Queensi utcák

Egészen mostanáig nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi az ami ebben a férfiban első ránézésre más. Persze az adottságán kívül, de a rövidke beszélgetés, a szemeiben átfutó érzelmek lassan világossá tették számomra, a férfiúi álarc mögött megbújó gyermeki lelket. A gyors hangulatváltozásai, a mozdulatai, a kérdései mind mind ezt sugallták számomra. Utóbbi kérdése pedig nemhogy meglepett, de mosolyt is csalt az arcomra. Mindazok után amiket mutatott nekem, valahogy mégis megértettem, főként, ha valósak iménti feltételezéseim.
- Hmmm… Nos – néztem magamon végig – Úgy tűnik igen. Legalább is eddig abban a tudatban voltam. De nyugodtan megbizonyosodhatsz róla, miközben elmegyünk hamburgerezni. Vagy a nem valóságos nők is szoktak sajtburgert enni? – nevettem fel halkan, miközben várakoztam, hogy elinduljunk. – Az én nevem pedig Kara. Kara Shawn. Örülök Josh, hogy megismertelek.– végül elindultunk egy közeli kis gyorsétterem felé.

- Oké. Örülök a találkozásnak Kara - feleltem, majd lehajolva a zsebembe tömködtem az aprót amit eddig kerestem, fejembe csaptam a kalapot és a tokjába raktam a gitárt, közben folytatva: - Hát ami azt illeti szerintem a nem valós lányok is szeretik a sajtburgert, mert az finom - vigyorodtam el. - De ők nem beszélnek. Legalábbis akiket látok azok sohasem. Úgyhogy azt hiszem tényleg valódi vagy, bár ez nagyon meglepő - gondolkodtam hangosan.
Felállva a hátamra dobtam a gitárt és megnéztem a tenyeremben az aprót amit kerestem, aztán felderült az arcom:
- De jó! Ismerek itt lejjebb egy fagyiárust, akinél nagyon finomak is vannak. Te meghívsz a sajtburgerre én meg addig téged fagyizni - mosolyogtam lelkesen, majd bizonytalanabbul tettem hozzá: - Már persze ha szereted a fagyit...
Ahogy útnak indultunk érdeklődve kérdeztem meg, de a tekintetét kerülve gondosan:
- Eddig még nem volt olyan, hogy ha látták az emberek a villanásaimat, akkor utána nem szaladtak el tőlem, vagy nem bántottak. Te különleges vagy - mondtam neki óvatosan. - Szép is vagy és kedves is vagy. Te akkor olyan angyal vagy, mint akikről a papunk mesélt odahaza? - kérdeztem meg ami eszembe jutott róla, lesütött szemekkel.

Tetszett a srác őszinte lénye és ahogy beszélt szinte gyermeki meggyőződéssel.
- Sokszor szoktál ilyesmit mutatni másoknak, amikor játszol? Vagy ez nem csak gitározás közben jön elő nálad? – kérdeztem érdeklődve, ahogy haladtunk egymás mellett. Rájöttem, hogy talán túlságosan is lerohantam a kérdéseimmel, de reméltem, hogy nem fogja zokon venni. A fagyira való meghívást ugyan elsőre el akartam utasítani, hiszen kevés pénzét ne szórja már el, de volt egy olyan érzésem, hogy ez őt nagyon rosszul érintené, így csak bólintottam, hogy elfogadom.
- Aligha vagyok különleges, de angyal semmiképpen. – bár evvel lehet, hogy a lelkivilágába tiportam, de szerettem volna, ha szembesül a dolgokkal, elvégre tényleg nem vagyok egy angyal.
- Én különben sem hiszek az angyalokban. – szóltam el magam, talán nem kellett volna, de már mindegy. Tudatosítanom kéne magamban, hogy a látszat ellenére nem egy felnőtt férfival beszélek és még a végén akaratom ellenére okozok neki sérüléseket gyermeteg világában.
- Ne is figyelj rám. Néha ostobaságokat beszélek össze. Itt is volnánk – mutattam a gyorsétteremre, majd be is léptem és engedtem őt, hogy asztalt válasszon magunknak.

Megráztam a fejemet:
- Nem, nem csak akkor, de akkor gyakrabban - feleltem. - Nem tudom miért látják néha mások is az emlékeket, azt se tudom én miért látom őket - tettem hozzá szomorúan. - Nekem elég lenne a saját emlékeim összessége is, de látom másokét is. Nem tudom kikét, de nagyon furcsák. Általában ha boldog vagyok, akkor szépeket látok, ha meg szomorú akkor meg szomorkásakat. Ha félek akkor meg nagyon félelmeteseket, azokat nagyon nem szeretem - ráztam a fejemet. - Néha meg mások is látják. Olyankor azt hiszem, ha nagyon nagyon boldog vagyok vagy nagyon félek. De nem tehetek róla - tettem hozzá fájdalmasan. - Én tényleg nem akarom ezekkel az embereket bántani, de van amikor így jön össze. Van amikor olyanokat mutatok meg, amik fájnak másoknak. Pedig én ezt nem akarom. Tényleg nem. Az előbb... nos szóval az emberek itt mindig futnak a dolgukra, nem állnak meg egy kicsit se. Mindig mozognak, de sosem szárnyalnak. Nem szabadok. De te az vagy. Illetve... hát úgy éreztem, mikor maradtál. Neked akartam játszani, csak neked, hogy tudd: megértettem a lelkedben ezt. Mert ez fontos, csak szinte senki sem tudja, de akkor is fontos. Ha sosem vagyunk szabadok, az megöli a lelkünket. De te nem hagyod magad és ez tetszett nekem. Nagyon akartam úgy játszani, hogy értsd és örülj és akkor... hát szóval akkor megtörtént - vonogattam a vállam.
A másik szavaira kikerekedtek a szemeim:
- Tényleg nem? A pap bácsink azt mondta régen, hogy aki nem hisz az angyalokban az a pokolra kerül - tépelődtem az ajkamat rágva. - De te olyan nagyon kedves vagy, te nem kerülhetsz oda, úgyhogy a pap bácsinak biztosan nem volt igaza. Különben is azt mondta: Jézus szeret minket. De engem azok nem szeretnek akik Jézust szeretik. Egy másik pap azt mondta: én már a Sátáné vagyok és nem szabad imádkoznom a templomban, mert én gonosz vagyok - meséltem letörten. - Így olyan nehéz elhinni, hogy Jézus azért szeret engem. Bocsánat. Téged ez biztos untat. Elkalandoztam.
Ahogy bementünk az étterembe kihúztam egy széket Karának, ahogy Moore doktortól tanultam és rámosolyogtam:
- Parancsolj helyet foglalni - intettem a szememmel a szék felé. - Nem! Én figyelni szeretnék rád! Nem baj ha olyat mondasz amit nem értek, az a fő, hogy beszélgetünk. Mert abból tanulok, itt benn - tettem a kezemet a szívemre. - Öreg Sam bácsi azt mondta: akkor lesz valaki jobb ember, ha jó emberekkel találkozik és odafigyel rájuk. Én gonosz vagyok - rándult meg az ajkam - de te meg kedves és jó. Ezért nagyon örülök neki, hogy te beszélgetsz velem - néztem rá őszinte szemekkel, majd gyorsan lesütöttem a tekintetem.

