már több dologért is megérdemelnél. – húzom ki magam a 17 évem minden tapasztalatával, hogy minél félelmetesebbnek látsszak. – Ha nem adod vissza, még mindig tudom hívni a zsarukat. – emelem meg a telefonomat, hogy lássa nem viccelek.

Mit ne mondjak meglepődtem. Kicsit talán hátra is hőköltem talán. Aztán vehettem tudomásul, hogy megint egy mutánst sikerült benyúlnom.
- Figyi, sajnálom, oké? - néztem fől rá ezúttal az arcomat is megmutatva. - Nem tudtam. Sajnos a tömegben nem tudom megmondani ki mutáns és ki nem, ha nem látszik. A helyzet viszont az, hogy a pénzed fele már nincs meg.
Kicsit kezdtem sajnálni, hogy elküldtem Hydrát. Na nem azért. Igazából jó érzés volt ennyi idő után rendes pénzt tartani a kezemben.
- Mellesleg a te helyedben átgondolnám ezt a zsarudolgot. - Több okból is, de ezt csak magamban tettem hozzá. És mellesleg reménykedtem benne, hogy van olyan pancser mint aminek mutatja magát. Akkor semmi esélye. Talán még fájdalom nélkül is meg tudom oldani.
- Amúgy meg nem szeretek fajtársakkal verekedni.

Mikor végre szemben álltam vele és megláttam az arcát, kicsit megrémültem, de aztán gyorsan erőt vettem magamon és újra komor képet vágtam.
- Miért, ha ember lennék, minden további nélkül jogos lenne? – mondom neki gunyorosan. – De ez engem nem érdekel, szerezd vissza! Nekem is szükségem van rá, keményen megdolgoztam érte, ami neked sem ártana, és akkor nem más zsebében kéne kotorásznod. – mondtam most már kicsit ingerültem. – És miért is kéne meggondolnom a zsarukat? Egyébként meggondolom, ha már a kezemben a pénzem. – mutattam rá a lehetőségeire. – És nem verekedésről, hanem verésről volt szó, hogy pontosítsuk a dolgot.
Azért, akármennyire is adtam itt a vagány srácot, időnkét észrevétlen a hátam mögé is sandítgattam, mert nem szerettem volna, ha váratlanul egy kést döfnek belém, hiszen attól, hogy most egyedül állt előttem, még lehetnek társai.
- Szóval kérem a pénzem! Egyelőre a maradékot, aztán meg szerezd vissza a másik felét is.

- Ugyan már... kölyök, azt hiszed ilyen kinézettel beengednének bárhová? Annak a majom csürhének nem vagyok más mint egy utolsó undorító mutáns. aki nélkül nekik minden szebb és jobb lenne. Még nyáron sem járhatok az utcán kapucni és hosszú ruha nélkül.
- És hát peeersze, verésről... Látszik hogy ők tanítottak. Te is csak úgy megvernél valakit, mert nem tetszett neked amit csinált, épp úgy mint ők - szegtem fel a fejemet. Igazából azért is hogy jobban is lássak, és ne takarja ki a ruha a képét. - Vagy talán meg is ölnéd, nem igaz?
- Tudod talán - nyomtam meg a szót -, ha szebben kérted volna akkor visszaadtam volna azt a felét ami nálam van. - Kihúztam mindkét kezem a zsebeimből, nem is figyelve, hogy az egyikkel egy apró lukat csináltam azon a zseben.
Nos ha jön, hát jöjjön aminek jönnie kell. Bár azért nekem is voltak kétségeim ezzel kapcsolatban.

- Nem vagyok kölyök! – hördültem fel, hiszen ő sem lehetett olyan idős, hogy csak úgy lekölyöközzön. – És lehet, hogy van némi igazság abban, amit mondasz, – nézem meg jobban az ábrázatát, - de ez még nem ok arra, hogy meglopj másokat. – rántom meg a vállam.
Az, hogy emberek tanítottak, akikről egyből a szüleim jutottak eszembe, persze, hogy ismét felment a pumpa, hiszen hogy jön ahhoz, hogy bántsa azokat, akiket nem is ismer.
- Csak, hogy tudd, még sosem vertem meg senkit, mert engem nem úgy neveltek, ezért jobb, ha visszaveszed az éles nyelved. De lehet, hogy most kivételt teszek, mert te sem voltál valami kedves hozzám ott az utcában. – intek az előző találkozásunk helyszíne felé. – És nehogy már kérnem, vagy könyörögnöm kelljen a saját pénzemért! Le ne térdeljek hozzá? De még sem verekszem veled. – gondoltam meg magam. – Nem tudnék megütni egy lányt, még, téged sem. – vettem elő a telefonomat ismét. – inkább maradjunk a zsaruknál.
Kezdtem bepötyögni a számot, és nagyon reméltem, hogy nem olyan veszi a hívást, aki ismeri a nevemet és rohan Kohlerhoz, hogy valami zűr van velem. Egy kommandót azért nem szerettem volna a nyakamba.