Volt egy olyan érzésem, hogy a fiúnak nem sok fogalma lehet arról, hogy ki is ő valójában vagy, hogy ez az egész miért történik vele. További szavai pedig szintén ezt bizonyították. De vajon jól teszem, ha én világosítom fel erről? Merült fel bennem a kérdés, miközben helyet foglaltam és hallgattam Josh szavait, melyek többsége kellemetlenségre utalt a múltban. Sok keserűség érhette , melyet féltem, hogy tetézni fogtak szavaim, de végül belekezdtem.
- Josh! Neked soha senki nem beszélt arról, hogy ki vagy, vagy, hogy miért történnek ezek a villanások, képek, amikor fokozottabb érzelmi állapotba kerülsz? – bár eddig abba bele sem gondoltam, amíg nem említette, hogy ezek akár félelmetesek is lehetnek. Hisz amit nekem mutatott már önmagában is valósághű volt, hát még, ha mindevvel megijeszteni szándékozna… Ebbe inkább bele sem gondoltam. Mély levegőt vettem és kissé szétnéztem a népesebb étteremben, hogy senki nem füleli a mi beszélgetésünket, majd kisebb sóhaj után belekezdtem.
- Tudod, olyan emberekről írok cikkeket az újságban, mint te vagy. Nekik is vannak különleges adottságaik, képességeik, melyektől az emberek nagy része fél vagy retteg és ezért támadnak rájuk, mert nem ismerik, nem akarják megismerni. Őket nevezik mutánsoknak. Találkoztam olyannal, aki képes eltűnni, miközben beszélgetsz vele és felbukkanni, mondjuk annál az asztalnál a következő pillanatban. – mutattam a helyiség másik végébe. – Te tényleg nem hallottál még róluk? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal és meglepetten, majd, ahogy megérkezett a pincérnő kértem magamnak egy sajtburgert krumplival és ketchuppal, no meg egy nagy adag kólával, majd megvártam amíg Josh is rendel és csak aztán folytattam. Úgy gondoltam nagyon sok téves információt kell eloszlatnom az elméjéből, mellyel eddigi élete során megfertőzték. De még mindig élt bennem a kétség, hogy ezt nagyon rosszul teszem és csak összezavarom őt még inkább. De csak nem bírtam befogni a számat…
- Tudod a papoknak nem szabadna ilyesmiket mondaniuk. Látod, pontosan ezért nem hiszek nekik. Nem hiszem, hogy gonosz lennél. – ráztam meg a fejem nyomatékosítva mondandóm.
- Egyébként meg ki az a Sam bácsi? – érdeklődtem elszakadva iménti komor hangulatomból és reméltem, hogy Josh is képes lesz rá és talán ez a Sam bácsi kellemes emlékeket idéz benne, no meg többet is megtudhatok róla így.

Lelkesedve bólogattam Kara szavaira, büszkén, mert bizony én már hallottam ezekről, csak... aztán meg el is bizonytalanodtam, mert ő is olyan egyszerűen beszélt erről én meg sok-sok dolgot nem értek... De azért persze válaszoltam neki, hiszen kérdezett és azt akkor úgy illik, de előbb rendelni kellett:
- Szabad két sajtburgert kérni hasábburgonyával? - kérdeztem félénken. - Nagyon szeretem a Spriteot is... - tettem hozzá aztán folytattam: - Hát dr Moore a kórházban ahol laktam sokáig, ő mesélt ilyesmiről - kezdtem zavarodottan, majd hirtelen felcsillanó szemekkel néztem rá: - Húú! Tényleg?! Eltűnni és megjelenni olyan messze? Az tök jó lehet! - vigyorogtam, aztán megpróbáltam visszatérni az eredeti mederbe: - Ő tudod pszichiáter. Igen, így mondják, szóval olyan orvos aki a lélekkel foglalkozik. Kiskorom óta laktam a kórházban a villanások miatt és ő gyógyított engem, nagyon kedves doktor. Aztán egyszer csináltunk pár gyakorlatot és játszanom kellett neki a gitáron és akkor ő is látta az emlékszilánkokat... - haraptam az ajkamba. - Hát akkor mesélte, hogy nem rég óta de tudjuk, hogy vannak olyan emberek akik képesek ilyen különleges dolgokra és hogy nem kell a kórházban laknom mostantól, mert ez nem betegség, hanem egyfajta adottság. És nem írt fel már nekem gyógyszereket sem, mert azt is mondta, hogy nem szabad megpróbálni elnyomni bennem, mert nem tudhatjuk milyen hatása lenne rám. De nekem haza se volt szabad mennem, mert anyu nem akar velem találkozni. Ő azt mondta, hogy nem a mamám már - rángott meg erősebben az ajkam, ahogy a tekintetem az asztalra szegeződött szomorúan láttam rajta az elhullott rovarokat akik kiszáradt kitinvázaikban a hátukon hevertek égnek meredő meggörbült lábakkal elszáradt virágok között az asztalon, mindenfelé az étteremben is, néhány nagyobb testű állat döge között. Éreztem újra azt a fájdalmat mikor anyu kidobta a csomagom az ablakon és nem hagyta azt sem, hogy búcsúpuszit adjak neki. Éreztem és komoran láttam lángra kapni a függönyöket, hallottam az eddig dermedt emberek sikítozását. Kibuktam a könnyeim és a fejemet ráztam: - Ne most, nem akarom! Neeeehheheheem - zokogtam fel. A villanás megszűnt, az étterem visszatért eredeti állapotába. Úgy nagyjából... A vendégek és a személyzet nem volt túl nyugodt, de ez nem zavart most, én Kara vendége vagyok és különben is csak ő volt kedves velem, ő érdekelt. Felvettem a sajtburgert és beleharaptam hogy eltereljem a figyelmemet és közben csak Karára koncentráltam és nagyot nyelve kérdeztem: - Nem ijedtél meg, ugye? Ne haragudj rám! Légyszi ne haragudj - vizslattam könnyben úszó szemekkel, mielőtt rátérhettem volna a további kérdéseire.

- Persze, hogy szabad, ezért vagyunk itt. – szóltam Johsnak, majd a pincérnőnek intettem, hogy kérem, amit a fiú mondott. Később a hallottak alapján sok minden világossá vált számomra vele kapcsolatban. Aztán hirtelen minden megváltozott körülöttünk… az étteremben furcsa dolgok váltak láthatóvá a fiú keserű emlékeinek hatására. Hogy mindezt csillapítani tudjam, kinyújtottam a kezem, a gusztustalan bogármaradványok közt lavírozva, mert megszólalni nem voltam képes, de evvel is próbáltam elérni a kezét, reménykedve abban, hogy képes lesz megnyugodni és a látomásoknak véget vetni, melyek megrémítettek. Kezem visszarántottam, ahogy az egész semmissé lett és csak kimeredt szemekkel bámultam a falatozni kezdő fiút, mintha mi sem történt volna.
Óvatosan néztem körbe de mindenhol csak riadt és értetlen tekintetekkel találtam szembe magam, miközben próbáltam megőrizni hidegvérem. Tisztában voltam vele, hogy nemsokára, ha eloszlik félelmük akár kötözködni is idejöhetnek, de egyelőre nem ez volt az elsőszámú problémám. A riadalmam hatására, vagy nem is igazán értettem egyelőre, az asztalon lévő só és borsszórók, szalvétatartó mintha apró láthatatlan madzagon lógtak volna. A levegőben, pár centire az asztaltól lebegtek.
Először Johsra gyanakodtam, de amikor szóra nyitottam számat minden visszahullott az asztalra hangos csörömpölések közepette. Néma csönd állt be köztünk, egyszerűen nem bírtam megszólalni. Megrémültem…

Csodálkozva néztem a felemelkedő fűszertartókat mindenfelé körülöttünk. Karára néztem, de ő meg rám nézett vissza furcsa szemekkel. Óvatosan kinyújtottam a levegőbe a kezem, az egyik lebegő papírpohár felé és a mutatóujjam hegyével egy picinykét megböktem, mire arrébb sodródott a levegőben 1-2 centire. Aztán, ahogy a lány ajkai kinyíltak az összes cumó visszazuhant az asztalokra meg a padlóra, egyedül a poharat kaptam el ösztönösen, amit az előbb bökdöstem. Vigyorogva néztem Karára:
- Hú! Akkor te is érdekes dolgokat tudsz! - mondtam felcsillanó szemekkel. - Nagyon szép tehetséged van - tettem hozzá őszintén és tisztelettel.
Láttam, hogy még mindig nem tud megszólalni Kara, így lehajtottam a fejemet és az asztallapot kezdtem vizslatni szomorúan. Ujjaimmal láthatatlan ábrákat rajzoltam rá, amiket talán csak én magam láttam, s amiket láttam... azok még szomorúbbá tettek. Egy bölcső felett gyászruhás fiatalasszony sírt keservesen. Tudom, hogy ez is csak szilánk, de akkor is nagyon, nagyon szomorú. Ahogy az is, hogy mindenkit elmarok magam mellől, még azt is, aki eddig szóba állt velem. Olyan jó volt leülni vele, beszélgetni. Érezni, hogy érdekes és nem... nem undorító vagyok. De ezt is elrontottam. Megint elrontottam. Én... Könnyes szemekkel, lehajtott fejjel suttogtam:
- Tényleg... tényleg nem akartam... sajnálom... én... - elfúlt a hangom, nagy nehezen tettem hozzá: - Gondolom jobb ha megyek... megbántottalak...
Felpattantam és kirohantam. Nem akartam, hogy lásson, hogy még jobban elszomorítsam. Ő jó volt és kedves, nem érdemli meg ezt. Nem szabad... Fáj, fáj idebent... Nagyon fáj. De még jobban fájna, ha bántanám a képeimmel, újra...
Kinn alig pár méterre jutottam az utcán, majd az épület mellett leroskadtam a földre és sírni kezdtem. Nem is tudatosult bennem, hogy a gitárom ott maradt, de talán szerencséje is mindenkinek, hogy most nem tudok játszani. Én csak egy szörny vagyok, aki mindenkit megbánt. A gonosz, ahogy a pap mondta. Karát is megbántottam...
- Miért születtem meg? - zokogtam fel halkan. - Miért bántottam meg Karát is? Ő kedves... kedves volt...
Magamba roskadva sírtam, bár hallottam a mögöttem halkan koppanó lépteket, de felnézni nem mertem. Bárki is az, biztosan csak megbántanám...