Nem mondanám hogy ne lettek volna jó vonásai, de még egy-két év jól állt volna neki, akkor talán azt mondtam volna, hogy jóképű.
- Nem? Mondok valamit. Azt amit tőlem ők elvettek már sosem szerzem vissza. És nekem ez jutott, még neked egy szép kabát, és egy habos-babos élet. Mutass egy másik utat ahol nem kell rejtegetnem magam, és az ember-csürhét szolgálnom és rendben.
- Ó, egy mobil telefonra is futotta! Persze azoknak aki az úgynevezett társadalomban élnek mindnek van ilyen. Mellesleg roppant sajnálom azt a dolgot, de nem szeretem, ha a zsarukkal fenyegetnek - küldtem felé egy bájos mosolyt, és kissé oldalra billentettem a fejemet. - Mellesleg amúgy sem fogom megvárni őket...
Amennyiben nem teszi el azt a telefont úgy fogok futni... nos nagyjából úgy mint az előbb. És ha utánam jön, hát magára vessen.

Már csak az utolsó gombot kellett volna megnyomni, mikor eljutott a fülemig a mondanivalója. Igazán még egyet is tudtam érteni vele, hiszen nekem is volt részem már elég atrocitásban, azért mert mutáns vagyok, de én legalább tudom titkolni, de ő…
- Jól van, elég! – intem le egy kicsit. – Elhiszem, hogy nem könnyű neked, de te is első látásra ítélsz! Nekem sem tejfel az életem elhiheted, mag van a magam problémája. – húzom el a szám keserűen. – Add vissza a pénzem és akkor nem hívom a zsarukat, és…..
Ekkor láttam meg az utca végénél beforduló fekete autót, ami teljesen eltorlaszolta azt, így az út amerről jöttünk, nem volt tovább járható. Ez már igazán nem tetszett, de az meg még úgy sem, hogy kiszálltak belőle négyen és határozottan felénk indultak. Gyorsan a hátam mögé néztem, és arra még szabad volt az út, de feltételeztem nem sokáig. Lassan már rutinos menekülőnek számítok, de még volt egy csepp esély, hogy nem én vagyok a célpont.
- Talán a barátaid? – intek a közeledő kétajtós szekrények felé.

Első látásra ítélek... Volt okom másodszor ítélkezni? Hát nem igazán. És hogy még mindig mért nem akaródzott visszaadnom a pénzét? Nem tudom... Talán mert még mindig a zsarukkal fenyegetőzött? Valószínűleg...
Egy pillanatra fenn akadtam azon, hogy most akart-e mondani még valamit vagy nem? Aztán viszont hátra néztem.
- Nem, nem igazán, nem ismerősek - mondtam mint aki tényleg elgondolkozott a dolgon. Ahogy pedig hátra nézett egyértelmű volt, hogy az övéi sem.
- Jól gondolom, hogy a tieid sem? - tettem fel a burkolt kérdést arra, hogy most távozunk? Bár azt hiszem én mindenképpen. Nem szokásom idegenekkel ismerkedni. Mármint ilyenekkel azt hiszem majdnem biztosra vehetem hogy nem. Bár az is kezdett aggasztani, hogy ha valami komolyabbról van szó, ő egyszerűen csak eltűnik, én meg itt maradok teljesen láthatóan, ami nagyon nem jó.

- Nem az enyémek sem, de ez őket szerintem cseppet sem zavarja! Azt hiszem nem ártana sietni azzal a távozással, mert az ilyenek nem szoktak egyedül jönni. – felelem neki izgatottan, és már indulok is a másik oldal felé. – Lehet, hogy nem tesz jót az egészségednek, ha most velem láttak, ezért jobb ha húzunk innen.
Alig pár lépésnyire vagyunk az utca sarkától, mikor meghallom a közeledő kocsi hangját.
Ha futunk, akkor még kiérünk és elszaladhatunk valamelyik irányba, habár gyalog menekülni, nem biztos, hogy sikeres lesz, de nincs más egyelőre. Megtehetném, hogy a sarkon beleolvadok a környezetbe, de egyrészt akkor nagy szarban hagynám a csajt, ami mondjuk lehet, hogy megérdemelne, de ezeket a fickókat ismerve nem vagyok ennyire kegyetlen. A másik, hogy ilyen rövid idő alatt nem tudok még egyszer átváltozni, már kitapasztaltam, hogy időre van szükségem, hogy újból működjön, így aztán marad a futás.
- Ismered a környéket? – kérdezem, mialatt a lefékező kocsi mellett elrohanunk és befordulunk jobbra, egy cseppet sem lassítva, miközben hallottam az ajtó csapódást, ahogy visszaszálltak, hogy üldözőbe vegyenek minket.
Visszanézve ketten viszont gyalog rohantak utánunk így biztosítva, hogy ne tudjunk eltűnni, valami keskeny helyen, ahová autóval nem lehet behajtani. Mivel nem lőttek, feltételeztem, hogy most nem a kinyírásom a cél.
- Jól jönne most valami jó kis búvóhely, vagy átjáró, vagy akármi, mert ha ezek utolérnek, az egyikünknek sem lesz jó.