Továbbra is csak mereven ültem az asztalnál és elvesztem az asztallap bámulásában. Próbáltam feldolgozni az imént történteket, de most nem voltam képes erre, egyszerűen nem voltam képes tisztán gondolkodni. Hihetetlennek tűnt az egész, még akkor is, ha számoltam vele, hogy előbb vagy utóbb de szembe kell néznem ilyen dolgokkal. De még mindig reméltem, hogy ez az egész csak egy rossz tréfa, esetleg Josh újabb megnyilvánulása, ám rá kellett jönnöm, amikor megszólalt, hogy ez nem így van.
Tudom, talán nem ezen kellett volna rágódnom, hiszen láthatóan a fiú megrémült önmagától és attól, amit tett, de továbbra is bambán néztem magam elé, próbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendben. Képes leszek ezen is túltenni magam, esetleg továbbra is homokba dugni a fejem, de egyre nehezebbnek bizonyult, főként mostanság.
Josh újabb szavai rántottak vissza a valóságba, mintha egy kéz nyúlt volna utánam a sűrű és sötét vízbe, amiben épp fuldokoltam, hogy újra a felszínre húzzon. Még így is időbe telt, mire felfogtam mi történik körülöttem, de akkor már Josh nem ült velem szemben. Zavarodottan néztem szét, szembetalálva magam az emberek gúnyos, meglepett, undorodó tekintetével, de nem érdekelt. Megragadtam Josh gitárját, amit a nagy sietségben itt hagyott és utánaeredtem. Magam mögött hagyva a meglepett arcokat. De főleg egyet, aki a pult mögül utánam szólt, de már elmosta azt az utca zaja. Talán az ellen lehetett kifogása, hogy fizetés nélkül távoztam… Ki tudja…
Joshra nem volt nehéz rátalálni, az étteremtől nem messze a földre roskadva találtam rá. Csodálatosan elcsesztem az egészet. Közelebb lépve hozzá leguggoltam mellé és kezem arcához érintve óvatosan töröltem le a könnycseppeket róla.
- Nyugodj meg! Nincs okod sírni, nem a te képességedtől rémültem meg, hanem a… a sajátomtól. – nyögtem ki, miközben zsepi után nyúltam a táskámba és nyújtottam át neki.

Nyögve néztem fel, ahogy Kara ujjai nagyon lágyan megérintették az arcomat. Óvatosan emeltem fel könnyes szemeim, de azonnal le is sütöttem. Alig tudtam felfogni, mit is mond nekem. Fájdalmasan érintett volna, ha itt hagy, viszont alig mertem elhinni, hogy nem így van... Ő nem menekül el előlem. Elvettem a zsebkendőt és megtörölgettem az arcomat, majd halkan megszólaltam:
- Tőlem mindig, mindenki fél - szipogtam még egy kicsit. - Mindig elmenekül az, akit kezdek megkedvelni, mikor... mikor látja a szomorú emlékeimet. Vagy a félelmeteseket. Nem tehetek róla... nem akarom. Ha tudnám kitépném magamból mindet... - suttogtam. - Egyenként kivagdosnám őket, de nem megy... és... és... én nem akarom, hogy szomorú légy. Azt szeretném, ha szép, kedves és boldog lennél, mint eddig is - mondtam lehajtott fejjel a kezéhez beszélve.
Szerettem volna, ha tudja, mennyire hálás vagyok neki mindazért, hogy egyáltalán szóba áll velem, hogy nem hagyott itt egyszerűen. Nagyon szerettem volna ha érti és érzi ő is, de most még túl ködös volt az elmém, hogy megmutassam neki a magam módján, ahogy csak én tudom. Ez az egyetlen előnyös része ennek az egésznek. Más szempontból... gyűlölöm... de leginkább magamat, mert nem vagyok elég erős kontrollálni. Nem vagyok... nem vagyok elég férfi... ahogy apa mondta, amikor...
Megráztam a fejemet, hogy ezeket a gondolatokat minél hamarabb a mélyére száműzzem az elmémnek, különben rettenetes dolgokat mutatok majd Karának, nem szépeket, amit szeretnék. De ehhez meg kell nyugodnom. Muszáj... érte muszáj, mert nem érdemli meg, hogy bántsam. Ő nem... Megfogtam a kezét (ha hagyja) és halkan megkérdeztem:
- Te miért félsz tőle? - kérdeztem csendesen. - A tiéd csak... vicces. Nem bánt másokat...

Meghatottak a fiú szavai ám mélységes szomorúsággal is töltöttek el egyben. Nagyon sok keserűséget, bánatot és elutasítást takarhat a múltja és elég egy apró szikra, hogy mindezek felszínre törjenek. Nem akarok egy újabb lavina elindítója lenni, de nem is hagyhatom őt magára. De mit kezdhetnék vele? Olyan segítségre lenne szüksége, aki egyáltalán elfogadja önmagát és tényleg tud rajta segíteni. Lépésről lépésre elmagyarázni neki, hogyan tudja kontrolálni a képességét, megismertetni vele, de erre be kell látnom, hogy én kevés vagyok.
- Ne akard kitépni magadból ezt - tettem kezem a mellkasára, bár jobban belegondolva elég hiteltelen nem? Röhej, hogy pont én próbálom elfogadtatni önmagát evvel a fiúval.
- Az emberek néha szomorúak. Ez így van rendjén Josh. Az eső után is előbb vagy utóbb de kisüt a nap. És ilyenkor tudjuk igazán értékelni azt. – valahogy furán hangzott mindez az én számból, de végül utóbbi kérdésénél lehajtottam a fejem nagyot sóhajtva közben. Nagyon nem akaródzott erről beszélnem, de végül is belekezdtem.
- Vicces lenne? Ez a része lehet, hogy az, de ez csupán egyike volt annak, amire képes vagyok, Josh. A másik ennél rombolóbb hatású. Talán, ha ez a képesség ébred fel bennem előbb, most én is képes lennék elfogadni magam, mint oly sok sorstársunk. – nem akartam tovább rémisztgetni a fiút, így nem is nagyon részleteztem tovább a dolgot. Inkább felálltam és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Szóval akkor keresünk másik éttermet?

Fejcsóválva fogadtam Kara szavait, immár kitörölgetve a könnyeim a szememből és válaszoltam is rá:
- Ez amit mondasz butaság - feleltem őszintén. - Olyasmi, mint hogy a "jó nem létezhet gonosz nélkül, hisz azt sem tudnánk mi az a jó" - idéztem, ahogy tanultam. - De attól még lenne, hogy nem tudunk neki nevet adni. Épp így van a boldogsággal is. Igenis akkor jó, ha mindig boldogok vagyunk, különösen az olyan jó emberek, mint te! - adtam ki magamból az érzéseimet. - Mert igenis ha kedves vagy és aranyos és te az vagy, akkor azt is kéne visszakapnod mindig, mindenkitől. Mert az csak úgy igazságos! És ezért nagyon, nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek, tényleg! - hadartam.
A további megjegyzéseire már bólogattam:
- Én tudom milyen, mikor nehezen fogadod el mi vagy - feleltem szomorúan. - Én is úgy vagyok vele. De te legalább nem csinálod mindig, mint én... És te tudsz vicceset és hasznosat is. Ne légy szomorú. Erős vagy. Itt - mutattam a szíve felé - nagyon erős. Mert te tudod irányítani. Nagyon erős vagy és én csodállak ezért - tettem hozzá óvatosan.
A másik étteremre megráztam a fejemet:
- Abból csak a baj van - suttogtam. - Különben meg én jól laktam. Vagy legalábbis most nem vagyok már éhes. De a fagyira meghívnálak, itt van lejjebb kicsivel. Eljössz?
Kara bólogatására lelkesen keltem fel és indultunk meg:
- Utána ha éhes vagy még, majd veszünk valamit a parkban itt - intettem az utcán lefelé. - Van hamburgeres. Finom - tettem hozzá félszegen. - És ha szeretnéd, akkor játszom majd még neked, jó?

Ines kevés szabadnapjai egyikét tölti Queensben. Ritkán jut el ide, pedig szereti a negyed hangulatát, a zsúfolt utcákat és a sokszínűséget. És nem kell attól félnie, hogy valaki megszólja, még annak ellenére se, hogy nincs ráírva: mutáns. De a hírek aggasztóak, állítólag van már itt is néhány ellenpárti mag, akik nem nézik jó szemmel, ha valaki más.
Egy újonnan nyílt kávézóban ücsörög, ami egyben cukrászda is. Tulajdonképpen két külön üzlet fúziójáról van szó, tehát inkább újranyitásról lehetne beszélni. A kávézó rész egy félkör alakú kapuval van elválasztva a cukrászda részlegtől, és nagyon ízlésesen lett berendezve. Régies bútorok vegyülnek új típusú holmikkal.
Ines egy kapucsínó felett ücsörög az ablak mellett és gondolataiba merülve bámulja a barnás italt, ahogy az a fizika törvényeinek engedelmeskedve körbe-körbe kavarog a kanáltól.

Saraht meghívtam, hogy együnk egy sütit a belvárosban, ehhez alapvetően minden véletlen baleset eshetőségére számítva Queens tűnt a legmegfelelőbbnek. Nem vagyok egy nagy ismerője a városi kocsmatérképnek, de kezdetnek megteszi az egyszerű érdeklődés is, a kedves kis Bubblegum mindig szolgál néhány érdekes hírrel e tekintetben, igazi pörgős, bulizos kislány, most sem volt nehéz címet kapni, ahová néhány barátnőjével néha eljárnak, így a dzsipembe ültetve Saraht el is hajtottunk a megadott utcába, ahol különösebb nehézségek nélkül megtaláltuk az intézményt.
Nagyon meleg volt, így a légkondicionált beltér inkább tűnt vonzónak a terasznál, hát besétáltunk oldalamon az ifjú hölggyel. Én szokásos konzervatív öltözetemben, ő fiatalosan, szépségét kihangsúlyozóan, de ettől függetlenül sem ütöttünk el egymástól igazán, nagyjából visszatükröződött azt hiszem megjelenésünkben is az a harmónia ami egyébként jelemzett minket.
Körbe hordozva a tekintetem ismerős arcot pillantottam meg az ablaknál, így megfogva kísérőm kezét enyhén a megfelelő irányba biccentettem:
- Egy kedves ismerős, bemutatnálak, ha gondolod. Ő is meg szokott fordulni az iskolában - tettem hozzá, hogy megértse azonnal milyen jellegű ismerősről van szó.
Az asztalhoz sétáltunk ahol a nő elmerengve nézte a kávéját s mosolyogva megszólítottam:
- Régen láttam már az iskolában kedves Ines - köszöntöttem barátságosan, - vagy csak elkerültük egymást? Mindenesetre ha már így alakult, hogy összefutunk engedje meg, hogy bemutassam az egyik új tanulónkat, alig néhány hete iratkozott be, Sarah Wilchok, bár a barátai leginkább Fúriának nevezik - tettem teljessé burkoltan a bemutatkozást. - Megzavartuk esetleg valamiben?

Nagyon megörültem mikor Adam sütizni hívott, hiszen nagyon meleg volt, igazán jól esett kimozdulni egy kicsit, és ahol süti van, ott általában fagyi is akad. A járgányán Queensbe hajtottunk, ahol egy kis utcácskába meg is pillantottuk a keresett helyet. A nagy hőségre való tekintettel, nem öltöztem túl maga, egy fehér kis topban, meg egy farmer sortban lépkedtem be az üzletbe Adam mellett. Körül nézve igazán ízléses egy cukrászdának tűnt. Adam egyszer csak megfogta a kezem és az egyik asztal felé intett, ahol egy negyven körüli nő ült a kávéjába bambulva. Adam bemutatásra vonatkozó kérdésére csak bólintottam.
Az asztalhoz ballagtunk, ahol mosolyogva hallgattam a bemutatásomat. Nekem nem tűnt úgy, hogy nagyon megzavartuk volna valamiben, de hát "fogadott apám" nagyon tudja az illemet.
.

Egy árnyék vetül az asztalára. Azt hiszi egy kiszolgáló az, de ismerős hang szólal meg felette. Ines felkapja fejét és szétterül az arcán egy 1000 wattos mosoly.
- Adam! De rég láttalak.
Látszik rajta az őszinte meglepődés és öröm. Bizony találkoztak az iskolában, amikor továbbképzésre járt a profhoz, de mióta szegény… Hát, szóval az óta hanyagolja a dolgot. Túlságosan megdöbbentette a vele történt eset.
Azonnal feláll a székről, a bemutatott kis hölgynek kezet nyújt és bemutatkozik.
- Ines Söderström. Örülök, hogy csatlakoztál az intézményhez. Én bejárós vagyok, mert eléggé kilógnék a diákok közül. Nem ültök le velem? Meghívlak benneteket. Mit kértek?
Visszaül a székére. Mosolyogva felel a feltett kérdésre, hogy megzavarták-e.
- Visszatérve, egyáltalán nem zavartok, sőt! Csak kicsit elfáradtam a munkában. Rám bízták egy kisfiút, aki most fedezte fel magát, ha értitek, amiről beszélek – Sarah-hoz fordulok. – Tudod, én szociális munkát végzek, és problémás családból származó gyerekekkel foglalkozok. És otthon bizony zabos az apa, amiért beleütöm az orromat a fia dolgába. A kedves apuka súlyemelő, csak vas helyett az üveget emeli.
Az utolsó mondatot maró gúnnyal és megvetéssel fűszerezi. Odébb tolja kávés poharát, hogy legyen elég hely a többieknek is az asztalnál.
- De veletek mi a helyzet?

Helyet foglaltunk Ines asztalánál, miközben szomorkásan feleltem:
- Sajnos a rendszeres söröskorsó emelés is meglepő mértékben edzi meg az alkar izomzatát, ezt leggyakrabban a "sportember" családja tudja igazán megmondani - ráztam a fejem keserűen. - Mindettől függetlenül örülök, hogy a kisfiú már az Ön látószögébe került, biztos vagyok benne, hogy igen sokat tud majd neki segíteni. Kevés ilyen tapasztalatú szociális munkás van, mint kegyed, úgy hiszem. Mindenesetre a meghívást köszönettel én elfogadom, egy kávéra vágyom tejjel és sok cukorral, meg két krémesre - mosolyodtam el.
Magamban végiggondoltam, de úgy hiszem Ines még sosem ajánlott fel tegeződést, legalábbis remélem. Minden az én fejemben sem marad meg, remélem nem futok bele, de azt hiszem jól gondolom. Kérdésére enyhén megvontam a vállamat:
- Xavier professzor halála után sok minden megváltozott. Nagyon sok minden - merengtem. - Ororo lenne a megmondhatója mennyire nehéz az örökébe lépni. Scott és Jean... nagyon hiányoznak ők is, ahogy Hank hatalmas tapasztalata a gyermekek terén. Nehéz idők nehéz döntéseket követelnek. Ciklon felkérésére igazgatóhelyettessé neveztek ki, ami meglepően sok munkával jár. A minap beszélgettem el egy kislánnyal az Intézetben való tanulás előnyeiről, nos... be kellett látnom, hogy Charles vagy Jean ebben sokkal jobb volt mint én. De nem adjuk fel, a professzor álma igen is élni fog. Muszáj. Tovább tanítunk hát.
Megvakartam a tarkómat:
- Az erőmmel egyre jobban bánok, megismertem a napokban másodlagos készségemet is, sőt, bár erről még Sarah sem tud, a gyakorlatban, stressz helyzetben sikerült összekapcsolnom a kettőt, amivel régóta kísérletezünk, lehetséges-e. Szerencsére nem okozott túl komoly destruktív hatást, bár... sok választásom abban a helyzetben nem volt - tártam szét a karjaim.
Aztán végre oldottabbá váltak a vonásaim:
- De szerencsére jó is történik, nem csak mindig a bajok - kuncogtam. - Rátaláltam Sarahra, aki rövid idő alatt is szinte a lányommá vált, nem csupán tanítványommá, hamarosan megyünk egy kiruccanásra Japánba. Tanulmányi út, de nem csak a történelem terén, jót fog neki tenni, hogy nem kell titkolnia mi is valójában.
Előszedtem a cigarettás dobozom és az öngyújtóm miközben a folytattam:
- A jövő... az viszont jelenleg nagyon ködös. Hiányzik a professzor elvi irányítása és az éles helyzetekből a Küklopsz gyors helyzetfelismerése. Nagyon hiányzik. Arról biztosan hallott Ines, hogy a Magneto elhagyta az otthont, ereje úgy hisszük visszatérőben van. Híreket kaptunk a Kardfog és... öhmm... még egy halottnak hitt mutáns visszatéréséről - pillantottam gyorsan Sarah felé. - Nem vetít előre pozitív dolgokat ha a Testvériség újra összekovácsolódik, amitől tartunk. De ki tudja? Mindenesetre a jövő problémáival majd a jövőben foglalkozunk.
Érdeklődve fordultam aztán felé:
- Na és Ön Ines? Megkérdezhetem miért maradt távol mostanában az intézménytől?

Hála Istennek, nekem csak egyszer kellett megtapasztalni, mit művel az alkohol egy emberrel, de az meghatározó élménye volt életemnek. Ezért nagyon együtt tudtam érezni avval a kisfiúval, holott nem is ismertem. De, ha ez az Ines, olyan jó, ahogy Adam beszél róla, talán nem jut hasonló sorsa, mint én. Őszintén meglepett viszont, hogy a nő, szintén diák nálunk, azt hittem, hogy talán tanított ott régebben. Vajon, milyen képességei lehetnek, minden esetre remélem nem telepata- vigyorgok magamban.
- Köszönöm, én egy nagy adag csoki fagyit kérnék. - élek a meghívás lehetőségével, aztán csendben hallgatom Adam beszámolóját az intézetben folyó munkáról. Meglepetten kapom fel a fejem, mikor az újabb fejlődéséről szól a képességeivel kapcsolatban, majd mosolyogva hallgatom a rólam tett kis kitérőt, aztán én is érdeklődve várom Ines válaszát.

Magához int egy pincérlányt. Ez is új ezen a helyen, mert eddig sorban állás volt, de hogy emeljék a hely patináját, felvettek pár új alkalmazottat. Ines leadja neki a rendelést, amiket a többiek kértek, amit a pincérlány felír magának. De hogy ez ne legyen elég, a lány közben titkon oda-oda les Adamre. Nyílván tetszik neki, kár, hogy a korkülönbség ordítana köztük. A pincérlány jóval fiatalabb, talán még középiskolás.
- Nekem mondod? Láttam már olyan részeget, aki lyukat ütött a falba az öklével. Kár, hogy nem a fejével tette. A fiúval kapcsolatban… Ha nem bánod, felajánlottam neki az intézetet, bár nem tudom, most milyen állapotok uralkodnak nálatok. Ám az apja hallani sem akar az iskoláról, pedig a fiú érdekes dolgokat produkál.
Végighallgatja Adam beszámolóját az iskoláról. Nem meglepő, hogy most mindenki megzavarodott. Több értékes embert is elvesztettek, akik pótolhatatlanok voltak.
- Jean-ről soha nem gondoltam volna, hogy ezt teszi. Őszintén szólva, azt sem, hogy még él. Valljuk be, mind halottnak hittük. De azért bízok benne, hogy minden rendeződni fog, neked pedig gratulálok a kinevezésedért – mosolyog bíztatóan.
Az, hogy a férfi halad az ereje kiaknázásában, már nem éri meglepetésszerűen. Az intézetben minden adott, hogy a mutáns fejlődjön.
- Ez dicséretes, de csak óvatosan vele. A tiéd alapból… nos hajmeresztő, valljuk be. Pedig általában ezt rám szokták mondani.
Direkt nem kérdez rá, mi a másodlagos mutációja. Egy kávézóban ülnek, ahol többen is fültanúi lehetnek a dolognak, a kutyának sem hiányzik, hogy mindenki róluk csámcsogjon. A pincérlány kihozza a megrendelt édességeket és kávét.
- Szóval Japánba mentek? Az szép hely lehet. Ne hagyjátok ki a fürdőket és a történelmi múzeumot. Állítólag fenomenális gyűjteményük van. Én addig is, lehet, hogy elmegyek egy baráti látogatásra hozzátok. Eddig többek közt azért nem tettem, mert úgy gondoltam, boldogulok magam is az érzelmi világommal, de tévedtem. Elhanyagoltam a tanulást és történt egy kis baleset.
Szemmel láthatóan szégyelli a dolgot, de kiadja magából, mert kire támaszkodhatna, ha nem a többi mutánsra?
- Egy kicsit elkapott a düh, amikor elmentem egy családhoz, és apró bakit követtem el a nagyszülőkkel. Hát… szóval aznap nem volt jó napjuk és kiderítették, hogy hogy én tettem. Most feljelentéssel fenyegetnek. Jogos, hiszen nem lenne szabad ilyenekre használnom a képességemet.
Sarahra néz egy kedves mosollyal az arcán.
- Látod, még az olyan vén rókák, mint én is, követnek el hibákat. Ugye te nem élnél vissza az erőddel? Én régen beleestem ebbe a csapdába, de ma már vezekelnék is miatta.

- Az Ön adottságait legalább hírből ismerve kedves Ines, azt el tudom képzelni, hogy nem volt jó napja annak, aki ezt kihozta Önből - feleltem meglepetten. - Remélem végül is sikerült kiküszöbölni a csorbát... - tettem hozzá kedvesen.
Meggyújtottam a cigarettám és mélyen belélegezve a füstjét folytattam:
- Nem, egyáltalán nem baj természetesen, hogy ajánlott minket, szívesen fogadnánk a fiatalembert, ha jónak látja magam is elmehetek a családhoz a zord atya lelkére beszélni - ajánlottam fel udvariasan.
Értettem miért ódzkodik a témára való rátéréstől Ines, így nem erőltettem, csupán annyit jegyeztem meg:
- Nekem nem jelent problémát, ha érdeklődne felőle, nem is olyan régen egy ehhez hasonló kávézóban adtam interjút egy újságírónak, ahol őszintén beszéltem a magam készségeiről, tudja ő az adottságainkról ír cikksorozatot - meséltem, túllépve Sarah meglepett tekintetén. - Még mindig azt vallom, hogy nem a titkolózás, hanem az őszinteség vezet célra, de természetesen magamon és Ciklonon kívül mást nem említettem meg, lévén azért ugye lojalitás is van a világon - mosolyogtam vidáman és aztán ez a mosoly nevetésbe csapott át: - Biztosíthatom róla kedves Ines, hogy a kishölgy rengeteg történelmi és kulturális emlékkel fog megismerkedni - kacsintottam, majd a lány vállára tettem a kezem: - De stranddal, étteremmel és szórakozó hellyel is, nyugi.
Barátságosan fordultam aztán az idősebb nőhöz:
- Olyan szakértelmű tagunk már nincs és igen soká nem is lesz, mint a professzor volt, de... a felszerelésünk a rendelkezésére áll még mindig és ha ez számít valamit: néhány barát is, akivel őszintén beszélhet, ugye tudja? - néztem a szemébe.

Kicsit elméláztam, amíg a felnőttes beszélgetés folyt, de felkaptam a fejem, mikor a képességének használatáról beszélt Ines. Igazán kíváncsi lettem volna, hogy mit művelt. Aztán kicsit meglepett, mikor nekem szegezte a kérdést:
- Háááát....- nyekegtem zavartan Adamra pillantva segítségért, de aztán kicsit összeszedtem magam. - Velem sajnos sokszor előfordult azelőtt, hogy úgymond "visszaéltem vele". De mióta megismertem Adamet és beköltöztem az iskolába dolgozunk az ügyön. - feleltem halkan belepirosodva, lehetőleg az asztal lapjára szegezve a tekintetem. Nem is igen néztem fel, csak mikor Adam az újságírónőt említette. Meglepetten néztem rá, hiszen nem is mesélte, de majd kifaggatom alkalomadtán. A Japánba utazásunk alatti programokra meg vigyorogva bólogattam, már mint a második felére. Reméltem, hogy nagyon klassz lesz!

- Azt hiszem jobb, ha csak én beszélek a fickóval. Még azt hinné, ráuszítom az intézetet és még jobban megmakacsolja magát. Ellenben, ha nem zavar, akkor áruld el nekem, mi az új képességed, és ha nem bánod, tegeződjünk. Már kezd zavaró lenni ez a feszélyezett távolságtartás. Te is tegezz nyugodtan Sarah, nem zavar.
Arról a cikkről nem is hallott. Mondjuk nem nagyon járat magának semmiféle újságot, mégpedig tudatosan, mert a média szenzációhajhász módon csak a rémhíreket közli. Tisztelet a kivételnek.
- És azt is elmondhatnád, kire gondoltál, amikor azt mondtad, valaki visszatér. Nagyon titokzatos vagy. Főképpen, hogy a halálból. Ez valami jedi trükk, vagy csak átvitt értelemben mondtad? Magneto-ról nem ejtek szót, ő a hibás az egész dologért a Sziklán! Börtönbe kéne vinni megint.
Mérgesen kifújja a levegőt az ablak felé. Soha nem fogja megbocsájtani Eriknek, amit ott akkor művelt. Megtámadni a szigetet egy gyerekért Jean-el? Mintha atomrobbanást szabadított volna fel, olyan volt a Szikla légi felvételről.
- Megnyugtató, hogy azért még van kitől segítséget kérnem az intézetben. A professzor sokat segített telepatikusan. – feleli a felajánlott segítségre.
Sarah válaszán csak jót mosolyog.
- Megértelek. Fiatal koromban én is ilyen voltam. A jelmondatom az volt, hogy bűnhődjenek a rosszak. A képességemet adománynak hittem Istentől, amivel a gonoszokat büntethetem. Ugyanis én megvalósítom az emberek rémálmait és félelmeit. Csupán illúzió, de elég hatásos. Egy időben Észak-dakotában, ahol születtem, különös járványnak tekintették a dolgot, amit új drognak hittek, mert csak alvilági alakok közt ütötte fel a fejét. Persze ez már régen volt. – kacsint a lányra és belekortyol kávéjába.

Ültömből kicsit felemelkedve meghajtottam magam a nő felé:
- Megtisztelsz a lehetőséggel Ines - feleltem. - Akkor hát tegeződjünk.
Cigarettámba szívva kezdtem bele:
- Nos a másodlagos képességem úgy néz ki abból áll, hogy képes vagyok egy adott tárgyban már meglévő elektronok számát feldúsítani az érintésemmel, lényegében egy meglehetősen agresszív túltöltődést is létrehozva, ha úgy adódik - kezdtem. - Ez a túltöltődés megsüti a kábeleket vagy egy számítógép esetében az alaplapot, de azt hiszem lényegében egy harckocsit is, ha ilyesmire kerülne a sor. Rengeteget gyakoroltam az utóbbi időben, mert kíváncsiak voltunk hogy a két képesség összekapcsolható-e valamilyen módon. Nos a gyakorlatban ez sikerült, amikor... ehh... nos amikor képességem használata során némileg rám tapostak - vallottam be, bár erről a lobbanékony Sarah sem tudott, nem véletlenül. - Véletlen baleset volt, de egyúttal meglehetősen kellemetlen és fájdalmas szituáció is, nagy szerencsém, hogy uralom már annyira a testemet ami megőrzi normális tömörségét így nem lett belőle nagyobb baj. Ekkor sikerült a veszélyes helyzetben használni ezt a fajta összekapcsolást, statikus elektromossággal töltve fel az illető testét. Ez nem alkalmas áramütésre, de zavarokat okoz az agy működésében. Rövid időre, de hasznosnak bizonyult - mosolyogtam.
Másik kérdésénél kérdőn néztem Sarahra, aki elértette és bólintott, így sóhajtva belefogtam:
- Mind halottnak hittük a Varangyot, mikor lezuhant a Szabadságszoborról néhány éve. Ciklon villámcsapása a nyelvén keresztül közvetlenül az agyát kellett, hogy károsítsa. De... Sarah mielőtt az iskolába jött az utcán élt egy ideig. Gondolom nem lep meg a története, nem kell mondanom, miért kellett elhagynia a szülői házat - rándult meg kesernyésen az ajkam. - Ő találkozott vele, össze is barátkoztak. Épp ezért köt ígéretem, hogy óvatosan kezelem ezt az információt. Úgy néz ki súlyosan megsebesült, talán idegi károsodás érhette, nem ura még a régi képességeinek és részleges amnéziája van. Nem tért vissza a Testvériségbe. Még... De nem tudhatjuk, hogy miként fog reagálni, ha mindenre emlékszik majd. Mindenesetre jelenleg retteg Magneto haragjától, de Ciklon személyétől is. Valahol mindkettőt megértem. Sarah reménykedik, hogy ez alkalommal a barátságukon át a mi javunkra dől el majd a lelki párviadal a fiúban és most hozzánk csatlakozik. Nem tudom... de mindenesetre adok a dolognak egy esélyt, bár rendkívül sok a fájdalom abban a fiúban... - csóváltam a fejemet.

- Köszönöm! - válaszolok én is a tegeződési ajánlatra, aztán hallgatom, ahogy Adam a másodlagos képességéről beszél, és csak hegyezem a fülem, hogy miket hallok! ~ Rátapostak az én kedvenc fogadott apukámra! ~ hördültem fel gondolatban. ~Na, majd kinyomozom én, hogy mi történt, csak érjünk vissza az intézetbe! Remélem azért jól meg gajdította az agyát annak a nem normálisnak! ~ puffogtam még magamban egy kicsit, de aztán Varangyra terelődött a szó, ezért már jobban figyeltem a beszélgetésre.
- Igen! Lehet, hogy annak idején sok rosszat tette, de én teljesen másnak ismertem meg! - bólintok izgatottan. - Nélküle én sem lennék életben, mint ahogy sok más srác sem az utcán! - mondom mély meggyőződéssel. - Remélem, hogy be tudom csábítani az iskolába! Hátha az én példámat látva sikerül! - nézek reménykedve Adamre. - Én is sok rosszat csináltam, sok embert, nem rosszakat is bántottam, mégis itt vagyok. - mondom halkan.

Ines elégedetten bólint, amiért Adam elfogadta a tegeződést. Ezt jobban szereti. Közben érdeklődve hallgatja a férfi képességeinek fejlődését. Látszik, hogy mennyire régen járt az intézetben, mert nem tudott arról sem, hogy Adam bajba került volna.
- Jól titkoljátok a dolgokat, mert nem tudtam róla, hogy bárki is rád lépett volna. Bevetés volt?
Ebben van némi elismerés is, de aggódás is, amiért magánakciókba sodródnak az X-ek. Sose nézte jó szemmel, hogy a Testvériség, az emberek ellen, az X-ek a Testvériség ellen marakodnak. Igazi mexikói felállás; mindenki, mindenki ellen. Persze ettől még nem drukkol a Testvériségnek. Mindössze félti az intézeti barátait és diákokat.
- Varangy él? – kérdi egy kicsit hangosabba, mint kellene – Elképesztő! És belenéztetek a fejébe? Nem hazudik? Lehet, csak kémkedik, nem lenne meglepő.
Sarah és Adam optimizmusát ezek szerint nem osztja. Az ellenség táborából jött egyénekkel mindig óvatosan kell bánni.
- Még ha vissza is jön az állítólag elveszett emlékezete, mi garantálja, hogy nem fordul vissza régi énjéhez? Talán megváltozik, de akkor is vegyes érzelmei lesznek. Egyik énje lehet visszahúz, a másik változna. Nagyon vigyázzatok vele. Sajnálom Sarah, de akármit is tett az utcán, időzített bombaként ketyeg az agya.
Arra már nem is szól semmit, hogy a lány bántott ártatlan embereket is. Jobb nem hánytorgatni az ilyet, még a végén megsértik egymást valamivel. Meg aztán Sarah nem felejtette el, hogy kicsoda is ő, és ennek ellenére változik, nem úgy, mint Varangy.